És akkor elkezdte magát grófokkal és herczegekkel körülvenni. A kirablott kastélyok ruhatárából magára szedte a legpompásabb díszöltönyöket s a csatában elhullott orosz vezérek rendjeleivel felcziczomázta saját hadvezéreit, azokból tett tábornagyokat, ezredeseket, grófokat, herczegeket, a kozák Csikát, legelső katonáját kinevezte generalissimusnak s rábízta hadseregei felét.
Még rubeleket is veretett saját arczképével, III. Péter czár neve alatt, e körirattal: redivivus et ultor; s minthogy ezüstbányái nem voltak, a rubeleket verette rézből; ez pedig volt sok, s ezt a jó példát az orosz vezérek is követték, millió és millió ezüst rubelt veretve rézből, s fizetvén vele bőkezűen.
Pugacseff így változtatta át lázadása regényét az uralkodás parodiájává.
A helyett, hogy az orosz birodalom nyílt fővárosainak indult volna, a védett erősségek ostromlásához fogott, s a helyett, hogy azt az álmodott tündérképet üldözte volna, mely idáig elvezeté, leheveredett a sárba, egy nagyon is földi nő oldala mellé.
Generalissimus Csika azzal volt megbízva, hogy a rábízott hadsereggel menjen elfoglalni Ufa várát, míg Pugacseff maga Orenburgot ostromolta.
Az idő 1774-iki január volt; oly kegyetlen hideg tél, a minőre még az orosz krónikákban sem emlékeznek. Az erdőkön, mintha csata lett volna, oly dörögve hasadoztak végig a fák, s a bozóti vad fagyva hullt el az útszélen, a mint préda után látott.
Várakat vívni ilyen időben nem lehetett. A kemény föld megtiltott minden sánczvetést s a fagyon nem lehetett sátorozni.
A két lázadó vezér a szomszéd városokat szállotta meg s azt követte, hogy minden élelmi szert elzárt a körülfogott erődöktől.
Orenburgban már az őrség lovait ették s valami Kicskoff nevű élelmezési biztos azt találta ki, hogy a levágott barmok bőreit megfőzette, apróra vágatta s lisztbe hengertetve, kenyér helyett osztá a katonáknak; a mitől aztán oly süly ütött ki a várban, hogy az őrség fele harczképtelenné lett általa.
Január 30-án megkisérté Vallenstierna ezredes kétezer ötszáz emberből álló hadoszloppal keresztültörni a lázadók során; alig hetvenedmagával tért vissza, a többi, mintegy kétezer ott veszett; – legalább ezek nem kértek többet enni.
Pár század huszár azonban keresztülvágta magát s ezek hírt vittek Szentpétervárra, minő garázdálkodást követ el az a III. Péter czár, ki most hetedszer támadt fel sírjából.
A czárnő kezdte unni imádójának hódításait, összehivatá igazi hadvezéreit s megkérdezé tőlük, melyik találja lehetőnek egy hadjáratot elkezdeni az orosz tél derekán az orosz hósivatagok között?
Ez nem hadjáték, nem diadalmenet; ez harcz az elemek legdühösebbikével, mely negyven évvel később Európa legbüszkébb hadseregeit tiporta lábai alá.
Négyen váltak ki, a kik azt felelték, hogy minden lehet Oroszországban, ha lenni kell.
E négy férfi neve volt: Galiczin herczeg, Bibikoff tábornok, Larionoff ezredes és Michelson, svéd tiszt.
A négy közül kettő a vállalat elején kidőlt. Larionoff visszatért Bozali vára alól a legelső csata után, melyben a lázadók győztek, Bibikoff pedig belehalt a téli hadjárat viszontagságaiba.
Maradt csak Galiczin és Michelson.
Ez a svéd már a török hadjáratban hős nevet szerze magának gyors és merész vállalataival, s mikor Bozali várából kiindult a lázadók ellen, egész hadserege állt négyszáz huszárból és hatszáz gyalogból, négy ágyúval.
Ezzel a kis csapattal indult meg Ufa várát felszabadítani.
Bármilyen gyorsan járt is, Csika kémei még gyorsabbak voltak, a lázadó vezér megtudta, hogy egy kis csapat közelít s nem várt tőle egyebet, mint hogy az Ufa helyőrségét akarja szaporítani. Eléje küldött háromezer embert kilencz ágyúval, hogy foglalják el a hegyszorosokat, a miken át kell mennie, ha Ufához akar közelíteni.
Michelson azonban nem ment Ufa várának, a merre várták, hanem szánakra ültette embereit s a síkon keresztül egyenesen nekivágott Csika derék táborának.
Oly váratlan, oly vakmerő, oly hihetlen volt e mozdulata, hogy mikor éjfél után egy órakor rajta ütött Csika előtáborán, senki sem állt ellene; a felriadt lázadók futottak át a táborba hanyatthomlok s ott hagyták két ágyújokat Michelson kezében.
A svéd hős tudta jól, hogy az a háromezer ember, a ki őt a hegyek közül várja elő, az ágyúszóra majd előjön s két tűz közé szorítja. Hirtelen sánczot alakított egy mély útban szánjaiból, a sáncz védelmére ott hagyott kétszáz gyalogot két ágyúval, a többivel ment Csernakuka város felé, a honnan Csika hadserege bontakozni kezdett már kifelé.
Tízannyian voltak azok, mint az övéi. Borzasztó ütegeik felállítva szemben és kétoldalt. Csika azt a ravasz tervet gondolta ki magában, hogy néhány ezer emberének deszkákat köttetett a talpára, hogy így az embermagasságnyi havon kerüljenek az ellen háta mögé; agyon akarta azt szorítani.
Michelson látta, hogy itt nincs vesztegetni való idő. Huszárjai élére állt, riadót fuvatott s nekivágott az ellenség derekának. Erre nem volt az készen. A merész támadás megzavarta őket, néhány percz alatt össze volt törve a tábor közepe; az első ütegek elfoglalva s rögtön a tábor két szárnya ellen fordítva. Erre aztán általános lett a futás. Csika serege, mint a szunyogtábor szétrebbent s ott hagyott negyvennyolcz ágyút és nyolcz mozsarat.
Ekkor a győztes visszafordult kis csapatával elhagyott szánjaihoz, s az odaérkezett háromezer lázadót most ő szorította közre; a kit le nem vágott, az foglyul esett.
A diadalmas hős csak beizent Ufa várába, hogy szabad már a tér, ott az ellenség ágyui: vontassák be; ő maga meg sem pihent, hanem üldözte, verte ellenségét, a ki mindenütt véres nyomait hagyta a havon.
Százhusz verstnyire Ufától érte be a futó Csikát. Csak negyvenkét tisztje volt még a generalissimusnak; a közkatonák eltüntek a szelek minden irányában. Valamennyit elfogta Michelson, s azért nem akasztatá fel őket, mert azon a pusztán hat napi járó földön nem látni egy szál fát.
Ezalatt Galiczin herczeg Pugacseffet kereste fel. Az ő serege hatezer emberből állt. A keserves úton csak márczius elején birt összetalálkozni az ál-czárral.
Pugacseff Taticseva erődben várt közeledő ellenére. Ennek az úgynevezett erősségnek csak fából voltak a falai; valami régi modorú palánk, elég jó a baskirok portyázásai ellen megvédni a lakosok birkáit, de háborúba nem való.
A lázadó vezért nem hagyta el találékonysága, tudott segíteni magán. A palánk körül vastag hósánczot hányatott fel s azt megöntözteté, úgy, hogy az összefagyott, mintha kőből lett volna rakva s a mellett oly sima volt, hogy embernek nem lehetett rá fölmenni.
Itt várta be seregei egy részével Galiczint, míg a többi Orenburgot tartá megszállva.
Az orosz hadvezér óvatosan közeledett az ál-czár rejtekéhez, a sűrű köd kedvezett neki, a két ellenség csak akkor látta meg egymást, mikor lőtávolságra állt egymás puskája előtt. Dühös csata fejlődött ki, melyben férfi férfi ellen küzdött; a lázadók legjobb csapatai voltak együtt; Pugacseff maga mindenütt ott járt, a hol legnagyobb volt a veszély; de végre is az oroszok felmásztak jégbástyáira, elfoglalták ágyuit s ezzel kiverték az erődből.
Ezer jó orosz vitéznek került életébe ez a diadal; – hanem azért aztán tökéletes volt. Pugacseff négyezer emberrel és hét ágyuval menekült a csatatérről, s a mi több volt elvesztett seregeinél, elfoglalt ágyuinál, az a babonás fény, mely őt eddig körülvette, a legyőzhetlenség hite, ez is el volt veszve.
A boszúálló czár, ki tegnap még ostromolt, ma élelmi szerek, lőkészlet és visszavonulási pont nélkül futott el a pusztába.
És akkor kezdődött el aztán a hadjárat rémségesebb fele, olyan hadművelet, a milyen csak Oroszországban képzelhető; a hol ezer meg ezer négyszögmérföldnyi határtalan pusztákon gyéren elszórt, egymást nem ismerő néptörzsek tanyáznak, a kik mind gyűlölik az orosz uralmat, s a kik mind fegyverrel kezükben nőttek fel; Pugacseff ezek közé menekült.
Még egyszer szemközt fordult Galiczinra Kargozkinál, ott újra megverték, elvették utolsó ágyuit, még kedvese, Uljána is foglyul esett; – ha ugyan nem árulója volt.
Innen aztán futva menekült lovasságával a Mjæs folyón keresztül: ott kezdődik már – Szibéria.
Oroszországnak itt már nincsenek falvai; csak egyes katonatelepítvényei az Ural hegyláncz hosszában, az úgynevezett «gyárak». Egymástól napi járó puszták, irtatlan erdők által elválasztva, tünedeznek elő a woszkrezenszki gyár, a szimszki gyár, mindkettőben czinóbert és ónfestékeket készítenek; az usiskai lőporgyár, a szatkini golyógyár, mikben az orosz elitéltek száműzöttei dolgoznak; a vizek összefolyásánál pedig apró városok vannak, Stepnája, Troiczka, Uszt, Magitnája, Petroluskája, Kojelga, melyet kozák benszülöttek őrzenek, a többiben kegyvesztett fegyszázadok vannak őrségül bezárva.
Ide vetette magát Pugacseff serege romjaival. Galiczin sokáig üldözte, de utoljára átlátta, hogy a lakálytalan földön, hol egyedüli út a hóval fedett vizmosási árok, rendezett seregével utól nem érhet egy ellent, a kinek egyedüli csataterve: mentül messzebbre futni.
Pugacseff az Ural mentében minden közbeeső néptörzset maga mellé vett; azok ott hagyták hajlékaikat üresen s követték a lázadót.
A tél hirtelen elmult s már áprilban elkezdődtek azok a rövid hő napok, mikről csak Szibériának van fogalma, a midőn éjjel még befagy a víz, nappal már elborítja a hóolvadás a rónát, minden hegyi patak zuhataggá válik, minden kis folyam helyén tengert talál maga előtt az utazó, s a hol a menekülő még szánnal utazott, ott az üldöző már feneketlen mocsárt talál útjában.
Csupán egyetlenegy vezérnek volt még bátorsága Pugacseffet e téren is üldözni. Ez volt Michelson.
Mint a szibériai farkas a sebesült vadkannak, melynek vérébe már belekóstolt, nem marad el nyomából, üldözi bozóton, mocsáron keresztül, úgy kergette sivatagról-sivatagra ellenfelét a vakmerő csapatvezér.
Soha sem volt több ezer emberénél, lovas, gyalog, tüzér összevéve. Mindenkinek magával kellett hordani két hétre való kétszersültjét és száz töltényt; a lovasnak puskája, szuronya volt, hogy gyalog is harczoljon, a gyalognak szekerczéje, hogy ha kell, ács is tudjon lenni, s valamennyinek készen kellett arra lenni, hogy a hol vizet talál, ott úszni fog.
E kis csapattal utána eredt Pugacseffnek, a fellázadt néptörzsek tömkelegébe. Ellenség előtte, mögötte, minden oldalán; népek, a kiknél irgalomra nem számíthat, a kiknek nyelvét nem érti, a kik halálára esküdtek; – ő pedig járt közöttük hidegvérrel, mint a tengerész az oczeán rémei között.
Május hetedikén a szép Uljána apja támadta meg a szimszki gyár mellett kétezer baskirral, a kik Pugacseffhez igyekeztek: Michelson szétverte őket s elvette ágyúikat, itt megtudta fogoly baskiroktól, hogy Beloborodoff, egyike a Pugacseff által teremtett herczegeknek, nagy csapat fellázadt orosz katonát vezet hozzá; ezeket utolérte a Jeresen patak mellett, s a szatkini gyárba szorította, a hol aztán egyes egyedül odalovagolt a gyár elé, oly közel, hogy beszédét meghallották, s elkezdte őket szólongatni, hogy térjenek vissza a czárnő zászlójához; többet lőttek reá kétezernél a gyár ablakaiból, s mikor látták, hogy ezen semmi fegyver sem fog, kinyitották a kapukat és áttértek Michelson zászlója alá.
Ezektől aztán megtudta, hogy merre van az ál-czár?
Ez már akkor újra hatalmas emberré lett, három erődöt elfoglalt, Magitnáját, Stepnáját, Petroluskáját s most Troiczkát ostromolja.
Ezt is bevette, mielőtt Michelson találkozhatott volna vele. Ez nem talált a várak helyén egyebet, mint romokat, hullákat s a fákra felaggatott orosz tiszteket.
Pugacseff is megtudta, hogy ellensége közelít s az üldözött vad ravaszságával tőrt vetett számára, melyben vakmerő üldözőjét megfogja. Fegyvereseit mind felöltözteté a megölt orosz katonák ruháiba s akkor futárokat küldött Michelson elé, Colon orosz ezredes nevében, hogy siessen hozzácsatlakozni Varlamora alatt.
Michelson csak akkor vette észre a cselt, mikor előcsapatát megtámadták s két ágyúját elfoglalták. Körül volt véve.
Ekkor hirtelen összeszedte lovasságát s neki vágott Pugacseff válogatott kisérőinek, egyenesen arra törve magának utat, a merről legerősebb volt az ellenség. A háló szétszakadt, nem volt elég erős, Pugacseff megfutott Michelson előtt s néhány század magával Szibéria belsejébe menekült az Arga tó mellé.
Ekkor Michelson háta mögül támadt elő újra a baskir hadakkal Szalavatka. Már elfoglalta a szimszki gyárt s ott férfit, asszonyt, gyermeket kardélre hányt, s a szatkini gyár felé közelített.
Michelson hirtelen visszafordult s a baskir tábort az Áj folyam mellett találta erősen elsánczolva. Az ellenség lerontotta a hidakat a folyón, s elbizakodva várta a császáriakat. Michelson hajnalban negyven lovas háta mögé egy-egy vadászt ültetett a nyeregbe, s azt parancsolá, hogy kapjanak át a tulsó partra, s ott védjék magukat addig, míg a többi utánuk mehet.
A rendelet az ellenség legdühösebb tüzelése közben pontosan végre lett hajtva: az orosz sereg átkelt a vizen hid nélkül. Az ágyukat fákra kötve vontatták keresztül.
A csata azon végződött, hogy a baskir had szétfutott; de a míg azt üldözte lovasságával Michelson, hirt vesz, hogy gyalogságát egy új hadsereg támadta meg az erdőben. Most újra vissza kellett fordulnia, hogy azt kiszabadítsa. Pugacseff maga volt az, a ki támadott. Már ismét kész hadsereggel állt a síkon.
Késő éjig tartott a harcz az erdőben, végre a lázadók visszahuzódtak s Michelson megtudta, hogy ellensége Ufa várát akarja most meglepni. Erre ő gyorsan utat vágatott az erdőkön keresztül, s midőn Pugacseff azt hitte, hogy napijáró földre megkerülte ellenségét, azt épen Ufa vára alatt ismét szemközt találta maga előtt; Michelson ismét győzött. Hanem már akkor sem egy darab ép ruha nem volt a katonáin, sem egy viselhető saru, s egy-egy embernek nem volt már több két töltényénél. Kénytelen volt Ufába vonulni új lőszerekért.
Ugy látszik, hogy Michelson volt az a félelmes ellenfél Pugacseffre nézve, a ki volt Macbethnak az anyától nem született ember. A mint ez eltünt látköréből, mindenütt újra emelkedett; a mint ezzel összetalálkozott, mindenütt elbukott benne.
A mint Michelson elverte Ufától, a más oldalról jövő orosz vezéreket Pugacseff mind sorra tönkre verte. London Melgunoff, Duve, Jakubovics, egymásután pusztultak el előtte; szemük láttára égette fel Birszk városát, s karddal kezében foglalta el Ossa erődöt, ott ismét ágyúkra tett szert s villámgyorsan ott termett Kazán előtt.
Ez a tartományi városok egyik legnevezetesebbike; érseki székváros, s a kazáni korona őrhelye, melylyel az orosz czárokat meg szokták koronázni.
Erre a koronára volt szüksége az ál-czárnak. Ha ezt kezébe kaphatja, ha ezt a kazáni érsek fejére teszi, ki tagadhatja, hogy ő a megkoronázott czár?
Brand és Banner tábornokoknak nem volt több emberük Kazán védelmére ezerötszáz vadásznál, azonban a polgárság is fegyvert fogott a város védelmére, melyet ódon bástyafalak fogtak körül. Az ostrom előtti napon érkezett meg Potemkin tábornok Larionoff tábornokkal Kazánba. A császáriak részén annyi volt a tábornok és ezredes, mint Pugacseffnél a szökevény káplár.
És mégis e szökött káplároktól vezetett gyülevész összetörte a tábornokok seregét, Pugacseff maga mászott föl legelől a falra, saját zászlójával kezében, mire a tábornokok bemenekültek a fellegvárba, Larionoff elfutott és Nisney Novogorodig hátra sem nézett.
Pugacseff elfoglalta Kazán várost, és szabad rablásra bocsátá. A kazáni érsek a templom előtt fogadta, s félmillió rubel értékű arany pénzt adott át, azt igérve neki, hogy fejére fogja tenni a koronát, csak szerezze meg azt, itt van a várban.
Pugacseff köröskörül fölgyújtatta a várost, a fellegvár őrségét így akarván feladásra kényszeríteni.
Ekkor – jött Michelson.
A hős hadvezér alig engedett seregének pihenést, s újra elindult Pugacseffet fölkeresni.
Hirt nem lehetett hallani felőle, csak nyomait lehetett követni.
Burnovánál megtámadta egy sereg lázadó, azokat szétverte; – de az még nem volt Pugacseff serege. Azután Brajevánál vert föl egy csapatot. Az sem az volt, a kit keresett. Majd Ossa vára felé fordult, ott egy csoport baskir lovast talált, azokat levágta, elfogta; azoktól tudta meg, hogy Pugacseff átment a Kuma folyón.
Most már tudta, hogy Pugacseffet Kazán előtt fogja megtalálni. Sietett utána. Jobbra balra kalandozó ellenséges csapatokkal szóba sem állt, hagyta őket maga körül csatangolni; ment egyenesen az ellenség nyomán. A Kumán nem talált hajót, átúsztatott rajta, még két folyó állta azontul útját, egyik sem tartóztatá fel, s midőn Arkszba megérkezett, már hallotta az ágyúzást Kazán felől. Egy órát engedett csak pihenni seregének, aztán egész éjjel ment előre, s midőn megvirradt, a sűrű fekete füst a láthatáron tudatá vele, hogy Kazán ég!
Annál inkább sietteté kis csapatát. Csak annyi ideig pihentek, míg a lovakat abrakolták, aztán sietve előre ismét.
Pugacseff futó előörsei megtudatták vezérükkel, hogy Michelson ismét itt van. Megismerték a sokszor látott piros csákós, kék dolmányos huszárokat, a kik előtt annyit futottak már.
Az ál-czár átkozódott e hír hallatára. Ördög-e ez? hogy ismét nyakán van, mikor háromszáz verstnyire hitte a háta mögött.
Ezt nem szabad megtudni a fellegvárba szorult helyőrségnek!
Hirtelen összeszedte hadaiból, a kiket a vár ostrománál nélkülözhetett s rettegett ellenfele útját elállta velük hét verstnyire Kazántól, Taziczin város előtt.
Mikor Taziczin város piaczán a nép előtt magát, mint Péter czár kikiáltatá: egyszerre csak egy halvány nő rohant oda hozzá s először lerogyott lábaihoz, azután átölelte erőszakosan és csókjaival halmozta el.
Ez a nő Pugacseff hitvese volt.
Egy hű, jámbor asszony, ki férjét rég elveszettnek hitte, még nagyon ifju korukban adták őket össze és Pugacseff is azt hitte, hogy neje már nem él. A szegény asszony pedig ráismert hangjáról.
Pugacseff nem vesztette el lélekjelenlétét. Szeliden emelte fel a nőt s azt mondá tiszteinek: «viseljétek e nőnek gondját, férje igen jó barátom volt; sokat köszönhetek neki».
Hanem ebben a városban már széltére tudta minden ember, hogy az ál-czár nem más, mint a Marianka egykori férje; s a felkelő sereg hangulatára aligha nem volt befolyása a parasztnő megjelenésének.
Itt várta a lázadás legelkeserültebb döntő harczát. Késő éj választá el a vívó feleket, a lázadók hat ágyút és nyolczszáz halottat vesztettek idáig. Csak reggel birt Michelson a városba hatolni, onnan izent Kazánba, hogy jőjjenek segélyére. Pugacseff elkeserült dühvel támadta meg és azután, hogy nem birta helyéből kiverni, kivonta Kazánból többi seregeit s tábort ütött a síkon. A harmadik napi csatában a szerencse egészen Pugacseff részére fordult, négy óra hosszat verekedtek már, s Michelson egész serege körül volt véve, midőn az oroszok hőse, halálra elszántan kis csapata élére állva, végső kétségbeeséssel Pugacseffnek rontott s még egyszer sikerült neki, a mi annyiszor részére hódítá a győzelmet, az ellentábor derekát ketté törni. A felkelő sereg szétrebbent, a háromnapi csata után háromezer halottat hagyva a csatatéren, s ötezer foglyot a győztes kezében.
Kazán meg volt szabadítva, de az orosz birodalom még nem.
Pugacseff százszor a földre sújtva, százegyedszer is talpra állt.
A kazáni vereség után ismét megmenekült; ezuttal épen ellenkező irányban, mint először. Most nem kifelé tartott Szibériának, hanem egyenesen az orosz birodalom szívének, be Moszkva felé. Hadseregéből, melyet Kazánnál szétvertek, száz apró csapat lett; egy ilyen kicsiny csapattal Pugacseff átkelt a Volgán s új országokat ment föllázítani.
A mint a Volga túlpartján megjelent, egyszerre lángbaborult az egész tartomány, a parasztság fellázadt s a nemesség kiirtásához fogott, száz mérföldnyi kerületben minden kastélyt leromboltak s egyik város a másik után nyitotta meg kapuit az ál-czár előtt.
Mentől előbbre haladt, annál nagyobbra nőtt hadserege, mely a lázadás veres zászlóját Moszkova kapui felé vitte, útközben várakat foglalt el, városokat pusztított rommá s ellene küldött hadcsapatokat fogdosott el.
Zariczin vára előtt egy császári hadsereg állta útját: a csatában minden orosz tiszt elesett s az egész gyalogság foglyul maradt; Pugacseff útja szabad volt egész Moszkováig.
Huszonötezer embere volt ismét és tömérdek ágyúja.
Ha a mesés Michelson nem lett volna a háta mögött! Ez a regék hőse, a ki nem rettegi ellenségét, akár sokaság az, akár óriás. A párducz, ki bivalycsordát kerget.
Pugacseff futott roppant táborával a kis üldöző csapat előtt, érzé, hogy ennek bűbája van fölötte; ennek a nevével jár az ő balvégzete.
Nagyon biztos helyen akarta Michelsont bevárni.
Végre Sareptán túl, hol a kálvinista atyafiak telepei vannak, talált egy alkalmas helyet, melyben bevárhassa ellenfelét.
Egy magaslat az, melyet mély hegyi út választ kétfelé s a mély útat ismét egy keresztút szeli át.
Pugacseff e mély útba helyezé el java seregeit, a csőcseléket a két szárnyra hagyva. Ha Michelson, szokott rendszerével a bikát szarvainál ragadja meg: először is a mély útba elhelyezett ütegeken kell keresztültörnie s ha az sikerülne neki, akkor a keresztútba elhelyezett hadak kereszttüzébe jut bele, a miből azután ki nem menekülhet.
Hanem Michelson ezúttal kivételképen megváltoztatta támadási rendszerét. Míg ágyuival szemben ostromoltatott, az alatt ő maga és Melin ezredes két felől a felkelők táborszárnyait rohanták meg, a rendezetlen gyülevészt hömpölygetve a táborderék felé.
Pugacseff saját vermében látta magát megfogva, a mint a felvert népfölkelés rémült diadallal rohant két oldalról főtábora felé. Tulajdon seregei rohantak ágyúi torkába; tulajdon csapatain keresztül kellett magának utat vágnia, hogy e kelepczéből kimenekülhessen.
Ez volt utolsó csatája.
Hatvanad magával menekült át a Volgán s ott egy emberlaktalan puszta berkeiben vonta meg magát.
Az orosz hadseregek körülfogták a pusztát, sehova sem menekülhetett ki belőle.
És még mindig álmodozott jövendő nagy napokról. A sivatag közepett legtöbbször elővették régi álmai; a Kreml arany kupoláiról, meghódított császári asszonyról való csábító álmok.
És ez álmok mellett a kinzó éhség.
Napok óta nem volt más tápláléka, mint lóhus nádtöreknél megsütve, s perjével behintve só helyett.
Egy este épen a tűz mellett ült, fanyárson sütve sovány estebédét, midőn három kozák testőre közűl az egyik így szólt hozzá:
– Elég régen játszod már e komédiát, Pugacseff!
A kalandor felugrott helyéből.
– Szolga! Én czárod vagyok! S azzal főbe lőtte a megszólítót.
A többiek erre megrohanták, leverték a földre, megkötözték s ló mellé kötve hurczolták Ural Sorodokig s ott átadták Szuvarof tábornoknak. Ugyanazon Ural Sorodokban, a honnan vakmerő vállalatára kiindult.
Innen elvitték Moszkovába.
Az itélet az volt rá, hogy apró darabokban metéltessék szét elevenen.
A czárnő helybenhagyta az itéletet. Pedig az ő szép szemeinek nagy része volt a szegény bűnös sorsában.
A hóhér irgalmasabb volt. Nem lévén az itéletben kitéve, hogy hol kezdje el a széttagolást, ő mindjárt a fejénél kezdte. – Ezért a tévedésért a hóhérnak Szibériába kelle menni.
Katalin épen akkor változtatta kegyenczét; Orloff helyébe a szép Potemkin következett.
I. Katalin czárnő udvaránál egy új szépség jelent meg, Serbatoff herczeg kisasszonya, Alexandra. Akkoriban két embernek volt legnagyobb befolyása az udvarnál, egyik volt a nagyhatalmú miniszter Potemkin, a másik a szépszemű herczeg Momonoff, a czárnő kegyencze. A rossz világ azt mondja, hogy Momonoff szép szemeinek aligha nem volt olyan nagy befolyásuk az ország sorsára, mint Potemkin nagy eszének.
Azonban Momonoff szép szemei épen úgy nem találtak hivatalos állásukban akadályt arra, hogy a szép udvarhölgy bájait megpillantsák, mint Potemkin országos elméje az állam bonyodalmaiban, hogy e bájak elnyerése végett egy új diplomatiai cselszövényhez kezdjen.
Momonoff szép szemei azonban elég jókor észrevették, hogy Potemkin abban fárasztja országos talentumait, mint csábíthassa el az ifju herczegasszonyt, s hogy az ártatlan ellen vetett ármányt meghiusítsa, – ő maga csábítá el az ártatlant.
Katalin nem sokára megtudta ezt, s minthogy egész Európaszerte el van fogadva az az elv, hogy két hivatalt egy ember nem viselhet, Momonoff az egyikből elbocsáttatott és a másikba akként helyeztetett be, hogy nőül kellett vennie Alexandrát, ki különben nem csak szép, de gazdag is volt; s azonfelül Momonoff úrnője kegyéből nyolczszáz negyvenötezer rubel értékű ajándékokkal lőn elhalmozva, ide számítva azokat a drága ékszereket is, miket menyasszonya számára kelengyéül kapott.
Azok között volt egy csodaszép tüzű brilliánt. Nem annyira nagysága, mint színtelen tisztasága, szép köszörülése határozá meg értékét a műértő szeme előtt.
Egy jókedvű órában azt a furcsa kérdést intézé Alexandra férjéhez:
– Ugyan kedvesem, mondd meg igazán, miért kaptad te e szép gyémántot Katalintól?
– Megmondhatom, de úgy őrizd meg ezt a titkot, mint a mely mind a kettőnk fejébe kerülhet.
– Esküszöm, hogy nem mondom senkinek.
– Én is esküdtem a czárnénak, hogy nem mondom senkinek, s látod: neked mégis megmondom. Egy csókért.
Alexandra adott neki kettőt, hogy legyen nyeresége rajta. S aztán felfogadta minden szentekre, hogy ezt a szót titokban fogja tartani.
Meg is tartotta – egész a legközelebbi udvari bálig, a mikor a szép brilliántot homlokkötőjén viselte.
Ott találkozott Orloff herczegnővel; ez volt legbensőbb barátnéja. Orloff herczegnő magasztalá a szép brilliántot s kérdezé, mi volt az ára?
Momonoff herczegnő mosolyogva súgá neki:
– A férjem kapta egy csókért, én kaptam tőle kettőért. De senkinek ne mondd, mert ebből baj lehetne.
Hiszen nem is mondta Orloff herczegnő senkinek, csak épen Romanzoff tábornoknénak, ki igen bizalmas barátnéja volt, ez ismét oly híven őrzé a titkot, hogy Korzakoff herczegnőn kívül egy léleknek sem szólt felőle, míg Korzakoff herczegnő oly discrét volt, hogy Daskoff herczegnőt kivéve, mindenki előtt elhallgatá a mit tudott; mely barátságos titoktartás mellett úgy került a dolog, hogy éjfél után már Potemkin herczegnő is birtokában volt a hitbizománynak, ki tudná hanyadik bizalmas barátné traditiója nyomán. Potemkin herczegnő pedig nem volt Momonoff herczegnőnek barátnéja, hanem a czárnénak első és legcselszövőbb udvarhölgye.
– Milyen gyönyörű gyémántja van Momonoff herczegnőnek, szólt, figyelmeztetve a czárnét Potemkin herczegasszony.
– Az ám, szólt Katalin közönyösen, ráismerve ajándékára, – drága lehetett.
– A herczegnő azt mondja, hogy a férje kapta egy csókért, ő a férjétől kettőért.
* * *
Az udvari bál után Momonoff herczeg és herczegnő szokás szerint aludni mentek, meghagyván pitvarnokaiknak, hogy déli két óra előtt őket fel ne lármázzák.
Hanem biz azok hamarább fellármázták a nyugvó herczegi párt, alig egy órai pihenés után pokoli dörömbözést mívelve az ajtón.
– Mi az? Ki merészel?
– Ő méltósága a rendőrfőnök kivánja tiszteletét tenni – tíz asszonyság kiséretében.
Már erre a szóra fel kellett nyitni az ajtót.
A rendőrfőnök igen udvarias volt.
– Bocsánatot kell kérnem, hogy ily órában alkalmatlankodom. A czárnőnek van egy kis rendelete herczegségtek számára. Tudva, hogy ily órában férfi női hálóterembe be nem léphet, ezen asszonyságokat hoztam magammal a szükséges szertartáshoz.
Momonoff ijedten nézett a mondott asszonyságokra; öles nagyságú dámák voltak, sűrűn lefátyolozott franczia hölgykalapokkal, iszonyú öklökkel, a miken szétfeszült a finom svéd kesztyű s rettenetesen tudtak egymás mellett glédában állni; hanem legyező helyett mindegyik egy-egy nyirfa-galyat tartott a kezében.
A rendőrfőnök egy rózsaszínű levélkét nyujtott át Momonoffnak, melyben ez volt irva:
«Egy csókért, egy szóért, – tíz asszony, száz vessző.»
Az udvarias hivatalnok illedelmesen visszahúzta magát, a tíz asszonyság előlépett, kettő karon ölté Momonoffot, a többi becsukta maga után az ajtót s hogy azután minő szertartást hajtott odabenn végre, azt bizonyára senki sem tudta; annyi bizonyos, hogy mikor visszajöttek, sajátságos legyezőik nagyon el voltak kopva. A rendőrfőnök igen udvariasan vett búcsút a herczegtől, a tíz asszonyság ismét glédába állt s egyszerre induló léptekben eldefilirozott.
A főhivatalnok jónak látta Momonoff biztatásául felhozni, hogy olyan asszonyságokat hozott magával, a kiknek titoktartásáról kezeskedik.
Hanem azért ezt a történetet is csak megtudta a világ.
Gróf B. a múlt század közepén fiatal segédtiszt volt a porosz udvarnál, a hol erősen beleszeretett Anhalt Zerbst Zsófia herczegnőbe; de ezt nem merte neki megmondani.
Ha azonban a férfiak félénkek, a hölgyek annál bátrabbak, a míg a fiatal segédtiszt kerülgette a szerelmi vallomást, az óhajtott «igen» a kérdést megelőzve, helyébe jött, illatos levélke alakjában, mely finom női kézvonásokkal tudtára adá, hogy egy szerető szív áttörve minden gátló akadályon, a legmerészebbre vállalkozik; Sans-Souciban van egy szegény pap, az összeesketi őket.
A gróf repült a találkozóra. A rendelt helyen lefátyolozott hölgyet talált, a fátyol azonban nem gátolá, hogy az imádott kedves termetéről, hangjáról rá ne ismerjen. Ott megesküdtek, gyűrűt cseréltek s az első boldog ölelés után elváltak, azzal az erős igérettel, hogy mihelyt alkalom nyilik rá, házasságukat nyilvánossá fogják tenni.
Pár nap múlva Zsófia herczegnőnek el kelle hirtelen utaznia, messze, nagyon messze: egész az orosz birodalom fővárosáig.
Gróf B. vágtatott utána.
Ott azután megtudta, hogy Zsófiának rendeltetése czárnévá lenni; az orosz trónörökösnek van szánva feleségül.
A gróf kétségbe volt esve. Hogy lehessen azt férjhez adni, a kinek már egyszer ő férje s a kitől nincs kedve elválni? A kétségbeesés vakmerővé tette, a herczegnőt a szerelemféltés dühével kezdte kerülgetni, a minek aztán az lett a vége, hogy egy szép téli éjszaka galléron ragadták s elszánkáztatták Szibériába.
Ott aztán vadászhatott nyargalóczokat és murmutérokat egynéhány esztendeig s ábrándozhatott elhagyott jegyeséről.
Egyszer híre futamodik, hogy a czár meghalt, neje lépett a trónra utána; a Szibériába száműzöttek mind engedélyt kapnak a visszatérhetésre.
De mennyire tetézte ez örömhírt a czárnénak egy sajátkezű levele, melyet lovas futárok adtak kézről kézre Szibériáig, míg B. grófig eljutott s melybe ez volt irva:
«Kedves régi barátom! Örömmel hívom önt vissza, kit oly nehezen nélkülöztem. Siessen. Biztosítom önt hajdani kegyemről.»
Gróf B. elfeledte minden eddigi szenvedését ez egy édes pillanatért. Imádottja, ki most már a világ első uralkodónéja, megemlékezett róla, hívja, hogy siessen, biztosítja hajdani kegyéről! Ezzel a levéllel zsebében minden szerelmesnek gyorsabban kelle utazni, mintha a gőzerőt ő találta volna fel. Gróf B. még gyorsabban visszaszánkázott Szentpétervárra, mint a milyen gyorsan elszánkáztatták onnan.
Sietett a czárnőnél kihallgatást nyerni.
A czárnő, mint régi németországi ismerősét, igen nyájasan fogadta s kérdezé, – honnan jön?
– Felséged legjobban fogja tudni, miután sajátkezű soraival hivott vissza: Szibériából.
– Szibériából? szólt a czárné elbámulva. Hanem én nem irtam önhöz levelet.
Gróf B. mosolyogva vevé elő a keblében tartogatott levélkét és átadta a czárnőnek.
A czárnő fejét rázta.
– Hiszen az nagyon jó, hogy visszajött ön Szibériából; hanem ez a levél Bestuseffnek volt irva, hajdani miniszteremnek. Megfoghatatlan, hogy jutott az ön kezébe?
A gróf meg volt zavarodva. Nem tudta, most mit mondjon a czárnénak? Megkérdje-e tőle, hogy hát holmi korábbi barátságos viszonyokra nem emlékezik-e? Mutassa meg a jegygyűrűjét.
A czárnő kisegíté zavarából.
– Önre nézve, úgy látszik, hogy szerencsétlen éghajlat ez. Rokonai sokat tudakozódtak utána; rég nem látták. Jól tenné, ha megvigasztalná őket.
Ez formaszerű kiutasítás volt. A gróf nem birt magához térni bámulatából.
Kénytelen-kelletlen visszautazott Németországba.
Szülői rég meghaltak; kastélyában csak a régi komornyikot találta meg, a ki nagyon örült ura visszatértének. «De hát még a grófné hogy fog örülni!»
– Miféle grófné? kérdé B. elbámulva. Anyját még gyermekkorában elveszté.
– Hát az ifjú grófné, a gróf úr neje. Oh de áldott szép és jó teremtés. Mennyit sirt a gróf után; mindig gyászban járt.
– Az én nőm? No azt magam is kiváncsi vagyok hát megismerni.
A gróf bevezetteté magát a grófné szobájába, ki érkezésének hirére eléje futott, s mikor aztán már nyakába borult, akkor persze, hogy ráismert a gróf. Hajdani jegyese volt az, W.. Izaura grófné, kit atyja nem engedett hozzá menni s kit ő azután a berlini udvarnál kivert a fejéből.
A fátyolos szépség, kivel a sans-souci-i szegény papnál összeesküdött, Izaura volt, nem a czárnő. Annak a gyürűjét viselte az ujján.
A gróf összehasonlítást tett a két nő között, s az itélet a jelenlevő javára ütött ki.
A gróf azután mindvégig boldog ember maradt.
Hanem arra a kérdésre alig tudott volna magának megfelelni, hogy mi szükség volt neki Szibériába elutazni, három esztendeig jeges medvéket kergetni, azért, hogy Pommernben boldog családapává lehessen?
Háromszázhatvanöt felesége volt a dahomeyi királynak!
Gyönyörű kalendárium! Minden napra más név, csak hogy eleven. Minden napra más időjárás, ritkán zivataros, borult, kellemetlen; többnyire derült, mosolygó idő, más meg más éghajlat. Ma forró fekete szemű nyár, holnap szőke tavasz; fehér keblű nappal, fekete keblű éj.
Néha ünnepnapok is vannak az élő naptárban; új szépségek nászünnepei; némely napnak piros jegye is van: – mikor egy-egy szépségnek a fejét levágják. – Mert ez is megesik ő dahomeyi fölsége árnyékában. Miután az gyakran megtörténik, hogy mikor ő felsége megszámlálja hölgyeit, úgy találja, hogy azoknak a száma nem háromszázhatvanöt, hanem háromszázhatvanhat. S minthogy ő felsége nem olyan astronom, hogy e megszaporodását a napoknak a szökő esztendők elméletében keresné, tehát afrikai észjárással azt szokta következtetni, hogy e háromszázhatvanhat szám között egy férfi van.
Ez a tünemény nem ritkaság ott.
Egy-egy leányképű ifju, kit annyi villámló szem kereszttüze elszédített, kit az éjszakai dalhangok, a szultán kertéből, mámorba ejtettek: összesúg a bejáratos vén asszonyokkal, azok odabenn a fiatal szépekkel: – málhák között, gyékények közt életveszélylyel belopatják a szerályba; ott leányruhát adnak rá, kifestik fehérre, pirosra, megtanítják énekelni, leányok módjára kaczagni, játszani: s ott azután él, mint a paradicsomban, mindaddig, míg valamelyik eunuch gyanakodó szeme fel nem fedezi álöltözetében.
Akkor aztán természetesen megégetik.
De hát törődik azzal egy ifju, a kinek még leányarcza van?
Találja ez irtózatosnak azt a gondolatot: élni mint az égben, s aztán megégni, úgy menni az égbe? Megégni a gyönyörben, megégni a tűzben; szellő hajtotta hamuvá lenni, melynek minden porszeme kedvese porszemével szerelmeskedik.
Mert ugyanakkor azt a nőt is megégetik, a kinek bűne kibizonyul.
Ez már csak természetes.
Hanem egy esetben a bűnös ifju megmenekülhet a tűzhaláltól: – ha nem lehetett kitudni ki volt vétkes szerelmese a sok közől? Akkor csak megvesszőzik és elbocsátják.
Ez ismét igen indokolt nagylelkűség.
Dahomey szultánja ő felségének sokkal inkább érdekében áll azt megtudni, hogy naptárából melyik név után kell azt irni, hogy meghalt? mint a szökőnap névtelen jegyét kitörülni. Ha vall az ifju, megél.
Akkor csak a nőt magát égetik meg.
Egyszer egy szép fiatal gyermeket fogtak el a háremben, alig volt még tizenhat éves. Hogy melyiknek volt a sok nap közül bujdosója, azt nem lehetett kitudni.
Az ifju neve volt Juida.
– Látod Juida, mondá neki a király, te olyan fiatal vagy még, aztán most egy csók miatt meg kell halnod. Meghalsz egy halavány arcz látása miatt; meghalsz egy suttogó szó miatt, meghalsz egy égő csók miatt; mikor már szó, látás és csók mind elmult.
– Oh nem mult el király, felelt Juida. – A csókot még most is érzem, a hangot még most is hallom, az arczot még most is látom s meg akarok halni érte.
Azzal aztán kikötteté Juidát a király egy magas karóhoz, mely körül nagy halom holtszén volt felgarmadolva.
Ez arravaló, hogy a halálra itéltet nem adják át a rögtöni tűzhalálnak, hanem elébb körülrakják a szénhalmot bambusz kötegekkel; azokat meggyujtják s a mint azoknak a lángja felszítja a holt szenet, a mint a zsarátnak áthevülve egyre közeledik az elitélthez, úgy kinozzák őt halálra lassú tűzön.
Juida végig nézte a kinzó előkészületeket s nem vallotta meg kedvese nevét.
A király kirendelé hölgyeit, hogy tánczoljanak a máglya körül. Juida behunyta szemeit, nehogy egy szempillantása elárulja kedvesét akaratlanul.
Akkor a király egy jeladására hirtelen mindegyik hölgy egy köteg nádat kapott fel s azt a máglyára hajítá, s azután egyszerre körös-körül meggyujták a máglyát.
Juida csendesen körülhordta tekintetét s bátran szemközt nézett a királylyal, ki elefántja hátáról élvezé e látvány gyönyörét.
– Megvallod-e a bűnös nő nevét?
– Se ma se holnap! volt a válasz.
A bambusz recsegve borult lángba az ifju körül; a szén izzani kezdett, a zsarátnak egyre szűkebb körbe szorítá a halálra kínzottat, a szép asszonyok egyre hányták a máglyára a tüzelő szert. Egyszerre hahotával kaczagott fel Juida a tűzhalom tetején.
– Mit nevetsz? kérdé tőle a király bámulva.
– Hogyne nevetnék! felel Juida. Mikor kedvesem, a kiért meghalok, legbuzgóbban rakja alám a tüzet! Hahaha!
– Melyik az? kiálta a király. – Látod, kegyetlen az asszony! Látod, iszonyú a halál! Látod, szép az élet! Most váltsd meg magadat. Most állj bosszút. Most valld meg, melyik az a kegyetlen, ki kedvese alatt meggyujtja a máglyát?
Juida még egyet kaczagott, azután elleste a füstöt, mit a szél egyszer felé hajtott, nagyot lélegzett belőle és megfúlt.
A szép asszonyok tovább tánczoltak a máglya körül.