– Istenem! Miattunk vérzenek mások! Tán el is vérzenek? S nekünk nincs orvosunk. Ugy-e, megengedi ön, hogy vele menjek és segítsek önnek?
– Mit gondolsz? Pálma! szörnyedt fel Temetvényi, egy fiatal leánynak való feladat-e ez?
A leány nagyot sohajtott.
– A kolostorban még fiatalabb voltam; s az apáczák betegek és sebesültek ápolásával foglalkoztak: ott ez nekem mindennapi feladatom volt.
A gróf egy szót sem szólt többet. Ez a szemrehányás elevenjére talált. Kikotródott a szobából: «én addig ájtatoskodni fogok magányomban». (Azaz, hogy szükségét érezte a mosdó szekrényéhez menekülni háromszáz paraszt tenyerével való érintkezés után.)
Pálma azt tehette, a mit akart. Illavaytól nem kellett kérnie beleegyezését; annak már ő parancsolt. Az első csókkal megkoronázta magát a nő királynénak. Illavay sebköteléknek való vászonrongyokat kért tőle. Előkelő uraságnál viselt rongyok nem hevernek. Pálma elővette saját legfinomabb patyolat gunyáit, s ártatlan naivsággal odaadva Ferencz kezébe az öltöny egyik, hímezett szegélyét, maga az ollóval hosszú pólyákat hasogatott belőlük.
Azután Illavay szánjára felültek: ők ketten elől; Ferencz hajtotta a lovakat, hátul ült a kocsis, meg a hajdu, a kinél már fel volt jegyezve minden házszám, a hol sebesült fekszik. Nem volt nagy szám; nem is súlyos sebesültek, többnyire lövésseb, a mit ideiglenes vérelállító kötéssel kell ellátni. Az egykori apácza-növendék nem borzadott azoktól. Ügyes, gyakorlott kézzel segített Ferencznek a rögtönzött műtétben. És minden pólyával, a mit körülcsavart, az ő lelkét kötözte meg jobban s az ő szivének nagy sebén állította el a vérzést.
Késő este vetette őket vissza a kastélyba. Egészen derült kedvük volt; a minek egyik oka az lehetett, hogy egyetlen aggasztó kimenetelű sebesülési eset sem került a kezeik alá. Talán egyéb oka is volt. A gróf bizony nem várhatta őket vissza. Odaült az ebédhez, ő az asztalfőn, a tulsó végén az asztalnak mr. Cousin. De m. Cousin megtartotta annyira az etiquettet, hogy a míg az uraságok meg nem érkeznek, az ételhez ne nyuljon. Végre megjöttek. Pálma derült kedélyben volt; megcsókolta az atyját: «Nincs semmi nagyobb baj!» Ferencz is megvallotta, hogy de most már igazán és komolyan megéhezett. A gróf mentette magát, hogy «bal kézzel» várta őket. «Ne félj semmit, mi utolérünk még: ma úgy fogunk enni, mint a farkasok.» Ezt Pálma mondta, a ki úgy szokott enni rendesen, mint az esti lepke. S szavuknak álltak. Mintha versenyeznének, úgy bántak el a felhordott ételekkel. Pedig Pálma közben még beszédes is volt.
A szegény sebesültek nagyon jó kedvű emberek; azok száz meg százféle tréfás adomával mulattatták ápolóikat a sebészi kezelés közben: hogy bántak el a futó ellenséggel!
Ezeket mind sietett Pálma elmondani az atyja előtt; dehogy engedte Ferenczet szóhoz jutni. Ha az indult neki valami eset előadásának, a maga lassú, leptető modorában, kikapta szájából a szót s hogy az ne beszélhessen, megkinálta az előtte levő tállal. Hallatlan eset az, hogy a Temetvényiek éttermében a ház egyetlen leánya kinálja a vendéget az előtte levő tállal, a mit az inasnak kellene körülhordani! Hanem hát rendkívüli időket élünk!
Azt is meg kelle érnünk, hogy az alsó traktusból, a hol a tisztelt vendégek jó kedve már vígsággá nőtt meg, egy soktagú küldöttség jöjjön fel, minden bejelentés nélkül, átadni az egész volt jobbágyság üdvözlő jókivánatát egy fényes áldomásban, a mit a Veszpilló készített most hevenyén, latin hexameterekben és pentameterekben.
Rendkívüli dolog; de egészen megérthető.
– Halljuk a szép szót.
A Veszpilló leirta az egész hősi ütközetet, a mi ma e helyen lefolyt. Vergilius «Arma, virumque cano» költeményével vetekedett az, különösen egy tekintetben, abban, hogy nem akart vége szakadni. A latin nyelven költőknek az a prægnans jellemvonásuk, hogy nem tartják elégnek a nektárt szürcsöltetni a kegyes olvasóval, le is akarják vele itatni; de meg is akarják benne füröszteni; de úszni is kell neki benne, s jó szerencse, ha elengedik neki a belefulasztást.
Ezúttal a felolvasott poéma a legrendkívülibb módon lett bevégezve. A dactylusok pattogása közben nagy riadal támad odakünn a folyosón.
«Itt hozzák! Megfogták! Fel kell akasztani!»
Egy neki pirult nagy szál legény keresztül töri magát az üdvözlő deputátión s dehogy kiván «csés jó estét», azon kezdi, hogy «megfogtuk a szwornosztok vezérét!»
De már ez olyan szó, a miért meg kell szakadni a pentameternek a cæsuránál, annyival is inkább, hogy a beköszöntő legény egy kötélnek a végét tartja a kezében; ráhurkolva a fogolynak a nyakára, a kit ketten hárman taszigálnak befelé erővel.
Pálma e szóra, hogy elfogták s itt hozzák a rablóvezért, önfeledten ugrott fel a székéről s odafutott Illavay mögé: ösztönszerüleg ott keresve a védelmet.
Illavay is talpra ugrott. Ez jó fogás, ha ezúttal el tudták fogni Zsiborákot; többféle tekintetből.
De milyen nagy volt azután mind hármuknak a bámulása, mikor a lámpafény elé hurczolt alakot megpillanták.
Dehogy volt az a Zsiborák! Ugyan ki lett volna más, mint a szerencsétlen Opatovszky-ivadék.
Soma úrfi volt biz az a hadi-fogoly; de minő felvonulási pompában! Fejébe nyomva egész a szeméig a fehér báránybőr süveg. Azután volt rajta egy piros dolmány. De hol vette ezt a piros dolmányt? Hát úgy szerezte, hogy kifordította a honvédatillát, annak piros volt a bélése, úgy vette fel. Úgy nézett ki igazán, mint egy nagy majom.
Csak Illavay ismert rá.
Oda is rohant mindjárt hozzá: széttaszigálta az őt fogva tartó parasztokat.
– Megbolondultatok-e? Hisz ez az én öcsém! A földesuratok fia. A Kornél úrfi. Oldjátok el mindjárt a kezeit!
No ez szép első bemutatás a Temetvényi-család előtt.
– De hát minek kötöztétek meg, ti ostobák?
– Hát minek mondta, hogy ő a szwornoszt vezére? mondá duzzogva a kisérő legény.
Akkor meg Soma úrfira förmedt Ferencz.
– Hát miért adta ön ki magát a szwornoszt vezérének?
Az csak nézett egy darabig, mint a sült hal; még mindig azt hitte, hogy megeszik. Egyszer aztán, mikor meggyőződött róla, hogy csakugyan az urabátyja az, a ki ott áll s a kezeiről lehullottak a kötelek, rákezdte nyomoruságos, siralmas hangon:
– Azt hittem, hogy ezek is szwornosztok! Kedves urambátyám, ne engedjen felakasztatni!
Erre a szóra egy hangos kaczagás csendült fel a szobában. Pálma nevette el magát. Nem lehetett azt megállani: ezt a beszélő majmot látva.
Arra aztán minden jelenlevő ember kaczagni kezdett; utoljára a fogoly maga is: ő is beszélt, az elfogói is beszéltek, s a sok összevissza tanuvallomásból utoljára kiderült az egész konfuzió.
Soma úrfi hazafelé térő szándékában, nehogy a honvédattila elárulja kilétét, kifordította azt s a bélésével kifelé öltötte fel. Útközben aztán szembe találkozott a mellékutakat őrző parasztokkal. Azokról azt hitte, hogy a panszláv szabadcsapat csatárai s már messziről kiáltozott nekik, hogy ő is a szwornoszt vezére; aztán nyakon csipték, megkötözték, idehozták; jó szerencse, hogy valami fán ott nem felejtették.
Illavay igazán haragba jött. Kikergetett a szobából minden parasztot. – No ez szép bemutatás! dörmögé Soma fülébe. Nem is mert Pálma felé nézni. A grófnő a zsebkendője szegélyét harapta a fogai közé, hogy a nevetését visszafojtsa.
– Kérem, háznagy úr, szólt Illavay.
– Monsieur Cousin! mondá a gróf.
Melyikre hallgasson a megszóllított.
– Legyen olyan jó, adasson más öltözetet az öcsémre, szólt Illavay.
– Tétessen egy terítéket az asztalra Opatovszky úrnak, mondá a gróf. Szegény. Ki van fáradva; előbb hadd regalirozza magát.
– De ilyen jelmezben csak nem ülhet az asztalhoz! dörmögé a nagybátya.
Az igaz, hogy furcsa jelmez volt; a kifordított kabát, ez is meghasogatva a czihertől, meg a goromba paraszttenyerektől; térde, könyöke csupa sár.
– Nem tesz semmit, mondá a gróf nagy kegyességgel. Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad. Csak üljön ön az asztalhoz. Örülünk, hogy szerencsénk van.
Soma úrfinak választani kellett, hogy melyik tanácsot fogadja meg. A szép piros felszelt sonka ott mosolygott az asztalon; a palaczkból öntött bor olyan szépen mondja, hogy «glukk, glukk, glukk»; eh mit, átöltözni, megmosdani, kikefélkedni azután is elég idő lesz: ő bizony megfogadta a jobbik tanácsot s levágta magát a készen álló székre s hozzálátott két kézzel a közel talált enni-inni valóhoz: nem törődve vele, hogy mosolyog-e nagyon az ő ágról szakadt alakján az a fehér alabástromarcz?
Mikor ily hamzsolva evett, akkor tökéletes majomhoz hasonlított.
Ideálja volt azoknak a «beszélő majmoknak», a kik közül Pálmának egyet ki kellett választania, hogy azt szerencsétlenné tegye. Nem kellett messze mennie. Ez volt a legszebb példány belőlük.
És Illavaynak megragadt az emlékében az a mondás:
«Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad».
A majmok pedig szoktak maliciózusok is lenni.
Az előre látható volt, hogy Soma úrfinak ezen a vidéken nem lesz maradása a fentebbi casus után. A kivel csak összejön, mind azt kérdezi tőle, hogy hol a piros uniformis? Nincs is más neve, mint a «szwornoszt-vitéz». Illavaynak gondoskodni kellett róla, hogy valahová jó messzire elvigye, a hol még a viselt dolgainak hirét nem hallották. Az egész országban volt még egy város, a hol a múzsák csendesen meghúzhatták magukat. Mint tudva van, a főtanodák szüneteltek: a debreczeni kollégiumban országgyülést tartottak, s a nagyenyedi kollégiumban az oláhok prælegálták a jus naturæt. De még Pozsonyban lehetett találni akadémiát, a hol olyan fiatalemberekkel, a kik nem váltak be katonának, odahaza meg terhére voltak a háznak, el lehetett csavarogtatni egy-egy semestrist, sub titulo juridicai cursus. No az is szép «jus» lehetett, a mit ott tanítottak. Mikor az összes törvénykönyv darabokra volt már tépve. Hanem azért az öreg professorok csak fölmentek a kathedrába, s a diákok csak megitták a maguk sörét a commercen s ezzel fönn volt tartva a normális állapot.
Ide hozta el Soma úrfit, asseclástul együtt a nagybátyja Természetesen itt is a professorhoz adta be szállásra.
Hanem a kópé diákok ott is kifogtak rajta. Valahonnan megtudták, ha más nem, Koczur barátunk beszélte ki, hogy micsoda hős-tetteket vitt véghez a hadjárat alatt. Rajta száradt a szabadcsapat-vezér czím.
Pozsony pedig abban az időben a császári csapatok pivotja volt és egyúttal központja a magyarországi dolgokkal elégedetlen mágnásoknak.
Soma úrfit addig csufolták, a míg az lett belőle, a minek csufolták. Egyszer csak kap Illavay egy levelet Koczurtól, hogy megint lettünk ám valamik! az akadémia falát megkentük hájjal, hogy egyék meg a kutyák, magunk pedig felcsaptunk gróf Török szabadcsapatjába volontérnak, vissza is vettük a régi Opatovszky Kornél nevet. S most vigyázzon aztán már urambátyám a nyakára, hogy a markunkba ne kerüljön, mert ha a minap föl nem köttettük, mint hazaárulót, majd felköttetjük most, mint rebellist.
«Bolond lyukból bolond szél!» mondá rá Ferencz. «Majd onnan is elszaladtok ti, mihelyt megérzitek a kolbász-bűzt.»
Nem gondolta meg, hogy bolondoknak áll a világ.
Már ide nem mehetett utána, hogy visszahozza. Engedte futni a futó bolondot.
Különben maga is félig-meddig bolond volt már. Egy pár szép méla szemnek a bolondja.
Pálma tudott valamit, a mi Illavayt legközelebb érdeklő titok volt. Valósággal nem is volt az titok, mert többen is tudták és Ferencz maga is megtudhatta volna, ha a sértett szív olyan büszke nem volna, hogy a gondolatnak megtiltsa azt, hogy szóvá változzék. Ha a legelső ismerősétől kérdezte volna, az megmondta volna neki, de hát nem kérdezte.
Ennek a nagyon érdekes titoknak a folytán Pálma rögtön az utóbbi események után levelet irt valakinek. S attól legrövidebb időn meg is kapta a választ.
Gyönge violaszínű volt a papir, a melyre az volt irva, jelvényül a szögletén egy gyászfecskével. Nőkéz irása volt. A tartalma különben úgyis rávallana asszonyszív eredetére.
«Nagy örömet okozott nekem a grófnő bizalmas közlésével. Senki a világon nem óhajtja jobban és igazabban mint én, hogy «ő» boldog legyen. A lelkem megvigasztalódik annál a gondolatnál, hogy a mi rám nézve elvesztett kincs, annak az értékét egy magas lélek felismerte.
Jól találta a grófnő a kérdést. A nőknek a csekélységekben van az erejük. Az ő tanulmányuk az, hogy milyen a férfi, a kit szeretnek, a hétköznapi életben? S én ezt egy időben sokat tanultam.
A férfi, a kiről mi egymásnak beszélünk, a legrendkívülibb jellem, a kit nagyon keresztül kell ismerni, hogy ellenmondó vonásait összeegyeztethessük. Együtt lakik benne az erő a gyöngeséggel. Bátorsága megrendíthetlen a halálveszélylyel szemközt; hanem ha egy poharat el talált törni, azt eltagadja a gazdasszonya előtt; fél, hogy megszidják. Nincs olyan ellensége, a kinek hétszer egymásután meg ne bocsásson, de az iránt, a kit szeret, engesztelhetetlen. Sem embertől, sem sorstól nem jöhet rá olyan csapás, a mi kedélyét megkeserítse; de attól, a kit szeret, egy elmulasztott tekintet, egy rosszúl választott hangja a kimondott szónak képes szivéig sérteni. Azt azután elhordozza, és nem panaszkodik, hanem az arcza beszél róla, hogy szenved. Oh mennyit tud beszélni ez a durvának látszó arcz! A ki annak a hieroglyphjait megismerte, úgy olvashat belőle, mint a könyvből. A nagy dolgokban engedékeny, a kicsinyekben követelő. S az ilyen kicsinységekben van a nők hatalma, a kik szerettetni akarnak.
Elmondom önnek, grófnő, tapasztalataimat.
Ő egész lelkével átadja magát annak, a kit szeret s a féltékenységet nem ismeri. Azt mondá egyszer: «a ki félt, az megszünt becsülni először a nőt, azután önmagát». Azonban önmaga iránt bizalmatlan, s még inkább azzá kellett lennie a miatt, a mi közöttünk kettészakadt. Ezt a bizalmatlanságot valahogy ki kellene lopni a szívéből. Csak lopni: mert ha észreveszi, hogy utána lesnek, még mélyebben elrejti. Legelőször is a külsőségeken kell észrevennie, hogy gyöngéd figyelem jő eléje fele útra.
Az ilyen külsőségek bagatellenek látszanak; de összeségükben mégis olyanok azok, mint az arab regékben a «telli»: egy erszényke kavicsokkal, tollakkal, virágokkal, bogárszárnyakkal, magokkal, csigákkal megrakva, a miknek összeségéből mégis azt az izenetet olvassa ki, a kinek adják, hogy szeretve van.
Hát legelőször is kezdjük a viseleten. Az öltönyökben «ő» a kék színt szereti, annak minden árnyalatát; de leginkább az olyan ibolyakéket, a minő e levélpapir színe. Azonkívül türheti a fehéret és a feketét s a határozatlan színeket. Hanem a piros színt gyülöli minden asszonyi viseleten. Még a rózsaszínt is: az a kaczérság színe; a sötét császárpiros és bordeauxszínektől egyenesen irtózik. A hajviseletnél nem igen szereti, ha a nőnek hunczutkája van. Leginkább tetszik neki, ha a két első hajtekercs be van fonva s aztán a fülön alól leeresztve s úgy a kontyra feltüzve. (Nem nevet ki a grófnő, hogy ilyen apróságokkal fárasztom?) Ellenben csípős és udvariatlan tud lenni az olyan nő iránt, a ki féloldalt viseli a hajválasztékát.
Az ételeknél is szeszélyei vannak. A vajat nem türheti semmi ételen s a min valami czukrot érez, azt bűnbánat neki megenni. Hallal, rákkal el lehet őt kergetni az asztaltól. Ellenben a «kálvinista koszt»-nak nagy barátja.»
(Itt egy egész szakácsművészeti tárgyalás következett, mely külön papirra volt irva, arra levén szánva, hogy azt a levélolvasó úgy sem fogja az elefántcsontszekrénykébe elzárni, hanem kiadja a szakácsnak tanulmányozás végett. Fölöttébb nevezetes okmány! Gyönge oldalunk ez: férfi nemnek. Emlékezünk a másodszor nősült férj adomájára, kinek az új nő sehogy sem tudta eltalálni a szája ízét: mindig azon sohajtozott, hogy ezt a «megboldogult» máskép csinálta, míg egyszer véletlenül megkozmásodott az étel, akkor aztán megnyerte a tetszését: a megboldogult ilyenhez szoktatta.)
A grófnő mosolygott is eleget, mikor a titkos utasításoknak ezt a csatolványát végig olvasta. Milyen furcsa a férfi!
«Nagyon lehűti a tiszteletét a nő iránt, ha ezt szivarozni látja, ilyenkor szerető helyett jó pajtást lát benne». Folytatá a levél.
«Bántja a pompa. Ellenszenve van minden iránt, a mi fényüzés; azt mondá: jobb volna nekünk, ha üveges hintók helyett a gazdasági gépeket szaporítanók el az országban s igen sok főúr jól tenné, ha selyemszőnyegek helyett a kötelezvényeivel húzatná be a szobája falait. Egy pompásan felcziczomázott teremben úgy érzi magát, mintha egy idegen csillagzatba jutott volna bele.
Hanem ezek hát mind csak ízlési bizarrságok, külsőségek, a miket egy nő megfigyelhet, el is mellőzhet; ha tetszik, simogathatja, – ha nem tetszik, ellenkezhet velük. A kedélye nehezebben kitanulható. Erősen kifejlődött benne a függetlenségi érzet, és ennek a tökéletes ellentéte: a szolgálati készség. S hol van e kettőnek a harmóniája? Szereti szolgálni azt, a ki nálánál gyöngébb: a népet, a szegény népet; de nem a hatalmat, a ki parancsol és jutalmat oszt. Rabja tud lenni egy vén cselédnek, egy makacs gyermeknek, de nem azoknak, a kik koronát viselnek. Azért fél az olyan nőtől, a kit erősnek, uralkodó jellemünek ismer, mint a gyermek a mostohájától; de egész valójával csügg az olyan nőn, a ki rábízza a sorsát, mint édes apa egyetlen gyermekén.
Nehéz őt megnyerni; de nehéz elveszíteni.
A társalgásban eleinte hallgatag, szófukar. Vannak tárgyak, a mikbe bele nem szól. Sport, vadászat, tánczvigalmak, párbajok, mendemondák úgy leperegnek körülötte, hogy ha kérdi valaki tőle, miről beszélnek? azt mondja, «nem tudom». Sok idő kell hozzá, a bizalom megnyerése, a rokonszenv biztos találkozása, míg e hallgatag, gunnyasztó szárnyait kiereszti és fölrebben. Akkor aztán repül. Szárnyai fényes régiókban járnak! Ha majd egyszer a grófnő, ősvárának romjai között járkál vele, távol a profánus világtól, s ábrándjaiban azokat a faragott caryatida főket ott az erkélyen megkérdezi: minő élet volt itt valaha? Akkor a kőarczok leghidegebbike át fog melegülni, fényt kap, megelevenül, s mikor az ön kedélyhangulata összetalálkozik az övével, akkor megtörténik az, hogy a kőszobor repülni kezd, a kőszobor megzendül és ön hallani fog tőle egy költeményt, mely átringatja lelkünket a napsugaras multba, odabűvöl egy újra felelevenült ismeretlen világ közepébe: megnépesíti a dült romok pompás csarnokait élő, tündöklő alakokkal; boldog ábrándoknak, édes örömeknek méla holdvilágával sütteti be a viszhangos termeket, csaták vérvilágával a hősi harcz szinhelyét, az udvart, a bástyafokot. S túlvilági érzés, szívandalító költészet, rokonszenves delej támad a költemény minden sorából. S a ki azt hallja, a ki azt az arczot látja, emberentúli fényt lát ragyogni rajta: az a magát eláruló költőnek az arcza (vagy tán csak az érzette, az látta ezt így, a ki legelőször hallotta?) S ha az elmondottért egy néma sohaj, tán egy önkénytelen köny lesz jutalom, akkor még tovább kibomlanak a rejtett szellemszárnyak, máskor is minden hangulatteljes pillanatban megjelenik azzal a ragyogó arczával, abban az istenektől ajándékozott fényes köntösben választottja előtt, s szebbnél-szebb költemények gyöngysora füződik a rokonszenvező hölgy selyemfonalára. De csak azt ne kérdezze valaha tőle: ki irta e költeményeket? mert abban a perczben elszakad a fonál, s a gyöngy szétgurul. Azt feleli rá, nem tudom: egy diáktársamtól tanultam az iskolában, s több költeményt nem fog mondani. Pedig ő az, maga: a ki szégyenli a szárnyait. Jártában, keltében hideg, prózai, gyakorlati ember az egész világra nézve: költő csak arra az egyre nézve, a ki vele együtt tud repülni: a ki szeret.»
Pálmának elég, hogy egészen fölmelegedjék tőle.
Fogékony lelke ugyan érzette, hogy ez lopott meleg, kölcsönzött láng; de hát az már a láng természete, hogy a másolata is eredeti lesz azonnal.
Egészen új világot vetett e levél Illavay alakjára.
E kőben nemcsak bátor férfilélek, de költői szellem is lakik. Kizárólagos, csupán választottja előtt nyilvánuló; nem az egész világ számára égő; csak annak a gyönyörére, a kinek meghódol. Egy csillag, a mit nem szabad senkinek másnak látni, csak annak, a ki vezércsillagául választotta magának.
Ez aztán egészen fölverte az értékét.
Pálma grófnő nem késett a levél irójának rögtön megköszönni a szivesen fogadott közleményeket. Kérte, hogy ha még jut eszébe valami kiegészítő részlet, azokat is csak jegyezze fel a számára.
Másodszor is megjött az ibolyaszínű válasz, a gyászoló fecskével.
– Egy nevezetes különczséget valóban elfeledtem önnel közleni: a mit voltaképen nekem sem volna szabad ismernem. Neki az a különös szokása van, hogy naponkint rövidebb, vagy hosszabb időre szobájába bezárkózik. Az a szó, hogy borotválkozik olyankor. Azt más sem szereti, ha olyankor háborgatják. Az ember nevetséges figura lehet azzal a félig beszappanozott ábrázattal. A vén cselédje azonban megsúgta nekem azt a titkát, hogy olyankor, mikor így be van zárkózva szobájába, ő magával szokott beszélni. Van egy torztükre, az elé áll, s aztán vitatkoznak egymással. Ő azt is elmondja, a mit a tükörtől hall. A cseléd azért mondta el ezt nekem, hogy vigyázzak rá: ez egy neme a bolondságnak, az ő anyja is Opatovszky-leány volt, s azoknak az ereiben mindegyiknél van egy csepp az őrült Stibor vajda véréből. Magában fenhangon beszélni, bolondság. De ez ő nála nem az. Én is kihallgattam e magányos párbeszédeit néhányszor, leskelődő kiváncsiságból. Az az emberi szívben lakó két dæmonnak a küzdelme: a jónak és a rossznak, a boszuállás és a kiengesztelődés küzdenek egymással élő szóval; majd meg a hiúság és az önbirálat: a vágy és a lemondás. S mindig a jó szellem marad győztes. De ezt nem szabad észrevenni. Mert a ki azt az önmagával tusakodó szellemet küzdelme hevében megzavarja, az azt összetépi. A ki csak egy szóval is észrevéteti vele, hogy e különczségéről tud valamit, hogy utána leskelődik, attól elfordul örökre. Tehát vigyázzon erre.
Pálma gondolta magában: ebből ki lehet őt gyógyítani.
Készen volt az egész terve: kilencz oldalról megtámadni az ellenállót.
Ama harczi jelenet napja után beletelt két hét, hogy Illavay nem látogatta meg Gargóvárát.
Lehettek sürgős feladatai, mik elébbvalók a szívügyeknél: valószinű, hogy sok járás-kelése volt a miatt, a mi az ő rendelkezései folytán történt. A császári hadparancsnoknak számot kellett róla adni, hogy egy csoport fegyveres embert, a ki az ő zászlóit bitorolta, miért kergetett valaki a világba; az ilyen vitézkedésért az embert könnyen haditörvényszék elé is állíthatták. Írt is Ferencz ez alatt nem egy levelet a grófnak, tudatva vele, hogy most itt jár, meg ott jár; de Pálma mind jobb szerette volna azt, ha ő maga jött volna már egyszer. Végre annak az ideje is elérkezett; egy szép reggelen egy lovag vágtatott be a gargóvári dobogó hídon, a kiben az erkélyablakon kihajló vártündér alig ismer, de mégis csak ráismer a várt lovagjára.
Az idő a szigorú téli napok után egyszerre úgy átcsapott a tavaszi melegbe, hogy a rohamos hóolvadás miatt se szánon, se kocsin nem lehetett útazni: a kinek sürgetős útja volt, lóhátról intézte el.
Ferencznek arra volt jó ez a két hét, hogy az alatt szakállt eresztett. Annak az arczot körül fogó koszorúnak az a jótékony hatása van, hogy a vonások összhangtalanságát kiegyenlíti: a nem szép arcznak általános kifejezést ád, a fejnek megadja a hiányzó reliefet.
De nem ez volt az, a miért Pálma oly kedvesen volt meglepve Illavaynak előnyösen átváltozott arczától. Szép volt az neki már mindenképen. Hanem ez az újon növelt szakáll azt mondta meg neki, hogy Ferencz az ő utolsó szavát elhitte: azóta nem áll össze vitatkozni azzal a boszorkányos tükörrel, mely mindig azt mondja neki: «te rút vagy, ostoba vagy, senki sem szeret», nem kereste a kétségeit; e bűvszó által megszabadult ettől a bolondság dæmonától: ő hisz, ő bizik: a hölgyben és saját magában. Hisz úgy, a hogy még soha sem hitt senkinek. Ez teljes diadal volt.
Pálma ragyogó arczczal sietett az érkező elé. Tudott ez az arcz ragyogni is s akkor mennyei jóság sugárzott le róla. Ezt nem tanították neki: ez belülről jött.
De hát még Ferencz hogy volt meglepetve, mikor őt meglátta, abban a gyöngeviolaszínű ruhában, azzal a két fülön alól eresztett s hátul feltűzött hajfonattal, mintha csak ábrándjainak tündére járt volna előtte s az öltöztette volna fel. Úgy reszketett örömében, mint egy gyermek, a ki csak bámul és nem meri elhinni, hogy mind ez az övé!
Ilyenkor a gyermekkel elébb tréfálni szoktak: elébb megfaggatják, megbúsítják, hogy az a szép vásárfia, az a karácsonyajándék nem neki van szánva, hanem a szomszéd fiának.
Pálma megállt előtte komolyan, s magának tartá mind a két kezét.
– Panaszom van a szolgabiró úrra.
Ferencz a szemébe nézett; komolyan beszélnek így?
– Igen, nagy panaszom van. A patak kiáradt, elhordta a hidakat mind: a szolgabiró úr nem csináltatta azokat meg, s most az én jegyesem nem tud hozzám eljönni.
Ferencz mosolyogva simítá meg új szakállát.
– Ha van neki szive, át tudja az úsztatni lóháton is a vízárt.
Akkor aztán az övé lett mind a két kéz és a piros ajkak kaczagása.
Bizony az övé volt itt már minden, nem is csináltak titkot belőle. Észrevehette minden szóból, minden tekintetből, a mivel a háznál fogadták; az ételekből, a mikkel megvendégelték; a cselédek, a gazdatisztek, maga a háznagy nyájas kedvkereséséből, hogy itthon van ő már. A megváltozott egyszerű életmód: maguk a szerény butorok, miket ki tudja, mely vadászlakból kerestek elő, mind arról beszéltek, hogy az ő kedvtelése itt mindenkinek a gondja.
Magának a grófnak is számtalan alkalma volt Ferenczczel csalhatlan tanujelek által éreztetni, hogy családja leendő tagjának tekinti. Az igaz, hogy sajátszerű módja a bizalomnyilvánításnak, de a legkétségtelenebb. A gróf bevezette Illavayt keble legféltettebb titkainak szentélyébe. Minden látogatása alkalmával volt egy bizalmas közleni valója. Most itt járt le egy váltó, most meg amott. Mindenféle váltó. Mert a váltók természethistóriája gazdag. Vannak cavalier-váltók, vannak üzlet-váltók, vannak, a miket száraz-váltóknak neveznek, vannak ellenben, melyek pincze-váltóknak hivatnak, vannak prolongálható váltók, vannak bank-váltók, vannak uzsorás-váltók, vannak szivességi-váltók, vannak csere-váltók, vannak borítékba lepecsételt váltók, vannak piaczon kódorgó váltók.
S ezekből mind volt a grófnak egész collectiója. S kivánhat-e már egy kandidátus fiamuram kedélyesebb bizalomnyilvánítást a præsumtiv ipamuramtól, mint hogy ha azt az egész váltó-boszorkánytánczot a nyakába dobja, hogy exorcizálja, a hogy tudja.
Pálma grófnő, valahányszor Illavay jött, tudta már, hogy annak, az üdvözlő kézszorítás után, első dolga az atyjához sietni, mert az már várja valami meggyónni való bűnével, a mitől nem absolválhatja a plébános.
Hejh, milyen hideg orrral jönne ki más épouseur a leendő ipamuram szobájából az ilyen bizalmas közlemények után! Ennek pedig még derültebb a tekintete ilyenkor. Pálma e vidám tekintetből egy gondolatot olvasott le: «a távolság egyre fogy közöttünk: te szegényülsz, jobban közelítesz hozzám.»
Az idő egyszerre kitavaszodott. A mint elfutott a hegyekről a hó, zöldülni kezdett minden; szép derült napok jártak. Legjobban örül ennek a gazdaember, hogy nem kell drága eleséggel tartani a beszorult állatokat s hozzá lehet fogni a tavaszi munkához. Ilyenkor van ideje nagy uradalmaknál az új költségvetésnek: tiszttartókat, számtartókat most számadoltatják, mennyivel huzták ki a telet? miből tudtak a télen pénzt facsarni? mennyi maradt meg az igás marhából a tavaszi szántáshoz? hogy áll a birkabőr dolga a padláson? bérlők, molnárok, bálisok új szerződéskötése következik, most teszi le a nagy birtok ura a rigorosumot; a szerint vagy eminentiát, vagy secundát kap.
– No jaj most a mi szegény fejünknek, mondá úgy József nap után mr. Cousin a felgyülekezett gazdatisztekhez, ha a gróf helyett ez a parvenu veszi a kezébe a számadásokat!
Azt tapasztalhatták eddigelé is, hogy a mióta a gróf itt telel a birtokán s a szolgabiróval értekezik a vagyoni állapotjáról, sokkal jobban rendet tud tartani a tisztei és bérlői között, mint Bécsből tudott. «Occasio facit furem.» (Alkalom csinálja a tolvajt.) Tíz lopási esetben az a hibás, a ki meghagyta magát lopni. S igen jó törvény az a Yucatan-szigeten, hogy ha kisül egy tolvajsági eset, azt büntetik meg, a kit megloptak.
Tehát volt nagy remegés a gargói várban, mikor Illavay kocsija a négyes fogattal berobogott az udvarra. Hasztalan imádkoztak érte, hogy törjön ki a nyaka a szolgabirónak valahol az úton.
Csakhogy ezúttal nem is a szolgabiró érkezett meg, hanem a szerelmes. Miatta csinálhatták az összeadást és kivonást a kanczelláriában a maguk extra-algebrája szerint; ő Pálmához sietett.
Gyönyörű tavaszelői nap volt, minden ablakot ki lehetett nyitni. A levegő ittas volt a fakadó nyirfa-rügyek balzsamillatától. Odalenn az udvaron három fölnyergelt paripa állt; az egyik hölgynyereggel.
Pálma várta már Ferenczet. Fekete lovagköntös símult karcsú tündér termetére, derekán kék szalagövvel átszorítva, fején kék rókaprém-süveg volt, feketegém tollbokrétával. Csak a bal kezére volt felhúzva a szarvasbőr keztyű, hogy a jobbot azon életmelegen nyujthassa a várvavártnak.
– Ön perczre érkezett meg. Lássa, milyen szép időnk van.
– Kissé korán is lesz. A fű még harmatos.
– Csizmáim vannak.
S megmutatta, hogy mi van a lábán.
– Úgy örültem már ennek a napnak, mint egy gyermek! mondá Pálma. Féltem, hogy rossz időnk lesz. Az éjjel tizszer is fölkeltem kinézni az ablakon: tiszta-e az ég? Tudja ön, hogy én még soha sem voltam a mi ős várunk romjai közt? Aztán ki tudja, fogom-e azt még valaha meglátogathatni.
Az utóbbi szavaknál egy kis futó boru árnyéka lebbent végig a szép arczon.
Aztán, mintha el akarná verni azt a borut a lelkéről, egyet suhintott lovagvesszejével.
– Castor! Pollux!
Két szép fiatal agár ugrott fel a szőnyegről e szókra. Ferencz ajándéka volt a két szép állat; fehér mind a kettő: Pálma kedvenczei.
A leány a másik keztyűjét is felhuzta.
Mr. Cousin állta útjokat az ajtóban.
Nagyon nyájasan mosolygott.
– Ő exczellencziája izeni a tekintetes úrnak, hogy épen most fog hozzá az uradalom költségvetéséhez, a szerződések, számadások áttekintéséhez.
Pálma boszusan csettentett ajkaival.
– Lám: erről elfeledkeztünk! Hogy ez épen erre a napra esik.
Vissza! Castor, vissza! Pollux.
Hanem a két kutyának az ösztöne erős volt. Látták azok a volt gazdájuk szeméből, hogy az mit akar tenni? ráugráltak s hagyták a fejeiket simogatni általa.
– Jó reggelt, mr. Cousin. Legyen szives átadni alázatos üdvözletemet a grófnak; nem fogom őt munkájában háborgatni; a grófnőt kisérem fel a romokhoz.
Pálma e válaszra, az édes csiklandás ideges nevetésével kapta el Ferencz karját.
– Siessünk hát!
Senki sem örült ennek jobban, mint mr. Cousin.
Annálfogva ellenvetést tett.
– Bátor vagyok megjegyezni, hogy a tekintetes úr közreműködése talán épen sikeresen előmozdítaná ő exczellencziája feladatát.
Az igaz, egy ilyen nap egy esztendőre valót sülyeszthet vagy emelhet a gargói váron.
Ferencz nem is oda nézett Cousin úr arczára, mikor neki felelt, hanem Pálmáéra, mintha annak mondaná azt.
– Elvégzi azt a gróf nálam nélkül is a legjobban.
Pálma megszorította a karját s az állának egy rándulása mutatta, hogy ez tetszett neki.
A két agár futott már előre, egymás nyakába ugrálva, mintha ők értették volna legjobban a dolgot.
Pálma úgy futott le Ferenczczel a lépcsőkön, mint a ki attól fél, hogy még visszahivják. Pedig meg lehetett felőle nyugodva. Mr. Cousinban volt annyi regényes érzelem, hogy megvárja, a míg grófnője a tekintetes úrral, meg a lovászszal végig lovagol a hosszú hársfasoron s eltünik a park tekervény-útjain s csak azután menjen bejelenteni a grófnak, hogy bizony az ő præsumtiv veje érdekesebbnek találja Gargóvár régi romjainak történetével foglalkozni, mint az új romokéval.
Örült ennek hej, az egész frequentia! Egy esztendeig megint szabad a vásár! Nem jön közéjük az, «qui habet centum oculos», annak ha száz szeme van is, nem telik be egyébbel, mint a maga Pálmájával.
A mint az erdőbe kiértek, Pálma előre vágtatott, aztán utol hagyta magát érni Ferencz által. A lovász nem tartotta szükségesnek, hogy ő is utánuk sarkantyúzza a lovát.
Mikor egyedül voltak, Pálma egészen odazárt a lovával kisérőjéhez s a kezét átnyujtá hozzá.
– Tudja ön, hogy én önt ma megismertem.
– Csak ma?
– Eddig csak úgy, a hogy közönséges emberek szokták ismerni egymást, de ma úgy, a hogy a clairvoyantok ismernek. Kitaláltam a legrejtettebb gondolatjait.
– Akkor arra kérem, hogy legyen kegyelmes birám.
– Majd meglássuk. Elébb vallomást kell önnek letenni. Mi volt az oka annak, hogy ön ma, mikor legnagyobb szükség lett volna a jelenlétére az uradalmi számvetéseknél, nem ment segíteni atyámnak, pedig épen ön volt, a ki annyi mindenféle visszaélést fölfedezett, a mi jövedelmeinket csorbítja? Az így van ugy-e bár? A míg ön úgy tekinté e birtokot, mint a másét, tudott szigorú lenni azok irányában, a kik e birtok urát megkárosítják; de attól a gondolattól, hogy most már maga is érdekelve van, elvesztette erélyét. Úgy tesz, mint más nemes ember: szégyenli észrevenni, hogy lopják. Azt mondja, hadd vigyék: az enyém.
– Van benne valami.
– Van benne valami? Tehát még nem akar tökéletes vallomást tenni? Csak annyit ismer el, hogy mióta közénk keveredett, már hozzánk fajult; ráragadtak nemes bűneink. Hát azt nem vallaná meg, hogy elragadta az ifjui könnyelműség. Azt mondta magában: szép arany idő van, azt igértem jegyesemnek, hogy ma a romfalakról kövirózsát segítek neki szedni, s ez nekem elébb való a ti számvetéseiteknél. Igaz-e?
– Tagadhatok-e el valamit az előtt, a ki keresztül lát a lelkemen?
– Jó! Így kell tőle egy-egy bókot nagy nehezen kicsikarni! De azért még mindig nem mondta el a legvalódibb okot. A mit legmélyebben elrejtve tart. Ön nem hisz nekem, a míg olyan szegény nem leszek, hogy egészen összeilljünk. Ön még mindig fél attól, hogy ha ez a düledező várkastély valahogy újra megerősödhetik, az még elválaszthat bennünket egymástól.
Erre nem felelt semmit a vallatott. Úgy látszik, ez volt az igazi.
Pálma diadalmasan kaczagott, olyan édes csengő volt ez a kaczagás, hogy az erdőből a fekete rigók feleltek vissza rá, azt hitték, társuk dala az.
– Lássa ön, milyen hamar megtanultam ebből a zárt könyvből olvasni! Léptessünk csendesen. Elmondok önnek valamit, a mi önt nagyon meg fogja nyugtatni.
S a csendes poroszkálás közben elbeszélte Pálma Ferencznek mindazt, a mit egyszer az anyjától hallott, a hintóban ülve, palotájok kapujától a Battyány-lépcső tornáczáig. Ezt a veszedelmes titkot: a mit nem szabad senkinek tudni a világon, a miről még magának Temetvényi Ferdinánd grófnak sincsen tudomása, azt most mind átadta, mintha egy káptalanba tenné le, pecsétes zár alatt, Pálma grófnő annak a férfinak, ki mellette lovagolt. Egy ilyen revelláczió hasonlatos a menyegzői éj átadó vallomásaihoz. Ott a hölgy megismerteti magát örök választottjával, egész szépségében, itt megmutatja magát neki egész szegénységében.
– Így van az, barátom. Végzé a leány. Anyám mondá a gyémántjainkra: ez a te szegénységed. Mert ez úgy van.
A lefelé menő úrnak az utolsó fél millió forintja szegénység. Ön emlékezik még első találkozásunkra? Hogyne? Akkor én öntől mindent kértem s előre megmondtam, hogy nem adok érte semmit. Hiszen nem is sejtettem még akkor, hogy rosszabb jutalmat adok önnek a semminél: saját magamat. Kérem, bókot ne mondjon, ne tiltakozzék. Majd megtudja azt, hogy igazat mondok. Látta ugy-e, hogy kétségbe voltam esve eltévedt gyémántjaink miatt? Akkor még nem tudta ön, hogy ez az én szegénységem. Ezt a titkot mondta el nekem az anyám; most következik az a titok, a mit én nem mondtam el az anyámnak. Hallja meg ön tőlem. Csak a vad erdő az, a hol ezt el lehet mondani. Nem! Ez az utolsó kincse a család asszonyainak, a mit őriztek, szaporítottak, leányról-leányra hagytak; nekem, az utolsó leánynak, nekem nem «szegénységem», hanem «becsületem». A legnagyobb kedvezmény, a mit a sorstól várok, az, hogy talán nem szakadnak ez ingadozó falak atyámnak a fejére, a míg él, megvárják, a míg a Temetvényi czimer megfordul a kapu fölött. Hogy mi lesz azután? azt én nem tudom. De egyet tudok. Azt, hogy én nem tartozom azon nyomorult lények közé, a kik egy összedülő ház alól elfutnak, batyuba kötve, a mi háton elczipelhető, s aztán engedik a hyenák, keselyűk seregét a romokra, a sirboltokra rohanni: engedik, hogy családjuk nevét a pelengérre hurczolják, s mikor a képtárt árverezik, apjuk, anyjuk arczképét kidobálják a rámából, mert az senkinek sem kell. Én nem fogom engedni azt, hogy apám nevét megátkozzák, meggyalázzák, hanem oda dobom nekik azt, a mi az enyim, a mi utolsó vagyonom: «nincs több!» Azok a gyémántok az én becsületem.
Az a fehér láng úgy átragyogta a tündér arczot.
– Most már érti ön, hogy miért voltam úgy kétségbeesve, mikor azt mondták, hogy gyémántjaink elvesztek? Most már tudja ön, hogy mit hozott vissza ön nekem. De most már azt is tudja ön, hogy nem fogad ön el semmit mást, mint azt, a minek a párját cserébe visszaadja.
A lovag áhitattal érinté ajkaihoz a nyujtott kezét.
– Valóban azt. Monda. Nem aggódom miatta. Egy egész szivet. Nagy szó ez. Nem mindenkinek van. Nincsenek nekem kételyeim e felől. A lelkem azt mondja, hogy ez a szív meg tud egy nőt érdemelni. Ön tudja, hogy én nem értek a hizelkedéshez; nem tudok olyan szavakat valakinek a szemébe mondani, a miktől az én arczom pirul el előbb. De a nő alakja mellett, a kihez imádkozni járok, én nem látok mást, csak a dicsfényt, a mi őt körülveszi. Ez eltakar előlem családfát és pelengért, ez aureolban elvész előttem a rongy, úgy, mint a gyémánt. De minek beszélünk ebből a hangból? Még egyszer, mikor ön ismét ezen az úton fog lovagolni, eszébe juthatna, hogy itt valaki álpáthoszszal nagyszívüségről beszélt: jól tudva azt, hogy arra semmi oka. Ön mindig úrnője marad a gargói uradalomnak.
– Azt hiszi ön? Gondolja tán, hogy engem is álomjárójává tett annak az egy milliónak, a mivel szegény atyámat egészen hypnotizálta?
– Hiszen ez tény. Az úrbériség kárpótlása a magyar nemzeti becsület biztosítéka alá van helyezve.
– De, hol lesz az a magyar nemzet? mely elhiszem, hogy nagylelkű lenne, ha élni hagynák. Nem kell-e neki ez óriások harczában megsemmisülni.
– De nem fog megsemmisülni! kiálta föl indulatos hangon Ferencz. Úgy hiszem, mint az Istent az égben, hogy diadalmaskodni fog!
– Ha egy ellenfél le nem győzni, rábocsátják a másikat.
– Hát akkor mi is fel fogunk kelni mind; ha nem elég a fiatalságunk, táborba szállunk mi vének, a kik még itthon maradtunk földet mivelni! S ha arra kerül a sor, én is odaállok az én tót kaszásaimnak az élére s aztán meglássuk, hogy tud-e még úgy vitatkozni a kasza a kozák dárdával, mint tudott Osztrolenkánál?
A lovag egészen ledobta magáról eddigi álarczát. Ezeket a szavakat a végtelen szenvedély, egy elzárkózott szívnek egész Aetna-hősége forralta fel így, hogy kitörjenek az ajkakon. Így csak az beszél, a ki meg is teszi azt, a mit mond.
Pálma milyen gyönyörrel nézett erre az apotheizált arczra! Neki nyilt meg csak ez a lélek, neki lobbant csak fel ez a láng. Hiszen azzal, a mit most mondott, az életét, a fejét tette le kezébe ez a férfi. Ilyen szót mondani, Temetvényi Ferdinánd leánya előtt: «akkor magam állok tót kaszásaim élére!» A bécsi udvaroncz leányának merni e titkos gondolatot elárulni! Ilyenkor, midőn köröskörül a vésztörvény uralma parancsol. Pálma szemei ragyogtak a büszkeségtől, ez a férfi úgy odaadta magát az ő hatalmába, a hogy egy rabszolgát eladnak testestől, lelkestől, örök birtokául a megvevőnek. Hát nem volt-e ez egyenértékű nászajándék azért a másikért, a mit ő adott neki?
– Mersz-e szeretni, ha megtudod, hogy rongyban járó koldus vagyok?
– Mersz-e szeretni, ha megtudod, hogy halálramenő lázadó vagyok?
Nem volt mit elmondaniok egymásnak többé. Az út az erdőből fölfelé kanyarodott a várhegynek; csak egyesével lehetett rajta járni, úgy benőtte azt már a cserje, olyan keveset járták már azt az ösvényt, hadak útját hajdan!
Pálma előre lovagolt. Ferencz a nyomában.
Egyszerre megnyilt a kilátás s előttük állt a sűrű bozót közül kiemelkedő ősi várrom, még romnak is felséges egy tanya.
Az első tekintetre, a mint egyszerre feltünik, egész összeségében kedélynyomasztó kép, fel kell hozzá emelkedni a léleknek, felhangolódni minden érzéknek, hogy megszokja, megértse.
Mert a rom beszél!
Ha van, a ki azt megérti és tolmácsolni tudja.
A vár alá érve, leszálltak lovaikról, s azokat a lovászlegényre bizták: maguk a gyepes úton haladtak tovább. Itt már tele volt a pázsit sárga és lilaszín kikiricscsel; a verőfényes hegytetőn korábban jön a tavasz, mint a ködös völgyben. Még a lég is más, a mit itt beszívunk. Érezték azt mindketten.
Pálma soha sem látta még ilyen közelről e romokat, a mik családja nevében a prædicatumot képezték.
– Négyszáz év emlékeinek csoportozata ez itt együtt; mondá Ferencz. Legutóbb épült része az egész elővár. Ez a homlokzat, a mi a kapubejárat fölött emelkedik, még most is tartogat egy el nem pusztítható emléket odafenn. Nézze ön; ott amaz ablak alatt mered ki egy gyűmkő (Kragstein) szürke gránitból, annak a bunkóján egy dsinfő van faragva, haja acanthus levelekben, fülei denevér szárnyakban végződnek, arcza az ellenséggunyoló daczot fejezi ki. Ez egy tanuja a barokk építészetnek. A maga korában remekmű. Egyike volt az erkélyttartó poczkoknak.
– Lehetne oda fölmenni? Kérdé Pálma élénken.
– Koczkáztatott vállalat. De én voltam odafenn.
– Akkor én is felmegyek.
– Megkisértsük, hanem azt hagyjuk utoljára, majd ha a völgy fölött egészen eltisztul a köd, erről a pontról derült időben elragadó a kilátás. Előbb nézzük össze a mi romunkat. Sok kincs van ebben elrejtve, ha nem is olyan, a minőért a kincsásók turkálnak a kövek közt. Én sokszor összejártam ezeket a romokat diák éveimben, otthon vagyok köztük.
– Ezt a toronyszerű tömör épületet már önnek az őse építette a XVI-dik században, a királypárti Zabola. Az akkori olasz építészek kezenyoma látszik még a düledéken is. Ezek a vakmerően alakított, egymást támogató padmalyivek, ezek a félretolt boltozatok, ez a rendes építészeti szabályokon átugráló bizarr szeszély, a szándékos mellőzése minden symmetriának, ez az, a mit «parókastylnak» nevezünk. Milyen szép lehetett ez, mikor egész pompájában fennállt.
– Mennyivel szebb így összedülve!
– Ez mind a legcsodálatosabb ornamentikával volt alkalmazva. Még most is van itt-ott nyoma. A márvány a tűzben mésszé égett, hanem a hol gránit-díszítmény volt, még most is látszik egy-egy maradványa. Ott egy lizénának a párkányzata, amott egy bolthajtás vésett zárköve, egy kagylódíszlet fekete jaspisból a hajdani paneela töredéke. És idelenn a rovátkolt gránit pilaszterek alsó részletei, a talapzat mélyen el van temetve a törmelék alá. Ez volt a nagy dynastának a díszpalotája a hol tizennégy napig tartott egy névnapi köszöntő, s lakadalom napján a vendégnek ajándékba adták az ezüst tányért, a miről evett.
– Hát ez a sötét üreg itt a kapu alatt hová vezet?
– Ide voltak bezárva azok a gazdag kereskedők, a kiket karavánjaikkal együtt elfogdostak, a míg otthonlevőik ki nem váltották őket nehéz márkákkal.
– Mennyivel szebb így összedülve…
– Haladjunk beljebb.
A nagy kapuboltozaton túl egy kőtömkeleg fogadja a belépőket. Érthetlen düledékhalmaz a laicus előtt, csak arra jó, hogy a becsületes nevét felmázolja rá korommal, vagy bevésse a botja szeges végével; de a ki érti a kövek beszédét, az eltudja mondani meddig tartanak a barokk-kor romemlékei? hol kezdődik a husszita korszak, e sziklafészek legelső megtelepítője? Itt áll még a torony, azzal a feltört fülkével, a miben a befalazott csontvázat találták. Nő volt. Az oduban most vércsék vijjongnak. A tágas udvart tele nőtte a bozót. Az volt a lovagtornák szinköre valaha, a belső erkély arrafelé nyilt, a honnan a világi és egyházi méltóságok s a deli úrhölgyek nézték az ordáliákat. A két előretörtető agár sündisznókat kergetett fel a bozótból.
– Ez a szük folyosó itt a bejárat a régi várba. Ferencz félrehajtá a nyilás előtt burjánzó sombokrot, hogy utat nyisson Pálmának. A folyosó sötét volt és hüvös. «Ez még a hussziták építménye. Ez volt a harczi folyosó, a hol a betörő ostromlónak csak ember-ember ellen lehetett küzdeni, s ha innen kijutott a belső udvarra, túlnyomó számerővel, azokból az egymás mellett tátongó üregekből eresztették rá az ott tartott medvéket, a mik belevegyültek a harczba.
– Vajjon nem lakik most is vagy egy medve ottan?
– Rég kiveszett erről a vidékről a faja is. Nincs itt semmiféle dúvad: róka legfeljebb. Itt az őrtorony falánál, a mi felülről szélesebb már, mint alulról, s úgy hajlik előre, mintha csak egy taszításra várna, hogy utána düljön a többinek, még én láttam gyermekkoromban a hajdani kaszabörtönt; most már betemették az omlatag kövek.
– Talán nem is temették be; de fél ön, hogy rám talál szakadni a fal, ha meghallja az «én» lépteimet?
– Találunk annál érdekesebb megfigyelni valót. Ott balra a régi husszita-templom maradványai. Kissé bajos hozzá a bejárás, mert a kőhalom miatt lefelé kell bele menni.
Kész volt arra Pálma. Minden veszedelmes üregbe utána bujkált vezetőjének s hallgatta nagy kegyelettel annak magyarázatát, mit jelente e nagy tömör kődarabokon a kidomboruló maradványa egy kehelynek, egy sasfej, meg egy oroszlánfej? és két evangelista symboluma, Jánosé és Márké. Az évszám Ulászló király idejét jelezi fenn, a padmalyba bevésve.
– Talán az őseink eretnekek voltak? mondá Pálma.
– Ezek nem voltak az ön ükei. Giskra rablóhadai voltak, a kiket később ép az ön ősei pusztítottak ki innen.
– Akkor mégis az őseim lehettek: ön tudja, hogy anyai részről cseh vért örököltem. A Giskrák és a Temetvényiek fajzata vagyok együtt. Nekem mind a kétféle kisértet ősapám, a ki itt e falak között huhog. Nem hallja őket huhogni? Az unokájukat üdvözlik.
– Menjünk innen, mert meghűti magát.
– Mindjárt. Menjen ön előre egy perczre.
Pálma, a mint magára maradt hirtelen letérdelt az oltárkő kikopott lépcsőjére s ott egy urimáját, egy üdvözletet és egy hiszekegyet mondott el. Ferencznek nem volt szükség ezt megtudni.
Azután utána ment. Követte egyik romról a másikra. Bástyák, köröndök, ravelinok, felhasználva laktanyának, raktárnak, istállónak: iszonyú boltozatú casamáták, gazdasági épületek, börtön és templom, egy kifárasztó kőchaos az egész, sivár, leverő látvány egész összeségében, egyenkint kővé vált kisértet. S e vigasztalan omladvány közepett két földbástya völgyében egyszerre csak előbukkanik a «kert».
A vár asszonyainak hajdani kertje.
A repkény befutott minden omladékot a kövér talajban, a megrekedt nap melegétől magasra nőtt fű között bujálkodik az oroszlánfog aranyvirága: hanem az egész kertből nincs már meg egyéb, mint egy levendulabokor.
Hanem az megemlítésre méltó. Legalább kétszáz évesnek kell lennie. Az az egy bokor, öles átmérőjüvé nőtt már meg.
S embermagasságnyira, örökzöld borítja, hamvaszöld színével olyan, mint egy bársonykupola. S ez a magányos bozót tele van pacsirtafészkekkel; itt nem fér hozzájuk semmi vérszopó állat. Az anyák ott ülnek a tojásaikon, a himek a levegőben szárnycsattogtatva énekelnek fölöttük.
– Ez az ön ősanyjának az utolsó virágbokra. Talán saját kezével ültette. Talán maga szedte le a virágját mindig, a miből a szépségörökítő királynévizet főzték.
Pálma elmélázva állt meg az óriás-virágbokor előtt s elnézte álmadozva azokat a kis madárkákat, a mik fészkeikre le-leszállnak, meg fölrebbennek; utolsó urai ennek a nagy várnak, s tán oda képzelte magát annak az ősanyának, a ki saját kezeivel szedte le a levendula virágát s főzte belőle azt a királynévizet, a mitől szépsége örökkétartó lett.
Egyszer csak azt kérdé, mintha egy gondolat-akadály felébresztette volna, a kérdés egy álom folytatása volt.
– De hát az a tömérdek ember hol vette itt a vizet? Hisz itt ezernyi népnek kellett lakni?
– Jöjjön oda velem, majd megmutatom.
Annak a pázsittal benőtt kis völgynek a mélyén látszott egy kerek romhalmaz, közepén kifalazott mély üreggel.
– Ez volt a kút.
Ferencz egy követ dobott le abba, a falakba ütköző kavics zöreje perczekig hallható volt.
– Ez a kút nagyon mély lehet, mondá Pálma.
– Egész a bércz aljáig lehatol.
– Iszonyú árba kerülhetett az.
– Valóban iszonyú ár volt: de nem arany, hanem iszonyú szerelem.
– Ah! E kútnak regényes története van?
– Annál regényesebb, mert igaz. Őrjöngő lélek kellett hozzá, mely megkisértse és végrehajtsa.
– Ön tudja ezt a történetet? Talán költeményt is irtak róla?
– Én is ismerek egyet.
– Tudja ön könyv nélkül?
– Tudom.
– Kérem. Mondja el nekem!
Olyan szépen tudott kérni.
– Kissé hosszú.
– Annál jobb lesz. Mondá Pálma s gyermeteg tudnivágygyal veté le magát a bársonykerevetre; félkönyökére dőlve rajta. Igen: egy hajdani nagy kővályú volt ott, melynek a félpárkánya le volt törve: azt most, mint a dagadó párna, úgy benőtte a bársonymoh, a miből a tavaszi kigyójáczint zafirvirágbimbói kandikáltak elő. Ez volt a bársonykerevet. Üljön le oda a taburettre.
Igen. Zsámolyka is volt ott a felolvasó számára: egy tört amphora talapja. Arra leülhetett a hölgy lábaihoz.
Aztán hölgye kezét kezébe véve, elmondá neki azt a költeményt, a mi nincs a közönség számára irva.
A sokat szenvedett Omár története ez. Derék fiatal lovag volt; távol Ázsia szülötte. A nagy hadjáratban, mely az Allah-hívők minden nemzetét egyesítve hozta a nyugot ellen, foglyul esett Omár huszonnégy társával Zabola vezér hatalmába. Otthon a szép Libanon völgyén fiatal mátka epedett utána, egyike azoknak, a kik együtt halnak meg a hűséggel, a szép Laila. Omár bég ajánlott magáért roppant váltságdíjat győztes elfogójának, mesés díjat. Az még mesésebb árt kivánt tőle. Visszaadja neki szabadsáságát, ha ő és társai itt e vár szikláján kutat fúrnak, mely élő vízre talál. Hozzá fogtak. Rémséges munka volt, minden ölnél súlyosbodó. Vívtak a kővel. Ásták a börtön falát, lefelé, a föld mélye felé keresztül. A huszonnégy társ egyenkint mind megszabadult. Át a túlvilágba. Utoljára Omár maga egyedül marad. Ő küzd tovább a sziklával, száz ölnyi mélységben, ott döng éjszakánkint nehéz pőrölyütése. Esténkint felhuzták őt a mélyből, az Isten világát látni, a szabad levegőt beszívni, a csillagokhoz beszélni. Ilyenkor meglátja őt az erkély ablakából a várúr szép leánya: Rózsa. Ismeri a halavány ifju történetét, ki szabadságért küzd napon és éjen át, iszonyatos esztendőkön át a szikla szívében. A leány könyörög apjának, hogy bocsássa őt szabadon, könyörög a sziklának, hogy adja meg, a mit keres. A szikla szíve érzőbb, egy napon felfakad a kövek mélységeiből a keresett forrás. Omár megtalálta börtöne végét; a kút megtelt. Van diadal a várban. A hőst ünnepelik. Aranyba, bársonyba öltöztetik. Most már nemcsak a szabadságot kinálják vissza neki; a vár ura szerető leányát kész hozzá adni. Övé lesz a vár és hölgy, kincs és szerelem. De Omár csak e nevet hangoztatja most is: Laila. Ez volt jajkiáltásának hangja és álomébresztője, e hanggal ostromolta a sziklát; e hanggal hívta le a csillagokat onnan felülről s a vizek szellemeit a föld mélyéből. Beszélni is elfelejtett, csak ez egy nevet nem felejté.
Készült a menyegzői pompa. Csojtáros paripán, vőfélyei élén a vőlegény. Mikor kiértek a föllobogózott udvarra, sarkantyuba kapta páripáját, fölvágtatott, a bástyára, a mit most is «mátka ugrónak» neveznek s onnan egy szökéssel leugrott. Mohamednek minden prófétája, Jézusnak minden szentei segítettek, hogy össze nem zúzta magát; megmenekült, visszakiáltva az utána bámulókra: Laila!
Meglehet, hogy szép is volt ez a költemény. Lehet, hogy csak a meleg, átérzett előadás tette megkapóvá; vagy talán csak a leány hangulatának fogékonysága talált abban annyi rokonszenves gondolatot: Pálma el volt tőle ragadtatva. A szemeiben ragyogtak a könyek. Megtudta, hogy még a villogó kardnál is van szebb, a mi a férfit széppé varázsolja. Nem birta titkolni elragadtatását. Oda futott a kúthoz s lehajolva annak mély ürege fölé, lekiáltá abba: «Laila! Omár!» s várta, hogy nem kiáltanak-e vissza?
Ferencz visszatartá őt kezénél fogva.
– Vigyázzon, a kőpárkány omlatag.
Pálma leszakított egy repkényágat a kőről s azt Ferencz kalapja körül fonta.
Büszke volt rá.
Hisz ez több, mint fejedelmi fényűzés! Ezt nem szerezheti meg magának sem Napoleon, sem Rothschild, hogy egy költője legyen, a ki rajta kívül nem kőltő senkire nézve a világon; a kinek remekműveit nem hallja, nem olvassa senki más, egyedül ő.
Hát nem igaz-e? Vezércsillag, a mit nem lát senki más az égen, csak egyedül az, a ki azt magáénak választotta.
– És ez a költemény nincs se leirva, se kinyomtatva sehol, mondá Ferencznek. Ne is legyen. De én azt még is birni fogom. Tudja ön, hogyan? Ön szakról-szakra el fogja azt annyiszor mondani előttem, a míg azt könyv nélkül megtanulom s akkor ketten fogjuk azt birni és senki más.
Ferencz el volt bűvölve ettől a kivánságtól. Hogy ne igérte volna meg? Szájról-szájra fogja átadni a «szegény Omár» történetét, a ki olyan bolond volt, hogy Pálma grófnő ősapjának kutat furt a sziklájába, s mikor ez a leányát kinálta neki, haza futott régi kedveséhez!
– Megláthatjuk azt a bástyát, a honnan Omár alá ugratott? kérdé a leány.
– Visszatértünkben oda kerülhetünk.
Pálma egy ágacskát tört le a levendula bokorból s azt a süvegje mellé tűzte. Aztán búcsut vett a bokorlakó kis madárkáktól, lelkeikre kötve, hogy a kicsinyeiket szeressék, s a kedveseikhez hívek maradjanak. Azok azt meg is értették.
– Akarja ön, hogy felmenjünk a «mátkaugró»-hoz?
Pálma a fejét rázta.
– Nem! nem! Az ominozus hely. Nem szeretem a baljóslatokat. Kúszszunk fel inkább ahhoz a párkánykőhöz, a honnan az egész tájat belátni.
Kissé merész volt a vállalat. Egy félig leomlott kőfalat kellett felhasználni lépcső gyanánt, itt-ott kiálló kövekre lépegetve s fél kézzel a falba gyökerezett vad rezeda kóróiba kapaszkodva. Ámde hisz ott volt Ferencz: ő ment elől, kiszámítva minden lépést, s kezével Pálma kezét tartva. A veszélyes lépcsőzet meg lett hódítva diadalmasan; innen aztán egy fűvel benőtt keskeny párkányzaton át el lehetett jutni a hajdani czímerterem ajtajáig. A padozat elmeszesült márványát benőtte már a fű. A hajdani fegyverdísz helyett az öles vadsóska dárdás levelei diszítik a falakat; a szögletekben madárkoponyák vannak elszórva: vércsék, baglyok tartják itt most lakomáikat. A terem tulsó oldalán van egy kettős ajtó: tulajdonképen egy boltozattól átivelt nyilás, melyet egy granit-támoszlop választ kétfelé. Innen volt valaha a kijárás az erkélyre, mely az egész homlokzaton végig futott; most már csak egy gyámkő áll ki belőle: egy ölnyi hosszú gránitdarab, csodás dzsin főben végződő: csak olyan széles, hogy egy ember megállhat rajta. Alatta az omladék tövéig hat ölnyi mélység és azután a meredeken aláhanyatló sziklaoldal, melyet a mélyből felnyuló fenyőóriások sudarai takarnak el.
Pálma kiszökött e gyámkőre, s merészen lépett annak a végső csúcsára. Tehette. A háta mögött állt Ferencz, olyan közel tartva hozzá kiterjesztett két karját, – mint a milyen közel szokta tartani az őrangyal a kezét a mélységbe letekintő gyermek feje fölött.
A látvány megjutalmazta a merész fáradságot. A feltisztult ég mellett egész a távol láthatáron felmeredő Szent István tornyáig lehetett belátni a szép körtájképet, mely összeségében oly fenséges, mint részleteiben elandalító. Őserdőkbe burkolt hegyhátak, átszelve zöld völgyszalagoktól, miken fehér patakok kigyóznak végig; az elszórt falvak piros födelű templomaikkal, karcsú bádogfödte tornyaikkal, a kelepelő malmok a völgyekben, a hámorok tűzvilága az erdők sötétjében, a fákkal szegélyezett utak, a mik mind a kép előterébe futnak össze, a hol egy magas dombtetőn emelkedik ki az ujabbkori Gargóvár, renaissance izlésű épülethalmazával, a zöld mázas háztetőn veres betükkel kirakva az építtető neve. Fölötte az I. H. S. a kereszttel, alatta az évszám 1723. A pragmatica sanctio éve. Az őrtoronyból lomhán csügg alá a zászló, a család szineivel: veres és zöld: a Szent István rend szinei. Fejedelmi lakás az.
És távol, az átlátszó köd leplében, két sötét erdő közé, mint egy rámába szorítva, látszott egy gyönyörű kis napsütötte völgy, keresztül-kasul szeldelve vetéstáblák, barna, sárga és mindenféle zöldben pompázó sávjaival, a teknőjében egy kis falu, s egészen erre fordulva egy fehér úri lak, nagy kerttel a háta mögött. A nap úgy reá tűz, hogy az ablakait meg lehetne számlálni a távolból. Körülötte szerteszéjjel sárga, barna, piros tetejű házak, zöldre, kékre, rózsaszinre festett falakkal: mint egy skatulyából kiszórt gyermekjáték.
Pálma két kezét keblére fektetve, bámult le sokáig ez átnézhetetlen képre.
– Nem szédül ön még? suttogá az ott a háta mögött.
– Hisz itt van ön, mondá Pálma s aztán nagyot sohajtott. Ha már attól a gondolattól nem szédülök, hogy ez a végtelen tömérdek nagy kép, a mi itt körülvesz, mind, mind az én birtokom, s aztán, hogy meg kell érnem azt az időt, a mikor semmi, de semmi nem lesz belőle az enyém…
– Valami talán mégis az lesz.
Egy felvillanó mosoly elűzte Pálma arczáról a búskomolyságot.
– Az a völgyecske ott? Azzal a fehér házzal? Az az öné?
– Nem az.
– Hát kié?
– A «mienk».
E szóra Pálma csakugyan kicsinyben mult, hogy le nem szédült, de nem a mélységbe, hanem Ferencz karjai közé.
– Ah! ha én most repülni tudnék!
És aztán nem bámult többé egyebet abból a nagy panorámából, mint azt a kis talitarka völgyet. Alig akart tőle megválni.
Ferencznek figyelmeztetni kellett őt rá, hogy ideje lesz a visszatérésre gondolni. Olyan nehezen határozta el rá magát.
Most azután igazán jó lett volna Pálmának, ha repülni tudott volna, mert felmászni a meredek düledéken még csak könnyű tudomány, de lejönni nagy mesterség.
Visszatérett Ferencznek kellett elől menni. Az egyik lábával biztos támpontot keresve, a másikat megfeszíté, hogy arra lépjen rá Pálma, mint egy lépcsőre. Hanem a leszállásnál nagyon ügyetlen volt a leány. Olyan gyámoltalanul nézegetett, hol fel, hol alá, reszkető kezeivel a kőből kinőtt bozótba kapaszkodva, hogy utoljára Ferencz félretett minden etiquettet s egy bátortalan lépésnél átkarolta a leánynak mind a két térdét s az ölébe vette egészen, így aztán nagy ovatosan szállt alá könnyű terhével együtt. A leány átkarolta a nyakát.
Az út veszedelmese véget is ért már, talán a maga lábán is tudott volna már menni a leány, de még csak mindig úgy vitte a karján. Még nagy kövek voltak az útban!
A leány számlálta magában: «egy – kettő – három».
Mégis az ölében vitte. Most már csak apró kövek voltak az útban. Igen, de hegyesek, sértők. «Négy – öt – hat.»
Az apró kövek is elfogytak. De még következett a tövisbozót. Szúrós, tépő tövis. «Hét – nyolcz – kilencz.»
De már a tövisből is kifogyott: pázsit következett, szép puha fű. De a fű között kigyó lappanghat. Még egy lépés, azt elriasztani, aztán még egy, kikeresni a legtisztább helyet s még egy utolsó, térdreereszkedni s úgy tenni le a földre karján hozott kincsét, talán hozzá is ért az ajka a köntöséhez. A leány azt mondá: «tizenkettő».
– Tizenkét perczig tudott ön csaló lenni! Már amott letehetett volna…
Ferencz folyvást térden állva, mint egy rajtakapott gyermek tekintett föl rá, bocsánatkérőleg.
– Tolvaj voltam?
– Bolond «vagy!» A magadét loptad meg!
S azzal a térdeplőnek önkényt a térdére vetette magát s még egyszer átölelte a nyakát.
Valaki nézte őket a kapuból.
Ők is látták azt, az is látta őket s egyik sem riadt fel a másiktól.
Egy tizenhat agancsos gim állt a kapubejárat előtt. Az erdők ős-aristokratája. Nemes fejét magasra emelte a herczegi koronával. A szarvasok himei nem szégyenlik szarvaikat. Ők azt nem a feleségeiktől kapják. Az az ő czimerkoronájuk: minden évben egy ranggal többet mutat; nemes, bojár, lovag, báró, gróf, marquis, grand, herczeg, fürst, fejedelem! s még odább!
Olyan csendes, nyugodt méltósággal nézett arra a másik kettőre, a kivel az ősromok közt (most már közös otthon) a véletlen összehozta. Azok meg vissza ő rá.
Az ebek előrohantak a bozótból s csaholásukra mint egy félbeszakadt álom, tünt el a kép. A szarvas nem állt a kapuban s a leány nem csüggött a férfi vállán.
Egy búcsúköszöntést vetett kezével a romok felé.
– Adieu örökre. S aztán végigtekintve még egyszer a kapuból határt nem láttató uradalmán, felsóhajtva mondá: – Téged mind nem sajnállak; hanem azt az egy levendulabokrot, – azt sajnálom.