Azzal megfordult sarkán s kezdte ott hagyni Tsitserkoffot.

– Hallod-e, szabó, ne tréfálj, szólt a testőróriás, jőjj velem, míg szép szerével jöhetsz.

– Most nem érek rá.

– Tehát nem jösz? kérdé Tsitserkoff s elkezdé zsebkendőjét összecsavargatni.

– Adieu!

Arra Tsitserkoff utána ugrott, egy lépéssel utolérte, a zsebkendőjéből csinált hurkot nyakába vetette, s brutalis erővel megragadva, minden ellenkezés daczára odahurczolta a nagyherczeg elé.

– Itt van az átkozott szabó.

A szabó azonban már akkor nem volt szabó, hanem dühös oroszlán, ki elégtételt követelt a népjog nevében, mely Lengyelország képviselőjének személyében ily durván megsértetett.

Az a szabó volt Poniatovszky.

A nagyherczeg meglepetést színlelt. Meg nem foghatta, hogy történhetett e balfogás testőrtisztje részéről, kit ott satyrikus komolysággal lepirongatott, hogy nem tud egy szabót megkülönböztetni egy gavallértól; a követ úrnak pedig tanácsolá, hogy máskor ne járjon ily túlságos egyszerűen öltözve, mert így a cselédek könnyen összetéveszthetik a nagyherczegnő udvari szabójával.

Poniatovszky nem is kért, nem is adott több magyarázatot.

Mikor Katalinnal találkozott, még látható volt fehér nyakán a durva erőszak nyoma, mit a hurok hagyott maga után.

És talán ez volt az, a mit Katalin a nagyherczeg adósságai közé a visszafizetendők rovatába felírt.

Ez a véres hurokszorítás.

* * *

A mely napon Péter udvaronczai nyomán elterjedt az udvari szabó tréfás qui pro quojának adomája az udvarnál, Bestucheff burnót-döböze is megtette a magáét.

Az államügyér látta, hogy a harcz már megkezdődött, mely csak az egyik fél bukásával fog végződhetni.

Péter nyomában volt neje új cselszövényének, s a czárnő könnyen ingerelhető volt az ilyen hírekkel.

Bestucheff burnótszelenczéje a következő napokra ez utasítást adta ki:

«A nagyherczeg iszákossá lett; kábító italokkal vesztegeti egészségét; nem tekint sem helyet, sem időt, hogy e kárhozatos szenvedélyének kielégítést szerezzen! – Add tovább.»

Két nap mulva el volt terjedve a hír, mindenki beszélte illustrálva, adatokkal bizonyította, hogy Péter mennyire beleszeretett az orosz égetett italokba, soha se lehet teljesen számítani rá amiatt, hogy az ember nem tudhatja, milyen lelki állapotban fogja találni.

* * *

A nagyherczeg igen rosszul tanulta ismerni a nőket, különösen rosszul pedig saját nejét.

Azt hivé, hogy a kényes természetű felfedezés óta egészen kezébe adta a sors e büszke asszonyt, kitől az ideig úgy félt, ki reá oly varázst gyakorolt, midőn szerette – és midőn gyűlölte.

Használni akarta helyzete előnyét.

Csak úgy vadászköntösbe öltözve, a hogy a hajháról hazatért, melyre Poniatovszky tréfás elfogatása után még elég időt talált elmenni, felkeresé a nagyherczegnő lakosztályát s annyira vitte a bátorságot, hogy Katalin előtt végig mert dűlni a nyugágyon.

Az a szándéka volt, hogy majd kínzó lassúsággal fogja a lesujtó eseményt apródonkint előadni, hogy Katalint lassú tűzön pirítja meg, hogy tétova repeső menekülési vágyaiban gyönyörködni fog.

Nagy meglepetés várt reá.

A félénk, lealázott nő helyett egy felingerelt furiával találkozott. A nagyherczegnő féket vesztett szenvedélylyel rohant eléje, s a mitől a nagyherczeg azt várta, hogy sok tagadás után meg fogja alázni az elvitázhatlan ténynyel, épen azon kezdte Katalin.

– Uram! szólt merészen megállva a nagyherczeg előtt, ön ma a lengyel nagykövetet szántszándékos erőszakkal meggyaláztatá. A nagykövet az én parancsomra jött ide és én vártam reá. Mi rám nézve a nagykövet? megmondom azt. Ő azon férfi, ki nekem azon hű tanácscsal, azon vigaszszal, azon ragaszkodással szolgál, a mit ön, törvény szerinti férjem, egy méltatlan kegynőre veszteget. Nekem csak azon jogokat adta az oltár, a törvény, a miket önnek, s ha ön büszke tud arra lenni, hogy férj, az én büszkeségem sem kisebb arra, hogy hitves vagyok. Én látom, érzem, siratom a szégyent, a mivel ön minden nap tetéz, de hallgatok róla; s ön elég esztelen, a szégyent, mely megtorlásul az ön arczára visszaszáll, a világ előtt dobra ütni. Ön meggyalázta önmagát, mert most az egész világ tudja azt, hogy Poniatovszky rám nézve az, a mi ön nem lesz soha!

A nagyherczeg hüledezve állt fel e szóra helyéből. Ha az égből a mély tengerbe hullott volna, jobban el nem lehete kábulnia a meglepetéstől.

– És most, ha férfi ön, azok után, a miket tőlem hallott, húzzon kardot és öljön meg.

Katalin hátat fordított férjének.

A nagyherczeg pedig nem húzott kardot és nem ölte meg nejét, hanem a nélkül, hogy egy szót szólt volna hozzá, eltávozott.

A férfi, ki az egész orosz birodalomban a legjobb vívó volt, ki nevetve szokott vívni három ellenfél ellen egyszerre hegyes karddal, nem talált egyetlen ripostvágást a nő ellenében.

Mit tegyen egy férfi, ha egy nővel kell tusára szállnia?

Nővel csak nő tud megvívni.

Péter azt gondolá, hogy Katalinnal méltó ellenfél gyanánt egyedül nagynénjét állíthatja szembe: – a czárnőt.

A mint nejét elhagyá, kocsijába fogatott s hajtatott Szentpétervárra.

Ott pedig vártak reá.

A czárnő fölöttébb kegyes volt; azt úgy intézte Bestucheff. A mint Péter bejelenteté, hogy nagynénjével szólni akar, a czárnő tudatá vele, miszerint azon szerencsében részesülend, hogy vele fog ebédelhetni.

A czárnőt már ekkor, mint a tavaszszal kibuvó kökörcsin, úgy lepte körül minden lépten-nyomon az a mendemonda, hogy Péter a trónörökös a beszámíthatlanságig el van sülyedve egy undok szenvedélybe, mely legrútabb minden emberi bűn között, mert állattá aljasít: a részegeskedés.

Erzsébet meg akarta kisérteni, való-e, a mit az udvari közhír beszél?

Nem volt más az ebédnél jelen, csupán a czárnő, a nagyherczeg és a czárnő benső udvarhölgyeinek egyike, Szemenovna Mária, ugyanaz a hölgy, a kivel Péternek az első menuettet kellett volna tánczolnia menyegzője vigalmán.

A czárnő maga is szerette az édes italokat; de nagy lelki akarattal birt azoknak élvezetéről olyankor lemondani, midőn valakit mást akart a bor befolyása alatti állapotában tanulmányozni. Még atyjától tanulta ezt, ki azokat, kire gyanakodott, asztalához ülteté, s a mit azok mámortól megoldott nyelvvel kibeszéltek, ő hideg józan fővel naplójába jegyzé, s midőn eljött az idő, fejükre olvasta a részegen kimondott szavakat.

Az ebéd vége felé, midőn a franczia borokat hozták, szokása volt Erzsébetnek fölkelni az asztaltól, s a többieket, kik még ott ültek, azzal nyugtatni meg, hogy nemsokára visszatér, addig folytassák a lakomát.

Ilyenformán azok messze elhagyták őt, s midőn Erzsébet visszatért, józan távolból szemlélheté a bor tengerén messze elvitorlázottakat.

Ezúttal is Péter és az udvarhölgy egyedül maradtak az asztalnál a czárnő eltávozása után.

Szemenovna Mária egyike volt Bestucheff burnótszelenczéje szövetségeseinek.

A ravasz udvarhölgy egy palaczk franczia pezsgőbe, melylyel a nagyherczeg poharát megtölté, egy csipetnyi spanyol burnótot vegyített. A krónika szerint e por rögtöni kábító erőt kölcsönöz a bornak, mely az eszméletet egyszerre elhomályosítja.

Midőn a czárnő az asztalhoz visszatért, már akkor unokaöcscsét oly körülirhatatlan állapotban találta, melynek az udvariasság nevet adni nem enged.

A nagyherczeg, hasonló állapotban levők szokása szerint, önmaga legkevésbbé vette észre, hogy vele valami rendkivüli történt; elkezdett nagynénje előtt nejéről beszélni, meg Poniatovszkyról; de az oly összefüggés nélküli zagyva habarék volt, hogy dolgot adott volna valamit megérteni belőle; végül aztán sírni kezdett, s a czárnő lábaihoz rogyott, a honnan végre nem is tudott felkelni.

Erzsébet undorral és megvetéssel hagyta őt ott, meggyőződve felőle, hogy egy méltatlan emberrel van dolga, ki ily fontos összejövetelnél sem tud parancsolni szenvedélyének, a minek alapja a puszta testi szomj.

A nagyherczeg, természetesen, mire felocsúdott, semmit sem tudott azokból, a mik vele nagynénje jelenlétében történtek; s azután erősen csodálkozhatott a felett, vajjon mi oka lehet a czárnőnek, hogy őt többé el ne fogadja, s semmi bizalmas kihallgatásra időt ne engedjen.

* * *

E közben Erzsébet czárnő veszélyes beteg lett; Robbe, az udvari orvos titokban megsúgá Bestucheffnek, hogy ez utolsó betegsége a czárnőnek, a melynek vége halál.

Sietni kellett a megkezdett munkával.

E nagy munka vége volt egy haldokló akaratát jobbra, vagy balra dönteni.

Bestucheff pártja jól elrendezé a szinpadot; jelenés jelenésbe vágott, mindenki ismerte végszavát és játszott súgó nélkül.

A czárnő betegágyához csak azoknak volt szabad közeledni, a kik hozzá éltében legközelebb álltak. Meg volt hagyva, hogy a nagyherczeg és nagyherczegnő minden órában bemehetnek hozzá, az orvos és Bestucheff egyszerű bejelentés után, két személynek pedig épen mindig oldala mellett kellett maradnia; az egyik volt az udvarhölgy Szemenovna Mária, a másik a régi kegyencz, Razumovszky Fedor.

Most már Razumovszky ősz ember volt; hosszú sora egymás után következő neveknek választá el őt az első boldog napok emlékétől, de az mind nem törülte ki őt a czárnő emlékéből.

A mily töredelmesen imádta bebalzsamozott jegyese hulláját, oly kegyelettel tartá első kegyenczét, kinek emlékét annyi ifju üde boldogság balzsama tartá elenyészhetetlen.

A czárnő nagy kábulásban szenvedett, meglepte az álomkór, csak erős izgatások hatottak még rá, a mik új életre birták fölrázni.

Néha ébredni látszott s olyankor halkan kérdezé:

– Itt volt-e Péter? itt volt-e Katalin?

Szemenovna aztán felelt rá, hogy Katalin épen most távozott el; itt ült és sírt sokáig. Mutatta a kendőt is, a mit ott felejtett.

– Hát Péter?

– Ő Oranienbaumban vadászik.

A czárnő ilyenkor sebesebben kezde lélekzeni: a vér szivének tódult. Gyilkolta a hálátlanság, a mivel a nagyherczeg iránta viseltetik, kinek ő koronáját szánta.

Annyiszor suttogták már fülébe, annyira telebeszélték lelkét, hogy Péter nem érdemes a czárok trónjára, hogy egy tollvonás kell csak, a mely őt azzá tegye, a mi semmi sem más, mint egy czárnőnek férje, a ki maga nem czár.

Ez volt Bestucheff pártjának legfőbb czélja.

Erzsébet minden vádat hallott mindennap unokaöcscse ellen; hogy gyáva, hogy dobzódó, iszákos, hogy az orosz vallást megveti, kigúnyolja, hogy idegen műveltséget, külföldi szokásokat akar Oroszországba behozni, hogy a parasztokkal, kozákokkal szövetkezik az orosz főnemesség ellen; hogy nagynénjét nem tiszteli, még halálos betegségében sem látogatja meg; – de még mind nem ez volt legfőbb bűne Erzsébet előtt, mely ingadozóvá tette első lépését a trón felé; hanem az, hogy a porosz királynak, Frigyesnek, oly határozottan kimondott híve volt Péter. Mikor még a szertartásoknál is porosz egyenruhát hordott.

És Erzsébet épen akkor háborut viselt Frigyessel, kit az utókor a Nagy melléknévvel ruháza fel. Már halálához közel volt a czárnő, midőn a hír érkezett, hogy Apraxin tábornok Gross-Jägersdorfnál tönkre verte a poroszokat s ez a hír új életre villanyozta, ez meghosszabbítá napjait; lelke új küzdelemre talált, s tovább várta a világ eseményeit, a mikben egyedül élt még.

Ilyenkor aztán minden eszméje azon aggodalomra vezette vissza, hogy a mint ő szemeit lehunyja, a porosz királyt bálványozó utód minden diadala koszoruját szét fogja tépni s az orosz fegyverek dicsőségét behomályosítja gyalázatos békekötéssel.

A főorvos sugalmazása szerint a czárnőnek két napon túl semmi emberi tudomány nem nyujthatta már életét; csak negyvennyolcz óra még, a mely alatt tenni, merni, végezni kell.

Bestucheff sietett úgy intézkedni.

Ha a czárnő nem volna rávehető, hogy Pétert kizárja a trónöröködésből s helyette Katalin fejére tegye a koronát, azon esetről is gondoskodva volt.

A hadseregből mindazon csapatok és főtisztek, a kik Bestucheff hívei voltak, Szentpétervárra lőnek rendelve, hogy a mint a czárnő meghal, Bestucheff a fegyveres hatalommal kezében, kikiáltsa Katalint czárnőnek.

Leghívebb bajnoka volt e ligának épen Apraxin tábornok, a grossjägersdorfi győző, s ugyanazt hadserege, melyet diadalról-diadalra vezetett, annyira bálványozta, hogy tűzön-vizen keresztül, bárhová követte volna.

Bestucheff tehát, a mint a czárnő közel halála bizonyos volt, hirtelen futárt küldött Apraxin után, meghagyva neki, hogy rögtön forduljon vissza s egész hadseregével iparkodjék minél előbb ott teremni Szentpéterváron.

Az egész világ bámult rajta, hogy egy győzelmes hadsereg, legnagyobb diadala után egyszerre megfordul, s mintha ő volna a vert fél, szapora léptekben siet saját hazája földére vissza.

Apraxin tábornoknak épen akkorra kelle megérkeznie Szentpétervárra, mikor Erzsébet czárnő ki lesz terítve a díszravatalon.

Az orvosi tudomány jól kiszámította azt: meddig tart az olaj, meddig ég a kanócz, mikor fog utolsót lobbanni a láng? Az udvari orvos az órára is fogadni mert, melyben Erzsébet utolsót fog lehelni.

Sietni kellett.

A megszámlált napok utolsóelőttién egyedül volt az udvarhölgy és Razumovszky a beteg ágya mellett.

A czárnőnek az utóbbi napokban az a különös kivánsága volt, hogy Razumovszky vegye kezébe azt a balalajkát, a mivel egykor, mint vándorló muzsik Szentpétervár utczáin, énekelve, zenézve kenyerét kereste, míg éneke a czárnő figyelmét magára vonta, s lett a paraszt énekesből gróf és hetmán, a czárnő kegyencze, s titokban megesküdt férje.

A czárnő azt kivánta tőle, hogy énekelje el neki azon szép ukrán népdalokat, miket egykor az ifjutól oly gyönyörködve hallgatott.

Razumovszky engedelmeskedék.

Előkereste bársonyos tokjából a gyöngyházzal kirakott hangszert, s oda ülve a czárnő fekhelyének lábához, elkezde előtte énekelni rezgő, töredezett hangon, kopasz fejét az ágy oszlopához nyugtatva. A czárnő elmerengett rajta: mikor még ez a hang olyan csengésü volt, mint a távoli harangszó, s mikor még e kopasz főről két felé omlottak a hosszú szőke fürtök!

E rezgő hang, e kopasz homlok most legkedvesebb volt a czárnő előtt, mindazok közt, a mik utána élve itt maradnak.

Egyszerre a rég nem használt hangszerről egy húr lepattant.

A czárnő összeborzadt.

– Fedor, ez a húr egyikünk halálát jelenti.

– Vagy talán mind a kettőnkét; viszonzá Razumovszky szomoruan.

A czárnőnek tetszett ez a mondás. Hizelgett neki.

– Oh Fedor, te még nem vagy elhíva a halálra.

– Vannak, kiket a halálra nem hívnak, hanem küldenek.

Erzsébet összeránczolá homlokát. Eszméit összpontosulni kényszeríté, hogy valamit megértsen, a mit sejteni is nehéz.

– Téged, Fedor? ki küldene téged a halálra?

– Az, a kinek nem tetszik, hogy élek.

A czárnő úgy tett, mint a ki hirtelen kitalált valamit.

– Te Péter ellen akarsz valamit mondani. Mindig rosszat beszéltek róla előttem. Minek rágalmazod őt te Fedor? Nem viseled-e most is az órát, mit születésed napján ajándékozott neked?

– Viselem, szólt Razumovszky s kivonva óráját oldalzsebéből, oda nyujtá azt a czárnőnek. Fölséged hallott ez óráról beszélni? Nézze meg az elmés jelvényt, mely lapjára van zománczozva.

A czárnő fölsikoltott, midőn azt meglátta, s kiejté kezéből az órát.

Annak hátlapjára zománczczal és drágakövekkel egy halálfej volt kirakva, fölötte egy véres bárd, alatta Razumovszky kettétört czímere s két «M» betü: «Memento mori».

A nagyherczeg gondatlan elmésséggel e fenyegető ajándékot küldé a vén kegyencz születésnapja ajándékául, kit főfő ellenségének ismert.

Woronzoff Erzsébet tanácsolá neki e kegyetlen tréfát, s ez elég rossz tanács volt tőle.

A czárnő minden tagját ellenállhatlan reszketés fogá el. Csak hebegve tudott szavakhoz jutni:

– Téged – Fedor – megöletni. – Nem, nem engedem. – Ne félj, – még élek – még oltalmazlak. – Eredj – a kanczellárt – hívjad – rögtön. – Jőjenek – a miniszterek mindjárt, – azonnal, – még ma, – még ma, – határozok – koronám felől. – Siess.

Razumovszky sietett a parancsot teljesíteni. Ez eszköz a végzetes órával utoljára volt tartogatva; semmi kétség, hogy úgy kellett hatnia, a hogy hatott. A czárnő ki fogja zárni a trónörökösödésből a nagyherczeget.

Razumovszky a legnagyobb fölindulásban hagyta el Erzsébetet.

Az orvos nézete szerint minden erősebb indulatroham képes volt Erzsébet életerejét újra föllobbantani, bárha ugyanaz halálát annál jobban sietteté; de ez által olyan világos perczei keletkeztek, mikben egész lélekuralmát visszanyerte s képes volt minden messzeható intézkedésre.

Razumovszky rögtön sietett párthiveit összegyűjteni. A kanczellár be akarta várni, míg valamennyien együtt lesznek, s az a nehány órai halogatás nagyon végzetessé vált mind rá, mind egész pártjára nézve.

A beteg czárnő azalatt egyedül maradt udvarhölgyével.

Szemenovna Mária már ekkor hat nap egymás után nem feküdt ágyban, s e napra Suboff Johanna volt rendelve helyébe, hogy őt egy éjszakára fölváltsa.

Johanna pedig azok közé tartozott, a kik Péter hívei voltak.

Neki volt egyedül bátorsága egyszer megmondani a czárnőnek, hogy ha a nagyherczeget semmi államtanácskozmányba meg nem hivják, úgy annak nem lesz módjában az országlás tudományát elsajátítani, mire a czárnő hevesen azt mondá neki: «Johanna, tudod-e, merre fekszik Szibéria?»

Ez a Johanna maradt egyedül Erzsébet mellett.

Erzsébet izgatott agya e lélekküzdelmes órában látásokat teremte lángoló képzelme előtt; rég elfeledett, talán el is temetett alakok jöttek-mentek ágya körül. Egyszer úgy tetszék neki, mintha e sok föld felett járó alak között unokaöcscsét is megpillantaná, a trónörököst.

Péter alakját látta maga előtt, a mint az ágya előtt megjelent s szomoruan összetéve kezeit, megállt nagynénje előtt és merően nézett szemébe.

A látvány arcza lassankint ellágyulni kezdett, szemei csendesen megteltek könynyel, végre térdeire roskadt az ágy előtt, s tépett arczát az ágy függönyeibe rejtve, elkezde keserüen zokogni.

A beteg czárnő kinyujtá kezét a zokogó alak után, hogy meggyőződjék felőle, vajjon valóban élő lény-e az, vagy csak hagymázalkotta agyrém?

Kinyujtott keze egy élő alak kezével érintkezett.

Érzé, hogy a tünemény, melyet érinte, kezeit forró csókjaival halmozza el.

– Te vagy itt, Péter?

A zokogó hang felelt:

– Nagynéném, bizony én vagyok.

– Eljöttél végre hozzám?

– Nem mertem eddig jönni, haragod miatt; de ma azt gondolám, hogy a mikor halálos ellenségeddel kibékültél, velem sem tartasz többé haragot.

– Minő halálos ellenségről szólsz, Péter? kérdé ziláltan a beteg: a föld alatt valót érted-e? – Még nem gyóntam meg.

– Nem azt, hanem a föld felett valót, a porosz királyt, a kivel kibékültél.

E szóra egyszerre magához tért a haldokló.

A düh, a rezzenés, az emberi dölyf átfutotta minden idegét. Felemelkedett könyökére.

– Mit mondtál? Én? kibékültem a porosz királylyal? Ki mondta neked azt? Hazudott!

– Néném, a tények nem hazudnak. Apraxin a grossjägersdorfi győző, egész seregével visszafordult, megtért s tizenhárom verstnyire van Szentpétervártól. Ez a béke.

Erzsébet arcza a dühtől lángolt: homlokán a kerek vörös foltok jelezék kitörő haragját.

– Ki tette ezt? Ki rendelte ezt így?

Péter még mindig a legnagyobb nyugalommal beszélt:

– Úgy hiszi mindenki, hogy parancsodra cselekvék így Bestucheff, az államkanczellár: az ő rendeletei folytán tért vissza Apraxin.

– Bestucheff! kiálta fel hangosan Erzsébet, meghazudtolva indulaterejével azokat, a kik őt haldoklónak hirdették. Bestucheff! Jaj az árulónak! – Johanna! Kiáltsd udvarhölgyeimet. Öltöztessenek föl; nem akarok meghalni. Még ma nem. Csak azért sem. Előbb rettenetes itéletet tartok. Mind azokon, a kik koporsóm fölött el akarták árulni az országot; látni fogják, hogy még eléggé élek arra, hogy összezúzzam őket. Péter segíts fölkelnem. Segíts állva maradnom. A te fejedbe megy a játék és az én koronámba. Ha én ingadozom, leesik mind a kettő. – Öltöztessetek föl!

A haldokló czárnő fölkelt ágyából, s a kiáltozására összefutott udvarhölgyek bámulva látták, hogy a már elsiratott alak maga erejétől egyenesen tud állani, hogy hangja meghazudtolja végkimerülését s szemeinek villámló tüze gunyt űz a halálból.

– Meg fogják érezni ők, hogy az én kezem mekkorát tud még ütni!

* * *

A czárnő azt parancsolá unokaöcscsének, hogy hozza magával nehány meghitt emberét s azok vele együtt várakozzanak a mellék teremben – fölfegyverkezve.

A nagyherczeg eltávozott s nemsokára ismét visszatért, Broktorf korlátnokával, ki magával hozta Bestucheffnek Apraxin tábornokhoz irt visszahivó levelét, a mit maga Apraxin adott át önigazolásul a nagyherczeg követének.

Erzsébet már akkor nem feküdt ágyában; hálóköntösébe öltözve a kandalló előtt ült. Nem látszott rajta a halál színe.

A levelet átvéve, kiküldé szobájából a herczeget és korlátnokát, azt mondva, hogy majd ha szüksége lesz rájuk, hivatni fogja őket.

Éjfél után két órát ütöttek a palota álló órái, midőn Razumovszky visszaérkezett.

Az ősz kegyencz nem csodálkozott azon, hogy Erzsébetet fennülve látja, megszokta olyannak ismerni e nőt, hogy lelkierejét mind halálig megtartja. Tudatá vele, hogy a főkanczellár és az államtanácsosok megérkeztek. Erzsébet inte neki, hogy jőjjenek be.

Az egész liga együtt volt, mely oly régóta ásta Péter alatt a tűzaknákat.

Az arczok alázatosságán keresztül sugárzott a rosszul sejtett diadal öröme.

– Urak! szólítá meg az egybegyűlteket, mindnyájukat meglepő erős hangon, a czárnő; e szokatlan éji órában azért hivattunk fel benneteket Czárszkoje Zélo palotánkba, hogy rögtönitéletet tartsunk egy hűtelen fölött, ki trónunkhoz legközelebb állva és magas állásánál fogva arra hivatva, hogy bennünket és országunkat megvédjen, nemzetünk méltóságát fentartsa: mindnyájunkat álnokul elárult és meggyalázott, engemet úgy, mint az országot.

Mindnyájan fejeiket hajtogatták, mindenki tudhatta, hogy itt a nagyherczegről van szó. Bámulták egyébiránt, hogy a czárnő, kinek már holnap meg kellene halni, ily hosszú beszédre és arra is ilyen erélylyel képes.

– Tehát feleljetek nekem, mit érdemel az a hűtelen, a ki czárnője személyéről mindig megvetéssel beszélt, s azon törekedett, hogy még életünkben helyettünk uralkodni lássék?

Mindenki azt hivé, hogy a nagyherczegnek erősen elhíresztelt alattomos terveiről van szó, s a vádlott senki sem más, mint ő.

Kurakin államtanácsos volt az első, a ki feleletet adott:

«Halál fejére».

A többiek utána mondák: «Bizony halál».

A czárnő elégülten inte fejével, s újra kérdezett:

– Mit érdemel azon gyáva, ki a leendő czárné, Katalin unokahugunk megrontására a legaljasabb eszközökhöz folyamodott, hogy őt női jó hírétől megfoszsza, s a trónra érdemetlennek mutassa be az ország előtt?

Itt épen nem lehetett másra gondolni, mint a nagyherczegre.

Újra kimondák a halált.

A czárnőnek tetszett az itélet.

– S mit érdemel azon áruló, a ki épen akkor, midőn leggyűlöltebb ellenségünkkel, a porosz királylyal, háborut viselünk, győzelmeink díját kezünkből kiragadni törekszik, s azt vélve, hogy halálos ágyunkban fekszünk, meggyalázza homlokunkon a koronát, s kényszerít bennünket a koporsóból visszatérni, hogy kezét megragadjuk, mielőtt Oroszországot arczulüthetné vele? Mit érdemel az, ki bennünket mind a porosznak elárult?

Az egész udvarnál nem lett volna ember, ki a helyzeteket ismerve, a czárnő e felgerjedt szavait másra érthette volna, mint a nagyherczegre; ő volt Frigyes király barátja, ő imádta a porosz műveltséget, ő levelezett a berlini udvarral, ő viselte a porosz király egyenruháját.

Kétkedés nélkül szavazta meg mindenki harmadszor a halált.

És ekkor felállt a czárnő székéből; támogatásra sem volt szüksége, erős tudott lenni. Kinyujtá kezét és ujjával rámutatott a főkanczellárra.

– E hitetlen, gyáva, áruló: – Bestucheff Riumin, a főkanczellár!

Mindenki hüledezett. Bestucheff zavarultan markolt szakállába s mentegetőzve hebegé:

– Fölség!… Ezen vádak…

– Be vannak bizonyítva, vágott szavába a czárnő. Tagadhatod-e az elsőt? személyünk elleni ármányidat, tiszteletlenségedet úrnőd, egy nő iránt, kiből csúfot űztél? – jól van, tagadd. Nem akarom előtted elmondani, a mitől magam pirulok. Ezért tán meg tudnék bocsátani, mert csak engem illet a bántalom. De mit felelsz a másodikra: mit felelsz a nagyherczegnő megrontására?

– Én? Én törekedtem volna a nagyherczegnő megrontásán, ki legnagyobb híve vagyok?

– Híve vagy, mint egy kerítő! csattant föl a czárnő. Olyan híve vagy, a ki azon törekedtél, hogy a trónörökös tiszta eredetét gyanúba hozd, az öröködési rendet felzavard. Jőjj ide hozzám; térdepelj le; – nem akarom, hogy mindenki hallja azt, a mit most szemedre fogok vetni.

Bestucheff térdre ereszkedék a czárnő előtt. Erzsébet feje fölé hajolt s elfojtott hangon suttogá fülébe:

– Nem a te palotanagyod, a litván Reick volt-e az, ki éjjelenkint Katalin ablaka előtt megállt, s őt az ablakból vállára emelte, s hogy a friss hóban nőlábnyomok ne legyenek észrevehetők, vállain vitte a sétány sarkáig? – Nem a te udvari bohóczod volt-e, a velenczei Dalolio, ki Katalint ott egy zsellyeszékbe ülteté? – S nem a te házad volt-e az, hol egy becstelen ember, névszerint Jelaghin Demeter Katalin és Poniatovszky között titkos összejöveteleket szerze? Nem a te kezed munkája volt-e mindez?

Bestucheff, a mint ott térdelt a czárnő előtt, az asztalon levő feszületre tevé kezét s fenhangon mondá:

– Esküszöm a megváltó testére és az Evangélium minden sakramentumaira, hogy e hír merő rágalom és ez mind meg nem történt dolog.

Erzsébet czárnő sötéten nézte végig a vén államférfit, s tompa hangon mondá, a mit mások is hallhattak töredékeiben:

– Hamis eskűvel terhelted lelkedet, Riumin; de ez esküvel lemostad a szennyet Katalin hiréről; azért a vétket bocsássa meg neked a törvény, az esküt bocsássa meg az Isten.

– Én valót esküdtem, ismétlé szilárdul Bestucheff.

– Jól van. Tagadj mindent. Azt jobb szeretem. De mit felelhetsz arra, hogy áruló voltál az ország ellen, s eladtad hadseregünk becsületét az ellenségnek?

– Fölség! kiálta fel Bestucheff, s már e szóra felállt térdeiről.

– Ismered-e saját írásodat? szólt a czárnő, szeme elé tartva Apraxin tábornokhoz írt levelét.

Bestucheff, mint a gutaütött meredt el az irat láttára.

Érzé, hogy most el van veszve.

A czárnő csengetett; mire az oldalterem ajtaja felnyilt, s azon a nagyherczeg és fegyveres kisérői léptek elő.

Az országnagyok átlátták, hogy ez igen jó kelepcze volt, melyből csak egy áron lehet menekülni. Ez az ár volt – Bestucheff maga.

Mindenki igen nyugodt arczot mutatott; Bestucheff maga leginkább.

Mindenki készen volt arra a maga részéről, hogy a czárnő ismételt kérdésére a párt fejét Bestucheffet olyan hideg vérrel fogja halálra ítélni, mint a hogy egy legyet szoktak agyonütni, azért, hogy a pártot magát megmentsék, s Bestucheff maga legjobban tudta, hogy ez fog vele történni, s tán legjobban helyeselé azt.

Egy ember csak egy ember; meghalni csak egyszer kell, s egyszer mindenesetre kell; ezeket az axiomákat nagy tiszteletben tartják az oroszoknál.

Az élet hideg megvetésére, a merész önfeláldozásra kevés nemzetnél találni annyi példát, mint az orosznál.

A czárnő maga mellé ültette le a nagyherczeget s úgy ismétlé újra teljes hangon a vádakat Bestucheff ellen, s újra felszólítá az országnagyokat, mi a büntetése az ily áruló miniszternek?

Ismételve lett a «halál».

– Tudjátok jól, szólt Erzsébet, hogy a mi túlgyöngéd szívünk a halálbüntetést rég eltörölte az orosz birodalomban.

A főurak hogyne tudták volna: láttak elég halálraítéltet, a kit a czárnő kancsukára kegyelmezett meg, s a kinek aztán a hóhér az utolsó öt ütést oly ügyesen alkalmazta a feje lágyára, hogy véletlenül mégis csak meghalt bele.

– Tehát ez alkalommal is bármily súlyos legyen a vádlott bűne, nem akarjuk, hogy a törvény teljes szigora sújtson le a bűnös fejére, nem akarjuk a büntetést ahoz mérni, a mit megérdemelt, hanem ahoz, a mit kegyelmünk sugall. Ezért halálbüntetését, melyet birái kimondtak fejére, átváltoztatjuk örök számkivetéssé legtávolabb eső jószágára, hogy ott a bűnben megvénhedve, ne árthasson többé az országnak!

Ezzel diadalmasan fordult Erzsébet a nagyherczeg felé, kezét nyujtva neki, mit az megcsókolt; s a csókillette kézzel inte a tanácsosoknak, hogy eltávozhatnak.

Bestucheffet már a palota ajtajában várta a kibitka, melyben őt gorcsovoi jószágára elszállíták, százhúsz verstnyi távolságra Moszkvától. A czárnő megengedte nejének és fiának, hogy vele menjenek. Ott élt sokáig a volt miniszter egy parasztházban, sokáig nem engedték meg neki, hogy külön házat építsen magának.

Apraxin tábornok, ki a hadsereggel útban volt Czarszkoje-Zélo felé, útközben hallá meg a hírt, hogy barátját, Bestucheffet minő végzet érte.

E hír Tsetsitaszékiben érte őt, a korona kastélyában.

A tábornokot rögtön megütötte a guta.

S minthogy Erzsébet czárnőnek az a gyöngéje volt, hogy vőlegénye halála óta soha be nem lépett olyan házba, melyben valaki meghalt: nehogy a szép korona-kastély jövőre lakatlan maradjon, a haldokló bajnokot kihurczolták a mezőre, s ott egy rögtönzött ponyvasátor alatt lehelte ki lelkét a grossjägersdorfi diadal hőse.

Erzsébet czárnő pedig sem másnap, sem harmadnap nem halt meg, hanem meggyógyult, és még sokáig intézte az orosz birodalom sorsát.

* * *

Bestucheff bukása senkit sem rántott oly mélyen magával, mint a nagyherczegnőt, Katalint.

Azon párt, mely őt akarta fölemelni, egészen megbénítva látszott e csapás által, s midőn a czárnő a Woronzoff leányok nagybátyját nevezé ki államkanczellárjává, Katalin végveszélye látszott abban kimondva lenni.

Meglátni azt a napraforgó seregről, az udvaronczok arczáról, merre fordulnak egyszerre? Kezdett a kegyvadász-raj a kegyencznő, Woronzoff Erzsébet körül csapongni, s a leendő czárnéról alig vett valaki tudomást.

És Woronzoff Erzsébet büszkélkedett e diadalában.

Nem titkolta, hogy ő Péterre nézve több, mint Katalin.

Még egyszer egyesíté a meghasonlott házastársakat Erzsébet; még pedig halála által; ott a temetési pompa szertartásainál egymás mellett kelle állaniok s emberi szokás szerint a férjnek karján vezetni nejét, s a nőnek sírva támaszkodni férje vállára.

Az udvari szokás követeli mind ezt, még azt is, hogy a nő férje vállára támaszkodjék és sírjon. Katalin megtette azt; Péter nem volt oly vigyázó. Nem állhatá meg, hogy a mint síró nejére tekintett, ki «szertartásból» vállára borult a czárnő koporsója előtt, keserű mosolyra ne vonja ajkát. És ez a mosoly is ott volt halálos bűnei közé följegyezve. Voltak, a kik azt észrevették.

Nagy bűn ez, mosolyogni a czárnő koporsója előtt, melyhez a legelőkelőbb orosz is ha közeledik, el nem engedi magának a hagyományos «homlok-törés» szertartását, a mi abból áll, hogy hosszában arczra veti magát, a nélkül, hogy kezét maga elé tartaná, homlokával ütve legelébb is a padlatot, s azután a testőrök két felől két kezét megfogva, úgy vezetik ki hátrafelé lépegetve az ajtóig, nehogy hátat fordítson a koporsónak.

A holt czárnő homloka körül voltak rakva koronái, a moszkvai, asztrakáni, kazáni és szibériai: rendjelei és fejedelmi díszjelvényei vállaitól lábáig megtölték a koporsót, lábainál roppant ezüst medencze állt, töltve főtt rizszsel és mazsolával, mely az éneklő pópáknak adatott jutalmul, kik éjjel-nappal ébren tartsák a szent buzgalmat.

Néha-néha Péter nem csak nejére tekintett mosolyogva, hanem egyikére a teremkarzat rácsozott páholyainak is: a rossz világ azt állítá, hogy abban Woronzoff Erzsébet ült.

És Katalin nem csak olyankor zokogott, mikor látták, hanem midőn hosszan leomló fátyolával eltakarta is arczát; a rossz világ azt állítá, hogy e fátyolon keresztül egy fiatal testőrtiszt szemeivel találkozék ilyenkor tekintete, a ki kivont karddal ott állt a ravatal lépcsőzetén.

Ezen fiatal tiszt neve volt Orloff Gergely.

Unokája annak az Adler Györgynek, ki Nagy Péter alatt a streliczek között szolgált.

A strelicz egy neme volt az orosz janicsárhadnak, ép oly bátor katonaság a hadban, mint kész zavargó a trón ellen. Nagy Péter ellen is föllázadtak, hanem ez aztán kiirtá őket.

A czár saját kezével vagdalta le a lázadó tisztek fejeit.

A hosszú vérpad rakva volt már lehullott fejekkel, midőn Adlerre került a sor, kinek félre kellett rugdalni bajtársai fejeit, míg a véres czárig juthatott, ki pallosával várt reá.

– Eredj innen pajtás, szólt Adler a legközelebb levágott főhöz, mely a tőkén hevert, adj helyet az én fejemnek is!

A czárt meglepte e valódi orosz élcz. Megragadta az elítélt vállát s szeme közé nézett.

És az elítéltnek volt bátorsága mosolyogva tekinteni e vérben forgó szemekbe, e kegyetlen arczba vissza; kinevetni azt, a ki halált osztogat.

– Lehellj rám! rivallt rá a czár.

Adler rálehellt. Nem volt borszesz, a mitől bátorságát kölcsönözte: józan volt.

– Oldjátok fel! parancsolá Péter. Ennek a fejnek én még más hasznát vehetem.

Ez élcz szabadítá meg Adler életét, s új rangra emelte őt. Azontúl a czárnak nagy híve lett, nevét oroszra változtatta: «orel» oroszul sast jelent.

Ennek az unokája volt az a fiatal testőrtiszt, kinek tekintetével Katalin szemei találkoztak a fátyolon keresztül, midőn Erzsébet czárnő ravatala előtt álltak mind a ketten.

Mikor a novogorodi érsek halotti beszédét elmondta a czárnő fölött, s a koporsó után a Szent-Péter és Pál templomának sírbolt-ajtaja bezárult, megáldá ugyanazon főpap az új czárt és annak nejét, és azt mondá nekik: lépjetek föl a trónra.

Azok pedig mind a ketten arra gondoltak, hogy egymás mellett ülniök még a trónon sem lehet többé.

Orloff Gergely nem olyan hőstettel kezdte emelkedését, minővel nagyatyja, a vasfejü strelicz. Ő csak tábornoka ellen conspirált, a hiú vén Suvaloff Péter ellen, ki maga tüzértáborszernagy levén, azt hitte, hogy a mely várat egyszer ő megszállt és körül fortifikált, azt többet senki be nem veheti; – minthogy pedig a tábornok imádottja Kurakin herczegnő nem tartozott a minden ostrommal daczoló várak közé, egy napon Suvaloff azt tapasztalá, hogy saját adlatusa, a fiatal Orloff árulás által a vár birtokába jutott s az ő emlékét a herczegnő szívében levegőbe röpíté.

A tábornok dühös volt, lármát csapott, nem akarta hadsegédének azon minden katonai reglement ellen elkövetett vétségét elengedni, hogy tábornoka kedvesét elcsábította; el akarta őt küldetni Szibériába, s gyilkos fenyegetőzést követett el a minisztereknél, ha a példás büntetést az ő kedvéért rá nem szabják a vétkesre.

Az ilyen lárma pedig a világ minden korszakában a legalkalmasabb eszköz volt arra, hogy egy fiatal ember szerencséjét megalapítsa.

Orloffot nem küldték el Szibériába, s hogy e végzet nem történt vele, azt nagy részben Katalinnak köszönheté, ki maga sietett érte a czárnőnél szót emelni. Még akkor Katalin Orloff Gergelyt nem is látta; akkor találkozott vele először, midőn az ifjú tiszt párfogását megköszönni nyilvános elfogadtatást kért s ott térdein fogadta, hogy egész életében hálás fog lenni úrnője iránt s egy szavára szíve vérét áldozza érte. E pillanattól fogva imádta Katalint Orloff.

Egy napon Erzsébet czárnő halála után Orloff Gergely rejtélyes levélkét kapott, melyben légyottra hívják fel Ivanovna Katalin házába, hol egy bájos ifjú nő fog reá várni. Orloff megjelent a kijelölt helyen s a czárnét találta maga előtt, Katalint.

Az ifjú udvaroncz boldogsága tetőpontján képzelte magát, álmai megközelíthetlen eszményképéhez ily közel; hanem Katalin arcza ezuttal nem volt szerelemre bíztató.

– Orloff Gergely, szólt Katalin sötét tekintettel, ön azt mondá nekem egyszer, hogy ha szükségem leend segélyére, életét, vérét adja értem. Ez az idő jelen van. Engem el akarnak veszíteni.

Orloffot e szó a legforróbb szenvedélyből a legfagyosabb rémületbe verte alá.

– Kicsoda? kérdé elszörnyedten.

– A czár.

– A czár?

– Ő – semmivé akar engem tenni: engem és kis gyermekemet, az ártatlan Pált.

E szavaknál a czárnő szemeit elborítá a köny; s e könyező szemekbe Orloffnak még nagyobb veszély volt tekinteni. E könyből egy csepp az ő kezére hullott s ebben a perczben megesküvék, hogy ezt a könyet a legdrágább vérnek kell onnan lemosni.

Katalin erőt vett magán s leülve Orloff előtt, susogva mondá neki:

– A czár haza hivatta Soltikoffot. Ide érve, Péter magához parancsolta őt, s szép szavakkal, fényes igéretekkel igyekezett rábeszélni, hogy tegyen ellenem tanubizonyságot; rettentő tanubizonyságot, a mit a czár felmutathasson az egész világ előtt, kihiresztelve, hogy neje méltatlan a trónon mellette ülni, hogy gyermeke nem örököse atyja nevének s engem gyermekemmel együtt letaszíthasson onnan, és kitudja hová: tán börtönbe, tán vérpadra, de a mi annál mind rosszabb, a gyalázatba. Ugy-e irtózatos ez?

Orloff szemei szikráztak! – Megöljem Soltikoffot?

– Nem. Soltikoff nem áruló. Hozzám mindenki hű, csak az nem, ki oltár előtt esküdött hozzám hűséget. Önnek mást kell tenni.

– Már tudom, hogy mit?

– Legelső megtudni, hogy a czár mit tervez ellenem?

– Ő nagyon titoktartó.

– Nem oly nagyon, hogy kedvese előtt mindent ki ne beszélne. Woronzoff Erzsébet tudja, hogy a czár mit akar? Tudja nagyon jól, mert a minap nyiltan megsértett az egész udvar láttára, s midőn azt kérdezém tőle: «ki itt a czárnő?» gúnyos és czélzatos alázattal felelt: «az, kit a czár szeret!»

– Orczátlan! És fölséged elhallgatta ezt?

– Hallgattam; de magamban feleltem rá valamit.

Orloff olvasni tudott e sötét szemek baljóslatú tükréből; – e választ olvasta onnan: «czárnő az, a ki a czártól elveszi koronáját».

– Mit kell tennünk? parancsoljon felséged.

– Hallgasson reám tovább; Woronzoff Erzsébet ismét sokkal ostobább, mint hogy valami örömhirt, mely hiuságának hizeleg, el birjon hallgatni apja előtt. A tanácsos mindent megtud leányától, a mit a czár tervez.

– Hanem Woronzoff egészen híve a czárnak.

– De van neki még egy másik leánya, Daskoffné, a ki oly hizelgő, oly ravasz, hogy minden titkát ki birja csalni a gyönge fejü öregnek.

– És Daskoffné felségednek híve?

– Nem annyira, hogy oly titkokat elmondjon, a mik atyját veszélybe dönthetik. Vannak titkok, a miket egy nő csak egy férfinak vall meg, a kit imád.

– És ki az?

– Az ön.

– Én! szólt megdöbbenve Orloff.

– A herczegnő önt imádja az őrülésig, s önnek boldoggá kell tenni a herczegnőt, hogy engem megszabadíthasson.

Orloff a legcsodálatosabb kelepczébe jutott. Egy hölgy, kit bálványoz, azt kivánja tőle, hogy udvaroljon egy másik nőnek, a kit nem szeret.

– Urnőm! Én nem vagyok képes, mióta a napba néztem, csillagot látni más nő szemében. Ez nekem számüzetés. Szibériánál is távolabb!

Katalin nem haragudott meg e hizelgésért, kezét nyújtá Orloffnak s engedte őt tovább is a napba nézni.

– Hisz a számüzetés nem örök.

Orloff megcsókolá a nyújtott kezet s azt mondá, hogy minden áldozatra kész. A czárnő nem hagyta vigasztalan.

– E helyen minden nap találkozhatunk s ön elmondja nekem, a miket megtudott.

A cselszövény egészen jól volt úgy kigondolva, a hogy Katalin azt Orloff kezébe adta.

A czár mindent elmondott kedvesének, a kegyencznő apjának, az apától kicsalta a ravasz leány, s a szerelmes nőtől megtudta az imádó; akkor aztán tudott mindent a czárné is.

– A czár Woronzoff Erzsébetet akarja a trónra emelni.

– A czár meglátogatta Iván herczeget schlüsselburgi tömlöczében s egy óráig beszélgetett vele, őt akarja trónörököseül elfogadni.

– A czár a schlüsselburgi várban egy új nagy kastélyt építtet; az van szánva Katalin és fia örök rabságának helyéül…

… Nem éri meg e börtön felépülését!

* * *

III. Péter ellen a legrövidebb időn a legfélelmesebb összeesküvés támadt.

Nekünk csaknem megfoghatatlan ez.

Összeesküvés egy országban, mely a szabadelműség eszméivel nem igen van túlterhelve, s egy uralkodó ellen, a kinek épen semmi kegyetlenséget nem vethetni szemére.

III. Péter inkább nagyszerű kegyelemosztásokon kezdte uralkodását. Bestucheffen kívül minden politikai elítéltet szabadon bocsátott és visszahítt Szibériából: tizenhárom ezer dugárust bocsátott ki a börtönből s húszezer adósság miatt bebörtönözöttnek fizette ki tartozását.

És mégis aláásták trónját! Miért?

Egyszerü rá a válasz. Azért a csekélységért, hogy az orosz nemzet jellemét nem tanulta megismerni.

Akármit tett, akármihez kezdett, az, meglehet, hogy üdvös lett volna abban az országban, melynek ethicáját vérébe szívta; de az orosznál mind nem talált az éltető földjére.

Más fogalmak, más erkölcsök, más világnézet, más erények, más czélok, mint a mikbe őt oktatták; és azok ott jók, ott helyesek; annak a nemzetnek nagysága, múltja, jövője alapszik azokon, s a ki azokat meg akarja fordítani, saját maga törik benne össze.

Elkezdve azon, hogy az orosz katonának, a mióta csak egyenruhát visel, zöld volt a kabátja színe, s Péter kék kabátot adott rá, mely a poroszhoz tette hasonlóvá, egész a törvényszékek újjá alakításaig minden intézménye olyszerü volt a czárnak, mely elvadítá tőle a nemzet rokonszenvét.

Lehettek azok a német herczegek és főurak, kiket kormánya első hivatalaira meghívott, igen derék, okos, tisztalelkü férfiak; de az orosz csak a betolakodó idegent látta bennük s gyűlölte és gúnyolta őket, és bennük a czárt.

És a mi az orosznak legérinthetlenebb kincse: a szent orosz hierarchia! ő még azt is meg merte ingatni. Bizonyára igen szeleskedő kézzel nyúlt ahoz az oltárhoz, melynek szegleteit ő hozzáig minden czár csókolva érinté.

Pétert azzal vádolják, hogy idegen vallásokat pártfogolt. Azt nem tette ugyan, de közönyös volt valamennyi hitvallás iránt; s nagyon bölcs dolgot vélt elkövetni, midőn az ország kincstára kedveért a papság jövedelmeit korlátozni akarta, az egyházi javadalmakat secularizálva.

Végre, hogy balszerencséjének minden jelszavát önmaga hangoztassa el, arra a gondolatra jött, hogy Dániával háborút kezdjen.

Ez rég főzött eszméje volt.

Mint holsteini herczegnek sok keserű emléket kellett rováson hagyni a dölyfös szigetkirálytól; most, mint minden oroszok czárja, eljöttnek hívé az időt, melyben Holstein sérelmeiért boszút álljon Dánián.

Senki sem tanácsolta neki e hadjáratot.

A porosz király, kivel hirtelen békét kötött, le akarta róla beszélni, s azt tanácsolá, hogy elébb kérdezze meg e felől Katalint, a ki okos asszony; Anglia ellene volt, attól tartva, hogy a harcz Dániát Francziaország karjaiba hajtja; s hogy saját népének mennyire kedve ellen volt Dániával hadakozni, azt jól jellemzi Razumovszky élcze, kit a czár nagynénjének tett igérete szerint kegyébe fogadott s most épen a Dánia elleni hadsereg generalissimusává akart kinevezni. Arra kérem felség, szólt Razumovszky, ossza két részre a Dániába küldött hadsereget, hogy azt, a melyiket én vezetnék, az, melyik a hátam mögött jő, tolja előre.

Nem használt semmit.

Péter kimondá, hogy nem nyugszik addig, míg kardját dán vérbe nem mártotta!

És mind ezzel ellentétben az okos, lángeszü nő, ki az orosz nemzet minden sajátságát tiszteletben tartá s vele együtt érezni megtanult. Már akkor az orosz nemzet két asszonyt látott a trónon ülni, I. Katalint és Erzsébetet, kik túltettek koruk férfiain, erő és akarat dolgában. És az erőnek bűvhatása van ott.

Az összeesküvés Péter ellen Daskoff herczegnő palotájában kezdődött; először négyszem között az ifjú Orloffal; azután Orloff három testvére is belejött, azok több fiatal katonát vontak magukkal; azután beleavatták az alsóbb papságot, az elűzött szerzeteseket, azok megnyerték a felsőbbeket, a papok a főurakat, úgy, hogy a társadalom minden osztályában el volt már terjedve a cselszövény fonala, s Péter még mindig nem tudott felőle semmit.

Minden kaszárnyában, minden templom-udvaron suttogtak felőle, hogy a czár ellen készül valami és ő nem hallott felőle semmit; olyan jól el tudta magát zárni minden érintkezéstől azon nemzettel, melyen uralkodni hivatott.

S a mit viszont ő tett, vagy mondott, azt ellenfelei napjára megtudták mindig.

Kegyencznője megpirongatá egyszer azért, hogy nejével megalázóan bánt az asztalnál, a czárnőt sirva fakasztá udvaronczai előtt: ez nem helyes; ebből gyanú támad; s akkor a czár azon grotesk ötletre jött, hogy alakoskodni fog, rászedi a világot és Katalint. Épen azon időben, midőn elhatározá, hogy nejét és gyermekét elzáratja, mihelyt a schlüsselburgi börtön elkészül, azt a komédiát gondolta ki, hogy a Névaszentelési ünnepélyen Katalint öltözteté fel uralkodói fényes jelmezbe, diademos fejjel; ő maga pedig, mint egyszerű főtiszt, ezredesi egyenruhában tisztelgett előtte az ünnepi szertartás alatt. Ez finom ironia akart lenni; de egyfelől oly vastag volt benne a sarcasmus, hogy az udvarnagyok keresztül látták minden szövetét; míg a köznép és a közkatona csak az összehasonlítást jegyezte fel belőle, egy fejedelmi nő-alak és egy katonásdit játszó férfi között: az úgy tünt föl előtte, mint egy igazi czárnő, emez, mint egy igazi testőrtiszt.

Junius utolsó napjain Péter, senkivel sem tudatva hovalétét, maga utazott el Schlüsselburgba fogadott bérkocsin álnév alatt, s ott ismeretlenül beszélt Iván nagyherczeggel, ki már akkor húsz év óta nem látott napvilágot, s nem beszélt emberrel; mert föld alatti börtönében mindig lámpa égett, s a két őr, ki fogságát osztá, semmi kérdésére nem felelt.

Ez ifjut, kinek kedélyét húsz évi sirbanlakás elmérgesíté, akarta Oroszország trónjára emelni Péter.

Azt mondják, hogy Péter jó szívü volt; ez az egy gondolatja fölért egy döghalállal.

Iván húsz év alatt nem tanult semmit, a mi emberi; vadállat volt: csupán annyit tudott, hogy azok mind, a kik most Oroszországban felül állnak, közvetlen okai hosszú szenvedésének; ha ez azt a pallost kezébe kaphatta volna, a mivel előde a streliczek fejeit levagdalta!

Mikor Schlüsselburgból visszatért a czár, az összeesküvés meg volt érve.

Terv szerint, útközben, midőn a Dánia elleni háború végett Németországba utazand, éjszaka kellett kocsiját feltartóztatni s őt elfogni; hanem a véletlen hamarább idézte elő a katasztrofát.

Az összeesküvők fejei voltak az Orloff testvérek, Odardo olasz, Passek és Teploff orosz tisztek, mind a legalsóbb rangból.

Ezek oly elővigyázattal éltek, hogy egy-egy megbizott emberük, bárhol jártak-keltek, ötven lépésnyi távolban követte őket, azért, hogy ha egyet közülök el találnak fogni, az a többieket rögtön tudósítsa a veszélyről.

Egy katona Passzek századából, hol ő alhadnagy volt, azt gondolva, hogy századosa is be van avatva az összeesküvésbe, azt kérdezte tőle titokban: «Mikor kell már fegyvert ragadni, hogy a czárt elfogjuk?»

A százados eltitkolta megdöbbenését s azt felelte neki rá: «majd tudatom veled». Azzal sietett rögtön Woronzoffhoz, följelenteni a mit hallott.

A kanczellár elfogatta a katonát, a katona rávallott Passzekre, arra elfogták Passzeket az utczán.

A kanczellár sietett a czárral tudatni e fölfedezést s kérte, hogy ne menjen el ma Oranienbaumba, a hogy szándékozott; hanem vettesse Passzeket rögtön kínzó vallatás alá.

Péter azonban nevenapját akarta ünnepelni, s szent Péter napjára már akkor nagy előkészületek voltak téve Oranienbaumban, a miknek a világ minden összeesküvése kedveért sem volt szabad kárba menni.

– Majd holnap, – mondá – Passzek addig nem szökik el; – s ment Woronzoff Erzsébetet fölkeresni.

A kegyencznőt nagyon rossz kedvűnek találta. Kérdezé, mi baja? Tán rosszat álmodott?

– Fölség, ez több mint álom. Most olvasom Djoernestaehl levelét Konstantinápolyból, ki arról tudósít, hogy pater Boscovich, jezsuita szerzetes, egy perzsa máguszszal beszélt ezelőtt két hónappal, s az a horoscop segélyével, a csillagok járásából, megjósolá, hogy felséged három hónap mulva erőszakos halállal fog meghalni.

Péter czár nagyot nevetett rajta. Németországban már akkor nem hittek a horoscopok csalhatatlanságában.

– Kedvesem, ez még kevesebb, mint az álom. Az álomban van legalább egy szerető szív ösztöne; de a perzsa mágusznak mi köze a csillagokhoz s mi közük a csillagoknak én hozzám?

Pedig a perzsa mágusznak nagyon sok köze lehetett a czárhoz; a mennyiben muszkaországi görög kereskedők rég értesíték fajrokonaikat Törökországban a felől, hogy Péter czár feje fölött csak hajszálon függ a kard.

Péter nem hagyta magát megzavarni s kedvenczeivel együtt elutazott névnapját megtartani Oranienbaumba. Az orosz udvari népből csak a nők szépét vitte magával; a férjeknek megtiltá, hogy vele menjenek; – nem akart unatkozni.

Késő este volt, midőn Orloff a peterhoffi kastély parkja előtt leszállt a kocsiból: nem kérdezősködött senkitől, azon az ismeretes csigalépcsőn, melyen át annyiszor találkozott a czárnéval, sietett föl Katalin hálószobájába.

A czárné már feküdt, de még ébren volt. A zajra, mely szőnyeg-ajtaja előtt támadt, azt hivé, hogy orgyilkos közelít s pisztolyt fogott az érkezőre.

– Megállj, vagy meghalsz.

– Nagyon jól van, úrnőm; szólt Orloff a lámpavilág elé lépve. Ez a mára való jelszó; pisztoly a kézben: «megállj, vagy meghalsz!»

– Mi baj van?

– A czár megtudott mindent.

– Akkor nekünk merni kell mindent.

– A czár Oranienbaumba ment, holnap ott marad, holnapután ide fog jönni Peterhoffba. Egy percz sincs elveszteni való. Felségedet itt ne találja a czár. Egy perczre visszavonulok, míg fölséged Ivanovna Katalint hivatja, hogy ruháit feladja.

– Szükségtelen, – szólt Katalin, levetve magáról az ágytakarót s kilépve ágyából – teljesen felöltözve – még pedig férfi-ruhában.

Mióta az összeesküvés folyt, mindig férfi-ruhában feküdt le alunni, épen csak a sarkantyús csizma hiányzott még és a vereshajtókás díszkabát, hogy mint fiatal testőrtiszt álljon – futásra, vagy ha kell, verekedésre készen.

Nem kellett senkit fölébreszteni a kastélyban, a titkos lépcsőn észrevétlenül eltávozhattak.

Daskoffné kocsija ott várt rájok a park alatt, hanem a kocsis eltávozott valami csapszékbe, az éj unalmát rövidíteni.

Nem vártak rá, míg visszatér; Orloff maga vette kezébe a gyeplőt, s vágtattak vissza Szentpétervár felé.

A fél uton kidűltek a lovak. Nyolcz órai folytonos vágtatás elcsigázta a párákat; nem lehetett velük tovább haladni.

Az idő éjfélen túl volt már, s egyike azon juliusi rekkenő éjszakáknak, a mik Oroszországban is zivatart jósolnak.

A keleti láthatáron nagy sötét fellegek nyomultak elő s egy-egy néma villám-lobbanás a távolból világítá meg a tájat; mintha figyelmeztetné a futókat, hogy siessenek: jön a zivatar.

Leszálltak a kocsiról, s gyalog mentek odább.

Egy rozzant csárda állt az útfélen; azt épen akkorra érték el, midőn az első kövér záporcseppek kezdék paskolni a poros utat.

A czárné bezörgetett a csárda ajtaján, nagy nehezen lehetett a csárdásba lelket verni.

– Nincs két lovad, szekered? kérdé a czárné.

– Csak egy szamaram van, meg egy talyigám.

– Az nem kell, rakj tüzet, megáztunk.

A csárdás tüzet rakott, Orloff kinn maradt az eresz alatt, az utat vizsgálva s a czárné a felszított füstös kandallóba egymás után hajigálta be széttépett levelezéseit az összeesküdtekkel.

A zivatar egész dühével kitört már a finn avaron; villám villámra csapott; Katalin nyugtalanul járt fel s alá a bűzös csárdában, minden fordulónál kitekintve az ajtón. Nem azt kémlelte, hogy múlik-e a zivatar? nem az után hallgatózott, hogy távozik-e a dörgés?

Egyszerre örömvillanással arczán lépett Orloffhoz.

– Hallga! Hallod-e ezt a zörejt?

– Az ég dörgését?

– Nem, nem; ez kocsizörgés. Nézz oda: ott a topolyfák között kell közelítenie. Mihelyt villámlani fog, meglátod.

Nem sokára villámlott; a tűzsugár egyenesen a topolyfák közé csapott le, s meggyújtotta a legmagasabbat.

– Szent Mihály őrangyal! – rikolta a szekeren ülő paraszt; s elkezdé a keresztet hányni.

– Ne imádkozzál most, paraszt, – rivallt rá Orloff, lovai zablájába kapva: – hanem ide a szekeret, lovat.

– Ezer rubelt kapsz értük, kiálta a czárné; de tévedésből s minthogy erszényét otthon feledé, pisztolya végével találta a parasztot kinálni.

– Szent-György és Szent-Mihály őrangyalok; – jajgatott a muzsik, s leugrott szekeréről, elfutott a burjánba, ott hagyta egész fogatát ingyen.

A czárné és Orloff felkaptak a rossz parasztszekérre s az éjféli zivatarral egy úton, villámlobogásnál, zuhogó záporban, vágtattak a főváros felé.

Hét óra volt reggel julius kilenczedikén, midőn Razumovszky házát elérték. A hetmant még az ágyból verték föl.

A czárné öltözete facsaró víz volt; ugyanabban az átázott egyenruhában ismét kocsira ült, s azzal vágtattak egyenesen az Izmailovszky testőrség kaszárnyájához.

Még akkor csupán e testőrségnek négy százada volt Katalin számára megnyerve.

E négy század épen fegyvergyakorlatra készült, midőn Katalin a hetmannal és Orloffal közéjök érkezett.

– Ime itt van uralkodónőtök: az egyedül országló czárnő! – szólt hozzájuk Razumovszky.

– Éljen Katalin czárnő! – rivallá erre a négyszáz férfi; a testőrezred többi századai előrohantak e zajra – és azután ők is csatlakoztak a többiekhez és kiálták: Éljen Katalin czárnő!

Innen neki indultak a városnak.

A riadal, mely a czárnő megérkeztére támadt, egyszerre elterjedt az egész fővárosban; a testőrség a többi katonaságot, a papság a népet ragadta magával; a czárnő hintajából kifogták a lovakat, úgy vontatták végig az útczákon, a harangokat meghúzták minden toronyban; s egy végeszakadatlan «hurrah» kiáltás kísérte őt, a merre az eleven ár vitte magával, mely megtöltött minden utczát. Két óra alatt egész Szentpétervár az övé volt; s mire a kazani főtemplom elé ért, az összes papság ott várta már díszöltözetben, élén a novogorodi érsekkel, ki a kocsijából leszálló Katalint e szókkal fogadta:

– Üdvözlégy országunk czárnője, II. Katalin!

És azután az oltár előtt fölkente Katalint Oroszország uralkodónéjául, és kinyilatkoztatá, hogy az egyedüli trónörökös, Petrovics Pál, a czárnő fia.

És azután énekelték a Te Deum laudamust az egész népség üdvriadala mellett.

A generalissimus, a holsteini fejedelem elég jókor lóra ült, hogy a rendet helyreállítsa a városban, hanem eleinte senki sem ügyelt rá, később pedig, hogy erélyesen kezdett eljárni, lerántották lováról s oda zárták Passzek helyébe; a honnan néhány óra mulva Katalin szabadon bocsáttatá. Egyéb baja nem történt, mint hogy még az egyenruhájának a gombjait is leszedték.

* * *

A főváros Kataliné volt már s vele együtt a tizenhatezer főnyi helyőrség: az orosz hadsereg válogatott ezredei; és Péter czár még mindig ülte a nevenapját Oranienbaumban.

Ugyanazon a napon, melyen Katalin Szent-Pétervárban megkezdte diadalútját, a czár is felkerekedett kiséretével: az udvari tanácsosokkal, kegyencznőivel s a férjtelen szép asszonyokkal Peterhoff felé.

E nap volt általa rendezve azon ünnepély, melynek mindenkit meg kelle lepni: leginkább Katalint.

A czár azt mondá Katalinnak, hogy ma nála fog ebédelni egész udvarával.

Mikor aztán vége lesz a lakomának: a czár poharat fog emelni Katalin egészségére s ilyenforma toasztot fog ráköszönteni:

«Asszonyom. Ön sok örömet szerzett nekem az életben; illő, hogy én is háládatos legyek. Én egy szép palo tát építtettem ön számára Schlüsselburgban, mely igen regényes tájék. Tudva azt, hogy ön mennyire szereti egyetlen gyermekét, itt alkalma leend önnek, egyedül ő neki szentelhetni életét; a mit hogy az egek ura mentül hosszabbra nyujtson, szivemből óhajtom.»

Húsz mozsár-dörgés fogja hírűl adni a világnak, hogy a czár áldomást ivott a czárnő egészségére!

Csak hogy épen ebben az órában száz ágyúlövés adta hírül a világnak, hogy a czárnő letaszította a trónrul a czárt!

Péter reggeltájon érkezett meg Peterhoffba, s minden udvaroncz arczán a legnagyobb zavart látta, midőn közéjük lépett.

A czárnő eltünt a palotából.

Péter nem érte utól eszével a bajt; de igen Woronzoff a kanczellár.

– Ha a czárnő eltünt, úgy bizonyosan Szent-Pétervárott lesz, s ott még bajt csinálhat nekünk. Jó lenne megelőzni.

– Menjen ön utána és hívja vissza, szólt Péter; kinél az ijedtség elnyomta a haragot. Én megbocsátok neki.

Woronzoff Erzsébet haragosan szorítá meg a czár karját.

– Ez csak játék? – sugá fülébe. – Ez a bocsánatadás?

Péter megnyugtatólag inte szemeivel.

A kanczellár nem időzött, rögtön kocsira ült, s sietett Szentpétervár felé.

Épen jókor érkezett, hogy jelen lehessen azon a szertartáson, melyben az ország első nagyjai a czárnő előtt, ki koronás fővel ült a trónon, a hűség esküjét leteszik.

A czárnő kegyes leereszkedéssel inte az érkezőnek.

– Ön látja: én nem állhatok ellent, kénytelen vagyok engedni a nemzet kivánatának.

Woronzoff odasietett a trónhoz, s aztán – ő is letérdepelt Katalin előtt, és hűséget esküdött neki.

Este négy órakor Katalin kiadta manifestumát, melyben trónraléptét jelenti, s azt megküldte a külföldi követeknek.

Ugyanekkor Péter nyugtalanul járt fel s alá a peterhoffi park útjain, terveket szőve aggodalmai közt, és egyiket sem foganatosítva. Mindenfelől asszonysírást hallott, ijedt arczokat látott maga körül.

Egyetlen jó barát, egyetlen férfi volt közelében, Münich tábornok.

– Itt nem tanulunk az asszonysirásból semmit uram – mondá a czárnak; – siessünk vissza Oranienbaumba; ott vannak fölséged holsteini vitézei, a jól begyakorlott kis csapat, álljon fölséged élükre, menjünk fegyveres kézzel Szentpétervárra. Egy erős csapással mindent vissza lehet nyerni.