Vadászattal ugyan mulathatta volna magát, de ettől meg mr. Cousin vette el a kedvét, folyvást ijesztgetve őt a rémhirekkel, hogy az erdők tele vannak orvvadászokkal, a miben lehetett is valami igaz.
S mégis itt kellett ülnie, mert az országgyülésen erősen vellicálták, hogy az «absentisták» vagyona az állam részére elkoboztassék.
Kedvencz olvasmányait a franczia és angol forradalmakról pedig mind elvitte magával a szolgabiró. Pálma mind kiszedte azokat a kisebb könyvtárból. Volt ugyan az irószobai könyvtáron kívül, a miben a modern művek álltak, még egy nagyszerű pompás könyvtár is a kastélyban, nemcsak látványnak pompás, gyönyörű díszkötésű foliánsaival, de valóban ritka, belbecsre értékes munkák tárháza. Csak volna, a ki kikeresné közülök, a mi az unatkozónak a kedélyállapotához a legjobban hozzáillik. – Ilyen is akadt. – Nem kétkedünk rajta, hogy Cousin úr volt az a gyöngéd-figyelmű házibarát, a ki egy napon odaescamotirozta a kis könyvtárba a nagyból Schlüsseln von Suderburg ritka könyvét a német parasztlázadásról, aztán meg Pistoriusnak Berlichingeni Götzről irt művét s ezeket nagyhamar megtalálta a gróf. És azután egészen beléjük veszett.
«Egészen azok a viszonyok, a mik akkor voltak, mondá Cousin urnak, egy-egy nevezetes szakasznál, akkor is a «bocskor» volt a jelvény, a mely alatt a parasztok harczoltak: hát itt nem minden ember viseli-e ezt a symbolumot. Nem valóságos «Käsebruder» szövetség-e ez itt? Mind sajtot esznek. Így osztották fel a földbirtokot a «Hungerbergnél», a «Bettelrainnál», mint most mi nálunk. Hát a Hans Müller 12 artikulusa! Itt van mind a szemünk előtt! szóról-szóra! – Még arra is rájött a gróf, hogy ennek a Berlichingeni Götznek az arcza, termete tökéletes hasonmása – Illavay Ferencznek, a hogy a Sartorius munkáját illustráló rézmetszetekből kitünik. Ez az a parasztok élére állt vaskezű nemes: izről-izre ugyanaz! Ezt beledisputálta magába a gróf s Cousin úr segített őt e véleményében megerősíteni. A bocskoros parasztok úgy hallgatnak Illavayra, mint a prófétájukra.
Azt a vasgyűrűt is Cousin úr praktizálta a gróf megszokott sétautjába. A gróf tehát komolyan félt.
Azt gondolta, hogy már a nyakán van a «stauromachia».
Jól kifőzte a dolgot Cousin urral.
Egy napon a háznagy elutazott valamerre: csak a gróf tudta, hová? A császári dandárparancsnokot kereste fel egy közel eső városban, a kivel közölte azt a bizalmas titkot, hogy a gargói várkastély ura igen szivesen elfogadna téli szállásra egy detachirozott csapatot, ellátva azt minden szükségessel.
A dandárparancsnoknak épen semmi oka sem volt a rendes hadcsapatai közül akármelyiket is magától elhagyni, a téli hadjárat el volt határozva, neki előre kellett nyomulni, hanem azt mondta, hogy ha olyan nagyon utolérte a grófot a vendéglátási vágy, más szóval, ha a parasztjaitól olyan nagyon fél, meghívhatja a kastélyba a morva határszélen portyázó szabad csapat vezérét; a ki valószínüleg igen derék ember; – s ezzel aztán mind a hármukon segítve lesz, a grófon is, a szabadcsapat vezérén is, meg a generálison is, a ki legjobban fog rajta örülni, ha ezt a «derék embert» távol tarthatja a testétől.
Cousin úr már a bevégzett ténynyel jött haza a várba. Megérkezik a derék lovagias Orol Krivánszky szabadcsapatja Gargóra.
Pálma grófné nagyon boszus volt, mikor ezt meghallotta.
Azért irta Illavaynak azt a levelet, hogy ne jöjjön addig hozzájuk, míg ő nem fogja hívni.
A míg Illavay odajárt az unokaöcscsét visszavinni a végveszély torkából, az alatt meg is érkezett a mentőcsapat, el is helyezkedett részint a várkastélyban, részint a faluban. Lehetett a számuk valami háromszáz.
Mikor Illavay visszatért, nem sokára hallá is hirüket a környékbeli biráktól, a kik feljöttek hozzá panaszt tenni, hogy micsoda garázda nép került most közéjük, ki tudja honnan keveredtek ide? Hogy nem jó járatban vannak, az bizonyos. A mit a szemük meglát, azt a kezük ott nem hagyja. Papot is hordanak magukkal, de a mit az prédikál, azt nem jó meghallani emberi füleknek. Legjobban meglehet velük akadva maga a gróf, mert a kastélyban olyan dorbézolást visznek véghez, hogy nincsen az a kocsma.
Illavay szép csendesen összeszedte a bejelentett adatokat, hogy megismerje, miféle természetű bajjal van dolga, s aztán épen olyan csendesen megtette az intézkedéseket, hogy ezen a bajon segítsen, mihelyt a beavatkozásra illetékes helyről fel lesz szólítva.
Egy reggel aztán kapott egy levelet Pálma grófnőtől.
«Jöjjön! És szabadítson meg bennünket – a barátainktól.»
Olyan rövid és kategorikus volt a felszólítás. Pálma grófnő nem is kételkedett benne, hogy Illavay tökéletesen bír azzal a hatalommal, hogy alkalmatlan hadcsapatokat egyik helyről a másikra dislokáljon.
Illavayban volt annyi emberi rossz indulat, hogy előbb jót nevetett magában ezen a dolgon. Az ember nincs csupa lépes-mézből. Még a messiásokról is vannak olyan legendák, hogy azok is szerették az olyan embereket feltréfálni, a kik maguk keresték maguknak a bajt s ez valóban olyan eset volt. Temetvényi gróf maga hivta be a kastélyába a «svornostot», a mitől, úgy mutatta, hogy fél. Most aztán szeretné a «fölvett talont leskártolni». Így mondják azt a tarokjátékban. S ilyenkor bizony minden ember nevet a játékoson, a ki «matadort» keresett, aztán «Pub»-okat kapott. Erre mondhatná páter Kiripolszki, hogy «habeat sibi!»
Ha megfogta őket magának, hát már most mulassa magát velük. – Megbocsáthatjuk Illavaynak azt a kis gonoszkodó nevetést e tréfa fölött; annyival inkább, hogy azért ő nem vette tréfára a dolgot, hanem a mi tudományában állt, azt alkalmazásba illeszté: felhivatta a környékbeli falvak előljáróit, értekezett velük, utasításokat adott nekik, minden intézkedést megtett s másnap délre bejelenté hivatalos látogatását a gargói várban. Nem is csinált belőle valami különös nagy titkot, hogy Orol Krivánszky úrnak a szabad csapatját szándéka van a maga járásából eltávolítani; a szomszéd járás szolgabirója aztán adja tovább «per schub», aztán majd csak kitolják a határra. Így szokás az. Van a szolgabirónak brachiuma is: meglássuk, hogy mekkora?
Ha ő merte arra a szóra: «a szvornost sok», azt felelni: «én több leszek!» hát már most váltsa be a szavát.
– No, barátom Soma, mondá Ferencz henyélő úröcscsének este, mikor a másnapi úthoz készült, most van ám itt az alkalom megmutatni az embernek, hogy milyen nagy a bátorsága a hazáért. Ön mindig azt veti a szememre, hogy elhurczoltam önt a dicsőség mezejéről; hát már most gyerünk vissza, én is megyek. Itt az ellenség, a kit szét kell verni, még pedig egy bájos szép hölgynek a megszabadításával összekötve, a kinek a szemeláttára fogjuk elkövetni lovagi hőstetteinket. De hát én tartok tőle, hogy majd én magam, mint afféle civilista, nem imponálok eléggé az ellenséges hadfiaknak; azért nagyon jól esnék a kezemre, ha ön is velem jönne vitéz bajtársával együtt. Ha önök ebben a zsinóros ruhában, kardosan, veres sipkásan felvonulnak velem, az ellenségnek mindjárt nagyobb respektusa támad.
Lehet, hogy ez is csak gonoszkodás volt Ferencztől, de az is feltehető róla, hogy komolyan gondolt arra, hogy unokaöcscsében a férfiasság önérzetét fölébreszsze, olyan alkalommal, a hol ha lesz is egy kis komoly tusa, azért mégis csak nagyobb lesz abban a lárma, mint az életveszedelem. Talán még az is lehető lesz, hogy ilyen bevezetés után, egy olyan eszményi alakkal való találkozás, mint a lovagkaland megszabadítandó hősnője, az ifju ember egész lelkületére megnemesítő fordulatot fog képezni.
Ő tehát a tréfás indítványban valami komolyat is gondolhatott.
Soma úrfi pedig azt egészen komolyan fogadta. A járó-kelő parasztoktól (a tót szeret dicsekedni) megtudott annyit, hogy az atyafiak készülnek erősen megrakni a betolakodókat, csak azt várják, hogy a szolgabiró közéjük menjen, s megjelenésével törvényesítse önvédelmüket. Olyan csata lesz, a melyikben az ellenség fog szaladni. Itt még vissza lehet szerezni az elvesztett hősi hírnevet. – Koczur barátunknak egész napestig töltényeket kellett csinálni a pisztolyokba. Soma úrfi tömérdek szwornosztot meg akar lőni. Aztán a kardot kellett segítenie kiköszörülni. Meg a vívóleczkét is végig kellett próbálnia az úrfival, neki természetesen plastron nélkül. Alig akart lefeküdni a Soma úrfi, olyan verekedő kedve támadt egyszerre. Hanem Koczurnak volt annyi essze, hogy lefekvéskor reszelt tormát kötött a saját talpára, mitől reggelre olyan hólyag támadt a lábán, hogy nem huzhatott rá csizmát. Ez nagyot lohasztott Soma úrfinak a harczi tüzén. Koczur nélkül nem érezte magát egy egész embernek. Miért kellett már neki épen most megsántulni. Haragjában jól végig kardlapozta a hű bajtárst ott az ágyban.
Azután nagyon meg volt akadva a harczi toilettel. Nagy baj volt, hogy a piros zsinóros attilát nem lehetett a köpönyeg fölé fölvenni. A szürke köpönyeg nem imponál annyira a népnek. Ellenben a piros sipka megteszi: az már akkor nagy respectust szerzett magának. Ő ugyan ezt nem a III-ik zászlóaljnál kapta, hanem még huszár korából maradt nála. Elindulás előtt elkezdett alkudozni a nagybátyjával:
– Hallja maga: én nem ülök maga mellé a szánkóba. Én lóháton akarok fölvonulni. A huszár imponál a népnek.
– Jó lesz biz az.
– Hát maga nem hoz magával kardot?
– Minek? Hiszen nem megyünk ma megyegyülésre.
– Hátha verekedni kell?
– Majd kérek kölcsön az ellenségtől.
– Maga mindig csak bolondozik. Hát még ki jön velünk?
– A János.
– Ez az egy szál hajdu? Aztán mi hárman támadjuk meg az egész tábort? Tréfál maga. Bizonyosan előre küldte már a fegyveres népet. Csak volt annyi esze.
Akkor aztán tartott Illavaynak praktikus előadást, hogy mikép kell a haditervet megcsinálni; ő ezt már mind tudja hosszú tapasztalásból. Illavay megköszönte neki, s igérte, hogy majd hasznát veszi a jó utasításnak.
Soma úrfinak előhozták a lovát, mire aztán ő büszkén előre nyargalt s mindig messze megelőzte az utána csilingelő szánt. Ez addig tartott, a míg a gargói határt el nem érték.
Itt a sűrű erdő közé mélyedt az út s abban nem tudhatja az ember, hogy mi lakik? Itt kezdett Soma barátunk csendesebben léptetni s aztán a szánkó mellett tartotta magát, s nagyon nézegetett jobbra-balra.
– Ferencz bácsi!
(Jaj, mikor már a katona azt kezdi mondani, hogy «bácsi!»)
– Gondoskodott-e arról Ferencz bácsi, hogy ezeket a mellékutakat egy-egy figyelő hadcsapat tartsa megszállva? Nehogy az ellenség a hátunkba kerülhessen: s elvághassa a visszavonulási utat?
– Gondoskodtam róla öcsém.
Arra aztán elkezdett dalolni. Azt is megbánta nagy hamar; mert az erdő viszhangos volt, s valami félelmes érzés az, mikor az ember a saját hangját megtízszerezve hallja visszatérni.
– Ferencz bácsi!
(A Gargó vár ormai kezdtek már az erdős hegyhát fölött kiemelkedni.)
– Én azt gondolom, hogy még sem jó lesz nekem ezt a veres sipkát a fejemen föntartani, mert erről az ellenség messziről meglátja, hogy hol van a táborkar? Nem volna-e jobb, ha a maga süvegét feltenném: magának van kalapja is.
– Osztom a nézetét, szólt Illavay, s azzal a kalaptokból kivevé a karimást, a fehér báránybőr süveget odaadta Somának, maga meg feltette a kalapot.
Egyszer aztán a hegyi patakhoz értek, mely már Gargó vár alól jön s négykerekű malmot hajt. A malom előtt nagy csoport paraszt állt, vasvillákkal, hosszú nyelű baltákkal és egyenesre ütött kaszákkal; fahid vezetett át a patakon.
Ezen a hidon Soma úrfi lova sehogy sem akart átmennni.
– No mi baj? kérdé Illavay, a szánból visszafordulva.
– Nem akar ez a ló a hidra rámenni.
– Dehogy nem akar! Jámbor állat az; csak csettentsen neki a nyelvével. Vágjon a fejére, ha visszahőköl.
De a ló csak nem akart sehogy sem a hidra menni.
– No megálljon, majd átvezetem én, mondá végre Ferencz, s kiugorva a szánból, segítségére sietett a szerencsétlen hőslovagnak; alig fogta meg a ló zabláját, az mindjárt szelid lett, mint a bárány s hagyta magát vezettetni, jókedvün prüszkölve. Nem is a ló volt az, a ki a hidtól félt, hanem a lovas.
Most már nem Ferenczbácsizott többet: kifakadt egész haraggal.
– Hallja az úr! Engem nem tesz bolonddá! Látom az egész plánumát. Csak azért hozott ide, hogy felkonczoltasson a dühös parasztokkal! Ilyen riha néppel egy Opatovszky nem harczol. Ágyúk ellen igen, de vasvillák ellen nem megyek!
Azzal leugrott a lováról s markába kapva a kardját, hogy keresztül ne bukjék benne, neki iramodott a sűrű erdőnek, a hol legnagyobb volt a bozót: – hasztalanul kiabált utána Illavay, hogy ne féljen semmit: ezek a mi saját embereink! – Nem hitt neki, nem is hallgatott rá: lóval sem lehetett volna utolérni, úgy elpályázott a cziherbe. Illavaynak nem volt mit tenni, mint a gazdátlan lovat kantárnál fogva vezetni a malomig, s ott rábizni a molnárra, hogy ha megkerül valahonnan az úrfi, ültesse fel rá s aztán vezettesse Gargóvárra.
Szégyenlette a dolgot a parasztok előtt.
Azok mind az ő derék tótjai voltak, többnyire katonaviselt ember, azokkal rövid haditanácsot tartott s felosztva közöttük a teendőket, maga előre indult a szánnal: a népcsapatnak csak később kellett utána indulni.
Mikor a helység közelébe ért, egy szénégető putri mellől feléje szaladt nagy lelkendezve egy némber alak. Ismerte jól. A falu némája volt. A rongyos leány egy levelet dobott a kocsijába s aztán tartotta a tenyerét a garasért. Az járt neki, ha útban találhatta a szolgabirót.
Illavay felbontá a levelet, abban latin nyelvben az volt röviden megirva, hogy őrizkedjék felmenni a várba: mert Orol Krivánszky czimborái elhatározták, hogy megölik, ha közéjök mer lépni. Az irás szándékosan el volt változtatva.
A levéliró nagyon ügyesen vélte elrendezni a dolgát, a mikor levélvivőnek a néma koldusleányt választotta ki: nem is képzelte, hogy a szolgabiró még a némát is ki tudja vallatni, s hogy az a két kezével, a szemeivel úgy le tudja őt irni, mintha beszélne, s a néma beszédéből rájön a szolgabiró, hogy ezen anonymus jóbarát nem más, mint a gróf háznagya.
Most már egygyel többet tudott Illavay. Azt, hogy Cousin úr keze is benne van ebben a tréfában.
Abból aztán következtetett egyébre is.
A néma kapott ezuttal egy huszast. Ferencznek pedig eszeágában sem volt, hogy visszatérjen a vett intésre; hanem inkább levétette a csörgőket a lovairól, hogy előre ne hallják a közeledtét, mikor a faluba behajtat.
A kocsma és a templom közötti téren nagy sokadalom volt. Ott egy rögtönzött szószéken, a minőt Úrnapján szoktak használni, prédikált valaki az összegyült népnek. Reverendás úr volt; de az a reverenda nem az ő hórihorgas termetére volt szabva: bokáig sem ért neki, s a kéz csuklói csülökig ki voltak belőle: az ábrázatjával pedig beülhetett volna bátran a viaszkkabinetbe, a hol a hirhedett rablógyilkosokat mutogatják, senki sem kérdezte volna tőle, hát az úr hogy került ide? Az a prédikáczió is valami gyönyörű keveréke volt az istenes mondásoknak s a lázító szitkozódásoknak; hosszú nagy karjait roppant tenyereivel hol kiterjeszté, mintha a földet osztaná ki, hol az égre dobálta fel, nagyokat ütött az öklével a mellére, hogy csak úgy döngött s a két tenyerével a pulpitusra, hogy csak úgy recsegett. A textus az volt, hogy ki kell irtani a magyarokat a világból.
A mint azonban a papforma ember onnan a kathedráról meglátta a szolgabirót a szánkóval közeledni, egyszerre a szó közepén megváltozott a textus, hang és gesticulatio; lett belőle jámbor tanácsadás, hogy kerülni kell a részegséget és dobzódást, de különösen a káromkodást, s mikor a szolgabiró közelebb ért, akkor egész alázatosan beneventálá az uraságot, félbeszakítva a sermot: «bonum mane præcor domine perillustrissime».
Illavay leszállt és odament hozzá közel, hogy szemébe nézhessen. Gyanus pofa volt ez előtte.
A prédikáló onnan a szószékből nyájasan nyujtá nagy izmos tenyerét Illavaynak kézszorításra, s megmondá a nevét: «Baranecz Mathusalem, legalázatosabb szolgája».
Illavay észrevette, hogy ez most azt akarja kipróbálni, hogy vajjon kiállja-e a kezének a szorítását? Egy darabig hagyta neki, akkor aztán visszaszorította neki a kezét úgy, hogy az csak úgy emelgette egyik lábát a másik után a kurta reveranda alul. Hanem mosolygott pulykavörössé lett arczczal.
– No csak folytassa páter a szent beszédet tovább. Majd ebédnél találkozunk odafenn a kastélyban.
A mint a szolgabiró odább ment, Baranecz Mathusalem még dühösebben rágyujtott a lázításra, a szónoklatba lassankint a nép szava is belevegyült. Csupa férfi gyülekezet volt, mind tótok, némelyik fegyverrel, mások csak dorongokkal ellátva; hogy idegenek is vannak közöttük, azt csak a különböző fövegek gyaníttaták; a gargóiak mind széles karimájú gomba forma kalapot viselnek, a jövevények hegyes, karimátlan, felgyűrt szélüt, meg mindenfélét az ethnographiai kiállításból. A szónoklat vége az általános népriadalban veszett el, a melyből az hangzott ki leginkább: «üssük a szolgabirót!» Baranecz Mathusalem szónoklatának tökéletes sikere volt ma. A gargóvidéki, mely eddig nagyon hidegen viselte magát az ő szabadcsapatja iránt, ma egészen megtért; összeölelkezett a szuronyok bajnokaival, utoljára vállára emelte a népszónokot, úgy vitte fel nagy lármával a várudvarba.
No gyönyörű képet mutatott most az a várudvar! Mikor Illavay behajtatott a szánjával, a lovai majd elragadták, úgy megijedtek. A szép szökőkútból vágó-hid volt rendezve, azon konczoltak fel épen egy szép nagy dámvadat, s a hajdani puskaporos torony bejárása előtt pörköltek egy óriási vadkant. A szép tágas köröndből pedig, a hol máskor művészek szoktak hangversenyezni, valami részeg társaság nótája hangzott ki, a nyitott ajtón dült ki a pipafüst, az udvarra nyiló emeleti ablakokból feltett kalapokkal könyököltek ki marczona-pofájú alakok, s az egyik ablaktól a másikig áthúzott kötelen száradt mindenféle gúnya, a mit nagy visszaélés volna fehérneműnek nevezni. Az udvar közepén pedig volt egy nagy veres tócsa: vértengernek nevezhetné az ember, ha veres bor nem volna; egy szétdült hordó tartalma ömlött ott szét, s abban feküdt hanyatt egy ember: halottnak nevezhetné az ember, ha részeg nem volna: az úgy látszik, hogy ki akarta inni a bortavat s belebukott a vállalatba.
Ez az udvar; hát még odabenn a kastélyban mi lehet?
Illavay megmondta a hajdujának, hogy forduljon vissza a szánkójával s szállásolja be a kasznárhoz. Maga egyedül felment a főlépcsőn, s egyenesen a gróf lakosztálya felé tartott.
Szembe jött rá mr. Cousin. «Jó» ismerősök voltak már.
– Odabenn van a gróf?
– Nem lehet vele beszélni. Ajtatosságát végzi.
– Hát a grófnő?
– Azzal sem lehet. A toilettjét végzi.
– Hát önnel lehet beszélni mr. Cousin?
– Szolgálatjára állok.
– Ki mondta azt «önnek», hogy engem meg akarnak ölni, ha ebbe a házba belépek?
– Nekem? szólt mr. Cousin. S szétnézegetett, mintha azt keresné, hogy kihez beszélnek itt?
– Igen. A mit ön ebben a levélben irt hozzám.
– Én irtam? levelet?
– Igen. A küldöncze megmondta.
– Hiszen az néma.
Elszólta magát. Arra aztán jó képet kellett csinálni a tréfához.
– No hát én irtam.
– Köszönöm. Én hát szeretném megismerni azt az urat, a ki engem meg akar ölni, kérem, vezessen oda hozzá.
– Csakhogy az nagyon nagy úr, szólt gúnyos mosolylyal mr. Cousin. Ha meg akarja ön ismerni, sziveskedjék velem ide a folyosó ablakához lépni.
A corridor szélső ablakából el lehetett látni a piaczra és a fasoros útra, a melyen a néptömeg vonult fel a vár felé, kaszákat, vasvillákat emelve magasra, s közepén a népszónokot hozva embervállon.
– Ez az az úr! szólt meghajtva magát a háznagy. Hallhatja ön, mit kiáltanak: «halál a szolgabiróra!» ha kivánja ön, felhuzathatom előttük a vonóhidat.
– Nagy kár lenne, csak hadd jöjjenek be. Láttam én már ilyen szindarabot.
A közeledő lármára megnyilt egy ajtó a folyosón s kilépett rajta egy délczeg magas férfi; kék uhlánus dolmányban, veres plüsgallérral és hajtókákkal, oldalán hatalmas széles kard; napbarnított arcz volt, keselyü orral, s ajkai fölött hatalmas lengyel bajuszszal; a mi nincs kipödörve, hanem torzomborzul előre bodorítva. Kemény, sarkantyúpengős léptekkel közeledett a két beszélgető felé s úgy tett, mintha Illavayt meg sem látná.
– Odabenn a gróf?
– Igen. Ájtatosságát végzi.
– Na majd segítek neki benne. Hát a grófnő?
– Toilettjét végzi.
– No majd segítek neki benne.
«Ez nem osztrák katonatiszt» mondá magában Illavay. «Azok híresek az udvariasságukról». S elébe lépett a kardos úrnak.
– Én Illavay Ferencz főszolgabiró vagyok.
– Nagyon örülök. Én pedig cs. kir. őrnagy vagyok és szabad csapatvezér: Orol Krivánszky.
– Ez igen szép harczi melléknév. «Kriváni Sas!» hanem én szeretném őrnagy úrnak azt a nevét is tudni, a mely a katonai schematismusba be van irva.
– Uram!
– Szükségem van erre a névre, mert nekem tudósítást kell küldenem a főparancsnokhoz a járásomban történtek felől, hivatalosan.
Orol Krivánszky e szóra a kard markolatára csapott, s egy lépést tett Illavay felé; – hanem aztán csak maradt a szemforgatásnál. Sipkája ernyőjét még mélyebben rántotta a szemére, s azzal megfordult a sarkán s berontott a gróf lakosztályába vezető ajtón.
Nem ette meg Illavayt, a hogy Cousin úr várta.
– Már most arra kérem, Cousin úr, hogy a mai ebédet rendelje déli tizenkét órára, s azt tudassa a gróffal is. Mert ezeknek az uraknak igen sürgetős útjok lesz. Még ma elmennek innen.
– Nem hallottam, hogy készülnének.
– Higyje el nekem. Különben étlen fognak odább menni, a mi megint nem az én gondom.
Cousin úrnak voltak okai, hogy mindent elhigyjen, a mit ez az ember beszél; még a legvalószinütlenebbet is. Meghajolt a jó tanács előtt s sietett a konyhamestert felkeresni.
Illavay pedig ezalatt átballagott a nagy étterembe, mely nagy vadászatok alkalmával egész vendégsereget birt befogadni.
Ez egy szöglet-terem volt, a miből egy kiugró rondella nézett ki az udvarra. E rondellából egész a piaczig és a falu végeig le lehetett látni, mint egy madártávlatból.
Középen egy hosszú asztal volt megterítve, rendesen több személyre, mint a hány volt a hivatalos vendég.
Illavay onnan a rondellából nézte, mikor megérkezett a fellázított néptömeg a vár-udvarra. Azok is meglátták őt ott állani s hatalmas «zabije!» kiáltásokat küldtek fel hozzá, a mi körülbelül annyit tesz, hogy «üsd!» A várban levő primipilusok, tiszti egyenruhákban siettek le a nép elé s összecsókolóztak, ölelkeztek vele s hangoztatták annak jelkiáltásait s azután feljöttek az étterembe s ugyanazok az emberek nyájas mosolygásokkal siettek Illavayval kezet szorítani s megkérdezni tőle, hogy mint szolgál az egészsége.
Illavay az első ránézésre megtudott annyit, hogy ezek nem császári tisztek. Először is a hány, annyiféle egyenruha, szinpadias rendkívüliségekkel kitünővé téve, mintha egy vándor komédiás trup ruhatárát rabolták volna ki. Azután ezek az ábrázatok. Ez a társalgási modor! Ha ezek katonatisztek, hát csak olyanok, a kiket egyenkint mind «infam cassirt» etiquettel bocsátottak a világba. – Mikor aztán beszédbe eredt velük (mindegyiknek olyan czifra neve volt, a milyet ember soha sem viselt), ekkor rájött, hogy ezek nem is igazi tótok. A hány, annyiféle tájszólással beszélt. A társalgási modorukból, sunynyogó félreszólásaikból, durva ötleteikből, miket nem vettek egymástól sértésnek, elvégre arról is meggyőződött, hogy ezek nem is a szwornoszt tagjai. – Ez nem a politikai fanatizmus rottája, ez még annál is rosszabb banda. Mind olyan ember, a kinek ha a szemébe néznek, a szeme jobbra-balra tánczol. – És gyávák, mint bizonyos osztálya szokott lenni az embereknek. – A legvitézebb szószátyár közöttük a pap, a ki Baranecz Mathusalemnek nevezi magát.
Abban mindnyájan megegyeztek, hogy az ebéd felhozataláig minél nagyobb mennyiségű szilvoriumot és fehér czipót fogyaszszanak el s nyugtalanul várták az ebédet, a mi pedig különben is korábbra volt téve a szokottnál. Illavay azt is tudta már, hogy az ő jelenléte az oka annak a kéjelmetlen fészkelődésnek.
A második csengetés jelenté, hogy fel van tálalva az ebéd. Az inasok széttárták a szárnyajtókat; a mellékszobából előléptek a főfő uraságok: a gróf fekete frakkban, fehér nyakravalóval, karján Pálma grófnő, egészen feketében. Az a komorság valami sérelemérzet, a mi nem tud magának elégtételt szerezni, tekintetét még hidegebbé tette, mint egyébkor. Szemeit fel sem ütve, senkit nem üdvözölve, jött atyja karján, mint egy szép fantom. Mögöttük az Orol Krivánszky.
Hanem a mint Illavay mellett elhaladt Pálma, felveté a szemeit. Véletlen volt-e az? Sympathikus sejtelem? Vagy bizonyos volt felőle, hogy itt kell őt találnia ma, a tegnapi levél után? S e tekintet alatt úgy fellángolt azokban a kitalálhatlan szinű szemekben; a piros ajkak vonaglottak, az alabástromarcz mosolygott. Heves mozdulattal nyujtá kezét Illavay felé s úgy megszorítá annak a kezét, hogy egész tündéralakja reszketett belé. Azután odamutatott a gróf balján levő első székre, a mire pedig már megszokás szerint Mathusalem úr akart leereszkedni. A gróf sápadt volt és az arcza mint egy epileptikusé, ideges rángatózásokkal árulá el lelke szorongattatásait. – Illavay el tudta azokat képzelni. A büszke Temetvényi megalázva érezte magát, megszállva, insultálva, fenyegetve saját kastélyában, – és még hozzá a saját cselszövényéből. Rettegett a következő pillanattól. Sejtette, hogy ezt az Illavayt a leánya idézte ide. De hát mit tehet ez egy maga annyi goromba ember ellen, a kik minden társadalmi szabályon túltették már magukat s a kik csak addig nem harapnak, a míg az ember czirógatja őket. Mi fog történni most, mikor egy olyan ember került a társaságba, a ki nem türelmes? Azt is hírül hozták már neki, hogy a nép fel van lázadva az urak ellen; csak a fegyveres erő jelenléte gátolja, hogy be nem tör a kastélyba: legelőször is a szolgabirót agyonverni. A gróf válogathatott benne, hogy melyiktől féljen inkább: a lázadóktól-e, vagy a védelmezőktől; – vagy ettől a megtestesűlt Berlichingeni Götztől itt az oldalán?
Az apa és leánya az asztalfőn ültek egymás mellett; a grófnő jobbján az Orol Krivánszky; e szerint Illavayval szemközt. Látszott rajta, hogy nagyon kéjelmetlenül érzi magát Illavay tekintete alatt; mindenféle grimászokat csinált a képével, a félszemét hunyorgatta, a pofáját felfújta, a homlokát leránczolá s beszéd közben a száját különösen iparkodott szokatlan kifejezésre idomítani.
(«Hasztalan fintorgatod a pofádat; mondá magában Illavay, azért mégis rád ismerek én. A nevedre is rátaláltam már, de nem a katonai schematismusban.»)
A többi urak is mind galvanizálva érzék magukat, ha Illavay valamelyiket szemügyre vette.
Orol Krivánszky németül és francziául társalgott a grófnővel. Illavay megjegyezte, hogy a németje plattdeutsch zamatú, a francziája pedig auvergnat-izű. Bókokat is mondott a vezér a herczegnőnek; de azok meg olyanok voltak, a minőkkel a matrózok mulattatják a hamburgi csapszékben a – herczegasszonyaikat. Pálmának tűrnie kellett azokat. Az egyenruha mindent jóvá tesz. Mikor pedig egy végrehajtott hőstettet adott elő a vezér, a grófnő mulattatására, olyankor (nem is számítva a rossz fantasiát) olyan genrebe csapongott át az ékesen szólása, a mit közönségesen akasztófahumornak neveznek s ilyenkor aztán, daczára a torzonborz bajusznak, egy sajátszerű vigyorgás lepte meg az ajkait, a mi épen visszataszító volt.
A grófnő szemei pedig az alatt folyvást Illavay arczát nézték. Mintha vonásról-vonásra tanulmányozni akarná azt. Valami csodálatos nyugalom ült annak minden vonásán; az több volt, mint bátorság: az megvetés volt. Sámsonnak a szamárállkapocsra sem volt szüksége, hogy szétverje filiszteusait, a szemeivel elsepri őket.
Hogy Illavay a mellette ülő házi gazdához az egész asztal fölött egy szót sem szólt, az meg azt jelezte, hogy boszankodik rá, és méltán.
A vendégsereg ez alatt oly mohón tömte magába az ételt, mint a kik attól tartanak, hogy minden perczben félbeszakíthatja valami az ebédet.
A lárma pedig egyre növekedett odakünn az udvaron; a gróf könyörgő aggodalommal nézegetett Orol Krivánszky felé.
A bramarbas elérté a szánalomra méltó áhítozást. Kapott az alkalmon, hogy nagyszerű legyen.
– Ugyan, háznagy úr, mit kiabálnak odalenn a parasztok? szólt az asztal végén ülő Cousin úrhoz.
Az nem látta czélszerűnel fennhangon felelni; hanem odament hozá s a fülébe súgta a választ. A szavakat nem lehetett hallani, hanem láthatta, a ki figyelt rá, hogy Cousin úr a vezér füléhez tartott tenyerének mutató ujjával egyszer a gróf felé, másszor meg a hüvelykujja mozdulatával Illavay felé mutat.
Orol Krivánszky egész applombbal kelt föl a helyéről, a rondellába lépett és felnyitá annak szárnyablakait.
– Emberek! Derék emberek! Szvatopluk ivadékai! Hallgassatok rám! A ti földes uratok derék, jó ember, a ki minden kivánságtokat teljesíteni fogja. Azért kiáltsátok neki, hogy «vivát!» Vivát a gróf úr! háromszor. – Tetszik hallani! Most már vivátra fordult a kiabálás! – Szólt visszafordulva a társasághoz a vezér. (Az ugyan most is csak olyan lárma volt, mint az előtt, rá lehetett fogni akármit.) Orol Krivánszky újra szólt a sokasághoz.
– A szolgabiró urat is hagyjátok békével, ő nem jött ide most portiót behajtani, sem fiaitokat katonának elhurczolni s nem sokára el fog távozni: engedjétek utazni békével! (A nép azért csak bizony kiabált.)
Pálma elégületlen tekintettel nézett Illavayra. Hát az engedi magát védelmeztetni? Elfogadja az oltalmat attól az embertől, a kiről ő azt írta neki, hogy szabadítsa meg tőle?
Orol Krivánszky magas protektori ábrázattal tért vissza az asztalhoz; mikor leült a székre a feketekávéhoz, azt mondá neki Illavay csendesen:
– De hát honnan tudja ön, hogy én miért jöttem ide s meddig maradok itt?
– Nos? Hát a népnek csak kell valamit mondani.
– Igazat.
– S mi volna ez az igaz?
– Az, hogy én vizsgálatot tenni jöttem ide azon panaszok miatt, a miket előttem ön és társai ellen emeltek, s akkor fogok innen elmenni, a mikor önök e vidéket elhagyták.
Orol Krivánszky a kard markolatára ütött; ő és társai mind odavitték magukkal a kardot az ebédhez, katonatiszti szokás ellenére.
– Ön biráskodni akar a katonák fölött, hahaha!
– Nem úgy. Én vizsgálatot teszek. Annak az alapján a földesúr, mint a nép kegyura, beterjeszti a panaszát a hadparancsnokhoz Pozsonyba; az előtt azután megjelenünk ön is, én is, s elmondjuk, a mit egymás felől tudunk.
A vezér mind a két könyökét feltette az asztalra, s olyanformán hányta fel a fejét, mint a ki ahhoz van szokva, hogy a haja a szemébe lóg.
– Hát próbáljon ön ilyen vizsgálatot megejteni.
– Az mindjárt meglesz. A gróf kegyes engedelmével.
Illavay felkelt s most már ő lépett ki a rondella ablakába. Nem is erőltette meg a hangját.
– A birák jöjjenek fel a palotába; a többiek pedig legyenek csendesen.
A külső lárma egyszerre elnémult. Melyik hát a nagyobb hatalom, az-e, mely a tengert felháborítja, vagy a melyik lecsendesíti?
A gróf azt súgta Pálmának, hogy jó lesz neki most innen eltávozni. A grófnő szemei Illavay arczától kérdezősködtek.
Orol Krivánszky azonban vette észre a szándékot s vakmerő bizalmaskodással ragadá meg szomszédnője kezét.
– Én kérem a grófnőt, hogy maradjon itt és legyen tanuja annak, hogy ez az úr milyen hiábavalóságokért fárasztotta ide magát. Csupa tréfa lesz az. Hát mit? A vitézeim egy pár ludat, pulykát, gazdájuk előleges megkérdezése nélkül, boldogabb jobblétre szállítottak. Én kifizetem a bevallott kárt készpénzzel s ezzel készen vagyunk.
De nem pulykákról és ludakról szólt a panasz csupán, hanem arról, hogy a gargóvidéki leányok és menyecskék igen szépek s a férjek és vőlegények féltékenyek a becsületükre. Azt pedig a szabad-csapatárok nem igen veszik tekintetbe. Orol Krivánszky számított rá, hogy az ilyen fajtájú panaszt nem fogják elmondani Pálma grófnő jelenlétében, vagy ha hozzákezdenek, hát a gróf az első esetnél kikergeti a parasztokat a teremből. Azért marasztá ott a grófnőt.
Pálma pedig maga is ott akart maradni. Valami varázs volt ő rá nézve ebben a küzdelemben; a mit meg mer indítani egy ember tíz ellen, száz ellen, puszta kézzel, a míg azok mind tele vannak fegyverrel. S ő hitte azt, hogy annak sikerülni kell.
Néhány percz mulva beállított a terembe a parasztküldöttség, három öreg ember; de mind szálas, óriás alakok, széles kalapjaikat becsülettudóan két kézre fogták s megálltak egymás sorjában az ajtó mögött.
Orol Krivánszky konfidenter kiáltott eléjük:
– No hát, édes atyámfiai, mondjátok el, hány kacsát, hány libát sikkasztottak el tőletek a vitézeim? Megtérítem az árát.
– Ha csak kacsáról, libáról volna a szó, válaszolt az egyik öreg.
– Nos hát birkát, malaczot is vittek el? Ej a gonosztevők! Mért nem jelentették fel nekem?
Most már kettő is felelt rá.
– Nem birkáról, nem malaczról panaszolunk itt! No hisz ugyan jó helyre jöttünk volna panaszolni!
– Hát mit bántottak még egyebet? Kérdé Orol, azzal a fertelmes vigyorgással szájszegletén, s gonoszul tekintve Pálma arczára.
Ekkor megszólalt Illavay.
– «Veszpilló!»
E szóra előlépett a harmadik öreg, vállaira omló ezüst fehér hajjal, a szokott népviselet darócz-czondrájában, derekán bőrtüszővel, lábain bocskorral, tenyerei kérgesek a munkától, arcza barna, mint a kordován és a szakálltarlótól borostás.
– Loquatur Veszpilló, mondá Illavay latinul.
És erre elkezdett a czondrás vén paraszt a legtisztább válogatott latin nyelven beszélni, a hogy csak Cicero beszélt és Tacitus irt valaha. A gróf, ki maga is nagy tanulmányozója volt a római klasszikusoknak, eleinte a bámulattól volt meglepetve, hol veszi magát ily magas fokú műveltség egy közönséges parasztnál, a kinek a hivatala Veszpilló, sirásó? Később aztán elszörnyeszté a stylgyakorlat tartalma: vérlázító gonosztettek, merényletek lánczolata, a miket fényes nappal és sötét éjjel elkövettek az ő meghívott barátai: oly undok meggyalázásai az emberi jobb érzéseknek, hogy azoknak hallatára aggódva nézett a gróf leányára: nem sérti-e halálra annak a lelkét e szavak hallása; bárha nem értett nyelven hallgatja is azokat végig.
A sirásó szép concis tropusokban és periodusokban adá elő a felpanaszolt sérelmeket; nem vétett sem az ornata syntaxis, sem a prosodia ellen s mikor elvégezte szónoklatát, visszalépett társai közé.
– Mit tetszik ehhez szólni? kérdé Illavay átellenesét.
– Ejh, én nem tudok diákul! Kiálta az fel hevesen.
– De a tisztelendő úr csak tud?
Az oldalán ülő reverendás igazán megharagudott ez interpellátióért.
– Tudok! De nem ilyen stylus culinarison, mint ez a paraszt.
– Stylus culinaris (dörmögé hüledezve a gróf) nec Seneca eloquentius. (Seneca sem szólt ékesebben.)
A pap se tudott deákul. Furcsa pap lehetett.
– No majd megértik ezt a haditörvényszék előtt, szólt Illavay, a hol találkozni fogunk.
A fegyverhordó urak az asztal körül szemre-főre kezdtek nézegetni, úgy látszott, mintha semmi kedvük sem telnék az ügy ilyetén folyamatában.
Most mindjárt kipattan valami! Hiszen a szwornoszt tagjai többnyire iskolavégzett tanulók; a tót diáknak pedig második anyanyelve a latin s «ezek» között egyetlen egy sem akad, a ki a latinul elmondott panaszra egy védelmet, egy czáfolatot tudjon felhozni a patronus úr előtt, a ki most már maga is kezdi igazán nem tudni, hogy miféle emberekkel van dolga?
Mintha «hivták» volna, jött be e nehéz pillanatban a háznagy úr s egy levelet sietett kézbesíteni Orol Krivánszkynak, a mit most hozott egy lovas futár. A vezér felszakítá azt s a csinált meglepetés szörnyűködésével ütött az átfutott levélre.
– Itt van ni! Bajtársak! Épen most irja a főparancsnok, hogy azonnal útra keljünk és dispositiói szerint vegyünk részt egy fontos diversióban a felföldön. Semmi haladék! Kiki csapatjaihoz siessen azonnal! Fél óra mulva indulnunk kell a hadjáratba, vitézeim!
A vitézeknek soha jobbkor nem jöhetett volna ez a parancsolat; kiki abban serénykedett még csak, hogy a mi bort a kezeügyében talál, azt szégyenszemre megivatlan ott ne hagyja.
– Cousin úr, szíveskedjék a málháimat összecsomagoltatni, szólt a vezér bizalmasan, s aztán Illavayról is kegyeskedett megemlékezni: Szolgabiró úr pedig gondoskodni fog a hadtestem podgyászai számára kirendelendő forspontokról.
– Már gondoskodtam, felelt rá Illavay, s a helyéről sem kelt föl. (Hanem azok furcsa forspontok voltak.)
Arról, hogy a libákban, malaczokban – és egyebekben emelt kárt ki téríti meg? természetesen szó sem volt többé. – Kérdezi is azt valaki, mikor a katonák masiroznak?
Orol Krivánszky hozzáfogott a búcsúvételhez. Előbb a grófon kezdte; mondott neki mindenféle üres phrasist, a milyent búcsúzáskor szokás mondani. Hanem a gróf kezét nem sikerült parolázásra elkaphatnia; mert arra épen nagyon ráért a köhögés s szüksége volt a kezére, hogy a száját eltakarja vele. Temetvényi gróf nem nyujthatta a kezét annak az embernek, a ki az egyenruha oltalma alatt annyi galádságot tett és engedett tenni, mint a mennyivel őt egy jobbágya itt e helyen bevádolá.
Hanem Pálma nem értett azokból semmit. Nem volt csoda, ha meghagyta fogni a kezét, azt a szép fehér kezet, a minek a kisujján a Stella ragyogott. Hisz az is megengedett szokás, hogy a szívesen látott vendég a család legszebb, legbájosabb tagjának a kezét, búcsúzáskor, a két keze közé fogja, s áhitatosan ajkaihoz emelje.
Az ilyen merészségért legfeljebb Illavay uram ránczolja össze szemöldeit s közelebb kezd furakodni a búcsúvevőhez. S mi köze neki hozzá?
A kézcsók hosszan tartott, ismétlődött; egy szivélyes, forró kézmegrázáson végződött, s mikor annak vége volt, Pálma ijedten tekinte Illavayra s mutatta neki az elbocsátott kezét: – hiányzott róla a gyűrű a Stellával!…
Azzal bosszusan fordúlt a vezérhez.
– Uram! Ön a gyűrűmet lehúzta.
Orol Krivánszky kedélyesen nevetett.
– Örök emlékül az ön bűbájos alakja közelében töltött boldog órákra.
– Eh! adja vissza!
Orol Krivánszky enyelgősen szétterjeszté a két fölemelt karját, összeszorított öklökkel.
– Találja ki, melyik markomban van.
A gróf most már kezdte tudni, hogy micsoda társaságba került.
– Hagyd nála! sugá leányának.
A grófnő azonban nem sejtett semmit; haragosan dobbantott a lábával.
– Nincs kedvem hozzá. Azt nem adom senkinek; nem az értékeért, de mert az anyám talizmánja.
– No hát visszaadom önnek, ha kiváltja tőlem, visszaadom – egy csókért.
E szótól úgy megijedt a gróf, hogy hanyatt esett a székébe, s arcza elkezdett vonaglani, az álla reszketett: itt vége van mindennek.
Pálma haraggal lépett hátra s arczán istennői büszkeség fehér lángja tündökölt; más elpirult volna, ő még fehérebb lett. Az egész arcza átlátszóvá lett a haragtól.
Hát egy «ilyenért» nem adod vissza? ordítá közbe egy oroszláni hang. S vele egyidejüleg úgy csapott Illavay ökle Orol Krivánszky arczába, hogy annak – rögtön leesett a két bajusza az ajka fölül.
Most már egészen «ő» volt.
A grófnő ajkain egy olyan örömsikoltás tört ki, mely tele volt elszabadult szenvedélylyel, míg a gróf bénultan hebegé «most megölnek bennünket!»
A mint az álczázó bajusz leesett, s ott állt a fölismert alak, az első pillanatban az a lefegyverző rémület bénítá meg, a mi meglepi a gonosztevőt, birájával szemben, forró tetten kapva; hanem a másik perczben már helyébe szállt a megszorított fenevad dühe, s ádáz hördülést taszítva ki véres ajkain, kirántá a kardját.
A küzdelem nem tartott egy villámlobbanásig. Illavay mind a két öklét megragadta az embernek s egy facsarintásra kard és gyűrű az ő kezében volt: mire a lefegyverzett férfi feldöntve egy széket kettőjük közé, oly ügyesen és ruganyosan, mint a cserényen átszökő farkas, egy ugrással a rondellába s a másikkal az ablakon keresztül az udvarra kilódult. A kardcsapás, a mit Ferencz utána küldött, a rondella mennyezetéről lecsüggő függönyben fennakadva, nem találta el a menekülőt.
Azzal Illavay egyszerre visszafordulva a szobába, s megforgatva feje fölött a kardot, rivallá: «ki van hát még idebenn?»
De már akkor senki sem volt odabenn.
A silány Krethi és Plethi, a mint a vezérét az ablakon át menekülni látta, törte magát egymás hegyén, hátán az ajtó felé, ott pedig legelőször is a három öreg birák uraiméknak a keze közé jutott. Azok vasemberek voltak. Mindegyik három kapitulácziót szolgált ki a katonaságnál. Csak mindjárt az ablakon át dobálták le őket. Illavay utánok rohant, s azután fölzendült a várudvaron a csatakiáltás, a melyből az ő oroszlán ordítása hangzott ki, mint vezényszó. A tótparaszt neki fordult a szabadcsapatoknak s elkezdte verni!
És az nem költői agyrém; az történelmi adat, hogy a tótok maguk verték szét a panszláv szabadcsapatot. Olyan arany betűkkel felirandó történelmi fénypont, mint a minő volt az, mikor Kapisztrán rongyos emberei megverték a fényes török szultán hadait Nándorfehérvár alatt. A szegény magára hagyott tót, vezér nélkül, fegyver nélkül, bottal, kaszával, vasvillával verte ki az országból a minden szláv népeket egy «vasgyűrűbe» foglaló csábítót.
A szabadcsapatban volt egy összetartó csoport, mely a vezér táborkarát képezte; ez egy külön szövetség volt, a mit majd később még jobban megismerünk. Ugyanaz a szövetség ez, a mely minden európai nagy háboru alatt nyiltan üti fel a fejét, máskor csak lopva működik; de akkor harczol. Hajdan Baklovagoknak hítták őket. A napoleoni hadjáratok alatt a Németalföld és a Rhénus vidék volt a főtanyájuk; de beszáguldozták onnan egész Európát, mindenütt magukhoz szedve a főtábortól elmaradt marodeuröket, minden ország kalandorait, szökevényeit s szabadcsapat czíme alatt, kerülve a nyilt harczot, zsákmányoltak szabadon, sarczolva urat és parasztot. Ezek ragadták magukhoz a Szwornoszt beküldött csapatjánál a vezérszerepet, s befészkelték magukat a gargóvári kastélyba, úgy, hogy csak az ő híveik voltak a várban, a Szwornoszt fegyveres hada a helységben tanyászott.
Legfőbb ideje volt, hogy Pálma segélyt kiáltson: «mentsen meg a barátainktól».
Megtörtént: tervszerűen és szabályosan. Ezzel a tót néppel lehet összebeszélni: nem fecseg ki többet, mint a mennyit egymásnak el kell mondani. A délelőtti népgyülés csak arra való volt, hogy majd a «pap» lázító beszédére – (a mi mindennapi imádság volt) s a szolgabiró megjelenésére (az embernyúzóéra) a nép felzendül s egész csoporttal tódul a várkastély udvarára: halálra keresve urat, magyart, szolgabirót. Ezek a kiabálók pedig épen Illavay kiválasztott férfiai voltak, a kik aztán az első jelszóra neki fordultak a dorong végével a meglepett kalandoroknak s véresre vert fejekkel űzték ki őket a várkastélyból. Szerencséjük azoknak, hogy jól tudtak futni. A rablóbandánál az a szokás, hogy kiki magát védelmezi, nem egymást.
Egy gondolat alatt, egy riadás alatt, kirohant az egész horda a dobogóhidon, átkozódva, káromkodva, – a megbajusztalanodott vezérrel az élén; – nyomában a csépelő tótság. Hanem odakinn kezdődött azután az igazi harcz. A lármakürt recsegésére előrohantak a fegyveresek százankint s a piaczot elállták egész tömegben: szuronyt szegezve és lövöldözve, s aztán akármilyen vitéz legyen is a paraszt: a puska csak puska, a dorong nem sül el.
– Hát csak gyüljenek össze, annál jobban megverjük őket, hangzott fel Illavay szava.
Pálma ott állt a rondella ablakában és onnan nézte a szép színdarabot. A gróf kétségbeesetten járt fel s alá a teremben, mr. Cousinnak könyörgött, hogy hozza ki a pisztolyait a szobájából s azután huzassa fel a csapóhidat.
Pálma pedig gyönyörködött e látványban! Mennyire széppé tesz egy embert az a villogó kard a kezében! Milyen más alak lett belőle egyszerre! A Pan torsoból Achilles-szobor! Nincs már az arczon egy rút vonás sem; az mind lelket hirdet. – Mily ösztönszerű bátorság, mily férfias hév, nyugalom, tűz, együtt! – Parancsszavára a tömegek sorakoznak, az ellenfél puskaropogása közül kihallik kaczagó megvetésének szava. A golyók ott fütyölnek a feje fölött. «Cserebogarak!» oda se néz nekik. – Most ő is jelt adat a hosszú pásztorkürttel, s arra a hegyek közül három, négy helyről visszhangzó jel felel: «no most aztán hajrá!» az erdőkben elrejtett csapatok minden oldalról előtörnek, a kalandor-csapat elől-hátul megtámadva, eszét veszti, s fut, a merre még nyilást lát, eldobál fegyvert, kalapot, hogy rá ne ismerjenek s menekül erdőnek, bozótnak, a hány, annyifelé. Félóra nem telik bele s tiszta az egész tér, a szétvert gyülevészt «zabi hore» ordítással üldözi a paraszthad, messze az erdők közé.
Az az egy ember, a ki nem hadvezér, se nem hős, csak szolgabiró: polgári hivatalnok: maga vezeti a harczot, közé is vág a karddal, a hol ellenállásra csoportosul az ellen, s szétriasztja azt, mint héja a csirkét. Nincs varázspálcza, mely olyan változást tegyen, mint az a kard a kézben.
Pálma elfeledte a félelmet, a veszedelmet; ő csak gyönyörködött. A donjon ablakából még a szavait is kellett hallania.
Az öregek nemsokára jöttek az elvett zászlókkal. Volt annak a hadnak minden ötven emberre egy zászlója. Biz azokat eldobták. Vége volt a hadjáratnak. Az egész hadjáratnak vége. A délczeg daliás alak feltartá kardját az égre. Ilyen arczczal festik Hofer Andrást! Az öregek, kik körüle csoportosulnak, leveszik kalapjaikat. Istenhez szólnak, ugy-e? Pálma sóhajtása is az ő hálaimájuk közé vegyül. – Akkor ez a délczeg férfi, mintha a hattyúlovagok eszményképe helyett megint vissza akarná váltani mindennapi prózai alakját, eldobja kezéből azt a kardot s ruhája oldalához feni a tenyerét, arczát olyan furcsa torzképpé fintorítva, mint mikor a gyermek valami ronda tárgyba markolt bele.
De ez a csunya, nevetséges torzkép olyan szeretetre méltó volt, hogy Pálma… mit tett volna, ha közel van hozzá?
Nem volt szüksége a tündérnek a légen át hívni, jött fel maga a hős hozzá, nehézkes lépteivel, a mikért azzal szokták gúnyolni, hogy bizony behorpad alattuk a föld.
Pálma kijött a donjonból s azt mondá atyjának:
– A nyomorultak szét vannak verve. Ez az «ember» összetörte őket.
Ennek az «embernek» valamit kellene mondani.
Cousin úr előre szaladt. Ő neki kellett a jó hírt legelébb meghozni. Futottak a ficzkók, mint a nyulak. Hiszen gyáva had ez! Cousin úr régen ki akarta őket innen veretni a vadászok segélyével, csak az uraság iránti tekintet tartóztatta.
Most aztán a gróf is rájött, hogy milyen oknélküli volt az egész nagy félelme. Hisz a hogy a szolgabiró kifüstölte ezeket a sehonnaiakat innen, azt ő maga is megtehette volna: ha olyan nagyon «jó ember» nem volna.
A veszély semmivé törpült; most már csak az volna az aggodalma, hogy hova lett hát a Stella? Kinek a kezében maradt az a nagy dulakodás közben? Nem taposták-e össze? Szemei azt keresték a földön, midőn Illavay eléje toppant.
Ferencz a felhevüléstől jogosult szemrehányás hangján szólt a grófhoz:
– Gróf ur! Ön a legveszélyesebb rablóbandát fogadta be vendégül a házába; jobbágyaitól félt: amazoktól várt védelmet. Most a jobbágyai keltek az ön védelmére, azok szabadították meg önt és családját. Ezt a népet önnek becsülni kell. Nem! Szeretni kell! Mondja meg ezt nekik.
– Valóban, nagy hálával tartozom, mondá a gróf. Meg fogom nekik köszönni. Cousin úr, a pinczémet nyissa fel.
A gróf a rondellába akart lépni, hogy majd onnan tart diktiót. Egyúttal a Stellának is utána nézhet, nem esett-e ott el?
– Nem úgy, gróf ur! (Illavay most parancsol a háznál.) Ne a pinczéjét, a szivét nyissa ön fel. Menjen le a néphez s szorítson kezet minden emberrel egyenkint. Soha becsületesebb emberek kezét nem szorította ön meg.
– Megteszem, megteszem, mondá a gróf. Derék jó emberek. Hűséges jobbágyok. Lemegyek közéjük.
És ment. De Illavay látta, hogy minden lépésnél keres a gróf valamit a földön s a lábával minden fénylő üvegcserepet megtapint; olyan kicsinyes volt a nagy dolgokban, mint a milyen nagyszerű a kicsinyekben. Illavay kitalálta, hogy mit keres.
Mindenki eltávozott, csak ő maradt Pálmával egyedül.
Illavay a bal kezét, a mit ökölre szorítva tartott, mosolyogva nyujtá Pálma felé.
– Nézze, grófnő, az egész tusakodás alatt a kezemben tartottam ezt a gyűrűt.
Tehát csak félkézzel harczolt, a másik öklét elő sem vette.
Pálma arcza visszaadta a mosolygást. Szép, tündérekhez illő mosoly volt az, a kik azért mosolyognak, hogy virágbimbókat csaljanak megnyilásra vele.
– Én kérem önt, hogy tartsa meg ön ezt a gyűrűt.
Most aztán eltünt a mosoly Ferencz arczáról.
– Anyjának talizmánját? mondá szomoruan.
– Nem ajándékba adom. Azzal önt nem szabad senkinek megsérteni. Cserébe adom – azért a gyűrűért, a mit ön az órazsinórján visel.
Az volt a visszautasító menyasszony jegygyűrűje. Illavay ott hordta azt a mellén, mint a hogy viseli az ember a két tenyerén a két M betűt, a mi azt jelenti, hogy: «Memento Mori». És jó azt mindennap látni. Ezt a kevélység-lerontó jelvényt.
– Ez pedig az én talizmánom; szólt mély, halk hangon.
– Tudom: azért kérem «cserébe».
Az a kifejezés, a mi e szónál Illavay arczán elborult, valóban olyan volt, a melytől az a vastag lárva a lélek előtt, ez a durva, idomtalan arcz – megszépül: fölségessé idomul át; oly valami az, a mi még a néger fekete arczát is világossá teszi: az elfojtott férfikeserv léleklobbanása. Ebben bűbáj van, mely magához ragad és megigéz.
– Grófnő, mondá olyan hangon, mint a harangszó utóringása. Ez a gyűrű nekem többe került, mint a mennyit a Golkonda minden gyémántja ér.
– Tudom. Keservekbe, a miknek nincsen ára! sietett a grófnő sebesen kiegészíteni a mondást.
– S ezt a gyűrűt nekem a lábamhoz dobták.
– Szerencsétlen volt, a ki azt tette!
– Szeretett, a míg nem ismert, s jól tette, hogy kimondta, mikor megtudta, hogy nem igaz.
– Ön fél, hogy ezt a gyűrűt még egyszer ilyen áron fogja visszavásárolni?
– Tudom azt.
– Miért sért meg engem?
– A grófnő most álmodik.
– Akkor álom az egész életem! Egész hajadonkoromig arra neveltek, hogy soha ne lássak férfit; s mikor aztán egyszerre betaszítottak a világba, azt mondták: itt van egy sereg «beszélő majom», a kik közül egyet ki kell választanod, hogy szerencsétlenné tedd élte világáig! Én is mondtam magamban, hisz ez csak álom! Hát az is álom volt, hogy egyszer elém hoz a sors, nem! Én hiszek Istent! Imáim hozták elém. Egy férfit. Nem tudok mellé más nevet adni. Férfit. Hát ez is álom volt? Nem láttam-e őt itt – és ott – és amott – egyedül, egymagában, egy pokol ellenében védelmére kellni annak, a ki tehetetlen, mert alszik, álmodik? Nem láttam-e azt a gyönyörteljes tüneményt, a mi most is betölti egész lelkemet, hogy reszketek miatta!
Ferencz szomorúan mosolygott. Hisz itt van a veszélyes tévedés! A leány oly pillanatban látja a férfit, a mikor az egy hős szerepébe jutott; a bámulat bearanyozza annak alakját s azt hiszi, hogy ez a káprázat: szerelem. Aztán mikor lemegy a nap, az aranyozás eltünik: a szobor rozsdás és fekete.
Hallgatott.
– De nem! Szólt Pálma. Ez nem volt álom. Hát «ő» nem árulta-e el magát? A férfi. Hisz mi baja van azzal a szolgabirónak, hogyha egy contest egy őrnagy megcsókol? Ki adott neki jogot arra, hogy e csók helyett egy ökölcsapást adjon egy katonának! egy biró! egy tisztviselő? Hogy kifacsarja annak a kezéből a kardot s szétverjen maga körül mindenkit, a ki e jelenetnek szemtanuja mert lenni! Hát «mi» jogosította őt fel erre?
Illavay homlokára ütött az öklével, hogy így rajtakapták valamin, a mit nem lett volna szabad elárulni soha.
Pálma most kaczagni kezdett, dévajon, pajkosan, mint egy gyermek.
– Haha! ön «mindent» kérdezett: s most azt akarja, hogy ne válaszoljanak rá.
– Grófnő, szólt Ferencz komolyan. Gondolja meg, hogy mi vagyok én! és mi ön?
– Ön egy férfi, és én egy leány. «Jobb» neveinket nem tudom.
– Gondolja meg, hogy minő távolság van közöttünk!
– Távolság? szólt Pálma keserűen. Az igaz. A leány egy lehanyatló család utolsó elátkozott sarjadéka; a kinek azt mondják, mikor a gyémántjait a hajába tüzik: «ez a te szegénységed! Ragyogó koldus vagy». A férfi pedig egy nagy úr, a ki maga keresi meg a kenyerét, s nem könyörög sem embertől, sem sorstól soha. De hát hisz azért vagyok én a kérő; önhöz, a ki olyan magasan áll fölöttem, azért az én dolgom a kérés, hogy felejtse el emberen kívüli származásomat, hogy azok közül való vagyok, a kik aranyat esznek és gyémántokat és keserű dicsőséget és megátkozott örökségét hazajáró kisérteteknek, s ha ez elfogyott, akkor éhen vesznek; hogy oszsza meg velem azt az édes kenyeret, a miről dajkám mesélt valaha, hogy van egy «kakastéjjel, varjuvajjal sült» kenyér, a mit a szegény ember visz haza a gyermekeinek. Oh én az ilyen kenyéren elélek.
Illavay meg volt rendítve. A leány szavaiból a keserűség igaz szenvedélye beszélt. A leánynak hitt; csak ő maga magának tudott volna hinni!
Félrefordítá arczát s kezét nyujtá Pálmának; de e kézszorításban egyúttal a gyűrűt is visszaadta neki a Stellával.
– Ön tehát nem adja nekem azt a gyűrűt – még cserében sem? – szólt Pálma szomoruan. Jól van! Hát tartsa meg addig, a míg érdemes leszek rá! Én meg fogom azt szolgálni.
Ferencz most egyszerre egész arczával odafordult Pálmához, egészen közel hozzá, szem szembe nézve.
– Látott-e ön valaha a világon nálamnál rútabb férfit?
– Az nem igaz! kiálta Pálma indulatosan s egész szenvedélylyel, mely már a haraggal ittasult; átölelte egyszerre azt a bozontos fejet s egy csókot égetett az ajakára, egy valódi, édeslángú, szívig lövő csókot, s azután elfutott onnan; a liliomarcz piros volt, mint a rózsa.
Ferencz ott maradt egyedül: reszketve, mint a gyermek, a ki kincset talált. Mi történt vele? Csakugyan szeretik őt itt? Hitvesi hűséggel, hajadoni vágygyal, vad alakján belül rejtőző lelkéért? vagy talán tündércsók volt ez; arra való, hogy a szellemek órájában kóborló férfinak a lelkét kicsalja? a villi csókja, a ki szép kisértetalakját hozzátapasztja a férfihoz, míg ölelésével halálra szédíti.
De ez igaz volt.
A szó hazugság, a beszéd álom, de a csók élő lény.
Vissza lehet kérni a jegygyűrűt, a fogadást, az esküt; de a csókot nem lehet visszakérni.
A csók a sphinx talánya, a mi meghazudtolja az egyedüli tudományt, a mathesist. Mi az: «egyet az egyből ha kiveszünk = lesz kettő?» – A csók.
Ferencz metamorphosison ment keresztül.
A torztükör nem gunyolhatta őt többé saját arcza előtt: mint álom csalkép, ott lebegett a csókadó tünemény arcza, mely azt mondta: nem igaz! nem vagy rút! Én látlak! Szeretlek. Olyan vagy.
Illavaynak legjobb volt most a gróf után sietni le az udvarra. Polycrates nem volt jobban megijedve a szerencséjétől, mikor a gyűrűjét visszakapta, mint ő. Eszébe jutott, hogy a grófot leküldte az udvarra, a parasztoknak üdvözlő szónoklatot tartani. Ha az most abban a könnyű öltözetben ily felhevülten áthűti magát, még megbetegszik s meghal: akkor aztán bizonynyal ő rá marad a leánya. S ez megint az ő lelkét terheli.
Cseléd nem volt sehol az egész palotában, az mind odalenn volt most bámulni; Illavaynak nem volt mit tenni mást, magának felkeresni a gróf nyusztbéléses kaftánját s levinni utána az udvarra. A gróf nagyon meg volt hatva e gyöngéd figyelmesség által. Valóban a gondolatját találta ki ez a szolgabiró. A míg ott az udvaron háromszáz parasztnak a kérges, izzadt tenyereit szorongatta, folyvást azon járt az esze, hogy most neki ettől a megerőltetéstől okvetlenül tüdőgyuladást kell kapnia.
– Nem mondtam valami kompromittáló dolgot ezeknek a tisztelt embereknek? Kérdé Illavaytól. Azt hitte, hogy ez azóta mindig azt hallgatja, hogy ő micsoda válogatott szónoklatokat bocsát közre a parasztok előtt.
– Legyen nyugodt a gróf. Azokért, a mik ma itt történtek, én felelek meg. Nem volt ennek a mai csetepaténak semmi politikai szine. Ezt a zagyva csőcseléket egy minden országban kipéczézett kalandorbanda szedte össze; a kiket ma itt szétvertünk, holnapután Németországban vagy Oroszországban kezdik ujra a garázdálkodásaikat; nincsen ezeknek hazájuk.
Ez a felvilágosítás nagyon megnyugtatá a grófot.
– Tehát valósággal rablóbanda volt ez.
– Több tagját volt szerencsém már közelebbről tisztelhetni. A vezérük háromszor volt a kezem között; mindannyiszor el tudott menekülni. Veszedelmes egy kalandor. Francziaországban négyszer tört ki a börtönből. A grófnak régen meg akartam már mondani, hogy palotája műkincseinek a híre a külföldön is el van terjedve, még pedig olyan körökben, a mik nagy műbarátok, de nem szeretnek pénzen szerezni. Az a szerencséje, hogy olyan nép között lakik, a melynél nem élhetnek a rablók. Ezek közt nincs orgazda; hanem túl a Vágon már egész falvak vannak, a miknek minden lakosa vagy zsivány, vagy orgazda. De ide azok nem merik tenni a lábukat: magától a néptől. Nem kell ennek csendőr, elfogja a rablót maga is, s nem fél a lövöldözéstől. A gróf házát úgy őrzi ez a nép, mint egy tábor.
– Derék emberek. Meg is köszöntem nekik. Mindenkivel kezet szorítottam. Nem volna jó egy kis remunerácziót osztani szét közöttük?
– Ne tegye azt a gróf. Ez a nép szegény, de nem alacsony. Nagylelkű ez! Hiszen emlékezhetik rá a gróf, hogy a mult nyári és őszi munka alatt, mikor a robot megszüntével sok földesúr zavarba jött a rögtön nem pótolható cseléd- és vonómarha-hiány miatt: a gróf jobbágyai összebeszéltek s minden uradalmában elhatározták, hogy még az idei munkát elvégzik a volt földesuruk földein, s betakarítottak, fölszántottak mindent ingyen, fizetés nélkül, mikor már nem tartoztak vele. Emlékezzék rá vissza a gróf.
A gróf ugyan furcsán emlékezett erre az adatra. Neki a gazdatisztjei a tavalyi mezei munkák fejében ama nevezetes ethnographiai adat krónikája helyett roppant nagy rubrikáit szolgáltatták át a kifizetett gyalog- és szekeresnapszámoknak. Már most melyiknek van igaza?
– De ha örömet akar a hiveinek szerezni a gróf, mondá Illavay, hívja be a házába az előljárókat s ültesse őket az asztalhoz.
– Én is erre gondoltam. Igaza van. Szemelje ki kérem, a kiket meg kell hívnom, s invitálja be a nevemben. Azt a Veszpillót ki ne hagyja. Hatalmas öreg. Milyen eloquenter beszéli a deák nyelvet.
– Nemcsak beszéli, de írja is. A gróf a század egyik legnagyobb nevezetességét bírja az uradalma területén: az utolsó latin poétát. Ez a vén paraszt egész kötet verseket írt valaha, miket egy tudósunk fedezett fel nála. Majd előkeresem a gróf könyvtárából a Tudományos Gyüjteménynek azt a kötetét, a melyben e rendkívüli tüneménye a népműveltségnek ismertetve van.
– Tehát meghívja a tisztelt parasztokat egy kis barátságos lakomára fel az étterembe, s magam præsideáljak ott, ugy-e?
– Nem, nem gróf úr; az a jámbor embereket nagyon feszélyezné. Ámbár az iménti vendégek után csupa rehabilitatio volna az ősi étteremre nézve, ha ilyen tisztességes vendégek ülnék körül az asztalt; hanem ezek jobban fogják magukat érezni, hogy ha a gróf idelenn a csatárteremben telepedteti le őket egy egyszerű parasztcselédfőzte lakomához s csak akkor jön le maga közéjök, mikor már részt vettek a jóból s meghallgatja a szép áldomásaikat s aztán egyszer poharat koczint velük.
– Nagyon helyes. Ön jól ismeri az embereket. Tehát ön meghívja a tisztelt jó embereket s a nevemben rendelkezik a cselédjeimmel, hogy minden jóval ellássák. A Veszpilló az alatt bizonyosan latin distichonokat fog készíteni, azokat majd meghallgatjuk. Azalatt mi is hármacskán megebédelünk odafenn. Azt a bizonyos lakomát a tisztelt haramia urakkal, mi mind a hárman csak végignéztük: ön sem evett egy falatot sem.
– Nem volt kedvem ilyen emberekkel egy tálba mártani. Azonban én nekem most még nincs időm az evésre gondolni.
– Hogyan? Ön nem éhes? Pedig már három óra.
– De előbbre való feladat vár rám. Ennek a mai csatának sebesültjei is vannak; azokat addig is, míg holnap a székvárosból kihozathatjuk a megyei főorvost (az sem bizonyos, hogy otthon van-e), valami ideiglenes ápolással el kell látnom.
– Önnek ez is a hivatásához tartozik?
– Miután a járás-orvos elment a hadsereggel tábori orvosnak, rám hagyta a patikáját, azt most én hordom magammal, mint Dulcamara s holmi goromba bajnál én is kötözök, kuruzsolok: volt gyakorlatom benne; falun nem lehet mindjárt orvost kapni. Kérnék legelébb is kötelékhez való vászonnemüeket.
– Oh azt majd ad a leányom. Ő tudja, honnan kell azt venni. Menjünk ő hozzá.
Temetvényi maga segített Pálmát fölkeresni, a ki sokáig nem tudta megérteni, hogy miért titulázza az atyja a szolgabirót doctor úrnak? Mikor aztán megtudta, hogy sebesültekről van szó, a köny kicsordult szeméből.