Fekete szétbomlott haja hosszan hátravetve, fehér öltönyének egyik fodra gömbölyü válláról félig lecsúszva, két keze ölébe leeresztve, s két mutató ujjánál fogva, mint egy lánczszem összefogva, áll a magas góth-íves ablak előtt egy fiatal nő; szép és mozdulatlan, mint egy szobor, lélekzetvételét sem látni; finom vonásairól nem hiányzik más, csak az indulat; nemes arczáról más, csak a szín; nagy sötét szeméből más, csak a fény, hogy azt higyje valaki: ez alak él.
A mit az ablakon át maga előtt lát, az a tenger; a hullám a skót partok valamelyikének szikláit veri: ki tudja melyikét? Ez nem az a hely, a hová hajók járnak, a tenger messze teleszórva kinyuló sziklákkal, miken sirályok sütkéreznek, a végtelen vizen csak egy halászbárka vitorlája sem leng; zátony ez itt: megátkozott hely. Jó nyugalmas menedék egy olyan kéjlak számára, a melyet nem azért építettek, hogy vendégjárás útjába essék.
Különösen a part magaslatán már pompás ős égerfák csoportjai kezdődnek, mik két oldalt fogják a kastélyt, melynek csak tenger felőli oldala nincs fedve szem elől.
S ezen a tengeren nem látni semmit.
Hanem azért az a mozdulatlan asszony, azokkal a fénytelen szemekkel olyan sokáig el tudja azt nézni.
A terem hátterében két cseléd suttog vigyorogva s taszigálja egymást könyökkel, hogy melyik szólítsa meg előbb a hallgató nőt; az egyik férfi, a másik nőcseléd. Az egyiknek a theásasztallal van dolga, melyen roppant ezüst kazán, chinai csészék és ibrikek állanak készen; a másik a toilettasztallal bajlódik, melyen egyetlen jaspis darabból faragott szerecsenfiu tart két kézzel egy gömbölyü tükröt.
– Asszonyom, szól a férficseléd tanult alázatossággal. A theáskatlanban már el is főtt a víz.
A nő nem hallgatott rá.
– Asszonyom, szólt a komorna; nem parancsolja, hogy haját rendbehozzam?
A nő nem felel rá.
A két cseléd megint suttog, a leány megint szól:
– Asszonyom.
Itt elkapja szavát a nevetés: mind a ketten szájuk elé teszik kezeiket, hogy azt elfojtsák, s aztán fejet csóválnak egymásra, mintha mindegyik a másikat okolná, a miért megnevetteté.
A hölgy még most sem fordul vissza, nem kérdi, min nevetnek?
Most egy harmadik alak lép a szobába, ez az «uraság».
Termete gyöngéd, arcza síma, finom, mint a gyermekeké; inkább hasonlít egy koránért fiúhoz, ki férfias dölyffel tudja hordani fejét, mint férfihoz, ki sokáig megtartá gyermek-arczát.
A belépő kérdő tekintetet vet a két cselédre, azok néma taglejtésekkel iparkodnak eddigi tapasztalataik eredményét vele tudatni; az uraság int nekik kezével, hogy elmehetnek.
Azután ketten maradnak a szobában, az uraság és a hölgy, a kinek nem lehet szavát venni.
Az uraság odalép csendesen a hallgató alakhoz, megfogja annak egyik kezét, fölemeli és megcsókolja.
– Jó reggelt!
A néma nő nem hall, nem érez, nem válaszol.
Az uraság bizalmas gyöngédséggel karolja át a karcsú termetet, s a mint válláról le van csúszva a fehér köntös fodra, a síma vállra egy csókot nyom s édeskén susogja fülébe:
– Jó reggelt!
A néma nő nem pirul el, nem mosolyog, nem válaszol.
Ekkor az uraság egy karszékbe veti magát, melyet oldalt gördített a hallgató alak mellé, hogy arczélben láthasson rá, egyik lábát a szék karján keresztül lóbálja s kezével helyreigazítva nyakkendőjét, tenyerébe könyököl s szuró hangon szól:
– Jó reggelt, kisasszony!
E szóra a hallgató alak arcza bámulattal, megdöbbenéssel fordul felé. Ajka nem szólt, de a szemek, ah! azok voltak felruházva mindentkimondás csodálatos erejével; a szemek elég világosan feleltek: «Meg van ez tébolyodva?»
– Nem vagyok megtébolyodva, kisasszony, szólt az uraság, hanyatdűlve karszékébe. Egészen helyesen fejeztem ki magamat. Ezt ön nehezen akarja megérteni, a min nem csodálkozom. A hölgyek ilyesmiben nagyon érzékenykedők. Pedig az utoljára is mindegy, akár azt mondják önnek, hogy «miss», akár azt, hogy «mylady».
A hallgató nő szemei feleltek: «Nem lehet engem megbántani».
– Kedves kisasszony, ön nekem még akkor megigérte, mikor erőszakkal az oltárhoz hurczoltam, s ott kényszerítettem velem megesküdni, hogy azon percztől fogva egy szavát sem fogom hallani; hanem én is megigértem önnek, hogy minden bizonynyal szóra fogom önt bírni. Az igaz, hogy én nagyon goromba módon jutottam önnek birásához. Más valakit tán meg is büntetnének érte Angliában. Valóságos «rapt». Nőrablás. Hanem ez az én dolgom, ez iránt ne legyen ön aggodalommal. Három nap, három éjjel, zárt kocsiban, árkon-bokron keresztül. Onnan mindjárt a templomba, egy szűk, sötét, falusi kápolnába, székek nélkül, szentképek nélkül, négy szál gyertya égett az oltáron, több nem volt a faluban. A pap reverendáján akkora folt volt, mint egy gályaablak, s az imakönyvéből hiányzott a czímlap, meg a tábla. Hanem az igen alkalmas hely volt arra, hogy futó szerelmeseket minden kellemetlen előleges kérdezősködés nélkül összeeskessenek, nemde?
A néma nő szemeiből egy kellemetlen emlék vádja sötétlett elő.
– Ön emlékszik még azon jelenetre? Persze, csak tegnap volt. Én önnek választani hagytam. Vagy? – vagy? Tetszik velem megesküdni, vagy nem tetszik? ön úgy találta, hogy tetszeni kell, s megesküdött velem, feleségemmé lett. Nemde így volt kisasszony?
A néma nő vállat vont, értelmetlen szavakra ki felelne?
– Hát biz ez megtörtént, s a bevégzett tények előtt az egész világon mindenütt ajtót nyitnak. Hanem én nekem egy scrupulusom van a dologban. Nem vagyok egészen bizonyos a felől, hogy az az ember, a ki bennünket összeesketett, valósággal pap volt-e? Nem vette ön észre, hogy annak a tisztelt úrnak az ábrázatja nagyon hasonlít Sammy pofájához, a komornokéhoz?
A hölgy szemei névtelen ijedelemről beszéltek.
– Valóban azt sem tudom bizonyosan, hogy az a könyv, a miből az eskűformát fölmondá, nem Robin zsiványballada-gyűjteménye volt-e? s a matricula, melybe neveinket beírtuk, nagyon gyanús előttem, mintha vendégek névjegyzéke volna valami falusi vendéglőben, s maga az állítólagos templom oly erősen bűzlött porter és gin után, mintha néha napján ott tartanák a falusi lakozásokat.
A hölgy arcza most már piros volt, lángolt, szemei átokkal és gyűlölettel terhes gondolatokat beszéltek megrontója szemeinek.
Az pedig nevetve ugrott fel helyéről s tréfás hangon folytatá:
– Én valóban azt hiszem, kisasszony, hogy minket szépen rászedtek. No de ez nem változtat a dolgon. Én azért kegyednek épen olyan hive vagyok, mintha az oxfordi érsek adta volna ránk az áldását; kegyed föltétlenül úrnője házamnak, cselédeimnek, szívemnek és erszényemnek. Mindenkivel így hivathatja magát, hogy «mylady», mások előtt én is úgy fogom czímezni, kocsijára oda festetheti czímeremet, zsebkendői szegletére odahimeztetheti a koronát, nem bánom. Választhat magának ékszerárust és piperészt, árjegyzékeit átnézetlenül fogom kifizetni. Én önt épen úgy fogom szeretni, tisztelni, mint a lord kanczellár a mylady kanczellárnét.
A néma hölgy szemeinek tétova járásában, fürkésző zila tekintetében a menekülés eszméi voltak elmondva. Az uraság megértette azt.
– Kedves kisasszony, itt nagyon jó helyen van ön. Kényelmes, úri, mindennel bőven ellátott kastély. A hely egy félsziget a nyugoti skót tengerparton, kilenczvenhat mérföldnyire Londontól; a földszorosnál, mint vehette ön észre, hidon jöttünk át, az tehát át van metszve. Az egész uradalmat az én cselédségem lakja, a tenger felőli oldal pedig nem hajók számára való. Aztán ha kimenekülhetne is ön innen, hová menne, mit csinálna? Hogy szerezne magának elégtételt? A perviseléshez sok pénz kell. Kivel bizonyítaná ön be, hogy nem önkényt követett? Legfeljebb azt érhetné el, hogy a hirlapok kikürtölnék önnek szerencsétlenségét, egy napig szörnyűködnék rajta minden ember, két napig nevetgélve változatokat játszanának felőle s azután mindenki elfeledné. London messze van s a törvény pallosa magasan.
A kínzott nőnek még most sem hagyta el egy hang is ajkait, de szemei lázasan égtek és kezei görcsösen összeszorultak, s egész vad tekintete valami névtelen fenyegetést, valami ádáz boszút látszott visszasugárzani.
– Tudom, tudom, szólt nyugodtan az uraság. Az a bizonyos fiatal ember. Ne aggódjék a miatt kegyed, szép kisasszony, nem fog ő nyomunkba találhatni. Gondom volt rá, hogy egy kényszertoborzó-járatot utasítsak eléje. Tudja ön, ő felsége hadihajói számára úgy szokták összefogdosni a legénységet. Lyonel – az volt a neve, úgy-e? – a derék férfiak kezébe került s azóta Gibraltar felé jár; Kelet-Indiába viszik, a honnan négy esztendeig nem fog visszajönni.
A néma hölgy megtört fájdalommal hajtá le csüggedt fejét, s szemei nem szóltak többé semmit, lezárta azokat szempilláival, mintha gyászfátyollal takarna kedves emléket, szerelmet, gyalázatot és boszút.
– Lássa, szép Athalie, én egészen őszinte voltam, elmondék önnek mindent, a mit tudok. És most kegyedre bízom, hogy gondolkozzék azok fölött, a miket megtudott. Ön tökéletesen ura helyzetének, olyanná teheti azt, a milyenné akarja. Teheti kellemessé, teheti zordonná. Ingadozhatik több, vagy kevesebb ideig poezis és philosophia között. Csinálhat kisérteties jeleneteket a kastélyban, töltheti haragját, ha jónak találja, cselédein, butorain, környezetén; én intézkedtem, hogy azok azt elviseljék – ellenmondástalan. Én tudom, hogy ez eleinte nem megy a nélkül.
A hölgy arcza ismét márványnyá vált e szavakra; elhagyta az ablakot, hol eddig állt, s közönyös arczczal lépett a theás asztalhoz, friss vizet töltve a kazánba, mintha az volna egyedüli gondja mostan.
– Tudja, Athalie, én nem vagyok török szeraszkier, én tudom jól, hogy a dió zöld héját nem szükség késsel levágni, hogy édes beléhez jussunk, mert az megfogja kezünket; ha állni hagyjuk, magától is leválik. Én időt és nyugalmat adok önnek. Még csak látogatásaimmal sem fogok önnek terhére lenni. Az a kis epizod, mely közöttünk történt, ne legyen ok kellemetlen emlékekre. Szobái, a mikben lakni fog, mind belül záródnak, s rejtekajtók sincsenek sehol, a miken át valaki meglephetné kegyedet. Hanem ha majd egyszer elővennék kegyedet azok a melancholikus kedélyhangulatok, a mik az egyedüllétnek szokott cryptogamjai, a mikben az ember vágyik egy baráti arcz után, bárha bocsánat adásával kellene is azt megvásárolnia, akkor itt lesz eme kis kulcs, mely azon folyosó ajtaját felnyitja, a honnan szép Athalie leghívebb rabjához juthat, ki türelemmel várja fölszabadulását.
A hölgy néma megvetéssel nyúlt az ezüst czukortartóval az asztalára tett kulcshoz; kézzel nem fogta meg s lehajítá a földre.
Az uraság mosolygott.
– Vagy pedig, ha jobban fog tetszeni kegyednek, egy sötét éjjel kijátszani őrködő figyelmemet, megszökni kastélyomból, visszatörni magát Londonba; ott kihiresztelni saját arczpirulását, elhitetni a világgal, a mit senki sem hisz már mai nap; kinevettetni mindenkitől, s végezni ott, a hol annyian végzik, a kik nappal selyemruhában járnak, – én azt is tetszésére bízom.
A mylord ismét kezet csókolt a hallgató hölgynek s magára hagyta őt.
Mikor egyedül maradt a hölgy, mikor nem láthatá senki, akkor aztán felemelte szemeit az égre és kezeit összekulcsolta fején.
S ha a szemek beszédét érteni lehet, e szemek azt beszélték:
– Minden féregnek teremtő Istene! Micsoda nyomorult bábot alkotál a nőben, a kit fegyvertelenül felejtél! Azért adtál neki fehér arczot, hogy fájjon rajta a pirulás! azért fehér homlokot, hogy minden folt meglássék rajta! El vagyok veszve, elsülyedve és nem kiálthatok. Kihez? Ki szabadít, ki véd meg, ki áll értem boszút? Senki, senki! De még is valaki lesz, mert boszút állni kell! kell! kell! akármi áron, akár hogyan, de ennyi gúnynak, ennyi gyalázatnak boszúlatlan maradni nem lehet. Oh mily nyomorult lény egy asszony! De nem sirok, ha egyedül vagyok, nem sirok. Nem imádkozom többet. Lelkem megakadna mindig e szóban: «Mi is megbocsátunk ellenünk vétkezteknek». Én nem bocsátok meg soha. Hogyan? hogyan? azt nem tudom; de boszút fogok állni. Látni akarom azt az embert olyan nyomorultnak, mint a milyen nyomorult vagyok én most, szívébe metszeni neki annyiszor méregbe mártott szavakkal, a mennyiszer ő lelkembe szúrt velük. Hogyan? hogyan? ki tudja azt, ki találja ki azt? Ki mondja meg nekem?
A hölgy fejére kulcsolt kézzel járt sokáig, szakadatlanul fel s alá szobájában, a kandallótól az ablakig, az ablaktól a kandallóig; az ablaknál is megállt, a kandallónál is megállt; az ablakból kék ég, kék tenger nézett rá vissza, a kandallóból vörös tűz-zsarátnok. Tudakozó szemei mindegyiket megkérdezték: honnan? merre? mi módon? Ég és tenger nem feleltek semmit, a tűz beszélt valamit. A hölgy elhagyta a járást, nem ment többet az ablakhoz. Leült a kandalló elé, megrakta a tüzet friss szénnel, s nézte sokáig, mint válik a fekete, szótalan tömeg lassankint vörössé, lángoló fehérré, pattogó, beszélő, zúgolódó lénynyé; szemei mereven bámultak a tűzbe, e szemek most már nem beszéltek, most hallgatóztak.
A parázs tetején úgy tánczol valami tétova szellem, fehér átlátszó láng képében, hegyes kék üstöke van, vörös szikrákat ereget magából; ezek az ő ötletei, néha elrepül, mintha semmivé lett volna, s megint csak ott terem, s tánczol a parázs tetején.
A néma hölgy asztaláról tépett papirdarabokat hány neki, drága albumok rongyait, miket fehér újjai foszlánynyá hasogatnak. A tánczoló kobold csak úgy örül annak; elkapja, felfalja a papirdarabot, percz alatt fölemészti, s elfújja lengő hamvát. A hölgy tépett papirrongyokat drága illatszerekbe mártogat, úgy hajigálja a tűzbe. Ah milyen kedve telik abban a koboldnak, milyen nagyra nő meg tőle, hogy csap egyszerre szét szárnyaival, betöltve az egész kandallót.
A rabnőt mulattatja ez talán?
Tinple lord már a hetedik estét tölti egyedül magánszobájában s gondolja magában:
– Ez a makacs gyermek nagyon sokára akarja elismerni a tények hatalmának elméletét, a mi mellett pedig annyi ember él boldogul a szigeteken és a continensen. Ma azt kiáltják: «O Roma, o morte», holnap nincs Róma, s holnapután még sem öli meg magát senki. Miért volnának az asszonyok erősebbek, mint a férfiak? Hányan voltak, a kik azt mondták, inkább az életemet hagyom eltépni, mint a fátyolomat, s aztán mégis csak megéltek. A költő megénekelte azt: «De nonne elle devient sultane»… A kis makacs soká haragszik.
Pedig ez az éj egészen arra való, hogy az ember megbocsásson ellene vétett embertársainak. A szél a tenger felől fú, valóságos vihar. A hullámok ostromolják a zátony szikláit, az orkán haragos dalt orgonál az égerfaerdők sudarain, a kandallók üvöltenek, a lámpák meg megrobbannak a légnyomástól, az ablakhasadékokban üvölt-süvölt a szél, s a bezárt ablaktáblákat rázza légkezeivel.
Egészen olyan éjszaka, a mikor félve közeledik egyik félénk, muló teremtés a máshoz, kitől máskor remeg: őzünő a farkashoz, vadgalamb az ölyvhöz, hajadon a férfihoz.
A zivatar nagy kerítő.
Ismeretes még Carthagó történetéből, Didó regéjéből.
És ez valóban nem bolondság, ilyenkor, midőn az idők haragja tölti ott kin kedvét, ide benn ülni, párjával, a felszított kandalló mellett, a párolgó punchos poharat összeértetni, s nevetni egy közös gondolaton; bohó tréfákat beszélni egymásnak s csengő hölgyi kaczagással riasztani el az álomrontó viharzúgást, s azután suttogni lassan közelből, arcz arczhoz érve, s a csendes, elhaló susogásban elfeledni vészt és vihart, mely hasztalan töri haragját menedékünk falán.
A kis makacs, kár, hogy olyan sokáig tartja haragját!
Hátha ma, e rossz órában, eszébe jutna szép fehér hosszú újjai hegyével felemelni a szőnyegről azt a kulcsot, a mit a minap egy czukorfogó csiptetővel hajított le oda, s mely azóta valószínűleg mindig ugyanott hever!
Tinple Richardnak egészen ragyognak a szemei erre a gondolatra.
Abban semmi lehetetlen sincsen.
A hölgy fiatal, szép, únja magát, egyedül van. A helyzet kinálkozó, rejtélyes, ingerlő; a háziúr nyájas, bőkezű, magát kedveltetni képes. Mi volna lehetetlen?
És hallga!
Mintha a titkos folyosó felől neszt hallanék?
Valóban egy zárba tolódó kulcs zöreje az, mely egy szőnyeg-ajtót nyit fel.
A kulcs elfordul, kétszer, a titkos zár felnyílik, az ajtó tárul. Tehát mégis úgy van.
Valóban ő volt az.
Fehér burnuszába burkolva, azt egyik kezével összeszorítá keblén, másik kezében égő gyertya volt.
Nem álomjáró volt az, nem holdkór; valóságos ébren levő hölgy, a ki egy férfit látogatni jő.
Olyan éjszaka volt ez, mikor a vadgalamb összesímul az ölyvvel.
A leány arcza halovány volt, félt.
A gyertyát letette az asztalra és megszólalt.
– Mi szörnyű éjszaka ez…
Tehát már tud beszélni.
Tinple lord karszéket húzott számára a kandalló mellé, a hölgy leült belé; a férfi zsámolyt igazított lába alá, s kezével gyöngéden megszorítá egyik piczi lábát.
– Ön fázik Athalie, nem jó lesz, ha punchot töltök önnek?
– Köszönöm, jó lesz.
Tinple nem űzött gúnyt a megtérő daczosból; rá kell hagyni, míg kienged. Ilyenkor gyöngéden kell vele bánni, hadd legyen még gyöngébb. Majd egyszer vad tréfával a szemébe nevetni, arczát megpirítani, a szégyen mámorához hozzá szoktatni, az későbbre való. Még most úgy kell vele bánni, mint egy herczegnővel. Nem szabad mutatni bámulatot, meglepetést, a fölött, hogy ő most itt van.
– Önt nyugtalanítja a vihar, Athalie.
– Nagyon. Rossz álmaim voltak.
Szegény gyermek, még az álom is megijeszti.
– Még most is borzadok tőle.
– Izlelje meg ezt a forró punchot és melegítse meg kezeit, hisz olyan hidegek, mint a jég.
Tinple lordnak fel kellett volna ötleni, mikor azt a fehér kezecskét tenyerei közé vette, hogy fölmelengesse, mint lehet valakinek a keze oly hideg, a ki most kel föl a meleg párnák közül? ez a kéz olyan, mint a ki most jön a viharból.
A hölgy megízlelte a punchot, s már nem remegett olyan nagyon.
– Azt álmodtam, hogy ez a kastély égett. Ebben a szélvészben, viharban.
– A vihar hozta azt az álmot.
– Meglehet. Köröskörül minden égett már, a padlaton a faragványok, a szobákban a mennyezetek, az ablakokon a függönyök; a füst vastagon tódult lefelé. Én futottam egyik szobából a másikba, a füst mindenütt nyomult utánam, mindig lejebb-lejebb szállt, egészen lenyomott a földre; ott lefeküdtem arczra, ott is rám talált, befogtam számat, hogy meg ne fojtson, hasztalan, mégis áthatott, éreztem fojtó, keserű párázatát, fuldokoltam; fel akartam szökni, hogy visszarohanjak az égő szobákba; inkább a lángok közé vissza, mint megfuladni így! és nem birtam fölkelni. Oh még most is érzem a füst keserűségét!
– S hol voltam én? kérdé Richard úr gyöngéd követeléssel, hogy nem siettem önnek segélyére?
Már helyet követelt magának a hölgy álmaiban.
– Ön egy ablakon át nézett be rám, a honnan megmenthetett volna, és nem jött oda. Én kétségbe esve nyujtottam ön felé kezemet, hogy szabadítson meg, s ön nem nyújtotta a magáét.
– Ah, ez rút hidegvérűség volt tőlem. Kegyed álmai engem rágalmaznak. Én nem siettem volna önnek mentésére? én? Egy egész égő poklon keresztül.
Richard lord szavainak nyomatékául két karjával ölelé át a hölgyet, mintha épen készülne őt egy egész poklon keresztül megmenteni.
A hölgy szemérmes bánattal tekinte le, mely az urat lefegyverzé.
– Uram, a menekülteket Angliában védeni szokták, s én menekültem önhöz.
Richard átlátta, hogy nem azon nők egyikével van dolga, a kik egy mézes szóért, s egy pohár forró italért elvesztik eszüket; s gondolá, hogy itt erősebb mérgekre van szükség.
Mert hiszen minden asszony szíve gyulékony anyagból van, csakhogy azt nehéz eltalálni, mitől gyullad meg?
Némelyiknek elég egy szikra, mely rokonszenves szemen át reá pattan, másnak erősebb tűz kell. Van olyan is, a ki csak az oltár gyertyáinál engedi magát meggyujtatni, de olyan is van elég, a kit meggyújt – a gyémántvillogás.
Tinple úr leült Athalieval szemben, s úgy tett, mint a ki igen közönyös dolgokról szándékozik most beszélni.
– Arra én magam is gondoltam, Athalie, hogy egyszer ez a kastély leéghet; a cselédek gondatlanok. Hanem az még nem nagy baj. Innen a szobámból egyenesen vezet le egy csigalépcső a földszintre. Itt veszni semmi esetre sem lehet. A mi pedig értékeimet illeti, miket papirokban bírok, valamint a hirhedett Sancy gyémánt-gyűjteményt, azok az újabban nagy tökélyre vitt tűzmentes szekrények védelme alatt egészen biztos helyen állanak. Hallotta ön hirét nemde, a nevezetes Sancy gyémánt-gyűjteménynek?
– Nem.
– Ennek a nagyapám tette le alapját, s apám és én azóta nagy gyűjteményre vittük. Csupa historiai nevezetességű gyémántok. Túl tesz a braunschweigi herczeg e nemű gyűjteményén. Kivánja ön meglátni?
– Kérem.
– Már csak azért is, hogy rossz álmát elfelejtse. Érzi ön még azt az álmodott füstöt?
– Még mindig érzem.
– Gyújtson rá erre a czigarettera, ez el fogja azt űzni.
– Soha sem szivaroztam.
– Hisz ez nem szivar, csak füstölő szer, bajadéreczigarette, hölgyek mulattató szere, csupa ambra és sáfrány, nem is dohány. Kisértse meg.
Az is egy fejezet a mesében, mikor egy férfi egy leányra rávitatja, hogy az első szivart szájába vegye. Athalie engedte a szivar végét meggyújtatni.
– No hát most nézzük meg a Sancy-gyűjteményt.
Richard szobája hátterében álló nehéz vasszekrényéhez lépett s abból egy ódon, nehéz, szandarach-fa faragványú szekrényt vett elő, melynek szegletei aranylemezekbe voltak foglalva. Azt letette az asztalra a hölgy elé.
Még két karos gyertyatartót látott el világgal, hogy az ékszerek ragyogása annál hatályosabb legyen.
Azután felnyitotta a szekrényt.
Az volt az Aladin csodalámpája!
Ezer meg ezer villám, mely kővé változott! a kristályozott szivárvány maga. A szem zavarba jön, hogy melyiket nézze előbb? Még a műértő sem tudná, hogy hol kezdje az elejét?
Nem hiába nevezik azt tűznek, a mi a gyémántokban van, mert az valóban melegít. A ki egy gyémántot felhúz az újjára, maga sem tudja, de mindig azt nézi. Ha rá nem néz is, érzi, hogy ott van. Ez nem hazug becs, nem képzelt érték, ez valódi bűbáj, mely megzavarja a lelket, más irányt ad a gondolatoknak; dæmon szeme az, a ki megigéz.
Richard úr beszélt a gyémántokról, mintha csak historiai emlékek történetét magyarázná.
Mert a hirhedett gyémántoknak történetük van, mint a fejedelmeknek.
Némelyik felviszi hírét a közép századokig.
– Ez a rózsaszínű gyémánt Mahadi kalifáé volt, kihez atyja Almanzor halálos ágyán így szólt: «Azt mondom neked: tiszteld rokonaidat, de te azt nem fogod tenni. Azt mondom neked: ne kezdj palotát építeni, mert nem végzed be; de te azt mégis meg fogod tenni. Azt mondom neked, asszonyoknak adj, de tőlük ajándékot el ne fogadj; de te azt mégis meg fogod tenni». Mahadi úgy járt, a hogy atyja mondá: kegyencznője, a szép Hazána, e ritka szép gyémántot kérte tőle, s viszon-ajándékul egy szép körtét ajándékozott neki; a körte meg volt mérgezve s Mahadi meghalt, és palotája félben maradt.
Richard felfüzte a szép gyémántot Athalie homlokára, s vigyázta, hogy fogja-e nézni a hölgy az átelleni tükörből, mennyire ragyog a gyémánt?
– Ez a négyszögletű gyémánt gyűrűbe foglalva nem csak arról nevezetes, hogy a gyémántok rendes nyolczalj alakjától eltér, hanem még inkább arról, hogy Merlin de Thionville, a hirhedett népszónok és képviselő a rémuralom alatt, vette ezt kedvesének, Saint Romain kisasszonynak; a gyémánt drága volt, Merlin pedig fösvény; egy napon törvényjavaslatot hozott a ház asztalára az iránt, hogy a képviselőknek napidíjait fel kell emelni, s sírva mondá el, hogy neki beteg neje és hat apró gyermeke van, a kik éheznek. A gyűlés megszavazta a javítást, s a nyereségen rögtön megvette e gyűrűt szeretőjének Merlin – az ország segítségével.
A mulatságos történet tanújele Athalie újjára vándorolt.
– Ez a pompás diadém maga négyezer fontot ér; mademoiselle Renard kapta ezt valamikor, Montbarrey miniszter idejében egy előkelő úrtól; – nem valami női kegyért, hanem – érdemrendekért. A szép hölgy kapta a gyémántokat s ő eszközölt ki értük rendjeleket.
A hősjelekért cserélt gyémánt Athalie hajfonadékai közé vándorolt ragyogni.
– Hát ez ékszernek mi története van? kérdé a hölgy egy sor fekete gyémántból alakított nyakéket véve kezébe.
– Ez a szerencsétlen Tarrakanoff herczegnő nyakéke volt. Nem ismeri ön a történetét?
– Olvastam valamikor. Az egy igen szerencsétlen nő volt.
– Katalin czárnő természetes nővére. A czárnő féltékeny volt reá; féltette tőle trónját. Anna Rómában volt a czárnő hatalmán kivül. Egy orosz herczeg küldetett ki azon megbizással, hogy nyerje meg a herczegnő szivét; Orloff Alexejnek hítták. Az udvaroncz megtette kötelességét, elcsábítá a herczegnőt, s elvette nőül. Mikor aztán neje volt, hajóra ülteté, s mikor a tengeren voltak, bilincseket rakatott rá, s úgy vitte Oroszországba, ott börtönbe zárták a herczegnőt, melyben egy Néva-áradás alkalmával megfulladt.
Próbálja fel kegyed a nyakkötőt. Valami bűvös hatásu e fekete, mély tüzű gyöngysor azon az alabástrom alapon!
Athalie elmélázva kérdezé:
– Bánhatott így Orloff egy nővel, kinek hűséget esküdött?
Tinple mosolygott:
– A pap és a tanúk fizetett brigantik voltak.
Athalie lerakta a gyémántokat, hajából, homlokáról, nyakáról, ujjáról, leszedte és visszarakta helyeikre.
– Önnek igen szép gyémántjai vannak.
– Oh a legszebbet még nem látta ön.
– A legszebbet? szólt Athalie keserű mosolylyal; a legszebb nincsen önnél.
– Azaz, hogy drágább van a fejedelmi kincstárakban elég, de a legszebb gyémánt…
– Az talán egy rongyos embernél van;… vágott szavába Athalie.
Richard bámulva akadt fenn e szón.
– A legszebb gyémánt – a szív; – szólt a hölgy merően szemébe nézve a lordnak.
Ah, Tinple Richard egészen otthon volt már e szóra. Most ismerte ki hölgyét. Ez nem azon nő, kit könnyelmű ledérség, hiú gazdagság ejthet el: ennek ábránd kell; ez költészetet keres az életben. No hisz azzal is szolgálhatunk neki.
Tinple lord becsapta a gyémántos szekrény ajtaját; a szivnek kell most ragyogni. Odaereszkedék a kis zsámolykára, a min Athalie nyugtatá lábait.
– Oh Athalie; ön az első nő, a kivel találkozom életemben, a ki azt kérdi tőlem, hogy van-e szivem? Pedig csak kérdezni kellett volna, hogy feleljek rá, mint a hogy felelek önnek; és esküszöm…
– Ne esküdjék, itt nincs pap és násznagy, a ki hallja…
– Oh ne vesse szememre örökké ez egy bűnömet ön ellen. Az angyalok bocsánatot szoktak hozni annak, a ki megtér, s én lábai előtt heverek, úgy kérem bűnöm bocsánatát.
A hölgy engedé kezét csókkal halmozni, engedé a férfit egészen közel csúszni térdeihez, s félelem, aggály nélkül nézett annak felhevült arczára; még lemosolygott rá, még buzdítá nyájas tekintettel, mintha volna olyan hatalom fölötte, vagy közelében, mely megvédje tőle, mely gátul álljon közéjük; – vagy mintha valóban szerelmes volna belé, s el tudná tűrni, – hogy ily pillanatban a tükörben látja magát.
Tinple Richard pedig gondolá magában: «mind ilyen az asszony».
– Hidd el, Athalie, én szeretlek; nem úgy, mint élő emberek szeretnek, hanem mint az elkárhozottak. Vétkem ellened – szerelmem tanújele irántad. Bocsáss meg. Szeress. Légy enyim s legyek én a tied.
Athalie a lábainál heverő férfi nyaka körül fűzte karját és folyvást nyájasan nézett rá.
Valaki kaczagott a jeleneten. Bohóság! A szél volt a kandallóban.
A derék, becsületes szél, a ki a félénk hölgyeket bátorságosabb menedékekbe űzi!
Athalie biztatta tekintetével Richardot, hogy csak mondja tovább; még több ilyen szépet; hizelgjen még.
Richard mindig közelebb járt diadalához; már átölelte a hölgy termetét.
– Lásd, tündérem, szívem egyedül érted lángol…
E perczben, mintha tarantela csipte volna meg, hirtelen félbe szakítá szavát, felugrott, s mereven bámult maga elé.
Athalie még mindig mosolyogva tekinte rá.
– Miért nem folytatja tovább?
A lovag elképedve, elsápadva, lélekzetlenül állt előtte; kezei határozatlan védelemre emelve.
– Nos?…
– Itt valami ég!
Athalie meg sem mozdult helyéből.
– Ön azt mondá, hogy a szive ég!
– Nem, nem, a kastélyban kell tűznek lenni! Érzem a perzselés szagát.
Azzal elébb az ajtóhoz, aztán az ablakhoz futott; felszakítá a betett táblákat, s a mint azokat széttárta, a rémület hörgésével tántorodott hátra. Az borzasztó látvány volt odakinn!
Az egész éjjeli táj egy vérfényben úszott, a sűrű, szikrával elegy veres füst az ablak előtt csapott el, leverve a széltől az udvarra. Az egész felső emeletnek lángban kellett már lenni, és a cselédség földszint még nem tudott róla semmit.
Richard, mikor az ablakhoz futott, az egész asztalt feltaszítá, melyen a lámpák álltak, most már csak a külső égés viszfénye vetett a szobába szembántó világosságot.
A hölgy most is ott ült még a karszékben, a hol végig hallgatta kényura szerelemvallomását. Talán elájult az ijedségtől.
Tinple lord bizony nem sokat gondolt most ő rá. Kastélya ég a feje fölött; cselédsége mélyen alszik a lába alatt; a tomboló vihar tizszerezi a veszélyt; kinek jutna ilyenkor eszébe egy veszendő némber? Ha lelkénél van, majd elfut ő is, a merre futhat; ha pedig elalélt, legyen lelkének irgalmas az ég.
Richardnak azon kellett lennie, hogy gyémántjait megmentse: az egy millió értékü kincs!
Ott hagyta a hölgyet, felkapta a szekrényt s először a tűzmentes vasszekrényhez futott vele, de a mint annak ajtaját rácsapta, egy gondolat villant át lelkén: – a gyémánt égvény, a tűzben elég; hátha a nagy hőségben, hol a biztos szekrény aranyat, ezüstöt, még papirt is megvéd, a gyémánt nem állja ki a tűzpróbát? Minek volna ezt koczkáztatni, mikor magával viheti az egészet? Kissé nehéz ugyan; de veszély idején az ember erős.
Ismét kiragadta a vasszekrényből a gyémántos tokot, s két fülkapcsánál fogva elkezde vele a lépcső felé futni.
Azon karszék mellett kelle elfutnia, a hol Athalie ült: – még most is ott ült. Tinple rápillantott; a hölgy mozdulatlan volt. «Jó éjszakát.» A férfi menekült gyémántjaival.
A mint a széles szekrényt két kezével maga előtt tartva, vaktában haladt a rejtett lépcső felé, nem látta az asztalt, melyet az imént feldöntött, abban megbotlott, elbukott s kitőrte a lábát.
Mikor föl akart kelni, érzé, hogy az egyik lábát nem birja használni.
Éktelen ijedtség zsibbasztá el egyszerre lelkét.
A titkos lépcső bejárását egy nagy fali szekrény tartá szem elől rejtve, melyet kevés erőfeszítéssel félre lehet tolni. De egy tört láb elég az erőfeszítést lehetetlenné tenni.
Még nem jutott eszébe, hogy kiáltson; odavonszolá magát kezein a falszekrényhez s megkisérté azt elmozdítani. Nem ment. Fekve kevés ereje volt hozzá. A mint tovább küzdött e munkával, egyszer tört lábára talált nehezedni, s ez oly éles kínt okozott neki, hogy egy perczre, a míg a lüktető sajgás elcsillapult, szinte eszméletét veszté s szemeit és fogait összeszorítá kínjában.
Azután kétségbeesetten ordítá fel: «segítség!»
Az ablaküvegek pattogva hullottak már be a közeledő hőség miatt s az elébbi veres fény vakító napként sütött a szobába.
«Segítség!»
Odalent még mindig aludt a cselédség.
A sikoltásra sem mozdult meg a hölgy helyéből.
Ekkor kétségbeesetten vonszolá oda magát Tinple a karszékben ülő alakhoz s megragadva ennek kezét, elkezdé őt költögetni:
– Athalie! Athalie! Ébredjen! Az Istenért!
Athalie nyugodtan felelt, mint szoktak, a kik álomból ébrednek s ezt tagadni akarják.
– Én nem alszom; folytassa ön, a mit nekem beszélt.
– Ég! Ég a tető a fejünk felett; lángban a ház.
– Igen. Azt álmodtam. Féltem tőle, ide menekültem, önnek elmondtam; ön azt mondta rá: álom volt, és hogy szeret.
– Nézze! Nézze! A láng az ablakon csap be!
Erre fölemelkedett a hölgy helyéből s körültekinte csendesen.
– Akkor hát a másik volt az álom. Akkor azt álmodtam, hogy ön szeret engem.
– Szeretlek Athalie! de most jer, szabadíts meg, mert itt veszünk mind a ketten. Én nem segíthetek rajtunk, mert lábam eltörtem. Az Isten irgalmáért, légy ébren, ne tétovázz; a ház ránk szakad!
Athalie hidegen nézett le a lábainál fetrengő alakra, ki fehér köntöse szélét görcsös erőszakkal markolá meg, mint végső menedékét.
A hölgy szemei így beszéltek:
– Csak ruhám szélét kellene most kezedből elrántanom és itt vesznél nyomorultan, megmenthetlenül. Elégnél porrá, hamuvá lennél, velem és gyalázatommal együtt. Egy kezem elég volna most arra, a milyen tehetetlen vagy, hogy a kétségbeesés örvényébe taszítsalak, s ott utánad nevethetnék még, a míg feneket érsz. De nem ez a vég, a mi számodra fenn van tartva, nem ez. Neked még soká kell élned, hogy a végét elérd – és még azután is kell élned.
– Mit tegyek? – kérdé fenhangon.
– Ama szekrényt segítsen eltolni helyéről.
Athalie odament s egy taszítással odább csusztatá a szekrényt. A rejtett lépcső nyilása szabad volt.
Azután odalépett a földön fekvő férfihoz.
– Nyujtsa ön kezét.
Richard gyermek-örömmel ragadta meg a felé nyújtott kezet s belékapaszkodék.
– Vigyázzon ön eltört lábára, hogy rá ne nehezkedjék. Fűzze karjait nyakam körül és engedje derekát átkarolnom.
A hölgy ölébe vette a férfit, mint anya veszi gyermekét.
Ennyi rém közepette is volt egy máskorra való gondolatja Richardnak, midőn a hölgy így átölelve tartá.
A gerendák már recsegtek fejük felett.
Sietni kell, sietni!
– Hát a gyémántok? kiálta Tinple lord, visszatekintve az otthagyott szekrényre, midőn Athalie a lépcső torkolatában állt vele.
– Két terhet nem vihetek magammal; ha a gyémántokat akarom elvinni, önt kell itt hagynom. – Én a gyémántokat hagyom itt.
És azzal sietett az ölébe vett férfival le a lépcsőn.
Tinple lordnak újra megjelent amaz elébbeni gondolatja.
Athalie akkor ért le a lorddal a szabadba, mikor a távolabb gazdasági épületek lakói jöttek már a kastély segélyére. A lordot azonnal egy távoleső vadászlakba viteté.
A vadászlak ablakából igen jól lehete látni a tűzveszélyt egész borzasztó pompájában.
A kastély egész második emelete égett, a láng minden ablakon süvöltött elő, a tetőnek csak az égő bordái látszottak már, az izzó szarufák, a cserépzetet pattogva hajigálta szerte, mint valami rettentő tűzijáték sziporkáit az úrrá lett elem. Nem sokára az első emelet ablakain is kitörtek a lángok, s a mint belekaptak a sűrű folyondárba, mely a kastély oldalát köröskörül befutotta, egyszerre, mintha egy tűzszőnyeg borította volna el, kék lánggal, fehér füsttel a roppant épületet legfelső szelemenétől pinczeablakáig! Porrá kell annak égni egészen.
A lángszörnynyel verekedő vihar tépte itt is ott is az ellene emelkedő szörnyeteget s mentül jobban tépte, annál magasabban nőtt fel az ellene, egész darabokat leszakított róla s vitte a szomszéd háztetőkre, átoltva gazdasági épületekre, fákra, bokrokra a pusztító elemet. Égtek a fenyők, az égerfák, égett a fű a mezőn, s a viharban kóvályogtak a fényes repülő rongyok, selyem- és kashmir-diszletek foszlányai. Egy ablakon úgy lövelt ki valami lángoszlop, kék, veres, zöld, fehér szineket váltva; – talán ott égett épen egy millió értékű gyémánt!
No de, ha egy milliót ért is a gyémánt, a mit Tinple lord e gyulladásnál elvesztett, másik milliót ért az, a mit talált helyette: a hölgy, ki megszabadítá.
A hölgy, kit ő elrabolt, szerelmétől megfosztott, kinek kedvesét elküldte hosszú gályaútra, kit meggyalázott, semmivé tett, a semminél is rosszabbá tett; s kit azután gúnynyal tetézett, cselédjei előtt megalázott, kit szemben megpirított, fájdalmában kicsúfolt, rútúl megcsalt és aztán kinevetett, kit fogva tartott, gyalázatához lánczolt, kinek szégyenében gyönyörködött;… ez a hölgy, midőn a sértő férfi s annak kincsei között választhatott, hogy melyiket mentse meg: a férfit ölelte fel s a kincset hagyta ott.
És azután mikor a férfi törött lábával hetekig ágyához lánczolva feküdt, mint egy nyomorúlt eltört élőfa, várva a természet áldott segítségét: akkor az a hölgy, kinek ezt a fekhelyet átkoznia és gyülölnie kellett, éjt napot virraszta ott mellette, ápolta, gondját viselte, mulattató regényeket olvasott fel hosszú idejének elűzésére, s mert a blackhilli vadászlakból a tört lábbal odább szállítni nem lehetett a mylordot, egyedüli társalkodója volt e most már rideg magányban. – És Tinple lordnak sokszor jutott eszébe az az egy gondolat. Az a gondolat, hogy:
«Ez a leány mégis szeret engem!»
– Holnap utazunk Londonba, szólt Tinple Richard a hölgyhöz, a mint tökéletesen felépült. Tetszik-e ez önnek?
– Ohajtásommal találkozik.
– Nagyon örülök rajta.
Richardnak nem kellett többé attól tartania, hogy Athalie megszökik tőle Londonban, vagy hogy épen bevádolja nőrablással; hiszen önként volt mellette hónapokon keresztül; aztán «ez a leány szeret.»
A blackhilli parton nem jó volt már a mulatság; a leégett kastély fölépítését ugyan ujból elrendelé a lord s ez nagy pénzébe került; de más sürgetősebb oka is volt Londonba visszatérni.
A mylord nem volt egészen tisztában vagyoni helyzetével.
Néha bámulunk azon, hogyan lehetett az, hogy valaki, négy, öt millió birtokosa tönkre jutott? hiszen mikor vette észre, hogy már csak egy milliója van, a többi elrepült, vagy mikor csak százezere volt, vagy pedig az utolsó tizezernél, legalább az utolsó ezernél, hogy nem tudta megállani, nem tudta azt otthon tartani?
Pedig ennek saját fátuma van. Az elvesztett millió vontatja magával a többit, s kilenczvenkilencz eltünt ezeres nem engedi, hogy a századik otthon maradjon.
Tinple lordnak lehetett négy, öt millió értéke, a mi Angliában is szép vagyon, hanem arról sohasem birt magának biztos tudomást szerezni, hogy valóban mi a különbség activái és passivái között? Ebben a helyzetben igen sok ember van mai nap.
Voltak ugyan mesés nagyságu kincsei, a mik valóban kincsek lehettek, – mikor vásárosuk akadt, ellenben kevés realitást képviseltek a laicus közönség szemeiben.
Igy például volt egy saját muzeuma a Guild Hallban, egy ódon tekintetű vasajtós házban, hol egykor nagyapja lakott, ki e muzeumot megalapítá s abban igen becses gyűjteményét lehete találni mindenféle ócska nevezetességnek, a miknek hirére igazi angol gyüjtő convulsiókba esik, de a mikre hozzá nem értő csak annyit mond, hogy «ócska vas, tört edény».
Tinple lordnak büszkesége volt e muzeum: a «musèe Tinple», a hogy azt a franczia lapok is emlegették; s a continens és a két sziget minden illustrált lapja tele volt azon ábrákkal, miket a «musée Tinple» ichthyosaurusai csontvázairól; a celták korából maradt faragványokról, az aztek kéziratokról, s a Ninifó bálvány képéről másoltak, a mik mind eredeti valóságukban voltak Tinple úr muzeumában láthatók.
Ha el akarta volna adni Tinple úr e muzeumot, szenvedélyes vevő találkozott volna rá elég. Angliában sok ember van, a kit csak annyiban nyugtalanít a pénzkérdés, a mennyiben nem tudja a meglevőt hová elvesztegetni.
Egy lord Crowndale kilenczvenötezer font sterlinget igért már Tinple úrnak e muzeumért. Tiz év óta folyvást árverez maga magára, minden évben többet kinál két ezer fonttal érte, s Tinple úr mindannyiszor többre tartja háromezerrel, s ezen mindig elmulik az alku. Látszik, hogy csak tréfál vele.
Ez évben nem fog vele tréfálni.
Alig érkezett meg Londonba Tinple úr, – lakása ugyanazon házban volt a hol a muzeum, – midőn első látogatását a régiségekbe szerelmes Crowndale lordtól nyeré. Az utóbbi mylord nagyon köszvényes volt már és csak a kétezer esztendős egyiptomi kisasszonyokba volt szerelmes.
Richard bemutatta őt Athalienak. Úgy látszott, hogy már beszélt a lordnak ritkaság-gyüjteménye ez új szerzeményéről. (Igazán ritkaság: egy nő, ki százezer font értékü gyémántokat veszni hagy, s egy olyan kis hitvány bábot ment meg helyettük, a milyet kilencz shillingért lehet kapni a gyermekjátékos boltban.) A lord egytárgyú kedélyek szokása szerint, igen szórakozott volt; s azért valahányszor Athaliet megszólítá: «Mi – Mylady» mindannyiszor elárulta magát, hogy elébb «Miss»-nek akará szólítani, s csak azután igazítá nyelvét Myladyre. Sőt azt is elvété egy párszor, hogy a muzeum teremein végig sétálva, az ajtóknál a hölgyet előre bocsássa; a mit a világ minden myladyje megbocsáthatlan figyelmetlenségül róna fel, az olyan mylady tudniillik, a ki nem miss.
A mylord azért különben igen nagyon nyájas volt Athaliehoz; mert hiszen nevelt férfi egy szép szobalányhoz is nyájas lehet, ha mindjárt nem jön is a felett zavarba, hogy jobb, vagy balfelől bocsássa-e maga mellett?
Megmagyarázta neki a látott ritkaságok kitünő jelességeit; az érczsodronyra fűzött ős csontvázakat, állatok maradványait, a mik még a nemes embereknél is régiebb eredetüek; a mindenféle népek bálvány-gyüjteményét, az ind Trimurti háromszögének titkát, a Lingámot imádó elefánt értelmét; az Óm mélységes mysteriumát; urát adta, honnan került ide az a négyfejü mongol isten? hol faragták Wiswamitra tevéjét, melynek minden tagja más apró eleven állatból van képezve? Óra hosszat regélt neki a csodahirű Ninifo bálvány felől; a japán oltárszekrényekről, a chinai votiv-táblákról; az egyiptomi kanopokról, az emberfejü köcsögökről, az Oziris hajójáról; összehasonlításokat tett előtte a mexikói naptárpénz és a skandináv runanaptár között, a miben nagy tanulmányt tündököltetett; elolvasá előtte a Tlascallan romok között kiásott aztek camæak föliratait, megmagyarázta az Astartepénzek, az Agathodæmon érmek jelvényeinek értelmét, a kopt fogadási-kezeket, a runaemlékek titkos ákombákjaiból neveket csinált, s bámulatot követelt tőle azon találmányáért, hogy ő fedezte fel, miért van e pogány őskori emlékeken a kereszt?
A fegyverek teremében elmondta: ez a kerekes puska kié volt, hol vesztette el, ki találta meg? ezt a rozsdás kardot hány lábnyi mélységből ásták föl? kit vágtak le hajdan vele? Ezzel a bőrágyuval minő szaraczén várat ostromoltak a lőpor első korszakában? ez a nyereg melyik hires angol keresztes vitézt hordta? ez a zászló, hogy szakadt el Jaffa ostromában? e szeges vértek közül miért angol-szász az egyik, miért angol-dán a másik?
A festvények termében épen ragyogó volt a mylord; ott már minden egyes darabot az utolsó guinéeig meg tudott becsülni, mit ér? kitől van? eredeti-e, vagy a mester másod műve? vagy tanítvány másolata?
– Ebben a teremben rendesen összeszoktunk máskor perelni Richard lorddal, mert én azt állítom, hogy ez a József és Potifárné itt nem Carlo Cignani eredetije, hanem másolat; de ezuttal a mi – mylady iránti tekintetből nem fogok veszekedni. Úgy is kipótolják a helyét a többiek. Egyébiránt e csarnokban a faragványok legbecsesebbek: különösen Donatello faragványai puszpángból. Ezeket Richard lord úgy összeszedte, hogy más muzeumnak alig maradt belőlük.
Most egy zárt ajtóhoz értek.
Itt meggondolta magát a mylord s mutatóujját felemelve, aggályos arczczal kérdezé:
– Megmutassuk-e a mi – myladynak a katakombákat is?
– Oh kérem, szólt Athalie. Miért ne?
Richard lord is helyeslé.
– Mylady nem szokott megijedni csekélységektől.
– Valami rémületes van ott?
– Nagyon réműletes, bizonyítá lord Crowndale. Ne mondanók meg előre a mi – myladynak, hogy mi lesz ott? E kérdést Richardhoz intézte.
– Szükségtelen. Úgy is meg fogom látni.
– Úgy legyen szives felnyitni az ajtót mylord, ha tetszik.
Richard lord felnyitá kulcscsal a vasajtó zárját, mire ez halkan eltünt a falba, s Athalie előtt egy szűk, sötét üreg nyilt meg, mely pinczetorkolatként több lépcsőfokon keresztül vezetett egy mélyen fekvő boltozatos oduba.
A kriptaboltnak nem volt ablaka és még is volt benne világosság. Egy bronz asztalon kristálylámpa égett tiszta fehér világgal.
– Ah itt valaki lakik, hogy lámpa ég? kérdé Athalie meglepetve.
– Laknak ám: Kétezer éves halottak, mylady; állítá ünnepélyesen lord Crowndale.
– S az ott az örökké égő lámpa?
– Igen is, az.
Lord Crowndale ezt oly nyomatékkal mondá, mintha a tárgy azonossága fölött minden kétkedő mosolyt el akarna pusztítani a könnyelmű hölgy arczáról.
Athalie, asszonyok szokása szerint, a kik szeretik bátorságukat fitogatni, a mivel végtére is nem birnak, itt e sötét oduban kezdett el fecsegő lenni: mindenhez hozzá nyúlt, kezébe vette az ibis mumiákat; fölemelgette a hamuvedrek födelét, mikben valóságos hősök porából volt még valami s borzalom nélkül merte előre hátra forgatni Dagon király koponyáját, mely arany abroncsokból fűzött kalitkába volt szorítva.
Lord Crowndale pedig annál inkább ingerelve érzé magát e hölgyet félelemre tanítani, s regényes részletességgel magyarázá neki az ezredéves maradványok történetét.
– Nézze mylady, ez itt Pseudosmerdis síremléke; Ninive romjai közül ásták ki, mr. Layard ott léte alatt; látja az ornamentumokon a szokott bukraniák, a faragott ökörkoponyák helyett emberfők vannak alkalmazva; ezek valódi koponyák, mikor Pseudosmerdist megölték, hadvezéreit is kivégezék s koponyáikat az álkirály síremlékébe ékelték be.
– Tehát ez Pseudosmerdis, az összes miniszteriumával, szólt nevetve Athalie.
Ez a hölgy még sem akar félni.
– Látja mylady az egyptomi mumiát. Nagyon szép darab. Egyike a legszebb példányoknak. Cheops katakombáiban találták, a mi arra mutat, hogy a Faraók családjából való. Gondolja csak mylady, ez a hölgy, mert hölgy volt, ezelőtt háromezer évvel épen olyan szépen tudott mosolyogni, mint ön; és azóta mindig hallgat és komoly.
– Sajátságos főkötője van, szólt Athalie, ez nem rosszul illhetett az arczhoz, a mi így lecsüng; az jó gondolat. Nem volna kár utánozni.
Lord Crowndale vállat vont; «asszonyféle!» még a mumiánál is a fejdísz ötlik fel neki, s azon töri a fejét, hogy magyarázza ezt majd meg piperésznőjének, a helyett, hogy lelkére venné, mi szörnyű gondolat az, háromezer évig változatlanul megmaradni s el nem múlhatni soha.
Azért mégis megmagyarázott neki annyit, hogy azt a főkötő formát a rómaiak idejében calasticanak hitták, s csak Egyiptomban viselték, a hajadon leányok; még akkor a nők és hajadonok között szokás volt különbséget tenni külső megjelenésükben is.
– Hát ettől nem fog-e borzadni, a mi most jön?
Ludimer lovag lóháton ülve.
Ludimer lovag nagy vitéz volt; végrendeletében meghagyta, hogy ha meghal, az ahhoz értő tudósok præparálják őt és lovát műértőleg csontvázakká, s így állítsák fel a család czímerteremében.
Ime most itt ül a vázlovag, vázlován; koponyáját födi az érczsisak, állkapczáját szorítja a vas álltartó; tíz csontújja kardja markolatán nyugszik; alatta a vázló csupasz fogaival harapja a zablát.
– Nem borzad ránézni mylady?
Athalie a helyett mulatságos pruderieval vonta fátyolát arcza elé; (angol hölgyek szobában is viselnek fátyolt) s azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a mister nagyon kevéssé van felöltözve.
– Damned! Egy csontváz! Dörmögé Crowndale lord Tinple fülébe. Szégyenli magát egy férfi előtt, a kin nincs sem ruha, sem hús.
No majd meglássuk, meddig tart ez a vitézség?
– Akarja mylady megnézni az öröklámpát? E gyűjtemény legbecsesebb kincsét?
– Valóban arra vagyok legkiváncsibb.
Az öröklámpa egy bronzasztalon állt, melynek csak egy öblösen alakított lába volt, alul három tigristalpba végződő.
Ez asztal előtt volt egy bronz támlásszék; abban ült egy pikkelypánczélos lovag, alakjára a közönséges emberi mértéknél valamivel nagyobb; pánczélja sötétkékre volt aczélozva s azokhoz hasonló, a minőt a cæsarok idejében a parth segédcsapatok vitézei viseltek; tetőtől talpig pikkelylyel fedve, mint a gyík. Jobb keze a lovagnak le volt eresztve maga mellé, s abban egy hosszú, kétélű pallost tartott.
– Szabad azt a lámpát kezembe vennem? kérdé Athalie Richard lordtól.
– Oh igen. Hanem előbb engedje egyik kezét megfognom.
– Miért?
– No, ha valami történhetnék önnel.
– Köszönöm; vigyázok magamra.
Lord Crowndale még is inte szemével lord Richardnak, hogy tartsa magát készen a mylady háta mögött, ha majd elájul; mert e vállalatnak rendesen az szokott a vége lenni.
A bronzasztal emelvényen állt, melynek három lépcsője volt.
Mikor Athalie az első fokra föllépett, a néma lovag csendesen fölemelkedett ültéből.
Más hölgy sikoltva szökik vissza, midőn a vas kisértet ijesztőn megmozdul előtte, Athalie elismerően bólinta neki fejével: – God by! a lovag udvarias; mikor hölgy közeledik, feláll.
Mikor Athalie a második lépcsőre állt, akkor az érczalak hirtelen megsuhintá a jobbjában tartott fegyvert s feje fölé emelte azt, fenyegetően hajolva hátra.
Ez szokott az a pillanat lenni, a mikor kiváncsi hölgyek ájultan rogynak kisérőik karjaiba.
Athalie naiv kérleléssel nézett fel félvállról a fenyegető kisértetre s negédes hangon mondá:
– Ah, egy régi lovag, mint ön, csak nem tartja tán lovagias tettnek egy hölgyet megütni?
S azzal föllépett a harmadik lépcsőre.
Biz a pánczélos kisértet nem ütött le kardjával a hölgyre. Úgy maradt állva, a hogy volt. Athalie hozzá nyúlhatott a lámpához, de föl nem vehette, mert az asztalhoz volt csavarolva.
A mylordok tapsoltak neki.
– Bámulatos asszony! Rendkívüli asszony! bizonyítá lord Crowndale. – Tudja meg mylady, hogy ön az első hölgy, a ki arra a harmadik lépcsőre rátette a lábát, s férfiak közül is csak egyedül én voltam az, ki hasonlót tenni mertem.
– Hanem önök rászedtek engem; ezt a lámpát nem lehet innen felvenni.
– Hiszen nincs is mit kitudnia belőle, Athalie, szólt Richard lord; egyszerű moderateur-lámpa az egész, rendkívüli nagy gépezettel, a mit egy hétben egyszer kell felhúzni, s ugyanakkor naphtával tele tölteni; az asztal lábaiban van a gépezet.
– Ah, tehát ez az egy csak szemfényvesztés, szólt Athalie fitymálva, s a férfiak kezét nem fogadta el a leszállásnál, lelépdelt az emelvényről. A pánczélos rém szintén leereszté karját, s visszaült helyére, a mint Athalie a lépcsőket egyenkint megnyomta lábával.
– Bocsánat, mylady, tiltakozék e gyanusítás ellen Crowndale lord. Ez nem szemfényvesztés, ez nem humbug; sőt épen ez a muzeum legbecsesebb darabja. Carthagoban tett ásatások alkalmával leltek egy sírboltot; Tullius Aemilius proprætor sírja volt az. E gépalak ott ült a sarcophag fejénél és előtte kis bronzasztalon ott égett egy lámpa. A sírnak legalább ezerhétszáz év óta el kelle hagyatva lenni, s a lámpa még mindig égett. Az örök lámpa titkát a carthagoi maguszok ismerték. Velük együtt veszett el a titok. E sír fölfedezésénél a régiségbúvár, ki az égő lámpát meglátta, azt hivé, hogy ime meglelte az eltemetett titkot s odasietett a lámpához. E gépalak épen úgy, mint kegyed előtt, fölemelkedék, karját emelte, azonban, midőn a felfedező a harmadik lépcsőre lépett, hogy a lámpát elvegye, a pánczélos alak nem tartózkodott, mint most, hanem lesujtott, s az örök lámpát ezer darabra törte, a fölfedezett titkot újra eltemetve. Ez eset le is volt írva bőven a «New monthly magazin»-ban mylady; s Richard lordnak teljes hitelű okmányai vannak a felől, hogy ez alak ugyanaz. Az örök lámpát ő egyszerűen naphthalámpával helyettesíté.
– És most miért nem sujtott le a gép-lovag? Nem hizelkedem magamnak azzal, hogy tekintetem elbűvölte.
– Azt kitalálhatná Athalie, szólt nevetve Richard; nem akarhatom, hogy minden egyes látogatóm lelki erejének mutatványa egy lámpásomba kerüljön, a mi azonfelül még tűzveszélylyel is járna. Azért a gép csak odáig van felhúzva, hogy a két lépcsőnyomásnak megfelelő mozdulatot tegye meg, a harmadikkal pedig adós maradjon.
– No, és épen ennek a titka az, szólt közbe lord Crowndale, a mire legtudvágyóbb vagyok. Hogy van e gép felhúzva? hol van a gépezete? Mit kell vele csinálni, hogy a harmadik tempót is kiadja? Ezt nem bírja kitalálni senki, ezt nem tudhatja meg senki.
– Tessék, szólt Tinple lord, vizsgálja ön meg tetszése szerint, keresse meg a nyitját, én nem gátlom.
– Tudom. Próbáltam sokszor, mindig sikertelenül. – Azzal odament, összetapogatta a vaslovag minden porczikáját; fölkeltette, meg leültette; hallgatta közben, hogy pattog a gépezet belől. – Mind hasztalan. Egy ízben egy egész napot töltöttem itt, s pánczélja minden egyes pikkelyét megpróbáltam elmózdítani helyéről, hogy tán ott a gépezet kulcslyuka, nem találtam rá; pedig a gép benne van. És már ötezer fontot igértem a mylordnak csak azért, hogy fedezze fel előttem a titkot?
– De én nem fedeztem fel. Rajtam kívül nem tudja senki; a kitől a gépet vettem, régen meghalt.
– Nekem sem mondja ön meg? szólt Athalie, kivántató mosolygással tekintve Richard szemébe, s karjára fűzve kezét.
– Mylady, ötezer fontért nem árultam el titkomat a mylordnak; de önnek ez elbájoló mosolyáért megsúgom azt.
Athalienak közel kelle tartania arczát Richardhoz, hogy fülébe súghasson; s a mint a hölgy hosszú angolos hajfürteit félrevonta, hogy a súgást meghallja, Richard nem állhatá meg, hogy ez elragadó szépségű arczra előbb egy csókot ne nyomjon.
Angol lady rögtön otthagyná férjét, ha ezt idegen férfi előtt tenné vele, Athalie elpirult; ez árulás volt az idegen előtt! Hanem azért nem kapta félre fejét; a titkot akarta hallani.
– A gépalak nyakában van a gép nyitja, a fej elcsavarható. Ha egyet fordítanak rajta, az első mozdulatra, – ha kettőt, a másodikra, – ha hármat, akkor mindháromra képes.
Athalie kézszorításban fejezte ki köszönetét.
– Hát az idén sem alkuszunk-e meg mylord a musée Tinple fölött? kérdé, midőn visszafelé indult a társaság, lord Crowndale.
– Ráérünk még.
– Ön igen; de én már magam is régiség vagyok; ma vagy holnap akár megvegyen ön mumiái közé.
– Ah mylord, a gazdag emberek sokáig élnek.
– Én az idén is ajánlanék önnek kilenczvenhétezer fontot érte.
– Én pedig odaadnám százezerért.
– A hogy szoktuk. Én kettővel többet igérek, ön hárommal többet kér. God bye.
– God bye.
Azzal kezet szorítottak és elváltak.
Athalie nehány lépéssel hátramaradt a férfiaktól; lord Crowndale őt is megtisztelte egy feszes bókkal, midőn mellette elhaladt, s halkan e szót intézte hozzá:
– Mi – mylady. Ha önnek ötezer font kedves, szolgálatára áll azon ártatlan titokért, a mit ön most megtudott.
Athalie büszkén emelte föl fejét s haragosan válaszolt:
– Mylord! Hogy tehet ön ily ajánlatot egy gentleman feleségének?
Crowndale meghökkenve vonult vissza.
– Bocsánat mylady. Valóban hibáztam, ostobaságot mondtam önnek. Bocsásson meg.
– Már vége van.
– Mondja ön, hogy megbocsát.
– Jól van. Ne szóljunk róla.
– Adja ön nekem irásban, hogy megbocsát. Irja fel egy névjegyére.
Lord Tinple visszatért e szóváltásra.
– Semmi titok, szólt lord Crowndale. Én önnek hitvesét el akartam csábítani azon hűtelenségre, hogy a pikkelyes lovag titkát árulja el; mylady ezért nekem egy moralis pofont adott s most én e pofonról nyugtatványt kérek.
A kérelmen mylord és mylady nevettek, aztán mylady elővett kis tárczájából egy névjegyet, melyre czímer nélkül volt e név irva: «Lady T. Saylor Athalie», s arra egy vékony kis graphithegygyel felkarczolta e szót: «általános indulgentia Crowndale lordnak», s azt átadá neki.
A lord kezet csókolt és eltávozott.
Azután tíz hónapig másról volt szó.
Lóversenyek, olasz opera, Heenan, a boxer, a nagy Exhibition, parliamenti viták és meetingek kitölték az időközt.
Athalie libegett a világban, mint annyi száz és ezer némber; sem alul, sem felül. Se nem söpredék, se nem crême. A társaságban nem tudni, hogy tisztelet-e, a mivel fogadják, vagy valami más? Asszonynak tartják-e, vagy minek? Egészen birja mindazon előjogot, a mit az asszonyok, csak azt nem tudni, hogy sokáig-e? Büszkeség-e az, a mi arczán ragyog, vagy annak ellentéte? Van-e arról valami tudata, hogy a világ ismeri helyzetét, vagy elég könnyelmű ilyen aggodalmakkal nem nyugtalanítani kedélyét?
Egy napon azzal a hírrel lepték meg Tinple lordot, hogy öreg barátja, lord Crowndale csakugyan azon állapotban van, hogy megveheti már katakombája mumiáinak sorozatába: – meghalt.
Ez rossz ötlet volt az öregtől. Ilyen kész vevőre nem egyhamar fog a musée Tinple találni, bár annak szenvbecse mindenkor megmarad. Az öreg bizonyos százezer font sterling volt Tinple Richardra nézve, a mi után csak meg kellett fordítani kezét, hogy markával felfelé álljon, s a kivánt összeg belehulljon.
Ez azonban elmúlt. A régészetbúvár örökén ifjú hagyományosok osztoznak, a kik a divatost keresik s nem adnak a kopottért mesés pénzeket.
Lord Crowndale végrendeletében tizenötezer fontot hagyományozott azon névjegy tulajdonosnéjának, mely okirataihoz volt mellékelve, e névirattal: «T. Saylor Athalie». Körülirást nem használhatott hozzá; miután azt nem irhatta jogosan, hogy «Tinple Athalie asszonyságnak»; – azt pedig, hogy «Saylor Athalie kisasszonynak» nem akarta irni; tehát a névjegyét használta in natura, melyre bocsánatát iratta ama találkozás alkalmával.
* * *
Mylordnak épen rossz kedve volt: esőre vált az idő, s olyankor az ő törött lába mindig szeretett «statum in statu» képezni életszervezetében; megérezte az időváltozást. Annálfogva meg is hagyá komornokának, hogy semmiféle látogatót se bocsásson be hozzá.
– Pedig egy félkezű tengerész most is itt vár az előszobában, s erősen állítja, hogy okvetetlen beszélnie kell mylorddal. Már három nap egymásután kereste, de elutasíttatott.
– Tengerész?
– Igenis. Félkezű.
– Tiszt, vagy közember?
– Azt hiszem: sergeant; csíkok vannak dolmánya újjain.
– Itt van a névjegye?
– Zsebembe dugtam; nem tartottam szükségesnek tálczára tenni.
– Ne is adja ide; csak olvassa el róla a nevet.
– Lyonel Broads.
– Broads? szólt meglepetve Richard lord; már visszakerült? – Azután gúnyosan tevé hozzá: ez otthagyta félkezét, mint rák a lábát, csak hogy hamarább visszajöhessen. Ez Athaliet fogja keresni.
Sammynak meg volt engedve, hogy ura jelenlétében nevethessen, mikor e tárgyra kerül a szó. Hogyne? ő volt az esketésnél a pap!
– Ezt a gentlemant be kell bocsátani. Kiváncsi vagyok rá, hogy minő beszéde lehet velem?
Sammy kiment a várakozóért és bekisérte, félig nyitva hagyva utána az ajtót, hogy a közelből hallgatózhassék.