A belépő ifjú arcza naptól barnított volt, borotvált ajkakkal és barna körszakállal. A tengerészek rövid dolmánya volt rajta, s annak jobb újja üresen akasztva fel egyik gombjára; – fegyvert nem viselt.
– Mylord, szólt az ifjú, nevem Broads Lyonel, elbocsátott tengerész vagyok; egy éve, hogy szolgálok, most félkezem elvesztve, haza kerültem. Midőn katonává lenni kényszerültem, bizonyos Saylor Athalie kisasszonynyal jártam jegyben. Most kötelességemnek tartám utána tudakozódni. Megtudtam, hogy ő a mylord házában lakik. Bocsánat mylord, de én kénytelen vagyok önhöz e kérdést intézni: – hitvese önnek Saylor Athalie?
Mylord fölkelt.
– Akar ön vele beszélni?
– Akarok.
– Jőjjön utánam. Majd odavezetem hozzá.
Egy csigalépcső a mylord szobáiból közvetlenül Athalie szobáiba vezetett, ki az első emeletet lakta, ugyanazon házban, melynek földszintjét és pinczeboltjait a muzeum foglalta el.
A mylord elől ment, Lyonel utána. Kettőjök mögött lopózott Sammy, ügyelve, ne hogy a félkezű még urát leüsse.
Richard lord egész otthonos biztossággal vezeté végig Lyonelt Athalie pompás termein, miket zárt ajtó nem választott el egymástól, csupán szőnyegek, s midőn végre egy csukott ajtóhoz értek, a hol valószinűleg Athalie pipereszobája volt, ottan sem koczogtatott: szabad-e, nem-e? hanem benyitott egyenesen, s Athalie elé lépve, ki öltözőasztala előtt ült, a mögötte jövő ifjura mutatott.
– Kisasszony! Ím önnek egy hajdani ismerőse, ki önnel szólni kiván; magukra hagyom önöket.
Azzal visszavonult, Lyonelt Athalieval egyedül hagyva.
Vasból kellett lenni e hölgy szívének; vasból! hogy ezt ki birta állni.
Azon ember, kit ő férjének nevez, elárulja őt e szóval: «kisasszony», hajdani jegyese előtt; s az ifju, a kit szeretett, imádott; a kinek emlékével tele volt szívének minden gondolatja, most mint félkezű nyomorék áll előtte.
Lyonel szomorúan támaszkodott egy szék karjára azzal a félkezével. Nem volt szép egy barnult arczú tengerész arczán a végig gördülő köny; de nem tehetett róla, bár haragudott magára miatta.
– Ejh, én nem sírni jöttem ide, Athalie. Kérges ember vagyok; egyenesen kell beszélnem. Ön nem felesége a lordnak; önnek semmi helye itten. Önnek el kell hagynia ezt a házat.
Athalie erre a szóra visszanyerte önuralmát: Ezt a házat! Ez a szó olyan volt neki, mintha a megszálló dæmonnak mondanák, hogy hagyja el a kinzott testet.
– Én e házban nagyon jól érzem magamat. Lássa édes Lyonel, az életben több a próza, mint a poézis, s a legköltőibb dolgok nagyon unalmasak. Az ártatlanság, a nőerény csak a versekben liliomszinű, az életben veres annak bőre a hidegtől, és kérges a munkától. Én már nem élnék meg munkám után s kétségbeejtene a szegénység.
Lyonel nagyot sóhajtott. E cynismus nem volt előtte váratlan; de mégis szerette volna ezt nem tőle magától hallani.
– Nem biztatom én önt költői fellengésekkel; én önnek tisztességes életmódot ajánlok. Atyám meghalt, annyi vagyonom maradt, mennyiből illendően eltarthatok egy asszonyt. Legyen ön nőm.
Athalie szíve nagyot dobbant e szóra.
– Én az ön neje?
– Az. Nőm. Eddig jegyesem volt, s én jegygyűrűjét még most is viselem. Jőjjön ön velem. Elmegyünk más országrészbe, a hol bennünket senki sem ismer, a hol senki sem tudja, kik voltunk, honnan kerültünk elő? Én önhöz gyöngéd leszek és verjen meg engem az Isten, ha ön valaha egy rossz tekintetemről észreveheti azt a gondolatot, hogy jegyváltásunk és menyegzőnk között egy átkozott év volt, a mit a halottak közé számítok.
Lyonel nem emelheté jobb kezét esküre, mert az le volt vágva; a ballal esküdött.
És Athalie úgy érzé, hogy ereje ingadozik. Rágondolni arra, hogy van még a világon egy hely, a hol boldognak szabad lenni, szerető, elnéző, türelmes férj ölében, talán gyermekektől körülrepesve? talán megőszülve tisztességben?… Ejh! Félre e gondolattal! a fölötte levő szobában kaczaj hangzik; ezt a kaczagó embert nem szabad neki elhagynia!
– Ön nagylelkű, Lyonel; de én sem akarok hálátlan lenni. A mit ön ajánl, azt elfogadnom nem szabad. Én nem mérgezhetem meg önnek életét. Itt maradok.
– Gondolja ön meg, hogy édes anyja halálos ágyán tette egymásba kezeinket; emlékezik-e ön még édes anyjára?
Athalie közel volt hozzá, hogy e szóra halva roskadjon össze szívszakadtan. Félre fordult a tükör felé, s a hajába tűzött cameliát kezdte igazítani.
A tengerész nem vesztegetett rá több szót.
– Isten önnel misz. Önnel bevégzém értekezésemet, hanem még valakivel mással lesz ennél a háznál egy szavam.
Athalie megértette a fenyegetést, ijedten felelt rá:
– Ne tegyen ön semmi heveskedést; az én sérelmem meg van neki bocsátva.
– De fenmaradt az enyim! És az nem lesz soha.
– Mire gondol ön Lyonel?
– Hogy félkarom van csak, úgy-e? De egy fél-embernek ez is megfelel. Isten önnel.
A tengerész elsietett, s Athaliet egyedül hagyta.
És akkor a hölgy végig omlott padlója szőnyegén és arczon fekve sírt keservesen, és szépen rendbeszedett fürteit összezilálta, és a drága csipkéket keblén nem kimélte és egész szép arczával nem gondolt, hogy milyen kikelt lesz az alakjából a sírás miatt.
Ekkor figyelmét valami heves szóváltás ragadta meg, mely a feje fölötti szobából hangzott alá. Az volt Richard lord szobája.
Beszédet nem vehetett ki, csak ismerős hangokat, s a hangok emelkedő zajából, hogy ott két férfi a düh és elkeseredés szóváltását folytatja, Lyonel és Richard hangja volt az. A béna tengerész visszatért kedvese elrablójához, azon az uton, melyen idejött s szívreszkettető volt hallani csak a hangot is, melyből szótagokat nem lehetett kivenni.
Athalie fektéből térdére emelkedett s két összekulcsolt kezét feje fölé emelve, hallgatózott.
Nem érthetett semmit.
Egyszer aztán elhallgattak a szörnyű beszédhangok, jöttek helyettük még szörnyebbek, néma lábdobogások, küzdő, dulakodó emberek dübörgése, s nagy sokára egy tompa zuhanás; melyre aztán csend következett.
Athalie még mindig térdelt és hallgatózott, mintha a csend értelmesebben beszélne, mint az előbbi zagyva zsivaj.
S a mint így térdelt és hallgatózott, fölemelt kezeit feje fölött tartva, egyszerre keze fejére cseppent valami. Oda nézett: egy csepp vér volt.
Riadtan tekinte föl; a plafond freskó-festésének égszínkék talapján egy nagy vörös folt tünt elő; a fölötte levő szobában kiömlött vér átázott a tetőzeten.
Athalie összeborzadva húzta fejét karjai közé. A hideg rázta minden tagját.
Kinek a vére az ott?
Közeledő léptek hallatszottak ajtaja előtt.
Lélekjelenlét, tettetés! újra elő!
A hölgy felszökött térdéről, kendőjével letörlé kezéről a vércseppet; s midőn az ajtó nyilt, már tükre előtt ült és szemöldökét simítá le vékony krémmel.
Richard lord jött.
– Tehát, kedvesem, ön kiadta neki az utat?
– Ki biz annak. Szegény bohó. Mire mehettem volna vele? – Visszament azután önhöz?
– Vissza.
– Tehát ő volt, a ki olyan fenhangon beszélt?
– Lehallatszott ide?
– Csak a zaj. Szavakat nem vehettem ki. Utoljára párbajra került önök között a sor?
– Oh velem nem. Én csak nem verekszem egy emberrel, ki a királynő ő felsége shillingjeért lett katona.
– Azt is hallotta ön?
– A nagy lábdobogásból kivehetém.
– Sammy birkózott vele.
– Az nem birkózás volt; az vívás volt. Fegyverrel.
– Honnan gondolja ön ezt?
– Nézzen fel a plafondra.
Richard lord most látta csak, hogy a plafondon egészen átázott a vér.
– Igen. Késsel rohant rám, Sammy közbeveté magát, s minthogy neki két keze van, annak pedig csak egy, hamar felülkerült és megsebesíté.
– Megölte?
– Azt nem tudom. A kórházba vitettem innen, törvényszék elé kelle adnom az esetet, mint orv megtámadást. Ha érdekli önt, majd tudakozódtatok utána, hogy nem veszélyes-e a sebe?
– Köszönöm, nem vagyok rá kiváncsi.
– Ebből a szobából pedig költözzék ki ön, rögtön küldök szőnyegészért, a ki azt a vérfoltot ottan elfedezze.
– Ne fáradjon érte. Hadd maradjon az ott. Ez egy új érdekes darab lesz az ön muzeumában; egy felhő a kék festett égen, mely igazi megölt ember véréből támadt oda. Hagyjuk ott. Csengessen inkább szobalányomnak, hogy küldje a fodrászt, hajamat újra diszíteni.
És aztán jött a szobaleány, jött a fodrász; Athalie engedé szép fekete haját végig fésültetni, mely ültében a földig ért le, s tanakodott divatképekről, melyik hajfonadék illenék jobban arczához?
Richard lord szemközt ült vele és bámulta a szép hölgy pompás márvány arczát, s hosszú hajfürteit; egész fekete hullámzuhatag az!
* * *
Tinple lordnak rossz éjszakái voltak olyankor, mikor szeles, esős idő támadt; csontforradása s örökölt köszvénye elővették, egész éjjel nem hagyták aludni. Nappal aztán, a reggelizés után, földszint levő könyvtárában lelt néhány órát, melyben kínosan el tudott aludni. A könyvtár különösen áldott hely erre a czélra. Vannak olyan derék könyvek, a mik az álmatlanságot sikeresen elűzik. Az ilyen könyvtári álmokat mylord «studium»-nak szokta nevezni.
Aztán ide a szél sem hat be, a falakon kívül még a nagy falszekrények is gátolják a légvonatot.
E könyvtár egyik szegletéből nyiltak a muzeum helyiségei.
Sammy elkészíté mylord fekhelyét; villanyos tigrisbőrt terítve a pamlagra.
– Itthon van Athalie? kérdé a mylord.
– Itthon van. A kertben sétál.
– Erős egy némber. Ilyen időben a szabadban sétálni. Igazi asszony meghűtené magát s görcsökről panaszkodnék. Az ilyen nőnek semmi sem árt. Sammy, ne felejtse el aztán a katakombában a lámpát megtölteni és felcsavarni; már egy hete mult.
– Nem szoktam elfelejteni soha, mylord.
Mylord aztán lefeküdt és valahogy talált nagy próbálgatás után olyan fekvést, a melyen el tudott aludni.
Hanem az alatt folyvást gonosz álmai voltak.
Mindig azzal az utolsó gondolattal vesződött, a min az ébrenlétet elhagyta. A katakomba lakóival álmodott.
Azok most mind éltek és ébren voltak.
A mumiának élő arcza volt, szemei úgy forogtak, ajkai úgy nyiltak beszédre, mint az élőké, s az egész arcz Athaliéhoz hasonlított.
A mumiának jó kedve volt, fecsegett; elbeszélte, hogy az ő atyja, Farao, milyen nagy király, hogy menyasszony, hogy milyen szép ékszereket kap menyegzőre.
Dagon király koponyája nagyon rázta e szóra a fejét; krákogni kezdett, mint a ki a torkát köszörüli. A mumia kaczagott azon.
Erre Dagon király koponyája megharagudott, legurult helyéről s oda gördült a mumiához, hogy megharapja a lábát.
A mumia felsikoltott és ijedtében vonaglani kezdett; de nem futhatott el sokrétegű pólái miatt.
Most Ludimer lovag kezdte rá.
Azon csont alakban, a hogy megpirítá iszonyú meztelenségével Athaliét, elkezde most neki szerelmet vallani; a mumia borzadva, szégyenkedve fordította el tőle arczát; a csontlovag erővel azt követelte, hogy mindjárt meg fogja csókolni; míg a mumia jobbra-balra kapkodta a fejét, iszonyattal és borzalommal s segítségért kiabált.
Ekkor felállt a pánczélos lovag a megtámadott védelmére.
Felemelte kardját a csontlovagra.
A csontlovag neki sarkantyuzta csontlovát.
Azután elkezdtek viaskodni; hosszú kardjaikkal csapkodtak egymásra, egymás körül, – csont csörgött, vas csörömpölt, kard csattogott.
A mumia rémülettől kidülledt szemekkel sikoltott: «a lámpa, az örök lámpa!»
Ha az örök lámpa összetörik, az egész világ lángba borul s itt lesz a végitélet.
Az alvó lord homlokáról csorgott a hideg veríték.
Sammy szivarozva ment végig a muzeumon. Nem szerette a dohos illatot, melyet a régiségek lehelnek ki magukból.
Hat itczés palaczk volt kezében, tele naphthával. Ezt vitte «megitatni a kisérteteket», mint pályatársai előtt szokta mondani nagy tréfásan.
Mert Sammy igen tréfás kedély, mint azt már néhányszor vettük észre.
Az az esketési tréfa, azzal a foltos reverendával, meg a zsiványkalandokból rögtönzött imádságos könyvvel, különösen sikerült élcznek találtatott még eddig mindenki által, a kinek azt Sammy kegyeskedett bizalmasan elmesélni.
Sammy nem fél a kisértetektől; inkább komázik velük.
Mikor a katakomba lépcsőin leér, a balról álló mumiát megszólítja:
– No, galambom, megint itt vagyok. Gondoltál azóta rám sokat? Adj egy csókocskát!
Azzal megcsókolja a mumia hideg ajkát.
– Teringettét. Ez nem mindennapi gyönyörűség! Egy király leányát megcsókolni. Egy háromezer, meg még egynehány száz esztendős szépséget. Hányadik embernek jut ilyen szerencse? Már nekem kijárja. Ez egyszer az én szeretőm. A Faraó király leánya. Goddam! Ha meg akarnék házasodni, király lehetne az ipam. De nem akarok. Az urammal tartok: «a lány csak szeretőnek való!» No ne haragudjál kincsem; ha én nem, a jövő ezer esztendőben majd elvesz még valaki más. Látod, a myladymet is elvette volna még a régi szeretője, ha szerencséjére le nem szurtam volna. Fog az még engemet áldani azért, hogy megöltem!
Ludimer lovagnak is kijutott.
– Héj csontvitéz, ott kellett volna lenned a tegnapelőtti trialstakesen: fogadok tizet egyre, hogy minden díjat te nyertél volna el, mert ugyan kevés teherrel futtatsz. Átkozott jó jockey lenne belőled; izzasztani sem kellene, hogy lefogyj.
Hanem hát dologra. Meg kell tölteni az öröklámpát, mert biz az mese beszéd, hogy láng égjen táplálék nélkül; akármit álmodozzanak is felőle a bölcsek és poéták.
Azonban olyankor, mikor az ember naphthával bánik, jó nem tartani a szájában az égő szivart, mert abból baj lehet. Tudta ezt Sammy jól, s mielőtt a naphthás üvegből kihúzta volna a dugaszt, kivette a szájából a szivart s oda dugta Dagon király koponyájának fogai közé.
– Nesze, öreg, szívd te addig!
Úgy tetszett neki ez az ötlet; egy megkoronázott koponya, fogai közt égő szivarral; kétszer is visszabólintott rá fejével, nagyon mulattatónak találta. «Szívd addig öreg!»
Azzal felvette a naphthával tölt üveget s az öröklámpa emelvényéhez közeledett vele.
A mint az első lépcsőre hágott, az érczbajnok felállt székéről.
– Servus pajtás; jó napot. Látod, hogy én jövök. Ne félj semmit. Hozom az abrakot. Te ördögadta, nem hiszem, hogy mikor magadra vagy, meg ne iszogasd ezt a szeszfélét, mert nagyon hamar elfogy.
Azután a második fokra lépett.
Az érczalak felemelte pallosát.
– Jól van, Patrik, jól. Bolondulsz már megint; azt hiszed, hogy megijesztesz valakit a fenyegető jegyzékeiddel? Hahaha! De jó volnál külügyminiszternek. Egy ember, a ki mindig emelgeti a kardját, de soha sem üt le. Hahaha!
Azonban, hogy a lámpát meg lehessen tölteni, elébb el kell oltani a lángját. E végett Sammynak fel kelle lépni a harmadik lépcsőre is, a mint már százszor, meg százszor tevé, mert e szolgálat soha sem volt másra bizva; tudta már jól, hogy azzal a fenyegető karddal soha sem üt le a vasvitéz, hanem ismét csendesen visszavonul.
A mint aztán a harmadik lépcsőre lépett, az érczkisértet úgy csapott maga elé a kardjával, hogy égő lámpa, naphthás palaczk mind ezer darabra törött, s egy percz alatt lángban állt az egész katakomba.
Mylord még egyre álmodá a rémeket; hogy hadakozik csontvitéz és vasvitéz villámló kardcsapásokkal, hogy sikoltoz a mumia, a sikoltások egyre közelebb jőnek, egyszerre felpattan az ajtó; Richard fölébred s egy pokoli alakot lát maga előtt végig rohanni.
Mi az?
Egy futó rém, ki tetőtől talpig lángban áll, s kezeivel lángrongyokat tép le magáról és a merre fut, minden lábnyoma, mint lángfolt marad utána, felgyujtva padlót, szőnyeget; és így fut kétségbeesett ordítással, melyben nincs semmi emberi hang, végig, maga után nyitva hagyott ajtókon keresztül s lángot, gyulladást hagyva minden nyomán.
A kik szemközt találkoznak e lángrémmel, mind eszeveszett futással menekülnek előle; senki sem áll eléje, hogy segítsen rajta, hogy oltani kisértse, hogy lélekborzasztó segélykiáltásaira helyt álljon. Űz maga előtt mindenkit.
Kirohan az udvarra; mint a fáklya, úgy ég minden tagja; ujjai hegyeiről lángoló cseppek hullanak alá, a mik nem alusznak el, a mint lehullottak, hanem tovább égnek, terjednek, harapóznak mindenre, a mi éghető.
A pokoli rém a kert felé rohan. Ott van egy vízmedencze, szökőkuttal; abba akarja magát belévetni, hogy a kínhaláltól szabaduljon.
A kert ajtaja be van zárva.
Mikor az égő ember ki akarja nyitni, a kilincs nem enged.
Belül a rácson keresztül egy nő alakja látszik, ki hideg kegyetlenül néz a küzködőre.
– Az irgalom Istenére, asszonyom, nyissa ki az ajtót, bocsásson a vízhez, sikoltoz a lángba borult ember, kezeit átnyujtva felé a rácson keresztül.
A hölgy odalép hozzá s villogó tekintettel mond neki:
– Úgy kell neked, kutya! itt most rajtad a papi talár, viseld! Itt van rajtad Lyonel vére, mosd le! Ordíts czudar! rágd előttem a földet; az nekem a gyönyörűségem. Fetrengj! verd magad a földhöz. Úgy! Ugorjál magasra megint; vonagoljál! Üvölts! Ezzel fizetsz meg nekem ma. Érezd a poklot még ezen a világon, s lássalak benne még ezzel a szememmel. Folytasd így a más világon is, a hol légy elkárhozott…!
Hogy miket beszélt a hölgy a vasrácson belül a kínhalállal vívónak, azt nem hallgatta ki senki, mert már akkor a ház minden lakójának saját veszedelmével volt dolga. Az egész palota fel volt gyujtva. Ki merre menekülhetett, menekült. Maga a ház ura hálóköntösben, fél öltözötten ugrott ki ablakán, mert a szőnyegek már égtek a folyosókon végig, s nehány percz mulva az egész muzeum egy tűz-láng volt; egy darabot nem lehetett, nem is kisérte meg senki belőle, megmenteni. Minden ott égett, ott veszett. A gyulladás a legalsó boltozatban kezdődvén, az egész ház menthetlenül a lángok martaléka lett; semmi erőfeszítés nem volt képes a vész urává lenni.
Csak órák mulva, mikor már az egész épület hamuvá roskadt, jutott eszükbe az ismerősöknek, hogy egymást keressék.
Sammyt, a komornokot az udvar egyik szegletében találták meg korommá égve.
Athaliet pedig a szomszéd utczában lelte meg lord Tinple Richard, egy bérkocsiban ülve.
Mylord egykedvűen vette a veszteséget; kár a szép gyűjteményért, mely a tűz martalékául esett, de elvégre nem olyan lesujtó ránézve a csapás; a muzeum biztosítva volt különböző társulatoknál kilenczvenezer fontig. Így legalább meg van a pénz.
Két hónap mult el a muzeum leégése után. Ez idő alatt a szokottnál több időt töltött Richard Athalienál. Nem örömest járt ki szokott mulatságai után, s elárulta, mennyire jól érzi magát otthon.
Athalie gyöngédsége a lord iránt elég indok lehetett volna magában is e ragaszkodásra, ha száz más oka nem lett volna rá.
Egyszer aztán azt mondta a hölgynek:
– Athalie, én gyűlölöm a világot.
– Annak én örülök.
– Miért?
– Azt ön kitalálhatja.
– Richard azt hitte, hogy kitalálta. Érzékenyülten nyujtá kezét a hölgynek.
– Egyedül ön maradt hű hozzám. Az egész világ ellenem fordult. Tudja ön, hogy én most harmadszor is leégtem.
– Hogyan?
– A füstje nem látszik; de valóban porig égtem. A biztosító társulatok, miknél muzeumom tűzkármentesítve volt, pört kezdtek ellenem, s megnyerék.
– Micsoda alapon?
– Azon az alapon, hogy műkincseim nem birtak azon értékkel, a miben biztosítva voltak; sikerült néhány adathoz jutniok, a mit csak hozzám legközelebb álló barátaim árulhattak el, hogy némely historiai nevezetességű tárgy nem volt az igazi. Bolond hiuságom megengedte, hogy ilyesmit fölvegyek a tárgyjegyzékbe. Szerettem dicsekedni vele. S most ezt ellenem fordították. Hiába ismertem el, hogy igen is, egy pár műtárgy nem volt az igazi, de a többi régi, hiteles okmányokkal bizonyított ereklye; nem használt. A törvényszék a társulatok részére dönté el az ügyet, s nekem az egész muzeum szenvértéke helyett csak az általános értéket itélték meg; a mi aranyból volt, mint aranyat, a mi vas volt, mint vasat, a mi butor volt, mint butort, akármelyik fejedelem használta is trón helyett. Barátaim elárultak, ellenem bizonyítottak, a törvényszék égrekiáltó igazságtalanságot követett el rajtam, a pénz emberei kiraboltak; s én gyűlölöm most barátaimat, intézményeinket, Angliát, – az egész világot.
– A mit gyűlöl az ember, azt könnyen elhagyhatja.
– Valóban kedvem volna hozzá. Egy golyó hamar megszabadítana tőle.
– Oh én nem azt értettem. Nem a más világot; csak az új világot. A tengeren túl is van még világ.
– Ön azt véli, hogy elhagyjam Angliát?
– Miután gyűlöli.
– Erre még nem gondoltam. Folyvást azt hittem, hogy rendbehozhatom vagyoni ügyeimet. Ez a gondolat foglalt el egészen. Szándékom volt a csatatéren maradni, élve, vagy halva. Adósságom körülbelül annyi van, a mennyit birtokaim érnek. A míg gyémántjaim és muzeumom kincsei megvoltak, könnyen vehettem a dolgot. Minden tartozásomat fedezhettem velük. Most ezeknek vége. Kilenczvenötezer font helyett kaptam csak tizenötezeret kárpótlásul. Ez minden rendelkezhető összegem. Nagy takarékossággal még tán jószágaim jövedelméből törleszthetném adósságaimat; de a hitel nem alku tárgya. A mint észrevennék rajtam, hogy eddigi életmódomat nem folytatom, mindenki iparkodnék darabokra törni fölöttem a házat, hogy egy-egy téglájával biztosítsa magát. Bukásban levő embernek hátralépni nem szabad.
– Annyival több ok elhagyni a sülyedő hajót.
– Míg az utolsó tizenötezer font a kezemben van, ugy-e?
– Nekem is van ugyanannyi összegem, Crowndale lord hagyományából. A kettő együtt százötvenezer dollár Amerikában.
– Csakhogy nekem még itthon becsületbeli tartozásaim is vannak. Közel tizezer fontra mennek a fogadások, miket a Derby-versenyen legutóbb vesztettem. Ott is szerencsétlen voltam.
– Barátai nyerték el?
– Értem az ironia nyomatékát a «barátaim» szóban. Hanem gentleman ebben nem ismer különbséget. Egy angol lordnak nincs más választása, mint fizetni és főbe lőni magát.
– Pedig bizony többet ér egy élő amerikai yankee, mint egy megholt angol peer, akármilyen szépen halt is meg.
– Ah, Athalie, ez kínos választás. Élhet-e az ember becsület nélkül?
Athalieval szemben rossz helyen volt elejtve ez a kérdés. A hölgy nem felelt semmit, csak felállt fájdalmas arczczal a férfi előtt, s néma lemondással szétterjeszté karjait és aztán lecsüggeszté fejét, s kezeit ölében összefonta; mintha szótlan mondaná: «példa vagyok én, hogy élhet».
Richard nagyon jól elérté a szemrehányást. Ő maga tanítá meg e hölgyet arra, hogy – – hogy a teknőczök agyvelő nélkül is elélhetnek. És most ő maga is azon a ponton áll, hogy saját testén tegye meg azt a kisérletet, vajjon a becsület olyan-e, mint a levegő? ha hermetice elzárják a bőrtől, az élet utána vész?
Még határozatlanul vált el hölgyétől, de a legközelebbi napok Athalie részére dönték el a kérdést.
Tinple lord hitelezői hamarább kezdték el a hadjáratot, mint várta volna.
Zárt kértek ellene oktalan pazarlásaiért.
Maga is elszörnyedt, mikor megtudta, mennyivel tartozik? Sokkal kevesebbnek hitte az összeget. A fején túlcsapott az ár.
– Most már nincs választásom Athalie. A szégyen megvan így is, úgy is. Nem elég, hogy mindenem elvesztém, az adósok börtönét sem fogom elkerülhetni. Leghívebb embereimből lettek legmakacsabb üldözőim. Egy elveszteni való napom sincs; menekülnöm kell, vagy ide, vagy oda.
Az «ide» szónál lába alá mutatott: ott van Amerika; az «oda» szónál fel az égbe.
– «Oda» semmi esetre sem, válaszolt Athalie; «ide» minden bizonynyal.
Csakhogy ott alant nem egyedül Amerikát hiszszük lenni.
– Most már a menekülés is nehéz, mert hitelezőim vigyáznak rám.
– Könnyű lesz őket kijátszani. Én szerzek útlevelet családi nevem alatt; ki ismeri azt? beleiratom inasom nevét; ön álarczozza magát, s mint szolgám velem jön New-Yorkig; ott azután ki üldözhetné tovább?
– Ön okos leány, Athalie; de azon esetben még egyet kell elvégeznie. Itt van utolsó összegem, melyet pénzértékben nem vihetek magammal; menjen ön ezzel Sheriff és Johnson bankárházhoz és adasson érte New-Yorkba szóló váltókat. Egyúttal az útlevél ügyét is végezze el.
– Jól van, uram; utazzék ön rögtön a legelső vonattal Southamptonba; én holnap reggel utána megyek. Rendeljen számunkra helyeket, s ha nem volna indulókész hajó a kikötőben, béreljen ki számunkra egy külön gőzöst. Ily elhatározásnál gyorsaság a legfőbb kellék.
Richard annyira meg volt riadva ez egymást követő csapásoktól, s aztán azoktól, a mik még a távolban tornyosulnak, hogy mint gyakorlatlan csaló, csak a futás közben vette észre, minő nagy hibát követett el!
Hisz az a hölgy, kire utolsó összegét rábizta, hogy váltókat vegyen rajta, bár elválásukkor búcsúcsókját elfogadta is, neki nem neje. Hátha e némbernek most tetszeni fog egyszerűen elfelejtkezni arról, hogy van egy ember a világon, a kit neki meg kellene szabadítania? Mije ő e némbernek? Mi hűséget követelhet tőle?
Ez bizony esztelen elhamarkodás volt; de utoljára is másra nem lehetett bizni, mert idő előtt elárulta volna futási szándékát.
Richard az előre meghatározott fogadóba érve, szobát nyittatott magának s egész éjjel le nem feküdt.
Elgondolta magában, ha most Athalie megcsalja: a szégyen is megvan, a veszteség is megvan. El is itélik, ki is nevetik.
Ha holnap délig Athalie utána nem jő, akkor csakugyan nem marad hátra más, mint főbe lőnie magát.
Tinple Richard megtanulta ezen az egy napon azt, hogy mennyire szereti az életet, s mennyire fél a haláltól?
Míg gazdag volt, míg kéj, öröm, élvezet volt ránézve az élet, annyiszor koczkára vetette azt gondatlanul, nem törődve vele; és most, mikor a jövendő képe nem más, mint egy határozatlan aggodalom, úgy ragaszkodik hozzá, úgy fél azt elveszteni.
Még hordárnak lenni is jó!
Szobáját elhagynia nem volt tanácsos; ott kellett várakoznia türelmesen. Minden női hangra, minden hölgyruha-suhogásra, mely a folyosón közeledett, odament az ajtóhoz hallgatózni: nem az jön-e, a kit vár? s minden csalódás után csüggedten feküdt le nyugágyára.
Így várva nem volt még «asszony» férje által!
Mentül jobban közeledett a másnap est, Richard nyugtalansága annál jobban nőtt. Szemére hányta magának mostani helyzetét. Ha e nő igazi neje volna, most nem kellene miatta aggódnia; bizton várhatna rá, hogy hozzá hű marad. Mivel tartozik így neki? Csak egy rút csalással. S azt most visszaadhatja bőven.
Csak egy hite, egy reménye tartja fenn még: «ez a leány engem szeret». A szerelemben bizik; a kigunyolt, a beszennyezett szerelemben. Azt várja, hogy a leány, a ki szeret, elfeledi azt, a mit gyűlöl.
A szorongattatás tetőpontján az a gondolat veszi elő, hogy talán egy fogadással meg lehetne vesztegetni a sorsot.
Felfogadja magában, hogy ha ez a leány még most is hű marad hozzá, ha utána jő, ha megszabadítja, első dolga lesz Amerikában az, hogy őt valóban nőül veszi.
Oh be rosszul ismerte ezt a némbert!
Oh be rosszul tanulta ki szivét, a midőn azt hitte, hogy az híve fog maradni mind végig és vele megy, utána jő, azért, mert szeret.
Az a hölgy – igen – híve marad, vele fog menni; – de azért, mert gyűlöl.
Kopogtatnak az ajtón.
Richard siet felnyitni a zárt. Athalie jött meg.
Richard nem állhatja meg, hogy a megjelenő nemtőt karjai közé ne zárja. «Tehát mégis eljött, tehát még sem csalt meg!»
– Viselje ön magát óvatosan; szólt Athalie. E percztől fogva önnek azt a szerepet kell játszania, a mi útlevelembe van ön számára bejegyezve. A míg Amerika földére nem lépünk, el ne árulja magát.
– Nehéz lesz szerepem; mert én önt most jobban imádom, mint valaha.
– Nem arról van most szó. Váltott-e ön jegyeket a gőzösre?
– Igen. Holnap reggel indul egy.
– Úgy adassa fel málháimat rögtön. Itt vannak váltói, vegye magához. Az escomptért félperczentet fizettem rájuk a magam pénzéből, azt majd New-Yorkban összeszámláljuk; ön gondoskodjék az úti kiadásokról.
Richard tárczájába tette a váltókat. A legjobb hitelű londoni bankárház papirjai voltak azok; egyenértéküek a vert aranynyal.
Ez a leány mégis derék leány. Nem szökött el ennyi pénzzel.
Richard úr azt hivé, hogy nagy tanulmányt végzett a nők ismeretében.
Életében sok szerelmi viszonya volt, úrnőkkel és szegény leányokkal, könnyelmű és mély kedélyüekkel; kit ő hagyott el, ki őt hagyta el hamarább; vizbe nem ugrott bánatában egy is.
Volt olyan myladyje, kit nőül akart venni, s ki a lakodalom napján másnak adta kezét.
Volt kedvese, kire százezreket pazarolt, s ki ott hagyta, mikor akadt más, a ki két annyit igért.
Találkozott elcsábított ártatlanságokkal, kik untalan sírtak, panaszkodtak, szemrehányásokat tettek; egészen megkeseríték diadalát.
Voltak vidám, ördögien jó kedélyű szeretői, kik mámorba birták fullasztani lelkét, hanem a kikről aztán kitudta, hogy kegyeikben nem ismernek kizárólagosságot.
Mindent megpróbált; pazarlás, hizelkedés, mámor, még a felajánlott büszke kéz, a férfi czím sem kötelezi az asszonyt. Ez mind gyöngeség. Az erő az, a mit az asszonyok imádnak a férfiban. – Ime a hölgy, kit oly súlyosan megbántott; kit hizelgésével, ajánlataival el nem csábíthatott, kit még az oltár elé is, melyet ámítás díszített fel arra, erőszakkal kellett hurczolnia, – most, balsorsa napján, midőn mindenki tépi a fonalat, mely emlékét az övével összefűzi, egyedül marad hű, ragaszkodó, mint az eb, mely védi gazdáját, ki őt megveri.
– Talán ha nőül vettem volna, nem volna hozzám olyan hű.
Azt már kezdte feledni, hogy szorongattatása óráiban felfogadta valakinek, hogy ha a hölgy, most is hű marad, hitvesűl fogja venni.
Betegségében sokat felfogad az ember, a mit egészséges korában elfelejt.
Hiszen most már biztos váltói zsebében voltak.
Másnap kedvező idővel, útnak indultak az új világba.
Richardnak hozzá kellett szoknia, hogy az egész úton a hátsó fedélzet alatt lakjék, s Jemmynek neveztesse magát, Athalie előtt tisztelettel viselkedjék, s nagy kendőjét vigye utána, ha a födözeten sétál.
Athalie szabadon társalgott az együtt utazó férfiakkal, mint a kinek kisérőjére semmi egyéb gondja, mint hogy ha megszomjazik, vizet hozasson magának vele.
– Remekül tudja játszani az úrnőt, az már igaz.
Ezt Richard kénytelen volt magában bevallani.
Még azt is megtette, hogy őt küldte el a társalgási kajütbe, hogy keresse elő számára azt a számát a Timesnek, melyben táviratozva van, hogy Tinple Richard lord Londonból hirtelen eltünt, hitelezői minden kikötőben táviratoztattak, hogy tartóztassák le.
Az emberek az ő hallatára beszéltek e botrányos szökés részleteiről. Athalie maga is beleszólt a beszédbe, s pompásan tudta az értesületlent játszani. Néha egy pár lopva súgott szóval értesíté mylordot az őt közelebbről érdeklő vélemények felől; nevezetesen, hogy az a bizonyos dr. Mac-Fellen, ki oly barátságosan tudakozódik mindenkinek hogyléte felől, nem annyira orvos, mint rendőrügynök, ki különféle megbizatásokban utazik New-Yorkba: tehát ez előtt óvatosan viselje magát.
Az utazás hatodik napján zivatar érte útban a hajót. Nagy baj nem lett belőle, csakhogy az utasok nagy része tengeri betegséget kapott; azok közt volt Richard is.
Mylord először érezte e betegséget életében; eddigi útjaiban szerencsésen kikerülhette azt. Egészen kétségbeesett vele. Azt hitte, a világ vége érkezett el. Átkozta magát, hogy minek ült hajóra, miért iparkodott Amerikába, miért nem vándorolt inkább Chinába, vagy Oroszországba, a hol száraz földön lehet utazni? Mikor enyhébb pillanatai voltak, tudakozódott Athalie felől, s megtudta, hogy annak semmi baja sincs; állja a zivatart, mint a szikla; kinn jár a födélzeten s nevet más emberen, a ki szédelegve keresi a szögletet.
Az a bizonyos doktor gyakran meglátogatá őt is; de Richard óvakodott tőle valami szivességet elfogadni. Ha közelített hozzá, még jobban fejére húzta gyapot fövegét, hogy álhaját leszorítsa vele.
A zivatar a hatodik napon még erősebben elővette a hajót, Richard már akkor ki sem birt mozdulni függő ágyából, s úgy fájt a feje, hogy a mellette lótó-futó alakok beszédét értette is, nem is. Annyit sejtett belőle, hogy többen nógatják, keljen fel, a mylady kivánja. De iszen beszélhet most a mylady! Ma nem játszunk komédiát.
Utóbb aztán maga Athalie jelent meg előtte.
– Nos, Jemmy. Keljen fel ön, mert különben itt vész. A hajó sülyed.
Ez varázshatású szó volt.
Richard azonnal talpra tudott állni; az ijedtség erőt kölcsönzött neki.
– A hajó rést kapot a vízvonal alatt, éjfél óta szivattyúzzák a vizet. A kapitány titokban közölte velem, hogy nem birják a hajót megmenteni s már oldozzák a mentődereglyéket. Támaszkodjék rám, hogy jókor menekülhessünk, ne majd az általános kapkodásban.
Richard reszketve támaszkodott Athalie karjára; hanem a mint a födélzetre feljutott, s meglátta a háborgó tengert, a mint a hajó keresztben-hosszában hánykódott alatta, ismét felfordult vele a világ; ha Athalie meg nem ragadja karját, a vízbe esik.
A kapitány esőtől fényes kaucsuk-köpenyben odajött hozzájuk s mondá nekik, hogy szálljanak le a nagy dereglyébe, mely már a vizen van.
Annyi bizonyos, hogy Richard soha sem jutott volna el abba a dereglyébe, ha Athalie nincs mellette. Minden lépésnél elszédült, elcsúszott, ha ez a nő nem fogja egyik karját, ő rég a tengeré lett volna.
– Ah Athalie! Ah Athalie! nyögé félelmesen.
– Ne híjon ön nevemen! súgá az ráförmedten. Nem látja, hogy mögöttünk a doktor?
Erre aztán Richardot még jobban elővette az ijedtség, a mi nem is hagyta el elébb, mint mikor Athalie, ki félkezével a kötélhágcsóba kapaszkodott, a másikkal az alant hánykodó dereglyébe lökte reszkető útitársát, a hol az aztán végig terűlt.
– Ne féljen ön, súgá fülébe Athalie; szerencsénk van a szerencsétlenségben; a doktor a másik dereglyére került, a vihar szét fog terelni bennünket egymástól. A két dereglye nem maradhat egy nyomon.
Nagyon köszönte Richard az ilyen szerencsét.
Pedig hát ezúttal még is egész szerencse volt rá nézve a hajótörés. Az első dereglyén levők estig elveszték szem elől a hajót és a másik dereglyét; éjfélre lecsillapúlt a szél s reggel felé egy New-Yorkba evező gőzös fölvette a menekülőket; egy hajszáluk sem veszett oda.
Pár nap múlva megérkeztek New-Yorkba. A másik dereglyén menekültekről semmi hír sem volt.
Athalie azt kivánta, hogy New-Yorkban maradjanak. A kik elfeledve, nem ismerve akarnak maradni, azokra nézve legjobb erdő a nagy város. Itt a szomszéd bokor sem ismeri egymást.
Athalie kibérelt egy magánházat, misztresz Saylor név alatt, olyant, mely már be is van bútorozva idegenek számára. Néhol egész ellátást is ád a házigazda, mint akármely közvendéglős. Ott nem szégyen a pénzkereset, s a vendégszeretetet szintén gyakorolják, de illendő remuneratióért.
– Kiván a misztresz itthon ebédelni? kérdé a szállásadó, midőn Athaliet saját szobájába bevezeté.
– Jó lesz biz az, sire; én hat órakor szoktam ebédelni, az inasom, miszter Jemmy, két órával hamarább.
Miszter Jemmy ott állt háta mögött.
– Nagyon jól van, misztresz. Kiván ön az ebédhez alet vagy portert?
– Egyiket sem. Én sherryt szoktam inni.
– Az nálam nincs; de van itt az utcza végén a kék hattyúban. Kivánja, hogy onnan hordassak? A háziszolga félpenceért megteszi.
– Szükségtelen. Mr. Jemmy, az inasom majd érte megy.
Richard lord már sokalta ezt az alakoskodást s a másodszori hivatkozásnál hátat fordított Athalienak s az ablakon kezdett kinézegetni.
– Nem kiván, misztresz, a ház körül felszolgálást?
– Szükségtelen; – inasom mindent elvégez.
A szállásadó eltávozott.
Richard kedvetlenül fordult vissza az ablaktól.
– Mylady.
Első eset volt, hogy Athaliet myladynek szólítsa, mikor egyedül vannak.
– Nos?
– Úgy gondolom, hogy szükségtelen már a komédiát tovább folytatnunk, miután már Amerikában vagyunk, s nincs mitől félnünk.
– Miféle komédiát?
– Hát azt, hogy ön itt engem még folyvást inasának ad ki.
– Nem értem. Hát mi ön én nekem?
Richard meg volt állítva e kérdéssel.
– Hogy mije vagyok én önnek? – Inasa semmi esetre sem.
– Az igaz, hogy ön fölmondhat és elmehet tőlem, a mikor akar; de útlevelem csak nekem van, s abban ön úgy van bejegyezve, mint inasom, s egyéb minőségéről én nem adhatok bizonyítványt.
Richard némán bámult a hölgyre. Mit akarhat ez?
– Én egyébiránt meg nem foghatom, folytatá Athalie hidegvérrel, mi kifogása lehet önnek helyzete ellen? Nálam külön szobája van; livreeje télre nyárra; reggelit, ebédet, vacsorát kap; akkor mehet ki a mikor akar; tisztességes havi fizetést is adok; s az egész szolgálat abból áll, hogy szobámat tisztán tartsa, s az asztalt fölterítse.
Richard lord még mindig nem tudott tisztába jönni a felől, hogy ébren van-e, vagy álmodik?
– Higyje el ön, hogy ennél kedvezőbb állomást alig fog ön magának szerezhetni; Amerikában dolgozni kell, a ki élni akar, s ön semmi munkához nem ért. Mihez akarna ön fogni törött lábával s elkényesült idegeivel? Ön nem lehet itt más, mint inas. Nálam, vagy más valakinél.
Most már kitört a mylord.
– Meg van ön tébolyodva?
– Nem vagyok megtébolyodva, sire; – értem én önt. Ön még nem birta elfelejteni, hogy ön valaha Tinple lord volt. A férfiak ilyesmiben nagyon érzékenykedők. Pedig az utoljára is mindegy, akár azt mondják önnek, hogy «lord Tinple», akár azt, hogy «miszter Jemmy.»
Richard kezdett most megdöbbenni. Valami emlékezet, mint a villanyütés, rendült végig idegein.
– De hátha ön ezt elmondhatná is, mit nyerhetne vele? Visszamenne Angliába? Legfeljebb is azt érné el vele, hogy ott kinevetnék, s mint szökött adóst becsuknák.
Richard lord hirtelen kebléhez kapott. Megnyugodott. Tárczája ott volt.
– Kisasszony, szólt vállat vonva. Ön szép eszét a tengeren túl feledte. Nagyon jól tudhatja, hogy nekem elég vagyonom van. Ön maga adta kezembe váltóimat, s azok most is itt vannak.
– Az igaz, szólt Athalie meg nem zavarultan; hanem én nekem egy scrupulusom van a dologban. Nem vagyok egészen bizonyos a felől, hogy ezek a váltók nem abból a gyárból kerültek-e, a melyből a black-hilli eskető-könyv?
– Mit mond ön?
– Azt, hogy a Robin zsiványballadái épen olyan jók voltak az oltárnál, mint az ön váltói a törvényszék előtt.
– Mit tett ön pénzemmel? kérdé Richard dühtől tajtékozó ajakkal.
– Önnek pénzét, szólt Athalie magas megvetéssel, átadtam a «szerencsétlen nők» lazaretumának; azok a váltók pedig, a miket ön magánál tartogat, csak arra valók, hogy a hol ön azokat előmutatja, ott elítéljék önt váltóhamisításért.
A férfi dühvel rohant Athaliera.
A hölgy kinyujtá kezét, s a férfi e kinyujtott kéz mutató újja hegyénél megállt, mintha oda volna bűvölve.
És sírva fakadt.
Arczát kezébe temetve, fuldoklá:
– Mit tett ön én velem?
– Azt, a mit ön én velem! Ön engem szolgálójává tett; – én önt inasommá teszem!
És e szónál megragadta a férfi kezét, oly erővel, mintha vaskapocs szorítaná össze.
Richard sápadtan hátrált vissza e pokoli szép tünemény elől. A hölgy arcza égett, szemei villogtak, szétnyilt ajkai összeszorított fényes fogsorát engedék láttatni, hajfürtei, mint fekete kigyók vonaglották körül villanyos dühvel bosszúálló arczát. Olyan volt, mint egy dæmon, ki a határidőre eljött a kárhozatra eligérkezettért.
– Borzasztó nő! lihegé Richard, egy szék támlájába fogózva. Rettentő gondolatom támad! Ön volt az, ki kétszer felgyújtá vagyonom!
A hölgy magasan fölemelé fejét, büszkén lenézett rá; lehetett volna e tekintet mosolygás is, és azt felelte:
– Én!
Nem Collatin megszentelt emlékű Lucrétiájáról regélek, miután megigértük egymásnak, hogy adatokat nem fogunk előkeresni a magas történetből, miket már minden ember ismer.
Ezért viszont az ellenvélemény is elengedi nekem azt a másik Lucrétiát, ki amannak ellentéte, a Borgiák családjából.
Ez is egy példányképe volt az előbbi Lucrétiának s e nevet még fényesebbé tette.
Belemélyedve abba a rendszerbe hozhatlan tömkelegbe, melyet a középkori apró olasz fejedelemségek háborúi nyújtanak a kétségbeeső történetiró elé: találunk benne egy gyöngyöt: Mazan Lucrétia történetét.
Mi baja volt V. Károlynak VII. Kelemen pápával, miért és hogyan foglalta el Bourbon connetable Rómát, hogy raboltatott benne, hogy békültek aztán ki a verekedő felek egy harmadik rovására? az minket most mind nagyon kevéssé fog érdekelni.
Hogy ez a harmadik Florencz volt, melyben az orangei herczegnek a Mediciek trónját újra fel kelle állítani a köztársasági takaréktűzhely helyébe, az is mellékes körülmény ránk nézve.
Fődolog az, hogy a florencziak, azon hírre, hogy ellenség közelít, szekerekre rakták gyermekeiket, asszonyaikat, s átküldték az Arnón, hogy mikor verekedni kell, ne legyen más a városban, mint a ki verekedni akar.
Mazan Richard, Lucrétia férje, ezredes volt a köztársaságiak szolgálatában; neje hirhedt szépség és erényére büszke.
Mazan nem akart azzal a gondolattal szívében hadsereget vezényleni, hogy szép nejét van-e a ki védelmezze otthon? Inkább elküldé őt rokonaihoz a biztos Mantuába.
Azonban az orangei herczegnek egyik portyázó csapatja, mely napi járó földdel megelőzte a derék sereget, az Appeninek szakadékaiban észrevétlenül előre nyomúlva egyszerre a menekülők előtt termett.
Nők voltak, nem védték magukat. A portyázó csapat kapitánya, Orcenis lovag, drága foglyaival iparkodott az orangei herczeghez visszajutni, mielőtt azokat a florencziak ismét kiszabadíthatnák.
Orcenis lovag nem jött zavarba azon, hogy mit csináljon ennyi nőfogolylyal? Váltságdíjt fognak a férjek és apák fizetni, a hölgyek addig várakoznak a lovag sátorában, s mikor hazatérnek, nem fognak semmit kibeszélni abból, a mik az alatt történtek.
A lovagnak ez volt az általános fogalma a nőkről.
Mindazok közt, a kik szépségükre büszkék, legszebb volt Mazan Lucrétia. Orcenis lovag, ki őt reggel foglyul ejté, délben már foglya volt szép rabjának s lábainál hevert.
Hanem az oroszlán azért, hogy gazdája lábát fejére hagyta tenni, még is csak oroszlán. Lucrétia tudhatá, hogy a férfi, ki előtte térdel, ha nem hull ölébe a virág, azt le is tudja majd tépni.
A nők mind egyformák, ez volt Orcenis lovag jelszava; Frankhonban úgy, mint Arragoniában, az Appenineknél, mint a Kárpátok alatt. A győzhetlen nőkről való hír csak mese.
Lucrétia mosolyogva hallgatá a lovag hízelgő szavait, s ha kezét megszorította, ő visszaszorítá.
A nők mindenütt egyformák!
Estefelé egy kis kerek tó partján telepedtek le a lovagok foglyaikkal; ott felüték sátoraikat.
A tó az Arno folyam egyik szakadékából képződött, melytől zsilippel volt elzárva, s ilyformán a tó és a folyam között egy kis félsziget képződött, melyet a lovag éji nyughelyül választott.
Kalandjának kedvezőbb tanyát nem is kivánhatott volna, szép foglyai igen biztosan elzárva lehettek e félszigeten, míg csapatja a sziget szorosa előtt ütött tanyát, a nélkül hogy a szép hölgyeket alkalmatlan őrködéssel háborította volna valaki.
A kik egyébiránt nem is érezték magukat nagyon szerencsétleneknek a regény új fordulatánál; szőnyegeikből sátrakat rögtönöztek, tüzet raktak, sütni, főzni kezdtek, csintalan kaczaj hangzott beszéd közben s egy-egy könnyű vérű úrhölgy mandolinját is elővette, s vidám énekhanggal verte el aggodalmait.
Hiszen a franczia lovagok igen kedves ellenségek, szép hölgyek mit félnének tőlük?
Lucrétia adta a legjobb példát; ha a hűvös esti szellő meglebbenté néha sátora szőnyegét, ott lehetett látni a kapitányt, lábainál ülve: a szép hölgy hallgatta szavait és nevetett rajtuk.
A min a szép hölgy nevetett, az szerelemvallomás volt.
Miről beszélhetett volna a lovag egyébről? Csak nem diadalairól? Nyomorult vitéz az, ki hölgyek előtt férfiakon nyert győzelmeiről, s férfiak előtt hölgyeken vett diadalairól beszél.
Azonban a szerelem csillaga is feljött már az égre, a szép piros alkony-égen ragyogott a gyémánt Lucifer.
– Nézze lovag, mennyi csillag néz reánk, mondá a hölgy elpirulva; ideje, hogy elhagyja e sátort.
Értette azokat a csillagokat, a mik mindenünnen rájuk voltak szegezve, utitársnéi szemeit. Sötét van, mit mondanak a csillagok, ha férfit és nőt látnak ily közel egymáshoz?
A lovag szót fogadott, fölkelt és meghajtá magát.
– De ha még több csillag fog lenézni?
A hölgy elérté és mosolygott.
Azok nem szólnak senkinek.
A lovag elérté, megcsókolta úrnője ujjai hegyét és eltávozott.
Az éj meleg volt, olaszországi nyári éj. Egész napi menekülés, futás, hajszolás után a por égette az ember tagjait. Az Arno tava ott susogott álmában a tamarind bokrok alatt a hölgyek sátorainál; az árulkodó hold sem jött még fel; Lucrétia azt mondá kis leánycselédjének, hogy meg akar förödni, menjen le vele a tópartig.
Hiszen nem látja senki most. S talán ha látná? Talán ha bánná?
A hölgyek nem haragusznak azért.
Azt hitte a lovag is, s midőn sötét lett, visszalopózott foglyához, kit kétszeresen rabjának hitt már, s hogy amazokat a csillagokat kikerülje, a kik szólnak és megszólnak, a tópart mentében lopózott előre, a tamarind és gránátalma bokrok rejtekében, hogy észrevétlenül juthasson Lucrétia sátoráig.
Ott meglopta azt a látványt, melyre a hajdankor istenei is oly kiváncsiak voltak. Meglátta imádott hölgyét, midőn a tó vizébe lép. Csak egy csalán-szövet ing volt rajta; többi öltönyeit oda adta a kisérő leánykának.
A kis leányhoz hajolt, valamit sugott neki, mire az csendesen elkezdett zokogni; ujjával inte, a kis leány elhallgatott.
Azután a vízbe lépett; keblén összeszorítá a vékony patyolatot s hosszan felnézett az égre.
Szebb szobrot művész nem álmodott soha.
Lassan alább merűlt gyönyörű termete. A lovag irígykedett a vízre!
Már keblét is eltakarta a hullám, már sima vállait csókolta körül. Ekkor egyszerre kiemelkedett újra a fürdő hölgy. A leskelődő azt hitte megőrül! Lucrétia kiránta egy aranytűt hajából s az egész arany fonadék, mint tündéri vízomlás borult tagjain körül. Így újra visszaereszkedék a vízbe.
A víz szinét a fehér vízi nimféa széles levelei, kövér rózsái lepték el. Ennyi virág között, mint legszebb virág uszkált a legszebb női fő.
Egyszer ez a fő is eltünt, s csak a himbálózó vízi rózsák maradtak a hullám színén.
A lovag várta, hogy hol fog ismét a szép fő felbukkanni? várt tíz perczig, várt húszig, várt százig; – a víz színén csak a vízi rózsák himbálóztak.
«Menekülni akarna tán előlem?» e gondolatja támadt. Az nem lehet, a tó zsilippel van lezárva, innen az Arnoba jutni nem lehet; a túlparton pedig lovas őrök czirkálnak.
Mikor száz percz elmúlt, Lucrétia kis szolgálója letérdelt a tóparton és elkezde imádkozni.
«Ave Maria».
A lovag odarohant hozzá, rárivallva: – miért imádkozol?
A gyermek nem hagyta magát megzavarni. Elmondá az üdvözletet. Azután elmondá még a mit tudott, a pater nostert és a credot; a lovagnak várnia kellett az utolsó amenig, a míg kérdésére választ kapott.
– Miért imádkozol itt?
– Úrnőmért, a ki meghalt; felelt a gyermek s azután úrnője ruháira borult s elkezde hangosan zokogni; most már szabad volt.
A lovag hirtelen a vízbe veté magát; gyors úszó volt, gyakorlott buvár; leszállt a tó fenekére elmenekült kedveséért, s sok percz múlva feljött újra – egyedül; nem találta meg.
A víz színén csak a vízi rózsák ingatták felé fejeiket.
Másodszor is alábukott; víz alatt járt, tó fenekén, idegen állatok, növények között; egy sem mondott neki hírt eltünt kedvese felől.
Mikor aztán harmadszor is lebukott, hogy Lucrétiát felkeresse, akkor megtalálta a szép hölgyet a tó fenekén, lábaival mély hinár szövevényébe keverőzve, s hogy annál biztosabb legyen halála, szép arany hajának egy tekercse oda volt kötve hurokra egy csomó nád gyökeréhez.
A lovag csak holtan nevezheté őt magáénak.
Másnap szabadon bocsátá a többi hölgyeket mind, kik annyire nem értik a szerelemben a tréfát.
Ez történt 1528-ban, az örömre született Mediciek szerelemtudó korszakában.
Sokan tulzásnak hiszik, a mit a nagy britt költő lady Macbethről irt; ime az évkönyvek egy nőjellemet örökítének meg, a ki több volt annál.
Szép, magas, szőke hölgynek irják le Fredegondát, ki egy paraszt kunyhóban született, királynői termettel és királynői büszkeséggel.
Már maga a természet is aranyat termeszte fején, gazdag aranyvörös hajfürteiben, mikkel, mikor fürödni ment, egész márványtermetét körül betakarhatta.
Nagyon fiatal korában mint cseléd jutott be Chilperic király udvarába.
Francziaország akkor három testvér közt volt felosztva: I. Chilperic volt Páris és Soissons fejedelme.
A fejedelem nejét Andovere-nek hítták; jó, szelid, hű nő volt; gyöngéd és halovány, jótékony és házias. Egy nő a trónon, ki azért ül olyan magasan, hogy nők, anyák példányképül vehessék.
Öt gyermeke volt a királynak Andoveretől. Ez a szó megmondja, mennyire boldog lehetett.
Ekkor a lakomán a felszolgáló nők között meglátta a király Fredegondát. És ennek a látásnak szomorujáték lett a következése.
E pillantás óta a szép parasztleány a királyné udvarhölgyei közé vétetett föl; a királyné kedélye oly szűz volt, hogy még csak magában sem kérdezte azt, hogy «miért?»
Még ő halmozta el Fredegondát legjobban kegyével, vele közlötte örömeit. Bánatot nem ismert még; hiszen azt hitte, hogy férje szereti.
A király pedig már akkor őrült volt Fredegonda piros ajkai miatt.
Andovere királyné veszte már el volt határozva; csak mód és alkalom hiányzott hozzá. Válóperre semmi okot nem lehete kigondolni: a királyné hű volt, a királyné türelmes volt, a királyné anya volt. Valami ravaszságnak kelle segítségül jönni.
Andovere ekkor szülte hetedik gyermekét, az leány volt. Mindig óhajtotta titokban, hogy bár egy leánya lenne. A fiak nem anyjuké, ha megnőnek; azokat elviszi a hír, a dicsvágy, de a leány anyjáé marad és tovább szeret.
Most, hogy óhajtása teljesült, azon tanakodott udvarhölgyeivel, kik legyenek gyermekének keresztszülői?
Fredegondának volt egy ötlete.
– Ha oly kedves a legújabban szülött: hol lehetne annak jobb keresztanyja, mint maga a királyné és jobb keresztapja, mint maga a király?
Andovere oly kedvesnek találta az ötletet, oly hamar beleegyezett: ő és a férj legyenek gyermeküknek lelki atyja és anyja is.
Úgy is lett. A leányt, ki Bazine nevet kapott, a király és a királyné tartották a keresztvízre.
Aztán meg is indította mindjárt a király a válópert hat gyermekének anyja ellen.
Az volt a válóper alapos indoka, hogy a keresztkomaság által lelki rokonságba jött a király a királynéval s igy a közöttük létező házasság lelki vérfertőzésnek volt tekinthető, mely szörnyű bűnnek vezekléseül Andovere a poitiersi kolostorba záratott el.
De még ezzel Fredegonda nem jutott czélhoz. Chilperic testvérei, a másik két király, számadásra vonták testvérüket, miért taszította el Andoveret, s Chilperic azzal menekült meg előlök, hogy nőül kérte Galszuintát, egyik királyi testvére nejének hugát.
Az nem volt olyan közel rokonság rá nézve, mint a keresztkomaság.
Galszuinta nem hasonlított eltaszított nejéhez semmiben; büszke, heves, indulatos véralkatu volt; féltő és gyanakodó, a ki osztozni nem szeretett senkivel.
Az új királyné hamar észrevette a szerelmes pillantásokat, miket Fredegonda és a király váltottak egymással, s az elégtétel-vevésben sem volt késedelmező. Egyszer, mikor a kegyencznő nagyon is merészen vitte az udvar előtt közlátmányra a szégyenletes kitüntetés játékát, Galszuinta sem volt tartózkodóbb, s saját királynői kezeivel felpofozta férje kegyenczét, ott a király és udvaronczai előtt.
E bántalom nem lett megbocsátva neki.
Fredegonda egészen birta már akkor a király szivét, a mi neki fájt, az fájt Chilpericnek kétszeresen.
A király azonban úgy tett, mint a ki megtért. Még azon este, hogy ez történt, megjelent neje hálószobájában s elkezde neki hizelgő szavakat mondani. Magasztalá fekete szemeit, fehér vállát és különösen hollófekete hajtekercseit, miket arany diadém szorított össze.
– Királyném, szép kedvesem, milyen szépek lehetnek e sötét hajtekercsek hosszan lebocsátva.
A királyné el volt bűvölve férje gyöngédsége által; azt hivé, diadalmaskodott a pór eredetű vágytársnő fölött, s hogy diadala tökéletes legyen, lebontá hajtekercseit, engedte azokat térdig leomlani; hadd lássa a király, ki a rabnő kecseibe szerelmes, hogy a királyné még ebben is gazdagabb, mint az.
És, a mint hosszú két hajfonadéka leomlott, a király kezébe vette azokat:
– Milyen sima, mint a selyem, milyen fekete mint az éjszaka.
S azzal hirtelen nyaka körül csavarta a királynénak azt a sima selyem hajtekercset, s megfojtotta őt tulajdon szép hajával.
Ekkor aztán nem tétovázott tovább, nőül vette Fredegondát; a parasztleányból királynét csinált.
Brunehaut, a megölt királyné testvére, boszúra hivta fel férjét Sigebertet, a harcz kitört a két testvér között; Chilperic csatát csatára vesztett utoljára; győztes ellensége beszorítá Tournaybe s a várost ostrom alá vette.
Egy ára volt csak a váltságnak: a nőt, kinek tanácsára a gyilkosságot elkövette, kiadni a megölt testvérnek. És Brunehaut nem volt kevésbbé irgalom-ismeretlen, mint maga Fredegonda.
Menekülés nem volt már semerre; mindenütt győztes ellenség őrizte a város kapuit; de Fredegonda mégis tudott egyet: az üldöző király holttestén keresztül.
Férjétől hallotta egyszer titokban, hogy testvére Sigebert azon betegségben szenved, melyet ördöngösségnek neveztek azon időben; minden holdtöltekor rájön az, három éjjel egymásután, a mikor arcza eltorzul, szemeit elforgatja, ajkai tajtékot túrnak. Ezt a titkot testvérein kívül nem tudta senki. Sigebert, mikor rossz napjai közeledtét érzé, bezárkózott, nem bocsátott magához senkit, titokban szenvedett.
Egyszer két fogoly kémet hozatott maga elé Fredegonda, s így szólt hozzájuk:
– Könnyű volt győznötök, mikor királyotok az ördög szövetségese. Én visszabocsátalak benneteket élve, hogy nézzétek meg őt holdtölte három napján éjszaka, mikor sátrában fekszik; akkor látni fogjátok, hogy az ördög mint kényszeríti őt. Mire kényszeríti őt? Mind azoknak a lelkeit eladni, a kik mellette a csatában elesnek. Sigebert titeket a pokolra juttat mind. Ha nem mondtam igazat, akkor az én veszteségem lesz, hogy titeket szabadon eresztettelek; de ha igazat mondtam, lássátok, hogy megmentsétek lelkeiteket. Én fogadást teszek, hogy azon a helyen, a hol az ördöngőst meg fogják ölni, kolostort és templomot építtetek, azoknak lelkéért, a kik vele a kárhozatra mentek eddigi csatáiban.
Az akkori idők babonás hajlamai érthetővé teszik, hogy Sigebertet diadalmas serege közepett a legelső holdtöltén orozva meg lehetett ölni. És ez is Fredegonda munkája volt.
A vezértelen sereg vert hadként futott haza, a megölt király neje, Brunehaut és öt éves fia, Childebert, Fredegonda kezébe estek.
A halál kezébe estek akkor.
Ha nem volna egy nemtő, mely még a halálnál is diadalmasabb: a szerelem, ki szabadításukra jött.
Brunehaut szép volt, még szebb, mint meggyilkolt testvére; Chilperic legnagyobb fia, Merovée, már férfi volt; a fogolynő szépsége, szerencsétlensége meghatotta szivét; az anyján Andoveren elkövetett gyalázat tanácsot adott, mit tegyen: egy éjjel a szép özvegygyel és annak kis fiával a város bástyáin át megszökött. A ki Brunehaut-t szerette, annak gyűlölnie is kellett Fredegondát.
Csakhogy Fredegonda gyűlölete messzire hatott.
A roueni püspök, Pretextas, összeesketé a menekülőket; hanem Chilperic kiátkozá fiát, megtagadta beleegyezését e házasságtól; az ifju templomból templomba menekült az atyai harag üldözése elől, míg az orgyilok utolérte, melyet Fredegonda külde utána.
Követték többi testvérei: négynek rejtélyes halála volt már. Azt hiszik, hogy megmérgezték őket. Fredegonda saját gyermekeit óhajtotta a trónra juttatni.
Ekkor a fátumnak egy rövid villámsugára csapott közbe.
Egy délután Fredegonda három kis fia: Clodobert, Samson és Dagobert együtt játszottak a kertben, a legkisebb azon éjjel torokgyíkba esett, reggelre meghalt, utána való nap a másik és utána a harmadik. Három nap alatt üres volt az az egész világ, melyet koronás gyermekeivel népesített meg jövendőt látó lelke.
Ennek az asszonynak a fájdalmát nem oltotta el köny, ennek vér kellett.
Fizetett bérenczek egy mesét mondtak el a királynak, melynek vége halál volt.
Csak egy fia volt még Andoveretől: Clovis, alig tizenhét éves. Ártatlan gyermek még.
Ennek volt egy fiatal kertészleány játszótársa, az is tizennégy éves gyermek, a neve Viomara.
Mit tudtak ezek még, hogy mi a szerelem? Csak annyit tudtak, hogy egymást látniok jól esik, hogy arra a helyre leülhetni, a honnan a másik fölkelt, boldogság, s hogy azontul, ha egymás hangját hallhatták, nincs semmi kivánni való a földön.