– Mit gondol ön? – szólt a czár; – az én maroknyi csinos szép holsteini seregecskémet martalékul vessem tizenötezer tigrisnek.
Mit tegyen hát? Nem várhatta be, míg Woronzoff visszajön; még este felé is elküldte az alkanczellárt, Galiczint, hogy keresse fel Katalint és tudassa vele, hogy a czár kész vele megosztani az uralkodást, magával együtt megkoronáztatja őt is.
Woronzoff Erzsébet elájult, midőn megtudta, hogy a czár ezt izente Katalinnak.
Katalin pedig már ekkor nem volt Szentpétervárott. Ugyanabban a testőr-egyenruhában, melyben két éjszaka és egy viharos nap nagy munkáját végezé, lóra ült, Daskoff herczegnőt, az Orloffokat s a katonaság többi vezetőit maga mellé véve, s tizezer főnyi hadsereg élén ő maga jött a czárral szembe, hogy őt elfogja; csákója mellé cserág volt tűzve, mint a többi katonának.
Galiczin fele uton találta őt, ott adta át neki a czár levelét. Katalin eltépte azt olvasatlan s az alkanczellár – szintén felesküdött a czárnő zászlója alá.
Éjfél tájon már megtudta a czár, hogy neje hadsereggel jő ellene.
E hirre egészen elveszté lelkét.
Egyik futárt a másik után küldte Katalinhoz; mindig emelkedő ajánlatokkal.
Előbb fölajánlá neki koronáját. Legyen ő az uralkodó, a czár semmi más, mint a czárnő férje.
Katalin nem válaszolt rá semmit, a futárt sem bocsátá vissza.
A következő már azt az ajánlatot vitte, hogy tartsa meg a trónt és egész Oroszországot Katalin, bocsássa Pétert háborítatlan Woronzoff Erzsébettel a csendes Holsteinba vissza.
Katalin erre sem felelt, a futár ismét nem tért meg.
Az utolsó futár már csak annyi engedélyt kért, hogy engedjék a czárt egyedül a hazájába térni.
Mire a borongós virradat elérkezett, már a Katalin előcsapatjai két verstnyire voltak Peterhoffhoz.
Münich azt tanácsolá a czárnak, hogy siessen, ha előre nem akart menni, hátrafelé. Mögötte van még Kronstadt; ha abba beveheti magát, ez erős vár és a hajóhad birtokában könnyebben fog alkudhatni nejével.
Péter engedett a tanácsnak, hajóra ült, s Kronstadtba vitorlázott. Vitte magával egész siránkozó kiséretét, valamennyi asszonynépet.
Mikor Kronstadt előtt horgonyt vetnek, s a dereglyével ki akarnak kötni, a parton álló őrs rájuk kiált:
– Kik vagytok? mit akartok?
Péter megmutatá mellén a rendcsillagot.
– Én vagyok a czár, III. Péter.
Az őrs ráfogta a puskát.
– Vissza vagy tüzelek! Nincs többé Péter czár: éljen Katalin czárnő!
Csak egy órával előzte meg Pétert Katalin küldötte Faliszin tengernagy, ki a czárnő nevében elfoglalta a várat.
Münich kivonta pisztolyát, hogy lelövi az ellenálló őrt s a mily merész volt egy ember elfoglalni egy várat, épen olyan merész lesz ő, elfogni azt az egy embert.
Péter megfogta a tábornok kezét, s nem engedte lőni.
– Jó! szólt kedvetlenül a tábornok. Ha nem akarunk verekedni, menjünk hát neki a tengernek; vitorlázzunk Holsteinba haza.
A tenger azonban épen hullámot hányt, s Péter igen szenvedett a tengeri kórban.
Két örvény fenyegette, mind a kettőtől rettegett, s a siró asszonyok látása utoljára is arra vette, hogy a félelmesebbnek forduljon szembe: megfordult hajójával s visszatért Oranienbaumba.
Még akkor volt egy menekülése. Litvánián keresztül szabadon állt az út, kis német csapatja minden üldöző ellen megvédhette volna, s ha németországi hadseregéhez eljuthat, ott híveire talál, a kikkel leverheti a forradalmat.
Még ezt az utat sem választá. Folyvást hitt abban, hogy egy felingerelt nőt ki lehet békíteni. Egy nőt, a kinek kedvesét meggyalázta, a kit vetélytársnéja előtt megalázott, kit örök fogságra akart vettetni, kinek gyermekét meg akarta fosztani a trónról, az élethez, a világhoz való jogától, kinek sírboltját már elkészítteté, a sírkővel együtt, melybe a benne nyugvó élő-halott gyalázata volt fölirva! Egy ily felingerelt asszonyt hitt ő kiengesztelhetni.
Még egy követet küldött Katalinhoz egy újabb levéllel, melyben megalázott homlokkal kéri bocsánatát, elismeri győzelmét és irgalmas szivére hivatkozik.
Már akkor Katalin seregei Oranienbaum felé közeledtek.
Az utolsó izenetre megjött a válasz.
A czárnő küldötte, Ismailoff tábornok megérkezett Oranienbaumba, egyedül, csupán egy inasa kiséretében.
Azon sárosan, a hogy kocsijából leszállt, melynek lovait maga hajtotta idáig, sietett fel a czárhoz.
III. Péter egész híven maradt udvarától környezve fogadta a követet.
Vele voltak még holsteini tisztjei s kozák kegyenczei.
Ismailoff minden térdhajtás nélkül járult eléje s megszólítá:
– «Kegyelmes herczeg».
Münich dühösen kiálta rá:
– Nem látod-e vakmerő, kivel beszélsz?
Erre Ismailoff oda lépett a czárhoz, s a mint Münich az annak mellén függő uralkodói gyémánt-csillagra mutatott, letépte azt onnan, s oldalzsebébe dugta.
S aztán újra kezdé:
– Kegyelmes herczeg…
A vakmerőségre a vér futotta el minden jelenlevő férfi arczát, a harag pirja elébb, azután a szégyené, midőn látták, hogy a czár enged magán megtörténni oly meggyalázást, melyet ha nem volna czár, hanem csak egy közrendü férfi, a vakmerő vérével kellene lemosnia.
Péter mozdulatlanul hagyta saját rendének nagykeresztjét melléről letépni, tulajdon szolgái egyikétől, ki egyes egyedül jött el, őt udvara közepén megalázni.
– Kegyelmes herczeg; a czárnő, II. Katalin ő felsége parancsolatából ezennel tudatom veled, hogy e percztől fogva az ország foglya vagy, mind magad, mind kegyenczed, Gudovics, mind kegyencznőd Woronzoff Erzsébet.
Woronzoff Erzsébet sikoltva veté magát Péter lábaihoz.
– Oh uram, ha védni nem tudsz, ölj meg inkább, mintsem kiszolgáltass irtóztató ellenségeimnek.
Péter kivonta kardját és – átnyújtá Ismailoffnak.
– És most, – szólt a kegyetlen követ – itt e lemondási okmány. Ezt ird alá.
Péter egy perczig tétovázott, hogy aláirja-e ez okmánynak nevét.
– Irod, vagy nem irod: ez reád nézve élet, vagy halál.
És Péter aláirta nevét.
A bátrak, a vitézek, kik körüle álltak, s kik egy intésre készek lettek volna helyette hidegvérrel meghalni, elfordíták arczaikat és sirtak szégyenükben.
Ekkor Ismailoff karon fogta Pétert; a kegyencz Gudovicsnak meghagyá, hogy vezesse utána Woronzoff Erzsébetet s azzal mind a hármat felültette sáros hintajába; ő maga ismét felkapott a bakra s Péter holsteini vitézeinek fegyveres sorfalán keresztül, egyedül, kiséret és cselédség nélkül, vitte fogva a – tegnap még czárt, ma már csak a czárnő eldobott férjét.
* * *
Pétert Razumovszky hetman Premorszkoje Dvor kastélyába tették őrizet alá; kegyencznőjét, Woronzoff Erzsébetet Katalin elé vitték.
A kik elfogták, azt hivék, gyönyörüséget fognak okozni Katalinnak megalázott vetélytársnője láttával.
Woronzoff Erzsébet elevenen képzelé magában mindazon szenvedéseket, mikben a győztes boszúját hüteni fogja, s félelemtől sápadtan rogyott térdre Katalin előtt, midőn hozzá vezették.
Katalin még mámoros volt az átvirrasztott éjszakáktól, a diadaltól, a férfias küzdelemtől, a koronától.
– Erzsébet, – szólt férje kegyencznőjéhez, ingerlő hangon; – a koczka hamar fordult, s te most az vagy, a mi én lennék, ha meg nem előztelek volna.
Woronzoff Erzsébet összerázkódott e szavak borzalmától.
– Tudod-e azt Erzsébet, hogy mikor Nagy Péter czár ellen a streliczek föllázadtak; az összeesküvők közt nők is voltak? Azokat a czár nem végezhetvén ki saját kezével, azt tette velük, hogy egy földalatti börtönbe záratá a Néva partján, s mikor a Néva megáradt, ott fulladtak mind.
Woronzoff Erzsébet nyögve fogta kezei közé fejét, hogy ne hallja a fenyegetést.
– Fogsz emlékezni arra a történetre is, – folytatá a czárnő kegyetlenül, – mikor Lapukin herczegnő azt találta mondani egyszer Erzsébet czárnő idejében: «én szebb vagyok, mint a czárnő». Elődöm azzal bünteté meg e szavakért, hogy a piacz közepén a vérpadon huszezer bámuló láttára letépette ruháit, hadd bámulja hát az egész világ, milyen szép az a némber, a ki szebb, mint a czárnő; s akkor azt a szép termetet addig verette kancsukával, mig a vér folyt minden tagján, s végre kérkedő nyelvét elvágatá, úgy küldte Szibériába.
– Irgalom! rebegé összeroskadva a fogoly vetélytárs.
– Hát a schlüsselburgi várnak hallottad-e hirét, Erzsébet, melyben a megholt czárnő parancsára, Iván nagyherczeget tartják fogva? Egy földalatti folyosó van ott, melybe soha sem hat le napsugár, sem egy hang a föld felszinéről. Éj van benne szünetlen és az ott levőnek még csak egy órát sem adnak, hogy számlálhassa a napokat, az órákat, hogy tudhassa, mikor van tavasz, mikor ősz? hogy tudhassa, mennyi volt az idő, melyet keresztül élt? mennyi van még hátra a meghalásig? és senkinek, a ki hozzá belép, nem szabad egy szót szólni hozzá soha, mint a hogy nem szólnak a halottak egymáshoz. Hallottál e börtönről beszélni ugy-e? Mondtad elégszer, hogy van egy gyűlölt asszony, a ki ártatlan gyermekével együtt e börtönbe fog élve eltemettetni; s az a gyűlölt nő én vagyok, s a ki elbukott, az te vagy.
– Kegyelem! kegyelem! sikoltá Katalin lábaihoz borulva a kétségbeesett vetélytársnő. Inkább a halált, a gyors halált, csak ne ez irtózatos börtönt.
Katalin elfordult tőle s hideg kegyetlenül tekinte le rá.
– A hogy elődeim álltak bosszút azokon, kik őket megbántották, mind irgalom és tisztesség volt ahhoz képest, a hogy én büntetlek meg téged. Én megvetlek és nem veszek tudomást rólad. Mehetsz, hová akarsz. Azok között, a kiket gyűlölök, te még utolsó helyen sem állhatsz. Én nem látlak meg, én nem tudok rólad; te nyomorúlt semmi!
Azzal ott hagyta a földön heverő s a földre még jobban legázolt vetélytársnőt.
A kik nem ismerik a nőket, azt mondták, hogy a czárnő nagylelkű volt, kegyelmet osztott; a kik jobban ismerik, hogy kegyetlen volt, lelkét taposta meg ellenfelének, szivére hágott, boszút állt! A kik pedig igen jól ismerik a nőket, azok fejet csóváltak, s azt mondták, hogy a dráma ezzel nincs befejezve: az ily kegyelemosztásnak vér lesz a vége; és azt nem tudni, hogy kinek a vére?
* * *
Julius 10-dikén mondott le a koronáról III. Péter.
Julius 11-dikén Katalin jutalomosztásokkal töltötte a napot; híveit, kik a trónra segíték, czímekkel, hivatalokkal, uradalmakkal ruházta fel.
Azok között, kik jutalmat követelni jöttek, utoljára jelentkezék Orloff.
– Mindenki meg van elégedve úrnője kegyével, csak én vagyok még hátra, szólt, midőn végre egyedül maradt a czárnővel.
– Nem feledkezém meg rólad, gróffá, miniszterré emeltelek, neked adtam Robsa és Gacsina uradalmait, a mik eddig a czáré voltak.
– Igaz, szólt Orloff, hogy azért küzdöttem, a mi eddig a czáré volt; de az más, mint Robsa és Gacsina uradalmai.
– Hivatalt kivánsz?
– Sőt fölmentetést kérek oly hivatal alól, melyet csak fölséged megszabadításáért viseltem, s mely a mai napon túl fölösleges lett.
– Mit értesz ez alatt?
– A Daskoff herczegnőnek udvarlást. Felséged tudja, hogy én a herczegnőt nem szeretem, mert – – mert mást szeretek.
Katalin mélyen nézett az ifjú szemébe; azután kezét nyújtá neki.
– Fölmentelek.
Ez volt Orloff jutalmainak összesége.
Hanem e pillanattól fogva Daskoff herczegnő észrevevé, hogy a rózsákból, melyeket letépni segített, nem az ő számára van nyugágy vetve.
És Daskoff herczegnő Woronzoff Erzsébet testvére volt.
A lázadás kezdetekor az összeesküvők azzal tették könnyűvé tervük sikerültét, hogy minden utczán kihiresztelék, miszerint Péter czár a vadászaton leesett lováról s nyakát szegte, ezért engedte mindenki a czárné trónra lépését oly akadálytalanul végbemenni.
Volt is rá gond, hogy a czár el legyen téve szem elől; elszállíták őt Robsa várába, szigorú őrizet alá.
Hanem már julius 12-én beszélni kezdték a városban, hogy a czár halálhíre nem volt igaz, hogy Péter most is él s el van fogva.
Az országnagyok közt elégületlen hangok hallatszottak Orloff kitűntetése miatt. A kaszárnyákban a katonák egymás közt verekedni kezdtek; a tengerészek arczul köpködték a testőröket, azt mondva szemükbe, hogy két rubelért fejenkint eladták urokat, a czárt.
Katalint e nap éjjelén kétszer riaszták fel álmából utczai csatározásokkal.
Julius 13-án Katalin hívei szükségesnek találták nyilt sisakkal lépni föl Péter ellen.
Katalin tizenöt pontban fogalmazott nyilatkozványt hirdetett ki fogoly férje ellen. E vádpontok voltak, hogy Péter nem birt képességgel Oroszországot kormányozni, hogy Erzsébet czárnénak sok bút okozott, hogy a megholt czárnő temetéséről nem gondoskodott illendően, hogy nem törődött az állam ügyeivel, hogy az orosz nemzetet gyűlölte, hogy káros újításokat hozott be, hogy a görög szenteket nem tisztelte, hogy trónörökösét ki akarta zárni, s idegen főre juttatni a koronát, hogy az ország törvényeit és szokásait megsértette, hogy a birodalom javadalmait eltékozolta, hogy az orosz nép leghalálosabb ellenségével, a poroszszal békét kötött, hogy az orosz nép érdekei ellen a dánokkal háborút keresett, hogy a hadsereghez új hadgyakorlatot és egyenruhát hozott be, és végül, hogy országlás helyett csak ivásra és dobzódásra volt gondja.
Julius 14-én megtudta Katalin, hogy e manifestuma daczára sokan vannak, a kik Pétert nem találják eléggé bűnösnek, hogy Európának megdöbbentő példát szolgáltasson, milyen kevés ürügy elég arra, hogy egy uralkodó trónját veszítse?
Julius 15-én Katalin czárnőt késő éjjel ismét felkölték, hogy személyes megjelenésével segítsen lecsillapítani egy katonai lázadást, mely épen azon Izmailofszky-kaszárnyában tört ki, a honnan diadalútját megkezdte.
Midőn e zavargás lecsillapításából megtért a czárnő, minden idege beteg, fellázadt volt.
Hat nap óta Szentpétervár minden utczája úgy zajgott egész éjen keresztül, mint nappal; a fölvert óriási hangyaboly nem tudott lecsendesülni, s ha egy helyen lecsillapíták, más helyen újra kitört.
A czárnő kétségbeesésig izgatottan tért meg palotájába, követve Orlofftól és udvari orvosától, ki az utóbbi napokban mindig vele járt. Az orvos neve volt Kruse.
– Minő élet, minő élet? mondá a czárnő, midőn magukra maradtak, s ő fáradtan rogyott egy karszékbe. Igy fog-e már ez mindig lenni? Oh Péter, hát a börtönből is elérsz-e kezeddel?
Orloff és az orvos nem merték vigasztalni, tudták, hogy az csak még jobban ingerelné.
– De engem nem fognak megalázni, szólt hirtelen fölállva. Kruse!
Az orvos eléje jött.
– Kruse, tud-e ön nekem oly gyorsan ható mérget adni, mely egy ember életét akkor, a mikor ideje eljött, ketté tudja szakítani?
– Fölség!
– Nem szavakat kértem. Van-e önnél ilyen méreg? Nem tudhatja senki, mit hoz a holnap. De azt tudja meg mindenki, hogy Katalin czárnőt nem fogja más letörni, mint saját maga. Én mertem megvetni a halált, merem megvetni az életet.
Az orvos tétovázni látszott, Orloff megtaszítá, hogy tegye, a mit a czárnő kiván.
Kruse visszatért egy sötétszínű üvegcsével.
Katalin mohón nyúlt utána.
– És ez elég egy ember halálára?
– Fele is elég, bizonyítá az orvos.
– Akkor ez két embernek is elég, szólt Orloff. S mielőtt Katalin kezébe jutott volna, elvevé az orvostól a méregüvegcsét.
– Mit akarsz vele? kérdé tőle Katalin sötét tekintettel.
– Majd ha eljön annak a két embernek az ideje, akkor kielégíteni őket vele.
– Kit értesz e két ember alatt?
– Az egyik én vagyok.
– Hát a másik?
– Azt majd megmondom máskor.
Katalin nyugtalan gyanúval tekinte rá, keresztül akart rajta nézni s tán kitalálta volna gondolatát, ha valami véletlen új riadal közbe nem jő.
A gyermek trónörökös, a kis Pál, kit Katalin mindig a magáé melletti szobában hálatott, fölébredt; rossz álma volt, sírt; anyját akarta látni. Dajkái nem tarthatták vissza, erővel áttört anyja szobájába, s a mint meglátta őt, sikoltva futott oda hozzá:
– Anyám, anyám! Ne hagyj! Meg akarnak ölni. Az a véres ember, azzal a nagy késsel. Ne engedd, hogy idejőjjön. Ne hagyd kinyitni az ajtót. Bezártak a pinczébe, a hol Iván bátyám aluszik. Jaj, ha fölébred és ott talál. Iván bátyám a kegyetlen! Ne engedj odacsukni hozzá. Jó leszek, szót fogadok mindig. Jó leszek, imádkozom. Csak ne engedd, hogy Iván bátyámhoz vigyenek, anyám, kedves anyám!
A gyermek lázreszketéssel bújt anyja ölébe, annak palástját takarva magára. Az álmatlan estéken bizonyosan Iván bátyjával ijesztgették dajkái, hogy féltében aludjék, s aztán a gyermek felőle álmodott.
E gyermek rémlátása a földre zúzta Katalint. Leroskadt mellé, úgy ölelte keblére, és sírt és haját tépte kétségbeestében. Nem volt czárnő, úrnő, csak egy gyermekében élő anya volt.
– Ne félj, ne félj! Ártatlan gyermekem, te nem fogsz Iván bátyád tömlöczébe jutni. A te szép fejedért nem fog nyúlni a véres kezű ember. Ha el kell menni, magammal elviszlek téged, s akkor olyan jó helyen leszünk, a hova nem jöhet utánunk senki.
A kis gyermek lassan elcsendesült anyja ölében.
A czárnő Orloffot szólítá.
– Orloff, add ide azt az üveget.
Nem mozdult senki.
Körültekinte. Egyedül volt gyermekével a szobában. Orloff és az orvos eltávoztak észrevétlenűl.
A czárnő csöngetett.
– Hová lett Orloff? kérdé a belépő udvarnoktól.
– Fölség. A gróf eltávozott a palotából.
– Utána kell küldeni rögtön és tudtára adni, hogy én hivatom. Parancsolom, hogy ide jőjjön. Érted-e? Ha nem jönne, erővel kell őt visszahozni.
Az udvarnok elsietett.
Ki találhatta volna meg Orloffot most, az éjszakai zavargó nép tömkelegében, hogy visszahozza?
* * *
A lázadási zaj, mely éjjel az utczákat betölté, a következő napra is átterjedt. Az utczákon zendülő néptömegek jártak-keltek, kiket a Woronzoffok küldöttei izgattak fel; minden pálinkabódéban arról beszéltek, hogy a czár nem halt meg, hanem elutazott németországi hadseregéhez, s nemsokára vissza fog térni; a különböző ezredek katonái véres verekedéseket folytattak a csapszékekben, mik egész nap eltartottak, hol az egyik verte ki a másikat, hol a másik foglalta el a tért; ittas demagógok tartottak bőszítő beszédeket a nyilt vásártéreken, s a testőrség alig birta az árt föltartóztatni, hogy a czári palota küszöbéig ne hatoljon, melynek ablakaiból jól lehete hallani az éjjel-nappal le nem csillapuló óriás zajgását.
E palota legpompásabb teremében járt fel s alá nyugtalanul Katalin, abban a czárnői fényes öltözetben, melyben megkoronázták. A terem az erkélyre nyilt, ez erkélyről szokták Oroszország uralkodói magukat népeiknek megmutatni, mikor annak ideje van, mikor a lármázó sárkány, a nép, tűzokádó torkába egy kegyes, lecsillapító szót kell hajítani.
Katalinnak perczről-perczre készen kellett arra tartania magát, hogy e sokfejű szörnyeteg előtt megjelenjen.
Karján a trónörökössel, fején a moszkvai koronával, vállán a hermelin palásttal, és arczán az ellenállhatlan mosolygással, szemben a jégarczú halállal. Akkor aztán váljék el, hogy melyiknek van nagyobb ereje: e mosolygó hölgynek, vagy ama csontfejű úrnak?
A népzaj perczről-perczre jobban közeledik a palota felé. A testőröknek meg van parancsolva, hogy lövést tenni nem szabad, ha a vont fegyver nem segít, vonuljanak a palotába vissza.
Az udvaronczok nem titkolják a forrongás okát. Katalin úgy is jól tudta azt.
A nép akarja tudni, hova lett Péter czár?
A szabadon bocsátott, a megvetett vetélytársnő megmutatta, hogy fulánkja éles. Vele együtt el volt bocsátva az élő tanú, ki Péter czárt börtöne ajtajáig kisérte. Woronzoff Erzsébet Katalin palotájának hajtá vissza a felzaklatott árt ezzel a két szóval: «Péter él!»
S milyen könnyű volna ezt az árt ismét visszatéríteni medrébe másik két szóval: «Péter meghalt».
S milyen könnyen megtörténhetnék ez!
Épen e gondolat ejté kétségbe Katalint.
Hova lett Orloff? Hová tűnt el a méreggel? Kit értett ama «másik» alatt?
Ha végrehajtaná az iszonyú tettet, a czárnőt és gyermekét megmentené vele; ah de átkozott volna az, a ki ezt tudta, a ki ezt helybenhagyta, a ki ezt meg nem akadályozá.
Ah, e tusa rettenetes!
A férj kelt harczra a nővel, a hitves a hitvestárssal. Egymás életerén tartják kezeiket. A melyik elbocsátja a másikat, az maga halt meg. Nincs választás! Ölni kell annak, a ki élni akar. Nem alkudhatik többé. Nem kegyelmezhet és nem kérhet kegyelmet. Valamelyiknek bele kell feküdni a sírba, mely meg van ásva.
Oh irtózatos, irtózatos.
A czárnő kezeit tördelve jár fel s alá koronatermében s hasztalan kér tanácsot e sötét emlékű ősöktől, kik ott a rámákban festve vannak, s kiknek újjai olyan szép pirosak most is az atyafivértől.
Senki sem jön hozzá tanácsosai közül. Nem merik háborítani.
És a fenyegető zaj egyre közelít; a városnak minden harangja zúg. Ki tudja már hol az ellenség, hol a jó barát? A távolabb városrészekben puskaropogás hangzik, a kaszárnyákban verekesznek.
Az utolsó lovas testőr-osztály is bevonul már a palota kapúin, s jő utána hömpölyögve a fékezhetetlen tömeg, az a minden főváros mobja, melyet nem látunk máskor, csak a mikor rettegünk tőle. Magas póznákon fehér zászlók emelkednek ki a tömegből, mikre vörös betűkkel van felírva: «Hol a czár?» Némelyiken csak egy nagy kérdőjel, semmi más. Erre feleljen, a ki tud.
Katalin zsibbatag idegekkel látta ablakán keresztül e nagy kérdőjeleket közelíteni.
E válság perczében lépteket hallott háta mögött.
Orloff jött meg.
– Te vagy? kiáltá Katalin. Honnan jösz?
– Fölséged hivatott. Elébb nem jöhettem; de jókor jöttem épen. Lépjen ki fölséged az erkélyre, mutassa magát a népnek.
Katalin önkéntelenül engedte magát az erkélyre kivonatni.
Láttára mindennemű ordítás támadt. Egy része a népnek, a délczeg fejedelmi alak láttára éljent kiáltott a czárnőnek, más része Péter czárt követelé; akkor Orloff a czárnő mögül kilépve, a népzajt túldörgő hangon kiálta:
– Nézzetek oda!
S a mint kezével az utcza végére mutatott, a meglepett néptömeg, kiváncsian intése után tekintve, egy pillanatra elcsendesült, s a csöndes percz alatt erőteljes hangon kiálta Orloff:
– Péter czár meghalt! Nyissatok útat halottas szekerének és adjátok meg végtiszteletét.
Az utcza túlsó végén, hová Orloff mutatott, s melyet még a gyalog testőrség tartott elzárva, egy gyászszekér közeledett, hat fekete lóval s a gyászravatalon feküdt nyitott koporsóban – Katalin férje, III. Péter czár.
Katalin felsikoltott, midőn meglátta a halott arczát. Ráismert, bár nagyon el volt kékülve.
A népharag egy percz alatt le volt hűtve.
A lázadó tömeg egyszerre kétfelé vált az utczán s letérdepelt a kocsi előtt.
A nehéz szekér lassan döczögve haladt végig a kövezeten, gyakran megállíttatva, hogy a nép vezetőinek, orosz szokás szerint, meg lehessen csókolni a holt czár ajkait.
Azt mondják, hogy e csók után mindenkinek feldagadt az ajka később.
S a mint a gyászszekér mögött ismét összezáródott a néptömeg, aként keletkezett annak nyomában az üdvriadás.
– Éljen a czárnő!
Katalin visszatámolygott Orloff karján a terembe.
Sápadtan, bűntudatos halványan kérdezé tőle:
– Mit tettél? hol van a méreg?
– Fele még az «egyik» számára meg van. A másik felét már elvette a «másik».
Katalin irtózva taszítá el magától Orloff kezét.
Az országnagyok most megtölték a koronatermet, eljöttek üdvözlő beszédeket tartani, a nép rekedtté ordítá magát a palota előtt «Éljen a czárnő!» kiáltásaival, s Katalin a trón lépcsőjén feküdt, arczát eltemetve kezeiben s keserűen sírva.
A czárnő meg volt mentve, hanem a nő, az elveszett!
* * *
És Orloff igazat mondott: a méreg megmaradt fele csakugyan azé az «egyiké» lett. Mikor elveszté a czárnő kegyét, az ő életét is az oltá ki, a mi a megholt Péter czárét.
Madamoiselle Larisse valami középszerű énekesnő volt Párisban, ki ott nem sokra vergődhetvén az operánál, elmondta magának azt a nagyon sok elődje által feltalált jelszót: «A művésznek minden ország hazája», s egy vállalkozó operatársulat primadonna assolutájaként elutazott Varsóba.
Azonban még mielőtt az orosz rubelekkel megismerkedhetett volna, tapasztalást tett a rendőri szabályozások mezején: a kormányzó azt hitte, hogy a franczia társulat föllépte zajos politikai demonstráczióra adhat alkalmat, s egyelőre betiltott minden debütirozást.
Az operatársulat igazgatója lótott-futott Pontiustól Gortsakoffig, egyik nap biztatták, másik nap elutasították; a társaság tagjai ez alatt az adósság-csinálás minden módszerein keresztül gyakorolták magukat, s mire definitive ki lett jelentve, hogy semmiféle egyéb mulatság a varsóiaknak meg nem engedtetik, mint esténkint a szász kertben trombitáló katonai zenekar hallgatása, akkorra ők is eljutottak abba a definitivumba, a mikor már az embernek az utolsó hajaszála sem az övé.
Madamoiselle Larisse ugyan elég szép hölgy volt arra nézve, hogy egy nagy városban éhen meg ne haljon, s ha egyszer a lámpafény elé kerülhetett volna, bizonyosan elég hódítást vihetett volna véghez abban a városban, a melyben az orosz premier véleménye szerint, egyedüli joga csak a hódítónak lehet, hanem arra mégis kényes volt, hogy jobb foglalkozás hiányában, a rendőrfőnökhöz menjen s engedélyt kérjen tőle gyászruha viselhetésére.
Föltéve, hogy ezt a lapot nők is olvashatják, nem akarom megmagyarázni, mit jelentenek a lengyel királyságban a rendőri engedélylyel gyászoló hölgyek?
Pedig az éhség rossz tanácsadó s a társaság minden tagja elzüllött már erre-arra, az igazgató kimondta, hogy «sauve, qui peut!» meneküljön, ki hogy tud.
Larissenak már két nap óta nem küldött házigazdája ebédet, mert az addigiért sem fizetett; fűtőszereit is megtagadta, sőt azzal a világos biztatással kecsegteté, hogy holnap lesz a napja, a mikor a kisasszonyt az ajtón kívül fogja elhelyezni.
A menekülni nem tudó primadonnának volt még egy katulya theája, egy dobozka czukros kétszersültje, azt előkereste, s nagyon jót nevetett, midőn, más tüzelőszer hiányában, szerepeit rakva egymás után a kandallóba, azoknak tüzénél theája utolsó maradékát főzögeté.
A papirostűz rendesen több füstöt ad, mint lángot; Larisse azon vevé észre, hogy mire a theája megfőtt, majd megfulladt a füstben, ki kellett nyitnia az ablakot, hogy friss lég jöhessen be.
Azután leszűrte theáját egy kis törtfülű csészécskébe s előkereste a szekrény fenekéből azt a rumos palaczkot, mely otthon Párisban még tele volt. Sajnálkozva vevé észre, hogy abból bizony már egy árva cseppet sem lehet többé kifacsarni. Fel is fordította, úgy nézett bele. Nem volt abban egyéb, mint a multak boldog emléke: az illat.
– Se baj, kisasszony. Van nálam. Ihatjuk azzal.
Ezzel a szóval egy rekedt férfihang lepé meg, a szobája közepén.
Larisse nem ejté el ijedtében az üres palaczkot, hanem marokra fogta azt, mint egy buzogányt, olyanformán, mintha valakinek a fejéhez akarná vágni.
Egy torzonborz szakállú férfi állt előtte, a mint a füstös légkörben kivehető volt alakja, zsinóros czamarkában és térdig sáros hosszú csizmákban, fövegét és hosszú bőr útitáskáját kezében tartá.
– Micsoda ez? riadt rá a leány, hogy jön ön ide?
– A nyitott ablakon át, kisasszony, engedelmet kérek.
– Mit akar ön itt?
– Legelőször is azt, hogy tegyük be az ablakot s ne beszéljünk ilyen hangosan, mert az Varsóban nem szokás éjszaka; másodszor azt, hogy küldje el kegyed, szép kisasszony, a házmestert az «Arany róká»-hoz egy kis vacsoráért, mert tegnap óta egy falatot nem ettem; és harmadszor, hogy ugyanazzal az emberrel hivasson papot, a ki bennünket összeeskessen, mert én önt ma nőül akarom venni.
– Meg van ön tébolyodva? kérdé Larisse egyik bámulatból a másikba esve.
– Dehogy vagyok. A legnagyobb kényszerűség az, a mit teszek. Engedje meg kérem, hogy leüljek; csak a vasúttal futottam versenyt, egy kicsit el vagyok fáradva. Hanem azért, a mint megesküdtünk, egy óra mulva utazni fogunk.
– Uram, ön helytelenül tréfál velem. Én nem vagyok az, a minek ön hisz.
– Én tudom, hogy ön egy becsületes, derék leány; különben az nekem mindegy. Önnek az utolsó garasa is elfogyott, haza nem mehet Párisba; én tehát önt feleségül veszem, ha beleegyezik, s rögtön vasútra ülünk, meg sem állunk Párisig. Én nem kivánok öntől semmit, mint a mindennapias gyöngédségeket, a miket nők szoktak férjeik iránt útközben tanusítani s azután, ha Párisba értünk, akkor szabadságában áll kegyednek válópert indítani végre nem hajtott házasság alapján.
– De mire való ez uram?
– Hogy mire való? ez nagyon hosszú történet, mihelyt Párisba érünk, azonnal elmondom önnek egészen. Oh az nagyon hajmeresztő történet! Olyan érdekes, mint valamely regény. Kegyedet az mulattatni fogja. Hanem addig ne kérdezősködjék felőle semmit. Elég legyen kegyednek annyit tudni felőlem, hogy igazi nevem, melyet kegyednek felajánlok: Zseminszky Kázmér; hanem ezt nem viselem, csak mikor egyedül vagyunk. Tárczámat átadom kegyednek, benne van százötvenezer frank papirokban; fizessen ki mindent, a mivel tartozik, s az úton gondoskodjék szükségeimről. Ha Párisba érve elválunk, vagyonomat megfelezzük, ha én velem útközben valami történik, vagyonom kegyedé marad egészen.
– Uram, ön engem elrémít.
– Azt elhiszem. Magam sem kételkedem benne. Tegye be kérem az ablak tábláit; a kozák őrjáratot hallom közelíteni.
Larisse önkéntelenűl szót fogadott; pedig az által, hogy ablaktábláit betette, egészen a rejtélyes betörő discretiójára bízta magát.
– Köszönöm, kisasszony; látszik, hogy kegyednek szíve van. Sajnálom nagyon, hogy szívének jó tulajdonságait nem tanulmányozhattam elébb. Most kénytelen vagyok így ajtóstól, sőt ablakostól rohanni be a házba. Tehát miután az első kérésemet volt kegyed szíves teljesíteni egy percznyi gondolkozás után, talán elég lesz öt percznyi gondolkozás arra, hogy vajjon hozasson-e mindkettőnk számára vacsorát. Ime, odaadom az órámat is, akaszsza kegyed a nyakába, s aztán nézze rajta a perczeket.
A jövevény levette óráját, aranylánczostól, s az énekesnőnek adta.
– Jó, uram; nem bánom, vacsoráljon hát itt.
Larisse kiment, beszélt a házmesterrel, pénzt adott neki s nemsokára visszatért, maga hozva az átvett ételeket, mintha értené, hogy azt az alakot egy harmadiknak meglátni nem szabad.
– Igen köszönöm, szép kisasszony. Tehát ha megengedi, legyünk egymásnak vendégei.
Az idegen nem várt több kinálást, széket tett Larissenak és magának. Kétfelé vágta a sültet, megosztotta a burgonyát és hozzá látott az evéshez.
Larisse elnézte e különös férfi arczát, mialatt az evett. Milyen mohón, milyen gondolat nélkül falt, mintha nem is tudna róla, hogy eszik; mintha csak egy mulhatlan kötelességet hajtana végre; e közben magas, fényes homloka redőkbe volt húzva, szemei egy pontra szegezve, mint a ki mélyen gondolkozik valamiről; s néha megállt, mintha hallgatóznék, feje hátra szegült, s úgy fogta kezébe a kést, melylyel evett, mintha valaki ellen életre-halálra készülne védni magát.
Az ilyen vacsorázáson hamar át lehetett esni. A jövevény egy tele pohár vizet hajtott fel egyszerre, s csak azután vette észre magát.
– Ezer bocsánatot kérek. Csak egy pohár van az asztalon s én magam iszom elébb, elfelejtve, hogy még idegen nővel ülök szemközt. Én már egészen abban voltam, hogy az ember feleségével egy pohárból is szokott inni.
Larisse még mindig hihetlenül rázta fejét.
– Nos kisasszony. Első kérésemet teljesíté egy percznyi gondolkozásra, a másodikat öt percznyire, azóta huszonöt percz mulhatott, elhatározta-e magát?
– Mire?
– Hát – hogy iszik-e ebből a pohárból, a melyből én már ittam?
E kérdés oly gyöngéd, oly bensőséggel teljes hangon volt mondva, hogy Larisse kénytelen volt megtérni onnan, mintha egy részeget, vagy egy őrültet látna maga előtt.
– Akar-e kegyed velem most ez órában rögtön megesküdni, a másikban útrakelni, vagy pedig akarja-e, hogy a merre jöttem, az ablakon újra kiugorjam az utczára, s a legelső kozákkal, a kinek a felhivására nem felelek, agyonlövessem magamat?
– De uram, hiszen az idő éjszaka.
– Az nem akadály. Van lelkész, a ki bennünket összeesket most is. Itt az utcza végén a minorita kolostor; küldje el kegyed a házmestert oda, mondja ott azt, hogy egy haldokló kiván gyóntatót, a ki ezt a zsoltárból kihasított lapot küldi. Arról a lapról meg fogja valaki tudni a küldő nevét s rögtön sietni fog ide; az végrehajtja a szertartást. – Mondja hát szép kisasszony, engedi-e, hogy vizet töltsek a poharába?
Larisse némán inte, s reszketve nyult a pohár után, melyet az idegen tele tölte számára s azután kiitta azt.
Az idegen odahajolt és gyöngéden megcsókolta kezét; de az oly tisztelettel történt, mintha egy fejedelmi védasszony kezét csókolta volna meg.
A lengyel azután lehúzta ujjáról brillantos gyűrűjét s az énekesnő ujjára vonta fel, átcserélve azt ama finom kis sodronykarikával, mely a kisasszony ujját ékesíté. Értéke alig lehetett több egy franknál, különben az is rég a többi zálogbament ékszer után vándorolt volna.
Ez volt a jegyváltás.
– Most küldje el kegyed a házmestert a kolostorba ezzel a zsoltárlappal, szólt a lengyel, egy ócska nyomtatványt vonva elő zsebéből, melybe egy pár szivar volt takarva.
A leány meggondolta magát.
– Ezt nem lehet a házmesterre bizni; hátha kém? titkos feladó? Magam fogok vele odamenni.
Maga a menyasszony? esküvőre hívni a papot? Ez is először történik a nap alatt. No de sok történik a Kárpátokon túl, a mikre példát nem mutat a történet. Miért ne történhetett volna az is meg, hogy egy fiatal leány éjnek éjszakáján, esőben, sötétben, egyedül, őrjáratoktól nyugtalanított utczákon végig elinduljon, lelkészt keresni, ki őt vőlegényével összeeskesse?
Zseminszky kézszorítással köszönte meg a leánykának ez áldozatkészségét s gondosan betakargatá őt shawljába, hogy meg ne hűtse magát.
A leányka meggyujtá kézi lámpását s elindult az utczán.
Az eső folyvást szakadt, a kozák őrjáratok a szomszéd utczában csörömpöltek, az énekesnő nem törődött sem egyikkel, sem másikkal.
A minorita-kolostor kapuján megnyilt egy szűk négyszögű ablak csöngetésre s egy kemény, gyanakodó hang kérdezé: «Ki az?»
– Gyóntatóért jöttem egy haldoklóhoz; szólt a leány s benyujtá a nyiláson a zsoltárlevélkét.
Nehány percz mulva nyikorgott a kulcs a nehézkes kapuban s egy szerzetes és egy ministrans fiu jöttek ki rajta Mindkettőnél lámpa volt, mert az orosz fölvilágosodás úgy kivánja, hogy ha három ember megy az utczán, mind a háromnál lámpás legyen, s ha valaki a szolgájával viteti a lámpát maga előtt s rajta kapják: a szolgát szabadon eresztik, a gazdáját viszik a fellegvárba.
Szerencsésen eljutottak a leány lakásáig, a nélkül, hogy valami baj érje őket.
– Valóban haldoklik azon ember? kérdé a szerzetes, midőn a kapun belül voltak.
– Nem haldoklik, hanem esküdni akar egy nővel.
– Akkor nagy sietsége lehet.
Larisse előre bocsátá a lelkészt, s megmutatta neki szobája ajtaját, melyen be kelle menni.
Azonban, a mint az ajtó feltárult, Larisse maga is visszadöbbent, mintha idegen helyre nyitott volna be. A szobában nem az otthagyott lengyel várt reá, hanem egy francziásan öltözött fiatal férfi, fekete hajjal, borotvált arczczal és a la Henry IV. kecske-szakállal; fekete frakkban, fehér mellényben.
Azonban ez mégis az ő szobája volt.
Larissenak valami veszélyben éber ösztön megsúgta, hogy jobb lesz ez idegen alaktól nem kérdezni most semmit; hanem elvárni, hogy mit mond ő, hogy jött ide s hova tette a lengyelt?
Jobb is volt.
– Jó estét, atyám; szólt a sima arczu férfi az érkezők elé sietve s a hangról megtudta Larisse, hogy ki áll előtte? Maga Zseminszky Kázmér.
A míg ő a kolostort megjárta, ideje volt neki átöltözni, szakállát levágni, befesteni, idegen embert alakítani magából.
A lelkész kezét nyujtá a férfi elé, az megszorította a nyujtott kezet, kézszorítás alatt közép ujjával azt a titkos jelt adva, a miről két egyetértő egymásra ismer s a mit egy harmadik, bárhogy figyelne is rájok, nem vehet észre. A kéz öt ujja egy szorítás alatt, azok előtt, kik e rejtett beszédet értik, egész titkokat közöl, a nélkül, hogy valaki mást látna benne, mint egy néma kézszorítást; különösen a befogott középső ujj, kézszorítás alatt, azt jelenti: «veszélyben vagyunk».
A szerzetes fejével inte.
– Hivattál.
– Haldoklóhoz gyóntatni, a mi nem felötlő. Talán nem is vétettem nagyon az igazság ellen; ki tudja nem agoniázok-e most? Azért gyóntass meg és aztán esküdtess össze menyasszonyommal.
– Hol van?
– Itt áll melletted. Ő vezetett idáig.
A szerzetes arcza nem mutatott semmi meglepetést. Csendesen, minden aggály nélkül végzé a szertartást; Larisse mint Zseminszky Kázmér neje állt föl a térdeplőről.
– Az anyakönyvbe igazi nevemet ird be, szólt a lengyel, s annak egy kivonatát küldd el Lord John czím alatt poste restante Párisba. Ott szükségem leend rá.
A szerzetes eltávozott s az új férj és nő egyedül maradtak.
– Kedves Larisse, szólt a lengyel, karja alá vonva az énekesnő szép kezét, szabad önnek most némi utasításokat adnom? megengedi, ha azoknak elfogadására kérem.
– Parancsoljon, uram. Én szót fogadok.
– Azt látja ön, hogy én nem az vagyok külsőmben, a ki egy óra előtt voltam: az a hamu ott kandallójában a rajtam volt öltönyök maradványa. Annyit ért kegyed már, hogy az a Zseminszky Kázmér, a kinek a nyomait talán az utcza szegletéig már felfedezték, itt egyszerre eltünjön és ne legyen található többé. Már most figyelmezzen rám kegyed. Engem e percztől fogva kegyed «Alfréd»-nak fog nevezni. Első buffo bariton vagyok a párisi Varietés szinháztól. Útlevelem egészen rendében van: nézze, a személyleirás pontosan egyezik; rajta az orosz nagykövet visája, s minden közbeeső rendőrfőnöké, a míg Párisból idáig jön az ember. Csak egy hiánya volt még az útlevélnek: Poissard Alfréd nejével együtt utazik, a ki szintén énekesnő; most már ezen is segítve van. Van kegyednek útipodgyásza?
– Kevés, szólt Larisse pironkodva; arra gondolt, hogy a hosszas nélkülözés még ruhaneműitől is megfosztotta.
– Ugyan kérem, hagyja azt is itten. Két nap mulva túl leszünk a határon s ott vehet kegyed magának mindent, a mire szüksége van. Az útimálha nagy árulkodó.
Larisse szivesen lemondott minden útikészületről.
– Én még útitáskámat is a tűzbe dobtam, miután az átöltözésre szükséges ruhadarabokat kiszedtem belőle. Tud-e ön németül?
– Keveset és nagyon francziás kiejtéssel.
– Az igen jó. Kérem, ha útközben valaki németül szólít meg bennünket, feleljen kegyed neki, én kénytelen vagyok eltitkolni, hogy tudok, mert az lehetetlen, hogy egy lengyelre rá ne ismerjenek, mikor németül beszél. Hát oroszul tud-e kegyed?
– Az még nem ragadt rám.
– Akkor hát viszont bizza rám kegyed, ha valaki oroszul szólítja meg, hogy én feleljek rá. Lengyelül pedig egyáltalában ne értsen kegyed semmit. És még egyet. Kegyed párisi nő, bizonyosan volt már álarczos bálban. Vegye úgy ezt az egész alakoskodást, mint egy jó tréfát a «micaréme» bohóságai közül, mikor az ember barátjával, barátnéjával római vitézeknek öltözve megy a vígalomba s ne mutassa azt, mintha tudna a felől valamit, hogy ennek a masqueradenak az is lehet a vége, hogy az álarcz helyett az embernek az egész fejét kell letenni.
– Nyugodt leszek, uram.
Az indóházig minden különös akadály nélkül eljutottak. A férj útlevele rendben volt, a személyleirás tökéletes. Málha, a mit vizsgálni kellene, semmi. A rendőrbiztos azon kérdésére: hát az útipodgyász hol következik? igen egyszerű és kimerítő felelet az, hogy «színészek vagyunk». Értjük! Elmaradozott biz az itt-amott zálogban.
A kupéban, a hol helyet foglaltak, rögtön csatlakozott hozzájuk egy bőbeszédű fiatal úr, a ki azt mondá, hogy ő is franczia.
«Ün franszé.»
«Ün franszé?» jegyzé meg magában Zseminszky. Tehát vagy kisasszony, miután a franczia férfi nem «Ün», hanem «ön»; vagy pedig – orosz kém.
A beszéddús ifju ember azon kezdé, hogy hála Istennek, csakhogy Varsónak hátat fordíthatunk; ez egy valóságos egyetemes börtön, a hol az ember kétféle kémek által van környezve, kétféle kormány parancsait tartozik fogadni, s azt sem tudja, melyikhez folyamodjék a másik ellenében védelemért? Még útlevelet is kétfélét kell tartani, az egyiket az orosz rendőrségtől, a másikat a titkos bizottmánytól, ő is el van látva olyannal.
– Hát önöknek van-e lengyel útlevelük?
– Nincs. Minek volna az?
– Pedig önök könnyen juthatnának hozzá; a comité fővezetői Párisban laknak. Én önöket utasítani is tudnám a czímeikre.
– Köszönöm. Nem akarunk visszatérni ide.
– Végkép kinn maradnak? Ah akkor önök tehetnének egy szivességet nekem. Ismeri ön mr. Pietrit, a volt rendőrminisztert.
– Látásból.
– Egy izenetet kellene neki átadni. Nem jár semmi veszélylyel; nem irás. Csupán e szavakat kellene megmondani: «Alfréd Lamballe, a Varsovie. Tout va bien. Eruption a Mi-Caréme».
– Értem. Ezt kellene neki megmondani személyesen, szólt a lengyel, erősen szemügyre véve átellenesét, kinek zöld szemüvege volt és felkunkorított bajusza. Ugyan, kérem, hány mérföld lehet ide Krakkó?
– Bizonyosan mondhatom, hogy harmincz.
– Angol mérföldet értett ön, vagy orosz verstet, vagy geographiai mérföldet?
– Igen is jeographiai mérföldet.
– Jeographiait! azzal a szóval hirtelen torkon ragadta útitársát a lengyel, s elkezde fennhangon kiáltozni. Hej! konduktör! Rendőr! Ide: segítség!
Az odarohant kalauznak és rendőröknek aztán félig oroszul, félig francziául megmagyarázá, hogy itt van egy veszedelmes franczia emissárius, a ki őt a státus elleni összeesküvésre akarta toborzani. Tessék őt börtönre vetni.
Az elfogott emissárius nem látszott valami különösen megijedtnek lenni. Larisse sokkal jobban meg volt e jelenettől illetődve.
– Mit tett ön ezzel az emberrel? kérdé hüledezve, a mint egyedül maradtak a kupéban.
– Alkalmat vettem magamnak egy kicsit a torkát megszorongatni.
– De ön egy francziát elárult!
– Annyira nem franczia biz ez, mint ön: berlini agent provocateur. Ráismerhetni a kiejtéséről. Majd nézzen ön ki a kocsiablakon, s látni fogja, hogy az elfogott ficzkó ép, egészséges bőrrel tér vissza, minden kiséret nélkül s egy másik waggont nyittat fel magának. Ezzel még sok bajunk fog lenni.
– Csakugyan. Már visszatér s mosolyogva int a rendőrbiztosnak.
Azon az állomáson, a hol az álfrancziát leszállították, egy vén lengyel nemes szállt fel a kocsiba s elfoglalta azt a helyet, a melyen az elébbeni útitárs ült.
Látszott rajta, hogy valódi régi-ívású falusi nemes, a ki először hág fel a vasutra. Úgy elmagyarázta a kalauznak, hogy ő nem hátrafelé akar ám menni, hanem előre; aztán neki megmondják, mikor érnek Krakkóba, mert ő el szokott aludni a kocsiban, aztán, ha majd megállnak a kocsival itatni, akkor az ő butykosát is megtöltessék rostopsinnal, mert odáig kifogy belőle a mi még benne van; és hogy szabad-e a kocsiban dohányozni, mert ha nem szabad, hát inkább kiül a kocsis mellé. Aztán, hogy a kupéba belépett s a kalauz helyet mutatott neki a két franczia mellett: vissza akart hátrálni, hogy neki ilyen úri társaság nem kell, neki maga szőrű falusi emberek kellenek, ültesse oda, a hol azok utaznak; ő asszonyságokkal nem szeret utazni, mert ő pipázni szeret, meg fokhagymás pecsenyét evett; azok nem állják ki. A kalauznak ugyan fáradságába került, a míg le birta tuszkolni Zseminszky mellé.
A falusi utazó aztán kifészkelte magát valahogy a bundájából, nagyot húzott szíverősítőül a szalmás kulacsból; előkeresett a tarisznyájából egy zsiros papirosba takargatott ürüczombot s nagy igyekezettel hozzáfogott annak fogyasztási műtétéhez. Gyönyörűség volt elnézni, mennyire nem érdekli őt a világon semmi olyan nagyon, mint a ropogós mócsing, a mit az ürüczomb csontjáról görbe késével nagy figyelmesen le tud faragni. Ezzel végezvén, előhúzta nagy tajték pipáját, megtöltötte bőrzacskójából; egy darab ürömtaplóba tüzet csiholt; s azzal szájába dugta pipáját, neki szegte a fejét a karszék vánkosának, s mint előre sejté, nagy hamar elaludt; elébb ő maga, azután a pipája.
Ekkor Zseminszky odahajolt hölgyéhez, ki vele átellenben ült, s fülébe súgá:
– Larisse; most legyen ön nőm. Ez az ember itt a legveszedelmesebb orosz kém: Kimovicz. Mint ügyetlen paraszt ül fel a waggonba, eszik, iszik, pipára gyujt, elalszik, együgyű, bámész, gondatlan: nem tud, csak lengyelül s az egész úton végig horkol. És ez mind nem igaz. Ő ébren van, figyel mindenkire, hallgatózik, ért hatféle európai nyelvet s jól vigyáz ránk ebben a pillanatban. Csókoljon meg ön Larisse.
Larisse szót fogadott és megcsókolta férjét.
– Hadd tegyem a fejemet az ölébe.
– Jól van.
– Nem, nem: ellenkezzék ön. Beszéljen hangosan.
– Ah Alfréd! ez illetlen. Mit gondol? Nem magunk vagyunk.
– Haha! Hisz ez a «vieux cochon» alszik.
– Csitt! Ha meghallaná!
– Ha meghallaná, sem értené; mit tudja ez a «rustre», hogy «vieux cochon» azt teszi, hogy vén disznó.
Erre aztán nagy ellenkezés közt kivívta Zseminszky, hogy fejét Larisse ölébe tehesse. Larisse gyöngéden letakarta férje szemeit kezével, hogy ő maga se lássa magát ily illetlen helyzetben. Az pedig megcsókolta az arczát elfedő puha kezecskét.
Kimovicz uram, abban a nagy bundában boszúsan kezdé átlátni, hogy ez bizony két szerelmes komédiás, semmi egyéb.
A legközelebbi állomáson egy ijedtképű ember bukott be a waggon ajtaján; nagyon fiatal arcza volt, savószinű bajuszszal, szakállal. Czamárkát és konfederatkát viselt, bő nadrággal, hosszúszárú csizmával.
Hevülten lecsapta magát Zseminszkyvel szemben s azután körülnézett, hogy nem kergeti-e valaki?
– No mi baj? förmedt rá a borzas utitárs, kinek nagy siettében kétszer is a lábára taposott.
– Nagy baj van, rebegé ez, elkékült, vonagló ajakkal. A mult éjjel meggyilkolták ezen a vasuton Anikoff tábornokot.
E szóra a borzas lengyel, mintha a nyeregből akart volna kiesni, akkorát ugrott a karszékből.
– Most hallottam meg egy rendőr ismerősömtől, s hogy ennélfogva mindazokat, a kik ma ezen a vasutvonalon ki akarnak menni az országból, a határon letartóztatják s rögtön a citadellába küldik.
A borzas ember rögtön kapta a tarisznyáját s rohanni akart ki a waggonból.
Zseminszky mind ekkorig figyelembe se vette az egész beszédet, mint a ki nem érti ezt a nyelvet, hanem e különös futamodási szándékra bámulva nézett szomszédjára, s megragadta bundája szárnyát, hogy ki ne ugorjék az ablakon.
– Hova akar ön a pokolba? kérdé francziául.
– Jobb bizony, hogy ön is szalad velem, nem hallja, hogy mindnyájunkat elfognak, rabságra vetnek?
Zseminszky vállat vont s szárazon felelé franczia nyelven:
– Nem tudok lengyelül.
Erre a fiatalabb utazó tört francziasággal kezdé neki magyarázni:
– Nagy baj van. Anikoff tábornokot az éjjel megölték egy waggonban, pedig nem volt senki mellette más, mint két hadsegéde. Most aztán minden határszéli állomásnál fel fognak tartóztatni minden utazót s a férfiakat elküldik a fellegvárba, s ott fogják tartani, míg a gyilkos elő nem kerül közülök.
– Áh! szólt Zseminszky, azzal a büszke önteltséggel, a mit a párisi ember oly tökélyre fejlesztett, én franczia vagyok.
Azzal nyugodt vérrel készíte magának is meg Larissenak is egy czigarettet; az egyiket meggyujtá, Larisse szájába dugta, a magáét aztán arról tette izzóvá, s e tűzcsók után mosolygva tekinte utitársnéja szemébe, mint a kinek jobban elfoglalja gondolatait egy szép nő gömbölyű arczán a szerelemgödröcske, mint valamennyi börtön, a miről Varsóban regélni hallott.
Az újabban következő állomáson aztán az öreg lengyel is, meg az ifju lengyel is eltüntek mellőlük. Zseminszky egyedül maradt Larisse-el.
– Ön ezt a fiatalabb férfit is ismeri? kérdé az énekesnő, semmi rendkivülit sem találva benne, hogy Lengyelországban minden ember személy szerint ismerje egymást.
– Ismerem. Ez is egy agent provocateur. Az ujságirók osztályából. Két év előtt az aristocraták lapjaiba firkált; azok nem győzték pénzzel, akkor demagog lapot adott ki. A nép még rosszabbul fizet, s nem veszi köszönettel, ha az urak ellen lázítják; utoljára aztán a rendőrséghez szegődött s most piszkolódik, kémkedik és mindenre jó.
– Tehát az is mese lesz, hogy Anikoffot meggyilkolták?
– Oh nem. Nézze ön, hogy tódul a nép minden waggonból kifelé, már elterjedt a hír, s mindenki igyekszik a határon innen leszállni és inkább visszautazni oda, a honnan jött, vagy útközben elmaradni, mint annak kitenni magát, mit ez a ficzkó nagyon valószinűen megjósolt: a vizsgálati börtönbe hurczoltatásnak.
– És ön nem igyekszik menekülni, mint más?
– Menekülni? Arra a legrosszabb mód volna innen a helyemből fölkelni. Hisz ez a három kém, a ki egymásután rám jött, mind azt jött próbálgatni, vajjon kimozdítható vagyok-e a helyemből, vagy sem? Ha futok, rám rohannak, így pedig elmennek más nyomot keresni.
Larisse körültekintett, ha nincsen-e valaki közel?
Azután odahajolt Zseminszky vállára s halkan fülébe súgá:
– Ön ölte meg Anikoffot…
Zseminszky csendesen inte fejével és egy vonása sem mozdult.
Az énekesnő megszorítá a férfi kezét.
– Most már neje fogok önnek lenni!…
A határszélen csakugyan letartóztattak minden embert. A férfiakat elzárták mindjárt egy üres raktárba; a nőknek pedig egyelőre meghagyták, hogy tovább utazniok nem szabad.
Az útleveleket elszedték mindenkitől s a málhákat az utolsó foszlányig szétszedték.
Larisse egy franczia nő és egy szinésznő bátorságával rontott a parancsnokló rendőrtisztre.
Az egy doni kozák őrnagy volt, kinek nagyapja a streliczek közt szolgált, s kit azután kellemetlen elővigyázatból tettek az ország félreeső szegletébe, s kinek nem volt nagyobb vágya, mint valaha Szentpétervárra mehetni garnizonba.
– Uram, ez impertinentia! pattogott a szép menyecske a haragos úr szemébe; azt hiszik önök itt a farkasok hazájában, hogy ezt a franczia követség tréfára fogja venni? Férjem a császári operaszinház első baritonistája. Önök becsukták őt egy nedves magazinba, a hol azelőtt burgonya volt felhalmozva. Ha férjem el találja veszteni a hangját, az ön kormánya kárpótlást fog fizetni negyvenezer rubelt.
– Hó, mi a ménkő! kiálta fel az őrnagy.
– Azt hiszi ön, hogy az énekeseket nálunk is úgy fogják, mint önöknél a muzsikok közül? Poissard Alfréd, a férjem, Európa minden városában ismeretes. Rendjelei vannak Kopenhágából, Berlinből…
– Berlinből is? Ez nagy ajánlat volt a kozák őrnagy előtt.
– Igen bizony. És ha azt megtudják a hirlapok, hogy ő egy napig fogva volt egy magazinban, majd azt a lármát tessék meghallgatni, a mit azok ütnek miatta. Azt ön nem fogja megköszönni. Biztosítom önt róla, hogy ha férjemet ki nem ereszti, hát majd én tudom, hogy hová kell mennem. Vannak protectióim. És akkor ön bizonyos lehet, hogy el fogják küldeni a Kaukazusba.
A kegyelmes úr nagyon gondolkozóba esett erre a szóra. Az ilyen komédiásféle néppel nem jó összetűzni. Ki tudja, miféle magas oltalom alatt áll egyik-másik? Aztán semmi gyanú sem forog fenn ellenük. Menjenek a patvarba.
– Jól van, madame, tessék egy pár órát várni, míg Varsóba táviratozok önök felől.
A varsói rendőrfőnök természetesen azt válaszolta vissza arra a kérdésre, hogy visszaküldjenek-e neki egy pár franczia szinészt? hogy küldjék a pokolba, örül, hogy egyszer megszabadult tőlük.
Hanem még egy veszedelmes kisérleten kellett Zseminszkynek átesni.
Ugyanazon álfranczia, a kivel legelőször találkozott a kocsiban, most már mint bevallott rendőrsegéd hívta ki a többi letartóztatott férfiak közül.
Igen konfindensül bánt vele; hiszen már ismerősök voltak.
– Mossziő, én vagyok az, a kinek a torkát megtetszett szorongatni.
– Nos; hát mi kell megint?
– Hát az igen derék volt öntől, hogy nem engedte magát rászedetni. Ön igen okos ember.
– Azt tudom, de hát aztán?
– Ne féljen ön, rendben van minden dolga. Hanem: ön okos ember; – önnel lehet egy okos szót szólani. Itt az útlevélben az áll: utazik nejével. Az asszonyság igen csinos teremtés. No no – mi francziák tudjuk, hogy mit jelent az, egy szinész meg a felesége. Párisban volt egy szinész ismerősöm, a ki minden évben bemutatta a feleségét. Egyszer volt neki egy magas, máskor meg egy picziny; egyszer hozott egy szőkét, máskor meg egy barnát, egyszer egy németet, máskor egy angolt, úgy hiszem egy izben egy zsidónőt is mutatott be: «nőm». Hahaha! A szinészek átkozott fiuk az ilyen dolgokban.
Zseminszky nem bánta, hadd nevessen.
– Tehát, tudja ön, tisztelt uram. Az asszonyság igen csinos személy. A rendőrtiszt úr abban a nézetben van, hogy ő talán nem egészen állandó neje kegyednek. Tudja. E végett utánjárásokat kellene tenni, a mik sokáig elhúzódhatnak. – Azért azt mondom kegyednek, csak úgy közöttünk, barátságosan, hogy ha nem kötelezi kegyedet valami oltár előtt adott fogadalom az asszonysághoz, hát akkor kegyed egyedül minden fennakadás nélkül utazhat tovább.
Ha ez ajánlatra Zseminszkynek az a gondolata támad: «miért ne? Larisse megtetszett a rendőrfőnöknek s ezen az áron én megszabadulok; és hát mi nekem ez a nő? a kit csak tegnap óta ismerek s jóformán azt sem tudom, kék-e a szeme, vagy fekete? mi veszteségem van belőle?» Hát ha ő azt gondolta volna, akkor bizonyosan el lett volna veszve; de nem tette, hanem minden válasz helyett úgy ütötte pofon az ajánlattevőt, hogy annak a füle is megcsendült bele.
Azután nagy lármát csapott, hogy őt vezessék rögtön a rendőrfőnök elé, mert ő rajta nagy outrage esett.
– Utrázs, utrázs! Szatiszfakszion!
A rendőrök azt hitték, megőrült; míg aztán a rendőrtiszt megjelenvén és megértvén a panasz okát, egész udvariassággal kimenté magát: ily bolond ajánlat valamelyik subalternusának az ötlete lehetett, de az ő tudtán kivül. Neki esze ágában sem volt ilyesmi. Mossziő és madám minden akadály nélkül utazhatnak tovább.
Mire azután egy találkozási jelenet következett, az egymást kivívott férj és nő között, ölelkezések és csókok illustratiójával. Larisse akármikor sem csinálta ezt a jelenetet a szinpadon remekebben.
És – talán több is volt abban már, mint komédia.
A vasút más országba vitte az utazókat.
Larisse bágyadt volt több éji álmatlanság miatt s panaszkodott, hogy még sem bir egy perczre is aludni.
– Hajtsa ön fejét vállamra, kedvesem; mondá Zseminszky. Majd én mesélni fogok önnek valamit, a min el fog aludni. Még egy év előtt nekem is volt, a ki fejét vállamra hajtsa, nőm. Hedvig volt a neve. Ilyen szép szemei voltak, mint önnek, a hangja is sokszor úgy hasonlít hozzá, különösen, mikor indulatba jön.
– Meghalt?
– Megölte magát. Nem. Megölték. Egy nemzeti emlékünnepen a templomokból minden gyászruhába öltözött asszonyt elhurczoltak és a fellegvárba zárták őket. Én csendes, hidegvérű, óvatos ember vagyok, a mint ön azt néhány nap óta tapasztalhatá; nem hirtelenkedem el semmit. Ha valakit meg akarok szabadítani, előre kiszámítom, hogy mit tegyek, nehogy még nagyobb bajba keverjem. Eljártam minden utat, hogy nőmet kiszabadíthassam a fogságból s kieszközöltem számára az elbocsátási engedélyt. Hiszen nem volt szegénynek olyan nagy vétke; csak hogy gyászruhát viselt és imádkozott.
A férfi nagyot sóhajta és sokáig hallgatott.
Larisse vizsga figyelemmel nézett fel reá.
– Csak hagyja ön fejét a vállamon. Én nem láttam nőm szemeibe többé. Anikoff tábornok volt a foglyok felügyelője, hozzá mentem az elbocsátási parancscsal. Ott láttam egyetlen egyszer, de már akkor nem látott ő engem. Ez az egy látás elég volt arra, hogy még a túlvilágon is ráemlékezzem. Mutattam neki a szabadító irást, ő elmosolyodott rá. Hiszen nagy oka volt mosolyogni. Azt felelte: «ön későn jött; önnek a neje tegnap meghalt és ma eltemettetett». – «Miben halt meg?» – «Tudom is én, az asszonyok gyönge portékák, könnyen halnak.»
Larisse már nem nézett Zseminszkyre; szemei tele voltak könnyel.
– Többet nem kérdeztem azután tőle. Éjszaka két külvárosi munkást rábirtam, hogy titokban eljőjjenek velem a vasrács alatti sírkertbe, a hova a meghalt foglyokat temetik s a legújabb sírt segítsenek fölbontani. Rátaláltam. Egy férj, a ki szeret, ne találna-e rá arra a sírra, a hol neje fekszik? bárha kereszt sincs eléje téve. A fiuk jól dolgoztak, fél óra mulva a holttestre akadtunk, mely koporsó nélkül, halotti köntös, szemfedő nélkül csak úgy a földbe volt elásva. Kiemeltük onnan. Egy tolvajlámpa volt velünk, azzal a sírüregben megvilágítottuk alakját. Az arczra ráismertem, de az alakra alig. Egy roncs-tetem volt az. Két karja eltörve, koponyája éktelenül bezúzva, – vállait néztem: azokon egymást keresztül-kasul érő fekete vonalok látszottak.
– Mi az?
– Majd meghallja ön. Két sírásó lenn volt velem az üregben; hárman együtt találgattuk ezt az enigmát, a mit a sors egy összezúzott hullában elénk adott. – «Ezek a vonalak a kancsuka-ütések;» mondá az egyik. «Ezek a csonttörések olyanok, mikor valaki magas épületből kövezett udvarra leugrik.»
Én aztán kiegészítém a talányt. «Ott benn megkorbácsolták őt, s ő szégyenében leugrott a folyosó ablakából. Anikoff mosolygott. Ő tette ezt.»
Larisse kezei görcsösen fonódtak a lengyel karja körül.
– E percztől fogva nem imádkoztam többé. Nem mondhattam el azt: «és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek;» – mert én nem bocsátok meg soha. Nőm holttestét még azon éjjel eltemettetém szentelt földbe; a lelkész, ki bennünket összeesketett, volt jelen eltakarításánál s azután nem gondoltam egyébre, mint az ő összetört testére. – Szép vagyonom volt, azt eladtam, a hogy vették; a készpénzt letettem egy ismerős bankárnál, a kitől nyugtát sem kértem róla. Ha én előkerülök, nyugtatvány lesz kézszorításunk, ha nem jövök elő, más ne foglalhassa el azt egy ostoba papirdarabbal, a mit nálam megtalálhatnak. – Harmadnapra elfogtak szállásomon.