– Nyugalmas éjt!
– Már eltávozol? – kérdé Idalia elbámulva.
– Holnap lesz mingyárt.
– Azt vártam, hogy ha holnap lesz, akkor elmult a vasárnap s te válaszolni fogsz a kérdésemre.
– Az első vasárnap ez: én két vasárnapot kértem.
A nő összevonta szemöldeit.
– S neked oly hosszú idő kell, hogy leszámolj a földfelettiekkel?
– S a földalattvalókkal!
Páter Péter akarva nem akarva igazat mondott.
A nő lelkét egyszerre egy gyanú vésztüze lobbanta át.
Az nem lehet, hogy férfi ily jégbálvány maradjon! Ennyi szerelmi csáb, ennyi inger, elárúlt szenvedély varázsa ellenében. Ez az ember mást szeret. Csak az maradhat ilyen halott, a ki már egy más világban él s ott idvezülve van.
Szelid mosolyt hazudott az arcza.
– Hát neked is nyugodalmas jó éjszakát. Hanem már most arra kérlek, légy kegyes a kis fiamat ismét magadhoz venni éjszakára. A mióta nálam hál ismét nagyon rossz álmai vannak; te jobban tudsz vele bánni. Legyen nálad éjszakára.
Páter Péter arcza elárulta a nyugtalanságát. Ez most őt ismét késleltetni fogja a Magdolnával találkozásról.
– Jól van. Átviszem magamhoz – monda nyugalmat erőtetve.
– Mingyárt áthozom őt magam ide.
Idália hálószobájába sietett, s felköltötte Cupidot, ki egy gyermek-nyoszolyában ott aludt az ágya mellett.
A gyermek ijedten riadt fel álmából.
– No, mi az? meg akarsz ölni megint?
– Nem téged, nem. Kicsikém, angyalkám. Hogy akarnálak?
– Hiszen megint olyan képed van, mint mikor azzal fenyegettél, hogy a tűt a fejem lágyába szúrod.
– Álmodtad azt. Jőjj kis babám. Ma a jobb atyáddal hálsz, a Páter Péterrel.
– A Tihamérral? Hát hídd őt ide! Neki könnyebb ide jönni alunni, mint nekem odamenni ő hozzája.
– Szót fogadj, ha rossz képemet nem akarod látni! Mert mingyárt kidoblak!
Erre Cupido elkezdett sírni.
Ha a gyermeket az előálmából felköltik, s akkor az agyonsírja magát, akkor aztán úgy kimegy az álom a szeméből, hogy két óráig sem lehet elalvásra bírni.
Tudta azt Idalia jól.
– Hallgass ide kicsi fiam. Te jó, okos kis fiú vagy s én a te jó anyácskád vagyok, az is leszek mindig, ha szót fogadsz; mindent megadok neked, a mit kivánsz. De megkínozlak, koplaltatlak, rongyban járatlak, ha én nekem kedvemet nem teszed. Te kis okos. Tudod te jól, hogy Páter Péter nem az, a kinek látszik. De hogy jókkal van-e, vagy a rosszakkal, az ám a nagy kérdés. Látod, azt csak egy ilyen jó kis gyerek tudhatja meg, a milyen te vagy. Nézd csak, adok neked egy kis ezüst sípot, azt rejtsd el a hálóköntösöd alá. Most hagyd magadat a Páter Péter szobájába vitetni, a megszokott ágyadba. Azután, a mint lefekszel, egyszerre húnyd be a szemedet, ásítsál nagyokat s aztán tégy úgy, mintha elaludtál volna. Húzd a hoszszú lélekzetet, kását fújj, hagyd nyitva a szádat. Az alatt pedig ügyelj rá, hogy mihez kezd a Páter Péter, a mikor azt látja, hogy te alszol. Ha kimegy a szobájából, lábhegyen, vigyázva, felöltözködve egész csuhájába s aztán nem az ajtónak kerül, a hol én meglátnám, nem is a kastély pitvara felől, a hol a kapus megfogná; hanem ha talán az ablakon talál kimenni, a szőlőrostélyon lemászhat: akkor te, a mint jól odább ment, fújj bele ebbe a kis ezüst sípba itten. Én itt leszek közel és meghallom. Akkor aztán bejövök hozzád, s majd megtudjuk, hogy jókkal van-e szövetkezve Páter Péter, vagy rosszakkal. Megértetted kis bubiskám?
– Megértettem. Jó lesz, jó lesz!
A kiváncsiság erősebb volt a gyermekben a félelemnél. Az a gondolat, hogy neki Páter Péter titkát el kell lesnie az anyja számára, nagyon megtetszett Cupidónak.
– Vigy csak hozzá az öledben. Ne félj, megcsalom, rá lesek.
A mint Idalia átadta a gyermeket Páter Péternek, s az szobájába távozott, ő maga meghúzta magát egy rejtekajtós fülkéjében a folyosónak, a minőkkel tele voltak e régi kastély vastag falai.
Alig várt ott félóráig, a midőn hangzott az éles sípszó.
Elősietett rejtekéből s benyitott a gyermek alvószobájába.
Cupido fennült az ágyon s a gyermeki arczon meglepetés, csodálkozás, félelem és káröröm zagyva kifejezése volt látható.
– Bejöhetsz már!
– Lassan beszélj!
– Nem hallja az azt már. Nincs az itten.
– Hát hol van?
– Lement a föld alá: a pokolba.
– Beszéld el, mit láttál?
– Úgy tettem, a hogy te mondád. Még az imádkozás alatt elkezdtem ásítozni, az Amenig már nem jutottam el, akkorra hanyattdültem és horkoltam. A Páter Péter térdre ereszkedett az ágyam fejénél s ő mondta el az imádság elmaradt végét. «Óh ne vigy minket a kisértetbe; de szabadíts meg a gonosztól, Amen!» S verte a mellét ököllel és nagyokat fohászkodott. – Azután felállt, összerázkódott egész teste, mint mikor valaki keserű orvosságot nyelt le, s a fejével neki futott a falnak, azt gondoltam össze akarja zúzni; olyant koppant a homloka a falon. Azután odahajolt fölém, a fülét a szivemre tartotta, s szépen betakargatott. Akkor átment a maga szobájába s becsukta maga után az ajtót. Pedig máskor mindig nyitva szokta azt hagyni, hogy meghallja, ha fölébredek. Én aztán csendesen felkeltem az ágyból s odalopóztam az ajtóhoz s a kulcslyukon keresztül lestem, hogy mit csinál? Mikor meglátta azokat a himzett köntösöket az ágyára kiterítve, hej, hogy villogtak a szemei egyszerre. Nem sokat habozott: ledobta a barátcsuhát, lerugta a pocsétakerülő czipőt s felszedte magára a dolmányt, paszomántos nadrágot, sarkantyús csizmát, utoljára a kalpagot is feltette a fejére. Hej, de szép legény lett belőle, ha láttad volna! Hát még mikor a kardot is felkötötte az oldalára; kihuzta a hüvelyéből, s megsuhintotta a levegőben! Hogy ragyogott hozzá az orczája. Senki sem mondta volna, hogy ez a Páter Péter. Én azt gondoltam szentül, hogy most tégedet akar meglepni. Tehozzád készül látogatóba: «Itt van a Tihamér!» Hanem azután csak elővett a szekrényből egy tolvajlámpát, abban meggyujtotta a viaszgyertyát, s megint becsukta a borítékját. Arra ismét fölvette a lovag köntös hegyébe a barátcsuhát s a kámzsát ráhuzta a fejére, a nyestes süveg fölé. S akkor megint ő volt a Páter Péter. Azután nem láthattam, hogy mit csinál, mert az ablakhoz lépett. Csak azt hallottam, hogy az ablak nyikorog, s azután a falon a szőlő venyigéje zörög. Hát erre én az ablakomhoz lopóztam s onnan leskelődtem ki. Sötét volt s a lámpása el volt dugva a csuhája alá. Mégis megláttam, hogy a Szent Nepomuk kápolnácskája felé tart, a mi ott van a kertünk szögletében a fal mellett. – Tudod, az a szent az, a ki előtt minden paraszt leveszi a kalapját s a kihez nem volt szabad közel mennünk játszani, se lapdával, se parittyával, se pilinczkfával; mert ha véletlenül megtalálja ütni a lapta, vagy a kő, vagy a hegyes fa azt a szentet, abból nagy szerencsétlenség támad, mert az a szent védelmez meg mindnyájunkat falustól az árvíz ellen. Ugy-e igaz? Olyan nagy szent ez?
– Bánja ördög, akármilyen szent! mondjad szaporán, mi lett aztán?
– Hát a Páter Péter odament ehez a kis kápolnához s felállt a Szent Nepomukhoz s azt körülölelte. Ne né! mondám magamban, a barát összecsókolódzik a kőszenttel. De nem azt tette az, hanem ledöntötte a szent szobrot, arczczal a földre, s aztán maga állt föl a helyébe. No, mi lesz már ebből? mondok. Hát már ezután Páter Péter lesz a Nepomuk? Nem a. Hanem elkezdett lefelé sülyedni a föld alá, s mikor egészen eltünt, akkor a Nepomuk szobor megint magától felállt és a helyére került. De nini, mért nézesz így reám? Hát megint meg akarsz ölni? Jaj, de csunya lettél egyszerre! – Hát rosszat beszéltem én most neked?
Idalia homlokon üté öklével a gyermeket.
– Légy átkozott azért, a mit elmondtál! – Még a hangja is más volt, mint egyébkor. Érdes, mint a reszelőé.
A gyermek e szótól, ez ütéstől, ez arcztól úgy megijedt, hogy bebujt az ágy alá s addig ki nem mert onnan jönni, míg azt nem érezte, hogy egyedül maradt, akkor meg elkezdett félni az egyedülléttől, sirt, nyafogott: «anyámasszony, ne hagyjon itt magamban. A lelkek jönnek. Sírnak. Engem is elvisznek.»
Senki sem jött elő a nyöszörgésére.
Egyszer aztán a szoba gerendázatán valami haladó fényfolt jelent meg; mint mikor lámpással járnak odakünn a kertben. Erre Cupido előmászott az ágy alól s odament az ablakhoz, hogy megszólítsa, a ki ott jár.
Nőalak volt az, fekete köpenyben, fekete fátyol a fején, kezében tolvajlámpás. Annak a lámpásnak a felső világánál megismerte az anyja arczát.
Látta, hogy az egyenesen a Nepomuk kápolna felé tart, az is feláll a szobor talapkövére, átöleli annak a fejét s arra a szobor arczra dül csendesen.
Akkor aztán az asszony a szobor helyére lép, s nehány pillanat múlva eltünik a föld alá: a szobor ismét a helyére áll.
– Az anyám is elment a pokolba! – rebegé a gyermek s térdre esett. – Miatyánk Isten! ne haragudjál rám! Soha sem hagyom el többet az imádság végét: «és ne vigy minket a kisértetbe; de szabadíts meg a gonosztól, Amen.»
*
Hat kőlépcső vezetett le a Nepomuk szobor talajából a föld alá. A hetedik lépcső mozgó volt, egy középtengelyen ingott. Ha az egyik végére léptek, akkor a Nepomuk szobor odafenn magától a helyére emelkedett, ha a másik végére nehezkedett valaki, akkor magától felborult.
Jól választották ki a titok őrét, a kik azt az alagútat tervezték. Az az egy hely, a hol a köztiszteletben részesülő szent áll, biztosítva volt arról, hogy ott soha sem fog kutatni senki; azt meg, hogy valaki a Nepomuk szobrot még arczra is döntse, fel nem lehet tenni ezen a vidéken.
Idalia asszony fekete köpenybe burkolta magát. Egy kétcsövű pisztolyt szúrt az öve mellé; a tolvajlámpást árnyékban tartá.
A huszszita vakondokmű előtte tátongott; hosszú, sötét, fekete üreg: annál nyomasztóbb, mert nem egyenes irányú; hanem tekervényes. – Az egész katakombaforma alagút kemény agyagba van vájva boltozatosan. Olyan feketék már a falak, mint egy ravatal, a földalatti penésztől, melylyel vastagon be van vonva minden tárgy, a mi a földön hever, alig ismerni rá, hogy mi volt valaha.
S ezen a penészlepte talajon meglátszanak a lépések. Friss és kivehető nyomok; jövők és menők. A barát czipőjének a sarka öt szegnyomot szokott maga után hagyni. Ezek azok. Tehát többször is járt már itt! A legfrissebb lábnyomokat azonban már sarkantyús lovagcsizma nyomta be a penészbe. Ez az ezüst patkónak a helye.
Idalia követte a nyomokat sebesen.
Nem félt ő a földalatti sötétségtől s a láthatatlan világ minden rémeitől sem, a kik, ha együtt vannak, az a nevük, hogy «éjszaka»; fekete oszthatlan tömeg. A mit a lelkében hordott, az még feketébb volt ennél a sötétségnél is.
Egy kanyarodásánál az alagútnak megpillantotta az előtte haladó fényt. Mintegy kétszáz lépésnyire lehetett az előtte. Szurokfáklya fénye volt az. Bizonyosan a tolvajlámpával gyújtotta azt meg idelenn az alagútban, hogy jobban lássa az utat.
A ki fáklyát visz a kezében, annak az annyira elveszi a szeme világát, hogy nem veheti észre, ha valaki a háta mögött jön a sötétben, feketébe burkolva s a tolvajlámpát elrejtve a köpenye alá. Idalia annyira beérhette az előtte haladó alakot, hogy egészen felismerhette azt. Páter Péter volt – a csuklyában; arany sarkantyús zöld szattyán csizma a lábán. Ő is sietett; de Idalia még gyorsabb volt, csaknem utolérte.
Az alagút hosszú volt, egy-egy oldalüreg száda torkollott itt-amott belé. Idaliát az asszonyi kiváncsiság mindegyikbe kényszeríté betekinteni. Itt lámpájának egész fényét használhatta. Egyik melléküreg borospincze lehetett valaha. Nehány hordó még ott hevert az ászokon. Ebből azt következteté, hogy valahol egy nagyobb nyilású kijáratnak is kell lenni, mert a Nepomuk szobor alatti szűk gádoron át hordókat ide nem hozhattak. Egy másik oldalsikátor tágas nagy terembe vezetett, a hol egy faalkotvány romjai voltak egy szegletben. Mi volt itt? Titkos templom, huszszita gyülekezet számára, vagy törvényszék, kivégzések színhelye? A magasabb boltozatot nem fekete penész, hanem csillogó salétromos nyirok fedi. Megint egy másik folyosó teli volt halomrahányt, rozsdavette fegyverekkel. Egy kupola alakra kivájt üregben pedig egyes-egyedül állt egy fenekével felfelé fordított hordó, a mi fényes és világoszöld volt. Mikor a lámpájával odavilágított, azt látta, hogy az a hordó köröskörül be van burkolva rézlemezzel, a rézrozsda teszi olyan zölddé.
A hordó akonájából egy hosszú összesodrott kötél csügg alá. «Ha én most ezt a kötelet meggyújtanám, valjon mi lenne belőle?» – mondá magában – s aztán tovább ment.
Egyszer aztán az előtte haladó alak megállt. Egy nehéz vaspléhvel kivert tölgyfa-ajtó zárta el az alagútat, s itt az már téglával volt kirakva; maga az ajtóküszöb faragott kő.
Itt a férfialak beleszúrta a fáklyát egy a falból kiálló vaskarikába, s hozzá látott az ajtó kinyitásához.
Egy talány-lakattal volt az bezárva, a minőt leginkább pinczék, földalatti ajtók elzárására használnak, ha megrozsdásodik is, kinyitható az által, a ki a talány titkát tudja; a ki meg nem tudja, az ki nem nyitja soha az életben. Egy vasrúd, a minek belül fogai vannak, van keresztül dugva tíz vaskarikán. A karikák párkányába betük vannak bevésve, összevissza mindenféle. Már most, a ki tudja azt a nevet, a mi a lakat talányoldója, az addig forgatja a tíz karikát, a míg ez a név sorba kerül, akkor a karikákon belül kivágott rések mind sorban vannak, s a fogas rúd szépen kihúzható. Különben pedig elforgathatja azokat a karikákat itéletnapig, nem megy a zárral semmire.
Ennek a titkát is közölte Páter Péterrel az Aktit Tuketjer. Ő minden járásánál be szokta zárni ezt a lakatot.
A míg ő annak a kinyitásával volt elfoglalva, Idalia körültekintett ezen a helyen.
Az ajtóhoz közel két mellékbejárat volt egymással átellenben.
Neki az egyikben el kellett rejtőzni, hogy jobban leskelődhessék.
A jobbról levőt választotta; a másikba bevilágított a fáklya, emez árnyékban volt.
Asszonyfeletti lélekuralom kellett hozzá, hogy fel ne sikoltson, mikor a lámpával bevilágította az üreget, a melybe belépett. Az egy négyszögű szoba volt, czementtel kivakolva, a mi füsttől volt fekete.
A szoba ágyasház lehetett valaha, köröskörül padok, nyoszolyák. És valamennyien nőalakok feküdtek, némelyek csendesen, mintha elaludtak volna, egymást átölelve, mások a kínhalál végvonaglását tartva meg örökre; a szögletekben összekuporodva, a falnak neki támaszkodva. Egy ott ül az asztal mellett, fejét két tenyerébe támasztva, előtte a kitárt biblia. Ez olvas. A többiek hallgatják. Egy az asztal alatt kuporog, kezében az olvasó; ez pápista. Valamennyien nagy pompával vannak öltözve, arany, ezüst, csipke, boglár ragyog a ruhájukon. Csakhogy a ruha már félig lerohadt, s a ki viseli az csontváz. Annak az egynek, a melyik a könyvből olvas, szép szőke haja, úgy látszik, hogy még a halál után is nőtt (a hajról azt tartják, hogy az növény), mert körüle egészen beterítette a földet.
Ezek voltak ama nők, a kikről az Aktit Tuketjer említést tett. A kik itt várják a feltámadást.
Bizonyosan ezek is idejöttek próbálgatni a talánylakat rejtélyét, mikor élelmiszereik elfogytak, s aztán senkisem jött őket kiszabadítani, s itt aztán elvesztek nyomorultul. Mindegyiknek a hol elaludt örökre, oda van vésve a feje fölé a falba a neve, a vallása, s a nap, melyen meghalt. Az asztalon van egy pompás zománczos zsebóra, azon számlálták, hogy hány napot tett ki ez a hosszú éjszaka ide alant. Az utolsónak a nevét már nem irhatta föl senki. Az még hajadon volt; párta volt a fején. Talán épen az oltár elől rabolták el.
Idalia összeborzadva állt meg a halottak tanyáján. Úgy tetszett neki, mintha minden koponya ő reá bámulna azokkal az örök semmiségbe néző szemüregeivel; mintha azt mondanák neki: «vártunk, itt vagy; te is egyikünk vagy!»
Elfusson-e innen? visszaforduljon és meg se álljon hazáig? Otthon leboruljon a Mária-kép elé; «Könyörögj érettünk!»
Álom az itt, a mit lát? – És a mit érez, a kín, a boszú, a rettegés, mind csak álom? Érezni-e ébren ily indulatokat?
Az ajtónyikorgás visszaidézte eszméletét. Kitekintett a rémszoba gádorából.
És az, a mit akkor látott, visszaadta lelkének egész lángoló dühét.
Páter Péter levetette a barátkámzsát s ott állt a délczeg lovagruhában, mint egy esküvőre induló vőlegény. Szép volt, deli volt, férfimagasztaló kevély merészség tündöklött orczáján. – Ah, hogy ez a másé! – Az övé csak ebben a rút, éktelen, idomvesztő szőrcsuhában, a mit lábaival megrugdos a nő, előrohanva rejtekéből, a mint a férfi kilépett az ajtón, s azt maga után behajtá.
Igy gázolja meg a szerelemféltő a szenteskedés álmezét: «Te hazugság takarója! Te szent maskara! Áhitatos komédia-köntös! Te aranyos pillangó hernyóbőre! Hát a míg hernyó, addig az én fámat rágja, de ha pillangó lesz, akkor a más virágjára repül! Átok, gyalázat, pusztulás reád, és arra a ki viselt, s a ki viselni fog!»
S a hányat szólt hozzá, annyiszor rátaposott.
Azután nagy óvatosan felnyitotta az ajtót. Lámpáját letette a földre, nem nagy út volt már előtte, egyenes folyosó, téglafalakkal vezetett még mintegy száz lépésnyire. Az előtte haladó lámpása után ő is bizton mehetett; nem volt a mibe bele ütközzék. A folyosó végén aztán a lovag egy oldalfülkébe lépett be, s a mint abban eltünt, a fülkéből halvány derengő fény vetődött folyvást az átelleni falra, a mi arra mutatott, hogy ott valami ajtó nyitva van, s a vándor czéljához ért.
Csendesen lopózva sompolygott odáig. Az alásülyedt Szt. Antal oltárkép rámája volt az a nyilás.
Bekémlelt rajta. Egy kápolna belsejét látta maga előtt.
Egy lovag és egy hajadon.
Mit csinálnak a kápolnában?
Egymást ölelik és ajkaik egymást lezárva tartják.
Nem hangzott a csendes éjszakában semmi sikoltás. A leány nem volt hát meglepetve. Bizonyosan várt rá.
Régen összebeszélhettek, hogy itten találkozzanak. Ezen az éjszakán. Ebben az órában. Azért sietett olyan nagyon – a barát!
A míg az a csók tartott, olyan hosszú idő múlt el. Csak egy percz ideje talán az óra lapján, de egy kárhozat ezredéve annak, a ki ezt irigyelve nézi. Ez a véghetetlen idő elég volt arra, hogy lángbaborult képzelete megelevenítse az előző pillanatok képét.
Igen, itt várt rá a leány, szomorú, kétségbeesett, összetört szivvel. Várta a hajdani kedvest, barátcsuhában, a kinek fogadalma tiltja, hogy szive dobogjon. Várta a meggyalázott, a kikorbácsolt szerzetest, talán azzal az erős szándékkal, hogy elpanaszolják egymásnak mind azt a fájdalmat, a mi a földön meggyógyíthatatlan s azután együtt hagyják el a világot, a hol nincs mit keresniök többé. De mikor a megalázkodott remete helyett a hajdani délczeg daliát látta az oltárkép rámájából kilépni, akkor egyszerre elfeledte, hogy itt fölötte templom, ez itt alatta kripta, hogy ide sirni, imádkozni, halálra készülni jött, s odaveté magát a hódító szerelmes keblére!
Ezt mind végigmutogatta a féltő nő előtt a lázképzelet azon örökkévalósággal versengő idő alatt, a meddig egy megirigyelt csók tart.
S a mikor arczaik egymástól elváltak, a mikor szemeik egymásba mélyedtek, az két üdvözültnek a tekintete volt.
Hogy esik hát a pokol ajtajából nézni az üdvözültek összemosolygását?
Hüvelykujja a pisztoly sárkányával játszott, most megölhetné mind a kettőt.
De a keserűség poharát is kortyonkint kell kiüríteni, mint a mámorét. Hátha még majd mást is megkinálna vele! Uram, uram, szállok az úrnak! – Nem megy az ilyen pohárürítés áldomás nélkül.
Elébb végig kell azt nézni, mit csinálnak? végig hallgatni, mit beszélnek?
A levente szétnézett maga körül, azután megragadta a leány kezét.
– Jőjj ki innen velem – mondá neki hevesen suttogva. A mit most mondani akarok neked, azt nem hallhatja meg templom, nem hallhatja meg szent kép.
A leány visszahúzódott.
– Az égre! Mit mondhatsz nekem olyat?
Óh, a hallgatózó tudta jól, hogy mit mondhat a férfi a leánynak, a mit ne halljon meg templom, ne halljon meg szent kép. Azt is jól tudta, hogy a leány vonakodása nem lesz legyőzhetlen: követni fogja a hivogatót.
Sietnie kellett onnan.
Vissza kellett futnia a tölgyfa-ajtóig, elébb, mint ezek az oltárkép fülkéjén át a folyosóra kilépnek, mert akkor az ajtónyitás, a megjelenő fáklyafény elárulná, hogy itt valaki rájuk leesett. Akkor aztán meg kell ölnie őket. És ő nem akarta ilyen olcsón adni a halált.
Ő elébb becsukhatta az ajtót, mint a mennyi idő alatt ráhagyta magát beszéltetni a leány, hogy kövesse kedvesét.
Idalia megint oda húzta meg magát a hajdani szép asszonyok szobájába. Odatámaszkodott az egyik örökalvó mellé, fátyolát arcza elé vonva, s a tolvajlámpát elrejté sötét palástja alá.
Nemsokára hallotta az ajtó csikorgását, csoszogó lépéseket és sarkantyús toppanásokat.
– Én reszketek – rebegé a leány.
– Mitől félsz, mikor itt vagyok én?
– Mindentől és saját magamtól.
– Az egész világtól megvédelek én.
– De saját magamtól?
– Azért félek magamtól, mert azt tudom.
– Ha szeretsz, akkor velem fogsz jönni.
– Hová?
– Ki a világba! A hová én viszlek.
– Hiszen te pap vagy.
– Nem vagyok az többé. A hogy föl lehetett venni a barátcsuhát, úgy le is lehet azt vetni. Vezeklésem betelt. Az arczúlütéssel, a mit kaptam, le van róva a kardcsapás, a mit adtam.
– És fogadalmad?
– Isten nem veszi azt számba s az emberekkel nem törődöm. Végig olvastam a szentirást és nem találtam benne sehol, hogy szeretni vétek, s a szerelmet megtagadni Istennek tetsző áldozat. E rémeszme emberi találmány.
A halottak szobájában egy a sok közül nem állhatta meg, hogy e szókra meg ne mozduljon. Saját szavait hallotta elmondatni – másnak! Hát még is megfogamzottak azok!
– Hallga! Valami mozdult itt az oduban.
– Maradj, ne nézz be oda!
– Mi van ott?
– Nők, a kik kétszáz év óta alusznak.
Magdolna felvette a lámpát és az odu bejáratához lépve, bevilágított vele félénken a szomorú tanyába.
– Milyen borzasztó látvány ez! Csontvázak menyasszonyruhában.
– Jőjj el onnan.
– Egynek a feje le van takarva fátyollal.
– Özvegyasszony lehet, csontkoponya van a fátyol alatt.
– Nekem úgy tetszik, mintha lihegne.
– Képzelődés az.
– A palástján keresztül világít valami.
– A reves csont néha világitani szokott.
A lovag elvonta az üreg szádától a leányt.
De néha a reves csontban még láng lobog s a koponya lát és hall!
A leány sírva fakadt rémületében.
Az ifjú karjai közé vette, úgy bátorítá.
– Hallgass reám, te üdvöm, mennyországom. Nincs ránk nézve más választás, mint ez az út a föld alatt, vagy fel az égbe. Mert én zárdámba vissza nem térhetek többé; sem kinzó ördögömnek csábjaiban elkárhozni nem akarok.
– (Kinzó ördögének! Az én vagyok! suttogá magában az ott a fátyol alatt.)
– S mi sors vár te rád? Hozzá lánczoltatni egy eleven behemóthoz; feláldoztatni kegyetlenebbül, mint a kit a vérszomjazó istenségeknek megáldoztak.
– Nem! Nem! Meghalok inkább!
– Én akarom, hogy élj és boldog légy.
– Nem azt igérted-e nekem, hogy kolostorba fogsz vinni?
– Akkor azt hittem, hogy magam is ott végzem világomat. De most tudom, hogy még nem vagyok felszentelt pap. Thurzó a püspök ezt szemembe mondta, s lehordott a «páter» czím bitorlásáért. De ha az volnék is: rajtam áll, hogy megfordítsam a sorsot. Ha protestans hitre térek, nem köt többé semmi fogadalom. Elmegyünk Erdélybe, áttérünk a magyar hitre; hisz oly sokan követik azt, igaz, jámbor, istenfélő emberek; az ország egy harmadrésze protestans; minket sem ver meg érte az Isten.
(Ah! Ezt is én tőlem tanulta! Milyen jól emlékezik rá!)
– Elmegyünk messzire, a hol senki hirünket nem hallotta soha. Vásárlok uri birtokot s ott élünk kényelemben. Olyan gazdag lehetek, a milyen akarok. Nézz ide a másik fülkébe. Egész halommal áll itt a kincs, csak válogatni kell belőle. Ez mind az enyim. Nekem hagyományozta az, a ki ide rejtette valaha; nálam az irás róla. De kétszeresen is az enyim, az ezüst, arany edényeken családom czimere van felvésve: lietevai várunkból rabolták el ezt egykor a huszsziták; ez az én örököm. Tekints oda!
A lovag bevilágított a kifalazott üregbe a fáklyával. A leány szeme elkáprázott a kincstömeg felett, a mi ott egymásra volt hányva.
– Annyit vihetek belőle, a mennyit a vállam elbir.
A leány szomorúan mondá:
– Én nem vágyom a kincsek után. Ki tudja milyen átok van rajtuk?
– Ugy is jól van. Tehát itt hagyjuk ezt a vidéket szegényen, s elvándorlunk egy nyomorult faluba, a hol kakasos torony van. Én leszek ott prédikátor, tanító, lévita; te pedig leszesz a szegény kálvinista lelkész felesége, a ki maga főz, gyomlál és ültet. Elrejt bennünket egy nádfödél s velünk fog lakni a boldogság.
(Még ezt is én adtam a szájába!)
– Oh, milyen szép volna ez, ha álom nem volna!
– Meg fog valósulni minden, csak neked kell e szót kimondanod: «legyen úgy!»
– Oh, ne csábíts, ne hitegess! Ne élj vissza azzal, hogy te erős vagy, én pedig gyenge. Eddig is annyit tettem már, hogy nincs a világon asszony, a kit megitélhessek. Én vagyok a legbűnösebb valamennyi között. Rá hagytam magam beszélni; nem tőled: a szivemtől, hogy éjszaka, az Urnap éjszakáján, mikor minden jámbor lélek alszik, lopva elhagyjam a házat. Az Isten hajlékát, a templomot választottam találkozó helyül veled. Szemem elé huztam a hajadoni fátyolt az emberek előtt, s hátra vetettem azt ott, a hol a szentek láttak. Bűnösebb vagyok a mitosini asszonynál, mert én teszem azt, a mit ő csak gondol, s járok az ártatlanság mezében.
– Esküszöm neked, hogy szentebb vagy azoknál, a kik ott a falra vannak festve. S ha vádol a lélek, hogy félig szerettél, nyugtasd meg azzal, hogy szeress egészen!
– Mire kivánsz rávenni?
– Arra, hogy jer velem még ez órában, még e pillanatban. A menekülés útja el van készítve előre. A madocsányi kastély kerti lakában áll két paripa felnyergelve. A hátulsó ajtó zárában benne a kulcs. Nesztelenűl, észrevétlenűl elmenekülhetünk. Mire megvirrad, mire rájönnek, három hegyen-völgyön túl leszünk akkorra.
(Az én saját szökési tervem!)
– Ne bánts! Az égre kérlek, ne csábíts. Engedj egy hetet.
– Nem, nem!
– Egy napot legalább, hogy végig gondoljak egész szándékodon. Ha el akarok válni Istentől és minden szenteitől, engedd legalább, hogy kisirjam magamat előttük, – hogy elmondjam nekik, miért szeretlek téged jobban, mint őket és az egész mennyországot.
(Ah! hát te is tudod ezt? Pedig te nem is tőlem tanultad.)
– Engedj még egyszer visszatérnem. Csak egy napra. Csak holnapig még. Anyám emlékétől kell még búcsút vennem. Szelid arczképétől bocsánatot kérnem. Kis ereklyéimet összeszedegetnem. Szegény galambkáimat szabadon bocsátnom. Aztán még egyszer megcsókolnom azt a kezet, mely annyiszor megvert, s melyet mégis áldok. Nem mehetek veled, míg atyám kezét meg nem csókolom utoljára!
– Jól van. Hát legyen úgy. De igérd meg, hogy holnap visszajösz ide.
– Igaz hitemre fogadom, eljövök.
– S aztán követsz a világba.
– Isten bocsássa meg, a mit tenni fogok.
– Úgy visszabocsátlak. Áldjon meg az Isten!
S megcsókolta a leány homlokát.
– Kisérj vissza a templomig a lámpáddal. A mióta bűnöm van, félek a templomi sötétségtől.
Azzal ismét kiléptek az ajtón át a folyosóra, az ajtó becsukódott.
Idália előjött rejtekhelyéből. A reves csont!
Lerázta köpenyéről a halottak porát, a mi reá ragadt az együttlétből. Közel volt hozzá, hogy rögtön kitörjön egész indulatlávájával.
A becsukott ajtófél karikáján rajta függött a talányos zár. A nyitó név ez volt: «Hieronymus». Csak azt a vasrudat bele kellene dugni a másik forgantyúba, s aztán a karikákat összezavarni, s akkor megverni ököllel a nehéz ajtót, s átkiáltani rajta:
– Most már szerencsés utat, szerelmes galambpár! Mehettek neki a két medvének, meg a harmadiknak, az apátoknak! Köszöntetem mind a hármat.
Vissza tudta magát tartóztatni.
Nem azt! Nem így lesz az.
Holnap is nap lesz. Az lesz csak az igazi dies iræ.
Most már nem volt semmi megtudni valója többé.
Fölkapta a lámpását s előre sietett, futvást, néhányszor el is esett a nyirkos földön.
Mikor valami ezer lépésre haladt, akkor visszatekintett a háta mögé s megállt egy kis ideig. A fáklyafényt nem látta közelíteni. – Hát hisz azoknak még búcsut is kell venniök egymástól s az időbe telik. Aztán még egyszer visszajönni, s újra búcsút venni. Igy szokás az.
Csendes éjszaka volt még, a mikor az alagút végét elérte. A bejáratnál helyt adott a megérkezőnek Szent Nepomuk, s aztán megint helyére igazíttatta magát.
Idália sietett fel a rejtett csigalépcsőn Páter Péter szobájába.
A gyermek az alatt féltében elaludt az ágy előtti medvebőrön.
Az anyja feltette az ágyra, s befedte a takaróval. Az nem ébredt fel.
Aztán az ablakból leste, hogy mikor bukik fel megint a szent kép?
Beletelt jó félóra, míg Páter Péter alakja ismét előbújt a föld alól. – Tehát félóráig tartott a búcsúzásuk.
A ki az ablakon keresztül távozott el, annak az ablakon keresztül is kell visszajönni.
Bevárta egész odáig, amíg az a szőlőrácson újra elkezdett felkapaszkodni. – Akkor aztán betakarta a köpenyébe az alvó gyermeket, s bevitte magával a hálószobájába: azzal Páter Péternek nem szabad beszélni többé.
Ez az éjszaka nem volt alvásra rendeltetve.
Idália halálra sebzett szivvel járt egyik terméből a másikba, maga sem tudta, mit keres?
Megállt a tükre előtt s sokáig elnézte saját alakját. A mély búbánat, az enyhítetlen szenvedés még szebbé tette az arczát. A szemeiben ragyogó köny vonzó varázst bűvölt vonásaira.
– Hazudsz! Nem vagyok szép! Ördög vagyok. Az ő üldöző ördöge vagyok!
A tükör aztán most azt mondta neki, hogy – rút vagy!
Most aztán tudta már, hogy mit fog tenni.
Leült levelet irni.
«Nemzetes és vitézlő Likavay Gráczián úrnak.
Nemzetes uram.
Megigértem kegyelmednek, hogy megforgatom szivében a kést. Szavamnak állok.
Ha meg akarja kegyelmed tudni, hogy kinek a szeretője valósággal Páter Péter, maradjon kegyelmed ma éjjel ébren. És a mikor azt az éjféli harangkongást meghallja kegyelmed, a miről azt hiszi, hogy a lelkek húzzák a harangot kötél nélkül, hát a helyett, hogy a bundája alá bujnék a fejével féltében, ne sajnáljon fölkelni az alomjából s elfáradni cselédei kiséretében abba a lélekjárta kápolnába, ott azután majd megtudja kegyelmed, hogy kettőnk közül melyikünknek van oka rá, hogy a megégett becsületéről kolduljon? A mit mondtam, megmondtam. Ma éjjel, éjfél után. Ha megfogadja kegyelmed, úgyis jó, ha nem fogadja, az is jó. Én nem bánom, akár hajt rá kegyelmed, akár nem hajt rá; de még jobban megbánja, ha nem hajt rá.
Maradok
alázatos szegény szolgálója
özvegy Karponay Ferenczné.»
Lepecsételte a levelet a czimeres gyűrűjével.
Az alatt megvirradt nagy nehezen.
Felhivatta magához a bolondot.
– Herskó te! mondá neki. Át lehet-e még menni a – Vágon?
– Nyúlnak meg kutyának még lehet; de embernek bajos.
– Miért?
– Mert az éjjel megmozdult a jég, s ha meg nem akadt volna a szigeten, azóta vígan menne.
– Át mernél-e még menni rajta ezzel a levéllel?
– Ha két fejem volna, s az egyiket ott veszthetném, a másikat itt hagyhatnám, nem mondom, hogy neki nem vágnék.
– Hallgass, Herskó. Kapsz tőlem tetőtül talpig új ruhát, ha átvered magad ezzel a levéllel; ha megkerülsz, annyi bort, amennyi egész életedre elég lesz.
– Ha pedig ott veszek, annyi vizet, a mennyi egész életemre elég lesz.
– Próbálkozzál csak meg vele. Nem olyan nagy veszedelem az. Nézd ez erszény pénzt. Csupa ezüst. Ez is a tied lesz, ha szerencsésen megjárod az utat.
A bolond csak csóválta a nagy fejét; nem akart bele menni az a biztatás, hogy próbálkozzék meg, fog-e úszni a víz felett mint a tök?
– Hallod-e Herskó. Tudom, hogy mindig szerelmes voltál belém. Hát ha ezt a levelet átviszed, és visszakerülsz, – hozzád megyek feleségül.
Erre a szóra a bohócz nagyot ugrott s a két tenyerével a két bocskorára ütött.
– Ej ha! De nem tréfálsz? No hát ha nem tréfálsz, adj foglalóba egy csókot!
Idália odanyujtotta az ajkát az idomtalannak.
Az ugrálva futott ki a szobából az átvett levéllel, s aztán nyargalt a Vág felé, nagyokat vetve magán egy öles fűzfa-rúddal.
Idália odaállt az erkély ablakába s onnan nézett a levélvivő után. A Vág folyón már mozgott a jég. Egyes jégmezők megindultak a közepén s óriási jégtáblák torlódtak egymás hátára. Más, mint bolond, neki nem vágott volna ennek az útnak. A levélvivő alakja hol eltünt a jégtorlatok között, hol előbukkant ismét; nehányszor beleszakadt a jégbe, a keresztülvetett dorongnál fogva megint csak felküzdte magát; egy órai istenkisértő küzdés után átjutott a mitosini partra.
– Szerencsésen megérkezett – mondá Idália, otthagyva az erkélyt.
Az ugyan Herskóra nézve nem lesz nagy szerencse; mert Gráczián úr, a mint azt a levelet elolvassa, első furiájában azonnal létrára fogja huzatni a levél hozóját, s annyi korbácsot veret rá, a mennyi csak egy szép asszony csókjával felér; hanem hát a nyil oda talált. Benne van már a szigonyos végével a szívben!
Most lehet menni a reggelizéshez.
Páter Péter már ott várt az étkezőben. Nem látszott az arczán semmi változás.
– Az úrfit nem találtam ott reggel az ágyában, – mondá egész derült arczczal.
– Nem ám; – szólt magába fojtott nevetéssel Idália. Mikor lefektetted, elaltattad, becsuktad a két szoba közötti ajtót, erre ő fölébredt s megijedt, hogy magára volt hagyva s aztán visszafutott én hozzám, velem maradt. Még most is alszik.
Páter Péter arcza nyugalmat erőködött mutatni.
A nő hamiskásan mondá:
– Kitaláljam-e, hogy miért csuktad be a két szoba közötti ajtót? Találtál szobádban egy öltözetet, s nem akartad, hogy a gyermek észrevegye, mikor te azt felpróbálod. Ugy-e, úgy van!
Páter Péternek zúgott a feje. Veszedelem volt azt mondani, hogy nem tette azt. Megeshetik, hogy a nő odahozatja az egész öltözetet, s akkor észre fogja venni, hogy a zöld szattyáncsizma sarka már sáros úton járt. Neki is mosolyogva kellett a kérdésre válaszolnia.
– Igaz. Úgy volt.
– No, és jól illik rád az öltözet?
– Azt más mondja meg.
– S mikor mondja meg más?
– Mikor arra a minapi kérdésedre választ adok.
– S mikor tudom meg a választ?
– Holnap.
A nő tenyereibe tapsolt felkaczagva.
– Haha! Holnap! Tehát nem várakoztatsz meg egy hétig? nem hagyod a jövő vasárnapig? Holnap lesz a napja, a mikor megtudom, hogy Páter Péter vagy-e, vagy Csorbai Tihamér! Holnap! Már holnap!
Azzal felugrott a székéről s elkezdte maga körül lejteni a selyemtánczot, csábosan, nevetősen dalolva hozzá a táncznótát: «Zsidó! zsidó! Mi van eladó?» Egyszer csak lekapta a fejéről a főkötőt, s odadobta azt a férfi lába elé s arra térdelt le vánkos gyanánt.
Ha akkor Csorbai Tihamér megteszi vele azt a tréfát, a táncz-regula szerint, hogy megváltja a térdeplőt egy csókkal, bizonyosan azt tette volna vele a nő, hogy abban a pillanatban a szivébe veri azt a mérgezett hegyü tőrt, a mi az övébe volt dugva; s akkor legalább az a másik megmenekül. De a lovagnak nem jutott eszébe most ilyen tréfa. A nő felugrott hát a térdéről csókolatlanul és tovább tánczolt, mig kitánczolt a szobából. Egy vonása nem árulta el, hogy mi az, a mi odabenn forr.
A hálószobájába ment a kis fiát felkölteni.
Cupido úrfi elpanaszolta, hogy milyen iszonyu álmai voltak a mult éjjel. Látta, hogy először a Páter Péter, azután meg az anyja, hogy döntögették fel a szent Nepomukot, s azután elmentek egymásután a pokolba.
– Lásd kis bohó. Sok szilvaizes lepényt ettél vacsorára.
– De nem álmodtam én azt. Láttam ezzel a két szememmel. Ott voltam a Páter Péter szobájában.
– Oh kedveském. Egész éjjel itt feküdtél mellettem. Nem győztelek betakargatni, annyit rugdalóztál.
– Hát az ezüst sipom hol van?
– Hahaha! Ezüst síp! Lelkecském, azt otthagytad az álom országában.
– Még most is fázom, reszketek.
– Lázad van, kedveském, maradj ma egész nap az ágyban, idehozom a játékaidat; főzök neked jó édes, szagos herbatejet, majd meggyógyulsz szépen tőle.
Likavay Gráczián elolvasta kétszer, elolvasta háromszor azt a levelet s nem tudta megérteni. Az üres fejbe legnehezebben megy be valami. Mátyás mestert kellett ehhez segítségül hivatni.
– No nézd ezt a levelet; bolond hozta, bolond irta, bolond a ki megérti.
– No én pedig egészen okos vagyok ettől a levéltől – mondá rá Mátyás mester.
– Hát hogy-hogy szolgám?
– Ugyebár, kegyelmed nem felejtette még el, hogy mi szégyent ejtett Páter Péteren a bittsei lakodalomnál? Én is ott voltam, láttam, emlékeztem arra a képre, a miről kegyelmed lerántotta a csuklyát. Egészen Csorbai Tihamér volt.
– Jól odataláltam neki, ugy-e?
– Ugyan oda. S az ilyen sebet nem szokták elfelejteni. Kivált ha még egy be nem hegedt sebre esik. Azt is tudja kegyelmed, hogy Csorbai Tihamér a Magdolna leányasszony kikosarazott vőlegénye. És aztán olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a két kastély ablakai farkasszemet néznek egymással.
– Hát te azt hiszed, hogy Magdolnáról van szó a levélben?
– Több fehércseléd nincs a familiában, de hogyha mingyárt mind ez a sok szép asszony, leány csupa eleven volna is, a ki itt a rámákban ki van pingálva, még akkor is csak a Magdolna leányasszonyhoz huzna a szive a Tihamérnak, mert ha csak szép asszony kellene neki, közel találná azt Madocsányban; nem is kellene neki érte búcsút járni.
– De hát megállj. Nézz ki az ablakon. Látod, hogy zajlik a Vág? Még mikor a bolond átjött rajta, akkor kezdett indulni a jég; de most már csak úgy hömpölyög. Nézd, hogy döntögeti fel a kalyibákat a parton; hogy aratja le a vastag fákat derékban. Jöhet ezen a vizen keresztül teremtett lélek ma éjjel?
– Kegyelmes uram. Én a bibliában olvastam, hogy az akkori Péter száraz lábbal járt a vizen; az pedig a tenger volt. Én pedig azt, a mi bibliában van, mint igaz lutheránus ember, tartozom elhinni.
– No az akkor volt. Szent Péter volt. Annak minden lehetséges volt. De ma van ma!
– Kegyelmes uram! én csak azt tudom, hogy sok kitelik egy paptól, még több egy szerelmestől! de ha e kettő egygyé lesz, attól minden!
– Hányjuk-vessük ezt meg Berezovszkyval.
Az öreg vőlegény a bittsei lakodalomról való visszatérés óta, folyvást ott tanyázott a mitosini kastélyban. Úgy volt, hogy megesküszik a szép Magdolnával s aztán elviszi haza Halicsországba; a dispensatio is meg volt már. Csak azon mult, hogy az ipa és vő minden nap reggelig adogatták egymás kezébe a bratinát, s akkor aztán a vőlegényt úgy kellett kezénél, lábánál fogva az ágyába vinni, a honnan délig se tüzi-lárma, se gyilkos támadás ki nem birta volna zavarni. Délután pedig a bigott úr nem akart semmi egyházi szertartásnak részese lenni, s így az esküvő csak maradt egyik napról a másikra. A lakodalmat, azt megülték a vendégek előre minden nap.
Ma is hiába ránczigálták a vőlegény urat, hiába kurjongattak a fülébe; minden biztatásra csak a kezével legyintett: «hess légy!» vagy a lábával rugott: «czoki kutya!» s tovább aludt.
– No megállj! szólt Gráczián úr, valamit gondoltam most. Előveszem a leányt.
Azzal elment a leányát felkeresni.
Ott találta Magdolnát a nyitott ablaknál.
– Ejnye leányom, de tüzes véred van! hogy az ablakot is kinyitod ilyen jégtörő időben.
– A galambjaimat eresztem szabadon. Nem lesz, a ki etesse őket, ha engem ma-holnap elvisznek a háztól.
– Hát már tudod, hogy esküvőre fogsz menni, ha ma nem, holnap?
– Tudom, édes atyám.
– S nem téped már a hajadat? nem fakadsz sirva? nem mondod: inkább százszor meghalok, mint hozzá menjek?
– Nem sirok előtted többet atyám.
– Hát akkor nagyon megváltozott a természeted. Talán a bittsei lakodalom óta. Mikor lerántottam a csuklyát a hajdani kedvesed fejéről, s megtudtad, hogy az a szép asszonynak a szeretője most. Ez fordított meg úgy-e?
– Az rettenetes pillanat volt édes atyám!
– Hát nem szereted a papot?
– Esküszöm rá, édes atyám, hogy «a papot» nem szeretem.
– Az szörnyü dolog is volna! Nem tudom, hogy mit csinálnék veled, ha még csak álmodni is mernél róla? Hát ebbe a kis táskádba miket szedegetsz össze?
– Szegény jó anyámtól kapott apró kis ereklyéimet. Zománczos arczképét kis nyakravalómban, egy fürt haját virágnak megkötve, azt a kis ezüst keresztet, a mit a nyakamban viseltem, mikor gyermek voltam. Hadd jőjjenek velem, ha egyszer messze útra elmegyek innen.
– Hát hiszen te egészen megtértél, egészen jó leány lett belőled. Még megérem, hogy megáldalak.
– Óh áldj meg csak egy szavaddal, esengett a leány, térdre esve atyja előtt. Engedd, hogy egyszer megcsókoljam a kezedet, s aztán tedd azt a fejemre.
Gráczián odahagyta vonni a kezét a leánynak az ajkaihoz.
– Mondd csak egy szóval, hogy megbocsátasz, mind azért a sok keserüségért, a mit neked akaratlan okoztam.
Gráczián tunya lelkét megcsalta ez a könyörgő szó.
– No, jól van no, nem haragszom! dörmögé, s egyszer végig simítá a tenyerével az előtte térdelő leány fejét – olyanformán ütött az ki, mint valami megáldás. – No hát csak már most légy készen. A pap már itt van. Ma este jókor lefekszünk, hogy holnap jókor fel tudjunk kelni, holnap meglesz az esküvő! Addig dalolgasd magadban azt a nótát, hogy: «Zörög a kocsi, Pattog a Jancsi, Talán értem jönnek. Fölteszik a ládám, Azután az ágyam: Magam is elmegyek!»
Gráczián úr visszatért a szobájába, a hol Mátyás mestert elhagyta.
– Csáléra jársz, öcsém! mondá neki. Kivallattam a leányt. Egészen meg van az térve. Nem sír, ha az esküvőről beszélek vele. Pedig megmondtam neki, hogy holnap lesz a napja. Azt mondta, hadd jőjjön, s még a kezem is megcsókolta szépen.
– Hát hisz ez a legnagyobb bizonyság, hogy benne van a kuhiban! Búcsút vett, azért, hogy még az éjjel elszökjék a kedvesével a holnapi menyegző elől. Azért egyezett bele olyan könnyen! – Jaj! Jobban ismerem én a fehér népet!
– Ezer pokolraszállt lélek! most mondasz valamit. Ha ez csakugyan úgy volna? Tüzet eszem, mérget iszom, vasat okádom, ha ez igaz! Verjetek lelket a lengyelbe azonnal! Költsétek fel, ha fél halott is! Ez olyan düh, hogy egy ember nem elég a kifújására! Lármázd fel az egész népet!
– De sőt ellenkezőleg cselekszünk. Dehogy csapunk lármát a dologból: akkor megtudnák s vigyáznának magukra. Inkább hagyunk aludni kit-kit, a mig magától fel nem ébred, s estére a medvéknek is halbódítót adunk a moslékjukba, hogy elő ne jőjjenek. Valami titka van annak a templomnak. Az az éjféli harangkongás, az a kisértetjárás a kivilágított templomban, a mit kegyelmes uram maga látott és hallott, nem történik emberi tudomány nélkül. Ez alatt valami lappang. Bizza én rám, kegyelmes uram, azt a dolgot. Estig én elkészítem az egész stratagémát úgy, hogy ha maga Belzebub van is a játékban, még azt is megfogom a kelepczében.
Késő estig folyt a súgás-búgás a mitosini kastélyban. Az asszonynépet távol tartották a titoktól.
Az alatt, a mig Magdolna leányasszony az ebédnél volt, a templomot megrakták Berezovszky fegyveres csatlósaival. Maga a feldühített vőlegény is ráállt, hogy jelen legyen a megrohanásnál.
– De megölni nem szabad a papot! szabadkozék a mazúr. Papot ölni nagy veszedelem. Megtörtént egy öregapámon, hogy papot öletett meg; s azt élve vitték el az ördögök.
Meg kellett neki igérni, hogy Páter Péter életben hagyatik. Büntetésül majd inkább valami iszonyu kínzás nemét fogják a számára kitalálni.
Alkonyatra válván az idő, maga Berezovszky is beosont a kápolnába, s ott aztán fegyveres hiveivel együtt elrejtőzött a sirboltba. Adtak nekik egy hordó sert is, meg egy ostábla játékot, hogy teljen az idő.
Alig hogy besetétedett, Gráczián úr nagy fennszóval adta ki a parancsolatot, hogy «minden ember jókor dögölni menjen; mert holnap korán kell kitörülni a szemeikből az álmot; esküvő lesz a háznál: egész éjjel se vendég, se szolga egy mukkanást ne tegyen; pincze, kamra be legyen zárva!»
A diákok este dalt virgináltak a menyasszony hálószobájának ablaka alatt, s azzal ki lett oltva minden világ a kastélyban.
S aztán olyan mély csendesség lett, mintha senki sem volna ébren. Csak a zajló Vág jégropogása harsogott folyton a csendes éjszakában.
A mint a nagy kastélyóra a tizenkettőt ütötte, Magdolna felkelt ágyából, felvette a köntösét, csipőjére kötötte a kis tarsolyt ereklyéivel, nyakába keríté kis subácskáját s nesztelenül, lábhegyen lopózva leosont a hátulsó csigalépcsőn az ismeretes kis ajtóig, mely a medvés kertbe vezetett.
Körülnézett: még a medvék sem voltak elől. Gyertyaszentelő után a medve még újra kezdi a téli álmot, ha ott kinn lágyul az idő. A medvék nem állták útját.
Félelem nélkül ment el a templomajtóig. Onnan még egy Istenhozzádot sóhajtott az örökre elhagyandó apai háznak, s belépett az ajtón.
A holdvilág megint besütött a templomba s megvilágította az átszurkált szenteket, a név nélküli sirköveket, s az oltárképet ott a faragott rámában. – Most már tudott tőlük félni, mert megtudta, hogy mit szenvedtek azok a szentek, a beléjök lőtt nyilaktól; kik alusznak ott a pusztán hagyott sirkövek alatt, s mi a neve azoknak a rémeknek, a kik a képre festett remetét ijesztgetik és csábítják. Legjobban rettegett attól a bűbájos nőtől.
Csak közelítene már minél elébb a megszabadító kedves.
A baglyok szokatlanul sokat vijjongtak ma a toronyban.
Egyszer csak megkondult a harang, megvilágosodott az oltárkép. A szerető közelit már!
Milyen igazi oltárkép volt, mikor az elsülyedt képnek a helyén megjelent! Egy szent László! Ez az igazi magyar szent! Nem holmi pogányoktól agyonkinzott szent, hanem pogányokat agyba-főbe verő szent. A ki le is száll az oltárrámából, és megvigasztalja a térdeplőt.
– Jó, hogy siettél! Holnap már el akarnak vinni Lengyelországba. Soha se láttál volna többet.
– Siessünk hát szerelmem!
– Csak egy perczig várj még. Itt bátyám sirboltja előtt hadd mondjak el egy utolsó imát.
– Csatoljuk hozzá az enyimet is.
S aztán mind a ketten odamentek, letérdeltek a megölt testvér sirköve elé, s elmondták, egymás kezét fogva, az engesztelő könyörgést. – Ámen. Ámen.
A leány megcsókolta a sirkőbe faragott mellképet.
– Úgy-e megbocsátasz én nekem, édes bátyám! szólt a leány.
– Hogy ne bocsátanék meg, édes hugom? hangzott fel egy rekedt hang a mélységből, s azzal kitárult a kriptaajtó, s előrohant rajta Berezovszky fegyveres csapatja, maga a sértett vőlegény legelől, kihuzott pallossal.
Csorbai Tihamérnak is egyszerre öklében volt a kard.
– No hát, ha nem vagy pap, akkor meg is öllek iziben! ordítá Berezovszky, s rárohant, iszonyu csapásra emelve pallosát; de Tihamér gyorsan eléje vágott, s úgy sujtá hóna alatt, hogy a támadónak az egész karja vállban leesett: maga hanyatt dült, végét sem érte a küzdelemnek.
– Visszatakarodtok a föld alá, gyávák! ordítá Tihamér, emberölő csapásokkal paskolva a támadók közé, a kik rettenetes haragja elől a kripta-ajtóig hátráltak vissza. Ekkor feltárult a templomajtó, s fáklyákkal, fegyverekkel rohant be Gráczián úr csatlós hada a templomba. Ő maga csak a mankós botját hozta a kezében.
– Ide barát! ordítá Gráczián. Elém állj, szerzetes! Te Páter Péter! Leányok elcsábítója! Bottal légy agyonütve! Az én botommal.
S vakon rohant előre felemelt mankójával.
Magdolna oda veté magát a két férfi közé.
– Minden szentekre! Atyám! Tihamér! Ne bántsátok egymást. Tapossatok inkább engem össze!
– Félre az útból, lotyó! ordítá az apa, s felrugta az eléje térdeplő leányt. – Jó szerencséje, hogy egy fegyveres csatlósa eléje vetette magát, s felfogta saját fejével a lesujtó kardvágást, a mivel Tihamér akarta ezt neki megfizetni.
Még két csatlós dült el halálsebben a dalia ádáz csapásai alatt, ekkor a kard markolatban kezébe szakadt.
De még azért nem győzte le a pipogya had. Ha nem volt kardja, ott voltak az oltáron hatalmas rézgyertyatartók, felkapott egyet s olyan ütlegeket osztott vele jobbra-balra, hogy szabad lett előtte az út; a ki megfogta, esze nélkül ereszté el: egy ugrással fenntermett az oltáron, ott állt az oltárkép helyén: mögötte volt a folyosó. Ha a tölgyfa-ajtót becsaphatja maga mögött, s a reteszt eléje tolja, soha meg nem fogják.
Hanem a mint onnan az oltárról egy pillantást vetett vissza a fáklyafénytől vereslő templomba, meglátott valamit.
Az a látvány megfogta, megdermeszté.
Azt látta, hogy Likavay Gráczián megragadja Magdolna szétbomlott hosszú haját s annál a hajánál fogva hurczolja az elalélt leányt végig a kövezeten a templomajtó felé.
Ez végképen elvette az eszét. A düh kioltott lelkéből minden emberi gondolatot; nem volt már egyéb, mint vadállat: a nöstényét vesztett him oroszlán. Fájdalmában ordítva ugrott le egy szökéssel az oltárról a földre. Most már mind a két kezébe kapott egy nehéz kandelabert, s azzal, mint két buzogánynyal rohant a csatlóstömeg közé, törve-zúzva, a mi emberi csont eléje akadt. Úgy dúlt a szolgasereg fegyveres gomolya közt, mint őrült Hercules a Nessus-inggel a testén: a templomajtóig tört utat magának, a hol kedvesét az apja kihurczolta. – Ott utólérte az öreget, s egy csapást mért a fejére a nehéz gyertyatartóval, a mit Gráczián az öklével fogott fel. Akkor hátulról egy köpenyeget vetettek Tihamér fejére, s egy szolga a lábai elé vetette magát, akkor aztán elnyomták, leteperték, megkötözték.
A Vág egyre jobban zajlott. A legvénebb emberek sem emlékeztek rá, hogy ilyen nagyon meg lett volna indulva. A jeges özön a madocsányi patakon át feltódult egész a malomgátig, ennek sem kell sok, hogy keresztül törje s akkor meg nem áll a kastély faláig.
– Lásd, rebegé Cupido úrfi anyjának. Minek döntögettétek fel a szent Nepomukot, te is, meg a Páter Péter is? Most a szent ezzel fizet meg.
– Ejh! álmodtad te azt!
– De láttam én azt: most is reszketek bele.
– Ha reszketsz, akkor hideg lel: eredj vissza az ágyadba, ne nézegess ki az ablakon. Majd ide küldöm a Herskót. Meséljen valamit.
(Herskót ám! Ki tudja, hol lóg az most?)
– Küldd ide inkább a Páter Pétert, az majd megmondja az igazat.
Azt, azt! A Páter Pétert.
Hajnal óta legalább tizszer volt odaát Idália a Páter Péter szobájában megnézni, hogy otthon van-e? Sem ő maga nem volt ott, sem a czifra lovagköntös. A nyitva hagyott ablakon át pedig bedudolt a szél.
Azután megint kiment az üveggel fedett erkélyre az úrnő, s végig bámult azon a nagy jeges tengeren, a mit most a Vág csinált a völgyből, a minek a közepe sebesen folyik, a két szélén meg hegylánczokká tódulnak a jégtorlaszok.
A mitosini kastély nagy bádog tornyát sütötte a reggeli nap: jól idelátszottak.
Egyszer úgy tetszett neki, hogy egy fekete pont elválik a túlsó partról, s aztán a jégzaj közé törtet. Nem sokára kivehette egy látcsövön keresztül, hogy az egy dereglye, a miben öt ember ül.
Vajjon mit hozhat ez a dereglye?
Öt embertől itt meg nem ijednek. Huszonöt csatlós, vadász, hajdú áll itt készen, mindegyiknél puska, kopja.
Azoknak a munkája ott a dereglyében valóságos istenkisértés. – A jégtorlaszok minden perczben összezúzással fenyegetik a járművet. Néha kiugrálnak négyen a jégtáblára, s úgy vontatják a dereglyét keresztül rajta. Egy óriási jégtábla az imént, a mint magasra felemelkedett, s aztán egyszerre alázuhant, majd ott csapta valamennyit, mint egy csoport vizipatkányt.
Nagyon erős szándéka lehet valakinek még ma eljutni Madocsányba. Vajjon ki lehet az?
Négy ember cselédféle, azt messziről ki lehet venni. Az ötödik meg úgy be van búrkolva déczbundába, hogy találgatni sem lehet.
Eljutnak biz azok szerencsésen egész a malomgátig.
Ott a révészek kiugrálnak a dereglyéből, azt kihúzzák a jégre s megkötik egy fűzfához, akkor aztán a déczbundás ötödik alak is felkél és kiszáll a szárazra.
Az első lépésénél megismeri aztán Idália, hogy ki az? Sántit. – Ez a biczczentő tappogás a szomszéd várúré. – Likavay Gráczián közelit!
Az ellenség, a kinek a szivében már megforgatta a kést másodszor is.
De csak egyedül jön. Vajjon mit akarhat?
Azért keresi talán föl a vén medve a régi ellenségét, hogy azt, mint a vadmacskát egy ökölszorítással megfojtsa?
Tapasztalni fogja a medve, hogy a vadmacskának körmei vannak, s azokat az használni tudja.
Idália asszonyon hosszú prémes orosz kaftán volt, annak bő ujjában jól el lehetett rejteni azt a mérgezett hegyű tőrt, a mivel egy karczolás elég, hogy a legerősebb férfit holt emberré tegye. – Azonkívül a szomszéd szobába lettek lesbe állítva a hajdúk, meg a sáfár és az ispán, hogy a legelső segélykiáltásra berohanjanak, s a ki az asszonyukat bántja, azt csákányaikkal leverjék.
Fölösleges előkészület!
Likavay Gráczián minden fegyver nélkül jött; se kardja, se csákánya nem volt vele; – nem is tudta volna hasznát venni: a jobb karja a nyakába volt felkötve, kötelékbe pólyált ököllel, s a vásznon keresztül verte magát a vér. Páter Péternek az utolsó ütése a templomi gyertyatartóval az ő fejének szólt: a tenyerével fogta azt fel, s az ütés nyomorékká tette a kezét. A balkezének meg elég dolga volt a mankóval, aztán meg a levett süveggel.
Alázatosan, meghajtott fejjel, meggörnyedt lélekkel, sánta lábát a másik után húzva, járult az úrnő elé. A hangja hasonlított az ajtó előtt kápsáló kolduséhoz.
– A föld poráig megalázva jövök, nagyasszonyom, kegyelmedhez; szegény halott, eltemetett öreg ember. Elismerem, hogy meg vagyok verve, agyontörve, semmivé téve. Azt is elismerem, hogy megérdemeltem. Én voltam a bűnös, és voltam a ludas. A magam házának a tornyáig ért a gyalázat, s én azt a kegyelmed házának a pinczéjében kerestem. Én vádoltam kegyelmedet azzal a förtelemmel, a mi nekem mindennapi kenyerem volt. – Meg van boszúlva kegyelmed, legyen megnyugodva felőle.
– Mit tett kegyelmed? Én nem akartam, hogy öljön, gyilkoljon!
– Óh, ne ijedjen meg! Hiszen tudom, hogy érzékeny szive van. Sajnálná, hogy egy jó szava miatt: egy igazi barátságos, atyafiságos, szomszédi figyelmeztetése miatt a dühös, bolond Likavay Gráczián rendre fojtogatott volna férfit, leányt. – Dehogy tette. Inkább az ölt minket rakásra.
– Páter Péter?
– Az bizony, Páter Péter. Csakhogy Csorbai Tihamér képében. Az derék egy lovag. Elébb halálra sujtotta leendő vőmet, a jámbor Berezovszkyt, azután bénává szabdalta egy pár derék csatlósomat, s hogy egyszer a kardja markolatban szakadt, kapta: az oltár gyertyatartóival törött, zúzott össze bennünket; nekem is jutott belőle egy csapás: tekintse meg kegyelmed.
S azzal lebontotta jobb kezéről a véres köteléket, s Idáliának meg kellett nézni az összezúzott kezet. Eliszonyodott tőle. Segíteni akart Grácziánnak újra bekötni a sebhedt öklét, de az nem engedte.
– Ne fáradjon vele nagyasszonyom! A fogammal, meg a balkezemmel majd megkötöm valahogy.
– S mi lett Páter Péterrel? szorgolá a nő.
– Utoljára mégis elnyomták. – Sok lúd disznót győz.
– És megölték?
– Dehogy ölték. Mondtam már, hogy nem ölök én meg senkit. Szelid, kegyes ember vagyok én már. Sem én nem ölöm meg Páter Pétert, sem az én szavamra nem öli őt meg senki.
– Hát mit fognak vele tenni?
– Az majd az én gondom lesz. De egy haja szála sem fog meggörbülni, azt előre mondom. Még arra is hitemet teszem, hogy tovább fog élni, mint én magam.
– Hát a leányával mit tett kegyelmed?
– Óh, a miatt se legyen nagyasszonyomnak semmi aggsága. Még azt sem öltem meg. Tömlöczbe sem zártam. Meg sem korbácsoltam. Jámbor, ártatlan ember lett már én belőlem.
– Hát mit tett kegyelmed? Megbocsátott neki?
– Nemcsak, hogy megbocsátottam; de el is bocsátottam. – Úgy bocsátottam el, a hogy megigértem neki, ha még egyszer találkozni próbál Csorbai Tihamérral.
– Csak nem őrült meg!
– Talán hallotta volna már kegyelmed, nagyasszonyom, hogy mit igértem neki? – Igen is. Hogy akkor egy csónakra teszem, s berúgom csónakostul a Vág folyóba, aztán uszszék Isten hirével, a merre a vizek viszik. Most épen nagyon jó alkalmatosság a Vág folyó az ilyen utazásra.
– S kegyelmed megtette volna azt?
– Bizony meg. Ha éjfél után egy órakor hallgatózott volna kegyelmed a csendes éjszakában, hallotta volna sokáig a segítségért való kiáltozást a jégzaj közepén. Én nem sokáig hallhattam, mert ellenkező szél fújt s a jég ropogása elnyomja a hangot.
– Kegyelmed rettenetes ember.
– Dehogy vagyok. Alázatos, földön csúszó féreg vagyok. Sánta, béna nyomorék vagyok. Földredöntött pudvás fűzfa vagyok. De hát mit panaszlom én a magam baját kegyelmednek? Hisz nem azért jöttem én a jeges árvizen keresztül, pokollal daczolva, ide a madocsányi kastélyba, hogy a magam nyomorúságát elsiránkozzam. Nem akarok én ezzel még kegyelmednek is rossz órát szerezni. Hanem jöttem egy nagyon komoly dologban, a mit még ma el akarok kettőnk között intézni. – Én eladom kegyelmednek a mitosini uradalmamat.
– Hogyan mondta kegyelmed?
– Az egész mitosini birtokot kastélyostul, minden ingó-bingójával, lábasmarhájával együtt. Eladom kegyelmednek örök áron. Meg akarta azt már venni tőlem a kegyelmednek a megboldogult jó ura: mikor egyszer a fiam sok adósságot csinált, meg voltam szorúlva. Akkor igért nekem a birtokomért hatvanezer tallért, meg harminczezer aranyat. Nem adtam. Inkább eladtam a feleségem hozta jó buzatermő alföldi birtokomat; de az ősi mitosini kastélyt nem bocsátottam szomszéd kezére. Büszke voltam. Nem vagyok az már. A fekete földig vagyok megalázva. A gyalázatot, a mi a házamat érte, száz ember látta, száz szájjal beszéli: tovább nekem ezen a vidéken nincsen maradásom. El kell vándorolnom olyan országba, a hol még csak nem is érti senki azt a nyelvet, a min itt beszélnek. Moldovába, vagy Kis-Oroszországba. Azért megkinálom most kegyelmedet a birtokommal. Ha meg akarja adni érte az árt, a mit a megboldogult kinált: háládatos köszönettel fogadom; ha le akar kegyelmed alkudni: ez ellen sem protestálok. Szökni akarok a birtokomtól, s eladom azt akármi áron, mint a hogy eladja a halódó ember a nyoszolyáját, hogy koporsót vehessen rajta magának.