Gaussin kisasszony fiatal szinésznő volt, Bouret úr pedig fiatal boltossegéd, mikor egymással megismerkedtek.
Mikor megismerkedtek, még Gaussinnak nem volt híre, Bouretnek nem volt vagyona: egyik sem adhatott a másiknak egyebet, mint saját magát. De hát nem elég sok-e ez? Ha az ember a kedvesének úgy átad mindent, hogy magának nem tart meg semmit.
Fiatalok voltak és szerették egymást.
Később Gaussin hírt szerze magának; a hír aranyat is terem (nem nálunk, hanem másutt), hullott a koszorú, vers és louisdor a kedvencz művésznő lábaihoz; hullottak hasonló mértékben sebzett szívek is lábaihoz. A szíveket ott hagyta, a többit megosztotta Bouretval; a koszorúkon pihentek együtt, a verseken nevettek együtt s a louisdorokat elköltötték együtt.
Bouretnek ekkor sem volt még semmije, csak jó szerető szíve; hanem hiszen ez is Gaussiné volt.
– Nem maradok én mindig ilyen szegény, mondá az ifju szerelmes kedvesének; nekem álmaim vannak, a mik azt jósolják, hogy még egykor milliomos leszek; oh az ilyesmit csak akarni kell. És ha egyszer én nekem egy millióm lesz, akkor te neked meg egy milliód lesz és egy sous-d. Egy sous-t tán érek magam is – ráadásképen?
A szerető megölelte s azt mondá rá, hogy ő ezt a «másik» milliót tartja meg.
A fényes álmok nem hagyták nyugodni a nagyravágyó ifjut, egy napon búcsut vett Gaussintól. Elindult a szerencsét üldözni.
– De nem akarok adósod maradni, im egy üres lapot hagyok nálad, nevemmel aláirva, két tanú által előttemezve, felül a czimzet saját kezemmel: «Gaussin kisasszonynak; kötelezvény: Én alulirott kötelezem magamat…» a többit töltsd ki te, majd ha milliomos leszek.
Azzal megcsókolták egymást, Isten tudja hányszor és hányadszor? s elváltak.
Ez elválás után Gaussin kedélye nem volt többé az, a mi eddig; valami búskomolyság vett erőt rajta; ez átvonult szerepein is, ártott hirének s lassankint elfogyasztá a koszorúkat, verseket és louisdorokat. Mert ilyen a művész dicsősége.
Bouret pedig milliomos lett.
Merész vállalatok, előre tekintő lélek, jóltevők hátát kellő időben zsámolyul használni tudó bölcseség, s hozzá egy kis háborús világ, léggömb sebességgel emelék fel az óhajtott millióig.
Persze, hogy a mint az első milliója megvolt, a szegény Gaussin nem jutott többet eszébe.
És azután jött a második millió, jött a tizedik, jött a századik, utoljára hatszázezer livre évi jövedelme volt, a mi papirosra lefordítva tesz a mi pénzünk szerint hat millió osztrák értékű forintot.
No akkor meg már épen nem gondolt a szegény kis Gaussinra.
Ah, hisz már akkor az udvarhoz volt bejárata; a hol a világ első szépségei voltak egy kalitban, a kiknek nem is ő udvarolt, hanem azok neki. Kinek jutott volna itt eszébe a régi Gaussin?
Azaz, hogy néha még is eszébe jutott ez a név, mikor a főkönyvében lapozgatott s egy betöltetlen szám figyelmezteté, hogy van egy általa régente kiadott charta bianca, még pedig egy könnyelmü szinésznő kezében, a ki majd annyit irhat rá, a mennyit neki tetszik.
Többször fel is szólíttatá ügynökei által Gaussint majd barátságosan, majd hivatalosan, hogy adja elő azt a fatalis fehér lapot, irjon rá valami összeget, legyen az száz, vagy kétszázezer frank, szabja árát, de ne tartogassa tovább magánál, mert az a magas financiér számításait untalan zavarja.
Gaussin azonban nem egyezett. Minden barátságos és hivatalos felszólításra azt felelte, hogy nem adja a fehér lapot, mert az neki egy milliót ér.
Világos, hogy régi szaván akarja fogni a bankárt az impertinens creatura s egy kerek milliót akar tőle facsarni.
Félmilliót már igért Bouret a fehér lapért, de Gaussin nem adta elő.
Egyszer nagy szüksége volt XV. Lajos királynak pénzre.
A bankároknak saját házaikban való meglátogatását nem III. Napoleon találta fel; ezt tette XIV. Lajos Bernát Samuval, a kinek az apja egyházfi volt, és XV. Lajos Bouretval; és e magas kitüntetés a bankároknak mindig sok pénzükbe került. A Croix Fontaine-i pavillont, melyben Bouret fejedelmét megvendégelte, négy millió bánta meg.
A király ép oly kegyelmes volt, mint Bouret engedékeny. A sok magas kegyosztalék között az is előhozatott úgy «en passant», hogy jó volna azt a hóbortos Gaussint törvényesen kényszeríteni, hogy bizonyos «fehér lapot» a bankár aláirásával adjon elő, s egy megitélendő sommával elégedjék meg, nehogy még zavarba hozza a nagy financiert, épen akkor, midőn a fejedelem pénzügyeinek rendezésére áldozza fel tehetségeit. – Oh hisz ezen legkönnyebb segíteni.
Gaussin kisasszony ellen rögtön kiadott egy lettre de cachet, ő egy kis időre elvándorolt a Bastillebe; de zsöllyeszékben vitték, nem történt semmi baja. Az alatt hivatalosan felnyitották fiókjait, meglelték a lepecsételt levelet, melynek hátuljára volt irva «Bouret kötelezvénye», azt a törvényszék elé vitték; ott felbontották.
A fehér lap már be volt töltve.
És mi volt a kötelezett összeg?
«Én alulirott, Bouret János, kötelezem magamat – a szegény kis Gaussint holtomig szeretni.»
Egyéb semmi.
… Tizenhét esztendő múlva Bouretnak nem voltak se milliói, se palotái; hanem az adósok börtönében halt meg, s eltemettetett hitelezői költségén.
Köröskörül, a mennyire szem lát, egy bokor, egy kóró, egy pálma, egy fűszál sem lepi a mezőt; a láthatár egyik szélétől a másikig nem vet semmi árnyat a kelő nap előtt, csupán egy domb a puszta közepén, s egy férfi, a ki a domb oldalán fekszik, könyökét azon négyszögű kőre nyugtatva, mely a domb elejére van ásva.
A férfi most ébredt föl, vagy tán most hagyta el a reggeli imádkozást, még térdelve fogadja a napot, s keze hosszú olvasója fekete gyöngyein nyugszik.
Viselete olyan, mint keleten a koldusoké; durva daróczpalástja szőnyegül alája terítve, szétnyitott ujjatlan inge naptól égett sebhelyes karjait engedi láttatni; lábai fedetlenek, az egyik nyomorék, sánta, megcsonkított.
A férfi haja és szakálla fehér, de arcza tagadja éveit, az még fiatal, piros, életszinű; széles homlokán semmi ráncz, szemei fényesek, villogók; ajkai teljesek, egész tekintete szelid, szilárd, komoly. Valami kegyes zarándok, valami szent bölcs, valami nyomorék koldus.
A pusztaság keleti láthatárán, köves Szivász sík pusztája fölött, egy magas, vörös pyramid állja a napsugarak útját; a hajnal ködében inkább egy vörös árnyhoz hasonló. A nyugati határon pedig egy álló felhő borong, mely mozdulni nem látszik; egy fekete, szegélytelen felhő, melyet a hajnal szele meglebbenteni nem bir, a hajnalsugár megaranyozni nem tud.
Az egész vidék felett emberhangtalan csend van; hanem e méla csenden keresztül hangzik valami folytonos fájdalmas zengés, mely mintha a föld alól jőne. Messze, messze, köröskörül, mindenütt, a merre a puszta terül, hangzik az a vérfagylaló, szomorú, szívreszkettető hang; mintha az élő föld siralma volna, mintha elkárhozottak nyögése, kiáltása hangzanék fel onnan az alvilág boltozatai alól, tompítva a föld rétegei által; mintha átkozott szellemek zűrdala töltené meg a levegőt, a miről senki sem tudja honnan jön és hová megy?
A magános vándor arczán nem látszik semmi vonása a félelemnek; a puszta rémképe, a puszta rémsírása nem borzasztja őt vissza.
Ha e puszta dombon, kisértetsóhaj közepett végig alhatta az éjszakát egyedül, a napot sem fogja rettegni; – még egyszer leborul a halomra, s homlokával a durva követ érintve, esküvő szóval mond, a pornak beszélvén:
– Oh bölcsek bölcse! Hadd eltanulnom nagy tudományodat, hogy bevándoroljam vele a világot és bevégezzem azt, a mit te félben hagytál!
És azzal feláll s nagy méltósággal körültekint a pusztán.
Az a puszta Iran boldog földe; még tegnapelőtt Ázsia negyedik paradicsoma, ma sivatag.
Az a domb Abu Mozlim sírja, ki fél millió embert öletett meg hosszú harczaiban.
Az a bölcs, az a vándor, az a koldus, ki a síron pihent, Timur, – a kardvas. Rettentő gúnynevén Timur Lenk, a sánta; hizelgői nyelvén Gurgán, a nagyúr; – Szahil Kirán, az idők ura; – Dsihángir, a világfoglaló; a kilencz világhódító közül a legutolsó, kinek fején huszonhét ország koronája nyugszik, kinek lábai alatt az Industól a Volgáig huszonhét ország népei nyögnek; a rettenetes Tamerlan!
Az a veres gúla ott a keleti láthatáron, az a koponya-pyramid, melyet kilenczvenezer hadi fogoly levágott fejeiből rakatott, – az a mozdulatlan felhő a nyugati látkörön, az Szivász füstje, mely két nap előtt még százezer lakos városa volt, és ma ugyanannyinak sírja.
Ez a félelmetes döngés, sírás itt a föld keblében: ez pedig négyezer örmény harczos jajszava, kiket a győztes hódító élve behantoltatott, deszkákkal falaztatva ki sírjaikat, hogy halálkínjaik sokáig tartsanak. Azok sírnak fel a föld alól.
És a sánta ember, bivalycsont buzogányára támaszkodva, önelégülten néz végig a pusztán, mely tegnapelőtt még paradicsom volt s melyet az ő paripái tapostak ilyen sivataggá.
A mit lát, a mit hall, az lelkének gyönyör!
A puszta sír! A föld siratja önmagát!
Timur tábora teli volt mindig tudósokkal, költőkkel, énekesekkel.
Mikor egy országot elpusztított, mikor egy várost földig rontott, élő nem maradt nyomában, s a hol ő keresztülment, nem maradt utána sem gyermeksírás, sem ebugatás, sem kakasszó, mindent kiirtott.
Hanem a tudóst, a költőt, azt megkimélte.
A dúlás napján sátora menhely volt számukra, testőrei azok kapuinál álltak, hogy egy hajukszála meg ne görbüljön, s midőn odább ment, csak a halottak kincseit vitte magával, a holt kincseket, az ezüstöt, aranyat, gyöngyöt és az élő kincseket, a tudományt és a művészetet.
Táborában hemzsegett a csillagjós és bűvész, költő és utczai énekes, népbölcs és kötéltánczos, festész és majomtánczoltató, orvos és szemfényvesztő, mérnök és sólyomidomár; Timur mindezeket fényben járatta, gazdagon fizette, bőven lakmároztatá, – és mindezeket végtelenül megvetette.
Hordta őket táborával, hogy bolondítsák a népet; de őtet magát nem!
Mit törődött ő a csillagjóslatokkal, ki magánál fényesebb csillagot nem ismert? mit tanult volna ő a történetiróktól, ki maga csinálta a történetet? mit hallgatott volna ő a versekre, mik forró szerelmet énekelnek, ki a rabnépek leányait díjban osztá zsoldosainak?
Megveté az egész tudós hadat. De felhasználta őket, hogy a népekre hasson általuk.
A tábor hadd hallgassa a költők regéit, hősök viselt dolgairól; a krónikások hadd jegyezzék fel pergamentjeikre azt, a mit ő parancsol, hogy feljegyeztessék; a sok mindenféle komédiás hadd mulattassa a népet, s hadd tudja az, hogy mind e mulatságot az ő urának köszönheti, az oszt örömeket, tréfákat, látványokat az ő szolgáinak.
A hedzsref nyolczszázharminczadik évében történt az, hogy két hódító birodalmának sarkai összeértek; az egyik volt Timur, a másik Bajazid, kinek mellékneve volt Dsildirim, – villám.
Ugyanazon Bajazid, kinek neve egy más boldogtalan nemzet évkönyvébe is vérbetükkel van beirva; a mely nemzetet, a kik nagyon kegyelmesek nevére emlékezni, még ma is magyarnak neveznek, – a nikápolyi diadalmaskodó Bajazid.
A hol két kard éle összeér, ott verekedés van. Két világfoglaló hogy férhetett volna meg egymás mellett?
Bajazid három olyan tartományt hódított meg fegyverrel, mik Timur védhatalma alatt állottak, s Taherten, Szaruchán és Aidin khánjait városaikból kizavarta, Aidin khánját fogságra vitte, nejével együtt.
Aidin khánja pedig kegyencze volt Timurnak.
Timur e bántalomért követeket küldött a szultánhoz, kérve, hogy adja ki védenczeinek tartományait, Aidint és nejét, valamint a menekült Taherten khán háremét bocsássa szabadon.
A szultán a büszke szóval jövő követséget meg akarta öletni, csak vezérei beszélték le róla; lám Timur, a puszták fia, ellenség követeit meg nem öleti soha. Azonban azt mégis megtevé, hogy Timur követeit tevefarkkal verette végig az utczán és tömlöczre vetteté. Timurnak pedig azt üzente vissza, hogy ha még egy szót mer Aidin khánért emelni, azt két darabban fogja megküldeni hozzá.
Timur hallgatott és készült.
Készületeinek helye volt a mező, eszközei a fegyverek.
Míg a táborok ortái rendre gyülekeztek, a harczi népet mulattatá költő, dervis és kötéltánczos.
Egy napon Shacheddin, Timur történetirója, megszólítá a gondolataiban elmerült Timurt.
– Világ ura; légy kegyelmes; egy bűvész kivánkozik színed elé.
– Miért? Ha pénz kell neki, megkaphatja a nélkül, hogy látnám.
– E bűvész nem pénzt, tetszésedet akarja megnyerni.
– S ha azt meg nem nyeri, akkor időmet lopta el; az idő pedig élet, s így életemet lopja, s azzá lesz, a mivé a királygyilkosok.
Ily eszmejárást sokszor lehete hallani Timurtól, ki egy sophismáért öletett, egy találó élczért megkegyelmezett.
Shacheddin nem tágított.
– A bűvész Damascusból való, Aidin szülővárosából.
– Aidin! sóhajta fel Timur s ez emléknél gondolkozóvá lett. Jól van, jőjjön elém; de add tudtára, hogy én is bűvész vagyok, s megtörténhetik, hogy lábaihoz fogom tenni a fejét, s azt kivánom, hogy tegye a helyére ismét.
Shacheddin földre borult és eltávozott.
Perczek mulva Timur testőrei futva jöttek a bűvészszel Timur elé. A tisztelet szabálya volt az, hogy mindenki, ki a hatalmas úr elé jön, szaladva jőjjön és sebesen boruljon arczra; lassan járni kevélyek dolga.
A bűvész tarka tali ruhába volt öltözve, fején hosszú hegyes süveg, körülfonva selyem szövettel; szakálla sárgára volt festve és szemöldökei kékre; képe teleirva talikbetűkkel zölden és vörösen.
– Bűvész! szólt hozzá Timur, kegyetlen gúnyolódással; hol jártál iskolába? Almanzor bolondjai közül vagy-e, vagy a chinai bohóczok czéhébül? Tudod-e azt a mesterséget, hogy egy jelenlevő embert más országba átvarázsolj, vagy egy más országban levőt ide varázsolj elém? Értesz-e e tudományhoz?
– Értek hozzá uram, felelt a bűvész földig hajolva.
– Ha értesz, akkor tedd meg azt, hogy itt előttem álljon e pillanatban Aidin khánja, az én szeretett szolgám; s ha ezt meg nem teszed, akkor tedd meg azt, hogy te magad légy ezer mérföldre innen, mert ujjam hegye ezer mérföldre ér, s ujjam hegyén van halálod.
– Parancsod szerint teszek, szólt a bűvész, hagyd meg szolgáidnak, hogy hozzanak elém egy kádat tele vízzel.
– Igy tett Shachabeddin is, szólt hideg tréfával Timur. Hozzatok kádat a bűvésznek.
A kádat tele vízzel letették a bűvész elé; az ruhástul belépett, s azzal lebukott a víz alá.
Timur hitetlen megvetéssel nézett a szemfényvesztés műtételére, s a halál nemeiben válogatott, melylyel az ügyetlen csalót megbüntesse.
Ekkor egyszerre kétfelé csapott a víz a kádban, s a tarkaképű bűvész helyett egy férfias, deli ifju állt Timur előtt, vállig omló szöghajakkal.
– Itt áll Aidin khánja!
Timur, mint a gyermekére találó oroszlán, szökött fel helyéről, s odarohanva, karjai közé zárta az ifjut, s bár féllába biczegett, ölében vitte őt sátoráig s ott leülteté párduczbőr fekhelyére maga mellé.
– Hogy jöttél ide?
– Mint bohócz, szólt mosolyogva Aidin khán. Egy szál kötélen tánczoltam végig ellenséged birodalmán.
«Egy fejedelem, mint kötéltánczos!»
Lehet-e lealázás ennél nagyobb? Lehet-e boszúra tárgy keserűbb?
– Merre jöttél? Mi városokon keresztül? kérdezé Timur a khánt, kit lábai elé ültetett.
– Smyrnából mint kengyelfutó szöktem el; a bámuló nép addig dicsérte gyors lábikráimat, míg egyszer aztán elvesztem szeme elől. Aleppóban majmokat tánczoltattam, Bagdadban bukfenczet hánytam, Damaskusban egy kötélen felmásztam a minareh tetejére; Angorában éles kardokat dugtam le a torkomba, Szivászban a szultán fia előtt égő parázsokat nyeldestem.
Timur Lenk ujjaira szedte a városok neveit, a miket Aidin khán előtte sorra számlált: Smyrna, Aleppo, Damaskus, Bagdad, Angora, Szivász.
Egyik kő nem marad a másikon belőlük, és a bámész nép, mely egy fejedelem bohóczugrásain kaczagott, meg fogja azt siratni majd és a sirásra nem lesz sok ideje.
– Hát gyermekeid? kérdé Timur kegyenczét.
Aidin felsóhajtott.
– Azok Bajazid rabszolgáinak korbácsát csókolják.
– Nem fogják csókolni sokáig.
Timur hivatá Shacheddint, s új levelet iratott vele a szultánhoz. Gondja volt rá, hogy midőn saját nevét a levélre irja, az a szultán nevével egyenlő sorban álljon; ne is legyen nagyobb betükkel irva, mint az övé, se más szinű festékkel. Timur nevét nem alul, hanem felül szokta irni a levélre.
A levél szavai nem voltak szenvedélytől sugallva, de azért tele kevélységgel.
«Nem tudod-e, hogy Ázsia legnagyobb része fegyvereimnek s törvényeimnek hódol? nem tudod-e, hogy hadseregem egyik tengertől a másikig ér, s a föld fejedelmei sort állnak kapum előtt? S mi a te büszkeséged? Az anatoli keresztyének fölötti szegény diadalok? Azok felett győztél, mert a próféta kardja volt kezedben, s azt megáldá Allah. De ki véd meg én ellenem? Egyedüli védelmed a korán, melynek parancsait teljesíted, mint én. Légy bölcs és ne vesd meg ellenségedet azért, mert valaha kicsiny volt. Mikor a sáska megnő, hogy szárnyai megveresednek, akkor szembeáll a verébbel, mely őt meg akarja enni, és megverekszik vele.»
A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve vitték Timur hirnökei az izenetet Bajazidhoz, melyben a khán még egyszer fölszólítja a szultánt, hogy elfoglalt városait adja vissza békén, elűzött khánjainak családjait bocsássa szabadon s azután menjenek seregeikkel Allah nevében keletnek, nyugatnak, egyik a bálványimádókat kiirtani, másik a keresztyén világot letörni.
A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve jött vissza Bajazid válasza Timurhoz, ki azt még mindig táborában várta.
Timur alig nyitá fel a levelet, már a harag pirja futotta el arczát. A mint felül a nevek egymásután irva voltak, Bajazid neve egy hüvelykkel magasabban állt, mint Timuré, s míg ez feketével volt irva és apró betükkel, mint a többi irás: a szultán neve talikbetükkel és aranyos festéssel pompázott.
A szöveg sem volt engesztelőbb.
Nem olvasá a hizelgő neveket Timur, nem nevezték őt Gurgánnak, Dsihángirnak, hanem nevezték országok rablójának, pusztai tolvajnak, féregnek, nyomoréknak, félembernek, ki egyik lábára sánta. És olvasá híre ócsárlását, fegyverei gúnyját, kérelme kicsúfolását, fenyegetései megvetését.
«A mit elfoglaltam, az az én országom; a kit elfogtam, az az én rabszolgám».
«Ha el akarod venni, jőjj érte».
«Jőjj és hozd magaddal milliónyi hadaidat, a nyomorult nyíllövőket, kik edzett vitézeim előtt mint polyva fognak szétszóratni.»
«Jőjj és szemközt fogsz találni».
«Jőjj és háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél előttem!»
«Háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél!»
Kelet minden történetirója az irtózat visszatiltó remegésével jegyezte fel e bántó mondást! Ibn Shunah Arabshah, Sherefeddin, a persa Khandemir, mind borzalommal irják le e szókat, s a keresztyén történetirók, Phranzas, Chalcondylas, maguk is bevallják, hogy muzulmánt nagyobb káromlás ennél nem érhet.
«Háromszor légy nődtől elválasztva!»
A ki egy nőt szeret, imád, becsül; hű társat, gyermekei anyját, királynét a világ előtt és királynét otthon.
És a ki tudja, hogy az alkorán parancsa szerint férj könnyen elválhat nejétől; de ha ujra vissza akarja azt venni, akkor e nőnek előbb egy új férj karjába kell vándorolnia, e férjnek kell őt újra eltaszítani s csak úgy lehet ismét első férjeé.
Oh az borzasztó szidalom egy muzulmánnak: «háromszor légy nődtől elválasztva».
Ez több az arczulverésnél, ez több a kard-kettétörésnél, ez több az ősök sírjainak bemocskolásánál! Ez halálsérelem egy muzulmánon!
És ha e muzulmán egy fejedelem? – És ha e fejedelem egy Timur?
Timur Lenk nem sírt, nem ordított, nem dühöngött. Némán felemelkedék, s két kezével kiterjesztve, feltartá az égre a végzetes irást, mintha mondaná ott valakinek: «im olvasd te is».
És vezérei, fiai, a vazall fejedelmek borzadva látták őt sátora közepén állni, a mint ajkai némán beszéltek, valami olyan beszédet, a miből nem hallott senki semmit, hanem ha azok, a kik magok is láthatatlanok.
És azután összehajtá a levelet csendesen, s eldugta keblébe, hogy ott viselje azt, míg megboszulva nem lesz e bántás.
És azután nem látszott arczán semmi harag.
Timur nem verette lánczra a sértő izenet hozóit, mint tett Bajazid az ő követeivel; nem vágatta le orraikat, füleiket: aranysüvegeket, hímes köntösöket ajándékozott nekik, s lóra ültetve valamenyit, kiséretébe bocsátá, s körülhordozá őket táborában; meghagyta nekik számlálni zászlóit, seregeit; előttük gyakoroltatá harczelefántjait, mik neki mennek a görögtűznek, s megismerteté velük, hogy lovasainak dolmánya alatt pánczél, turbánja alatt aczélsisak van. – Menjenek vissza urukhoz békén, mondják el neki, hogy Timur készen áll, meg fog jelenni előtte; meg is várja őt, ha előbb érkezik s nem sietteti; készüljön el jól, szedje össze derék hadait; s hogy ideje legyen, Timur ellenségéhez méltón megjelenhetni, addig Timur Szivász várát veszi ostrom alá, mely a szultán legerősebb védbástyája.
A Taurus hegytetőről nézett végig Timur Lenk boldog Anadoli völgyein. Egy új világ, egy új paradicsom terült lábai előtt; zöld mezők, zöld ligetek között száz helység fehérlett távol és közel; és a merre zöldet látott a szem, ott mind az ő hadseregei tanyáztak.
Előtte, a völgytorkolatban, feküdt Szivász, tömör bástyákkal kerítve minden oldalról, s körülfogva mély vízárkokkal, miket három oldalon süppedékes mocsár tesz hozzáférhetetlenné, csak a negyediken van szabad tér, mely kapujához vezet, s azt háromszoros fal védi, magas őrtornyokkal.
Ez azon hely, a melynek jajkiáltása hírül viendi Bajazidnak, hogy Timur megindult a hadba.
Előre meg volt az izenve Bajazidnak, készülhetett reá.
Százezer lakója volt Szivásznak, közte húszezer harczos férfi; ezekhez a szultán még tízezer örmény vitézt küldött, hadai javából, s vezérül Ertogrult, másodszülött fiát.
Harczkészlet, élelem egy évi ostromra volt felhalmozva a várban, melynek kérkedő mellékneve volt: a megvíhatlan.
Egy év! Akkorra már az árpát is lekaszálják Szivász palotáinak udvarán, a mivel azokat Timur Lenk gúnyra bevetteti.
Timur hadseregében a huszonhét szolganép hajlamai szerint volt osztályozva. A tatár és persa alkotta lovasságát, a bányászatban gyakorlott mandzsu építé földalatti aknáit, a hajlékony indu fajból válogatta csapatait, miket «falmászóknak» nevezett.
Mindegyik egy-egy bűvész, ki egy kötéllel derekán, egy hegyes vassal kezében, fogai között a jatagán, egész testén semmi öltöny, éjszaka az ellenséges falhoz mászva eljut, nesztelenül, mint a kigyó, a téglák közeibe fogózva, félig a síma falhoz tapadva, félig alant álló társa vállára nehezülve, a bástya párkányáig felkapaszkodik, míg az eleven lábtó, ember ember vállán, a szédítő magasságban a falhoz tapadva, egész a bástyafal párkányáig fölér; s ez eleven hágcsón, társai testén felkúszik a többi; ha leesik egy, összezúzza magát, fogait összeszorítja s hangtalanul meghal, hogy nyögése el ne árulja társait. Az első felmászók csendesen odakúsznak a gyanútlan őrhöz, mint a párducz, a földhöz meglapulva; mikor az hátat fordít, hirtelen nyakára vetik a hurkot s lerántják, – egy szó sincs, az meghal. Azután ha ezeren, kétezeren feljutottak a bástyára, akkor lesuhannak az őrtornyokhoz, megfojtják a vigyázókat, elvagdalják a hidak lánczait, kitárják a kapukat; akkor aztán rajta! jöhetnek Timur vasemberei, a kiknek mind a két kezükben kard, ölni, vágni, pusztítani!
Sokszor sikerült már ez orozva támadás a falmászókkal Timurnak. Erős sziklavárak, mik hosszú ostromra voltak készen, egy éjjel, lopva, álomban, estek a hódító kezébe. E sors volt szánva Szivásznak is. A kapuk fekvése, a sánczok belseje kémek által el volt árulva jól.
Csak egyről nem tudósíták Timurt; arról, hogy Ertogrul mellékneve «az éjmadár»; a szultán másodszülötte soha sem alszik éjjel, mindig nappal; éjjel a falakat járja, mint a bagoly.
Timur várta éjfélig, várta hajnalig a jeladást a kapuk felől; katonái kardmarkolaton a kézzel, szemeikkel a várfalon lesték a roham perczét. A gönczöl körül is fordult már az égen, a hajnalcsillag is feljött és még semmi nesz sem volt a várban.
Mikor aztán kivilágosodott, a várfalakon felállított huszonnégy óriási vetőgép elkezdett egyszerre megmozdulni, s a mint az érczrudak süvöltve ellökék tekéiket, Timur Lenk a táborába lehulló lövegekben saját indus vitézeinek göndörhajú fejeire ismert.
Reggeltől késő estig hajigálta Timur táborát az ostromlott várnak minden balisztája tulajdon legjobb vitézeinek koponyáival.
Timur tizével, huszával látta e drága főket a légből aláhullani. Mind válogatott athleták, kitanult erőművészek, kik Delhiben végezték tanulmányaikat, kik Georgia sziklaoduiból köteleken alábocsátva verték ki az ellenséget. Mind levágattak!
Késő estig hullottak a véres tekék a hódító lábaihoz; összegyűjthette őket. Neki sok ily gyűjteménye volt már; de ezek az övéi voltak.
Ertogrul úgy tett, mint a ki az oroszlánt korbácscsal üti meg.
Timur ekkor nyolczezer aknaásót állított munkába. Csak egy helyen volt hozzájárulható a várlak, azon helyhez egy széles alagútat vágtak a föld alatt, azt kiboltozták gerendákkal, azután megtölték kénnel és földi gyantával s akkor meggyujtották.
A megszállás tizenheted napján a szivászi őrsereg valami nehéz, fojtó gőzt érze a légben, mely a szívre nehezült, a bátorságot lohasztá, a föld forró volt és veres színt öltött, fű, fa kiszáradt a bástyák körül s nyiladozó repedések hasogatták meg a tömör falakat párkánytul talapig. A hőség elviselhetlen lett, a földbe vert korlátok szenesülni kezdtek, a bástyafenékbe rejtett gabona korommá vált, a boros tömlők szétpukkantak s a tizennyolczadik napon a bástyafalak vaskapuikkal együtt leomlottak az alattuk égő pokolba.
És ekkor hallatszott a «Sűrűn!»
Ez volt a tatárhad csatakiáltása.
Szivász bástyarése egy nyitott kapu lett az ozmán birodalom falán; az ellen elözönlötte a várost; sem férfi, sem asszony, sem gyermek nem maradt ottan, a ki Szivász bevételének napját tegnapnak nevezhesse.
Csak négyezer örmény harczosnak hagyta meg Timur az életét.
Elég kegyetlen volt Ertogrulnak megigérni, hogy élve hagyja őket s a szultánfit sem öleti meg, a míg ő maga nem fogja kivánni.
És szavát tartá.
A négyezer örmény vitézt eltemetteté élve, kifalazott sírokba; Ertogrult pedig átadá rabszolgáinak, hogy fején koronával, nyakán aranyörvvel hordozzák körül a táborban s mutogassák a bámész sokaságnak, mint egy ritka vadállatot, mint egy csodaszörnyet. Harmadnap maga kérte a szultánfi, hogy öljék meg. Timur megadta, a mit kért.
És a mely napon ez történt, ő maga táborától távol, azon pusztaságon, melyet tábora letarolt, abban a temetőben, a honnan ellenségeinek átka, kétségbeesése még fölzengett, azon a síron, melyben Abu Mozlim, a kegyetlen, számol a sír férgeivel, aludta át az éjt és a midőn megvirradt, táborának vezérei kijöttek hozzá a szivász sátrak közül, hogy az elfoglalt vár pompás rézkapuját lábaihoz tegyék.
A rézkaput Szamarkándra küldé, birodalma székvárosába. Ott voltak kirakva mind hosszú sorban az elfoglalt, az elpusztított városok kapui: – egy rémemlékű muzeum, – melynek küszöbét a delhii Brahma-isten óriási jáspis-szobra képezé, odafektetve az útba, hogy minden igazhivő lábával taposson a szomszédország istenképén.
Azután előjöttek az asszonyok, a szentes Tumanaga, Timur gyermekeinek anyja és Csolpán (a hajnalcsillag), legifjabb kedvencz neje, kik a hódítót hadjárataiban kisérték s míg ő várakat ostromolt, azalatt ők a szentek s próféták sírjaihoz jártak búcsúra, azokra mosékat építtetve, kerteket ültetve, s midőn Timur egy győzelmet bevégzett, akkor megáldák, aranyat és gyöngyöket szórva fejére.
És utoljára előjöttek a tudósok; Shacheddin, a történetiró kibontatá pergameneit, felolvasá Timur előtt az utókor számára feljegyzett adatokat, mik szóltak ekép:
«A Hedsret nyolczszáz és harmadik évében, Omár próféta halálának napja utáni pazárgün napon, az ellenállhatatlan Dzsihangir, a világhódító egy tekintetére leomlottak a meghódíthatlan Szivász falai, miket Aladdin épített húsz singes magasságban; – százezer pánczélos vitéz, ki e várat védelmezte, a hatalmas Szahil Kirán egy kiáltó szavára földre borulva megadta magát, a miért is a kegyelmes Gurgán irgalmat ismertetett mindenkivel; kegyelmet adott az élve maradtaknak és megtiltá vért ontani. Legyen dicsőség és magasztalás lábai nyomdokán.»
Timur Lenk megdicsérte, megajándékozá a krónikást s azután buzogányát kezébe véve, indult más városok kapuit döngetni.
… A puszta még azután is sírt, – ki tudja, mikorra hallgatott el?
Milyen lehet egy szív ábrándvilága, mely ez élő világot még nem ismeri.
Minők az álmok, miket egy nő lelke ébren teremt, ki félig gyermek, félig asszony; félig rabnő, félig királyné; félig lelketlen tárgy, félig angyal?
Mária, Eleázár bolgár király leányának születése napján, a bölcsek által felállított horoscop azt a jóslatot adá, hogy e nő leend okozója egy nagy uralkodó halálának.
Eleázár király azt gondolta, hogy ez a nagy uralkodó ő maga lehet; a mely nap megkeresztelték leányát, mindjárt ott is hagyta abban a zárdában, a melyben a szertartás végbe ment; s szándéka szerint e zárdát soha sem kelle elhagyni Máriának.
Az ozmán császárok ez idő szerint kezdtek tért foglalni Európában, Eleázár is elbukott előttük; s mint akkor sűrű szokás volt, azzal váltá meg uralkodása további szolgaidejét, hogy leányát nőül ajánlotta a győzelmes ellenfélnek.
Még akkor a török császárok törvényes feleségnek nevezett nőket vettek. Mária volt az utolsó szultánnő az ozmán trónon. Az utána következők már csak kegyencznők s a zsámolyon ülnek.
Mária tizenhat éves volt akkor, midőn a kolostor falait az edrenei szeráljjal fölcserélte. Zárt fal ez is, mint amaz.
A szűzek hajlékában arra taníták, hogy ez a világ három osztályból áll, a felső a menny, azt lakják az angyalok; az alsó a pokol, annak lakói az ördögök; a középső a föld, azon laknak nők s lelketlen állatok, semmi más. A felvilág és alvilág lakói szüntelen harczban vannak egymással; a földön lakóknak, a nőknek hivatásuk az, hogy szüntelen imádkozzanak az angyalok diadaláért s énekeljék azok dicsőségét.
Midőn azután a fedett palankin eljött Máriáért, melyből csak az edrenei smaragdszobában lépett ki, háromszáz ifju lánykától üdvözölve, akkor megtudta azt, hogy még «egy» férfi is van a világon; és az Bajazid. Csupán egy férfi; a többi, a mi rajta kívül él, dzsin: jó és rossz szellem, a ki egymással szüntelen harczban él. Bajazid a jó dzsinek parancsolója, ki őket csatára vezeti a rosszak ellen.
Tehát Mária tizenhat éves volt és nem tudta, hogy egy férfinál több él a világon, s az az egy férje volt, Bajazid császár, a kit szeretett, imádott, bámult; a kiért elfeledte mind azt, a mit a hűs kolostorban, márvány arczú szent leányok, csillagsugártól fényes és hideg mennyországról beszéltek előtte.
Mária boldog volt és boldogított.
A szeráljban, mint a zárdában, nem látott mást, mint női arczot; de itt fény, pompa, mosolygó zaj vette körül, amott rideg, szigorú egyszerűség; itt változékony élv, ott örök lemondás; itt a vőlegény élő, mosolygó arczú férfi, ki szerelemmel, hizelgéssel halmoz: ott a vőlegény egy szomorú Isten, ki töviskoszorút visel és halott arczát keresztfára csüggeszti le.
Ibrahim nyert csatáit ott pihente ki ifju hölgye keblén, kinek jól esett elmondania: ime ennyi és ennyi ellent öltem meg ma; míg a hölgy fehér szakállát símogatta és csókolta ránczos homlokát és örült neki, hogy annyi ezer dzsinnel kevesebb van ismét a világon. Nem tudta, hogy a dzsinek az ő saját rokonai, a végharczaikat küzdő Paleologok vert táborából.
Az odaliszkok énekelték a dalokat Bajazid diadalairól s Mária gyönyörködött azokban.
«Mint seregélyek a jégesőben, hullottak a hitetlenek!»
«Mint pozdorja a tűzben, égtek meg saját városukban!»
S Mária tapsolt a daloknak: nem tudta, hogy azok testvérei voltak.
Dzsinek!
– Ha megölöd a dzsinek királyát, hozd el nekem annak a szemeit.
Ezt kérte egyszer a szultántól.
A szultán gyöngéd férj volt és bölcs mesemondó, másnap két gyémántot ajándékozott Máriának, akkorákat mint egy emberi szem; azt mondta, ezek voltak a dzsin király szemei.
A szép szultánának tetszett az ilyen diadal.
A többi rossz szellemek szemei ophirból, smaragdból, rubinból voltak; ezeket Bajazid harczai után medenczékkel tölték Mária lábaihoz; köntösei nehezültek a gyöngysoroktól, miket elesett dzsinek fogak helyett viselnek. Szép dolog az a háború.
– Mikor kelsz új harczra ismét? Mit fogsz nekem onnan hozni? Magam fontam meg csojtárodat, magam himeztem ki nyeregtakaródat, a mit lovad fog viselni, mikor ismét csatába visz.
Bajazid akkor a görög császár ellen volt indulandó.
Görög császárnak egész birodalma odáig tartott már csak, a meddig Konstantinápoly falai terjedtek, azokat vítta már Bajazid.
Mikor a reggeli csalogányszó fölébreszté Bajazidot, ágya előtt látta térdepelni Máriát, lehajtott fővel, mellén összetett kezekkel.
A szultán sokáig elnézte a szép gyermeteg alakot és nem tudta, hogy mit csinál az most?
Végre megszólítá:
– Hajnalsugár! Mit cselekszel?
A nő fölrezzent. – Imádkozom.
Bajazid nem látott még ilyent.
– Kihez imádkozol? kérdé bámulva.
– Az Istenhez.
A szultán fejét csóválta; – nem szokás az mozlimeknél, hogy a nők imádkozzanak.
– És miért imádkozol?
– Azért, hogy legyen veled az Isten, midőn csatába indulsz és adja neked a diadalt…
A szultán magánkívül volt az örömtől. Mária az ő Istenéhez imádkozik, midőn férje csatára indul: csatára, mely az ő Istenének oltárát fogja ledönteni.
Ez a gondolat édesebb minden kiontott vérnél!
– Imádkozzál tehát értem. Imádkozzál forrón, erősen, minden kényszerítő mondásokkal, a hogy szoktatok; én nem tudom, a ti bölcseitek tudják, hogyan kell kényszeríteni a jó és rossz sors vezetőjét, hogy most így cselekedjék, ne úgy, a hogy ő akarja, a hogy ő elhatározta ezelőtt egy millió esztendővel, hogy történni fog. Mondd el a nagy mondásokat, én annak örülök. Nem hiszem; de te hiszed s én annak örülök. S ha e hadamból visszajövök, épen, a hogy te imádkozol érte: esküszöm neked Allahra és a te Istenedre, az én prófétám és a tied nevére, hogy a mi kivánságod lesz, azt megadom. Azalatt gondolkodjál rajta, mi kivánságod van még betöltetlen? a mi még tán csak határozatlan vágy, tán csak sejtelem, ébreszd fel, kivánd meg és én teljesítem.
Azután nem sokára elment Bajazid Byzanczot ostromolni.
Hanem bizonyára igaza volt benne a szultánnak, hogy a világtörténetet asszonykönyörgés anachronismusra nem birja.
Millió év előtt el volt az határozva, hogy egy rothadt országnak össze kell omlani, de annak napját és esztendejét siettetni nem adatott emberi erőnek.
Mikor az ostromzár már be volt fejezve, jön Nikomedia felől a rémhír, hogy a boszúálló Timur kihivását meg is pecsételé már. A dönthetetlen Szivász elesett s a szultán legjobb, legvitézebb fiát leölte a győztes ellen.
Bajazid rögtön felhagyott Byzancz ostromával.
Nem volt idő, nem volt harag a keresztyén templomok ellen menni. A náluknál hatalmasabb ellenség közelített; s Byzancznak meg kelle rövid időre menekülni azon végzetétől, hogy neve Stambullá változzék, mint a hogy megmenekült négyszáz és ötven évvel később attól, hogy visszaváltozzék Byzanczra… Pedig az már a légben függött.
Bajazid oly bizonyosnak hitte azt, hogy Byzanczot ez évben be fogja venni.
Álma volt ez, melytől nem tudott menekülni, míg nem teljesül.
Pedig mindenki ellene volt e hadjáratának. Csillagászai rossz jövendőt jósoltak, vezérei óvták, ne fogjon az ostromhoz, míg Tamerlannal nem végzett; de ő nem engedte magát lebeszéltetni. A ki előtte arról beszélt, hogy előbb menjen Timurra és azután Byzancz ellen, azt száműzte köréből.
Midőn aztán Timur közelgett már Szivász felé, országa bölcsei mindennap megujíták előtte könyörgésüket: