Tehát a bérelt rágalmazók arra esküdtek a király előtt, hogy fia Clovis rábeszélte Viomarát, hogy mostoha anyja gyermekeit mérges illatú virágokkal rontsa meg. Ez a leány ölte el őket Clovis iránti bűnös szerelemből.
A király Fredegondára bizta a leányt, ő maga vetteté tömlöczre fiát.
A gyönge leánygyermek kínzott tagjai, mint a bimbójából kitépett alvó rózsa hullottak el a kegyetlen nő parancsára; de azért a gyönge leány egy hazug szót nem vallott szeretett játszótársára; még mikor utoljára kivitték is a máglyára, s meggyujtották körüle a rőzsekötegeket, az Istent hítta fel tanunak, hogy Clovis ártatlan.
Azon éjjel Clovist a noisy-i várkastélyból a vizbe hajítva, megfojták; a királynak azt mondák, hogy a kertészleány utáni keservében maga ölte el magát; épen úgy, mint a hogy elhitették vele, hogy első fia Merovée maga verte szivébe a kést, nem birva apja átkát tovább viselni lelkén.
S hogy senki ne maradjon élve a nagy királyi családból: az elvált királynő Andovere és leánya Bazine, egy napon haltak meg a kolostorban, nagyon hirtelen.
A király már ekkor öreg ember volt és Fredegonda még mindig fiatal.
A király már csak vadászatban találta szórakozását, Fredegonda talált mulatságot még másban is.
És a királynak volt bátorsága nyugodtan aludni oly nő karjai közt, a ki minden gyermekét megölte. És volt hite egy nőben, a ki mindenkit megcsalt. És tudott szerelmet keresni ott, a hol oly mérhetlen volt a gyűlölet.
A király öreg ember volt már és vadászni járt; egy reggel, midőn az elindulásra már trombitáltak az udvaron, a király lova, mikor eléje vezették, megbotlott és kitörte a lábát. Chilperic ezt rossz előjelnek vette, s e napról elhalasztá a vadászatot.
Azzal visszatért palotájába, s a más mulatságra szánt reggeli időt azzal vélte jobban eltölthetni, ha felkeresi Fredegonda hálószobáját.
Még homályos volt a szürkület ideje, a nehéz selyem függönyök lebocsátva, Fredegonda bársony nyugágyán aludt, háttal a belépő felé fordulva.
Hófehér karjai és válla ki voltak takarva, arany hajfürtei elömölve pihegő keblén.
A király a kezében levő lovagostor gombjával gyöngéden érinté Fredegonda vállát.
A királyné felébredt, s szerelmes mámorral suttogá:
– Már ilyen korán jösz, Landry? Hát elment már a király vadászni? Oh Landry, kedves Landry, illik ez? Így megháborítani álmomat.
Ezzel szemközt fordult Fredegonda. A királyt látta maga előtt.
Egyik sem szólt egy szót is a másiknak; a király sietve távozott el Fredegonda hálószobájából.
Rögtön összetrombitáltatta a vadászcsoportot, paripát hozatott elé s ment vadászni.
A míg a vadkant, a bölényt üldözé, végig gondolta magában, hogy emelte ő ezt a nőt, szurtos parasztleányból, a trón magasságáig fel? hogy űzte el érte igaztalanul első szerető nejét? hogy ölte meg érte a másodikat? hogy áldozta fel neki testvérét és hat gyermekét? s hogy kaczagott e nő buja szeretőinek ölelése között a király fölött, kinek koronáját a cselédek gúnyolják, a kik vele osztoznak, a kiknek elsőbbségük van fölötte! – És azután végig gondolta azt, mi volna ennyi bűnnek megfelelő büntetése? hogyan lehetne megtorolni ezt, hogy élők és halottak megnyugodnának rajta?
Valamit gondolt ki, a mi visszatéríté a vadkanok, hiúzok üldözéséből, de ezt a gondolatát nem mondhatta el senkinek; mikor kastélya parkján lovagolt, egy orozva ellőtt nyíl keresztül fúródott torkán s befejezte földi napjait.
Fredegonda tudta azt jól, hogy ily titok felfedezése után az a boldogabb, a ki a másikat hamarább megöli.
A király halála után fia született Fredegondának, kit Clotairnek kereszteltek.
Fredegonda háromszáz tanut esküdtetett meg rá, hogy az elkésett fiu még Chilperic ivadéka.
Hogy ily esküre szükség volt, jellemzi a nőt, s hogy ily esküdt elfogadtak, jellemzi a századot.
Az ifju királyfi mellé Landryt nevezte ki a királynő kormányzóul. Azt a kedves Landryt, ki majordomus volt Chilperic idejében.
Sigebert fia Childebert, az ausztrásiai király, a ki tagadta Clotaire törvényes születését, haddal támadta meg Fredegondát.
Fredegonda maga állt hadseregei élére, Childebertet leverte, s fiát egész Frankhon királyává tette.
Kár érte, hogy asszony volt; ha férfi lett volna, nagynak neveznék.
Egyszer Abderam kalifának, ki Szaffi uralkodója volt, az a különös ötlete támadt, hogy kedvencz leányának, a szép Zehirának egyik nap hideg a keze, másik nap meleg, midőn estenden atyjának kezet csókol.
Feljegyzé magának a melegkezű napokat és a hidegkezű napokat; azután más körülményekkel összeveté s azokból valami felfedezésre jutott; hanem azt nem mondta senkinek.
A kalifa öreg ember volt már, hanem azért három dolgot szeretett még: a mákonyt, az ezeregyéjszakai meséket és a leányát.
A szép Zehira Abdallának, a cordovai mór fejedelemnek volt eljegyezve s erre Abderam nagyon büszke volt.
Estenden, midőn a kalifa a mákony édes álmait szivogatta fel tekervényes nargyle szárából, felváltva egy-egy nemes ifju apród mesélt neki Sheherezáde tündérregéiből, mind addig, míg a kalifa elaludt, s azután mellette maradt reggelig és őrizte az alvót, ki a mákony-álomból csak reggel szokott felébredni; ekkor elmondá az apródnak, hogy mit álmodott? az apród azt tartozott felirni egy nagy könyvbe.
Az a nagy könyv tele volt azzal, a mit Abderam kalifa éjről-éjre álmodni szokott.
Abderam rájött arra, hogy valahányszor az ifju Aliben kerül a virrasztás sorába, olyankor forró Zehirának esti kézszorítása.
Egy este egy pár aranynyal hímzett papucsot ajándékozott a kalifa Alibennek. A papucs sarkára aranyfejű szegekkel volt kiverve szép arab betűkben e mondás: «Kerüld a nőket».
A kalifa hálószobájából egy hosszú folyosó vezetett azon zárt termekig, mikben a rabnők és rajtuk túl Zehira herczegasszony laktak.
A folyosót és a hálótermeket magas lábakon álló mécsek világították meg, miknek gyapot-kanóczába ambra volt keverve, hogy az olajfüstöt kellemes illatával enyhítse és lángja kékes legyen, ne háborgassa a lehúnyt szemeket.
Mikor a kalifa a második ezeregyéjszakai mesénél elaludt, Aliben végig lopózott e hosszú folyosón, keresztül az alvó odaliszkok szobáján Zehira hálótereméig; és nem vette észre, hogy a folyosó és a terem fehér tafotával van bevonva, s a kalifa hálószobájának küszöbére finom miniompor van elhintve.
A szeretők szemei mindig rosszul látnak. A csillagokat nézik, a kik pedig ő rájuk nem leskelődnek s az emberi szemek csillagaitól nem tartanak.
– Kedves Aliben, ha atyám megtudná, hogy a te fejed most így az én ölemben nyugszik, mi lenne ebből a te szép fejedből?
– Fej, – nálam nélkül.
– Nem félsz-e fejedért?
– Akkor is a tied fog az lenni.
– Aliben, tudod-e, hogy mi a halál árnyékában csókolozunk?
– Akkor meglopjuk a paradicsomot. Az is a haláltól betakart csók.
– De minket nem véd a halál, hanem fenyeget. Lásd, én sokszor gondoltam arra, hogy ha atyám megtudná szerelmünk titkát, téged megöletne. Titokban öletne meg, mert azt nem volna szabad megtudni senkinek, hogy Abdallah szultán jegyesének szeretője volt, a kit kivégeztek. Ezt még a néma hóhéroknak sem volna szabad tudni. Tégedet saját kezével fog csak megölni atyám; és azt én meg fogom tudni, mert akkor engemet saját kezével fog bezárni az ezüst ajtaju palotába, hogy neked hírt ne adhassak. De én mégis tudósítani foglak téged arról, ha veszélyben forogsz, ha nem szólhatok is veled. Nézd ezt a kis üvegcsét itt az övemben, ebben egy illatszer van, a mit nálunk még nem használt senki. A fürészorrú hal beleiben találják ezt apró gyanta alakban, nagy ritkán, minden tizediknél. Szagold meg. Sajátszerű illat; a ki egyszer érzi, el nem felejti többé. Egy csepp belőle kézre, vagy ruhára egész napra áthat. Tehát erre figyelj. Ha atyám felfedezi titkunkat, engemet elhurczol, elzár; én esdekelni fogok előtte s míg kezeit csókolnám, egy cseppet ez illatszerből rájuk dörzsölök. Ő azután tégedet fog hivatni és nyájasan beszélget veled. De midőn kezet csókolsz neki és megérzed kezén ezt az illatot: tudd meg, hogy halálangyalod kezét csókoltad akkor és menekülj.
– Bohóság, szólt az ifju; a többit elmondták a csókok.
Reggel kora hajnalban felébredt a kalifa s vallásos mosódásaihoz kezdett. Aliben már akkor ismét mellette volt s ő töltötte fejére a kristályvizet, ő nyujtotta neki a törülköző kendőt és segített turbánja tekercseit ismét sipkája körül fonni.
A kalifa ezután szokása szerint elküldé, hogy ő is végezze a thüharet szerinti mosakodást és azután jőjjön vissza.
A mint Aliben eltávozott, Abderám félrevonta a szőnyeget, mely a keskeny folyosót elzáró ajtót fedezte, s vizsgálva tekinte a selyem szőnyegre a padozaton.
És ime ott voltak a fehér tafotán piros betűkkel az Aliben papucssarkára kivert betűk, visszafelé fordítva: Kerüld az asszonyt!
Egyik nyom, úgy mint a másik, tisztán kivehető betűkkel mondta utána: Kerüld az asszonyt! és ő még sem kerülte az asszonyt.
Abderam felgöngyölíté az egész tafotát, melynek tulsó vége leánya hálótermében ért czélt s belépett vele hozzá.
– Szeretett leányom; szólt ott szelid hangon Zehirához. Tegnap reggel egy fehér selyem szövetet húzattam végig termeiden és folyosódon. Tegnap délben miniomporral hintettem be ajtóm küszöbét, mely hozzád vezet. Tegnap este legkedvesebb apródomnak, Alibennek, egy pár papucsot ajándékoztam, melynek sarkára gyöngyfejü szögekkel volt kiverve e mondás: kerüld az asszonyt. És ma reggel, nézd, tele van nyomtatva ez a tafota vörös betűkkel, a mik mind azt mondják, hogy «kerüld az asszonyt».
Zehira felsikoltott.
– Kedves leányom. Palotám előtt harmincz teve áll készen, megrakva nászajándékkal; ötszáz jó lovas ül nyeregben, a ki azokat kiséri. Holnapig a tengeren leendesz, ott vár vőlegényed Abdallah – szivesen üdvözlöm őt. Erről a történetről nem fog beszélni senki, senkinek semmit.
Zehira kétségbeesetten veté magát atyja lábaihoz.
– Atyám! bocsánat, irgalom.
Abderam mosolygott.
– Hát haragszom-e én? Nem küldöm-e veled áldásomat. Bántottalak-e? Fenyegettelek-e?
– De Aliben?
– Alibent nem fogja az én parancsomra bántani senki.
– Fogadod ezt nekem?
– Allahra esküszöm.
Zehira jól tudta már, mit tesz ez esküvés? Abderam parancsára nem fogja bántani Alibent senki; – csak Abderam maga, ki magának parancsolni nem tud.
– Nyujtsd kezedet nekem e fogadásra.
– Kezemet adhatom rá.
És mialatt Zehira össze meg össze csókolta hálatelten Abderam kezét, azalatt ujjai hegyével belédörzsölé azt az illatszert, mely úgy áthat a többieken.
Abderam visszament szobájába.
Aliben ott várt reá már, szolgálatára készen.
– Jó szolgám, jőjj közelébb.
Aliben odalépett hozzá.
– Régi fogadásom, hogy azon a napon, melyen leányom vőlegényéhez elindul, azt a kardomat, melylyel Tanger alatt harczoltam, azon szolgámnak ajándékozom, ki az nap este mellettem virrasztott. Jőjj és cseréld fel a magadéval.
Aliben tudott uralkodni magán. El sem sápadt, midőn azt hallá, hogy Zehira ma indul Gibraltár felé, hol Abdallah vár reá.
Odament és megcsókolá Abderam kezét.
Akkor aztán végig futott egész testén a borzadás.
Megérezte rajta az áruló illatot, mely tudtul adá, hogy a halál angyalának kezét csókolta most.
Abderam pedig jóságos szelidséggel veregeté meg Aliben ifjú orczáját, mint a kit nagyon kényeztetnek.
– És most vedd fel a Koránt és hozd utánam: imádkozni megyünk Amadin sirjához.
Alibennek megrendült minden idege.
Ő már tudta azt, hogy mit tesz «Amadin sírjánál imádkozni», Zehira egy félelmes éjjel reszkető suttogással elmesélte azt neki:
Amadin nagybátyja volt Abderamnak s ő előtte uralkodó Szaffiban. Abderam nagybátyját megölte orozva s úgy foglalta el trónját; a megöltnek valahol síremléke volt a palotában, de azt senki sem tudta: hol?
Mikor Abderámnak egy-egy ifjú apródjára gyanúja volt, hogy rabnőinek valamelyikével édes pillantásokat váltott, azt különösen ki szokta tüntetni. Volt olyan balga közöttük, a ki ezzel társainak eldicsekedett. Legnagyobb tisztelet volt a kalifával együtt imádkozhatni egy láthatlanul eltünt, prófétának hírlett szent sírjánál, melyről senki sem tudta: hol van?
Hanem Amadin sirjától nem jött vissza egy is.
Aliben követte a kalifát, ki előtte ment, s kardját próbálta kihúzni, melyet tőle kapott. Annak a kardnak pedig az a szokása volt, hogy nem járt ki a hüvelyéből. Bele volt szegezve.
Az ifju látta, hogy ő fegyvertelenül maradt, a kalifa kardot visz magával.
Az ifju gyönge alak volt még, a kalifa egy óriás. Fegyvertelenül is szétzúzhatná emezt.
Kilencz tömör oszlop tartotta a hálóterem boltozatát; a legszélső jaspisból volt, a többi mind különböző színű.
Abderam parancsolá Alibennek, hogy a jaspis oszlopot taszítsa félre.
Az oszlop engedett, s arra az oszlop alatti széles márványtábla rejtett rugókon felemelkedék. Alatta tíz márványlépcső látszott.
A kalifa Aliben vállára tette kezét s végig haladt vele a lépcsőkön.
Midőn leértek egy sötét boltozatba, melyet egyetlen örök lámpa világított meg a naphta lángjával, parancsolá neki, hogy keresse föl a halálra menendők szúráját.
Így szokta mindig azokkal, a kiket elemésztett: előbb imádkoztatá őket.
A sötét rejtek közepén volt egy nagy vas pinczeajtó, mely egy mély nyilást rejtett, e mély fülkében feküdt Amadin és még mások.
Abderam felnyittatá Alibennel a vasajtót. Folyvást kedves gyermekének nevezte őt és szülőiről kérdezősködött. Azután inte neki, hogy menjen utána a sirboltba.
A koporsó Aliben számára is készen állt már. Abderam pallosa ki volt fenve hozzá. Az ima végeztével, midőn áldozata lehajol az alkoránra, hogy azt megcsókolja, akkor szokta annak egy ütéssel a fejét lecsapni.
De abban a perczben, a mint a kalifa elől belépett az üregbe, Aliben rácsapta a vasajtót, s keresztül tolta előtte a nehéz reteszt. Azután fölsietett az üregből, s a félretolt jaspis-oszlopot ismét helyére tolta.
* * *
A szép Zehira menyegzőjéhez készült; rabnői gyöngyöket fűztek hajába; kezében két kis üvegcsét tartogatott; az egyik szerelmi bájital volt, melytől a vér sebesebben lobog, a másik halálital, melytől a vér megáll. Amaz piros volt, emez zöld.
Künn a palota udvarán nagy zaj támadt; reszkető eunuch rohant be, arcza fekete, ajka fehér az ijedelemtől s rémülten rebegé:
– A kalifát elragadták az angyalok az égbe; Alibent élteti a nép új kalifa gyanánt.
Zehira felugrott, elhajítá a zöld üveget s kiüríté a pirosat.
– Éljen az új kalifa!
Csak hat hónapja mult, hogy Diaz de Solis telepítvényeit leölték a rézszinűek, s a rioterioi váracs omladékait úgy benőtte fű és folyondár, mintha ezen a vidéken még a természet is vissza akarná foglalni, a mit tőle az óvilág lakói elvettek.
Pedig Solis valódi égetett téglákból rakatta a kastély falait, erős czölöpzetet veretve a földbe alapzatnak; két oldalt a Rioterio folyam keríté el, harmadikon a tenger. A folyam keskenyebb alján dobogó-hid vezetett keresztül, felvonó csapdával a kapu felől; a bástyák lőrésekkel voltak ellátva, az árkok sánczkarókkal kitűzködve, a hid védelmére két ágyu szolgált; a falakat háromszáz pánczélos vitéz védte; és a meztelen barbárok mégis leölték őket, felgyújták a várat, éjjel, zivatarban megúszták a folyamot, felmásztak a csupasz falon, orozva veték magukat az alvókra, s ott elnyomták őket tengersokaságukkal.
És azután ott hagyták a puszta romokat a három víz között, s hat hónap mulva vad bozót volt az egész telep helyén; útat, kertet ismét benőtt a vad növényzet, csupán azt a különbséget tevé, hogy a hol az ásó felforgatta, vagy a lópatkó letaposta a földet, ott egy addig ismeretlen vereshátú tövislapu burjánzott fel. A fehérek, az idegenek lábnyomán nőtt fel az.
Hat hónap mulva a véres éj után egy új hajó érkezék Paraguai partjaihoz, mely a rioterioi öböltől egy mérföldnyi távolban, épen a kastélyrommal szemközt horgonyt vetett.
Miért nem jött közelebb? Miért maradt oly messze láttávolban? Arra tán igen jó okai voltak.
Rögtön két dereglye közelített a hajó felől, mindegyiken husz-husz férfi ült, mellvértes, muskétás alakok, oldalt felcsatolt széles karamu kalapokkal, mikről nagy fehér tollak lengtek alá; őveikben pisztolyok, oldalukon széles, egyenes kard.
A dereglyék közeledtére a Rioterio bokros partjai mentében hosszú, keskeny pirógok sikamlottak tova: leskelődő indiánok csónakjai, hasonlatosak azokhoz a kajmánokhoz, mik előlük a víz alá bukdosnak.
A megölt fehérek testvérei jöttek!
A dereglyék földet érnek, két férfi lép legelőször a partra, kiknek vállukon átkötött széles kék szalagja rangot tanusít; az egyik piros, telt arczu férfi, vidám, derült homlokáról hátracsapva a tollas kalap; lépései, fejhordozása, mintha csak otthon, ismert város utczáin járna. A másik férfi sokkal ifjabb, szép, szabályos, de sötét szellemű arcz, sűrű szemöldökkel, s még alig hamvadzó bajuszszal és szakállal.
Az első Nunjo de Lara, Cabot Sebestyén vállalatának kapitánya, az utóbbi Hurtado Sebestyén, első hadnagy és a spanyol lovasok vezetője.
Utánuk a többi vitézek is kiszálltak a partra, kik közül tíz a dereglyék fedezetére hagyatott, harmincz a főnököt követé a romok felé.
– Kedves öcsém! szólt nevetésre hajló hangon Nunjo, úgy látszik, hogy a te távcsövednek volt igaza, ez csakugyan rom.
– Ugy-e? Te erővel pompás tetőt akartál rajta fölfedezni.
– Az ám. S utoljára azt akartam veled elhitetni, hogy itt az az építészeti rend, hogy a házaknak ne legyen tetejük. Hanem biz ez le van égve. És így nagyon jó gondolat volt tőled, hogy a hajóval ne jőjjünk közelébb, nehogy a nők is meglássák, mi van itt előttük? mielőtt mindent rendbe hozhatnánk.
– Mindent?
– No természetesen, a mit lehet. Innen úgy látszik, hogy azokat, kiknek bennünket vendégül kellene elfogadni, egy lábig kiölték. Nem is csodálkozom rajta. Diaz bolond volt. Mindjárt mondtam neki, a hogy hajóra ült, hogy így fog járni: hüvelykszorítóval, meg forró olajjal akarod te a vadakat meghódítani? vigy nekik üvegklárisokat, tarka szalagokat; bánjál velük szépen, s a tieid lesznek. De nem! neki más eszméi voltak, ő a bálványimádást akarta kipusztítani. Szegény, nyugodjék békével a másvilágon. Mi azon leszünk, hogy ezen a világon nyugodhassunk békével.
– Igen, karddal a kezünkben és félig nyitott szemmel, míg alszunk.
Eközben a váracs kapujáig ért a kis fegyveres csapat, melynek udvarát úgy tele nőtte már valami magas czikkes nádalaku növény, hogy a férfiaknak karddal kellett maguk előtt útat nyitni.
Hurtado elől ment, nyomában de Lara.
A mint az udvar közepéig haladtak, hirtelen gyanus morgás üté meg füleiket.
– Ez itten fenevadak tanyája is lehet; szólt de Lara könnyüvérű kedélylyel.
Hurtado egyet lépett a morgás helye felé, s a szétváló nád között egy jaguár otthonos fészkére bukkant, hol a nőstény fenevad épen két kis vak kölykét szoptatá.
Hurtado kirántá övéből egyik pisztolyát, de Nunjo visszatartá kezét.
– Ne lőjj kérlek, a hajón meghallanák s az asszonyok megrémülnének. Nem bánt ez a vad, ha te meg nem támadod, hagyd futni.
S a jaguár valóban a helyett, hogy a jövevényekre rohanna, hirtelen fogai közé kapta az egyik kölykét s nagy morgás és hátratekintgetés mellett a rom egyik tört bástyáján át eltünt vele. A másik fia ott maradt. Azt a katonák el akarták taposni. Nunjo nem engedte. Minek bántanák meg azt az állatot, mely őket kikerülte? anyja bizonyosan vissza fog jönni az itt maradt kölykéért; tegyék ki neki a kapuba, hadd találjon rá.
S valóban úgy lett. A jaguár az első kölykével átúszta a folyót, aztán ismét visszaúszott: ordítva, szökellve a várfalig jött, ott meglelte porontyát, szájába vette s azt is átvitte a tulsó partra.
– Látod, hogy még az sem bánt, ha te nem bántod.
Azonban jött mindjárt valaki, a ki nem birt ily nemes elismeréssel a békeajánló jövevények iránt. A nád közt recsegő léptek egy nagy fekete kigyót riasztottak fel fektéből. A kigyónak nagy pápaszeme volt, mintha ő foglalkoznék legtöbb tudománynyal; csúnya nagy fejét magasra emelte, karikába tekert farkán akként forogva, mint egy eleven gyertyatartó. Két méregfoga messzire kinyult felső állkapcsából s szemei zöld tűzszikrákat löveltek Hurtado felé.
– Nem mérges az, sietett de Lara hadnagyát megnyugtatni, de már későn jött beavatkozása, mert Hurtado a rárohanó kigyóhoz csapott kardjával s a jó toledói oly szerencsés volt, hogy a czudar cobra feje a földre esett; a kigyó dereka azonban rohamában fel nem tartva, a lovag lábaira tekergőzött, azokat összefonódó gyűrűivel egymáshoz szorítva s fekete vérét szerteszét fecskendve; míg a levágott fő mérges fogaival a szájába akadt nádszálakat harapdálta ketté, s ókuláros szemeivel most is dühösen pislogott fel megölőjére.
Hurtado lehányta magáról a halála után is erőszakoskodó dögöt s nem is beszéltek róla többet.
Most a vár üres szobáiba felvezető nyilást kelle megtalálni.
A lépcső le volt égve; hanem kötélhágcsót hoztak magukkal, elővigyázatból. Azon Hurtado ment fel legelőször.
A mint feljutott és egy pillantást vetett maga elé: félre fordult és eltakarta szemeit.
Egy korommá égett csontváz hevert előtte. Mellette voltak sarkantyui és ércz-olvasója, annak bizonyítványaul, hogy spanyol volt.
Azután üszkök, szenesült gerendák, összetört alabárdok vasveretes nyelei. A falak egészen feketék a füsttől. Ez lehetett az őrtanya, mely gerendázatra levén építve, beégett; a többi szobák boltozatosak voltak, azokat nem pusztitá el a tűz, hogy annál szomorúbb látványul hagyja meg.
Épen állt a nagy közös ebédterem, melynek falait Diaz szent képekkel festeté tele; azoknak a timbuctuk mind elcsúfíták arczaikat; a padlat fekete volt a vértől, s a ki az ablakokból letekintett, az ott alant fehérlő csontokból kitalálhatá, hogy a leölteket itt ez ablakokon hányták alá: a fenevadaknak volt dolguk, míg széthordták őket.
Legszomorúbb látvány volt egy kisded kamara egy ablakkal a tenger felé. Ez lehetett Diaz nejének hálószobája; a fal világoskékre festve s az égszín alapon (bizonyosan atyjának ágya felett) két piczi gyermekkéz tíz ujjának véres nyoma.
A padlón kitépett szőke fürtök, meztelen indián sarkak vérfoltjaiba tapadva.
Hurtado Sebestyén nagyot sóhajtott. Ő is magával hozta ifjú nejét.
Az új települők egész készülettel jöttek, volt közöttük mindenféle kézmíves; a harczosok mindegyikének kellett valami mesterséghez érteni; ki ács volt, ki asztalos, ki varga, ki takács, s a kard és muskéta mellett magával hozta mestersége eszközeit. Nunjo rögtön neki állította száz emberét a romnak, ötvenet a hajó védelmére hagyott s néhány hét letelte alatt ismét födél alatt állt a váracs, szépen befödve pálmakéreggel zsindely helyett; az égés, a pusztulás utolsó nyoma is eltakartatott, az udvarról és környékről kiirták a bozótot, a szobákat egyszinűre bemázolák, a kis gyermekkéz véres nyoma is eltünt a falról, s a termek rögtönzött székekkel és ágyakkal rakattak meg, miket nádból fontak. Nemsokára felvonatott a várudvaron álló póznára a spanyol lobogó, s három lövés a várfalakra felvont ágyukból jelenté a hajó népének, hogy a telep kész a vendégek elfogadására.
A hajón hagyott ötven harczos és a nők, gyermekek, kik a telepítők családjához tartoztak, málháikkal együtt dereglyékbe keltek s örömriadallal szálltak ki a partra. Ott mindenkire várt, a ki hozzá tartozott, férj, apa vagy testvér s a vidám karaván derült kedvvel vonult át a régi bambusz-hidon a helyreállított telepre. Mi borzalom fogadta ott az első megjelenőket? azt a gyöngébb szivűek nem tudták meg soha.
A gályáról azután kihordták még, a mi a telep lakosainak szükséges volt: európai háziállataikat, s az ötven harczi paripát a lovas vitézek számára; a hajó azután még egy napig ott czirkált az öböl előtt, akkor ágyulövésekkel üdvözölve az ottmaradókat, eltünt a víz láthatárán. A második telep magára maradt, ugyanazon a helyen, a honnan az elsőt kiirtották.
A mint a vitorla letünt a sík tenger látköréről, előjöttek hosszú dereglyéiken a timbuek.
Az újvilág őslakói; rézszin arczczal, réz fegyverekkel.
Talán épen ugyanazok, kiknek kezei Diaz de Solis vérében fürdöttek.
Nem jöttek sokad magukkal; nem is jöttek ellenséges indulattal; egy küldöttség volt ez csupán a nemzet vezéreiből, kik a Tahu-tollat viselik kontyukba tűzve; azok is lerakták ottkünn fegyvereiket s fonott kosarakban gyümölcsöt, póznára kötött malaczokat és lőtt vadakat hoztak saraglyákra téve; a vezérek mellett jöttek asszonyaik, nyakukba ültetett kis gyermekeikkel.
A ki asszonyával és gyermekeivel jő látogatni, az nem jő harczoló szándékkal.
A tisztelgők vezére volt Mangora, a timbuek fejedelme.
Mangora és követtársai a váracs nagy termében találták Nunjo de Larát, Hurtadot és az előkelő spanyol vitézeket.
Az indus fejedelem valami tört spanyolsággal üdvözlé az új telepítőket, mit még Diaz de Solis követőitől tanulhatott el.
– Jó fehér vitézek. A timbuek fejedelme Mangora. Mangora nem rossz ember. Mangora nem ölte meg a fehér vitézeket. Timbuek nem rohanták meg orozva az alvókat. A makhiaijik és a gujaczerek ölték meg őket éjszaka.
Timbuek nappal verekesznek. Timbuek jó barátai a fehéreknek, hoznak nekik szelid állatokat élve, vadakat megölve. Hoznak nekik gyümölcsöt, a mit egyenek; lent, a miből ruhát készítsenek; fák nedvét, a mitől meggyógyuljanak, ha betegek. Timbuek szeretni akarják a fehéreket. Másik fehér, a ki itt megöletett, Mangora apját sokáig itt tartotta magánál. Mangora apja haza jött, ajándékot hozott fehér úrtól. Ajándékot viselte holtig. Nem lehetett kezéről levenni. Holt ember kezéről levágta Mangora a régi fehér ember ajándékát, visszahozta új fehér embernek.
Mangora czifra iszákjából egy vasbékót vett elő. Az volt, a mivel Diaz de Solis megajándékozta a timbuek főnökét, úgy, hogy mikor az megszabadult tőle, otthon nem tudták levenni a kezéről, míg csak meg nem halt.
A kaczika oly jámbor, szelid arczczal mondta azt el de Larának, hogy az nem vehette gúnyra az indus szavait.
– A mit a régi fehér ember vétett, monda Nunjo, azt az új helyre fogja hozni. Az új fehér ember nem fog ilyen ajándékokat osztogatni barátainak, s annak a zálogául, hogy igazat mond, ime ezt a karikát ketté töri.
S azzal irtózatos markába fogva a kovácsolt vasbékót, úgy összeroppantá azt, mintha csak sütemény-perecz lett volna, egyik darabját magánál tartva, másikat a kaczikának nyujtva.
– Legyen egyik darabja tenálad, másik nálam, annak bizonyságául, hogy közöttünk soha ellenségeskedés nem fog lenni.
A kaczika ez athletai erő láttára térdre ereszkedék de Lara előtt és megcsókolta annak erős kezét, bámulva, sorba tapogatván minden ujját külön s a tenyerét is megnézte belől, hogy hol lakhatik abban ily ismeretlen erő?
– Mangora híved fog lenni örökre, rebegé alázatosan. Ily erős ember a timbuek között nincs. A timbuek is erős emberek; de a fehérek minden ujja egy olyan ember, mint egy egész timbue; egy ökle annyi, mint egy sereg; ő maga annyi, mint egy néptörzs.
Nunjo a hatást, mit herkulesi erejének bizonyítéka tett az újvilág lakójára, enyhíteni akarta, kellemes felfokozással. Nejét mutatta be az induknak, Donna Dolorest, ezen szavakkal:
– Ime kedvesim, ő anyátok leend; a hozzánk híveknek jóltevő, gondos anyja, mindnyájatok anyja, kihez úgy jöhettek, mind édes gyermekei.
És valóban Donna Doloresnek egészen olyan testi kinézése volt, a minőről az indus elhiheté, hogy ilyenek azok a nők, a kiket egy egész nép anyjának szoktak nevezni. Egy magának kellett egy csónak, a mikor kihozták a hajóból, oly kövér volt.
Mangora elámulva csókolá meg az élő bálvány süppedő kezét. Valóban ilyenek a bálványok Indiában, csakhogy kőből vannak. Az indus maga meg nem hízik, kövér nőt nem lát faja közt, hanem bálványait oly vastagoknak faragja, hogy két kezök ujjahegye elől össze nem ér. Ime egy ilyen bálvány elevenen! Valóban a fehérek nemcsak azért tartoznak az istenek sorába, mert mennydörögni tudnak; hanem, mert meg is tudnak hízni.
Nunjo, elkapatva a sikertől, melyet az első találkozásnál a vad fejedelem előtt kivívott, az utolsó kegyelemdöfést akarta megadni a meghódoltnak, s eléje vezette Hurtado ifjú nejét, Mirandát. Ifjú, húsz éves volt a nő; fekete szempillákkal és kék szemekkel. Miért kellett e kék szemeket Mangorának megmutatni?
– Itt pedig egy kedves testvért fogsz birni Mangora, ha hozzánk hű maradsz.
Az indus fejedelem arczra borult a fölséges tünemény előtt s azután ujjahegyétől fölfelé egész arczáig, ragyogó kék szeméig reszkető kéjjel nézte őt végig. Miranda megérzé arczán az indus vad szemeinek égetését s lesüté fekete szempilláit.
Mangora pedig térden állva, égnek emelt két kézzel kiálta ittasan:
– Esküszöm, hogy testvéred fogok lenni.
Tudni kell pedig, hogy a vad népek közt, a kik egymást szeretik, testvérnek nevezik.
Nunjo de Lara el volt ragadtatva diplomatiai fogásának teljes sikerülte fölött; hanem Hurtado is jelen volt, s nem lett volna spanyol, ha észre nem vette volna az égető pillantást, mely előtt neje lesüté kék szemeit. Hurtado kardja markolatát fogdosta ezalatt, és arra gondolt, hogy ő egy csapással ebből a kétszinű indusból két embert tudna csinálni.
– A míg kardom és kopjám van, nem koldulok. Ezt szokta Hurtado mondani, midőn de Lara unszolá, hogy vegyék igénybe a timbuek ajánlott barátságát.
Az élelmiszerek fogytak; az esőszak közelgett, az új telep még nem láthatta el lakóit újan termesztett tápszereivel annyira, hogy szükséget ne szenvedjenek s Hurtado nem engedte, hogy a timbuektől kérjenek kegyadományt, kik barátságukat ajánlák.
– Inkább kérjünk azoktól, a kik ellenségeink.
A jó barátok ajándéka drága, az ellenségé olcsó; az csak vérbe kerül.
Ugy is régi számadások vannak a szomszédokkal, mik még nincsenek kiegyenlítve. Hurtado maga mellé vevén ötven lovasát, útra kelt a tartomány belsejébe.
Mikor lovára ült, megölelte szép nejét. Talán hosszabb is volt a csók, mint más búcsúzáskor; talán jobban is dobogott a szív, mint egyébkor; pedig hiszen mitől félthették volna egymást? Nem biztos helyen maradt-e Miranda? s kellett-e Hurtadot félteni ott, a hol hárman voltak: ő, kardja és paripája!
Hurtado két hétig járt a vidéken, ellenséges népek között, alkudozott velök, beszerzett tőlük jó szóért, csecsebecsékért félévre való füstölthúst, tengerit, liszt-adó gyökereket, pálmabort tömlőkben, szelidített teheneket, bivalyokat, a mik a terhet hazáig szállítsák; s végezte ezt a munkát anélkül, hogy kardját egyetlen egyszer kihúzta volna hüvelyéből.
A hol csak megjelent, mindenütt eléje mentek a törzsek vénei, s mindenik első dolgának tartá esküvéssel bizonyítani, hogy nem az ő törzse volt az, mely a fehéreket leölte; más nép volt az, a mely az erdőn túl lakik. Az erdőn túl lakó megint azt állítá, hogy ő is ártatlan; a folyón túl lakók cselekedték azt. A folyón túl lakók meg a nagy Pampasz-pusztán túl lakókra háríták a gonosz tettet; a hová azután Hurtado nem ment azt tovább nyomozni.
Hisz oly ártatlan arcza, kinézése volt valamennyinek! Testük védtelen, fedetlen; tagjaik oly lágyak, gömbölyüek, hogy a férfit alig lehet a nőtől megkülönböztetni: félénkek, mint a madár és engedelmesek mint a gyermek. Fegyvereiket látni nevetség. A vasat nem ismerik, ügyetlen bárdalaku kardjaik vörös rézből vannak, nyilaik hegyei halcsont, paizsaik nádból fonva. Mi volna félni ez arczoktól, e karoktól, e fegyverektől a délczeg spanyol vitézeknek, a kiknek ruhája, kardja, karja és szíve aczél?
Hurtadó egész nyugodtan tért vissza a rioterioi kastélyhoz rakott karavánával.
Alkonyat volt, midőn az erdőből kiért, mely a tengerparton fekvő váracsot szemei elől elfedte s midőn egyszerre maga elől látta azt, a rémület és elszörnyedés hörgése fojtá el mellét. A várkastélynak nem volt teteje. Épen úgy, mint midőn először meglátta azt. Az ablakok redőnyök nélkül, a falak kormosan, az udvar közepéből, a romok közül, valami vékony, kékes füst csavargott föl; régi égés maradványa. Nunjo de Lara telepe el volt pusztítva.
Miranda! – ordíta magánkivül fájdalmas dühében a lovag, s azzal sarkantyúba kapva paripáját, neki vágtatott a folyamnak, a híd le volt égve; átusztatott a vízen s vágtatott a nyitott kapun át az udvarra.
Borzasztó látvány nyilt meg előtte.
Az udvar közepén halomra hányt gerendák üszkeiben hevertek a meggyílkoltak korommá égett csontjai. A gyilkosok oda hányták őket, hogy a visszatérők még csak ne is kereshessék közöttük ismerőseiket.
Hurtado őrjöngve rohant fel a lépcsőkön, miket a tűz épen hagyott. Ugyanazon kép, melyet már egyszer látott; összetört butorok, vérrel festett falak, a padlaton mezítelen lábak nyomai vérből, eltompúlt nyilak, kitépett hajfürtök.
Mint a sebzett vad, rohant át Miranda szobájába. Üres volt az is, mint a többi, a falakon golyók, lándzsafúrások nyomai, a padlaton vér.
És a mint megkövülve ott állt a szoba közepén, merev szemeit a vérfoltos padlóra szögezve, úgy tetszék neki, mintha a kuszált csuszamlások között betüket ismerne fel; igen, egy halállal küzdő irta azokat vérbe mártott újjal, értesítésűl a hazaérkezőknek; a küzdelem nem tapodta el egészen a betűket, el lehetett még olvasni:
«Timbue – Miranda!»
Hurtado ott leroskadt a földre, s összecsókolá e drága nevet, drága vért.
Mik történhettek itt?
* * *
Az történt, hogy a mint Hurtado és lovas csapata eltávozott a várkastélyból, egy indus küldöttség jelent meg a dobogóhíd előtt. Maga volt annak élén Mangora, timbue fejedelem, és ő volt közte egyedül a férfi, a többi mind asszony és leány.
Nunjo bebocsáttatá őket.
Mangora egészen fegyvertelenül jött, kisérete pedig csupa asszonyokból állt, ki tartott volna tőle?
A timbue megtudta, hogy a fehérek éheznek, a timbue hozott nekik enni; kosarakban édes gyümölcs, tömlőkben édes nedv; dobozokban só; a hús maga lábán jött ide; egyetek, igyatok, vendégeskedjetek; timbue nem kér fizetést, a timbue csak barátságot kér a fehérektől: jó szót és atyafiságot. Atyafiak nemcsak enni adnak egymásnak, hanem szeretik egymást. A timbue kiválogatta népe leányai közől a legszebbeket, elhozta ide; fehérek, testvérek ismerkedjetek meg velük, ki melyiknek megtetszik, azt válaszsza, azt szeresse. A szeretet összeforrasztja a jó embereket és az erőseket: ti erősek vagytok, mi jók vagyunk. Ha tetszik nektek, a mit mondtam, fogadjátok el.
Nunjo sokkal gyermetegebb lélek volt, mint hogy gyanakodni tudott volna egy szelid képű ember szavában, a kit nem bántott meg soha.
Az élelmiszerek, a pálmabor kiosztattak, mennyi e napra való volt a vitéz őrsereg közt, s hogy azoknak se maradjon semmi aggodalmuk az iránt, vajjon nincs-e megmérgezve étel, vagy ital? a szelid, simulékony indu hölgyek oda telepedtek melléjük, megoszták falatjaikat; az ismeretlen gyümölcsbe, melyhez a spanyol kétkedve nyúlt, elébb ők haraptak bele, s a poharakba töltött agaviszt elébb ők ízlelék meg; piros nyelveikkel szájaikat is körűlnyalva utána, annak bizonyságául, hogy abban nincsen semmi méreg.
Hanem elébb mondjuk el, hogy mi az az agavisz?
Van egy vastag, hosszas levelű növény Dél-Amerikában, melyet mi agavénak hivunk. Nálunk is láthatni úri kertekben cserepekbe téve. Ott úgy terem ez, mint a bogáncs. Nálunk ez nagyon sok időre virágzik, a mesemondók épen száz évre teszik idejét. Mikor egy-egy ilyen ritka példány valami fűvészi gyüjteményben virágzásnak indul, annak állványt készítenek, mert bokrétája három ölesre megnő, annak kifejléséről bulletineket adnak, s megszámlálják, hány ezer virágkehely termett rajta?
Dél-Amerikában ez úgy terem, mint nálunk a répa, s bár ott is évek kellenek kifejléséhez, de egyik a másik után nő, az agave-erdő folyton virágzik.
Ha egy ily óriás virágszárt, mikor első heti növésében van, felül élesen lemetszenek, az abból kitóduló nedv pint számra tölti meg a tömlőt, s e nedvet használják az indusok arra a czélra, mire mások a bort, sört, égett vizeket.
Mert az emberi nyugtalan ész minden éghajlat alatt kitalálta azt, hogy kell valami nedvnek lenni, a mibe a lelket belefojtsa, s az ég magas adományát, a gondolatot, eltemesse a földbe. Az ember mindenütt a földön rájött arra a tudatra, hogy milyen jó «állatnak lenni», csak érezni, de nem gondolkozni.
Épen erre jó az agavisz.
Ize behizelgő, kesernyés édes, füszerillatú és erősen szeszes. Úgy hínák nálunk, hogy «itatja magát».
Hanem amellett azon utóhatása van, hogy a ki először issza, az mély lethargicus álomba sülyed tőle, melyet főfájás, émelygés követ; ha ezen egyszer átesett, azontúl nem árt meg többet. Épen úgy tesz az ismeretlennel, mint a dohány; a ki először élvezi, elkábul tőle, a ki megszokta, annak élvezet.
A timbuek hozzá voltak már az agaviszhez szokva, nekik mindennapi italuk volt az; a spanyolok pedig akkor ízlelték először, talán igen is nagy mértékben: ha szép hölgyek töltik a poharat s szép ajkak édesítik a bort, férfi szív nem állhat nekik ellent. Alkonyatra kábult volt az egész spanyol telep, még a nők is hálószobáikba kényszerültek térni, kik az agaviszt először izlelték; – csak a timbuek voltak ébren.
Mikor mindenkit elnyomott a bódult álom, Mangora az ablakon át belopózott Miranda hálószobájába. Oly csendesen járt, mint a macska, de közelléte még is fölébreszté álmából az asszonyt.
Miranda ismét látta maga előtt azt a két égető szemet, melynek sovár tekintete előtt az első találkozásnál le kellett hunynia pilláit. Most ugyanazon tekintet a rémület csillagaivá nyitotta fel szemeit.
– Mit akarsz itt király? – kérdezé a tolvajok fejedelmétől. Királynak nevezte őt, hogy méltóságát eszébe juttassa. Pedig az csak ember volt ebben a pillanatban; – nem, annyi sem; csak vadállat.
– Azt akarom itt, hogy téged szeretlek. Jer velem, minden alszik a házban; jer hozzám, légy királyném. Én szeretlek, szeress te is. Ne kiálts! Itt minden alszik; de künn a kapu előtt a timbuek ébren lesznek, bárd a kezükben és mérges lándzsa. Ha egyszer sikoltasz, sípomba fúvok, s ők berohannak, mindent leölnek, mint leölték azokat, a kik először itt voltak. Nem segíthet rajtad senki, az agavisztól két napig halott, a ki először iszsza. Nyújtsd kezedet; vagy kezednél fogva vezetlek haza innen, vagy selyem hajadnál fogva hurczollak innen el.
Miranda mosolyra kényszeríte arczát; olyan volt e mosoly, mint egy holdkóros kínvonaglása. Kezét nyújtá a timbuenak.
De csak azért nyújtá felé kezét oly mosolyogva, hogy mikor a felé elragadtatva közelítő timbue ölelésére tárta karjait, hirtelen leszakítsa a nyakában függő rézsípot s villámgyorsan kihajítsa a nyitott ablakon.
Azzal a rémület kétségbeesésével sikolta fel:
– Nunjo, ébredj, ellenség a házon!
Mangora a jeladó síptól megfosztva, látta, hogy kelepczébe jutott; Nunjo szobájában Miranda sikoltására nehézkes lépések kezdtek hallatszani, a spanyol vezérnek erős feje volt, a kábító szer sem bírt annyira vele, hogy a sikoltásra föl ne ébredt volna, s valami csörömpölt oda benn, mintha kivont kard hüvelyét dobnák le a földre.
Mangora kiszökött az ablakon. Az erkélyről az udvarra vetette magát; a nők felnyitották már a kapukat, a timbuek ott álltak a sötét folyosókon, fegyverrel, paizszsal.
Nunjo megjelent a vár erkélyén; mámoros arcza előtt úgy tetszék, mintha ördögök csapataival telnék meg az udvar. Kezében volt a kürt, melynek szavára vitézei fegyver után szoktak nyúlni; azt háromszor erősen megfútta.
A kürthangra csak egy pokoli kaczaj felelt.
És azután valami fájdalmas nyögések.
Az álomnyomta vitézek kezeit a timbue hölgyek összekötözték; még a ki az álom bilincséből szabadulhatott volna is, fogva volt a Delila-tőrben.
A timbuek hahotáztak a vezéren, kinek nincsen katonája.
Nunjo pedig akkor egyet gondolt. Felölté pikkelyes bivalybőr pánczélját, föltette sisakját fejére, kihúzta jó kétélű kardját és elhatározta magában, hogy egyedül le fogja azt az ellenséget vágni mind.
Csak egy szük lépcső vezetett fel az erkélyhez; azon állva egy férfi, mint Nunjo, addig vághatta volna az ellene jövő meztelen vadakat, a meddig bennük tartott.
Elébb nyilakkal próbálták őt elözönleni. Az ostoba halcsonthegyü lövegek elgörbülve pattantak le az egyetlen ellenség bőréről, mintha rhinocerosra vadásztak volna.
Nunjónak pisztolyai is voltak, de azoknak tüzét nem vesztegette támadóira. Szemeivel a sötétben Mangora tollkoronás fejét kereste. Annak volt szánva a golyó; mert kardélre nem fog kerülni a gyáva álomgyilkos.
De Mangora másfelé járt: mig társai az udvaron Nunjo figyelmét elfoglalva tarták, ő felkúszott a lőréseken, mint a kígyó, keresztülcsúszott rajtuk, ott kötélhágcsót erősített meg; utána jöttek a legbátrabbak; s mikor már sokan voltak együtt, Nunjo háta mögött belopóztak az elhagyott termekbe, a mikben csak Nunjo neje és Miranda voltak ébren.
A kövér termetü asszonyságnak azért kellett meghalni, mert a rablók egyike sem birta volna magával vinni: őt leszúrták lándzsával. Miranda fejére pedig egy hálót vetettek, minővel a jaguárokat szokták fogni s mozdulatlanná tették.
Nunjo a nők sikoltására eszeveszetten rohant vissza a belső szobákba. A timbuek ott várták emelt fegyverekkel az ajtó előtt.
A mint berohant, egyszerre tíz lándzsadöfést kapott testébe, azokkal az átkozott fegyverekkel, a miknek fürészfoga benne akad az ütött sebben.
De mi a tíz halálos seb az oroszlánnak, abban a pillanatban, a midőn ellenére rohan? Nem látott, nem érzett semmit, mint megölt nejét a földön, annak iszamos vérét lába alatt. Miranda vonagló alakját Mangora vállán s a halálos dühöt szivében.
Ordítva veté magát a rablóra, magával rántva a testébe ütött lándzsákat, s fel nem tartva a bárd-csapásoktól, miket két oldalt fejére kapott. Egy döféssel úgy szegezte őt a falhoz, mint egy nyomorúlt denevért!
A mik ezután történtek, azokról beszélnek a füstölgő üszkök, az elhamvadt csontvázak az udvaron.
Hurtadoban felforrt a spanyol-vér; két tűz forralta azt, a bosszúállás és a féltés.
Hova lett Miranda? ha meghalt, minden vércseppje, – ha él – minden könycseppje bosszúért kiált.
– Akartok-e velem jőni? – kérdé elkeserült társaitól, kiknek e romok közt úgy sem volt maradásuk többé.
Akár a világ végeig.
Vasemberek, vasöltözet, vasfegyverek, egy egész világon keresztül járhattak, mely tele van olyan emberekkel, kiknek szine, kardja – réz.
Hanem a mit a rézemberek földétől és izmaitól megtagadott a természet vasban, azt kipótolta náluk ravaszságban. Tudjuk, hogy a réz rozsdája méreg. A rézszinű ember rossz gondolatja öl.
A timbuek jól sejték eleve, hogy a visszatérő lovagok bosszúálló dühvel fognak a gyilkosok után nyomúlni, s gondoskodtak magukról. Az új világ czivilizatiója előtt már ismeretesek voltak a csinált útak. La Plata helységeit az ország belsejében rendesen kavicsolt ösvények kötötték össze. Limában kővel kirakott utakat találtak a spanyolok.
A tengerpartokhoz ugyan még nem vezettek az utak, mert a tengerre a folyamokon át csónakokkal jártak a benszülöttek, hanem a folyamok melletti telepeknél végződött minden út. Ha tehát Hurtado csapata a Rioterio partján fölfelé megindult, okvetlenül meg kellett azon útat találnia, mely a timbuek fővárosába vezet, s ha az utat megtalálta, az ország egész nyomorú hadereje nem lehete képes őt feltartóztatni.
Ez út, a mint a folyam partjától eltér, egy széles mocsáron visz keresztül, melyet óriási magas fű takar, európai aquariumokban sokszor megbámult hengerszálu gazdag vízi növény, mely gyökereit a vízbe ereszti le, s fenn hajlékony bürüt képez. Ez ingoványon nagy fáradsággal készitettek a bennlakók utat, levert karókkal, elsülyesztett kövekkel. A spanyolok legyilkolása után a vert utat felszakgatták, s hogy semmi nyoma ne maradjon, nagy, türelmes fáradsággal téptek fel a mocsár széléről zöld zsombékokat, azokkal beülteték az elrontott utat; egyenlővé vált az a mocsár többi síkjával.
Ez nem volt elég.
Ekkor egy széles utat vágtak a mocsár más tájékán, a zsombékok füvét leégették, s azután apró kavicscsal behintették azt végig, hogy egészen csalóka út lett belőle, mely egyes embereket, még lovagokat is elbirt, de egész tömegek alatt könnyen leszakadhatott.
A csalódás nevelésére, még kémeket is állítottak ki az útfélre, kik a spanyolokat lőtávolságra bevárják, s akkor előlük a cselúton megfutamodjanak.
Hurtado a boszú vakságával rohant bele a kelepczébe.
A gyűlölt ellenség láttán neki sarkantyúzta paripáját s üldözőbe vette őket a csalúton keresztül.
Egy ideig szikrákat hányt a lópatkó, később víz bugygyant fel nyomában, utoljára csülökig esett a ló a dágványba.
A spanyolok még mindig nem akarták elhinni, hogy veszélybe jutottak, előbb leszálltak lovaikról, s kantáron vezették azokat maguk után. Egy-egy paripa megijedt, midőn lába alatt sülyedni érzé a földet, az ott veszett, kínos vergődésével megrontva maga körül a lenge utat: visszatérni sem lehete már az összetépett ingoványon. A vas férfiak egyre növekedő dühvel üldözék meztelen ellenségeiket, azok könnyedén futottak előttük.
Utoljára Hurtado oly mélyen szakadt bele az ingoványba, hogy sarkantyúit nem birta a hinár közől kiszabadítani, társai, kik segélyére siettek, csak növelték veszedelmét, mert a sokszorozott teher alatt mind jobban engedt a bürü; az összetódult csapat egyszerre keresztül szakítá a zsombékok gyökérszövedékét, s Hurtado a csaták leghősiebb vitézeit maga előtt látta csoportosan, védhetlenül egy utálatos sárba elmerülni.
E látvány után nem akart többé semmit látni és behunyta szemeit. Még hallotta sokáig a kétségbeesettek halálkiáltásait, a vergődő paripák rémes nyerítését s érezé, mint sülyed alá maga is csendesen, izről-izre a posványos degetbe.
A halálhangok elcsendesülte után más hangok kezdték körülvenni. Emberi hangok, de ismeretlenek, örömhangok és épen azért ijesztők: ellenségei jöttek vissza. Ah, a rókáknak nem veszély az, a mi az oroszlánnak. Itt kaczagtak már feje fölött, itt ropogott lábaik alatt a száraz fű, és Hurtado most már óhajtotta, hogy bár sietne az a tengeri kobold, ki őt lábainál fogva húzza lefelé; nehogy élve jusson ez utált ellenség kezébe.
A zöld sás ajkáig ért már, egy utolsót sohajtott: «Miranda» s nem sokára csak hosszú hajfürtei úsztak még fenn az iszapon.
Akkor ezeket a hajfürtöket hirtelen megragadta valaki, keze körül csavargatá s az élettelen lovagot ismét elővonta a felvilágba.
Mikor Hurtado felnyitá szemeit, egy kőépületben találta magát, mely hasonlít azokhoz, a minőket gyermekek építenek kártyából, alól széles, hosszú sor, minden emelet egy szakaszszal kevesebb, a legfelső csak egy szoba. Az inkák idejében így építettek.
Ő a legalsó osztályban lehetett, mert fektéből egy egész teremsorozaton láthatott végig, minden terem nyilásánál lándzsás őrök álltak.
Körülötte nők jártak-keltek; idegen rézvörös arczu némberek, ifjak és vének, szépek és rútak. Kezei le voltak kötve fekhelyéhez.
A mint szemeit felnyitá, a nők nagy zajt ütöttek s e zajra a legszélsőbb teremből megindult egy csapat férfi, kiknek vezetője sokban hasonlított Mangorához. Az ind arczok különben is nehezen különböztethetők meg: Hurtado annak képzelte őt; s elgondolá, hogy milyen válogatott kinzás az a pokolban, valakinek megmutatni halálos ellenségeit és kezeit lekötözve tartani.
Az indusfőnök inte kisérőinek, hogy maradjanak a külső szobában; ő egyedül lépett a lekötözött spanyol elé.
– Ellenség, – szólt hozzá tördelt spanyol nyelven; – meg vagy kötözve, tehetetlen vagy, bepólyált gyermek vagy. Utolsó vagy a fehér férfiak közől, a kiket a tenger hozott szárnyas úszó házban. Mi öltük meg őket. Erősebbek voltak fegyverrel, megöltük csalfasággal; utánunk jöttetek boszút állani, megfogtunk benneteket csalfasággal. Húsz társad élve került kezünkbe; nekünk nem volt vasöltözetünk, nem is próbáljuk a tieteket viselni; olyan az, mintha valaki magával hordaná a tömlöczét. De azért mégis legyőztünk benneteket. Bátyád, a fehér oroszlán, megölte az én bátyámat Mangorát.
E szóra elégülten sóhajta fel Hurtado.
– A megölt szellemének kiengesztelésére én is megölettem elfogott társaidat. Mind megölettem őket. Válogatott kinzásokkal ölettem meg. Egyet a vörös hangyák fészkébe kötteték ki. A hangyák ették meg élve. Másikat nyers bivalybőrbe varrva a forró napra tétettem, a zsugorodó bőr szorította agyon. Mást gyantával vonattam be s hagytam égni, mint a fáklyát. Egyet lehajtott pálmasudarakhoz köttetve lábainál fogva, lassankint hasíttattam ketté. Mind más meg más halál nemével ölettem meg őket; mert a megholt szelleme az ilyenekben gyönyörködik s a megöltek szellemeit engesztelni szükséges. Most csak te vagy még hátra. Te magad a férfi, és egy nő: a feleséged.
Hurtado szívén nyilalt keresztül ez a szó. Miranda él! és itt van!
– Ti ketten vagytok az okai ennyi halálnak; mert hogy olyan nagyon szerettétek egymást. Mangorát megrontották nőd szemei, hogy nem akart mást szeretni, csak őtet. Nőd pedig nem akart mást szeretni, csak téged. Ti vagytok a legnagyobb bűnösök; nőd, a miért olyan szép, és te, a miért úgy szeret. Én felfogadtam Mangora szellemének, hogy titeket foglak legjobban megkínozni. Jobban, mint társaidat, a kiknek némelyike egy hétig kinlódott. A ti kínjaitoknak tovább kell tartani. Halljad, miként?
Hurtado arra gondolt, bár csak Miranda is meghalt volna.
– Sem téged, sem nődet nem öletlek meg, – folytatá az indusfőnök kegyetlen nyugalommal. – Ti élni fogtok. Be sem záratlak benneteket; járhattok, kelhettek szabadon. El sem választalak egymástól benneteket; egy házat adok át számotokra, abban lakjatok tetszéstek szerint. Mindennel el lesztek látva, a mi az életre kell; szolgálni fognak benneteket cselédek, mint saját magamat, s jaj annak, ki egy hajatok szálát meggörbiti. Az mintha csak a bálványisten szemébe köpött volna.
Hurtado bámulva nézett az indus főnökre, ki mindezt a legkegyetlenebb hideg düh kifejezésével mondá el.
– Hanem egyet tudj meg, fehér ember. Együtt lakhatol, beszélhetsz, járhatsz, együtt ehetel feleségeddel; de kettőtök közt fog feküdni az éles bárd. Tudod-e mit jelent a közben fekvő éles bárd? Nem tudod. Én megtanítlak rá. Szeretitek egymást? Nagyon jó. Lássátok egymást; beszéljetek, sohajtozzatok; hizelegjetek egymásnak, epedjetek álmatlan éjszakákon át egymásra gondolva, ez mind szabad: de egymást megölelni, megcsókolni nem lesz szabad. Egy éber őr fog reátok mindenütt vigyázni, ébren és aludva; otthon és odakünn; a házban és az erdőn. Megvesztegetlen árnyék fog utánatok járni, a ki elárul, és ha egyszer, egyetlen egyszer elhagynád magadat ragadtatni arra, hogy nődet megcsókold, akkor egymás szemeláttára foglak benneteket halálra kínoztatni. – Most tehát légy feloldozva és járj szabadon. Asszonyod lakásodon vár reád. Ő is épen úgy tudja, hogy az ő csókja megöl téged, mint te tudod, hogy a te csókod megöli őt. Most menj hozzá és élj, a meddig akarsz… Sziripa király ezt itélte felőled.
Oh valóban Sziripa király legkegyetlenebb volt minden kaczikák között, a kik valaha élni hagyták azt, a ki meg akart halni.
Milyen lehet két szerető szív viszonttalálkozása, kiknek csak közelíteni szabad, de egymáson dobogni nem. Ifjú férj és ifjú nő, a szerelem hevétől égve, mindennap láthatják egymást, járhatnak, kelhetnek együtt virágos erdőkön, a hol fű, fa, madár, lepke, minden szeret; csak ő nekik nem szabad szeretni egymást. Mondhatják egymásnak a leghizelgőbb szavakat, de a két beszélő ajk között közbül fekszik az elválasztó bárd: a mindenütt kisérő kém szeme.
A nő mindig forróbban szeret, mint a férj; de a nő mindig is jobban félti kedvese életét.
Miranda szent regéket tudott mondani férjének nagy királyokról, királynékról, kik Istennek tett fogadás szerint örök epedésben éltek: szerettek boldogság nélkül. Rájuk is ily koronák várnak.
Majd az asmodái démonról, ki az ó-szövetségi férjeket nászéjeikben megkinozá, s az angyalról, ki őket megszabadítá. Ez angyal védje őket is.
Sziripa királynak volt egy neje, fiatal, bársonybőrű, koralajku némber: ez beleszeretett az ifjú idegenbe.
Szerette is és szánta is.
– Hallod-e te fehér ifju – mondá neki, – szeress engem és én a kedvedért megölöm Sziripát, téged teszlek helyébe királynak, s akkor leszesz rabszolga helyett király, özvegy helyett két nő férje.
Hurtado undorodva utasítá el magától a rézkirályné vallomását.
A királyné ez időtől még jobban szereté őt és üldözé.
Ezentúl két kém leste az ifju párt, a királyé és a királynéé, s ha aludt volna az egyik, ébren volt a másik.
Miranda és férje tudták azt jól, hogy az egész házban, mely lakásukra van rendelve, minden szolga, cseléd, felügyelésökre rendelt őr, s megszabadulásra gondolni sem lehet. Hova? Kihez?
Mindkettő tudta azt, hogy egyetlen csók hitvesének halála lenne, kínos, gyalázatos halála s e csók bármi édes lehet is, nem lett kérve, nem lett adva.
A pokol istene a pogány hitregében azzal bünteté az az elkárhozottat, hogy az örökké éhezőt szüntelen előtte libegő s ajkaitól elfutó lakomával ingerlé; – a chinai hóhérművészek a kínzás legfinomabb nemének találták a halálraitéltet nem hagyni elaludni, szüntelen ébren tartva ölni meg. Sziripa túltett rajtuk.
Van egy ananászfaju gyümölcse Dél-Indiának, melynek nedvéből csodaszerű italt készítenek; a ki azt megkóstolja, szerelmes bódulat lepi meg idegeit, szívén uralkodni többé nem bir; túlságos élvezet után meg is öli az embert.
Sziripa oly kegyetlen volt, hogy e gyümölcsöt szüntelen föltéteté az elitéltek asztalára s annak nedvét a számukra küldött pálmabor közé vegyítteté.
Ők azonban soha sem nyúltak e haláladó édes méreghez; valami undort éreztek iránta, mely éltüket őrizte meg.
Egyszer Hurtado egy ily gyümölcsről leszakított egy húsos pikkelyt, s a kezére fecscsent nedv azon olyszerű lemoshatlan nyomot hagyott, minőt a farkastej hagy a bőrön. «Ez méreg» mondá nejének.
– Nem jobb volna-e, ha meghalnánk együtt, mint hogy élünk így együtt?
És megoszták egymás közt a gyümölcsöt. Ezuttal nem Éva volt, ki az almát kinálta férjének.
Az édes méreg eltöltött minden eret. Ez a halál. A halál nagyon édes. «Ölelj meg, csókolj meg» rebegék egymásnak.
A kémek futottak hírt vinni a királynak, királynénak.
«A férj megcsókolta nejét!»
Jött a király és a bakó; a királyné és a kínzók.
Miranda ajka még akkor is férjéhez volt tapadva. A csók hosszú volt, mert a túlvilágon végződött. Az öröm végtelen, mert a halálban múlt el. Két szív szakadt meg egymáson.
Az angyal, ki Tóbiást megmenté a rossz szellemtől, ezeket is ki tudta ragadni a vad ellenség kezéből s bizonyosan jó hely, a hova vitte.