– Istenem!

– Kiderült a halott eltünése a sírból; még pedig nagyon egyszerüen: a tér szűk, a lakosok szaporodnak. Egy este valami új halottat akartak még ugyanabba a sírba tenni, a hol nőm feküdt s így rájöttek, hogy ő nincs ott. Igen természetesen okoskodtak, midőn azt gondolák, hogy azt más nem vitette el, mint én; s elfogtak. Néhány hétig voltam zárva, a nélkül, hogy vallomást csikarhattak volna ki belőlem. Mik történtek az alatt velem? azt én önnek, kedves Larisse, elmondani nem fogom, mert azzal örök időkre elriasztanám csendes álmait. – A negyedik héten az a négy munkás, a ki a sírt felbontani segített, megtudva, hogy engemet azért vallatnak, hogy társaimat kiadjam, önként feljelenté magát.

– Pedig közönséges emberek.

– Ah Larisse. Ez a vérrel itatott föld úgy szüli a nagy jellemeket, mint a növények óriásait, a mi máskor cserje volt, az most szálfa! – Ekkor azután összeszedtek bennünket s elküldtek arra a hosszú útra, melynek egyik vége a Visztulánál kezdődik, a másik az Ural hegyeknél végződik, és a mely folyton folyvást utazókkal van rakva, a kik soha visszafelé nem jőnek.

Larisse összeborzadt, úgy fázott csak az eszmétől is.

– Sokan voltunk, tán háromszázan is: urak, szolgák, férfiak, asszonyok, elveszett emberek mind. Nagyobb részük gyalog, többnyire lánczczal kezükön, lábukon. Én és még néhányan, kik a járást nem birtuk, szekéren követtük őket. Előtte, utána, mellette a szomorú karavánnak fegyveres lovasok ügettek, kik félreterelték a népet az útból, nehogy valaki még talán egy rokonát ismerhesse fel a rongyolt alakok között; a ki elfáradt, elmaradt, azt terelték odább. Mellékesen megemlíthetem, hogy mikor elindultunk, huszonkét fok volt a hideg: ezt a tábori orvostól hallám, ki utasításokat adott a kisérőknek, hogy ha az útban netán valakinek keze lába elfagyna, hogyan kell vele bánni.

– És mindig feljebb mentek északnak?

– Hja, biz a jámbor kísérők nem nagy mulatságukat találták abban, hogy fagyott embereket ápolgassanak. Moszkváig csak két harmadrésze jutott el a karavánnak.

– A többi hova lett?

– Ne kérdje azt, Larisse. A többi jó helyen van. Mikor egy-egy útféli csárdánál megálltunk pihenni, s egy-egy fogoly előállt mutatni, hogy keze meg van fagyva, oh az olyan sajátságos látvány, Larisse! Mintha átlátszó viaszból volna az embernek minden újja, az egész keze egy porczelán-kéz. A kozákok olyan jókat nevettek rajta; ha az ember egy ilyen viaszkéznek egyik ujjára rápeczkel, hát az lepattan ízben s nagyot pendül a fagyon, mint valami jégcsap.

– Ah!

– Én sokszor láttam ezt. És aztán egyszer elkezdett valaki a menet közül tántorogni, azután elesett, kisérői egy darab ideig ütötték, társai egy kis ideig hurczolták, azután félre fektették az országút szélére. Az már meg volt fagyva.

– És ott maradt?

– Nem. A farkasok elvitték.

– Oh, ön iszonyukat mond.

– Abban a kibitkában,1) melyen engem vittek, volt egy fiatal ember, a kit titkos toborzással vádoltak. Szép fiu volt. Az egész úton hallgatott, nem is sziszegett. Nem kért, nem panaszolt semmit. Egyszer késő estére maradtunk el egy hosszú állomáson. Az idő naplement után még hidegebb lett. Sűrű barna köd lepte el az egész tájat, mely zúzmarával vonta be szakállainkat, a lovak sörényét, a kozákok csalmáit. Előtte való nap sok hó esett, a lovak és gyalogjárók nehezen tudtak benne haladni. Ekkor az én hallgató útitársam egyszerre megszólalt, elkezdett hevesen szónokolni: «előre! a kaszások támadjanak! utánam a ki férfi. Ne féljetek az ágyútól; az nem bánt. Hol a zászló? Ide a kardommal. Előre!»

– Mi volt az?

– Az volt, hogy a megfagyást nehány perczczel a tébolyodás előzi meg. Mielőtt meghalna belé az ember, előbb megőrül.

Zseminszky folytatá azt a mesét, a min Larissenek el kellett volna aludni.

– A megfagyás általi halált megelőző delirium nem soká tart; hanem ez a kín iszonyú.

Nagy okom van azt iszonyúnak mondhatni, mert először is: láttam; – ott mellettem, a szűk kibitkában fagyott meg útitársam, kéz-kézhez lánczolva, szem szembe nézve, mert a szeme még holtan is nyitva maradt, örökösen rám meredve, mintha vádolna, hogy hát én mit kések utána menni? miért nem sietek, mit váratok magamra, mikor utitársak vagyunk, lánczczal egymáshoz fűzve? Nem soká volt oka, hogy szememre hányja ezt! nem sokára én is érezni kezdtem ezt a megtébolyító nyomást agyamon; – mintha két földteke szorítaná össze koponyám csontját s minden perczben egy villám nyilalna egyik fülemtől a másikig agyvelőmön keresztül.

Azután elkezdődtek a rettentő viziók, a mik még jobban kinzották lelkemet, mint testemet a halálos kín. A pokol volt az, mely egy időre megmutatá borzasztó képét nyomorú lelkem előtt. Meddig tarthatott? azt nem tudom. A perczek már az örökkévalósághoz számítottak.

Szemeim nem látták többé maguk előtt a szürke, ködös hó világította szomorú világot. Ott megfagytam az utazás közben én is. – Nem alszik még kegyed, Larisse?

Mikor ismét eszméletemhez tértem: szemeim be voltak hunyva; eszembe jutott, hogy én megfagytam és most halott vagyok. Valahol az útfélen fekszem a hó tetején, a hova ledobtak, mikor észrevették, hogy meg vagyok dermedve; azóta a hó betakart, ellepett; csak kezem maradt kivül a havon.

Kik járnak körülöttem olyan tompa léptekkel? A farkasok! A havat kezdik elkaparni rólam. Érzem forró párájuk melegét arczomon; hallom, hogy tanácskoznak fölöttem csendes morgással, egyik fenhangon híja társait: jer ide! azután kezemhez nyúl,… oh irtóztató… érzem a mint hegyes agyara karom elevenét éri. Most egy éles szúrás; a rémület felnyitja szememet s én egy csendes szobában találom magamat, párnára fektetve: karomat egy kopasz homlokú férfi tartja kezében, ki akkor vágott rajta eret.

– Ah! sóhajtja fel örömborzadályal Larisse, s még szorosabban fűzte karjait Zseminszky karja körül.

– Meg voltam mentve. Egy zsidó kalmár talált meg az útfélen, hová halottul ledobtak, az föl vett szánjára, hazavitt szeszgyárába, ott maga és neje mindent elkövetett, hogy életre hozzon; egy zsidó orvos is érkezett a faluból, a ki elrendelte, mit tegyenek velem azután.

Ideglázt kaptam. Sokáig feküdtem benne; arra az időre, a mit az alatt éltem, nem emlékezem. Hanem az álmokra, a miket az alatt láttam, azokra nagyon jól emlékezem.

Minden álmom azon végződött, hogy boszút álltam azon az emberen, a ki nőmet megkorbácsoltatá.

Tűz voltam: elégettem Varsót, a citadellát, a kaszárnyákat, ő is benne égett.

Méreg voltam: megmérgeztem az egész Visztulát. Ember, állat, bűnös, ártatlan mind rakásra halt; ő is közöttük veszett.

Fegyver voltam; ölésben, pusztításban kifogyhatatlan. Ezer, meg ezer alak tódult elém, rájuk lőttem, elestek; újra föltámadtak, újra elém jöttek. Ők ki nem fáradtak a feltámadásban, én nem az újra ölésben… És az nagyon sokáig tartott így.

Mikor a láz megfordult rajtam, mikor a halál kibocsátá kezemet kezéből, hogy menjek újra élni, mikor újra visszanyertem eszméletemet, olyan gyönge valék, hogy alig birám kezemet homlokomig emelni.

És mikor lábbadozó betegen, nyomorultan, idegen arczok közepett, száz mérföldnyire mélyen Oroszország sivatag belsejében, a kórágyon feküdtem, akkor azon gondolkoztam, hogy majd mikor ismét lábra fogok állni, mikor ismét erőm lesz járni, kelni, fegyverrel bánni, akkor meg fogom ölni azt az embert.

Oh a milyen hosszú a nap, a milyen hosszú egy éjszaka egy ágyban fekvő lábbadozónak, olyan hosszan gondolkoztam én erről.

Mire fölkelhettem, ki volt főzve a terv.

A kórágyból fölkelve, megnéztem a tükörben arczomat, magam sem ismertem magamra. Dúsgazdag göndör hajam volt, mikor legutóljára tükörbe néztem; az mind kihullt; kopasz lettem. Szakállam megnőtt kéthegyűre, mint a hogy a lengyel zsidók viselik, arczbőröm meghámlott; egészen más színem lett, mint azelőtt.

Ez arczczal az lehettem, saját magamon kívül, a ki akarok.

Különben is a holtak rovásán állt már nevem, nem maradt utánam semmi rokon, nem tudakozódott senki utánam.

Jámbor zsidó gazdám, ki az útfélen fölszedett, soha sem kérdezte tőlem, ki voltam, honnét jöttem. Ott maradtam nála és tanultam a szeszgyártást.

Sokszor kellett neki Bécsbe, Németországba utaznia, üzlete végett: egyszer rábeszéltem, hogy orosz égetett szeszével meg kellene egyszer kisértenie a párisi piaczot. Mondám neki, hogy én tudok francziául, s elmennék vele és lennék ott ügynöke.

Hamar ráállt. Kerített útlevelet saját magának és nekem.

Talán sejtett is valamit, mert elébb megkérdezé, hogy merre tanácsolom az utazást: a pétervári vasúttal-e, vagy Kronstadtnak és onnan a tengeri úton? Én azt kivántam, hogy menjünk vasuton.

Hogy sejthetett valamit, azt onnan gondolom, mert a vasuti kocsiban mindig az ajtóhoz legközelebbi ülést foglalta el, s azt később átengedte nekem. Azután elkezdett valamit mesélni egy emberről, ki a gyorsan vágtató vonatról le akart ugrani s abban összetörte magát. Megmagyarázta, hogyan történt? A gőzgép perczenkint 30 lábnyi sebességgel halad, az emberi izomerő pedig egy perczre legfeljebb hat lábnyi sebességet ad. Már most ha valaki hátrafelé ugrik le a kocsiról, az saját szökésével még nem paralyzálta a vonat sebességét, annak még mindig maradt 24 lábnyi lökése perczenkint, mely elég arra, hogy az embert összezúzza. Azután, ha a vonattal ellenkező irányban ugrik az ember, rendesen a sarkára esik, s így a lábszárát okvetlen eltöri; a vonat által közlött mozderő még folyvást uralkodik rajta, az hanyattvágja, s így lehetetlen, hogy a koponyáját be ne zúzza. Ha pedig az ember egyenesen szökik ki a waggonból, ismét az a baj érheti, hogy sarkára esik, s akkor meg épen vissza fog bukni fejjel a kerekek közé. Azért ha már az ember a gyorsan haladó vonatról leugrani kénytelen, mindig előre, a vonattal mentül élesebb szögletet képező irányban szökjék; a mit úgy saját szökése a vonat sebességéhez ad, az alig számít valamit. Így okvetlenül a lábujjai hegyére esik s azoknak ruganyossága felfogja az esés súlyát, így is bizonyosan el fog bukni, de legfeljebb a tenyereiről horzsolja le a bőrt, s tán az orrát is betöri, de aztán baj nélkül megmenekül.

Ezt nekem olyan jól megmagyarázta a jószívű zsidó, mintha gondolt volna rá, hogy még egyszer hasznát találom venni.

Ezúttal nem került rá a sor.

Mi egymás közt olyan tökéletes zsidó jargont beszéltünk, hogy senkinek sem lehetett az a gyanúja, hogy kettőnk közül egyikünk lengyel nemes; s ha valakinek ezt megmondták volna, az minden kétségen kivül inkább gazdámat nézte volna annak, mint engem.

Párisba megérkeztünkkor legfőbb gondom volt kerülni azokat a helyeket, a hol lengyelekkel találkozhatnám. Egyedül magamban conspiráltam. Féltem, hogy valaki megismer s a titok elszivárog; nem árulás útján, hanem könnyelműségből: egyik ember elmondja a másiknak, az a harmadiknak, utoljára oda is eljut, a hova nem akarnánk. Mai nap csak az a titok, a mit egy embernél több nem tud.

– Ah! Larisse megneheztelt.

Zseminszky észrevette azt és sietett kiengesztelni.

– Hiszen férj és nő – egy ember.

– Igy jól van.

E helyett a párisi mindenféle szinházak művészeinek társaságát kerestem; azokkal kötöttem igen mély ismeretséget. Jámbor zsidó gazdám már azt hitte, hogy egészen elkorhelyesedtem. Valamelyik operatársaságnál egy Poissard Alfréd nevű szinészszel ismerkedtem meg; igen jó fiu volt, sokat bomlottunk együtt, egészen jó pajtások lettünk. Egyszer azt mondtam Alfrédnak: «tégy nekem egy szivességet, kérj magad számára egy útlevelet.» Poissard rám bámult. – «De én nem utazhatom sehova, mert ide vagyok szerződtetve.» – «Tudom. Az útlevél szóljon Szentpétervárra.» – «De oda meg épen nincs kedvem menni.» Én aztán annyira telebeszéltem a jó fiut aranyhegyekkel, hogy az ilyen hangért, mint az övé, Varsóban és Pétervárott ontani fogják a rubeleket, hogy utoljára is gondolkodóba esett. Később mutattam neki egy levelét a varsói intendansnak, melyben megbíz, hogy párisi művészekkel szerződjem.

– Ah ön volt aztán, a ki bennünket is szerződtetett.

– Dehogy voltam. Az csak költött levél volt.

Mikor Alfréd barátom át kezdte látni, hogy Oroszország az ő hangja nélkül el nem lehet, igen magas húrokat kezdett pengetni. Minden követelése helybenhagyatott. Utoljára azt kivánta, hogy a nejét is szerződtessék. Ez ugyan rám nézve alkalmatlan volt akkor, de a sors jobban tudta, hogyan jó. Ez is el lett fogadva. Kegyed bámulhat azon, kedves Larisse, hogy én annyi cselszövényt szőttem, fontam; holott az, a ki idehozott, vissza is vihetett volna; de az én terveim igen messze jártak; nekem minden áron franczia útlevél kellett. Elvégre még háromezer frank bánatpénzt is kötött ki magának az én barátom, azon esetre, ha az intendans szerződését az odautazás előtt megmásítaná. Azt már ez ideig meg is kapta, mert a mint útlevelét kezembe adá, hogy szivességből vigyem el az orosz követséghez láttamozás végett, én vissza se mentem vele többet, hanem a legelső borbély műhelyben átalakíttatám szakállamat a személyleirás szerint s az esti vonattal már útban voltam Varsó felé; ott fölkerestem bankáromat, kinél jószágom ára le volt téve. Nem volt semmi irott szó közöttünk, csupán egy latin mondatban egyeztünk meg Virgiliusból; a ki e mondattal jön hozzá, annak a pénzt fizesse ki. Rögtön kifizette. Talán rám is ismert, de azt nem mondta és nem mutatta. Alfréd barátom megkapta a bánatpénzt s aztán valószinűleg nem törődött sem szerződésével, sem velem, sem az útlevéllel többé.

Én pedig a Prága-külvárosban fogadtam ki egy kis földszinti házat.

Nem lakott benne senki, egyedül én és egy kis paraszt leány, a ki ételt hordott és takarított.

Három hónapig nem hagytam el a házat, azt mondtam a cselédnek, hogy beteg vagyok. Az alatt szakállam újra megnőtt; azt az arczot, a mivel Párisból ide jöttem, nem volt szabad ismeretessé tennem az utczán.

Járattam a hivatalos kormánylapot s egy dolgot tanulmányoztam belőle.

Voltak a hónapnak bizonyos napjai, a mikben Anikoff tábornok Varsóból Szentpétervárra és onnan ismét visszautazott. Megjegyeztem magamnak ezeket a napokat. Rendesen minden hónap ötödik napja volt az, a melyen elment, és kilenczedik, a melyen visszajött.

Mikor a szakállam egészen kinőtt, ezen hónap negyedik napján elküldtem cselédemet a czukrászhoz, azon izenettel, hogy küldjenek nekem egy nagy kantalup dinnyét. A leány elhozta azt.

Másnap reggel azt mondtam neki:

– Gyermekem, eredj a vasuti állomáshoz, öltsd karodra azt a dinnyét kosarastól, s vegyülj a gyümölcsöt áruló kofák közé. Ha valaki kérdezi: hogy a dinnye? mondjad, hogy már el van adva. Majd mikor én aztán szólítalak: «te kis leány, ide azzal a dinnyével!» akkor jőjj oda, a hol én leszek, s ha kérdem: «hogy adod?» felelj rá: «három rubelért!» s ne engedj le belőle, akár hogy alkudjam is veled. Érted-e?

Azzal vettem az utitáskámat, s mentem a vasúthoz.

Nem csalatkozám. Ezen a napon utazott Anikoff is.

Ilyen alkalommal kemény elővizsgálatnak szokott kitéve lenni minden együtt utazó. Útlevélre nem volt szükség az ország belsejében járáskelésre; hanem annál inkább kimotozták az embereknek minden öltönydarabját, nem rejt-e benne fegyvert, tőrt, vagy akármit a mivel ölni lehet? Engem is megmotoztak egész a bőrömig; semmi gyanúra méltót nem találtak rajtam.

Beültem a második osztályú waggonba, a hol kívülem még hárman voltak. Mikor már helyben voltam, kidugtam fejemet az ablakon s a mint az állomás előtt kofák és gyerekek pálinkát, kolbászkákat hordtak körül, fölkeresém szemeimmel odarendelt cselédemet, ki letakart kosarával ott várt reám a lepényes árúasztalok között s rákiálték; odajött, mutatta a dinnyét, alkuba ereszkedett velem; valami orosz financzhivatalnok, ki jól megszedhette magát, közbevetődött, elkezdett rám árverezni; felverte rám negyven rubelig a saját dinnyémet, a mit szeme láttára ki is kellett fizetnem a leánynak.

Ezen aztán az orosz úr is nevetett, meg én is.

Én bevettem a dinnyét kosarastól; azt mondám, haza akarom vinni a feleségemnek, ki még ilyet soha sem látott.

Abban a dinnyében volt elrejtve franczia útlevelem és egy töltött pisztoly.

– Ah! Larisse összeborzadt.

– Úgy tettem vele, hogy egy czikket finomul kimetszettem belőle, azon keresztül aztán kivettem a dinnye belét; a pisztolyt és az útlevelet beletakartam sokrétű guttapercha-vászonba s a dinnye belsejébe elrejtém, azzal a kivágott czikket ismét visszahelyeztem, keresztülszúrt vékony sodronyokkal a mellette levő gerezdekhez erősítve. Nem lehetett azt észrevenni.

Ilyen pénzpazarlás nem maradhat feltünés nélkül.

A vasuti kalauz azt hihette felőlem, valami élelmezési biztos vagyok, ki a kormány pénzét kezeli «jöttünk-mentünk» számadásra. Alázatosan közelíte hozzám.

– Nagyméltóságú úr. Nem méltóztatnék olyan kupét elfogadni, a miben éjszaka aludni lehet? egy éjszakára csak öt rubel kell érte.

– Hát van olyan?

– Tessék csak rám bizni. Mindig tartunk ilyesmit rezervában nagy uraságok számára; ott egészen magára lehet nagyméltóságod.

Ez az én tervembe egészen beleillett.

– Nyissa fel hát azt a kupét.

A vasúti kocsik újabb minta szerint voltak készítve: egy-egy szakasz nyolcz ember számára négy karszékkel. Két ilyen karszéken végig heveredve, lehetett aludni.

Én elhelyeztem a felnyitott osztályban magamat. A dinnyés kosarat betakartam köpenyemmel s ülésem alá dugtam, utitáskámat pedig a fejem alá tettem. Száz rubelt, ezeret sem sokaltam volna azért, hogy egyedül lehetek.

Hanem a kalauz megcsalt. Néhány percz mulva kinyitá a kocsi-ajtót s szemtelen mosolygással engedelmet kérve, hogy még egy urat szállásol be hozzám, hogy ne unjam magamat olyan nagyon: egy teljesen felszerelt testőrvadász altisztet tolt be még a waggonba, azzal ránk csukta az ajtót.

Én úgy tettem, mint a ki nem törődik a jövevénynyel, az pedig leült velem szemközt a másik karszékbe.

A fegyvercsörömpölés, a csendes parancsszavak tudatták velem, hogy az egész vonat tömve dugva van a tábornok kiséretével, ki nem sokára megérkezett maga is. Megismertem a szavát, a mint kocsi-ablakomtól alig három lépésnyi távolban az alárendelt tiszteknek utasításokat osztott. Ki sem néztem az ablakon. Utitársam azonban felállt, s süvegéhez emelte kezét; úgy maradt az ablaknál, állva és tisztelkedve, míg a vonat el nem indult; szinte rám esett, mikor a rögtöni mozzanat kizökkenté súlyegyenéből.

Azután leült velem szembe s néztünk egy ideig farkas szemet.

Én is kitaláltam, hogy ő mit gondol? ő is kitalálta, hogy én mit gondolok.

Ő azt gondolta magában: «te lengyel vagy, te bizonyosan valami rosszban töröd a fejedet, hanem én túljárok az eszeden».

Én pedig azt gondoltam: «te orosz vagy, te bizonyosan azért vagy itt, hogy rám ügyelj, hanem hiszen én is túljárok a te eszeden».

A kocsi robogott; utitársam rágyujtott egy hallatlan rossz szivarra; én másikat vettem elő tárczámból és őtet nem kináltam meg vele. Pedig az igen természetes szokás, hogy mikor egy waggonban az egyik ember rossz szivarral bűzöl, a másik, kinek jobb van, megkinálja a magáéval, már a saját érdekében is, hogy ne szíja amannak füstjét.

Ki volt nyilatkoztatva, hogy nem fraternizálok.

Oldalamon volt egy czifra fakulacs, abból időközönkint nagyokat huzogattam és utitársamat mind annyiszor elmulasztottam vele megkinálni. Tájékunkon ez valódi megsértés.

Azután úgy tettem, mint a ki elálmosodik, végig dűltem a két karszéken; a kulacs törte az oldalamat, azt levetettem a nyakamból s felakasztottam a szék karjára. Nem sokára azután úgy tettem, mint a ki mély álomba van merülve.

Jól tudtam utánozni a pálinkarészeg álmát. Azzal a szakgatott lélekzettel, a mivel az ilyenek alusznak, azokkal a takácsvetélő kézrángásokkal, azzal a koronkinti dadogással. Utitársam egészen meg lehetett felőlem nyugodva.

A mint hogy nem is késlekedett boszúságára szolgáló kulacsomat a szék karjáról leemelni s annak kupakját lecsavarva, az elkövetett bántást ismételt kortyokkal lemosni torkából.

Ő is úgy tett azután nem sokára, mint a ki alszik; hanem ő valósággal elaludt és bizonyos voltam felőle, hogy két napig nem is fog felébredni.

– Hogyan? kérdezé Larisse.

– Úgy, hogy a kulacsnak kettős belseje volt; a torkán volt egy forgatható szelep, melyet a kupak rátevésekor észrevétlenül jobbra-balra csavargathattam. Ha jobbra csavartam, akkor a szelep az egyik oldalt felnyitá, s azon jó keserű ürömlél adta ki magát. Ha megint balra csavartam, akkor a szelep a másik rekesztéket nyitá föl s azon édes meggypálinka jött elő, erős adag mákonynyal fűszerezve. Magam a keserűből ittam, utitársam pedig az édesből. Én azután csak tréfából aludtam, ő pedig igazán.

Itt voltam tehát végre a czélpontnál. Egy vonaton utaztunk, én és ő, a kit oly régóta kerestem.

Láttam őt színről színre. Egy állomáson leszállt; akkor ráfigyeltem, hogy hanyadik a kocsi hozzám, melyben utazik?

Megszámláltam, hanyadik az ablak hozzám? a honnan kidugta fejét, hogy egy tiszttársával kezet szorítson búcsúzáskor. Minden csepp vérem lüktetését éreztem, fejemtől kezdve ujjaim hegyéig.

Itt voltam a tett előtt.

Nappal volt és nekem nem volt szabad megvárnom az éjszakát. Először azért, hogy messze el ne vigyenek Varsótól; de még inkább azon aggodalomból, hogy hátha útközben leszállhat, másfelé megy, s én elmaradok tőle.

Fényes nappal kellett végrehajtanom borzasztó tervemet.

Most, midőn utána gondolok, vérem jegesedik, azon irtóztató perczeket magam elé idézve.

A gyilkolás eszméje utálatos.

Undorító, lélekszennyező gondolat! És én megesküdtem rá, hogy azt elkövetem és hosszú hónapok óta soha sem tettem egyebet, mint terveket koholtam a felől, hogyan és mikor?

Jól kigondoltam mindent.

Csak egyet felejtettem ki. Azt, hogy a végrehajtás pillanatában én is ember vagyok.

Azt felejtettem el magammal tudatni, hogy minden gyilkosnak a keze reszket.

Azt hittem, hogy ez sem más, mint a párbaj, mint az ütközet; jártam ott eleget, ott hidegvér, emitt forró elszántság vezeti a lelket; ah de az egészen más, megölni egy embert, a nélkül, hogy azt mondanánk neki: vigyázz, előtted állok, védd magad. Orozva megközelíteni, mikor ő nem láthat engem, csak én láthatom őt és rászegezni szívére a pisztolyt, egy lépésnyiről, csak egy üvegtáblától elválasztva, mikor talán épen alszik, – és akkor – futni a tett után. Ezt a mesterséget nem tanították nekem soha.

Hanem valami azután egyszerre elűzött minden remegést szivemből.

A szomszéd waggonban vadászok ültek, azok elkezdtek dalolni egy gúnydalt, mely a mennyi vért, annyi sárt dobál a lengyelekre. Ez a dal felforralta bennem a vért újra; a mi gondolat egy percz előtt megfagyasztott bennem minden érzést, az most felgyujtotta bennem mind, az szivet adott a rémnek.

Egy ember, fegyveresektől körülvéve utazik velem együtt; ugyanazon fegyveresek vesznek körül engem; és azt az embert még sem menti meg semmi, hogy fényes déli órájában a napnak meg ne haljon, a mikor én azt meg akarom tenni.

Tudtam, hogy nem sokára egy hosszú alagút fog következni. A fényes nappal közepén egy darab éjszaka.

Az utasok kiváncsian dugják ki fejeiket a kocsiablakon, hogy még egyszer széttekintsenek a völgyben, mely még tölgyerdőkkel, zöld vetés csíkozta szelid halmokkal, kanyargó ezüst folyóval tarkázott panorámát mutat, s melyet négy percznyi sötétség után egy más panorámalap váltand fel: sötét fenyves erdők, zuhogó hegyi folyam, sziklaoldalba vágott utak; ó lovagvárak romjai.

Egy közülünk, ki tudja, minő tájat fog meglátni ezután!

Az emelkedő viszhang előre jelenté, hogy az alagút szádához közeledünk.

Ekkor csendesen kinyitottam a kocsi ajtaját.

Mély álomba merült utitársam felől akármit tehettem.

A mint egy percz múlva elsötétült körülöttünk, hirtelen felnyitottam az ajtót, s kiléptem a waggon felhágójára. A széttört dinnyéből kivettem a pisztolyt és irásaimat.

Az újabb divatú waggonok felhágóján körül lehet járni az egész vonatot, a nélkül, hogy a bennülők észrevennék.

Sietve haladtam előre.

Számlálnom kellett az ablakokat, a mik ülésemtől áldozatom üléseig közben estek.

E földalatti éj egészen ily földalatti merényhez való volt. Körül pokolsötét és e pokolsötétben egy emberalkotta, másvilági szörnynek csattogása, tombolása, süvöltése, mely mindent megsüketít. Ki hallana meg ilyenkor egy gyönge pisztolylövést, egy meggyilkolt végfelordítását?

Végre a kiszámított ablak előtt álltam. Idáig haladtomban senki sem vett észre.

Benn a waggonban ketten ültek; alakjaikat én sem láthattam, csak két veres csillag, két égő szivar-parázs szeme nézett ki rám a sötétből.

Melyik a kettő közül, a kit keresek? Nem fogom-e azt találni, a ki nékem semmit se vétett; a kinek még fiatal élete annyi reményt igér; a kiből még lehet hős, lehet egy dicsőbb kor vértanúja?

E kétség visszaborzasztott. Karom mintha ólomból lett volna, hanyatlott alá. Mereven bámultam a két égő vércsillagra, mely két megfejthetlen talányt adott elém.

Tán jobb volna, ha a robogó kerekek alá vetném magamat.

Ekkor a hozzám közelebb eső alak leverte a szivar megnőtt hamvát, s nagyot szítt rajta.

A felszított tűzfény bevilágítá arczát, s én e vérvilágításnál ráismertem. Ő volt az. Ez izzó fény büszke arczán visszahívta boszúm ördögét szívembe.

A waggon ablaka le volt eresztve. Ő egészen arczomba fútta a szivar-füstöt. Épen úgy, mint mikor azt kérdezém tőle: miben halt meg nőm?

Ez volt halála.

Tudtam felőle, hogy öltönyei alatt pánczélinget visel, fél az orgyilkosoktól. Nem kereskedtem a szíve körül.

Egy tenyérnyivel az égő szivar fénye fölött vettem czélba.

Csak egy rövid lobbanás volt látható. A dördülést elnyelte a gőzkocsi viszhangverő zaja.

A másik perczben, úgy a mint előre kiszámítám, éles szögletben, előre, leugrottam a kocsi hágcsójáról.

Elestem; de nem lett semmi bajom. Kissé elszédültem, de nem jutottam a kerekek alá. A nehéz vasszekerek egy arasznyi távolban robogtak el egyenkint mellettem.

A dörgés, csattogás tovább ment, még néhány perczig hallatszott a távozó vonat moraja, mely alatt rengett a föld. Én még mindig a földön feküdtem.

Mikor e moraj is elhangzott, valami nyöszörgés hangja ütődött füleimbe; mintha valaki végerejét szedné össze, hogy segélyért kiáltson.

«Gyilkos! gyilkos!» szólt a nyöszörgő hang a sötétben.

A vonat rég eltávozott már, s a haldokló hang itt maradt utána!

Borzadva szöktem föl helyemből, s elkezdtem futni az alagút nyílása felé.

«Gyilkos, gyilkos!» kiáltozott utánam a láthatlan alak fájdalmas hangja, míg e világtalan sötétségen őrültként rohantam keresztül, s midőn az áldott napvilágra kiérve megálltam, hogy kilihegjem rémületemet, még ott is utánam sóhajta a földalatti sötétség kisértő hangja:

«Gyilkos, gyilkos».

Később, hideg vérrel utána gondolva, meg tudtam magyarázni magamnak e rém titkát.

A lövés után a meggyilkolt útitársa, valószinűleg hadsegéde, utánam rohant, hogy üldözőbe vegyen. Ő azonban nem tanulmányozá úgy az ugrás elméletét, s összezúzta magát. Ő kiáltozhatott utánam. A vonat azután odábbrohant, és senki sem tudott meg az együtt utazók közül semmit arról, hogy két utas hiányzik és egy meg van ölve. Ezt bizonyosan csak az állomáson vették észre, a mikorra én már hegyen-völgyön túl lehettem.

A többit tudja ön Larisse.

És most már ismer engem. Férje vagyok önnek, de a mikor akar, elválhat tőlem.

Én megöltem ellenségemet; de akkor vele tettem jót, magammal rosszat, mert saját álmaimat is neki adtam örökre. Ő alszik vég nélkül, én pedig soha. Gondolja meg ön, minő szörnyű sors, egy oly ember társának lenni, ki szemét le nem hunyhatja soha. Őrizze meg az ég minden érző ember kezét az olyan vértől, mely lemoshatatlan!

Larisse kétszer összeborzadt és harmadszor – lehajtá fejét férje vállára.

EMINA.

Most halljunk egy történetet a női hűség s a férfiúi – minek is nevezzük? Nevezzük áldozatkészségnek. Tehát a férfiui áldozatkészségről és a női állhatatosságról.

Mikor még II. Mustafa ült a trónon, annak volt egy udvari orvosa, Azán Effendi, annak pedig egy növendék fia, Mehemet, a ki miatt kétségbe volt esve az apja, mert abban a gyógyíthatlan betegségben szenvedett a szegény fiú, a mit a kerek földön semmi fű és ásvány meg nem gyógyít, s melyet nyelvünkön úgy hínak, hogy «ostobaság».

Mehemet hallatlanul bárgyú volt.

Tizenhat esztendős koráig mindenféle erélyes gyógyszerekkel, mint bámbusznáddal, szarvorrú bőréből készült korbácscsal, áztatott kötéllel iparkodott Azán odahatni, hogy Mehemet legalább az arab ábéczét megismerje; s tizenhat esztendős korában tette Mehemet azt az észrevételt, hogy «nézze apám: az Elif még most sem olyan, mint a Be». Azt hitte a jámbor, hogy ha ő sokáig fogja az abéczét tanulni, annak betűi utoljára kibékülnek egymással s mindnyájan hasonlítani fognak.

Azzal sem vigasztalhatta a jó apa, hogy ebből a darab húsból ha tudós nem, tehát majd jó katona lesz. E bizony huszonnégy éves volt már és még mindig azon végezte, ha lóra ült, hogy leesett a nyeregből s úgy hozta vissza kantáron vezetve a paripáját.

Tehát semmi sem lesz belőle.

Egyszer a Valide szultánnő hivatja az orvost s így szól hozzá:

– Hallod-e Azán, neked van egy fiad, a kinek a sorsa engemet érdekel. Hallom, hogy jeles, derék ifju (ugyan, ki árulhatta el? gondolá Azán). Én a te fiad sorsáról gondoskodni akarok.

– Akkor többet fogsz érte tenni, mint Allah, mert az ugyan nem gondoskodott róla.

– Nekem van egy kedvencz rabnőm, cserkeszleány, fiatal és szép; a neve Emina. Én e leányt férjhez akarom adni, s vőlegényeül fiadat szemeltem ki.

(No annak az egynek jó lesz, gondolá magában az orvos.)

– A menyasszonyi hozomány 30 ezer dinár.

Az orvos elszörnyedett. Neki minden tudománya sem ér annyi pénzt, mint a fiának az ostobasága.

Földre borult, megcsókolta a szultánnő kaftányát, megköszönte e nagy kegyelmet s azzal futott haza a nagy kamaszt értesíteni, hogy kap egy csodaszép feleséget, hozzá palotát és annyi pénzt, a mennyit holtig meg nem tud számlálni.

Mehemet azt mondta rá, hogy az nagyon jó lesz.

A menyegzői előkészületek mindjárt megtétettek; az orvos elrendelte az új házasok számára való lakást; a szultánnő gondoskodott a menyegzői ékszerekről; az étkek, ünnepélyes kivilágítás és zene kedvéért az orvos erőlteté meg erszényét; a szertartás, a lakoma végbe is ment rendén, s a lefátyolozott menyasszonyt bekisérték a vőlegény hálószobájába, s ott magára hagyták a boldog párt.

Mehemetnek az egész esti evés ivás alatt csak az rontotta az étvágyát, hogy menyasszonya arczát még nem láthatá. Valami homályos sejtelem suttogott a háta mögött olyanforma gyanú-perekről, mintha olyankor, mikor ilyen nagyon sok pénzt adnak egyszerre a leánynyal, annak aligha valami hibájának nem kell lenni.

«Tán csak nem fekete?»

Utoljára az is mindegy: ha fekete, az éjszaka még feketébb, az majd betakarja.

Hát, a midőn egyedül maradnak s Emina hátraveti a fátyolt arczáról, Mehemet majd elájult meglepetésében: egy tündér állt előtte, egy huri a hetedik égből, a ki lejött megszégyeníteni minden fűt, fát, virágot, drágakövet, eget, napot, csillagokat, a mikhez csak valaha a szorult költők asszonyi termetet, arczot, szemeket, fogakat és vállakat hasonlítgattak.

Ilyen szépségről ő még álmodni sem tudott; pedig álmában több esze volt, mint ébren. Hanem ha van valami, a mit tanítás nélkül is megtud az ember, az bizonyosan az a tudomány, a mit egy elpiruló hölgy arczáról olvashat a férfi, kivel egyedül van, s a kit magáénak nevez.

Mehemet azt hitte, hogy ez az a hangszer, a min ő is primavista fog játszani tudni.

Pedig hát szegény Mehemet ezzel is megjárta nagyon: a mint letelepedett a divánra szép arája mellé, a mint kinyujtá reszkető ujjait, hogy derekát átkarolja, a mint forró ajkát közel vitte az alabástrom vállhoz, hirtelen egy olyan kimért pofoncsapást kapott a füle és orra közötti térre, hogy a szemei is tüzes karikát hánytak bele.

– Vakmerő! kiálta a hölgy, felszökve a kerevetről, melyen vőlegénye hanyatt terült, az ijedség és még egy második pofonra való várakozás következtében. Most még csak egy arczulcsapást kaptál, de ha még egy ujjal érinteni mersz, kardcsapást fogsz kapni, a mitől a fejed legördül. Most eredj, küldd ide az apádat, ostoba.

Mehemet sajgó pofáját dörzsölve osont ki a boldog örömök szobájából s sietett az apjához.

– No apám, ugyan jó mulatság ám vőlegénynek lenni: nézd, mit kaptam? Eredj be csak hozzá, neked is akar valamit mondani.

Azán felindultan sietett fia menyasszonyához s föltéve magában, hogy erélyesen meg fogja dorgálni a szemérmetességnek e túlságig vitt nyilatkozataiért; azért odaérve, le akart ülni mellé, hogy majd beszél hozzá okosan.

– Maradj állva és hallgass; kiálta rá a leány. Majd én beszélek.

Azán nem kináltatta magát kétszer, hanem ijedten állt föl.

– Engem a Valide szultána azért adott fiadhoz nőül, mert Ahmed herczeg szerelmes belém. Csak messziről láthattuk eddig egymást, de leveleink által tudattuk érzelmeinket. A herczeg őrjöng értem, én pedig imádom őt. A herczeg most a szerálj foglya; tudhatod jól, hogy ő csak testvére, Mustafa szultán kegyelméből maradt élve, s a míg a szultán él, neki nőhöz közelíteni nem szabad. A Valide szultána megtudva szerelmünket, szét akarta azt tépni, nehogy Ahmedet megöljék miatta. Mert a fogoly fejedelem, ha alattomban nőt vesz, nehogy utódjai legyenek, megölik. Ezért adtak engem nőül fiadhoz. Már most tudod jól, micsoda tüzet hoztál a házadba, mikor engemet elfogadtál. Ahmed kiszabadulhat egyszer, nem tudhatod mikor? lehet egy év mulva; lehet holnapután. És akkor keresni fog engem. Jaj a te házadnak, jaj minden ivadékodnak, ha Ahmed nem úgy talál meg engem itt, mint a hogy idehoztak. Ő szultán lesz, és a mely főre akkor én ujjammal mutatok, az a fő le van esve, de a mely főre ráteszem a kezemet, az a fő meg van áldva.

– Tedd az én fejemre hát kezedet, bájos herczegasszony, kiálta térdre esve Azán; bizony mondom néked, úgy fog tégedet ezentúl tekinteni mindenki házamnál, mint Ahmed kincsét, mely megőrzésül van ránk bizva.

Azzal visszament Mehemethez az öreg s azt mondá:

– Fiam, eredj vissza hálószobádba, vess ágyat a küszöbödön keresztül s ott aludjál, nehogy akár te, akár más hozzá találjon nyulni ahoz a nőhöz, a kit ma idehoztak, mert mindenképen a te fejedet vágják le miatta.

Fél esztendő múlva egy néplázadás letaszítá Musztafát a trónról, kihozta börtönéből Ahmedet és helyébe ülteté a trónra.

Ahmed szultánnak első gondja, mit az országlás fennhagyott, Emina volt.

Soha sem feledheté azóta a szép cserkeszleányt, ki reggelenkint virágbokrétákat lopkodott aranyozott börtönablakába.

Maga elé hivatta az orvost és fiát.

– Azán, szólt az orvoshoz. Mialatt fogoly voltam a szeráljban, egy ember ellopta turbánom forgójából a legnagyobb gyémántot. Minthogy ily nagy gyémántot csak fejedelmek vásárolhatnak meg, hihető, hogy az ember darabokra töré kincsemet, hogy úgy adhassa el. Mondd meg orvos, az alchymia útján össze tudod-e ragasztani e széttört gyémánt darabjait?

– Árnyékodba hajtom fejemet, padisah, szólt az orvos. Gyémántod most is házamban őriztetik és gyémántod most is ép.

E szóra nem állhatta meg a szultán, hogy le ne szálljon trónjáról és saját kezével ne emelje fel a földre borult Azánt.

– Úgy bizony mondom, hogy tízszeres árában váltom tőled azt vissza.

Ahmed rögtön küldeni akart Emináért; de az anyaszultánnő megtiltá azt. Egy rabnő, ki egyszer a szeráljt elhagyta, többé oda vissza nem kerülhet.

Ahmed nem tehette nejévé kedvesét, kit oly forrón szeretett, s ki hozzá még férje házában is oly törhetlenül hű volt.

De ha szultánnővé nem tehette, Candia kormányzónéjává, nagyvezérnővé csakugyan megtehette.

És így lett Mehemet egymásután Kapudán basa, Candia kormányzója és nagyvezér.

Mint Kapudán basa, nem tudott evezni; mint Candia kormányzója, nem tudta a nevét leirni; mint nagyvezér, nem tudott lovon ülni; hanem azért kötelességeit híven és pontosan teljesíté.

E kötelességei abból álltak, hogy nejéhez, kivel az édes vizek melletti pompás palotában együtt lakott, sokat ne közelítsen, s mikor a szultán érkeztét észreveszi, látatlanná tegye magát.

Soha sem volt nagyvezér, a ki szultánja kegyét olyan hosszas ideig ki birta volna érdemelni, mint Mehemet.

Utoljára is, mint igen gazdag és tekintélyes ember halt meg.

Hanem olvasni és lovagolni még akkor sem tudott.

Ebben az egész történetben pedig csak az a nevezetes, hogy nem a mi civilizált zónánkon belül történt; mert akkor nem volna benne semmi nevezetes. A müzülmánok krónikáiban egyedül áll az a történet, hogy egy nagy úr más valakivel vétetett maga számára feleséget.

A KÖNYEZŐ SZULTÁNA.

Megbocsát a tisztelt olvasó, hogy mindjárt bocsánatkérésen kezdem. Ezúttal nem a magam tinóján szántok (az Irás szavaiként), hanem egyszerűen előadom egy sajátságos verseny történetét, mely egy gonosz nyelvű férfi és egy galambepéjű hölgy között lefolyt.

A verseny tárgya az volt, hogy «milyenek a nők?»

A férfi természetesen azt állította, hogy csalfák, csapodárok, a hűség kínzói, szerelemféltésből boszúállók, kegyetlenek a gyilkosságig, szerelemből pedig gyávák a szégyenig, hiúk, külfényért élők-halók, szeszélyükben rossz ízlésüek, könnyelműek; esküre, fogadásra feledékenyek; és soha egészen meg nem szelidíthetők.

A hölgy viszont az ellenkezőt vitatta; a nők hívek, állhatatosak, a hűség jutalmazói, végnélküli türelmük, bámulatos önfeláldozásuk; bocsánatkérésben angyalok, szeretők bátorságában oroszlánok; a mit náluk nem értenek s szeszélynek hínak, az csak azért rejtelem, mert nem tanulmányozzák őket; a mi hibáik mégis vannak, az mind csak a férfiak bűnének rájuk vetett árnyéka.

– Asszonyom, a példák bizonyítanak; hozzunk fel állításaink igazolására példákat. Én majd mondok önnek történeteket, a mikkel a nőket rágalmazzák; ön mondjon jobbakat, a mik dicsőítik. S azután legyen itélő biránk a közönség, melyikünknek volt igaza?

– Áll a fogadás, én a versenyt elfogadom; s hogy mindjárt eleve bebizonyítsam a női engedékeny türelmet, önnek engedem az első szót.

– Ezt csak azért teszi ön, hogy az utolsó szó az öné lehessen.

– Azzal rágalmaznak bennünket, hogy az mindig a mienk. Kezdje ön uram.

– Tehát hallja ön asszonyom a «Könyező szultána» történetét:

Volt egyszer Marokkónak egy igen szeretett fejedelme. Nem azért volt «igen szeretett», mintha az alattvalói nagyon bolondultak volna utána; hanem azért, mert nem kevesebb, mint ezernyolczszáz asszonya volt a szeráljában. Azt hiszem, hogy a kit már «von Haus aus» (mint Marokkóban mondani szokás) ezernyolczszázan szeretnek, az csak nevezheti magát szeretett fejedelemnek.

Muley Abdallah császár kérkedve szokta felemlegetni, hogy örököseinek száma egyensúlyt tart azoknak a lefejezett embereknek a számával, a kiknek életét uraöcscse Muley Ismael sajátkezüleg szokta kioltogatni, biró és bakó levén egy személyben. Azt különösen jól rendezte a sors, hogy egy országnak két olyan testvért adott, a kik közül az egyik az elfogyatkozástól, a másik a túlnépesedéstől óvja meg a lakosságot.

Az ezernyolczszáz nő között mégis volt egy, ki többet birt a szultán szivéből, mint a többi valamennyi együtt. Spanyol nő volt, kalózok fogták el, úgy lett belőle szultána; úgy nevezték el Aldemirának.

A szép Aldemira két fekete szeme sokkal többe került Abdallah császárnak, mint Sudantól Algirig az egész politikai administratio.

A mi korbácsot rossz adófizetők vállain elnyűttek, a mi gyöngyhalászt a czápák elnyeltek, a mi kereskedő hajót kifosztogattak, a mi rabnő aranyhímzés miatt megvakult, a mi igazhivő és hitetlen tengeri és szárazföldi csatákban elhullott, az mind Aldemira két szép szeme mosolygásának adta meg az árát.

És ime egy napon e drága mosolygást könyek váltották fel.

A szép szultána sírt! Hihetné-e azt valaki, hogy az istennők is sírnak? Ugyan mi bajuk lehet azoknak, kik az egész világot birják?

– Oh szép szultánám, miért az irigy köny szép selyempilláid alatt? egy tenger a nap fölött! Mi veszhetett el tőled? Mi sérthetett meg így? Nagyobb gyémántnak hallottad-e hírét, mint minő kócsagodon ragyog? Szebb asszonynak hallottad-e hírét, mint magad vagy? szólj és gyémánt s szép asszony feje lábadnál fog heverni.

Hanem a szultána nem szólt semmit, csak sírt tovább.

Tulipán-ünnep, bohóczok, szemfényvesztők mutatványai, tűzijáték, paripák, csónakok versenye, dsirid-viadal, mozgó várak és küzdő fenevadak, éneklő bayadérek, tánczoló almék, s nagyszerű kivégzések mind nem mulattatták többé, a szultána csak mindennap sírt.

– Oh szólj, mi fáj? mi bánt? mi vágy, mi emlék támadt fel szivedben? Honvágy-e? Régi arczok álma? A mennyet szánod e gloriás dicsalakjaival? vagy hazád zöld bérczeit? vagy ősz apára, anyára gondolsz? Oh valld meg. Előre megbocsátok érte.

Sok szép könyörgésre utoljára megvallá a szép Aldemira egyetlen keservének okát.

Nem régi szeretőnek álomban megjelenő képe volt az, nem titkos szemrehányás angyallakta égből, nem hazai bérczek emléke, nem szülők fehér haja, hanem hogy volt egy kedves órája, s annak valami baja történt, nem akart járni többé.

De az igaz, hogy ez igen jeles óra volt. Remekben készült, fejedelemnek volt szánva, s egy szerető szív ajándékozta meg vele szerelme királynéját.

Volt rajta órát, napot és hónapot mutató, minden óraütésre kinyilt rajta egy kapu, azon kijött egy zománczos lovag, kihúzta a kardját, az ablak is kinyilt fenn, s aranyhaju királyleány intett le a lovagnak. A lovag háromszor üdvözölte kardjával s azután megint visszatért lovag és királyleány jövő óraütésig; azonkivül volt benne egy kakas, mely reggel hat órakor összeverte a szárnyát és kukorikolt; meg egy bagoly, mely este elforgatta nagy meredt szemeit és huhokolt. Egy ezüst patak szünet-szüntelen csergedezett egy magas szikláról alá, s folyvást hajtott egy malomkereket.

És hát ez egyszerre csak mind megszünt. Az óra nem akart se ütni, se időt mutatni többé, a lovag, meg a királyleány nem adtak több találkozót, a kakas nem jelentett több hajnalt, a bagoly több éjszakát, s a molnár nem őrölt többet.

És ezen a szultána kétségbe volt esve.

Muley Abdallah megtudta Aldemira bánatának okát, mindjárt beparancsolá tudósait, s rájuk bizta, hogy ennek az órának csináljanak valamit, hogy megint járjon.

Azok aztán még jobban elrontották az órát.

A szultán pokolba küldé valamennyit.

Kihirdetteté azután, hogy a ki a szultána óráját meg tudja igazítani, kap jutalmul ezer erszényt tele pénzzel, hanem a ki még jobban elrontja, az bizony rövidséget fog szenvedni.

A fényes jutalom hírére messze országokból eljöttek a vállalkozók: nagy mechanicusok, varázslók, tudós emberek Bagdadból, a hol legjobban értenek e mesterséghez, sőt még Indiából is.

Az első, ki a jutalomért megpróbálkozott a szövevényes óragépezettel, arab bűvész volt. Nem boldogult semmire. Annak Muley Abdallah elvágatta a kezét.

A második próbálkozó perzsa volt, mágusz-tanítvány, híres ember, de az sem tudta az órát megigazítani. Azt már lefejezteté.

Még azután is sok embert odacsalogatott a fényes jutalom; a kiket azután rossz siker miatt a dühödt szultán kit keresztbe, kit hosszába fűrészeltetett ketté.

A vége a dolognak pedig az volt, hogy az óra csak egyre nem járt, s a szultána csak egyre sírt.

Míg egy szép szultána Marokkóban elromlott órája miatt hullatta könyeit, azalatt a szép Andalusiában egy jámbor órás sírt elvesztett felesége után, kit egy sétautazás alkalmával a Riff-piráták elraboltak.

Don Lambertonak hítták az ügyefogyottat; tehetős, jó módú polgár volt, házai voltak Sevillában, Granadában, Toledoban, s mindenütt műhelyei, a miknek készítménye híres volt a félszigeten, még a király is tőle vásárolt.

Nagyon együgyű mesemondó volnék, ha sokáig akarnám titokban tartogatni, miszerint don Lamberto volt a szép szultána férje. Tudniillik az «igazi» férje: nem az, a ki gyönyörködik szerelmében, hanem a ki aggódik, fut, fárad miatta.

A mióta Aldemirát elragadták, don Lambertonak az eszét is egyszerre és együtt ellopták vele; azóta meg volt bolondulva, lótott, futott egyik fejedelemtől a másikhoz, hogy kezdjenek háborut a felesége miatt; azok igérték, hogy majd küldenek erélyes jegyzékeket Marokkóba. Eladta a házait, a drága óráit elvesztegette, pénzzé tett mindent, még kölcsönt is vett fel, hogy saját kezére intézhessen valami államcsinyt a jogtalan bitorló ellen; csakugyan sikerült is találnia egy bátor kalózt a mórok fajából, a ki roppant pénzért és még nagyobb igéretekért vállalkozott rá, hogy Aldemirát a beytől visszalopja, azaz csak visszalopni segíti; mert a vállalat bunkója don Lambertonak volt meghagyva.

Az volt a terv, hogy don Lamberto áthajókázzék Marokkóba, a hol, mint órás, bizonyosan igen sok munkára fog találni az udvarnál. Ben Izmail, az erélyes kalóz ott fog azután folyton czirkálni az öbölben s mikor egyszer nagy zivataros éjszaka lesz, akkor don Lamberto egy kötéllajtorján lehozza a palota ablakából Aldemirát; Ben Izmail felveszi őket a hajóra s azzal neki indulnak a tengernek, olyan időben, a mikor senki sem merné őket üldözni, még ha észrevennék is, hogy a szerálj egy asszonynyal megfogyatkozott.

Don Lamberto ezt igen helyes és okos tervnek találta. Nem kellett hozzá egyéb, mint a vagyonát bizonyosan, az életét pedig valószinűleg feláldozni azért, hogy Aldemirát ismét magáénak mondhassa.

A kivitelnek egészen kedvezett a sors, don Lamberto épen àpropos érkezett Marokkóba, mikor a huszadik csillagvizsgálót sütögették elevenen, a ki a szultánnő óráját meg akarta igazítni s még jobban elrontotta. Mindjárt sietett magát bejelenteni a beynél.

A barbár fejedelem megszánta a keresztyén ifjut; mert tudni kell, hogy don Lamberto fia lehetett a szultánnak, s biztatta, hogy nézze meg előbb, míg e veszélyes munkára vállalkoznék, elődének az arczát s tanulmányozza azokat a grimaszokat, a miket az fintorít, a míg a szurokban főzik, s csak azután, ha hiszi magában, hogy hasonló helyzetet több flegmával birna elviselni, jelentse ki, hogy vállalkozik-e annak nyomdokaiba lépni?

Don Lamberto azonban bízott a tudományában s azt mondta, hogy nem törődik ő a más bajával, csak mutassák meg neki, hogy hol van az a csodamű, a mibe egy pogány órás sem bir életet lehelni.

A szultán megparancsolá az órásnak, hogy másnap a szeráljban jelenjen meg, ott maga győződjék meg az udvar egész pompájáról s arról a gyászról, a mit egy mindig síró szultánnő arcza e pompa fényére vet, s onnan itélje meg maga, micsoda rettenetes gonosztévő az, a ki e szomorú arczot még csüggedtebbé akarja tenni?

Másnap tehát don Lamberto megjelent az udvar előtt, de nem sokat nézte ő a gyöngyökbe és gyémántokba öltözött hadvezéreket, sem a festett szemöldökü odaliszkokat, mert az ő szemei csak Aldemirát keresték. És meg is találták.

A szultána talpig fehérbe öltözve ült a szultán mellett egy nagy polcz tetején, a mit ott trónusnak neveznek.

A fehér szín, ha nem csalnak a Conversations-lexiconok, a marokkóiaknál a gyász színe. Aldemira tehát gyászolt. Don Lamberto azt hitte, hogy elvesztett férjét; a szultán pedig azt, hogy elromlott óráját gyászolja.

Hanem hát, e fehér ruhában, e szomoru tekintettel még szebb volt, mint valaha.

A szegény don Lamberto, a mint nejét meglátta a szultán mellett ülni, leomlott a földre és arczát eltakarta a szőnyegekbe. Kevés férj szeretné azt látni, hogy neje ily nagy tisztességre jutott. Azért igen jó szokás a törököknél, hogy hasonló génánt helyzetben az ember az arczát a földdel eltakarhatja.

Ámde nem így tett Aldemira.

A mint ő egykori férjét meglátta, örömsikoltva ugrott fel helyéről, lerohant hozzá, felkarolta, ott minden ember előtt, valamennyi vezér előtt és a szultán szemei előtt; – a szegény don Lamberto agyon volt ijedve, azt hitte, hogy most mindjárt levágják itt nyomban a fejét.

Persze, hogy e jelenet által az egész udvar skandalizálva volt, a szultán meg volt némulva az elszörnyedéstől; minden ember, a kinél kard volt, nyult utána, azzal a szándékkal, hogy ebből a marokkói trónt megszégyenítő párból ő is visz magának haza egy darabot emlékül. Aldemira pedig örömtől napsugárzó arczczal járult a szultán elé, a térdrebukdosó don Lamberto fejét karja alá szorítva s megdicsőült mosolygással mondá neki:

– Ime uram, itt van az az egyetlen, dicső férfi, – – a ki az órámat készítette!

* * *

Don Lamberto aztán meg is igazította az órát.

Mire viszont nagy öröm lett Marokkóban, Aldemira ismét jókedvű lett, piros lett, nevetett; a szultán boldog volt, a tömlöczöket megnyitották, sok zsiványt szabadon eresztettek; a kincstár ládáit is megnyitották, azokra megint másforma zsiványokat szabadítottak, az emirek nem sanyargatták a népet, a nép nem pusztította a szomszédokat, kivül és belől boldogság áradt el hegyen-völgyön, mert a szultánnő órája megint járt, ütött és huhokolt.

Ez országos jobbra fordulásért méltó hálát is érdemelt don Lamberto; a szultán helyét sem találta; megkináltatott, hogy mi akar lenni az országban? – nagyvezér, – kapudánbasa, – pénzügyminiszter, vagy főmufti? válaszszon belőle; ne a szerint, hogy melyikhez ért kevesebbet, hanem hogy melyik hajt nagyobb jövedelmet?

Eldöntetlen maradt a historikusok előtt, miért nem engedte Aldemira szultánnő a jámbor don Lambertot e magas hivatalok valamelyikébe beülni? bizonyosan jószivü előrelátásból tette, jól tudva, hogy a fényes polczokra a mennyire arcz nélkül szoktak az emberek feljutni, épen oly rendesen fej nélkül szoktak onnan lekerülni; e helyett egy új és veszélynélküli hivatal felállítását indítványozá a szultán előtt; ez a hivatal volt: «az óra őre».

A divántanács minden kifogás nélkül megszavazá e fontos hivatal fölállítását, a mi természetes is, mert hiszen ha olyan tárgyaknak is vannak őreik, a melyek veszteg állanak, hát az olyannak hogyne legyen, a melyik jár?

Don Lamberto vágyai czéljánál látta magát. Mindennap hivatalosan meg kellett jelennie a szultánnő szobájában, a hol az óra ketyegett, s gondoskodni róla, hogy az idők járása meg ne álljon. Ilyenkor aztán, tanuk nélkül lévén, Aldemirát nevén szólítá, tudtára adá végtelen nagy szerelmét, hitvesi hűségét, az áldozatokat, miket érte a tengerbe, meg a kalózok markába hányt s a szenvedéseket, a miket kiállott. A szép szultána érzékeny szívvel hallgatá mindazt, s az óra patakja olyan szépen csergedezett mellé. A molnár a malom ablakában, – az nem szólt a dologhoz semmit, csak nagyon gondolkozni látszott.

Egy napon pedig nagy zivatar volt készülőben, az északnyugati szél haragos felhőket hajtott a tenger szine fölött, a mitől az is dühében egészen megzöldült, kereskedők, halászok iparkodtak bárkáikkal kikötőbe jutni. Ezt az időt találta don Lamberto nagyon alkalmasnak arra, hogy feleségét visszaszöktesse a bey háreméből.

Midőn a szokott órában a szultánnőnél megjelent, azt mondá neki:

– Aranyos bálványom, ütött az óra!

– Sőt muzsikált is, bizonyítá a szultánnő.

– Nem úgy értem. Hanem ütött a szabadság órája, melyben meg fogunk innen menekülni. A tenger tajtékzik! Nézd, hogy tánczolnak rajta a hajók. Egy ilyen tánczoló dióhéjra fogunk mi leszállni ketten, mely alant vár reánk s kaczagni fogjuk azt, a ki üldözésünkre gondol. Éjjel, mikor sem ég, sem föld nem lesz kivilágítva, te a selyem kötélhágcsón palotád ablakából lebocsátkozol; alant várlak én négy izmos evező-legénynyel, s reggelre vitorlánk a spanyol partok előtt fog duzzadni. Oh Aldemira, ha tudnád mint szeretlek, s milyen boldog vagyok, ha erre gondolok.

– Nagyon jól tudom, viszonzá Aldemira s átölelte férje nyakát, csupán egy megjegyzésem volna azon indítvány kivitelére nézve, melyet imént előadtál.

– Halljam. A mit te mondasz, az szent előttem.

– Én nagyon félek a zivatartól; mihelyt a lábam áthül, náthát kapok és még tán orbánczot is, azt pedig te sem szeretnéd, hogy a képem feldagadjon. Aztán a tengeri halakat is nagyon szeretem, mikor már olajban ki vannak rántva, de nyersen nem igen óhajtok velük érintkezni; arról sem vagyok egészen bizonyos, ha szükség esetén át tudnám-e úszni a tengert?

– Igazad van. Tehát válaszszunk olyan időt, a midőn csendes lesz a tenger, veszély nélkül futhatunk el innen.

– Azt mondád, hogy te otthon mindenedet eladtad, hogy engem fölkereshess, kiválthass; e szerint, ha mi haza kerülünk, te igen szegény ember fogsz lenni, magad is csak alig élhetsz majd.

– Igazad van. Tehát iparkodjunk a bey kincstárából annyit gyűjteni magunknak, hogy visszatértünkkel elhagyott üzletünket ismét újra kezdhessük.

– Ha engemet most hazaviszesz: a te rokonaid engem rögtön elfogatnak s bedugatnak egy kolostorba, mert azt semmiképen meg nem fogják engedni, hogy miután egy muzulmán neje voltam, ismét a te hitvesed legyek.

– Bizony igazad van; azok aligha úgy nem fognak tenni. Tehát ne menjünk Spanyolországba; menjünk inkább a németekhez, ott nincsenek rokonaink.

– Mást mondok én neked. Az igen szép volt tőled, hogy fölkerestél s én nagyon örülök rajta, hogy megtaláltál. Látod, itten mi jól élünk; – mi vagyunk itt a legokosabb emberek; – szép ország ez! A szultán egy hivatalt ajánl neked, mely nem nagyon terhes, s fizet érte ötezer erszény pénzt. Ne szemérmeskedjél; fogadd el – és maradjunk itt…

– Nos kedves úrnőm, mit szól ön ehhez a történethez? mely pedig tiszta krónikai valóság.

– Azt, hogy meglehet, miszerint az, a mit ön elmondott, mind igaz, hanem, hogy azért nem mindent mondott el ön, a mi igaz.

– Például?

– Elfelejtette ön bevégezni a történetet: hogy hát a férj, a ki annyit küzdött, áldozott, nélkülözött – és hozzá még spanyol volt! mit felelt erre a különös ajánlatra?

– Azt nem mondhatom meg.

– Én megmondhatom. Azt felelte rá, a mit a többire: «igazad van; maradjunk itt». És elfogadta a hivatalt.

– De hát ugyan tehetett volna-e okosabbat?