De azok nem aludtak.
Az előálom idejében, mikor minden élő halott, megkondult a harang, s egyszerre mint a felhőtlen zivatar, rohant elő a görög sereg az alvó szaraczénokra.
Most nem várták őket kész hadsorok, mint a mult éjjel, most nem állt pánczél pánczél ellen, lovas lovas ellen; álmaikból felugráló félmeztelen alakok kapkodtak elszórt fegyvereik után, s gyalog maradt vitézek kerültek a görög pánczél-lovak patkói alá; a kaszás harczszekerek odarohantak a vezértelen hadgomolyok közé s a kétélű pallos nem harczolt, hanem aratott közöttük.
A hadi csel kárhozatos volt a szaraczénokra nézve. Legjobb vitézeik védtelen hullottak el a mészárlásban; Tamás vezér kegyetlen árt vett elvesztett szeméért, ezrek friss vére fizetett meg érte.
– Oh Allah! ki soha nem alszol! kiálta Kaled kétségbeesetten, ne hagyd el álmukban meglepett szolgáidat! Csak egy gyapot-kaftán volt rajta, csak egy kard volt a kezében, úgy rohant nyergeletlen lovon oda, hol legnagyobb volt az öldöklés. Nem volt vele több, mint vagy négyszáz lovas.
Hanem a maroknyi had csodatettei, az Isten kardjának legyőzhetetlen harcza megállítá Tamás vezér rohamát, s míg e kis csoport az egész haddal elfogadá a csatát, azalatt a bölcs Abu Obeidah rendbeszedé a szétzavart hadsorokat; az őrjöngő Derár oldalt furta magát a kitörők hadoszlopába s fél óra mulva megfordult a hadszerencse. Mire a gönczöl az égen elérte a láthatárt, Tamás vezér serege is vissza volt verve Damaszkusz bástyái mögé, csak a kővető gépek a falakon feleseltek még az üldöző szaraczénokkal.
A meghiusult kisérlet utolsó erőfeszítése volt Damaszkusznak. Tamás vezér vert hadaival a balsors itélete tért vissza a kapukon. Hosszú védelemre kevés volt már az élelmi szer, gyors diadalra a férfi-erő.
Tamás vezér tudhatá, hogy elvesztegetni való nap nincs hátra többé; az áruló Jónás, ki testvéreit megtagadta, el is fogja adni őket. Ő védte legerősebben a város falait, ő tudja, hol leggyöngébbek azok?
Következő éjjel száz választott küldötte a városnak, élén a papsággal, teljes ornátusban, lépett ki a kapun s ment ünnepélyes rendben, az urnapi lámpások világa mellett a szaraczénok táboráig.
Midőn a szabad ég alatt voltak, a püspök egy rövid imát mondott társai előtt; utolsót, melyet keresztyén püspök e helyen Istenhez emelt. E végima azért szólt, hogy lágyítsa meg az Úr a kegyetlen ellenség szívét.
Az Úr! A mindenható Úr! A világszellem, ki küld harczot és háborút a béke és öröm országaira és az ő bölcs lelke tudja azt, hogy miért? Teheti-e, hogy saját kardját, az «Isten kardját», Kaledet, kit maga vert aczéllá és tűzben megedzett és vérben megfestett, hajlékonynyá, olvadóvá tegye, kit könyörgés meghajt, köny megolvaszt?
Az Úr tehette azt.
Midőn a küldöttek megjelentek az arab táborban, Kaled, az Isten kardja, nem volt sehol. Nem találták, titokban ment el, senkinek sem mondta, hová? és vele együtt eltűnt Jónás, a renegát, Derár, a bőszült és Alméda, a boszúálló özvegy; mindazok, a kik a damaszkuszi keresztyének halálára esküdtek, a kiket boszú, szerelemféltés, dicsszomj, sötét gyász kérlelhetetlenné tett, a kik vért szomjaztak; mint egy leheletre el voltak tüntetve az arab táborból és hírt sem tudott róluk mondani senki.
Ott maradt pedig helyökben a kegyes Abu Obeidah, a második fővezér, ki csak azért járt Kaleddel, hogy a mi sebeket az Isten kardja üt, azokat bekötözgesse.
Midőn az őrök tudatták a püspökkel, hogy Kaled nincs jelen s helyette Abu Obeidah, a vele egyrangu vezér sátorába vezették őket, a püspök égre sóhajta: «meghallgattatánk».
És valóban meghallgattatának.
– Mi kivánságtok van keresztyének? kérdé az ősz Abu Obeidah a püspököt és az is olyan ősz ember volt, mint ő.
– Kivánságunk az, hogy Isten végzése beteljesüljön rajtunk. Ő végezte, hogy Damaszkusz kezetekbe essék; mi nem tarthatjuk fel súlyos újjának intését. Legyen a tietek.
– Allah oltalmazza a meghódoltakat. Mit kivántok tőlünk?
– A mit adni akarsz.
– Itt a pergamen. Az irnok jegyezze fel. Ha nem fog tetszeni a mit mondok, ints fejeddel tagadólag s mást iratok oda.
A püspök helybenhagyólag inte.
– Tehát – e percztől fogva Damaszkusz népe és az ostromló sereg között minden harcz megszűnik.
A püspök helybenhagyta.
– A Kaizán kapu megnyittatik a szent hadak előtt s annak őrizetét muzulmán őrség veszi át. – A keresztyén lakosok, kik Damaszkuszban laknak, hitüket megtartják és senki abban őket meg nem háborítja; mindenkinek háza és földe az övé marad és attól a kalifán kivül senkinek semmiféle adót, sarczot és harácsot nem fizet.
A püspök helyeslően inte.
– Hét templomukat szabadon használhatják.
A püspök szemei megteltek könynyel.
– A kik pedig nem akarnák magukat a kalifa hatalmának alávetni s készebbek lennének házaikat, hazájukat elhagyni s választani a bujdosást és tisztes szegénységet inkább, hogysem a megaláztatást és nem tudnának élni a diadalmas ellenség orczája előtt, azoknak szabad elvonulás engedtetik.
A püspök zokogott. Ő is egy volt azok közül.
– Fegyverükkel, lovaikkal, zászlóikkal együtt.
Ez több volt, mint a mennyit reményleni mertek.
– Vagyonukból pedig annyit vigyenek magukkal, a mennyit elvinni birnak.
A küldöttek kezeit csókolák az ősz ellenségnek.
– Meg vagytok-e föltételeimmel elégedve?
– Kivánhattunk volna-e többet?
– Úgy erősítsük meg a szerződést, neveink aláirásával és pecsétjeinkkel.
A meghódolási okmányt ott rögtön aláirta mind a két fél, le is pecsétlék; egyik példányt a görögök, másikat a szaraczénok tették el.
– És most váltsunk kezeseket a szerződés biztosítására, hogy egyikünk sem fogja azt megtörni. Ki marad itt közületek túszúl?
– Én magam leszek az, szólt az ősz püspök.
– Ha te magad, úgy én is magam; felelt rá Abu Obeidah, s míg a püspök három paptársával a vezér sátorában maradt, addig Abu Obeidah három imám kiséretében a damaszkuszi küldöttekkel személyesen vonult be a városba, a béke olajágát vivén kezében.
Hová lett azalatt Kaled, míg a békealku megtörtént? Hova lett Isten kardja a föld szinéről, míg az éj titokban megnövelte a béke olajágát?
Kaled valóban a föld alatt volt akkor és vele együtt a keresztyének legfélelmesebb ellenségei, mint Derár és Jónás, a hitehagyott.
Jónás fölfedezé előttük a földalatti titkos alagutat, mely a sánczok alatt az őrtorony pinczeboltjáig vezet; nehány száz szaraczén, a legvakmerőbbekből válogatva, csupán karddal fegyverkezetten, áthatolt a földalatti sötétségben s az éj csendjében a föld alól megrohanta az alvó őröket a toronyban, legyilkolá, a mi útját állta s azután kinyitá a kaput künn a sáncz alatt lesben álló szaraczénok csapatjai előtt.
A városban a kifáradás, elcsüggedés nyugalma fedett be minden házat. Tudta már mindenki, hogy több harczra nincsen remény; a védő sereg feladást ajánl az ostromlónak s a vitézek nem virrasztottak fegyvereik mellett többé. A balistáriusok ott aludtak a katapulták mellett, s a harczos polgár, ki ellenségijesztőnek magát és feleségét is férfinak öltöztetve, állt ki a falakra, a békehír után haza ment, levetkőzött s lett feleségestől együtt asszony.
E lankadt álom közepette rohanta meg Damaszkusz utczáit Kaled és vérszomju csapatai.
Az első riadalra futó népséggel teltek meg az utczák; öltözetlen, fegyvertelen alakok rohantak a piacz felé, a rémületet hordva magukkal a még fegyverben álló görög csapatok közé.
A betóduló arab seregnek nem állott ellent senki. A kinek ölni volt kedve, ölhetett; a ki rabolni akart, rabolhatott; a gyujtogatást halaszthatták utoljára.
Jónás bég a kolostornak vezette Kaled harczosait.
A rémület, mely a népességet utjokba torlasztá, a vak kétségbeesés, melylyel a fegyvertelen alakok utjokba veték magukat, hogy meztelen testükkel tartsanak gátat a fegyveres rohamnak; nehány elszánt férfi dühös küzdelme az utczák szögletein, kiket tagonkint kellett szétdarabolni; az anyák őrült sikoltozása, kik a lovagok kengyelébe kapaszkodtak, tanusítá, hogy Jónás bég jó uton vezeti őket. A kolostor a város kincstára. Ott van arany és drágakő felhalmozva és a mi legdrágább, legaranyabb, ott vannak a város hajadonai, szépei, szűzei, – ott van Eudocia is.
Hogy a kolostor birtokáért kétségbeesett küzdelem fog vívatni, arra előre készen lehettek. Mindenkinek mindene az.
Jónás úgy gázolt saját honfitársai vérében, mintha az csak olcsó iszap volna. Akárhányat ismert személy szerint azon fedetlen fők közül, miket kardjával ketté hasított s nem egy, kit utjában átdöfött, kiáltá nevén, midőn haldokló kezével kardját megkapta középen. Jónás nem érzett irgalmat irántuk. Lelkét csak Eudocia képe tölté be és az őrjöngő szerelem; angyal, ki megbukott s lett belőle dæmon.
Kaled nem birta utolérni az előrerohanót. Derár nem tudott vele lépést tartani. Mindig előtte járt az egész rohamcsapatnak egy dárdavetéssel; ő tört utat valamennyi előtt; ő szegezte az ártó vasat mindig mélyebben, mélyebben hazája szívébe, míg a kard hegye elvégre a templom ajtajában állt meg.
Mindenki elhullt, a ki a kolostorajtót Jónás ellen védni merte, ifjak, öreg emberek, régi ismerősök, fegyvertársak egymásután elestek csapásai alatt. Átok volt kardján. Minden ütése talált.
Jónás ittas volt honfiai vérétől. – Őrjöngött.
– És ha Isten egy arkangyalát küldené is ez ajtó védelmére, berontanám azt! kiáltá kevély dühhel s megragadva vaskezével az ajtó kilincsét, megrázta azt, kiszakítá záraiból és belökte.
És akkor megdöbbenve tántorodott vissza a küszöbről.
Nem Isten arkangyala állt előtte, hanem csak Abu Obeidah, a nagyvezér.
– Vakmerő! kiáltá rá az ősz hadvezér; mint merészeltél fegyverrel törni egy városra, mely magát Allah prófétáinak oltalma alá helyezte? Fejedre szálljon a vér, a mit béke éjszakáján ontottál és sülyedj el abban!
Mintha harczi buzogánynyal sujtottak volna Jónás bég fejére, úgy roskadt meg térde e szavak alatt. Ott lebukott, elszédülve a templom küszöbén.
Benn a kolostorban nyolczszázötven szűz ájtatos zsolozsmája hangzott, mint tulvilágról jövő zengzet, mely bocsánatot kér az égtől a föld rémeiért.
Most érkezett meg oda Kaled.
Vér folyott kardján, könyökén, s vért okádott még szája is, midőn Abu Obeidaht megpillantá, ki az aláirt szerződést felmutatá előtte.
– Nincs irgalom Allah ellenségeinek! ordítá tajtékzó dühében, halál mindenkire, a kiben vér van!
– Csendesülj Kaled, szólt az ősz vezértárs. A vérontásnak órái elmultak. Béke van. Allah ingyen adta kezünkbe a várost, s az igaz hívőket fölmenté a harcz fáradalmaitól.
– Nem igaz, nem igaz! dühöngé a kegyetlen. Allah nekem adta az ő vérüket. Én ostrommal foglaltam el a várost, a karddal kezemben törtem be zárt kapuján.
– De én előbb jöttem be irott szerződéssel az önként megnyitott kapun.
– Ne állj elém! Mindenkit ketté vágok, a ki közém és a hitetlenek közé áll!
– Vágd ketté hát legelébb Isten nevét, ki e szerződésre irva áll! Szólt Abu Obeidah s két kezében föltárva maga elé tartá a pergamentet, melyen legfölül arany betükkel ragyogott Allah neve.
Kaled a granit oszlopokon verte ki kardja élét dühében, mikor ez ellentállást látta. A kolostor ajtajából tizenkét imám lépett elé egymásután, Kaledet és Abu Obeidaht körülfogva s a tóduló harczosokat hangos kiáltozással intve békére.
– Verje meg a próféta minden ártó angyalaival a csalfa görögjeidet, átkozódék az Isten kardja. A fejükre lecsapó kardnak útközben így kiverni az élét! Itt békét kötnek a balkézzel, mialatt a jobb kéz torkukat szorítja. Mutasd a békeszerződést. Ha akarom, megtartom, ha nem akarom, nem tartom.
– Allah tart meg téged is, engem is, meg az ellenséget is, s ha nem akar megtartani, döglött eb lett mindegyikből. A békét én kötöttem meg, a békét te nem oldhatod fel.
– Jól van, szólt Kaled, kardját visszataszítva hüvelyébe. Én nem harczolok hát, de próbáld feltartani az ostromlókat, kik az utczákon elszéledtek, kisértsd meg rábeszélni őket, hogy ne öljenek, ne pusztítsanak.
– Már megtettem, szólt Abu Obeidah rendíthetlen nyugalommal. A tulsó kapun át, mely nekünk az éjjel átadatott, a testőrsereg bevonult a város védelmére s pusztítóid azóta minden úton szemközt találkoznak saját hadainkkal, a kik őket fel fogják tartóztatni.
Kaled nem akart hinni vezértársának.
Azonban egy csoport delir, ki nagy zajjal jött vissza a piaczról, lármázva hirdeté, hogy előbbre nem lehet hatolni, mert Abu Obeidah testőrei elálltak minden utczát.
– Lásd Kaled, szólt nyugalommal az ősz, ha te Allah kardja vagy, én meg Allah paizsa vagyok, s hiába volna döngetned a paizst, csak rossz hangot adnál vele, de át nem lyukasztanád.
Kaled visszanyerte nyugalmát, lecsendesült; ilyenkor szokta legkegyetlenebb terveit kifőzni.
– Jer. Menjünk a kolostor udvarára, ne lássa itt tulajdon népünk viszálykodásunkat.
Azzal beléptek a nyitott kapun Kaled, Abu Obeidah és az imámok.
– Olvasd fel, kérlek, mi van a békekötésben? szólt ott vezértársának. Távol állj tőlem s ne add kezembe, hogy én olvassam, mert meglehet, hogy összetépném, s az szégyen volna rád nézve is, rám nézve is. Olvasd. Hallgatom. Hiszem, hogy a mit kötöttél, jól csomóra van kötve. Hiszem, hogy fogát húztad a patkánynak, mielőtt nyakát eleresztetted volna. Megtörted őket, a mint illett.
Abu Obeidah olvasni kezdé a békepontokat.
Kaled dühe nőttön növekedett.
Nagyokat kaczagott minden újabb pontnál, hogy kaczagása behangzott a templomba, s zűrhangot képezett az éneklő szűzek zsolozsmáival.
– Még ezt is? Még szabad birtokot nekik! A hitetleneknek, a lázadóknak még hét templomot, a hol Allaht káromolhassák? Őrült voltál-e Obeidah? Éjszaka volt, álomból keltél, nem láttad, mit irsz alá…
Most jött a java.
«A ki pedig nem akar a városban maradni, szabadon költözhessék, kincseivel, lovával, fegyverével.»
Kaled, mint a veszett tigris, kapott az okmány után, s még összetépné, ha a dervisek mellének nem rohannak s elől-hátul vissza nem tartóztatják.
– Allah verjen agyon, ha ezt megengedem! Te őszszakállú bolond, arczul akarsz-e köpni engemet? Vagy azt hiszed, hogy a mennykő meg hagyja magát hajigálni poronddal? Fegyverestől bocsátod el az ellenséget, kit én fegyverestől elgázoltam? Kardot, lovat, kincseket neki, még zászlót is?
Abu Obeidah nyugodtan hajtogatá össze az iratot s öve mellé dugta.
– A mit irtam, megirtam; a mit megigértem, megtartom.
Az ősz hadvezért méltóságteljes magaviselete a durva harczos fölé óriási magasságba emelte. Kaled mindennapi verekedővé lett lealacsonyítva e bölcs előrelátó férfiuval szemben. Ezt ő jól érezé.
Mikor látta, hogy heveskedése semmit sem használ, csak tekintélyét rontja vele, megszünt vezértársára dühöngeni, hanem abba az aprólékos ravaszkodásba ette be boszúját, a mit újabb nyelven kapczáskodásnak neveznek.
– Jól van hát, a mi irva van, az meg van irva. Tehát menjenek a hitetlenek; hadd menjenek ki a síkra. De az irásban az áll: fegyvert vihetnek magukkal. Tehát csak egy fegyvert vihet mindegyik: egy nyilat, ha nyilat visz, egy kardot vagy kopját, de semmiből se kettőt.
Abu Obeidah vállat vont.
– Legyen úgy, ha neked úgy tetszik.
– S csak hadd legyenek egyszer kinn a pusztán, hadd legyenek egyszer Damaszkusz határán túl, majd az én dolgom lesz őket utolérni.
– Nagy dolgod lesz vele. Ha türelmed eltartott volna odáig, míg az utolsó pontra érek, megtudtad volna, hogy a szabadon bocsátott őrségnek általunk három napi előny engedtetik s három nap előtt üldözésükre senki meg nem indulhat közülünk.
Kaled közel volt hozzá, hogy sírjon dühében.
– Igazán jól gondoskodtál róluk, Obeidah. Igazán jól. Elláttad őket minden jóval. Ők sok derék igazhivő muzulmánt korán elküldtek a paradicsomba. Mohamed nem gondoskodott azoknak szerencsés útjáról jobban, mint te az ő gyilkosaikról. Hanem még egyet mondok. Irásodban az van, hogy elvihetik magukkal kincseiket. Jól van, vigyék. Aranyat, gyöngyöket, prémes ruháikat, a mennyit elbirnak; de átkozott legyen minden harapásom, ha e mellett egy falat kenyeret engedek nekik magukkal vinni, mert az nincs a szerződésben kikötve.
Kaled aljas nevetéssel kísérte ez ötletét. Abu Obeidah arcza nem változott meg.
– Csalatkozol, Kaled. A próféták történetében meg van irva, hogy mikor Mohamed üldözői elől futott, egy özvegy asszony utolsó darab kenyerét adá neki a pusztában és e darab kenyér volt a legnagyobb kincs, mely a földi jók között a prófétának adatott. Tehát a kenyér: kincs, meg van irva.
Kaled elsárgult boszújában.
– Azért mégis el fogom őket pusztítani, hörgé dührekedt hangon s ott hagyta Abu Obeidaht.
A szent szűzek éneke odabenn egy percz mulva Istent magasztaló, hálaadó hymnusra változott. Damaszkusz meg volt mentve. A ki élni akart, élhetett s folytathatta örömeit.
Hanem azok a hősök, kik Damaszkusz falait védték, azok a nők, kiknek férjei Damaszkusz védelmében elestek, azok a szűzek, kik Istennek jegyzék el ifjuságukat, inkább választák a szabad nyomort, mint a rabszolganyugalmat.
A város alatti mezőn összegyűltek Tamás vezér egyetlen zászlója alá hű harczosai, a papok, az előkelő polgárok, nők, gyermekek és a zárdák szűzei, kik vele akartak kiköltözni.
Abu Obeidah testőrsége képezett közöttük és a többi szaraczen sereg közt válaszfalat, midőn lovaikra ülve szent énekszó mellett vettek búcsút a szép Fárfár pálmaligetes partjaitól.
A hitehagyott látta őket maga előtt elhaladni, látta a büszke, megtörhetlen arczokat bátran szeme közé tekinteni s a legyőzöttek látásán remegett.
Következett a zárdaszűzek hosszú sora, kik fehér ruhában, pálmaággal kezükben ültek fehér öszvéreiken – és énekeltek.
Az ének bántotta a renegát szivét, de midőn kedvese arczát meglátá a zárdaszűzek között, szenvedélye föllángolt s elnémítá lelkiismeretének minden szavát.
– Eudocia! kiáltá rá, szerelmes, szenvedélyes hangon.
A szűz nem emelé fel tekintetét az énekeskönyvből.
– Eudocia! Én vagyok itt, kedvesed.
A szűz elhaladt előtte, a nélkül, hogy rátekintett volna.
A hitehagyott arczát elborította a köny. A bánat és düh vére volt e köny.
A díjat, melyért hitét megtagadta, a jutalmat, melyért hazáját elárulá, a szerető leányt, kiért honfitársai vérében gázolt, most a győzelem perczében látja maga elől eltünni, mint egy álomképet, melynek azt mondjuk: megfogtalak s felébredünk rá.
Kaled látta, hogy bajnoka könyezik.
– Te sírsz, monda neki. Csak sírj. Az nagyon jó nekem.
A menekülők éneke még vissza-visszahangzott; Jónás bég a vár bástyáiról nézte, míg beláthatta őket s mikor már nem láthatott belőlük mást, mint az utánuk keletkező port, még azt is sokáig elnézte – és a köny nem száradt fel szemében.
– Csak te sírj. Az nagyon jó. Mondá Kaled, ki vele a bástyán találkozott.
Másnap is ott találta Kaled Jónás béget a bástyán, a mint könyes szemekkel nézett azon tájra, merre kedvese előle eltünt.
– Még ma is sírhatsz, mondá Káled.
Harmadnap is azt mondá Kaled elbúsult bajtársának, hogy keseregni jó; negyednap hajnalban azután riadót fuvatott s kijelenté Abu Obeidahnak, hogy a menekülőket üldözni fogja négyezer lovassal.
Az ősz vezér fejét csóválta.
– Nem vagy gyermek, Kaled, hogy képzeleted után lovagolj s a napot akard elfogni, mikor a föld szélén feljön. Tudod, hogy három napi földdel előztek meg a menekülők s ha te jól futsz utánok, ők is jól futnak előtted. Utolérned őket lehetetlen. De még nyomukba is találnod kétséges. A Libanon erdőnél elveszted a nyomot és csatangolhatsz bizonytalanra s ha elvégre reájuk találsz, azok egy ellenséges városba beveszik magukat s te nézheted annak a kapuit kívülről s örülhetsz, ha a mindenünnen ellened zendülő ellenség közül valahogyan kiszabadulhattál.
– Ne legyen arra gondod, felelt Kaled; a mit megmondtam, megmondtam; a mit megigértem, azt megtartom. Te megigérted a hitetleneknek, hogy megszabadítod őket, megtartottad, megszabadítád; de én is megigértem, hogy kiirtom őket, én is szavamnak állok.
Azzal Derár béget hivatá.
– Menj, válaszsz ki négyezeret lovasaink közül, a kiket legmerészebbeknek ismersz, a kik a legmerészebbek a viadalban, legkitartóbbak a futásban, legtürelmesebbek az éhségben. Mindegyik hozzon magával egy kardot, egy lándzsát és egy zsák borsót, a mivel az úton fog élni. Én magam is veletek megyek, mint közvitéz, ezúttal Jónás bég lesz a csapat parancsnoka. A menekülők után megyünk.
Derár is fejét csóválta. Még Derár is.
– Kétkedel tán?
– Ez lehetetlen!
– Te is azt mondod, hogy lehetetlen?
– Ezóta a görögök a tengerparton járnak.
– A tengerben is üldözni fogjuk őket.
– Lóháton?
– Lóháton. Küldd hozzám Jónást.
Jónás bég is megjelent a vezérek tanácskozmányán.
– Jónás bég! Néztél-e ma is azon hely felé, a hol az ég és a puszta összeolvad?
– Néztem.
– Láttad-e még ma is azt az arczot, a mi előtted eltünt s mégis előtted áll?
– Láttam.
– Három nap, három éjjel távozott az előled, utolérnéd-e még?
– Utolérném, bizonynyal!
– Akkor ülj lovadra és vezess.
A négyezer lovas arab keresztyén ruhába volt öltözve, mint szoktak jámbor karavánok messziről nagy csoportban eljárni, távol pusztákban lakó csudatevő remetékhez.
Kaled megváratta, míg a napóra árnyéka azt a perczet mutatja, melyben a görög várőrség három nap előtt útnak indult.
Mikor a percz eltelt, ekkor azt mondá Jónásnak:
– És most fuvasd meg a trombitát s a míg őket utol nem érjük, te parancsolj velünk, te mondd hová, merre menjünk, mikor pihenjünk, mikor harczoljunk?
Egy óra mulva a puszták porfellege elnyelte az üldöző csapatot.
Az üldöző csapat csak annyit pihent útközben, a mennyit az órákból a rövid éj eltakart. Naplemente után, napfelkölte előtt végezte imáját s a nyeregben étkezett.
A Libanon hegyeinél elveszett előttük a menekülők nyoma. A hegyszakadékok görgetegei, a czédruserdők hulló levelei eltakarták a futók lábnyomait.
De Jónás ott is utánuk talált.
Az egész szaraczénhadtól megmenekülhettek a damaszkusziak, ha egy őrült szerelmes nem lett volna üldözőik között, kinek kedvesét magukkal vitték.
A Libanonhegy útjait maguk a menekülők tették járhatlanokká, levágott fatörzseket, roppant kősziklákat hengerítve a mély utakba. Az arabok vergődtek, fáradtak, de nem maradtak vissza.
Pedig hát mire való volt e fáradság?
A hegylánczon túl már román hadak tanyáznak; a menekülők jó védelemre találnak ott, a láthatáron Gabola és Laodicea városok tornyai látszanak, azokban hatvanezernyi görög-román táboroz, Tamás vezért ki üldözné el odáig?
Bizonyára csak egy őrült szerelmes.
– Mégis el kell őket fognunk, mondá Jónás a tétovázó araboknak s Kaled helybenhagyta, a mit mondott. Ilyen ember kellett neki, a ki még hisz a vitézség csodáiban.
Az erdőben találtak egy favágót, attól kérdezősködtek a damaszkuszi menekvők felől.
A szerencse egy kézre játszott az arabokkal.
A keleti császár parancsa útban találta Tamás vezért s arra utasítá, hogy rögtön változtassák meg útjuk irányát s a tengerparthoz siessenek, ott hajókra fogják őket rakni. Nyilván attól félt a császár, hogy a menekülők látása megháborítja Antiochia védőinek bátorságát.
Tamás vezér és társai tehát még mindig a szabad ég alatt voltak.
Ez ország azonban egészen ellenség földe volt már; erős hadakkal, kerített városokkal ellátva.
Az üldözőknek úgy kellett martalékjuk után csuszamlani, mint a kigyónak; nesz nélkül, bújva saját veszedelmük elől.
Most már többet utaztak éjjel, mint nappal. Jónás helyismerete végzetes volt a menekülőkre. Éjjel viharban, felhőszakadás között vezette el Laodicea vár falai alatt a szaraczén dandárt; a villám-lobogásnál lehetett látni az őrszemeket a falakon, míg az arabok kendőket tűztek dárdáik hegyére, hogy a vas ne villogjon. Késő éjfélben egy mély völgybe jutottak, mely úgy elzárta előttük az utat, hogy a sötétben nem mehettek tovább. Itt pihenőt kelle tartani.
Kaled lefeküdt egy fa sátorernyője alá és elaludt.
Mikor hajnal előtt a mindig éber Jónás felébreszté, haraggal fogadta a költögetést; azt mondá: rossz álmom volt; azt álmodtam, hogy csatában voltunk, s kardom nem tudott sebet ütni, hajlott kezemben, mint a sásliliomlevél. Ez rosszat jelent.
Jónás kinevette vele: «álom esős időt jelent».
Azzal parancsot adott, hogy induljanak neki az erdős meredélynek.
Senki sem hitte már, hogy a menekvőket utolérhessék, még Kaled sem, de hatalmát átruházta Jónásra, s a míg ez azt mondta: «előre!» engedelmeskedni kellett.
A nap delelt már, mire a hegytetőre fölértek, s a mint Kaled Jónás nyomában léptetve lovával, megpillantá az előtte elterülő látványt, kezeit égre emelve ordíta fel: Allah!
Gyönyörű vidék terült el lábaiknál. Pompás fensík, melynek üde rónája hajló pálmacsoportokkal volt beárnyékolva, s túl a rónán a végtelen éggel összefolyó tenger.
De a mi a leggyönyörűbb volt e látványban ama tengerparton, a hajló pálmák alatt az üldözött damaszkusziak sátorai!
Itt telepedtek le, annyi fáradságos nap törődései után magukat kipihenni. Teljes biztosságban hitték már magukat, előttük a tenger, melynek öblében a görög vitorlás gályák lebegtek, dereglyéik a partra húzva, a menekvők elfogadására készen, mihelyt a tengerdagály emelkedni kezd; hátuk mögött az erdős hegyláncz és azontúl két erősített város. Ki ne hitte volna, hogy itt e pálmák árnyékában pihenni jó?
Kaled bevárta, míg csapatai mind beérkeztek, akkor leszálltak lovaikról és imádkoztak. Minden támadást imádság előzött meg e rajongó népnél.
Akkor háromfelé osztá csapatát. Az előhadat bízta Jónásra, a tartalékot maga vette át. Derárra bízta, hogy a harmadik csapattal fogja el a dereglyéket.
A két első csapat egyszerre rohant elő az erdőből, a gyanutlan pihenő damaszkusziakra. Azoknak egy része az első ijedelemben a dereglyékhez futott, a tengerre akarva menekülni. A dereglyék hirtelen a vízbe taszíttattak s az apály ellenére a mély vízbe vádoltattak; akkor az eszeveszett Derár, a harczok bohócza, azt a merész ötletet örökíté meg, mely egyedül áll a hadak történetében: lóháton indult meg a hajókat üldözni. Az arab történetirók Allah csudájáról beszélnek, ki parancsolt a tengernek, hogy a dereglyék alól kifusson, a lovas hadnak adván martalékul a vízen evezőket. Derár lovasai nyeregből ostromlák meg a flotillát, s egyetlen járművet sem engedtek a tengerre kimenekülni. Az egy óra mulva visszatérő dagály csak a véres hullákért jöhetett már.
A második csapat, melyet Jónás bég vezetett, keményebb munkára talált. Tamás vezér román harczosai nem értek már rá lerakott pánczélaikat felölteni: de egyre mégis volt idejök. A kétségbeesés harczaiban találjuk e szép eszme ismétlődését. Mikor a vitézek látták, hogy túlnyomó erő jő ellenük, hármas sorban kört képeztek a körbefogott nők, gyermekek és aggok körül; és akkor mindegyik hozzákapcsolta az övéről lefüggő lánczot a szomszédja övéhez, hogy egy se futhasson el, hanem ott legyen kénytelen elveszni, a hol megállt: így mint egy hármas érczöv állt a kis csapat a támadó elé.
Jónás bég azt hivé, hogy ismételheti, a mit Damaszkuszban tett Abu Obeidah. Kaled teljes hatalmat adott neki. «Adjátok meg magatokat és életben maradtok!» kiáltá rájuk messziről. «Átok rád, hittagadó!» kiálták azok vissza. «Adjátok ki kedvesemet!» kiálta másodszor. Most csak egy hang kiáltott vissza: «Átok rád, hittagadó!» S az a hang kedveséé volt.
Ekkor vad dühhel veté magát az őrült szerető honfiai lánczsorára s első volt, ki azt áttörte. A román had kétségbeesve védte magát, mindig összébb-összébb olvadt. Csak ketten-hárman küzdtek már Eudocia körül, azokat is lefekteté az ádáz szerető karja; csak Tamás vezér egyedül állt még közöttük; az ő érczmellén is átrontott kedveséig a renegát; ekkor maga a leány kapta fel nagybátyja elesett kardját s maga harczolt egykori jegyese ellen; Jónás kiüté kezéből a kardot, hozzárohant, keblére ölelte a leányt: «enyém vagy!» Az pedig kirántá övéből tőrét s saját szivébe verte. Jónás bég ott tartá harczainak jutalmát karjai között – halottan.
III. Péter czár idejében volt egy titkos társulat Szentpétervárott, melynek czíme volt: «a névtelenek».
Egy Jelagin nevű orosz nemes házában jöttek össze, ki egyedül maga ismeré névszerint minden látogatóját, azok egymást nagyon ritka esetben.
Előkelő urak, herczegek, udvarhölgyek, gárdatisztek és kozák közkatonák; kereskedő legények, zenészek és utczai énekesek; szinészek, szinésznők és tudósok, papok és státusférfiak, egymástól nem ismerve, szoktak itten összegyűlni; szépség vagy ész: ez volt a jog, mely e társaságba utat nyitott akárkinek. Jelagin válogatta őket össze.
Ott mindenki tegezte egymást s csak keresztneve volt mindenkinek: Anna, Alexandra, Katalin, Olga, Péter, Alexis, Iván, Te és te!
S mi czélra gyűltek össze?
Fesztelenül mulatni.
Kiket a társadalmi előitéletes rangkülönbség egymástól végtelen távolba vetett, egymás uraivá, szolgáivá rendelt, azok itt széttépve minden korlátot, felkeresték egymást, hogy együtt mulassanak.
Meglehet, hogy a kivel az a közgránátos sakkot játszik, épen az a tábornok, ki száz kancsukát veretne rá holnap, ha a díszszemlén parancsa nélkül előre lépne, s kivel most versenyt vív, hogy egy parasztból hogyan csináljon királynét? S az is hihető, hogy az a szép delnő, ki egy balalaika-verő zenéjéhez hamis szövegű franczia dalt énekel, egyike a császárnő udvarhölgyeinek, ki az utczán hintójából fél rubelt szokott a zenésznek vetni: tán egy herczegnő, tán az udvarmesternő maga? – Vagy még annál is több?
Az orosz társadalom szine és feneke, virága és gyökere mind összekerült Jelagin kastélyában s ott élvezé az egyenlőséget – a legszélesebb értelemben.
Csodálatos tünemény, hogy ez épen Oroszországban történhetett így, a hol nemesi rangra, egyenruhára, külső pompára olyan sokat adnak, a hol az alárendelt tartozik leszállni lováról, ha előljárójával találkozik; a hol az alsóbb tiszt leveti köpenyegét, így üdvözli a felsőbb rangút; a hol a tábornok kezet csókol a pópának, s a főnemes arczra borul a czár előtt. Itt pedig együtt dalol, tánczol, elménczkedik, tréfát űz a kormányból; élczeket mond a főpapokra, nem fél és nem tiszteleg.
Talán épen az ellentét miatt?
A rendőrségnek számtalanszor fel volt jelentve e titkos társulat létezése; annak nem is vethetni szemére, hogy lépéseket ne tett volna a följelentések nyomán; hanem a megkezdett eljárás rendesen elszivárgott a homokban s nem jutott eredményhez. A vizsgáló kiküldöttek nem találták meg a gyanus tényeket, vagy megtalálták, de ismét elszalasztották; a kiket tetten kapva befogtak, azokat szép csendben valaki ismét kieresztette, s utoljára minden irott okmány, mely idevonatkozott, megégett, elsikkadt, lepecsételt irattárak ládáiban csodamódon tiszta papirossá változott, s mikor végre egy nagy befolyású tisztviselő erélyesen hozzáfogott a névtelenek üldözéséhez, azon vette észre, hogy nagy hirtelen elküldték valami fontos megbizással külföldre, a honnan sokáig nem kerülhetett vissza.
A névtelenek társulatának igen hatalmas pártfogókkal kellett birnia.
Egy ilyen szabadelvű mulatság végeztével egy fiatal kozák hetman legutoljára maradt az eltávozó vendégsereg közül s mikor egyedül volt a házigazdával, azt mondá neki:
– Te Jelagin, láttad azt a szép asszonyt, a kivel ma este a mazurkát tánczoltam?
– Láttam. Tán neked is megtetszett?
– Azt az asszonyt nekem el kell vennem feleségül.
Jelagin nagyot ütött a kozák vállára, s a szeme közé nevetett.
– Azt ugyan, Jemelján öcsém, nem veszed el feleségül.
– De elveszem, mert felfogadtam.
– De nem veszed, mert nem megy.
– Ha nem jön, viszem akarata ellen.
– Nem veheted el, mert férje van.
– Ha férje van, viszem férjestül együtt.
– Nem viheted, mert nagy palotában lakik, sok katona őrzi, és kocsin jár, fullajtárok kisérik.
– Elviszem őt, szent Györgyre esküszöm, palotástul, katonástul, hintóstul együtt.
Jelagin gúnyosan nevetett.
– Jó Jemelján. Eredj haza. Aludd ki a mámorodat. Az a szép asszony – a czárné!
A hetman egy perczre elsápadt, lélekzete elállt; a másik perczben szikrázó szemekkel mondá Jelaginnak:
– Azért mégis – a mit mondtam, megmondtam!
Jelagin kilökte vendégét az ajtón.
Pedig Jemelján nem volt részeg; – ha csak annak a szép asszonynak a szemétől nem.
Nehány év mult el ez idő óta; a «névtelenek» társulata feloszlott vagy más alakot öltött. Katalin megölette férjét, a czárt, s maga tette fel a koronát a fejére.
Sokan azt mondják, hogy ő ölette meg, sokan védelmezik. Mondják, hogy tudott felőle, de nem akadályozhatta meg. Mondják, hogy kényszerítve volt rá s nagy lelki küzdelmébe került, hogy elnézze, mint készítik férje számára a mérget. Mondják, hogy jól tette, úgy kellett a czárnak, gonosz ember volt, megérdemelte. Azt is mondják, hogy nem igaz, nem ölte meg Péter czárt senki, meghalt heves gyomorgyulladásban: sok pálinkát ivott. Ez utóbbit épen a halhatatlan Voltaire mondja ekkép.
Akárhogyan történt, Péter czár el volt temetve; és Katalin czárnő akkor látta át, hogy a meghalt férj azon halottak közé tartozik, kik nagyon nyugtalan alvók; föl-fölkelnek, kezeiket kinyujtják takarójuk alól s a róluk megfeledkezőket megfogják vele; egyet-egyet fordulnak a sírban s olyankor az egész föld megmozdul az odafenn levők lábai alatt.
A sok ellenmondó hír között egy volt, melyet legnehezebb volt elaltatni s melyet legörömestebb hitt a nép s melyet az emlékezetből letörölni annyi vérbe került; ez a hír az volt, hogy Péter czár se magától, se más kezétől nem halt meg, hanem most is él: helyette egy hozzá arczra hasonló ragyaverte képű közkatonát mutogattak a pompás halotti szekéren Szentpétervárott; ő maga pedig ugyanazon katona köntösében kimenekült börtönéből, s visszatér még trónját elfoglalni, nejét meghódítani, ellenségeit lenyakazni.
Öt ál-Péter czár támadt elő egymás után a nagy Orosz-birodalom távol tartományaiban; egyik a másik után jött azzal a jelszóval, hogy «boszú a hitszegőkre!» fellázított majd északon, majd délen egy tartományt; hadsereget gyűjtött, városokat foglalt, hivatalnokokat kergetett el s újakat tett helyeikbe; mindegyik ellen hadat kelle küldeni; s ha egy le volt verve s kiűzve a jeges pusztákba, vagy elfogva s a legelső fára felakasztva, már tulsó oldalon jött a másik Péter czár; az is újra lázított, sereget gyűjtött és riasztotta az udvart mulatságai közepett s ez így ment folyvást, folyvást: a megölt férj eltemethetetlen maradt, ma itt elásták a földbe, holnap száz mérfölddel odább újra feltámadt és kiáltotta: «még élek!» – ott is megölték; – ismét kidugta fejét a föld alól: «még élek!» – Száz élete volt!
Mikor már öt ál-Péter elment azon az úton, melyen az igazit elküldték, támadt egy hatodik: ez volt a legrettentőbb, a legmerészebb valamennyi között, kinek neve örök időkre be lesz irva az orosz nép krónikáiba, iszonyú tanulságul azoknak, a kik soha sem szeretnek tanulni.
Közönséges donmelléki kozáknak született, s mint katona résztvett a porosz hadjáratban, eleinte mint orosz zsoldos, később mint a czár híve. Bender ostromakor már kozák hetman volt.
Rendkívüli testi erő, sok természeti ész és találékonyság tünteték már ki akkor is; a bekövetkezett béke azonban elzárta előle a tovább hatolhatás útját; őt is hazaküldték a Don mellé, a leszállított hadsereg több tisztjével együtt. Menjenek újra a mezei munkák után látni.
Pugacseff feje azonban már akkor egészen más eszmékkel volt tele, mint hogy nyugodalmasan hozzáfogjon a sajtkészítéshez, a mitől azelőtt tíz évvel fölkeltették.
A czárnőt gyűlölte – és imádta.
Gyűlölte a büszke asszonyt, kinek minden orosz férfiak fején gázolni semmi joga nincs és imádta a szép nőt, kinek minden joga van az orosz férfiak szivén taposni.
Az az őrjöngő gondolata támadt, hogy ezt az asszonyt trónjáról lerántsa, – és aztán karjaiban fogja fel.
Volt neki kész terve hozzá.
Elment a tervével a Volga mentébe, ott laknak a roskolnikok: az orosz uralkodó hit eretnekei, az üldözött vallás vakbuzgó hívei, kiknek apáit, nagyapáit folyvást irtotta a pallos és bitófa, – csak azért, mert nem alulról fölfelé vetik magukra a keresztet, mint Moszkvában, hanem a balvállukon kezdve. Ezért érdemes két millió mindig kész ellenséget tartani a birodalom határán belül.
A roskolnikság mindig készen volt a lázadásra, csak ürügy és vállalkozó akadjon hozzá. Pugacseff ezekkel akarta megkezdeni tervét.
Hanem korán elárulták; a rendőrség kezébe jutott s azután elvitték a kazáni börtönökbe s ott lánczraverték, hogy álmodozzék tovább.
Pugacseff egy éjjel azt álmodta, hogy letörte lábáról a nehéz vasat, keresztülásta a vastag kőfalat, leugrott a legmagasabb sánczról, keresztülúszta a sánczárkot, melynek feneke hegyes ví-karókkal volt tele s aztán neki vágott az Ural-Sorodoki laktalan pusztának, egy falat kenyér nélkül, egy jó darab ruha nélkül.
Az Uralszk puszta egyedüli lakosai a Jakics-kozákok: Oroszország legféktelenebb néptörzse, egyikén azoknak a határoknak, a mik csak a térképen festve léteznek, de a pusztán nem ismeri azokat senki; évről-évre változik az, a mint vagy egy kozák-csapat rohan át egy télen a kirgizek földére s elégeti azok fakunyhóit, vagy egy kirgizcsorda tesz más évben hasonló szolgálatot a kozáknak. Télen azért jobb a hadakozás, mert nyáron úgyis az ég alatt lakik minden ember s nem sokat törődik a házával. Ezek a kedves népek is a roskolnik sectához tartoznak.
Épen azelőtt kevéssel követték el azt a mulatságot, hogy az orosz udvar biztosát, Traubenberg tábornokot, ki odajött, hogy kiszabja előttük, meddig szabad nekik a Jaik vizében halászni? egész hadi pereputyjával együtt kardra hányták, s ezzel világosan bebizonyítottnak hivék, hogy a kormánynak semmi köze az ő csukáikhoz.
Pugacseff épen akkor menekült oda hozzájok, mikor az orosz lovasok fegyverein osztoztak s tanakodtak, hogy mit tegyenek már most odább?
Egy szép tavaszi éjszakán érkezett meg a szökevény rab, hosszas kóborlás után az Ural hegység legvadonabb vidékének legnyomorultabb völgyébe, a mit Jeremina Kurizának neveznek. A nyomorult vidéknek még nyomorultabb városában, Jaiczkoiban, a legelső kozák házához bezörgetett s megmondta neki, hogy ő szökevény.
Szivesen fogadták; – a hogy épen lehetett. Jó szóból sokat, kenyérből keveset. Maga a gazda is szegény volt: juhait elhajtották a kirgizek; egyik fia buzgó pópa volt a roskolnikok hitvallásán, azt elvitték valahova az ólombányákba; másikat elhurczolták katonának, ott elveszett, a harmadikat felakasztották, mert lázadásba keveredett; az öreg Kocsenikoff maga maradt otthon, fiak nélkül, család nélkül.
Pugacseff végig hallgatta öreg házigazdája panaszait s azt mondta rá, hogy ezen segíteni lehet.
– Ki támasztja fel nekem megölt fiamat? szólt az öreg elkeseredetten.
– Az, a ki maga is feltámad, hogy öljön.
– Ki lenne az?
– A czár.
– A megölt czár? kérdé elbámulva a vén harczos.
– Még csak hatszor ölték meg s most is eleven. Az egész úton, a hol csak emberrel találkoztam, mind azt kérdezte tőlem, igaz-e, hogy a czár nem halt meg, hanem börtönéből megmenekült? Én azt feleltem nekik: igaz. Épen ide vette útját, s nem sokára meg fog közöttünk jelenni.
– Azt mondtad? De hát hogy jönne ide a czár?
– Már itt is van.
– Hol van?
– Én vagyok az.
– Jól van, jól van; szólt az öreg roskolnik; értem, hogy mit akarsz velem. Ott leszek, ha akarod. Nekem mindegy, csak legyen valaki, a ki vezessen. De ki fogja elhinni, hogy te vagy a czár? százan meg százan látták őt színről-színre, mindenki tudja, hogy Péter arcza szörnyű himlőhelyes volt, a tied pedig sima.
– Azon segíthetünk; nem halt meg e napokban valaki fekete himlőben ezen a tájon?
– Mindennap. Ezelőtt két nappal halt meg saját utolsó béresem.
– Jó, tehát belefekszem annak az ágyába s felkelek belőle, mint Péter czár.
És megtette, a mit kimondott. A ragályos ágyába lefeküdt, két nap mulva kiütött rajta a fekete himlő s hat hét mulva oly éktelen arczczal kelt elő, mint minőnek magát a szerencsétlen czárt látták.
Kocsenikoff átlátta, hogy az az ember, a ki ily borzasztóan mer játszani a halállal, nem játszani jött ide.
Olyan ország ez, a hol tiz ember közül kilencznek van valami késő időkre eltett boszúja.
Kocsenikoff az első tiz ember közül, a kivel tervét közölte, kilenczet talált, ki életre-halálra elszánta magát a legnyaktörőbb merényre. Hanem a tizedik áruló volt. Az fölfedezte az őrjöngő összeesküvést Jaiczkói város parancsnokának, Simonoff ezredesnek. A parancsnok rögtön elfogatta Kocsenikoffot; hanem Pugacseff az elfogatására rendelt kozák lován megmenekült, még pedig úgy, hogy a kozákot is magával vitte; felkapott a háta mögé a nyeregbe, átnyalábolta, megsarkantyúzta a lovát s elvágtatott vele az erdőbe.
A história feljegyzé az utókor számára a kozák nevét, kit Pugacseff lovastul együtt elragadt. Csikának hitták a jámbort.
Ez történt szeptember 15-én.
Két nap mulva Pugacseff visszajött az erdőből Jaiczkói városa alá.
Már akkor volt saját lova, nyusztprémes skárlát bekecse és háromszáz lovas vitéze.
A város alá érve, megfuvatta a trombitát, s felszólítá Simonoff ezredest, hogy adja meg magát és a várost s jőjjön kezet csókolni az ő törvényes urának, III. Péter czárnak.
Simonoff ötezer lovas kozákkal és nyolczszáz muszka sorkatonával vonult ki a lázadó felé. Pugacseff egy percz alatt körül volt fogva.
Akkor elővont kebléből egy függő pecsétes levelet s az ellenséges tábor közepette harsány hangon olvasá fel azt a kiáltványt, melyben III. Péter czár hű kozákjait felhívja, hogy trónját visszanyerni, a bitorlókat elűzni segítsenek; halállal fenyegetve az árulókat, a kik parancsának ellenszegülnek.
Erre fölzendült a kozákhad; a kiáltás szájról-szájra terjedt: «a czár él, ott van a czár!» A tisztek hasztalan iparkodtak katonáikat lecsendesíteni, azok egymás közt kezdtek el harczolni; a zavar késő estig tartott, s estére az lett a vége, hogy nem Simonoff fogta el Pugacseffet, hanem az fogta el annak tizenegy tisztjét s midőn visszavonult a térről, háromszáz embere nyolczszázra szaporodott. Nagy bajjal birta az ezredes a többit visszaterelni a városba.
Pugacseff éjszakára a város alatt táborozott egy urasági kertben s annak a fáira a tizenegy elfogott tisztet felakasztatá.
Ellenfele annyira meg volt rettenve, hogy nem merte őt megtámadni, hanem oda várta sánczai alá, ágyui torkába.
A vakmerő mégsem volt egészen olyan őrült, hogy azt tegye. Neki több sikerre, könnyű harczra, ágyúkra volt szüksége.
Megindult az apró városok ellen, miket a kormány bölcsesége a Jaik mentében építtetett a kozákok félelmére.
A roskolnikok mindenütt őrjöngő lelkesüléssel fogadták az ál czárt, ki a moszkvai papok uralmát megalázni halottaiból feltámadt s az uralkodó hit helyébe az üldözöttet fogja felemelni.
Harmadnap már ezerötszáz harczos kisérte a harczba.
Ileczka erőde volt az első, mely alá megérkezett, Jaiczkóitól hetven verstnyi távolban. Nyilt kapuval és énekszóval fogadták, az őrség csatlakozott hozzá. Itt már ágyukat és lőszert is kapott s azokkal folytathatá hadjáratát.
Következett Kaziznája erőd. Ez nem adta fel magát, hanem bátor védelemhez kezdett. Pugacseff kénytelen volt ostromolni. Az ostrom hevében átkiabáltak a lázadó kozákok a várbeliekhez s egyszer csak azok is az őrsereg ellen fordíták fegyvereiket; a ki még ellentállt, felkonczolták, az ezredest foglyul hurczolták Pugacseff elé.
Pugacseff senkinek sem irgalmazott, a ki hosszú hajat viselt. Ez divat volt akkor az orosz katonatiszteknél. Ezért a divatért az ál-czár felakasztatott minden tisztet, a ki kezébe került.
Innen, ágyúkkal ellátva, Nisnája Osfernája erőd ellen fordult; azt is rövid roham után bevette. A kit meg nem ölt, az vele ment tovább.
Most már négyezer embere volt, meg merte támadni a talitsevai erődöt, a mit két hős, Bilof és Jelagin védelmeztek. Az orosz fegyelem erősen állt a lázadók dühével szemben, s tán itt legyőzik Pugacseffet, ha a várban meg nem gyuladnak a szénaraktárak. A tűz jött segélyére a lázadónak. Bilof és Jelagin, várukból kipörkölve, a síkra szorultak ki s ott összekonczolák őket.
Mikor Nisnája Osfernáját bevette az ál-czár, a piaczon egy csodaszép fiatal hölgy veté magát lábaihoz:
– Kegyelmet, én uram!
A hölgy igen szép volt s egészen a győztes hatalmában. Könyei, felindulása még csábítóbbá tették.
– Kinek kérsz kegyelmet?
– A férjemnek, ki ellened harczolva, megsebesült.
– Hogy híják férjedet?
– Chaloff őrnagy, e vár volt parancsnoka.
Egy nemeslelkű hős azt tette volna, hogy szabadon bocsássa mind a kettőt: legyenek boldogok, szeressék egymást; egy közönséges ember azt tette volna, hogy felakasztassa a férjet s megtartsa szeretőnek az asszonyt, – Pugacseff megölette mind a kettőt.
Nagyon jól tudta, hogy vannak sokan, a kik emlékeznek rá, hogy III. Péter czár nem találta örömét asszony szerelmében. Az iszonyatig hű maradt felvett álarczához-A lázadásnak szárnyai voltak. Talicseva után következett Csernojecsinszkaja, a honnan a várparancsnok a lázadó vezér közeledtére megfutott, kapitányára bizva a védelmet.
Nilsajeff kapitány egy lövés nélkül feladta a várat; Pugacseff egy «köszönöm» szó nélkül felakasztatta a kapitányt. Nem hitt az áttérő tisztekben; csak a közkatonát tartá meg, annak is lenyiratta a haját, hogy ha szökni talál s ismét kézre kerül, ráismerhessen.
A következő reggelen megadta magát a lázadóknak az utolsó erőd, Precsisztenszka, mely még az ország fővárosa, Orenburg előtt van; s estére az ál-czár Orenburg falai előtt állt, harmincz ágyúval és csatakész hadsereggel.
És mindez – tizenöt nap alatt történt.
Kocsenikoff lovászlegénye attól az órától számított két hét alatt, hogy az elfogatására kiküldött kozákot magával ragadta, hat várat foglalt el, egy hadsereget semmivé tett s egy másikat előteremtett s a tartomány fővárosát ostrom alá vette.
Az orosz birodalom városait nagy távolság választja el egymástól; a míg Szentpétervártt határoznak, azalatt Pugacseff marquis a félbirodalmat elfoglalhatja.
Maga Katalin nevezte el a lázadót Pugacseff marquisnak s nagyon sokat tréfált udvari köreiben a sajátságos férj felett, ki nejét, a czárnőt visszavívni készül.
A menyegzői ágy készen is várta: – a vérpad.
Orenburg kormányzója, Reinsburg, még Pugacseff közeledtének hirére eléje küldé hadserege egy részével Bilof ezredest, hogy a lázadót támadja meg.
Az el is indult a vadászatra, de úgy járt, mint sok oroszlánvadász: az üldözött vad ette meg; egész seregéből egy ember sem tért vissza Orenburgba.
Helyette Pugacseff serege jelent meg a várkapunál.
Reinsburg nem akarta bevárni az ostromot; legbiztosabb seregeit kiküldé Naumoff őrnagy vezetése alatt a lázadók megtámadására.
Az ál-czár engedte őket közelíteni egész a hegy oldaláig, mely Orenburg fölött uralkodik s ott rejtett ágyútelepeiből oly pusztító tüzelést kezdett ellenük, hogy az oroszok véres fejekkel kényszerültek a várba visszamenekülni.
Pugacseff aztán leszállt a síkra s tábort ütött a város előtt.
A két ellenség azzal hozzáfogott, hogy melyik birja a másikkal a várakozást előbb megunatni? Pugacseff kinn volt a havon. Októberben Oroszország síkján már nem zöldül a fű; sátorok helyett fenyőgallyakból csináltak kunyhókat. Az ostromlottaknak pedig nem volt mit enni. Az egyiket a fagy, a másikat az éhség ostromolta.
Utoljára is az éhség volt a legtürelmetlenebb.
Naumoff újra kitört a várból s ezuttal gondja volt rá, hogy a magaslatokat, a mikről a minap őt lövöldözték össze, most ő foglalja el. Sikerült neki: ütegei rombolva dúltak a zendülők soraiban; hanem egyszerre Pugacseff megfordította a csatarendet, kozákjaival megtámadtatá az ellenfél lovasságát. Az megfutott: a győzelem kiesett Naumoff kezéből; kénytelen volt ágyuival együtt maga is menekülni, karddal kezében törve útat a kozákok sorain keresztül.
Ekkor kezdett Pugacseff is az ostromhoz; negyvennyolcz ágyuja volt már, azokkal elkezdé a falakat lövetni. November 9-ig folyvást tüzeltek, akkor rohamra vezénylé csapatait. A roham nem sikerült, az orosz hősien védte magát.
Pugacseffnek rá kellett szánnia magát, hogy az orosz téli éjszakák hideg csillagos ege alatt folytassa azt a munkát, a mit elkezdett, ellensége kiéheztetését.
Köröskörül hótól fehér volt már a róna és bércz, a zuzmarától fehérek az erdők, mintha ezüstből volnának, a hosszú éjszakákon át a hóvilág és az északfény derengett; s a sivatag kietlenben egy vakmerő ember álma ébren tartá az emberek ezreit; az az álom, hogy ő a minden oroszok czárnéjának férje fog lenni!
* * *
II. Katalin szenvedélyes tarokkjátszó volt. Különösen kedvelte azt a nemét az elmés mulatságnak, a mit később egy hires orosz hadvezérről csakugyan Paskevicsnak neveztek el.
E játékhoz mulhatlanul négy résztvevő kell; a czárnőn kívül Daskoff herczegnő, Orloff herczeg és Karr tábornok ültek a játszóasztalnál.
Ez utóbbi kitünő jeles hadvezér volt – in petto. Mint tarokkjátszó épen ritkította párját. Mindig nyereséggel kelt föl az asztaltól. Semper victor! Még őt nem látta fizetni senki. A czárnőnek azért volt különösen kedvelt embere. Azt mondta, hogy ha egyszer sikerülne neki csak egyetlen egy rubelt elnyerni Karrtól, annak fület csináltatna s a nyakában hordozná.
Az is meglehet egyébiránt, hogy Karr tábornokot az ellenfél hibái segíték szüntelen győzelemre; a két magas hölgynek sokkal több baja volt Orloff szép szemeivel, mint hogy figyelmét egészen föladatának szentelhette volna; Orloff pedig annyira szerencsés volt a szerelemben, hogy nem lett volna igazság a földön, ha a játékban épen olyan szerencsétlen nem lett volna.
Egyszer úgy mellesleg – kártyakeverés közben – előfordult a szó, hogy az mégis szégyen, gyalázat, hogy egy ilyen szökevény kozák, mint ez a Pugacseff, képes lehet az orosz birodalom európai negyedrészét maga számára meghódítani, az orosz seregeket rendre megpiszkolni, a legderekabb tiszteket gyalázatos halállal kivégezni s most még Orenburgot ostromolja, mint valami igazi potentát.
– Pedig ismerem azt a ficzkót! Jól ismerem, monda Karr; míg a fölség élt, kártyáztam is vele Oranienbaumban; ostoba kölyök az, valahányszor «carreau»-t hivtam, mindig «cœurt»-t adott bele.
– Úgy látszik, most még rosszabb játékos, monda a czárnő, most a «cœur»-t üti «pique»-el.
Divat volt azon időkben az orosz udvarnál franczia szójátékokat ejtegetni: «cœur» pedig francziául szivet is jelent, «pique» pedig döfést.
– Igen, mert hadvezéreink tehetlenek. Volnék csak én ott!
– Ugyan legyen olyan jó, menjen oda; mondá gunyosan Orloff.
– Ha ő felsége parancsolni fogja, készen vagyok rá.
– Ah, a tarokkparthie csorbát szenvedne ön miatt, mondá tréfásan Katalin.
– Hiszen azalatt vadászatokat tarthatunk Petershoffban; vigasztalá a czárnőt Orloff.
S ez nagyon kedves czélzás volt Katalinra nézve. Petershoffban élte ő legvidámabb napjait. Ott ismeré meg Orloffot. Kegyteljes mosolylyal inte Karr tábornoknak.
– Nem bánom, de két hét alatt visszatérjen.
– Ah, mit két hét! dölyfösködék Karr. Ha felséged parancsolja, ma, még ez órában szánra ülök; három nap három éjjel odaérek Bugulminszkába, negyednap rendbeszedem a kártyáimat, ötödnap megüzenem a ficzkónak, hogy én vagyok a kihivó s hatodnap «volat»-ot adok a gazembernek s heted, nyolczadnap őt magát mint pagát ultimót teszem lánczrakötve felséged lábaihoz.
A czárnő felkaczagott a tréfás hadvezéri műszavakon s Orloffra bízta, hogy lássa hát el a szükségesekkel a hires pagátfogó tábornokot s aztán készüljenek Petershoffba.
A dolgot komolyan vették s Orloff kiadatta a czári parancsot, mely szerint Karr bízatik meg a déli orosz hadsereg fővezérségével. Egyuttal tudatá vele, hogy micsoda haderőkkel rendelkezhetik? Bugulminszkában áll Freymann tábornok huszezer gyaloggal, kétezer lovassal és harminczkét ágyuval, hozzá csatlakozhatik még Csernicseff ezredes, Szinbirszk kormányzója, a ki másfél ezred rendes lovasságot vezet tizenkét ágyuval; s útközben fogja találni Naumann ezredest két zászlóalj testőr-gránátossal. Ezeket okvetlenül magához vegye, mert ez lesz seregének a magva.
Karr még azon éjjel elutazott. Főtaktikája volt a gyorsaság a hadi mozdulatokban. Hanem ezt a pontot, úgy látszik, hogy rosszul tanulmányozta; mert nagy előképei: nagy Sándor, nagy Fridrik, Hannibál stb. szinte gyorsan utaztak ugyan, de hadseregeikkel együtt, míg Karr elégnek tartá, ha ő maga siet.
A két zászlóalj testőr-granátost elő is találta az útban, kiket Orloff megindított s azt parancsolta ezredesöknek, hogy csak siessenek utána. Minden csárdánál megállt és kérdezősködött Pugacseff felől; mindenki rémes csodadolgokat beszélt neki felőle. Karr mindenkit megnyugasztalt, hogy csak várjanak, egy pár nap mulva kötözve fogja erre hozni a szörnyeteget.
Karr azt hitte, hogy gyorsabban már nem lehet utazni, mint ő szánkázott Bugulminszkáig. Pedig lehetett.
Egy kozák lovas, ki vele egy időben indult el Szentpétervárról, harminczhat órával hamarább érkezett meg Pugacseffhez, Karr tábornok jövetelét és seregeinek állását tudatva vele.
Pugacseff legelébb is kétezer kozákot indított el, hogy a tábornok háta mögé kerüljenek s a hozzásiető granátos zászlóaljakat tőle elvágják.
Karr senkivel sem állt tanácskozásba. Bugulminszkában félretolta maga elől Freymann kollegáját, engedje őt végezni egyedül. Itt nem ütközetre, de vadászatra kell készülni. El kell fogni a fenevadat.
Csernicseff útban volt már ezerkétszáz lovassal és másfél üteg ágyuval, midőn azt a parancsot kapta Karrtól, hogy vesse át magát a Szakmara folyón s állja el Pugacseff háta mögött a visszavonulási útat, míg ő a derékhaddal szembe nyomuland rá s akkor majd fogják egyszerre két tűz közé.
Csernicseff azt hitte, hogy okos emberekkel van dolga; mint egyszerű osztályvezető, sem a tábornokában nem képzelt annyi ügyetlenséget, hogy az ellenség derékhadát ő rá, magára engedje rohanni, sem Pugacseffben annyi taktikátlanságot, hogy a míg a derékhadat maga előtt látja, mindenestől egy kis hadosztály elpusztításához fogjon.
És ez mind a két részről megtörtént.
Pugacseff engedte ellenségét szépen átjönni a befagyott folyón, akkor egyszerre minden oldalról rárohant, a jeget letörette a háta mögött s az egész hadosztályt leapríttatá.
Maga Csernicseff harminczöt tisztjével foglyul esett. Ezeket Pugacseff mind az út melletti fákra sorba felkötteté.
A tizenkét ágyút is elfoglalta.
Ekkor aztán győzelemittasan indult egész seregével együtt Karr ellen.
Az is sietve közelített felé, Bugulminszkán innen harminczhat verstnyire találkozott a két tábor egy kis kozák falu alatt.
Karr tábornok elbámult, midőn a képzelt gyülevész helyett egy rendes hadsereget látott maga előtt, ezredekre osztva s ágyúkkal ellátva.
Freymann azt tanácsolá neki, hogy, miután Csernicseff megbízható ezredeit elküldte magától, most a lovassággal ne sokat működjék; hanem iparkodjék a falut elfoglalni működési alapul s gyalogságát használja a lázadók ellen.
Az elbámulás sora még csak azután következett Karr tábornokra.
Látta a megvetett gyülevészt rendes hadcsapatokban, szuronyszegezve közelíteni ezredei felé, látta a hidegvérrel kivitt mozdulatokat egész ezredektől a legnagyobb ágyútűz ellenében, látta a vakmerő elszántságot, a mivel védett állásaira rohantak; látta, hogy itt hősökre talált – zsiványok helyett.
De a mi a legjobban boszantá, az volt, hogy azok az ostobák milyen jól tudnak ágyúzni.
Hiszen Szentpétervárott elővigyázatból nem vesznek fel kozákot a tűzérség közé, hogy ne legyen, a ki e fegyver kezelését megtanítsa nekik, s ime azok a tudatlanok a tegnap rablott ágyúkkal úgy lőnek, mint a ki egész életében azt tanulta; granátjaik már több helyen felgyujták a falut.
Ennek végét kell vetni. A lázadóktól vissza kell foglalni az ágyúkat.
A tábornok rohamra vezényelte egész csatavonalát s tartalékát magához vonva, azzal az ellenség dereka ellen intézett egy eldöntő csapást.
Gyalog ezredei szuronyszegezve indultak a tűzokádó telepek ellen, míg ugyanazokat másfélezer lovasnak oldalba kellett venni. E másfélezer lovas között nem volt több kozák, csak háromszáz.
A harcz legnagyobb hevében egyszer csak külön vált ez a háromszáz kozák s átnyargalt az ellenséghez.
Karr tábornokot, a mint meglátta, hogy kozákjai elpártolnak, oly rémület szállta meg egyszerre, hogy rögtön elhagyta a csatatért, maga adva példát seregeinek a futamodásra.
A csatarend egyszerre felbomlott; az előre tolt csapatokat ott hagyták veszni s menekült, ki merre tudott.
Pugacseff kozákjai harminczöt verstnyire üldözték az oroszokat, de a tábornokot nem tudták utolérni, a rémület szárnyakat adott neki. Bugulminszkába érve, tudta meg, hogy Csernicseff lovasságát leaprították, hogy a testőr-granátosokat elfogták a háta mögött s huszonegy ágyúja a lázadók kezébe esett.
Ezekre a rossz hírekre rögtön olyan kegyetlen grippet kapott, hogy kénytelen volt vánkosokba pakoltatni magát s hazaszánkázni Szentpétervárra, hol ott épen várt reá már a négyes játszó társaság; a midőn is este még az a fátum történt vele, hogy játékközben a XXI-sét elfogták, melyre a czárnő azt a bon mot-t csinálta, hogy Karr egymásután kétszer engedte elfogni a huszonegyesét (értve az első alatt a 21 ágyút), mely bon mot nagy derültséget keltett az udvarnál.
* * *
Pugacseff csillaga (ha ugyan a dæmonoknak is vannak csillagaik) e diadal után délpontjára jutott. Tán még magasabbra is ment volna, ha szörnyű küldetéséhez hű marad; ha nem felejti el két nagy szenvedélyét, mely idáig oly bámulatos gyorsan elhozta: egyik az, hogy a czárnőt nejévé tegye, másik, hogy az orosz nemességet letörje.
Melyik volt a két eszme közül a vakmerőbb?
S mindkettőtől csak egy átlátszó hártya választotta már el. Karr veresége után nyitott útja volt Moszkváig, s Moszkvában százezer rabjobbágy várt megjelenésére, hogy a főnemesek jármát lerázza nyakáról s egy új orosz birodalmat alkosson a régi romjaiból.
Negyven millió helota várt szabadítójára a lázadóban.
Ekkor egyszerre kifordította a sarkából eddigi eszét – egy pár szép szem.
A bugulminszkai diadal után a baskirok vezérei nagy küldöttséggel jöttek eléje s hódolatukkal együtt hoztak neki egy szép leányt feleségül.
Uljánka volt a hajadon neve, ki Pugacseff szivét elrabolta a czárnőtől.
A kalandor már akkor jobban bízott csillagzatában, mint hogy ascetai szigorát megtartotta volna! Uljánka kedvencze lett s a szerető apját, Salavatkát, megtette a kalandor vezér a baskir föld fejedelmének.