A drágalátos czigánypecsenyeillat csábítólag hívogatja a járókelőket. Egy neki gyürkőzött kövér termetű asszonyság süti azt azon frissen egy nagy rézüst sistergő zsírjában, megforgatva a kétágú villával, aztán egy kétfelé vágott garasos fehér czipónak a közepébe nyomva, úgy osztogatja a vevőknek. Az öreg csaplárosnak elég dolga van a csappal, a bort, sert kimérni. A laczikonyha hátulja csak gyékénynyel van bedeszkázva, s annak a hasadékain keresztül kiváncsi gyerek-had kukucskál be a magánosan dévánkodó betyárra. «Nem szaladtok mindjárt?» rivall az rájuk egyszer-egyszer, a fokost felemelve. Szaladnak is azonnal.

Az ifju úri testvérpár megállt a laczikonyha előtt. Sok élvezni való volt ott: a nyalka betyár-legény, az új nóta, meg az édes pecsenyeillat. Lehetett látni az arczaikon, hogy az nekik mind a három tetszik.

A betyárnak hamis szeme volt.

– Te diák! kiálta Arnold báróra. Gyere közelebb.

(– Hallod? Azt mondja nekem, hogy «diák!» szólt neheztelve Arnold báró Czenczi baronessehez.)

(– Ne fedezd fel magadat, hogy ki vagy? Maradjunk incognito: ez nagyon érdekes lesz.)

Arnold báró odament a betyárhoz.

– No, hát mit tetszik?

– Hát szereted-e, szógám, a czigánypecsenyét?

Csiklandós kérdés volt.

– Hát miért ne szeretném?

– Hát egy karafina bort be tudnál-e vágni?

– Az sem lehetetlen.

– Hát az a leánycseléd kicsoda ott veled?

(– Mondd neki, hogy szeretőd vagyok. Ez nagyon tréfás kaland lesz, sugá Czenczi baronesse a bátyjának.)

– Ez itt? Mondá Arnold báró. Ez itt a nagyanyám.

Erre mind a ketten nevettek, a betyár is meg a kis baronesse is.

– Hát te még élczelni is tudsz? sugá Czenczi, a bátyja karjába csipve.

– Ej, hiszen te fügegyerek vagy! mondá a betyár. No, kerüljetek belül, aztán telepedjetek le az asztalhoz: én vagyok az az úr, a ki fizet. No, ne féljetek semmit. Nem bántok én ilyen apró-cseprő csivatag népet, eszem azt a tátottszájú szenteteket!

Arnold báró még tétovázott; de Czenczi baronesse előre tuszkolta.

– Te! Ez nagyon érdekes kaland lesz.

– No, csak oda beüljetek a szegletbe, a hol nem néz a szátokba ez a sok csőcselék. Szaladsz innen te gyezsepogyes! Hej édes szülém (a betyár ezzel a czímmel szokta megbecsülni a korcsmárosnét) czifra tányérba ennek a két selyemvendégnek azt a czigánypecsenyét; aztán foghagymát is rá sokat, hogy meg ne ártson a gyönge termetüknek. Kend meg bátyám uram abból a jobbik borából egy karafinával. Te meg Ragyás, verd el a nótámat.

Minden parancsolat úgy ment, mint a zsinór. A betyár addig oda sem nézett, a míg a vendégei lakmároztak, csak rakta egyedül egymagában azt a tánczot, a mit senki sem tanít, csak úgy magától jön, a lassú is, a frisse is, ahogy a nóta a láb alá huzza.

Egyszer aztán nagyot ugrik s megüti a fejével a sátor tetejét. «Kicsi nekem ez a ház! Kirúgom az oldalát!» No hát most! Ki a legény a csárdában?

Azzal felkapja a fokost, megpörgeti a kezében.

A bámuló népség szalad szerteszélylyel.

Arra a betyár egészen csendesen visszamegy az asztalhoz s rákönyököl a fokosára s csendesen szól Arnold báróhoz:

– Hát kis öcsém, van-e neked szép irásod?

– Hogyne volna?

– Hát jó volt-e a bor?

– Ahol jobb nincs, ez a legjobb.

– Innál még, ha megtöltenék?

– De majd sok lesz.

– Soh se sajnáld. No te kis lány ugorj egyet. Hadd látom, mekkorát tudsz ugrani? Hozd tele ezt a karafinát frissen.

Czenczi baronessenek végtelenül tetszett ez a tréfa. Ugrott is a palaczkkal, maga vitte azt a korcsmároshoz, s tartotta a csap alá.

A betyár arra nagy csendesen mormogá Arnoldnak:

– Hát ahhoz értesz-e, gyöngyöm, hogy hogyan kell egy irásból valamit kivakarni?

– Ahhoz is értek.

– No hát nézd, édes tubám, szólt a betyár, előhúzva a táskájából egy útlevelet s kiterjesztve azt Arnold elé. Innen kellene ezt a szót ni szépen kivakarni, aztán a helyébe irni azt, hogy «Kolokát Péter». No de itt a bor; húzz egyet belőle.

Szükségtelen volt. Arnold úgy volt nevelve, hogy egészen hiányzott nála az az erkölcsi érzék, a mi külömbséget tud tenni, hogy mi szabad, mi nem szabad? A mióta eszmélt, mindig azt tanulta, hogy csalni, hazudni, eltitkolni az embernek a mindennapi föladata.

– Hát aztán megtudnád-e ezt tenni rubintom?

– Hogy ne tudnám? Ide vele.

– Hát akkor nesze ez a peniczilus. Ujdonatuj, most vettem: ezt is neked adom. Tudod már, melyik ágával kell vakarni? Aztán itt van egy üveg tinta, meg egy réztoll. Mert hogy épen olyannak kell lenni az egyik irásnak, mint a másiknak. No hát csak csináld meg szép csendesen. Nem háborgat senki.

S hogy Czenczi baronesse se háborgassa a bátyját, a betyár elállta a leány útját nagy dévánkodva: «hát te gyönyörüséges kis porczellán babácskám, nem tanulnád-e meg azt az én nótámat: «én a vajdát nem bánom!»

De sőt inkább az volt a legforróbb vágya Czenczi baronessenek, hogy azt a nótát eltanulja.

– No hát dalold utánam, te kis éretlen aranyalma! Ide vigyázz, Ragyás:

Czenczi baronessenek, bár még kifejletlen, de szép csengő hangja volt és igen jó hallása: az első elődalolásra már övé volt a nóta s aztán együtt énekelte azt a parasztlegény férfias baritonjával. A pár-dalra sok nép összecsődült s az Czenczi baronessenek nagyon tetszett.

(– Nézd, a kis baronesse a betyárral együtt dalol a laczikonyhában! mondogatták egymásnak nénémasszonyék s nagyot szörnyűködtek rajta.)

A legény fel is magasztalta érte.

– Ej ha! hugám! hiszen te olyan csinosan dalolsz, hogy beválnál komédiásnénak a debreczeni nagy szinházba.

Ezt a bókot begyébe is szedte a kis baronesse.

Arnold báró az alatt vakargatta ki szépen a betüket az útlevélből: senki sem ügyelt rá.

A nótának rendesen táncz a vége. A vén Ragyás a lassú tempóból a frissbe ment át; a betyár elkezdte először egymagában járni, a hogy szoktuk elbusult jó kedvünkben, elébb csak a czigánynak, aztán szétnézünk s a kit legközelebb kapunk, kis leány, vagy kövér dajna, úrhölgy, vagy szolgáló, megragadjuk, megforgatjuk, hát ő is úgy tett a kis baronesse-szel, a könnyű alak csak úgy repült a két kezében. Czenczi baronessenek ez még a nótánál is jobban tetszett. Olyan animóval járta, mint akármely falusi nimfa. Utoljára, mikor már a parasztlegény abbanhagyta a tánczot s rágyújtott egy új nótára, akkor Czenczi baronesse egymagában járta, csipőre tett kézzel. Nem tanulta ő soha ezt a tánczot, de talentuma volt hozzá s aztán maga a nóta diktálja azt a láb alá, a nyoszolyó nóta, a mit parasztlakodalmon dalolnak:

A komédiabódéból épen akkor jött ki a közönség.

– Jezuska moje! kiálta fel a tót honoratiornő elszörnyedve. Ott tánczol a betyárral a laczikonyhában! De már ezt megyek megmondani az anyjának.

Arnold báró ezalatt elkészült az útlevéllel. Ügyesen végezte. Gyakorlott szem kellett hozzá, hogy észrevegye azt a kis hamisítást.

A betyár félszemmel oda ügyelt.

Mikor látta, hogy a munka készen van, ott hagyta a tánczosnéját s odament az asztalhoz.

– No, öcsém, hát készen vagyunk? mi?

– Itt van.

– Jól van. Hát már most igyunk még egyet egymás egészségeért.

– Nem kell több bor.

– No, de már az én kedvemért. (Nyilván nagyon le akarta itatni a gyermeket.)

– Én a Pontius Pilátus kedveért sem iszom, ha nekem nem tetszik.

– No, hát akkor, édes szógám, kotródj innen a sátorból. Mert ha mindjárt mégy, hát szép lassan elmehetsz, de ha nem mégy, hát annál hamarabb künn leszesz.

S minthogy Arnold báró nem szándékozott rögtön hasznára fordítani az intést, a betyár hirtelen karonragadta s olyan hirtelen kilökte a laczikonyhából, hogy mire az körülnézett, már künn volt. Azután a hugát is utána penderíté úgy, hogy az egyenesen odarepült a bátyja keblére.

– Semmirekelő gaz parasztja! dühösködék Arnold báró. Ha hátulról nem támadt volna meg, a gyomrába döftem volna ezt a tollkést. Infámis, czudar, bitang, betyár!

Akadtak jószívű emberek, a kik fejébe tették a földreesett kalapját s aztán barátságosan eltávolították mind a kettőjüket onnan. Arnold különben képes lett volna visszarontani s összeverekedni a betyárral. Aztán szépen útbaigazították őket, hogy csak menjenek haza a kastélyba.

Arnold báró még útközben sem tudta elfelejteni a megbántást.

– Csak el ne adtam volna a pisztolyom, most agyonlőném a gazembert.

– Oh, kár volna érte, olyan jó tánczos, hallod?

– Tánczoljon az akasztófán!

– Azt mondta nekem, hogy beválnék a debreczeni szinházhoz népszinműénekesnőnek. Hej, de nagy kedvem volna hozzá. Hogy el tudnám dalolni: «én a vajdát nem bánom!»

S aztán végigdalolta az utczán pacsirtahangjával a most betanult csárdai dalt; s mikor odaért, hogy «Piros bársony topánkája, Jól illett a lábára», nemcsak maga rakta meg a tánczot, hanem bátyját is kényszerítette rá.

Valljuk meg az igazat, hogy hol a bátyja támogatta a hugát, hol a huga a bátyját. Be voltak csipve mind a ketten erősen.

Nem is találtak mindjárt egyenesen haza: előbb egy kissé el kellett kódorogni a baromvásárba, aztán felmenni a Kalvária-dombra s onnan apróbb-nagyobb kavicsokat hajigálni le a háztetőkre oda alant, mikor aztán ezért a parasztok felzúdultak, s botrakaptak, hogy a kihágást elkövetőket jól ellazsnakolják, akkor czélszerű volt megfutamodni s aztán árkon, bokron keresztül a tulsó falu végére kerülni, úgy jutni el a künn fekvő kastélyba. Akkorra már be is alkonyodott szépen.

A méltóságos báróné épen akkor érkezett haza az útról, Diadém úr kiséretében. Nem lehetett tőle észrevétlen beosonni, mert meglátta a hazaérkezőket.

Alkalmasint útközben beszélt már a honoratiornővel, mert rettenetesen villámló szemekkel tekinte a gyermekek felé.

Arnold már jól ismerte ezeket a villámokat s ennélfogva igyekezett magát lőtávolban tartani, meghuzódva egy oszlop mellé; hanem Czenczi baronesse odafutott szeleburdian a mamájához s nyakába ugorva, megcsókolta az ajkait egész őszinte örömmel, az is őtet vissza: a hogy két komédiásnő szokott összecsókolódni, a ki egymást egész nap mindig szólja, szapulja, de ha összekerül, öleli, csókolja.

A csókok Judás-csókok voltak: elárulták a foghagyma- és borillatot. A báróné félrekapta a fejét.

– Ah, friponne! Qu’elle sent d’oignon!

S megtörülte a leánya csókjától a száját.

– Mais tu es grise! (Észre kellett vennie, hogy a leány pikós.)

Czenczi erre nagyot nevetett s félreugrott.

– Elle a du chic, la petite! szólt erre mosolyogva a báróné, Diadém úrhoz.

Meghatva, hogy a mama francziául szól Czenczihez, Arnold is elődugta a fejét az oszlop mellől; francziául nem szokott a mama haragudni. Hanem a mint az ő borzas fejét megpillantotta, egyszerre át is fordította a társalgást németre a báróné, öklét mutogatva Arnold felé.

– Wart Kerl! Du Lump! Heut sollen Reitgerten feil sein!

Azzal karját Diadém uréba akasztva, fellibegett a lépcsőkön. A termete még mindig oly ruganyos volt.

– Szépen vagyunk! Mondá Arnold a hugának. Most beszéli az inas, hogy a falu végén ott leste a mamát a Babiagoráné s mindent elmondott neki rólunk, a mi a komédia-bódéban, meg a laczikonyhában történt. Ma nagyon megvernek. Pedig a nélkül is olyan a fejem, mint egy kas.

– Ne félj semmit. Kivágom én magunkat. Eredj, mosdjál meg s igyál sok vizet. Aztán majd érted megyek, ha készen leszek.

– Mivel akarsz készen lenni?

– Mivel? Golyhó! Ne félj te semmitől. Kihazudom én még a szenteknek a fogait is a szájukból. Magamra veszek én mindent.

– Annál rosszabb rám nézve, mert a mama olyankor azt mondja, hogy te vagy a nemeslelkű s én vagyok az, a ki minden rosszra ráveszlek.

– No csak eredj, igyál vizet. Én addig kifőzök valamit. Csak aztán engemet hagyj beszélni, te bele ne szólj, akármit mondok.

Czenczi betuszkolta Arnoldot a szobájába, maga meg visszafutott az előtornáczba.

A vén kapus kullogott felfelé a lépcsőn.

– Levelei jöttek a mamának? kérdé, elállva az utját.

– Igenis. Szolgálatjára. Felelt a kapus, s előszedegette a táskájából a báróné távolléte alatt érkezett leveleket.

– Phü! fujt rájuk Czenczi, hogy akarja ezeket ilyen pipafüstösen bevinni a mamához? Az mind a fejéhez veri magának. Várjon, mindjárt hozok ki egy kis otkolont.

Azzal befutott a báróné öltöző-szobájába: felkapta a toilette-asztalról a kölni vizes üvegcsét, a báróné eleget kiabált rá: «mi kell? hova szaladsz a kölni vizzel?» de nem kapott tőle választ, olyan hirtelen kifutott megint.

A kapus ezalatt bejött már az előszobába. – Czenczi kikapta a kezéből a leveleket s elkezdte azokat szakértő vizsgálattal osztályozni sorba; «ez váltó-ovás, ez is váltó-ovás, ez masamódkontó, ez a fehérneműs sürgető levele, ez az ékszerész fenyegető levele, ez a fiskálistól jön stb. ismerte ő azokat már a borítékjaikról. Ezeket a mama mind felbontatlanul fogja a papirkosárba dobni.

Végre egy örvendetes levél akadt a kezébe.

– Ah, ezt a báró papa irja!

Rá lehetett ismerni a szörnyeteg irásjegyekről, de még inkább a pecsétről. Opatovszky Kornél mindig aranyos spanyolviaszkot használt s a czimere nagyon ismeretes volt.

– Ennek már kell az otkolon, mert ezt a mama elolvassa.

Czenczi végigöntötte a levelet illatszerrel.

Ezt ő anyjának egy hajdani komornájától tanulta el.

Az illatszertől az egész levél egyszerre átlátszóvá válik, s ha akkor az ember a levelet a tükör felé tartja, szépen elolvashatja a java tartalmát. Pár percz mulva az illatszer elpárolog s nem hagy maga után semmi nyomot; a betük tintája nem fut szét benne, mint hogyha víz éri.

– Várjon, a mama épen öltönyt vált, mondá Czenczi a kapusnak. Azalatt a tükör elé lépve, annyit olvasott ki az átlátszóvá tett levélből: «Ma éjjel megérkezem. Lesz pénz elég».

Neki is elég volt ennyi.

Visszatette a levelet a többiek közé a chinaezüst tálczára.

– Várjon. Most nincs itt se inas, se szobaleány, majd bejelentem a báróné-mamánál.

Azzal az illatszerből a saját tenyerébe is töltött s megmosta vele az arczát, aztán szép nyugodtan visszavitte a báróné öltözőjébe.

S még egészen vakmerően odaállt eléje s azt kérdezé tőle:

– No! Elég jószagú vagyok már?

A báróné kegyetlen szemforgatással mondá:

– Hiszen várj csak! Majd rendelek én nektek mindjárt tormát, annak lesz jó szaga. Hivd csak ide a bátyádat is.

Czenczi egyik vállát a másik után felrántva s a csipőit riszálva, trallázott tovább, végig dalolva a termeken: «én a vajdát nem bánom».

– Beviheti már a leveleket a mamához, veté oda, elhaladtában a kapusnak.

Aztán átszökdécselt bátyja szobájába.

– Itt vagyok. Készen vagyok. Ne félj semmit. Rendben minden. Ma nem kapunk ütleget és sötét szobát, hanem csókot, sokat. S a mi annál is több, még vacsorát is.

– Oh be nagy bohó vagy!

– De nem vagyok: egészen okos vagyok. Ma úgy viseltük magunkat, hogy azzal dicsekedni lehet. Te ne szólj semmit. Te csak hallgass. Most add a karodat s csinálj büszke, önérzetes képet; lépj föl biztosan. Aztán majd mikor én beszélek, alkalmazd az arczodat ahhoz, a mit én mondok: mutasd, hogy meg vagy rettenve, aztán meg érzékenyülj el; majd megint szedd össze magad és mutass elszánt bátorságot; mikor meg engem sirni látsz, törölgesd te is a szemedet.

– Jaj, hagyj nekem békét…

– Ugyan légy férfiu! te gyáva! Legalább mikor más is lát.

– Hiszen épen az bánt, hogy más is lát. Nem szeretem, ha idegen jelenlétében vernek meg.

– De nem vernek meg. Diadém is ott lesz. Annál jobb. Két embert sokkal könnyebb bolonddá tenni, mint egyet. Mentül nagyobb a társaság, annál könnyebb valamit elhitetni.

– De én ki nem állhatom azt az embert.

– Nekem pedig ideálom. Milyen szemtelen tud lenni! Milyen jól illik ez egy férfinak! Ha én nagy leány volnék, bele tudnék bolondulni. No hát gyere. Meglátod, hogy ma olyan komédiásné leszek, hogy mellettem mind valamennyi elbujhat Debreczentől a Port-Saint-Martinig.

A társalgóba belépő testvérpár csakugyan ott találta már Diadém urat a báróné-mama társaságában.

A báróné a mozaik táblájú asztal előtt ült, előtte az odavetett lovagvessző; a bankár pedig a kandalló előtt állt, kétfelé vetett lábakkal és szivarozott.

Czenczi baronesse előkelő mosolygással üdvözölte először a házi barátot, azután a mamát. S azzal mindjárt belépett «in medias res».

– Hát akarod, mama, hogy elbeszéljek neked egy igen érdekes eseményt, a mi ma kettőnkkel történt.

– Nagyon kiváncsi vagyok rá.

– Azt előre is megmondom, hogy egy olyan embernek az életéről és haláláról van szó, a ki minket mindnyájunkat egyenlően érdekel, sőt mondhatnám: tiszteletünkben részesül.

– Ugyan ki lehet az?

– A báró papa.

– Ah!

– Igenis ő az, a ki ma éjjel haza fog érkezni, még pedig nevezetes összegekkel; de a ki a mi közbelépésünk nélkül ma éjjel ott feküdnék meggyilkolva és kirabolva az útfélen.

A báróné meglepetve tekintett Diadém urra.

– Ez kezd érdekes lenni, mondá Diadém úr, egy új szivart véve elő a tárczájából s meggyujtva azt a réginél; aztán megkinálta a bárónét a tárczájával, az is kivett belőle egyet és rágyujtott.

– Kérek én is egyet! szólt Czenczi baronesse, s azonnal elfoglalt egyet a havannák közül, leharapta a végét s rágyujtott a Diadém úr szivartüzénél.

– De majd nem tudsz beszélni, ha szivarozol, mondá a báróné.

– Csak ezt a fokhagyma haut gout akarom egy kissé neutralisálni, szólt Czenczi baronesse, kettőt-hármat szíva a szivarból s aztán odanyujtá azt Arnold bárónak.

(– Hagyj békét, suttogá Arnold, a nélkül is úgy kóvályog a fejem.)

(– Hallgatsz mindjárt? S szivod szépen ezt a szivart? Állj oda a kandallóhoz Diadém mellé s dugd te is a két kezedet a hátulsó zsebedbe, úgy mint ő.)

– S szabad kérdeznem, hogy hogyan jutottál te ennek a nagy veszélynek a tudomására?

– Igen véletlenül és egyszerűen. Mi ketten Arnolddal kisétáltunk délelőtt…

– Megállj elébb! Mit nevezesz te délelőttnek?

– Azt az időt, a mikor még az ember nem ebédelt.

– Akkor ti nektek egy hét óta folyvást délelőtt van.

– Ejnye, hát már ezt is kifütyörészték? Hát már ehhez kinek mi köze van?

– A szakácsnak, lelkecském. Én átadtam neki a két hétre való konyhapénzt, mikor elutaztam s ti kicsaltátok tőle a második hétre való pénzt.

– Csak én magam csaltam ki! Hát ez meg így volt, ott a palotánk kapujában roskadt össze egy szegény kivándorló honpolgár, végkimerülésben. Vigasztalanul hevert ott, s egyetlen neje kétségbeesetten tépte fölötte a haját. Két gyermek volt az ölében, egy a hátán. Azok közül az egyik sánta volt, a másik vak, a harmadik néma. Szegény nyomorultak! mondám én testvéremnek. Segítsünk rajtuk. Kérjük ki a konyhapénzünket a szakácstól s adjuk át ezeknek. Inkább koplaljuk meg azt magunk! – Hiszen mi csak megélünk valahogy saját dominiumunkban. És úgy történt. Oh, ha láttad volna azokat a meghatott arczokat, a mikkel a nyomorultak alamizsnánkat fogadták! oh, ha hallottad volna azokat az áldásokat, a miket a reszkető martyrnő és három árvája rebegett felénk! (Valósággal hullottak a könyei Czenczi baronessenek.)

– Te! A néma is?

– Eh, te szívtelen vagy! mondá Czenczi, s azzal odament a mamához, durczásan kirántotta a mama zsebéből a zsebkendőt (a magáé ki tudja hol veszett el?) megtörölte vele az orrát, a szemeit, s megint visszadugta a mama zsebébe, a hogy szokás. Már most nem mondom tovább. Ha koplaltunk, hát az is a miénk volt.

– De a szakács nem azon a véleményen van, mert ő is veletek koplalt s már el akart szökni a háztól.

– A gyáva! Hát nem tudott magán segíteni?

– No hát jól van. Délelőtt volt, ti ketten Arnolddal kisétáltatok, és hová?

– A vetéseket megtekinteni. A tiszttartó azt mondta, hogy az utóbbi fagy nagyon megártott a rozsnak.

– Pompás leány! Én még sohasem tudtam annyira vinni, hogy megtudjam külömböztetni, melyik a rozs, melyik az árpavetés?

– Ezt csak a gyakorlat által szerzi meg az ember magának, mondá Czenczi baronesse, fölöttébb fontos arczkifejezéssel.

– No, hát aztán? Elfagyott a rozs vagy nem fagyott el?

– Ez csak a későbbi fejlődés stádiumában lesz megállapítható. Egyelőre semmi komolyabb aggodalmakra nincsen alapos okunk.

– Azután! Hát azután?

– Azután visszatértünk a székvárosba. (Falu volt ugyan.) Útközben hangos üdvözlés hatotta meg füleinket. A derék nagykereskedő, Rokomozer, állt künn a műterme bejáratánál.

– Értsd: boltajtó.

– Mély tisztelete jeléül még a karszékéből is felkelt előttünk.

– Most mondtad, hogy állt.

– Hát hiszen épen azért állt, mert fölkelt. De ugyan kérlek, mama, ne légy oly kicsinyes! Itt nagy dolgokról van szó. Életről, halálról és pénzről. Ha te ezeket nem akarod meghallani, hát itt hagyunk, aztán csinálj, a mit akarsz.

– Jól van, jól. Hát csak beszélj, mit mondott a Rokomozer?

– Elénk jött titokteljes ábrázattal. Kért, hogy térjünk be az atelierjébe, igen komoly közleni valója van velünk. Én azt mondtam Arnoldnak: eh mit? hisz ez egy tisztességes ember: nézzünk be hozzá. Mit vétünk vele a rangunk ellen? És bementünk. A jó ember örömében egy tál maczeszt tett elénk. Mi nem akartuk elrontani a kedvét s egy csipetnyit megkóstoltunk belőle. Akkor a derék férfiu minden alkalmatlan személyt eltávolítva a teremből, így suttogott hozzánk mély gordonka-hangon: «Tudják már méltóságtok, hogy a méltóságos báró úr ma hazaérkezik?» – Mi meg voltunk lepetve: nem tudtunk róla semmit. «Úgy éljek száz esztendeig, a milyen igaz, folytatá a kitünő ember, ma kaptam a levelét, melyben tudósít róla, hogy ne nyugtalankodjam: az az ügy, mely oly égetővé vált, az ő mai hazaérkezése után azonnal ki lesz egyenlítve. Ő meg fog felelni a kötelezettségének.»

A báróné és Diadém úr egymás szemei közé néztek. Ez nagyon közel jár az igazsághoz. Holmi lejárt váltók históriája. Egy tizenharmadfél esztendős kis leány hogy találna ki magától ilyeneket?

– Jól van, jól no. Ezt nem szükség tovább magyaráznod, te papagáj! szólt közbe a báróné-mama.

Czenczi ártatlan képet csinált.

– Hát tudom is én, hogy miről lehet szó? Én csak azt láttam, hogy Rokomozer nagyon meg van indulva és végtelenül érdeklődik a báró papa iránt. – «Mert hát látja báró úr», ezt már nem nekem mondta Rokomozer, hanem az Arnoldnak, «mostanában nagyon sok veszedelmes csőcselék kóborol itt ezen a mi vidékünkön. A mióta a zsandárokat elvitték, s aztán egy esztendőre a régi vármegye-urak visszakerültek, akkor megint odább mentek, akkor ide jöttek ezek a sem ide sem oda urak, a kik csak adót exequálnak, egyébre nincs gondjuk; hát azóta bizony azt sem csodálnám, ha egy éjjel a háztetőt ellopnák a fejem fölül!» – No hát azt az Arnold érti, én nem vagyok beavatva a politikába.

Arnold báró csak úgy merengette szemeit, hogy micsoda nagy beavatott politikus lett ő belőle egyszerre!

– «Pedig hát a méltóságos báró papa rendesen éjjel szokott utazni, nappal nem szeret a nagy meleg miatt. Itt pedig a nagy erdőkön keresztül igen könnyen érheti az embert valami veszedelem. Hát nézze csak a baronesse: – ezt már megint én hozzám beszélte a Rokomozer. Az elébb, alig két órával ezelőtt, volt itt nálam az az alföldi tündér, vagy micsoda? No tudja, az a komédiásné, ki itt a bódéban sólót tánczol. Kérdem tőle, mi tetszik, szép kisasszony? mivel szolgálhatok? Azt mondja: adjak neki egy font puskaport, aztán meg gyutacsot és nro 3 göbecset. – Minek magának, szép kisasszony, a puskapor, gyutacs, meg göbecs? Nem szabad most őzekre vadászni, vadászati tilalom van. Kit akar meglőni vele?» – Azt felelte, hogy holnap útra készül a trupp, meg akarják tölteni a pisztolyokat, attól félnek, hogy valaki kirabolja őket az erdőben. – Soha sem hallottam én életemben, hogy komédiás-truppot kiraboltak volna, hanem ellenben annál többször hallottam, hogy az ilyen csavargó szemfényvesztő csőcselék maga van összeköttetésben mindenféle rablóbandákkal és orgazdákkal. Ezt elhihetik a Rokomozernek, mert ebben a Rokomozernek sok tapasztalása van.»

A báróné és Diadém úr csodálkozva néztek egymás szeme közé. Tud ez a leány valamit? vagy csak képzelete leli meg hazudás közben az igazat?

– «Én azt hiszem, mondá Rokomozer, hogy ebből a lőszervásárlásból valami gonosz merénylet kerül ki a méltóságos papa ellen, a ki az éjjel fog hazaérkezni.» Tudod mit? mondtam én erre Arnoldnak; nekem van egy jó gondolatom. Főzzük le azokat a komédiásokat. A terv két percz alatt készen volt. Hanem ehhez valami pénz is kellene, mondám a Rokomozernek. S a tiszttartónk, a kinél a pénztárunk áll, most nincs idehaza. Szükségünk lesz e tervhez öt forintra.

Arnold már közbe akart szólni, hogy hiszen csak egy forint volt! de Czenczi egy tekintettel elnémította, a szemei azt mondták: «hát rabatt nélkül hazudjam én nektek annyit!»

– «Adjon nekünk holnapig kölcsön öt forintot Rokomozer.» Az öreg csak fejét lógázta s a két kezét a kaftánja két ujjába dugta. El nem tudom képzelni, mi kétsége lehetett, hogy kivánságunkat teljesítse. A büszkeség pirja elfutotta arczomat. «Jó! Tudom, hogy mi kiskoruak vagyunk, adósságokat nem csinálhatunk. De ne aggódjék ön, a pénzét megkapja holnap: ime addig itt hagyom önnél zálogba a fél függőmet, a mi megboldogult nagyatyámtól rám hagyott családi emlék, a ki spanyol grand volt és guadalaxarai herczeg. Ezt bizonyára nem fogom itt hagyni veszendőben.» – Erre a biztosítékra aztán rendelkezésünkre bocsátá a kivánt összeget. Mi abból legelőbb is egy csinos mellcsatot vásároltunk a megnyerendő művésznő számára.»

– Úgy megy neki, mintha könyvből olvasná! Dörmögé halkan maga elé a báróné.

Czenczi baronesse fidélis hányi-vetiséggel folytatta tovább.

Tervünk a legpompásabban sikerült. A míg én a foyerben a művésztársulat impressarióját foglaltam el, lekötelező nyilatkozatokkal művészi remeklései iránt, sőt azzal is felbiztattam, hogy ki fogom eszközölni a méltóságos papánál és mamánál, hogy saját udvari szinházunkban is bemutathassa rendkívüli produktióit…

– Nem hágy ki semmit… mormogá a báróné.

– Az alatt Arnold gentlemanlike modorban felment a kulisszák közé s ott egy percz alatt úgy meghódítá az alföldi tündér szivét, hogy az semmi titkát nem birta előtte többé megőrizni.

De már itt Arnold csakugyan tiltakozni akart. Ekkora seladonnak nem akarja bemutatni magát – a mama előtt; Czenczi azonban észrevette a dolgot s odafutott hozzá, dévaj nevetéssel megakadályozva őt, hogy valamit mondjon.

– No, csak ne piruljon el, édesem, nem kell begyeskedni! Hiszen terv szerint történt. (Közbe ne szólj, te ostoba, mindent elrontasz!)

Aztán ott maradt mellette s fogva tartotta a kezét.

– A kis művésznő bizony megvallott Arnoldnak annyit, hogy ő neki van egy kedvese, a ki őket mindenütt kiséri. Tulajdonképen parasztlegény, bizonytalan keresetmóddal, de a kinek mindig van pénze elég. Az pedig most ott iszik és mulat a laczikonyhában. Nekünk elég volt annyit megtudnunk. Ez az! A rabló. Ennek a számára vásárolták a lőszert. Ez akarja a papát az éjjel az útban kirabolni. A mama nincs itthon, a tiszttartó beteg, itt nekünk kell gyorsan és erélyesen cselekednünk. Mit tegyünk? Fogassuk el azt a gyanús embert! Keressük fel a vásárban a pandurt, meg a hajdút. Keresztül-kasul jártuk mi az egész vásárt, de nem találtunk mi se pandurt, se hajdut. Utoljára rátaláltunk mind a kettőre. Ott ittak mind a ketten a laczikonyhában együtt a betyárral. Az pedig előbb leitatta őket, azután kidobálta a félszerből holtrészegen mind a kettőt.

– S ezek mind a valószínüséghez közel álló dolgok.

– A betyár ott tánczolt, danolt, dorbézolt aztán egyedül, magában a sátor alatt s hetykén hivogatta ki a szájtátó legénységet, hogy no, hát ki áll ki vele egy szál fokosra, aztán meg a bámészkodó leányokat, hogy ki mer vele egyet tánczolni! Minket leigézve tartott az a gondolat, hogy ime ez azon ember, a ki a mi drága atyánk életét fenyegeti. Én Arnoldra tekintettem. Elborult arczán olvastam a gondolatokat. «Menjünk oda hozzá!» mondánk csaknem egyszerre. «Én ezt az embert lefőzöm és leitatom», mondtam én. «Én pedig leütöm, ha az neked nem sikerül!» mondá Arnold. (Fujd fel egy kicsit magadat! súgá neki, a lábára lépve.)

– Nos, azután? szólt a báróné, a ki már kezdett jó kedvre derülni.

– Hát azután az lett belőle, hogy én előbb megkisérlettem a vad embert nyájas leereszkedéssel meghódítani.

– Tánczoltál is vele?

– Ha azt láttad volna! Ejh de pompásan tánczol. Csupa tűz, csupa erély! Azt hiszem, hogy egészen meghódítottam a ficzkót. Hanem az a másik dolog nem sikerült. A leitatás. Hiába hozattam neki egész batteria számra a palaczkokat: nem birtam eláztatni. Ekkor Arnold így szólt: «most már rajtam a sor: férfi dolga a többi», s ezzel merészen neki ment a betyárnak, belékötözködött. Utoljára birokra keltek. Ah, ha láttad volna Arnoldot, milyen volt a küzdelemben, egy hős, minden izma csupa aczél! Kifacsarta a betyár kezéből a fokost s azzal olyat vágott neki a karjára, hogy az bénultan esett alá. A veszedelmes betyár a mai éjszakára képtelenné van téve, hogy drága atyánkat megtámadhassa, hős fiának merész föllépése által. (Dicsekedjél hát magad is egy kicsit, no!)

– Brava, bravi, bravissimo! tapsolt a báróné kaczagva s ledobta az asztalról a lovagvesszőt.

– S ládd, ezt mi mind tőled örököltük! mondá nemes páthosszal Czenczi.

A báróné nem tudott hová lenni kaczagtában.

– Mit? Te! A bátyád aczélizmait, vagy a te hazudozási talentumodat?

– Mindkettőt édes mama! szólt Czenczi, odavetve magát anyja keblére s átölelve annak a nyakát, s összecsókolva arczát és ajkait.

– Semmirekellők! mondá a báróné. Elmehettek előlem. Most aztán aludjátok ki a mámort. Majd ha az apátok megjön, lehivatlak a vacsorához.

– No hát úgy-e, hogy megjön a papa? Nem hazudtam semmit. Nyujtsd karodat Arnold. A siesta után, ha a soupéehez való toilettemmel kész leszek, jöjj át értem és vezess le.

Czenczi baronesse nagyon sokat adott az etiquettere.

A BÁRÓ PAPA.

A két gyermek, a mint kiszabadult a családi törvényszékből, szaladt fel a második emeletre. Ott voltak az ő szobáik: együtt a nevelőikével, a míg t. i. nevelőik voltak, a kik azonban minden évben kétszer-háromszor változni szoktak; azaz hogy megszöktek.

Czenczi baronesse, amint az anyja ajtaján kiszökött, azonnal elkezdett fütyölni, s ezt folytatta még a bátyja szobájában is.

– Ugyan, kérlek, ne fütyölj! mondá neki Arnold.

– Nem tetszik?

– Fáj a fejem. Le akarok feküdni.

– Hát feküdjél.

– Eredj te is a magad szobájába.

– Minek?

– Hisz azt mondtad, hogy toilettet akarsz csinálni.

– Oh te, bolond, mintha nem tudnád, hogy mihelyt egy új ruhát kapunk, a régit rögtön eladjuk a handlénak? Nincs énnekem két öltöző ruhám egyszerre soha.

– No hát csak eredj innen mégis, kérlek. Szeretnék…

– Mit szeretnél?

– Egy nagy követ kötni a nyakamba s aztán a Vágba ugrani vele.

– Hahaha! Ez nagyon jó. S ugyan miért, kis kedveském?

– Megunta testem-lelkem ezt a rettenetes örökké tartó hazudást.

Czenczi még nagyobbat kaczagott erre a szóra.

– Oh milyen kedves vagy! Hát nem arra tanítottak bennünket, a mióta a szemünk kinyilt szakadatlanul? A cselédek, hogy mit hazudjunk a mamának? a mama, hogy mit hazudjunk a papának, a látogatóknak, a cselédeknek? Nem hazudtak-e nekünk örökké? ha nem akartak valamit adni, azt elvitte a macska! ha el akartak hallgattatni: jön a mumus! ha tanítani akartak: jön a Mikulás! Az egyik nevelő nagyokat hazudott a zsidók történetéből, s azt akarta, hogy higyjük el neki, a másik még nagyobbakat hazudott a római istenek történetéből s az is úgy tett, mint a ki komolyan veszi a dolgot. Aztán megtanítottak bennünket, hogy mit mondjunk ennek meg annak az embernek, hogy meg ne tudja az igazat. Aztán szidták egymást kölcsönösen, hogy hazudik a paraszt az ispánnak, az ispán a zsidónak, a zsidó mindkettőnek, a doktor mindháromnak, a fiskális mind a négynek s a szép asszony mind az ötnek: Hiszen rendes mesterség ez, mint a vízivás; csak arra kell vigyázni, hogy meg ne ártson.

– No, én meg vagyok tőle csömörülve, s inkább volna kedvem vályogot vetni a czigányokkal, térdig a sárban, mint ehhez az élethez.

– Nagyon hamar meguntad, kedveském. Hidd el nekem, hogy olyan jó az, az ember annyit mulat rajta. Hanem persze nem olyan hült pofa kell hozzá, mint a tied, a kiből az első rátekintésre meglátják, hogy most hazudott, hanem úgy kell azt adni, a hogy én tudom; tudod, a hogy tinálatok fiúknál a vívást tanítják, hogy nem kell az embernek a szemét meghunyorítani, nem kell az arczát félteni a vágástól, hanem mindig kitalálni, hogy hol hagyott az ellenfél valami rést, a hol oda lehet neki vágni? hát látod, az én nekem épen olyan gyönyörüség, mint te neked a kardvivás: csakhogy sokkal nemesebb szenvedély.

– Már úgymint a hazudás?

– Hát persze. Te az egyikben vagy kitünő, én meg a másikban. Látod, a szegény báró papa, ő mind a kettőben olyan ügyetlen, hanem azért mégis teszi mind a kettőt.

– Ugyan ne szóld meg hát az apánkat!

– No nézd! Egyszer mondok igazat s azért is megneheztelsz. De hisz azt mindenki tudja, hogy a báró papa nem ért az elsőhöz, azért mégis mindenkit provokál s akkor megszabdalják, nem ért a másodikhoz, azért mégis mindig teszi s mindig rajta kapják.

– Eh! Én nem szeretem, hogy ha előttem így beszélsz róla.

– Jól van no. Jámbor tízparancsolatevő! Hát beszéljünk a báró papáról nagyobb tisztelettel. Vajon milyen képe lesz neki ma megint? Ráismerünk-e egyszerre, ha elénk toppan? No, mert tudod, valahányszor beáll hozzánk, mindannyiszor más-más ábrázatot hoz ide. Minden alkalommal gazdagítja a fénykép-albumodat egy új fölvételével, a mik közül egyik sem hasonlít a másikhoz.

Czenczi baronesse felkapta az asztalról az ottheverő meglehetősen kopott fényképalbumot s elkezdte annak a képeit sorba mustrálgatni.

– No ilyennek, mint ez a legelső, még én nem ismertem. Ezzel az uhlánus tiszti jelmezzel. Kiváncsi vagyok arra az ellenségre, a kit a papa valaha megkergetett. A fotográf reszkethetett, a míg őt levette! Ettől a kétfelé hegyesített bajusztól. Huh! Már itt ezen a második képen egy csepp bajusza sincs, hanem a helyett két oldalt hosszan leeresztett cotelettjei: igazi angol. A félszeme elé csiptetve a monocle. How do you do, sir? Tako, tako, gyekujem peknye! Ezen a harmadik figurán már megint à la Henry IV. spanyol szakállal, keresztbe álló bajuszszal, felfelé csavarintott üstökkel, lovagló csizmákban, ostorral a kezében. Akkor vesztett olyan sokat a turfon. Igazán van oka rá ilyen büszkén feltartani a fejét. No erre az alakjára már én is emlékezem ezzel a felkunkorított bajuszszal, a haja középen elválasztva. Milyen epedő mosolylyal tekint ki a világba. Kezében egy felnyitott könyv, a miből olvas. Akkor volt ez, mikor azt a szép tánczosnét ide hozta magával s azt akarta, hogy a mama fogadja meg társalkodónéjának. No hiszen erre a képére nagyon jól fogsz emlékezni te is: a hol magyar gavallérnak van öltözve; pitykés dolmányban, darutollas kalap a szemöldökére lenyomva, a két bajusza hegyesen szétáll, mint két patkány farka. Ez meg akkor volt, mikor el akartak válni a mamával egymástól; aztán azon czivakodtak, hogy melyikünk melyiknek maradjon? A báró papa minden áron téged akart magával vinni, a mama meg nem akart oda adni. Egy darab ideig egymás keze közül ragadoztak ki bennünket, kiabáltak, szitkozódtak, az egyik a kezednél, a másik a lábadnál fogva húzott magához, én eleinte sirtam, azután meg nevettem: utoljára a mama megharagudott, kilökte a báró papát a szobából, s aztán mind a kettőnket utána dobott, hogy vigyen magával, akkor aztán a báró papának egyikünk sem kellett; ott hagyott, megint nem láttuk egy esztendeig.

– Oh milyen gonosz nyelved van.

– Van biz én nekem még gonoszabb is. Azt is tudom, hogy a báró papának még a névaláirása sem ugyanaz egyik esztendőről a másikra, hol a régi, hol az új nevét használja. Néha mindkettőt együtt, azok mellé majd az igazi keresztnevét, majd meg a magyarosítottat; a vonásai, a kézirata, a neve után kanyarított czifra mindig változnak; úgy, hogy már hivatalosan ki van rá mondva, hogy az aláirását csak úgy fogadják el hitelesnek, ha a czimeres gyűrűjével, a mit mindig az ujján hord, oda nyomtatja utána a pecsétjét.

– De hát te hol szedted össze mindezt?

– Hát a mamának volt egyszer egy kedvencz szobaleánya, az beszélte nekem. Annak meg a Koczur barátunk beszélte.

– Te! Miért hívják ezt Koczur barátunknak?

– Azért, mert senki sem akar vele barátkozni.

– Vajon mije lehet ez a papának, hogy mindig magával hordja?

– Már mint – ő a papát. Úgy látom, hogy ez az egyedüli ember, a ki ő neki szót fogad, meg ő is annak.

– Ki nem állhatom ezt az embert, olyan bizalmaskodva viseli magát, ha itt van. Vendégek jelenlétében is végigfekszik a pamlagon, s a mamát «tündér szép bárónénak» szólítja. Aztán mindenkiről rosszat beszél.

– Én szeretem, mert mulatságosan anecdotázik.

– No már most, kérlek szépen, ne háborgass. Nekem még ma valami sürgős dolgot kell elvégeznem.

– Neked sürgős dolgod van, jó barátom?

– Tudod: mikor tavaly ilyenkor a papa itthon volt, s aztán egyszer csak eszébe jutott neki, hogy kiexamináljon, hadd lássa mit tanultam.

– Tudom, tudom! hahaha! Mindenfélét kérdezett tőled, hogy van ez, hogy van amaz? Te semmire sem tudtál neki megfelelni, aztán ő sem tudta megmondani, hogyan van?

– Utoljára azt kérdezte tőlem, hogy «de hát mit tudsz mégis valamit a világon?» azt feleltem neki, hogy tudok rajzolni, meg térképet csinálni. – «No hát rajzold le nekem ezt a mi kastélyunkat egészen az építészeti szabályok szerint, fundamentomostól együtt, a hogy a kőmívesmajszterek szokták». Ezzel hagyott el.

– S te most akarsz ehhez hozzáfogni?

– Dehogy! Régóta dolgozom rajta; de el szoktam dugni az ágy fenekére, hogy ki ne nevessenek vele.

Ezzel előkereste a szalmazsákja alól a rajztábláját. Azon csakugyan rajta volt a kezdetleges vázlata egy palota ábrájának, alapvázlatával együtt, a hogy ezt készíthette valaki, a kit erre soha sem tanítottak. Készen volt az egész, csak egy kis igazgatás kellett hozzá.

– Ezzel én most elkészülnék, mire a papa megjön, hogy meglepjem vele, csak az a baj, hogy a gyertyám mindjárt elég.

– Az ám, másikat pedig nem adnak. Azt mondják, miért nem megyünk már aludni? Megállj! Én gondoltam ki valamit. Tudok valahol egy darab viaszkot, a mivel nagy parádé idején az inas a szobákat szokta kifényesíteni.

– Mit csinálsz vele?

– Azt csinálom, hogy az alsó szoknyám kötőjéből levágok egy darabot, azt keresztül húzom a viaszkon bél gyanánt, azt meggyujthatjuk s te rajzolhatsz mellette szépen.

A terv nagyhamar valósítva lőn, a hevenyészett mécsest beletették egy cseréptányérba s annak a világánál folytatta Arnold a rajzolását. Czenczi odatámaszkodott a háta mögé s igazgatta, hogy ez így jobb lesz.

A nagy palota egyik részében akármi történhetett, a másikban nem vették észre. Valaha húsz embernél kevesebb cselédség soha sem lakott abban, most pedig alig csengett-bongott benne tíz élő lélek, az is egymástól szétszórva.

A viaszkmécs ez alatt úgy megtöltötte a szobát füsttel, hogy Arnoldnak ki kellett nyitni az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő.

A mint az ablakot kinyitotta, valami lármahang ütötte meg a fülét.

– Hallga! Nekem úgy tetszik, a papa szavát hallom.

– Nem ismersz te arra, mondá Czenczi; hiszen tudod, hogy a szavát is mindannyiszor elváltoztatja, a hányszor megtisztel bennünket a látogatásával, egyszer leptetve beszél, másszor sebesen és orrhangokon, néha nem tudja az «r»-et kimondani, majd meg lemélyíti a hangját, mintha a föld alól beszélne fel. Nem ismered te azt így meg.

– De pedig ő az, mert nagyon káromkodik. Azt mondogatja, hogy «ezermilliom kutyalélek!»

– Akkor ő az! Ez az ő szava járása.

– Siessünk elébe!

– Én jobb szeretném, ha más sietne előre.

De Arnold nem ügyelt rá, felvette a kabátját s szaladt ki a folyosón, őt aztán Czenczi sem hagyta magára, hanem utána ment.

A káromkodó hang már ekkor jött fölfelé a lépcsőn.

– Vajon milyen megjelenése lesz ezúttal a papának? kiváncsiaskodék Czenczi.

No ezt bizony nehéz lett volna ezúttal kitalálni, mert az egészen rögtönzött megjelenés volt. Ebben az alakban nemcsak saját két gyermeke, de akárki sem ismert volna rá báró Opatovszky Kornél úrra.

Hogy a rajtalevő ruha micsoda kelméből volt? azt nem lehetett kitalálni, mert arra a sár azon módon rászáradt, a hogy a pocsolyában meghentergett benne, s most ez a szikkadt agyagréteg olyan pikkelyes hüvelyt képezett rajta, mintha krokodilus bőrt viselne; a kalapjának nem volt semmi emberi formája, a bajusza, szakála össze volt keveredve a zöld békalencsével, a mi a pocsolya felszínén szokott úszni: az orráról le volt horzsolva a bőr, s a félarcza úgy fel volt dagadva, mint egy czipó. S ehhez a jelmezhez még egy ölnél hosszabb vastag füzfadorongot hozott a kezében. A kapus félve kisérte, a lámpással világítva az útjába.

– Ezer milliom kutyalélek! rikácsolá tönkrerekedt hangon: Hát jön-e már valaki elém a kastélyból? Vagy meghalt minden ember?

S a hányat szólt, annyit ütött a füzfadoronggal a lépcsőkre, meg a falra: csak úgy csattogott.

Legelső volt Arnold, a ki elkapta a kezét.

– Hagyd abba ostoba! Hol akarsz megcsókolni? Nem látod, hogy csupa sár vagyok?

A nagy zajra aztán a báróné is előjött a szobájából Diadém úrral, az inas is a gyertyával.

A báróné összecsapta a kezeit.

– Micsoda állapotban van ön?

– Micsoda állapotban! recsegé a báró úr. Egy becsületes disznót nem kellene így megfüröszteni a sárban. Bele kellene ültetni magát a főispánt egy huszonnégy órára.

– Ön felfordult talán?

– Talán? Nem én! A kocsi fordult föl. Én meg kifordúltam belőle. Háromszor dültünk fel ebben az átkozott útban. Egyszer lágyba estem, kétszer keménybe. Kicsi hijja, hogy a kezem, lábam el nem törött. Még «talán!» Holnap főbelövöm a főispánt, meg a szolgabirót. Így kell az utat tartani az én birtokomon keresztül? Gyalog kellett baktatnom egész a határkorcsmától kezdve. A hintóm is mind összetörött. Koczur ott maradt összekötöztetni, a hogy lehet. Úgy jöttem előre magam gyalog. A kutyák majd lehúztak ebben az útban, azt gondolták, prikulics vagyok. Csak most egy fotograf volna itt, hogy levétethetném magamat, s aztán megmutathatnám neki, hogy milyen voltam: a főispánnak!

– Ellenben siessen ön hamar a szobájába; s igyekezzék magát tisztába tenni.

– Tisztába tenni! Mikor minden ruhám ott maradt a hintóban.

– Elfeledte ön már, hogy itthon van. Hálóköntösét, vadászköntösét mind ott fogja találni a helyükön.

– Úgy, igaz, köszönöm. Hát nyujtsa a kezét, hadd csókoljam meg; a bajuszom ugyan csupa hinár; hanem azért a keztyüt nem piszkolom össze nagyon.

– Arnold, menjen! segítsen az apjának, az öltözésnél.

– Kell is nekem oda kölyök. Elég az inas.

A báróné azonban nem engedett. Hadd legyen ő is ott. Arra gondolt, hogy a vetkőztetés közben jó lesz valakinek ügyelni arra a sok pénzre, a mit a báró magával hozott, s alkalmasint a kabátjába dugva hord most is.

A báróné és Czenczi baronesse nagy hirtelen berendezték a kandalló szobát theázó teremmé, meggyujtották a samovár katlanát, felszeletelték a hideg borjúsültet és sonkát, a mit a báróné magával hozott az útról (a szakács még mindig nem volt retablirozva a hivatalába); rhumot, bort az asztalra rakták, s midőn mindezekkel félig-meddig elkészültek, nagy csetepaté ütött közbe. A folyosón pogány lárma támadt, valakit kergettek. Alfons úrfi ijedt képpel futott be a szobába s az ablakfüggöny mögé rejtette magát; utána pedig nagy csörtetve jött a papa, igen sajátszerű fegyverzetben. Az egyik lábán nem volt lábtyű, hanem a helyett a másikra rá volt szorulva az a bizonyos szarvasbogár alakú szörnyeteg, a mit csizmahúzónak hívnak, s az minden léptével nagyot csattant a padozaton. A hiányzó csizma ellenben ott volt a balkezében, a jobbjában pedig az a mankóforma szerszám, a mivel a lábtyűt megszokták nyomni, hogy a lehúzás közben engedjen. A báró dühösen ordított.

– Fogjátok el a gazembert, hadd üssem agyon!

Szerencsére volt férfi a háznál: Diadém úr elállta a dühösködőnek az útját.

– No nono! Mi történt? Mi baj van?

– Hát látott valaha a világ ilyen elvetemedett gazembert! Dühösködék a báró. Más gyermek ilyenkor bőréből szokott kibújni örömében; ez a gézengúz pedig a legelső szavánál is azon törekedik, hogyan semmisítse meg az ő szülő apját! Nincs elég magas akasztófa ennek a számára!

– Hát ugyan mivel sértett meg?

– Te ahhoz nem értesz! Neked hiába is mondom. Te lelketlen pénzember vagy. Nem tudod, mi a nemesség? Hát mikor én egész atyai jósággal odanyujtom neki a lábamat, hogy húzza le róla a csizmát, s a közben egész stentori kegyességgel.

– Talán mentori kegyességgel…

– Az mindegy! Azt kérdem tőle: no hát édes fiacskám, mondd meg nekem görögül, hogy hívják a csizmahúzót? S erre a pokoli ördög, szemtelen vigyorgással, azt feleli nekem: «én nem tudom, papa; hát mondd meg, hogy hívják?»

– Hát mondd meg neki, ha tudod.

– Én nem tudom, mert az én epochámban nem tanítottak görögül, de az ő epochájában már tanítanak; hát ő tartozik azt tudni.

A báróné közbevegyült.

– De hát legelébb is húzza fel a másik csizmát is a lábára, édesem. Azután beszéljünk nyugodtan a mi rendes dolgainkról. A gyermekekről majd beszélhetünk később. Remélem, hogy az útban nem történt önnel valami komolyabb baleset?

– Ezer milliom kigyófarka! kiálta fel a családapa, belerugva magát a felrántott csizmába. Háromszor felfordulok az úton. Egyszer belefuladok a sárba. Az orromról lehorzsolok három krajczár ára bőrt. Kicsiny hija, hogy a nyakamat ki nem töröm. S még azt kérdezik tőlem, hogy nem történt-e velem az úton valami komolyabb baleset?

– No igen. Értem alatta: nem volt-e önnek valami kellemetlen kalandja, útonálló rablófélével?

– No hiszen csak az jött volna most elém. Még nem ettem zsiványpecsenyét, de ma felfaltam volna, a ki elém jön.

– És így remélhetőleg a pénzét biztonságba helyezte ön?

Ez volt a bárónénak a legfőbb aggodalma.

– A pénzemet? Már mint a pénzemet?

– No igen, az egész összeget, a mit magával hord.

– Az egész összeg, a mit magammal hordok, mindössze is negyvenöt forint ötven krajczár.

– Az lehetetlen, hisz ön azt irta hozzám, a ma érkezett levelében, hogy lesz pénz elég.

A báró úr furcsa képpel tekintett Diadém urra s mutatóujjával bökdösött felé.

– Hát én azt értettem alatta, hogy ő fog pénzt hozni.

Diadém elnevette magát, a báróné pedig türelmetlenül dobbantott a lábával.

– Ez már léhaság! Mi szükség lett volna önnek arról írni, hogy mit hoz Diadém úr? Hisz arról én jobban vagyok értesülve. De hiszen ön Rokomozernak is írt arról, hogy pénzzel jön haza.

– Micsoda? Hogy én irtam volna Rokomozernek? ki meri ezt az istentelenséget állítani?

– Itt vannak a saját gyermekei, a kik olvasták önnek levelét Rokomozernél.

– Hogyan? Az én saját gyermekeim lépnek fel ellenem hamis tanunak? Készek a hamis esküt letenni a saját apjuk ellen! Jöjj elő te, apagyilkos, ismételd a rágalmadat!

– Nem a fia, a leánya olvasta.

– E szerint én hazudok! Az én szavam a hazugság!

Most közbelépett Czenczi baronesse. Az önfeláldozó gyermeki szeretet magaslelküségével lépett közbe.

– Szüntessék meg a vitát, drága szülőim! Nem! Az én kedves atyámnak nem szabad hazugságban maradni. Én hazudtam! Én vétettem az igazság ellen. Büntessetek meg engem. Én vagyok a vétkes.

A bárót ez a föllépés egészen kétségbeejtette.

– Itt van ni! Most meg már egész nagylelküen magára vállalja a hazugság terheit! Még a nagylelküt játszsza ellenemben. Most már aztán mindenki azt fogja hinni, hogy csakugyan én hazudtam. Hozzák ide rögtön azt a Rokomozert!

Erre Czenczi baronesse egyszerre lábujjhegyre emelkedett.

– Megtiltom! Egy Opatovszky baronesse meghalhat, de nem engedi magát szembesíttetni egy plebejuszszal! Itéljetek el: én nem szólok többet.

Opatovszky Kornél egyik kezében a csizmahuzóval, másikban a letoló mankóval fordult Diadém barátjához, annak vállaira borulva.

– Oh barátom, hogy ilyen atyának ilyen gyermekei lehetnek!

Erre Diadém úr is, meg a báróné is nem állhatták meg, hogy hangosan föl ne kaczagjanak.

– No de, kedves barátom, mondá Diadém úr, csakugyan gondolj rá vissza, vajon nem lehetséges-e, hogy te egyszer valamikor irtál ilyenforma tartalmú levelet Rokomozernek, a miben biztatod, hogy hozod a sok pénzt?

– No, a mi igaz, az igaz, de nem ma!

– No hát akkor nyugodjunk meg a dologban. S minthogy a thea készen van, lássunk hozzá. Aztán majd könnyebben értjük egymást.

– Nem bánom. Hanem az a gazember üljön velem szembe, hogy mindig a szeme közé láthassak. Mert ez egy irtóztató gonosztevő. Nézd, hogy állanak a szemei keresztbe. Csak te tudnál valami fegyintézetet ilyen kiskorú gonosztevők számára, hogy oda be adhatnám vagy tíz esztendőre! Nézd! Meg sem rágja, a mit lenyel. Ez képes volna az apját megölni: úgy tartja a kezében azt a kést! No, te semmiházi. Hát ne húzd le úgy a fejedet. Hát nézz a szemembe! No hát mondd meg, hogy hitták görögül a zsidóboltost?

Erre a kérdésre Arnold még jobban lehúzta a fejét.

– No, ott van ni. Azt sem tudja.

– De édes barátom. Csitítá Diadém úr. Hisz a hellenek idejében még nem voltak Hellászban a zsidók.

– Hogy ne lettek volna? Hát hiába mondaná a népszólás: «zsidót viszek görögnek!»

A báróné ma azonban különösen kötekedő kedvében volt, s ezuttal elég jó oka is volt rá, hogy azt a báró ellen fordítsa.

– De uram, nem lehet ezt rossz adomákkal elütni. Önnek a levele határozottan szólt. Ön tudja azt jól, hogy miről van szó. Önnek kellett e napokban pénzt kapni.

– No igen. Annak a nyomorúságos negyvenezer forintnak a kamatját, a mi le van téve.

– S a mit nem adnak ki másnak, egyedül önnek.

– No, igen, hát no! Két ezer forint az egész.

– Négy napja, hogy ön azt megkapta.

– Mennyi lyuka volt már annak!

– Tudom. Például Pozsonyban az Arany-Rózsánál a fáró-bank!

– Micsoda fáró-bank? Nem is az Arany-Rózsánál van. Ott sem voltam.

– No hát a szép chansonette énekesnő az arenában.

– Micsoda chansonette énekesnő? Soha a nevét sem hallottam.

– No hát hova tette ön a kapott pénzt három nap alatt?

– Oh édes papa! szólt közbe Czenczi baronesse, tedd meg kérlek szépen a kedvemért, mondd azt, hogy kirabolt az úton egy alföldi betyár.

Erre Diadém úr nem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon. A báróné mérges volt, de mégis elragadt rá a nevetés.

Erre aztán Kornél báróból kitört a csinált düh. Fölugrott az asztaltól s az asztalkendője két végét rángatta a két kezével, mintha szét akarná tépni, s homlokon ütögetve magát, nagy elkeseredéssel kiálta föl:

– Oh, az borzasztó, mikor ilyen elvetemedett gyermekei vannak egy «ilyen apának!»

Az ilyen apára való hivatkozás csak még jobban fokozta a felköltött derültséget.

– Parancsolja ön a gyermekeit a szobáikba! mondá a báró papa a báróné mamának. Akkor nyilatkozni fogok.

Czenczi nem várta be a parancs-szót. Kapott rajta, hogy hivatalból kergetik el s ezzel megszünik az inquisitio. A két gyertyatartó közül az egyiket felkapta s indult vele kifelé, útközben a kredenczen hagyott sonkamaradékot a zsebébe csusztatva. Példáját Arnold is sietett követni.

– Hohó! kiálta utána Kornél papa, megragadva a fia gallérját. Hová viszitek azt a gyertyatartót?

– A szobánkba. Nekünk nincs gyertyánk.

– Hát tudod-e, hogy hívják görögül a gyertyatartót?

– Ugyan hagyj már Arnoldnak békét, papa! Szólt közbe Czenczi, kiszabadítva a bátyja gallérját az apja körmei közül. Hiszen azt minden ember tudja, hogy a gyertyatartót görögül kandelábernek hívják!

Azzal futott kaczagva a bátyja után.

A báró papa ellenben elkeseredve dőlt Diadém úr nyakába, zokogó pathoszszal rebegve:

– Oh barátom! Az irtózatos, mikor egy apának ilyen gyermekei vannak! Szólj: nem tudsz valahol egy szigorú katona-iskolát, a hova ezt a ficzkót beadhatnám? a hol mindennap kurta vasra vernék. Okvetlen zsivány lesz belőle.

Diadém úr lerázta a válláról.

– No, uram, hát folytassuk a dolgot. Mondá a báróné.

Kornél ezt úgy értette, hogy visszaült az asztalhoz s elkezdte a felszelt sonkát fogyasztani; ez volt az ő dolgának a folytatása.

– Hát lesz szives ön felvilágosítást adni a négy nap előtt felvett összegnek a hovafordításáról.

– Öhöm, vakkantá az rá, teletömött szájjal. Aztán nagyot nyelt, egyet ivott rá, megtörölte a száját. Ekkor aztán egészen bizonyos volt felőle, hogy a mit most fog elsütni, az olyan puska lesz, a mitől mindenki elveszti a harczi kedvét. Azonnal hozzáfogok, mihelyt az én kedves Diadém barátom szives lesz a maga számadását előterjeszteni és felvilágosítani, hogy hova lett az apátvári uradalomnak tizenhárom esztendei jövedelme, a minek a kezelése ő rá volt bízva? Hová lett hatvanezer hold földnek a jövedelme? A malmok, a fűrészmalmok, a papirosmalom, a vasgyár, a schweizerei, az üveghuták javadalmai? A regale, a vámok, a bérletek? Mit hajtottak be azok a nagyszerű beruházások, a miket létrehozatott az én költségemre, a mikre annyi sok adósságot felszedtem, hol vannak a részvénytársaságok dividendái, a miknek alapítója lettem? Mind ezeknek úgy hiszem, olyan halomra kellett már nőni, hogy ha az napfényre kerül, akkor az én számadásra váró kétezer forintom tört számnak se válik be mellette.

Diadém úr és a báróné összenéztek s mind a kettő egyszerre mormogta ezt a szót: «Koczur!» Ennyi bölcseség Kornél bárótól magában ki nem kerül. Erre már őt okvetlenül a spiritus familiáris eszelte fel.

Diadém úr félrevont szájjal mosolygott s szivarját beledobta a kandallóba.

– Nagyon örülök rajta, kedves báró úr, hogy önt egyszer olyan kedvében találom, a mikor erről a tárgyról tüzetesen ohajt értesülni. Abban a reményben, hogy önnel e napokban okvetlenül össze fogok találkozni, elhoztam magammal mindazokat az adatokat és okmányokat, a mik tizenhárom évi működésem tisztába hozatalára vonatkoznak. S ha kivánja, rögtön előhozhatok mindent s megkezdhetjük.

Kornél báró nyugtalanul tekintgetett körül. Nem érezte maga mellett Koczurt, s az esze nagyobbik részét annál szokta tartani.

– Hát ezt majd halaszszuk nappalra. Én a sok részlet megvizsgálásához úgy sem igen értek: lesz más, a ki érteni fog hozzá. Én csak azt kérdezem: nekem van egy roppant nagy birtokom, a min akkor, midőn a gyámság alul felszabadultam, nem volt semmi adósság, mindent letisztázott a gyámom. Ellenben egy kerek millió készpénzt adott a kezembe. Angliából hozattam magamnak vendégeket a vadászatra. Ostendeből az osztrigát, Johannisbergből a bort s Berlinből az elsőrendű énekeseket, Koczur mellett még egy irnokot kellett tartanom, a kinek egész nap dolgot adott a részvényeimről és államkötvényeimről a szelvényeket leollózni; a míg most…

–… A míg most: segített neki az eszmekört kiegészíteni maga a báróné, mikor fülig sárosan haza érkezik ön egyedül, itt várja a hideg sonka, savanyú vinkóval, a gyermekei rongyosan s azok közül az egyik, hogy egy ebédet kiszédeleghessen magának, kénytelen a laczikonyhában maga danolni és tánczolni a betyár közönségnek; s jelenleg Koczuron kívül még egy egész Rokomozert kell önnek tartani, a kinek egy egész nap dolgot ád feljegyezni, hogy mikor, hol és kinél jár le önnek egy váltója, mikor, hol és kitől lehet új kölcsönt felvenni, hogy a réginek az uzsoráját kifizessék vele? Úgy-e, hogy ezt akarta ön mondani?

– Nagyon jól be van ön avatva, báróné. Csókolom kezeit. Igenis. Ez a kérdés. Hogyan lehet ez így, barátom, Diadém?

Dehogy lett ebből valami számadás! Hiszen minden évben megkisérlették azt egyszer, vagy többször is, hogy egymásnak beszámoljanak, a földesur és a meghatalmazottja; de mindig azon végződött a mulatság, hogy a báró úr a harmadik, vagy negyedik kellemetlen tételnél felugrott a helyéről, közbekiáltva, hogy ez mind ostobaság! s aztán csak azon volt, hogy most hirtelenében kerítsenek neki valami pénzt, azért aztán, hogy azt megkapja, beleegyezett mindenbe, aláirt mindent, a mit eléje tettek, s igyekezett mentül előbb menekülni hazulról.

– Ostobaság! Csupa merő ostobaság! Mindennek a kormány az oka. A vasgyárak tönkrementek, mert a kormány leszállította a magyarországi hizott marha kivitelét Ausztriába, a keleti marhavész miatt. Jól van. A czukorgyáraink megbuktak, mert a kormány felemelte a czukorrépaadót. Hát miért nem buktatjátok meg ezt a kormányt?

– Azt magam is szeretném tudni.

– De hát utoljára is valami jövedelme csak volt ennek a rengeteg nagy dominiumnak?

– Igenis. Negativ jövedelme.

– Mi az a negativ jövedelem?

– Hát az, hogy rá kellett fizetni.

– Ezt nem vagyok képes felfogni.

– Pedig nagyon könnyen megérthető. Egy esztendőben aszály volt, a másikban tavaszi fagy; a közbeesőben lenyomott gabonaárak. A bérlők mind tönkrementek. A majorsági kezelés alatt levő birtokokon készpénzen kellett venni a cselédeknek a deputátumot. Ilyen elemi csapások idején más nagybirtokos akképen segít magán, hogy összehúzza a kiadásait, otthon marad, lemond költséges szenvedélyeiről; «mi» azonban ennek az ellenkezőjét tettük, épen akkor kezdtünk hozzá a legnagyobb fényüzéshez.