– Tudom már az okát, hogy miért nem jönnek? A legénység mind odabenn van Illaván az ujonczállításon.

– Az öregek pedig nem vállalkoznak.

– Megpróbálok még egyszer kürtölni.

– De pedig jó lesz, ha nem kürtölsz olyan sokat, mert még ide csődíted a zsandárokat. Úgy is nagyon sokan tudják már ezt a rejtekhelyet. Legfőbb idő, hogy innen máshová szállíttassuk a féltő portékáinkat, minden haladék nélkül, biztos embereink által, a kiknek a hallgatását jól meg kell fizetnünk.

– Ejh! Nem azt teszszük! A legénység egy része estére visszakerül. A lavina megindítására egy hólapda is elég. Nem várunk tovább. Fölnyitunk egy ládát; mindegyikünk a vállára vesz tíz-tizenkét puskát, levisszük magunkkal; ott lesz, a ki azon megosztozik, s húsz ember elég kezdetnek, holnap lesz belőle kétszáz, holnapután kétezer. Előre!

A drága barátom szepegni kezdett.

– Csak nem gondolsz ilyen bolondot?

– Micsoda bolondot? Megválogasd a szót, mert a nyelvedbe találsz harapni.

– Hogy mi innen egy csomó szuronyos puskát vigyünk be ketten a városba s ott kiosztogassuk?

– Hát nem arra valók ezek?

– Vigye kiki a maga puskáját a vállán, én nem czepelem.

– No hát czepelem én! A ki fél a következményektől, nagy az erdő, tovább mehet!

– Barátom! szólt Koczur, egész elérzékenyülten ragadva meg Gorombolyi karját. Gondold meg, mit kezdesz. Mi lesz ennek a vége? Egy szent ügyet koczkáztatsz vele.

– Ejh, hagyj nekem békét! Én nem szoktam arra gondolni, hogy mi lesz a vége annak, a mit elkezdek.

– Azt látod, hogy én lelkiismeretesen teljesítettem, a mi kötelességem volt. Itt az ezer puska. De azt is látod, hogy egy magad vagy hozzá. Magad csak nem harczolhatsz ezer puskával. Nincs még megérve rá a publikum. Nincs kellően előkészítve, átgyurva, felpaprikázva. Tegyük ezt félre alkalmasabb időkre. Majd mikor minden elcsendesedik. Én mindent elteszek az útból. Ezerkétszáz forinttal elsimítok mindent. Egy fegyvert sem kapnak meg nálunk.

– De, engemucscse, azt megfogják kapni, a mit én a kezembe veszek! kiálta Gorombolyi, félrelökve Koczurt az útjából s berohant a boltüregbe, a hol a ládák álltak s mielőtt a drága barátom megakadályozhatta volna, a fejszéje fokával leütötte az egyik ládáról a lakatot, s aztán felrugta annak a tetejét.

A felnyilt ládatető alatt ott ragyogtak szépen egymásra rakva, a legderekabb mészkövek, a miket csak ezen a környéken lehetett kapni. Nagy birkafőnyi mészkövek, és semmi egyéb.

Mikor azt meglátta Gorombolyi, egyszerre hangos hahotára fakadt. Úgy kaczagott, két kézzel a ládába fogózva, hogy az egész teste apróra rázódott bele.

A kedves barátomat megcsalta ez a nevetés. Azt hitte, hogy az igen természetes válasz erre a felfedezésre. Hogy ezt a «tréfát» is csak a mendikás csinyek közé fogják számítani neki, olyan forma ez csak, mint mikor a bennlakó diákok egymásnak névnapi ajándékba nagyszerűen lepecsételt katulyákat küldenek s aztán a nagy várakozást jutalmazza egy darab papirba takart tégla. Röhöghet azon az egész contubernium. Hisz az ilyen imposzturákat már megszokták a Koczurtól. Mikor kisül, megkergetik, meg is agyalják, hanem azért csak mégis sokáig elnevetnek rajt. Hát ez is csak olyan kóficz. Rábízzák a Koczurra, hogy hozasson be a határon csempész-utakon több rendbeli ládákat, tele ócska vassal. Ő előre tudja, hogy nagy gaudium lesz ennek a vége. Azokba a ládákba, a mik az ő közvetlen gondoskodására vannak bízva, a veszedelmes puskák helyett rakat ártatlan köveket. Hiszen mindegy azoknak a ládáknak, hogy Minié-puskákkal, vagy mészkövekkel megterhelve vándoroljanak-e az apátvári granáriumból a temetvényi romok boltjaiba, s onnan megint tovább? míg egyszer valaki csakugyan rájuk akad, a kinek a felsülésén aztán nagyot lehet majd nevetni! A nevetés ideje megjött. Gorombolyi kezdte. A nevetés pedig ragadós. A kedves barátom kontrázott neki teljes erejével; egész vörösre röhögte a pofáját.

Pedig jobb lett volna neki az ordító oroszlán szeme közé nevetni ebben az órában.

Mert ez a kaczagás, a mi Gorombolyit meglepte, olyan volt, mint a kínpadon sütögetett embernek a nevetése. Mint a kinek valami ördög csiklandozza belül a szive táját. Egyszer csak felugrott a feltört láda mellől s markába kapva egyet azokból a perduellis nagy kövekből, odarohant Koczurhoz és megragadta a torkát. Aztán csak úgy az összeszorított fogai közül beszélgetett hozzá:

– Te kutyalélek! Most micsoda halál nemével végezzelek én ki téged? Mondd meg! Mert ha mindannak a pereputynak, a ki miatt a nemzetemet elkezdem meggyűlölni, egy nyaka volna, hogy azt most egyszerre kitekerhetném… ha azt az egész utálatos, szájra nagy, szivre lágy csőcseléket, a kit ez a te koponyád képvisel, ezzel a kőcsapással egyszerre összezúzhatnám, úgy összetörnélek, úgy szétszaggatnálak, hogy valamennyi ördög nem rakna többet össze emberi formába! Tudod, hogy mit tettél? Megölted a «magyarok Istenét!» Nincs többé a magyarnak külön Istene! Eredj, szaladj, ugorj, czudar! Be ne fertőzze kigyóvéred a kezemet. Az Isten világának minden népe késsel számolna le veled az ilyen árulásért, én a csizmám sarkával végzem a leszámolást.

S úgy tett. A drága barátom hat lépést kalimpázott orrán, száján, két tenyerén előre, e leszámolás után.

– És most hordd az irhát, a hogy a csánkjaid birják! mert azt nem mondhatom, hogy kővel agyon nem hajigállak.

Koczur szaladt, még pedig úgy, hogy a fejét hátra fordította, hogy az utána repülő kövek elől félre ugrálhasson. Mint az ágyugolyók, úgy zúgtak el azok a füle mellett, ha egy megtalálja, bizony a fűbe harap. A sűrű bokrok aztán menedékbe fogadták.

Gorombolyi pedig visszament az oduba, s mind felnyitogatta a deszkaládákat. Mindegyik kővel volt megrakva.

Gorombolyi egy más világ lakójának érezte magát. Egy idegen planétába esett bele, a hol az embereknek a lábaik helyett földbe vert gyökereik vannak, mint a fáknak; s nem hallanak és nem látnak; úgy élnek, úgy tenyésznek, úgy regnálnak, mint a tengerben a csigák. Az ő lába alatt meg nem akar megállni ez a föld, mintha eltaszítaná magától, mintha elvesztette volna a vonzerejét, a mit a földlakókra gyakorol, a kik az ő porából vették a testüket. Úgy tetszett neki, mintha nem is járna, hanem csak repülne, mintha egy percz alatt csak egy gondolatra jutott volna fel a mély pinczeoduból oda a legmagasabb toronynak az ormára, a honnan eléje tárul az egész nagy világ.

Az «ismeretlen» nagy világ. Ez nem az a világ, a mit ő hazájának nevezett. Abban az ő kürtszavára más viszhang felelt, mint az erdőké. Hol van az a tábor, a kit ezek az erdők az ő hivására előadtak? Hol vannak a hősök, a kik úgy vágytak a sebek után, mint a vőlegény a menyasszony csókja után? Hol vannak az óriások? A fanyövők, a sziklamorzsolók, a kik várakat döntöttek le vállaikkal? Hol vannak a csodatevő tündérek, a kik a papirost aranynyá, a követ kenyérré, s a lágy emberi szivet kemény aczéllá tudták változtatni? Elmultak a «Tegnap»-pal? Mi van itt most köröskörül? Egy új nap? Hát csakugyan igaz volna az, a mit az a völgylakó bölcs mondott, hogy a «Tegnap» olyan halott, a mit fel nem lehet támasztani? A ki erre vár, vagy csal, vagy csalódik. Ime, senki sem jelen meg a hivásra. Pedig hallják azt jól, értesítve vannak. És hogyha mindazok, a kikre várt, csakugyan összegyültek volna, most mit kezdene velük? Fegyver helyett követ adna a kezükbe? A félsiker milyen kudarcz lehetett volna. Milyen nagy csendesség van köröskörül. Ki van meghalva ebben a nagy csendességben? A hit, egy hajdani választott Istenben. Nincs hit a próféták jóslataiban, nincs hit a zászlók szineiben, nincs hit a hűségben; minden ember fél, számít, kétkedik, panaszkodik, tür, nem bízik másban, nem bízik magában. A kit megcsalt más, visszacsal egy harmadikat. Az új nemzedék fázik a tettektől s ki van fáradva a tétlenségtől.

A mélázó feje fölött kóválygott egy nagy kőszáli sas. Tág karélyokban uszta körül a felhőtlen kék eget. Prédára les ilyenkor. Egyszer aztán leszállt az átelleni oromra. Megtalálta talán?

… A szédítő mélységbe alábámuló ember tovább beszélgetett a zúgó erdővel.

… Milyen jó szerencse, hogy a kétségbeesett emberek kitörése nem sikerült. Okos ember volt, a ki azt elnyomta. Hisz nem lehetett volna ahhoz olyan világraszóló nagy eseményeket kötni, a milyenek tervben voltak. Egy utálatos rablókaland lett volna belőle rém-nagyságban.

Nem jó már ez az élet!

Gorombolyi eltakarta az arczát s valami szót rebegett, ki kellett annak törnie az ajkán:

«Nem szeretem a hazámat!»

Van-e emberi érzés, a mi ezt a gondolatot végigérje?

A könyei csorogtak végig az arczán.

Egyszer csak valami kaczagás hangzott föl a völgyből.

A megkergetett Koczur kijutott a romok közül s ott haladt el az ösvényen, a magas bástyatorony alatt, a melynek az ormán Gorombolyi állt.

A veszedelmen túl jutva, ismét birtokában találta magát egész cynismusának.

– No, pan bratye generál! kiálta föl Gorombolyihoz, nem kürtölnénk még egyet a tótoknak?

A mélázó egyszerre fölriadt, s az észvesztő düh, a mit a gúnyhahotázó pofa fellobbantott szivében, elszédíté. Felordított embergyűlölő haragjában s onnan a tíz öles magasságból levetette magát boszantójára.

Az, a mint az arkangyali alakot repülni látta maga felé az égből, a rémülettől hanyatt esett, s a lejtőn nagyot henteregve, mozdulatlanul maradt, szemeit maga elé meresztve, mindaddig, a míg ijedtéből felocsudva, meg nem győződött róla, hogy az égen át repülő alak nem kel fel többet a földről, hogy őt megölje.

Egy ideális emberrel kevesebb a világon.

Egy olyan ember szünt meg élni, a kinek a létezését már mai nap nem is hiszi el senki, a ki minden psychologia, metaphysica, ethica és logica ellenére olyan utakon járta végig az életet, a minőket a mai szürke világban meg nem tapos utána senki.

S ugyan jól tette, hogy meghalt; így legalább nem tud róla semmit, hogy halott; mert ha élve maradt volna, mai nap sokan szemébe mondanák azt neki.

… A mint Koczur felocsudva rémülete merevségéből, lassankint megtalálta azt a gondolatot, hogy a földönfekvő ember csakugyan halott, az önzés józan gondolatjai megtalálták a nála szokott helyüket.

Odasompolygott a földön fekvőhöz.

Az arczczal feküdt a sziklán.

Megfordította és kikereste a zsebeit.

Megtalálta, a mit keresett. Diadémnak a levelét az udvari kanczelláriához.

De biz a tárczáját is kivette onnan. Abban pénz volt.

Ezt nem lehetett ott hagyni, nehogy a kik rátalálnak a holttestre, eltulajdonítsák. Ő nála jó helyen lesz az, mint felmondhatatlan kölcsön.

Még a halott óráját is jó lett volna biztosabb helyre eltenni, de már akkor egy harmadik beavatkozott.

A hatalmas kőszáli sas szétterpesztett szárnyaival nagy suhogva szállt alá a bástyaoromról s félszárnyával kegyetlenül pofon üté a halottrablót, elkergetve őt onnan.

«Ő az enyim!»

HÁNY PERCZIG ÁLLJA KI A VÍZ ALATT.

– Három lépésre a testemtől! Kiálta felugorva karszékéből Atalanta báróné, mikor báró Opatovszky Kornél útiöltözetében betoppant a társalgóterembe, s azzal a két tenyerét az arcza elé tartva, hogy még ne is lássa a férjét, beszaladt a hálószobájába, magára zárta az ajtót s otthagyta a bámuló urat Diadém úr társaságában.

Diadém úr a reggelinél ült a bárónéval s nem hagyta magát e jelenet által megzavartatni; épen vajat kent a kenyérszeletkére.

– Hát? Hát most mit vétettem én? hebegé, hosszúra nyúlt képén egész gyámoltalan belsejét elárulva, Kornél báró.

Diadém úr csendesen, csak úgy becsukott szájjal nevetett s aztán egyet szürcsölt a theájából.

– Épen jókor tetszett megérkezni. Nem méltóztatott még reggelizni? (Hol a kányában?) Tessék mindjárt elfoglalni a báróné csészéjét. (De hátha kijön még?) Ne tessék félni, nem jön az ki a szobájából, a míg ön itt van.

– De hát már mit vétettem én megint? szepegett Kornél báró, hanem azért csak leült a felesége helyére s maga elé huzta annak a theás findzsáját.

– Hja, jah! Kedves báró! Mikor ön úgy sporadice felfeltünik ennél a háznál, mint valami keletindiai utazó, hát olyankor ön maga sem tudja, hogy a sok közül melyik elkövetett vétkére emlékezzék, a miért önt idehaza görbe szemmel fogadják? Ezuttal azonban soha se tegye ön magát, mintha nem jutna eszébe, mit vétett a többieknél szokatlanul nagyobbat? Önt most kergették?

– No hát?

– Ez persze rendes dolog. Rendesen olyankor szokott hazakerülni, a mikor kergetik. Ezuttal azonban nem a hitelezők kergetik, a személyfogsági parancscsal a kezükben, nem is elcsábított ártatlanságok vérszomjazó rokonai, hanem sokkal nagyobb urak.

– Én nem tudok semmiről.

– Nem tud semmiről? Hát nem hallott valamit arról az esetről, hogy az illavai fegyenczek fellázadtak, majd csaknem sikerült nekik kitörni a börtönükből; jó szerencse, hogy ott volt akkor Illavay, a kire a népség hallgat, annak a segélyével sikerült leverni a lázadókat.

– Úgy kellett nekik, a gazembereknek.

Diadém úr elnézte, hogy a báró hogy tölt a théájába rhum helyett olajat, s megiszogatja, azt sem tudja, mit iszik.

– Hanem hát ugyanez alkalommal az történt, hogy a rablók ellen forduló népség valami titokteljes úton fegyverekhez jutott, s ezek a fegyverek legújabb szerkezetű franczia puskák voltak.

De már erre a szóra csakugyan a torkán akadt Kornél bárónak a thea. Még több olajat töltött hozzá.

– Hát aztán?

– Aztán akadtak kiváncsi emberek, a kik szerettek volna a nyomára jutni, hogy mi módon kerültek ide azok a puskák?

– Hát mit bánom én?

– De bánja Koczur. Mert ő okos észszel odafenn Pesten kifecsegett mindent, a mit önmagukra vállaltak Olaszországban.

– Én? Olaszországban? mondá Kornél báró, felfelé forgatva a szemeit s kezét keblére szorongatva ártatlansága érzetében. Én semmiről sem tudok semmit.

– Jó lesz azt is eltagadni, hogy ott volt. Késő már. A terv el van árulva. Önök tömérdek ládát hozattak be a határon ez alatt a czím alatt: «ócska vas», s felhasználták az én általam itt felállított Bessemer-aczélgyárt ürügynek. A ládák után kutat a hatóság mindenütt. A komplott fejét már ismerik, csak azért halogatják az elfogatását, hogy a további szálakat is megtalálják általa. Koczur már ki van péczézve, s a legnagyobb baj, hogy e veszedelmes háló egyes fonalai egész mi hozzánk elérnek s némelyikünknek a lábán csombókra is vannak szorulva.

Kornél báró már most jónak látta egy pohár vizet felhajtani, olyan melege volt.

– Én nem tettem semmit.

– Csalódik, ha azt hiszi. Ön nagyon sokat tett, ön hordta magával Koczurt mindenüvé. Mikor mi kérve kértük önt, hogy bocsássa el magától ezt a veszedelmes embert, s ezt ön nekem és a nejének ünnepélyesen meg is fogadta, akkor ön a helyett, hogy adott szavát beváltsa, maga futott el a háztól s itt hagyta minekünk Koczurt, a kinek azután szabad keze volt az egész veszedelmes tervet előkészíthetni. S a mi ebben az egész szomorú történetben a legszomorúbb, az, hogy mi is bele vagyunk keveredve mind a hárman, azon nyugták által, a miket a Koczurtól fölvett pénzről neki átadtunk. Az nem volt igaz, hogy ő e pénzt egy bécsi építőtársaságtól kapta volna, kiegyezés díjában.

– Persze, hogy nem onnan kapta. Hanem… (Kornél báró majd kivakkantotta a pozsonyi csendes ház jótevő halottjának a titkát.)

– Hanem honnan? Ön jobban tudja tán?

– Nem. Én nem tudok semmit.

– Ez a legjobb felelet minden vallatásnál, «nem tudok semmit!» Signore Nonmiricordo. De azt csak tudja ön, hogy Koczurnak soha életében nem volt elajándékozni való pénze, s ha az egyszer elkezd ezereket osztogatni, azoknak kellett valami eredetének és valami czéljának lenni.

– Azt én tudom, de nem mondhatom meg.

– Talán ha nekem nem, a bárónénak felfedezhetné ön.

– No, hisz az kellene még! (Szép tréfa lenne belőle, ha Kornél báró elmondaná Atalantának azt, a mit ő «tud» annak a pénznek az eredetéről, Temetvényi Pálma grófnőről, még a tervbe vett válóperről! Ez volna a drága mulatság.)

– Akkor majd valami más helyen kell önnek ezt a tudomását napfényre hozni.

– Miféle más helyen?

Diadém úr szép tulipánformára hámozta a piroshéjú hónaposretket e vallatás közben, s nem kinálta meg vele a házigazdát.

– Úgy gondolom, hogy a haditörvényszék előtt.

– Hogy jövök én a haditörvényszék elé?

– A hogy más ember szokott: kedve ellenére.

– De hát mit tud rólam a haditörvényszék?

– Csak annyit, hogy ön pénzt vett föl Koczurtól, megnevezetlen czélra.

– Hát azt hogy tudja?

– Úgy, hogy én megirtam ezt a bécsi udvari kanczelláriának.

A báró ijedtében felugrott a székről.

– Ön megirta? Hát minek irta meg?

– A legsürgősebb elővigyázatból. Ha egy napot késedelmezem, a mi nyakunkra kerül a hurok, így a Koczur marad benne. Ha Koczurt elcsipik s nála találják a nyugtáinkat, soha tisztára nem mossuk magunkat a kompliczitás vádja alól. De a midőn mi jelentjük fel elébb a veszedelmes titkot, nemcsak a bajtól tesszük magunkat mentessé, hanem még érdemeket is szerzünk általa odafenn. És elvégre is nekem kötelességem nem annyira a magam érdekében, mint a gondjaimra bizott gyermekek védelmére, minden törvényes eszközt mozgásba hozni, a mi által őket az apjuk könnyelmüségéből származó végveszélytől megmentsem. Ön védheti magát majdan, a hogy akarja, én védni fogom a nejét és gyermekeit, a hogy én tudom.

Kornél báró e lesujtó indokolásra azzal felelt, hogy végigvágta magát a diványon, mint a ki a deresen végignyul önként, s várja a megérdemelt olvasatlan huszonötöt.

Diadém úr készen volt a reggelivel s a szájmosással foglalta el magát; átengedve ez idő alatt a nemes bárót lelkiismerete mardosó férgeinek.

Az megint felugrott a diványról, s nagy lépésekkel járta végig az étkezőt, mintha távgyaloglásra fogadott volna.

Egyszer aztán csak staciót tartott, s nagyon vékony hangon kérdezé:

– Hát igazán nagy baj lehetne abból, ha azt gondolnák, hogy azt a pénzt a Koczur az «Izé»-től hozta, és nem attól a másik «Hogyhiják»-tól?

– Azt igen könnyen meg lehet jövendölni előrement példák nyomán, felelt Diadém úr, gondosan megtörülgetve az ujjai hegyét a szalvétában. A birtok konfiskálva lesz. A báró úr a maga személyére nézve Josefstadtba vándorol, nehéz fogságba, tíz-tizenkét esztendőre, és a mi fődolog, elveszíti a báróságát, még a nemességét is.

– Micsoda? Hát hogy fognak híni, ha nem bárónak?

– Úgy, hogy «hallja kend paraszt!»

Erre megint végig kellett heveredni a diványon. Ilyen csapást állva nem lehet elviselni.

– Egyébiránt tegyen a báró bölcs belátása szerint, mondá Diadém úr s magára hagyta Kornélt az étteremben.

– Bölcs belátás? De hát hol vegye azt az ember, mikor senki sincs idebenn, a ki jó tanácsot adjon.

Senki sincs? Dehogy nincs! Hát ez a «karthausi» mit vétett?

Nem az a karthausi, a melyik csak egyet tud mondani: «memento mori!» hanem az a másik karthausi, a melyik szintén csak egyet tud mondani, azt, hogy «memento vivere!» Az a szép arany fényben csillogó chartreuse a palaczkban.

Kornél azon különcz természetek közé tartozott, a kiknek akkor jön meg az étvágyuk, a mikor egyedül maradnak. Akkor aztán beszédessé is lesznek, mikor senki sem hallja.

Fölkelt s odaveté magát egy karszékbe s azt az asztalhoz gördítette. Első dolog volt egy pohár chartreueset felhörpinteni. Az első pohár pálinka is mindjárt bátorságot önt a szivbe. «Ej mit? Nem eszik a levest olyan forrón, a hogy főzték… Ha az embernek világos igazsága van, akkor senkitől se féljen».

A nagy szelet sajt és puha kenyér bizonyítá, hogy az ember el van szánva az önvédelemre. A második pohár chartreuse világosságot terjesztett az agy homályában. Hiszen igen könnyű a védelem, csak elő kell vele állani, hogy a Koczur osztogatta pénz honnan támadt elő? a pozsonyi élő halottól s azzal minden ki van magyarázva. De hát ha nem akarják majd elhinni? Hol vegye az ember a bizonyítékot? Megszerzi az ember magától az eltemetett grófnétól, a hajdani jegyesétől. De hogy jut annak a szine elé az ember? mikor az senkit sem bocsát be a kapuján, a ki élő teremtés, se embert, se állatot? A harmadik pohár abból a jó gondolatokat keltő arany nedvből mozgásba hozta az ötletek villanyszikráinak elektrika masináját.

Abban az agyban lakik valami! Nem üres az. Csakhogy nagyon összevissza vannak benne hányva a bútorok. Megtalálta már, a mit keresett. Maga is nevetett rajta. Az nagyon jó lesz! Olyan simán fog menni, mint az a kenyérre kent vaj. De hát aztán mi lesz, ha ezt Atalanta báróné megtudja? Az sárkánynyá fog változni legottan! A negyedik pohár chartreuse aztán hősi bátorságot önt a szivbe. Hát ha haragszik, haragudjék, tessék neki elválni! Jól van asszonyom! Ha azt mondtuk, hogy «három lépésre a testemtől!» hát legyen ebből a három lépésből harminczhárom ezer! Az Opatovszky névnek akad más viselője. Tessék hozzámenni Diadém úrhoz! Úgy is nagyon értik egymást. Majd meg fogják látni, hogy mi lakik ebben a kebelben? Ők fogják megbánni. Hát ők elárulták Koczurt? bevádoltak engem? No majd visszaárulja őket Koczur; majd visszaárulom én! Majd megmutatom én kendteknek, hogy ki itt az úr Apátváron? Még azt mondta nekem, hogy én leszek a «kend!» Ti lesztek a kendtek! Halljátok kendtek! Elmehetnek kendtek!

Ezt mind fenhangon mondogatta el Kornél báró az ő tanácsadó jó barátjának, a karthausinak; a ki úgy látszik, nagyon helyeselte ezt az elhatározását, mert még egy ötödik pohárral is megkinálta, a mire azért van szükség, hogy e nemes elhatározások mind jó emlékezetben maradjanak. Egy nagy darab sonka bánta meg e merész megállapodást.

Akkor aztán fölkelt a báró, átment a szobájába, lefeküdt, elaludt s mire fölébredt, úgy kiment a fejéből az ijedtség is, meg a bátorság is, hogy egy kis kényelmetlen ványódásnál egyéb nem maradt fenn utána, a mi ellen ismét a legjobb szer az, hogy az ember a vállára veti a puskát s elmegy az erdőre szalonkázni. A szalonkák ugyan ilyenkor nem húznak s azokat röptiben nem is lőné le Kornél báró, mert ahhoz nagyon szeleskedő; hanem a helyett tönkre srétezett egynehány őzsutát, a kik elég naivok voltak a vadászati óvóidőszak tilalmában bízva, a báró lőtávolába vetődni. A mint megéhezett, betért a patakmolnárhoz s megvendégeltette magát, udvarolt a molnár leányának s igért neki egy pár arany függőt; azután megint ment az erdőre vadakat űzni. Véletlenül összetalálkozott egy vakmerő borzzal, attól megijedt, elfelejtette, hogy puska van a kezében, neki lódult, otthagyta az erdőt. Mire hazaért, a borzból medve lett. Otthon Diadém úrnak, meg az inasnak azt mesélte, hogy medvét látott. Az egy medvéből utóbb két medve lett, utoljára egész medvefalka s másnap, harmadnap semmi olyan közel fenyegető veszély nem volt Kornél báróra nézve, mint az erdőit nyugtalanító maczkók serege és komolyabb feladatot nem ismert, mint azok ellen hajtóvadászatot indítani. Az egész összeesküvést, fegyverládákat, haditörvényszéket csőstül mind elfelejtette.

Gondoskodtak azonban róla, hogy az emlékezete felfrissíttessék.

Egy szép reggel, mikor megint a vállára vette a puskáját s neki indult az erdőnek, hogy fajdkakast lőjjön, Diadém úr megállította az útban s azt súgta a fülébe:

– Jó lesz azt a puskát eldugni valami rejtekbe!

– Miért?

– Azért, mert rögtön itt lesznek a zsandárok házmotozást intézni a kastélyban fegyverek után. S ha ezt megkapják, ezt is elviszik.

– Ne mondja!

– Hát nem hallott még a báró semmit a tegnapi eseményekről?

– Egész nap feküdtem. Rosszul voltam.

– No hát az történt, hogy az egész komplottot fölfedezték, a minek a vezetője Gorombolyi, egyik eszköze pedig Koczur volt.

– Lehetetlen az.

– Annyira bizonyos az, hogy e fölfedezés következtében Gorombolyi már halva is fekszik. Hogyan halt meg? kik ölték meg? azt senki sem tudja. Csak gyanítani lehet. Korán reggel látták őt Koczurral a temetvényi vadas erdők felé sétálni, mind a kettőt fegyver nélkül s az nap délben a napszámosok, a kik a mészégető számára követ törnek, már ott találták őt összezúzva a temetvényi várrom glacisján. Bizonyos, hogy úgy dobták őt le a bástyatorony magaslatáról. S minthogy Gorombolyi herkulesi termetű és gyakorlott merész férfi volt, az is kétségtelen, hogy ezt Koczur nem egyedül hajtotta végre, hanem ehhez nagyszámú czinkosának kellett lenni.

– De hát miért ölték meg Gorombolyit?

– Ez épen a talány. A rendőrség előtt régen tudva volt az, hogy Gorombolyi, a hajdani guerilla-tábornok, valami fegyveres fölkelést készít elő ezen a vidéken. Csak azért nem fogták el, hogy a terv továbbfejlődését figyelemmel kisérhessék, s azokat az embereket, a kik vele érintkeznek, a kik hozzájárnak, megjegyezhessék, s azoknak az utait nyomozhassák. Ennek a tervnek összefüggése van kétségtelenül az illavai fegyenczlázadással, de egyúttal annak a leveretésével is. A rejtélyt a beavatott körökben így vélik megoldani. Az illavai kitörésnek kellett volna gyújtó szikrául szolgálni az egész földalatti tűzakna fölrobbantásához. Hogy ez a kanócz el lett taposva, azért a czinkosok Gorombolyit vádolják árulással. Illavay csak ő tőle tudhatta meg a kitörési tervet, ennek a napját, különben hogy lehetett volna ott készen, mint valami szinész a szinfalak között, a csatszóra (Schlagwort) várva, s hogy kaphatta volna meg a dugaszban levő fegyvereket, a mik egészen más czélra voltak rendelve? Ezért Gorombolyit, a fővezért, halálra itélte a titkos vértörvényszék. Koczur kicsalta őt magával a romok közé, s ott az összeesküvők megfogták, ledobták a bástyáról. A nála volt kompromittáló iratokat azonban valószinüleg Koczur elvitte magával, a mit onnan gyaníthatni, hogy az üres tárczáját, a miből a jegyzetek ki voltak tépve, ott találták meg a bokrok közé eldobva. A gyilkosság indokára végleg rávezetett azután az a körülmény, hogy a várrom felkutatása után a csendőrök megtalálták a sokat keresett ládákat a temetvényi várrom egyik boltüregében.

– Megtalálták! No hát akkor nagyon jó, hogy ott találták.

– Helyesen tetszett az észrevételt tenni. Csakhogy ezekben a ládákban nem volt egyéb, mint mészkő. A fegyvereket már eltakarították belőlük. Hogy azokat ily hirtelen félretehették, az arra a gyanura vezet, hogy nem vitték messze.

– Bizonyosan belehányták az ó-kútba, a mit a török herczeg ásott.

– Nem hányták bele. A kút meg lett vizsgálva, egy embert leeresztettek kötélen a fenekéig; semmi fegyvert sem talált ott. És így bizonyos, hogy azokat abból a czélból rejtették máshová, hogy kéznél legyenek. Mindenki meg van felőle győződve, hogy azok itt vannak eldugva valahol az apátvári uradalomban. Koczurt minden irányban üldözik. Nagy csoda volna, ha el nem fognák, miután minden nyelvet rosszul beszél. Akkor azután az egész veszedelem önnek a nyakában marad.

– Kinek?

– Opatovszky Kornél bárónak.

– Miért?

– Mert Koczur az ön embere. Mert Koczurt ön hordta magával. Mert Koczur az ön birtokán rejtette el a csempészett fegyvereket, mert önnek a nyugtája Koczur kezében van, és mert Koczurnak van annyi esze, hogy ha hurokra kerül, ne magát vallja a fővétkesnek, hanem önt.

Opatovszky Kornél csak most érezte egyszerre a lába alatt azt a jeget beszakadni, a min addig olyan nagy biztossággal korcsolyázott: hátha nem is igaz az, a mit Koczur annak a pénznek az eredetéről neki beszélt? Szokott ám a Koczur néha nem igazat is mondani. Hogy is lehetett volna az igaz? Ugyan miért küldene Temetvényi Pálma grófnő az ő számára, meg Atalanta és a gyermekei számára pénzt? még sokat is? s ha már küldeni akar, és Illavay által, ugyan miért bizná annak az átadását Illavay épen Koczur barátunkra? Olasz pénz volt ez bizonynyal! Most már arra is emlékezett, hogy czitromszaga volt a bankóknak. S a nyugtatványok csak arra valók, hogy az Opatovszky bárók belesodortassanak az összeesküvésbe. Egészen jég alá került embernek érezte magát, a kinek a víz a feje fölött átcsapott már. Vízbehalódó kétségbeesésével kapott a legközelebbi szalmaszálhoz, Diadém úr kezéhez.

– Kedves barátom, ebből valami nagy baj lehet?

– Már nem lehet; hanem megvan. A terv explodált. A főintéző meghalt, a legközelebbi eszköz megszökött. Most Temetvényi Ferdinánd grófnak okvetlenül meg kell fogni valakit a harmad-, negyedrangú résztvevőkből, hogy azt a nagy kudarczot eltakarja, a mi ő rá az illavai lázadásból háramlik, különben meg van bukva. A gróf okvetlenül a báró úrral fogja magát kármentesíteni. Ez az alkalom Temetvényire nézve az utolsó menedék, önre nézve pedig a végső csapás. A grófról úgy is régen beszélik már Bécsben, hogy annyit sem ért az administratióhoz, mint a holdbeli ember. Azonban, ha esze nincs is a grófnak, de fantásiája sok van. Önre fogja kideríteni az egész lázadási tervet.

– Mit csináljak kedves barátom?

– Legelébb is tegye le azt a vadászpuskát, mert még meg talál vele lőni valamelyikünket.

– Legjobb volna magamat.

– Az igazán legokosabb volna.

– Azt hiszi, hogy nem merem megtenni? kiálta elvörösödve Kornél báró, s azzal a duplapuska csővégét a szájába kapta.

Hasonló mozdulatra más esetben az elszörnyedés hangja következett volna; Diadém úr azonban nagyot kaczagott ezen. Ő is az az ember volt, a ki az ilyen jeleneten tudott kaczagni, aztán meg Opatovszky is az az ember volt, a kin lehetett kaczagni.

– Ugyan hagyja abba, édes báró! Úgy néz ön ki most, mint az egyszeri rátóti ember, a ki puskával furulyázott.

Akkor aztán Kornél lecsapta a puskát az asztalra.

– Te csak nevetni tudsz, mikor nagy baj van, adj hát jó tanácsot, ha igaz barátom vagy.

(Mikor nagy bajban volt, akkor tegezett mindenkit.)

– Édes Kornél. Nagyon szeretem, hogy a baráti érzelmeimre hivatkoztál. Tudnék is neked igen jó tanácscsal szolgálni, de nem teszem azt. Nem azért, mintha sajnálnám tőled, hanem azért, mivel meg vagyok róla győződve, hogy te nemcsak hogy nem fogod követni az én jó tanácsomat, hanem annak épen az ellenkezőjét fogod megtenni. Ne jőjj tűzbe, kérlek. Van teneked valakid, a ki válságos pillanatokban a legjobb tanácsot tudja adni. Fordulj ő hozzá.

– Kicsoda? Illavay?

Diadém úr vállat vont. Ez az ember még csupa ostobaságból rájön arra, a mi legokosabb lenne. Nem kell őt tovább reszkettetni.

– No hiszen csak ott volnál most a legjobban befésülve! Hiszen gondold meg a helyzetet! Te rossz fát tettél a tűzre. Illavay ellenben a zendülés elnyomásánál erősen «felcsapta az égót». Ha te nota infidelitatisban találtatol, az egész apátvári birtokot elveszi tőled a fiskus s odaadja a legközelebbi rokonodnak, a ki Illavay Ferencz. Így csak a nyúl szokott az agár elől bemenekülni a rókalyukba.

– De hát, én Istenem! kihez forduljak akkor? Micsoda szerencsétlen ember vagyok én! A ki teljes életemben mindig csak jót tettem mindenkivel s most nincs egy igaz jó barátom.

– Kedves Kornél, szólt Diadém úr kenetteljes hangon s aztán úgy prédikált neki, mint egy methodista concionator. Emlékezzél reá, hogy van az embernek egy igazi, utolsó és egyedüli jó barátja, a kihez, ha a kerek világon mindenki elhagyja és üldözi is, legbiztosabban menekülhet. Ez a jó barát – a hű hitvestárs. Beszélj Atalanta bárónővel.

– Hogyan beszéljek vele, mikor azt mondja, hogy három lépésre maradjak a testétől?

– Ezt csak első haragjában mondta. Egyébiránt beszélhetsz vele három lépésről is. A házaséletben gyakran fordulnak elő izetlenkedések. Olyankor mindig az előidéző fél kötelessége a kiengesztelést kezdeményezni. Ha elidegenítetted a feleségedet, most hódítsd vissza. Meg kell hódolnod előtte. Ő rendkívüli nő. Hiszen tudod, mire képes? A ki a becsületeért képes volt magát a vízbe ölni. Ezt is te okoztad. Bánj vele töredelmesen. Hallgasd ki a jó tanácsát és cselekedjél a szerint. Keresd fel a nődet, kedves Kornél.

– Nem jönnél te is velem?

– Nem, barátom. Egyedül kell vele beszélned. Vannak dolgok, a miket hat szem között nem lehet elmondani. Mélyen rejtegetett családi titkok. Légy róla meggyőződve, hogy megszabadulásodnak az egyedüli módját a nődtől fogod megtudni. Gondolj rá, hogy ő gyermekeinek az anyja!

Ez az utolsó mondás egészen elérzékenyíté Opatovszky Kornélt. Ez ragadt meg a fejében.

Elébb megölelte Diadém urat keservesen; aztán rendbeszedte az öltözetét, s elszántan nekiindult a neje szobáját fölkeresni. Elébb bekoczogtatott az ajtón, s csak a «szabad» kimondása után nyitott be.

Atalantát egyedül találta a szobájában, hátratett kezekkel sétálva a kopott szőnyegen végig, s hosszan húzva maga után gyürődött uszályát.

Kornél báró szinpadi megállással plántálta magát eléje, s elérzékenyült hangon rebegé a belekötő megszólítást:

– Nőm! Gyermekeimnek anyja!

Atalanta izetlenkedve csettentett a nyelvével.

– Jól van jól, édes Kornél. Hagyjuk el a jeleneteket. Magam is komédiásné voltam s nem szeretem, ha visszaemlékeztetnek rá. Beszéljünk egymással okosan.

– Ön megbocsát nekem?

– Százegyedikszer is, ha már százszor.

Kornél báró ezt a legkedvezőbb alkalomnak találta, hogy Atalantát keblére ölelje s a fülét megcsókolja, egyúttal érzékenyen suttogva:

– Hiszen tudja ön, hogy ön gyermekeimnek az anyja?

– Ugyan, hogy ne tudnám? De ne hozza most nekem a gyermekeket elő. Tudja ön, hogy a fia megszökött a háztól?

– Nem tudom én! Hová?

– Azt meg én nem tudom. Beállt zsiványnak. Az illavai rablázadásnál egy tizennégy esztendős kölyket is megöltek, nem bámulnék rajta, ha ő lett volna az. Azt hiszem, hogy elment Koczurral, az apja lázadó bandájában szolgálni.

– Az Istenért! Atalanta! Hát ön is azt hiszi felőlem?

– Azt nem hiszem, hogy ön vakmerő bátorságból állt volna az élére egy ilyen koczkáztatott mozgalomnak; hanem hogy esztelen hóbortból bele hagyta magát vitetni, azt elhiszem.

– Esküszöm, hogy mindenben ártatlan vagyok.

– És mégis mindenben vétkes. Mivé tett ön bennünket? Földönfutókká leszünk! Én ugyan tudom, hogy mit cselekszem? Visszamegyek a czirkuszba, s folytatom, a hol elhagytam; a leányomból meg csinálok kötéltánczosnőt, s visszaveszem a leánykori tisztességes nevemet; mert azt elhiheti ön, hogy én és leányom egy kivégzett embernek a nevét viselni nem fogjuk.

– Ki–vég–zett? hebegé Kornél s szédelegve támaszkodott egy karszék támlányához.

Atalanta az asszonyi indulat egész erejével támadt most ellene s megragadva a két karját, azt kiáltá az arczába:

– De mi jutott önnek az eszébe, hogy odamenjen Koczurral Garibaldihoz?

Kornél csak bámult a levegőbe s hülye mosolygással rebegé:

– Hát akkor én – én – bolond voltam.

Ha ezt a maniacus tekintetet láthatta volna akkor egy tükörből, maga is elhitte volna, hogy igazat mondott.

Atalanta szemei észrevették e holdkóros vigyorgást s nagyot villantak rá, odatette a kezét férje vállára s azt sugá fülébe:

– Jó angyala mondta önnek ezt az eszmét!

S azzal karját Kornél karja alá fűzve, bizalmasan suttogva jártatta őt magával végig a szobáján.

– Ez az ön egyedüli menekülési módja, Kornél. Ennek az eszmének a fonalán kimenekülhet ön a veszélyek labyrinthjából, a mibe beletévedt. Ez elvezeti önt ahhoz a kijárathoz, a hol önre olyan biztos menedék vár, a mely előtt minden világi hatalom megszünik.

Kornél még nem találta ki, hogy miről van szó?

– Hogyan? Kolostorba menjek?

– Nem. Nem. Arról nincs szó. Nem kell önnek szerzetessé lenni. Csupán egy kis időre félrevonulni csendes contemplativ magányba, a hol kedélye fel fog üdülni, a hol önt semmi gond, semmi rosszakarat nem háborgathatja.

Kornélnak kezdett a szeme felnyilni.

– Döblingbe akartok küldeni, kedvesem?

E szónál ideges rángatózás fintorgatta el arczvonásait.

Atalanta olyan figyelemmel nézte azt a galvanizált arczjátékot, mint egy kórházi orvos, a ki gyógyszere hatását észlelgeti.

– Küldeni senki sem akar oda, kedves Kornél. Légy e felől nyugodt. Hanem ha magad, saját kivánatodra akarnál az üldöző hatalom keze alól oda menekülni.

– A bolondok házába?

– Nem bolondok háza az. Az elnevezés hibás. Egy körülvett paradicsom ebben a siralomvölgyében. A minek kapuján minden világi rossz kívül marad, benn csak szeretet és nyugalom honol. A kedélyek gyógyhelye.

– De köszönöm, oda nem megyek. Csak mégis bolondok azok mind, a kik odabenn vannak.

– Nagyon tévedsz. Hát nem emlékezel már rá, hogy ennek az országnak egy igen nagy államférfia, a kit a nemzet a «legnagyobb magyar» névvel tisztelt meg; szintén ezt a helyet választá menedékül? Egy szellemóriás volt! És még sem rettegett lángeszével oda vonulni félre, a hol a világ befolyása megszünik. Úgy megszerette ezt az önkereste szigetet, hogy tizenkét évig el nem hagyta azt. Nem váltotta föl, csak egy jobb világgal. Ugyanazokat a szobákat foglalhatod el, a mikben a legnagyobb magyar lakott, s a milyen kegyelettel körülvette őt az egész nemzet ebben a sérthetlen menedékében, olyannal fog emlékezni rólad is, s nemzeti ügye martyrjának fog nevezni; pedig tulajdonképen semmiféle martyrságot nem szenvedsz ottan. Mert mindannyiunk között, a kik családodat alkotjuk, egyedül neked fog ott kijutni kényelem, nyugalom; egyedül tégedet nem háborgat ottan semmi gond, még a pénznyomoruság sem.

– Tudom. Tudom. Elmondta azt nekem egyszer Koczur. Az apám, a ki maga is meglehetős excentricus ember volt, a végrendeletében csinált ilyen furcsaságot. Negyvenezer forint készpénzt tett le hitbizományul a bécsi takarékpénztárnál, hogy az ott kamatozzon mindaddig, míg egyszer vagy a fia, vagy valamelyik unokája olyan állapotba nem jut, hogy önként maga a bolondok házába kivánkozik, akkor kapja meg ezt az összeget a döblingi Lunatic-Asyl s ezért tartsa el az ő családja sarjadékát holtig, rangjához illő módon. Ez igen szép gondoskodás volt apámuramtól s én örök hálára érzem magamat lekötelezve érte; hanem én azért oda be nem megyek, mert ott én igazán megbolondulok.

– Hiszen nem fogsz ott maradni. Csak félrehúzódol oda, a míg a vihar elvonul fejünk fölül. Csak nem tart örökké ez a mostani kormány! Lesz ismét szabad világ Magyarországon s akkor neked is szabad lesz eljönnöd.

– De, kérlek, addig én olyan tökéletes bolond leszek odabenn, a milyen csak valaha papiroskoronát hordott. Én, ott, egyedül: csupa idegen pofák között, háromszáz igazi bolonddal együtt. Egy hét mulva meglánczolnak. Hisz attól az egy gondolattól megőrülök, hogy én, ha nyár, ha tél, soha egy asszonyi arczot ne lássak.

Atalanta elmosolyodott.

– S hátha én is veled megyek oda? Ha megosztom veled csendes magányodat? Hűséges ápolód leszek. El nem hagylak, a míg csak ki nem hozhatlak magammal együtt a világba. Kétségbeesnél-e, ha velem kellene egyedül bezárva lenned?

Opatovszky Kornél úgy érezte, hogy ez az észvesztő mosoly most mindjárt le fogja venni a lábáról. Nincs nagyobb veszedelem, mint mikor az embernek a saját felesége ily csábító mosolylyal tekint a szemébe. Akármi asszonyi bűbáj és varázslat ellen lehet ellenbűvszert használni; de mivel védje meg magát a halandó saját neje csábító hizelgései ellen? S Atalanta még most is igen szép volt. Kivált ezek a tűzokádó szemek!

Még kaczagni is tudott.

– Nos? hát? Nem voltunk mi már egymás bolondjai valaha? És aztán, hogy egybehangozzék velünk, nem csináltuk-e bolondok házává a házunkat, a hol minden embernek olyan őrültnek kellett lenni, a milyenek mi voltunk?

Ez az emlék még egy kissé fölmelegítette Kornél vérét. Az őrjöngés mézes hetei!

Nagyon ingadozott.

– De hát csakugyan képes volnál te elhagyni az egész világot az én kedvemért, s bezárkózni velem egy körülfalazott házba, a honnan senkit sem eresztenek ki? kérdezé a feleségétől.

Most aztán a nő arcza elkomorult, bánatos borulatot vett föl.

– Hát van én nekem valami örömöm ebben a nagy világban? Van nekem még valakim te rajtad kívül?

Ez a hang érzékeny húrokra talált a hóbortos keblében. Elkezdett könyezni.

Atalanta zsebkendőjével törülgeté le e drága könyeket s az izzadó homlok verítékét. Azután meg is csókolta Kornél arczát.

– De hát a leányoddal mi lenne akkor? (Ez jutott Kornélnak hirtelen eszébe.) Hová tennéd Czenczit? Az csak nem lehet ott – Döblingben?

– Ő róla igen jól gondoskodtam.

– Nevelőbe küldöd?

– Ah dehogy. Hiszen tudod, hogy sehol sem tartják meg egy hétig. Vagy hazaküldték, vagy maga szökött el. Ő férjhez fog menni.

– Micsoda? Hiszen még nincs tizennégy esztendős.

– Nálunk spanyoloknál a leányok korán szoktak férjhez menni, s jobb is nekik. Egyébiránt nem lesz az oly rögtön. Egy évig vagy másfélig egy magánnevelőné és Diadém felügyelete alatt fog nevelkedni, míg kifejlődik.

– Hogyan van? kérdé Kornél elámulva. Diadém felügyelete alatt? Te! Diadém fog Czenczire felügyelni? Hát csakugyan bolond vagyok már?

– Hát ebben semmi baj sincs; miután Diadémhez fogjuk férjhez adni.

Kornél báró felfortyant.

– Mit? Én? Opatovszky báró, adjam a leányomat Diadémnak?

– Az meg finánczbáró. S az ő bárósága még valamivel régibb, mint a tied, kedvesem.

– De hát a leány mit szól hozzá?

– Bele van bolondulva Diadémba.

– Hiszen apja lehetne az!

– Bízd ezt ő rá. Diadém jó partie. Birtokunkat ő fogja ismét jó karba helyezni, s ha szabad keze lesz, az alatt, a míg mi ketten félrevonulva élünk atyád hitbizományának jövedelméből, ő az apátvári uradalmat egészen tisztázni fogja. Erre legjobb biztosíték lesz nekünk az, ha leányunkat hozzá adjuk. Így minden érdeke azonosítva lesz a mienkkel, s meglátod, hogy a mikor ismét együtt visszajövünk ide, egy paradicsomot fogunk itt találni. Ez megmásíthatatlan. Diadém már nyilatkozott s a leánynak tele van vele a feje. Ez már nem játszik babával. Beleegyezésedet minél elébb irásban kell tudatnod Diadémmal, hogy jogait érvényesíthesse.

Kornél báró nagyon csóválta a fejét. Egy makulányi lélekereje sem volt, hogy ennek a tervnek ellene tudjon mondani. Hanem a félig-meddig való beleegyezését nagyon furcsán formulázta.

– Már hiszen, ha én egyszer az én igen kedves barátomra, Diadém úrra nagyon megharagszom, hát akkor annál nagyobb rosszat nem kivánhatok neki, mint hogy vegye el magának feleségül az én Czenczi leányomat, s ha egyszer úgy kerül, hogy a Czenczi leányom annyira megboszant, hogy megátkozzam, hát nem mondhatnék neki egyebet, mint, hogy «vigyen el a Diadém feleségül!» de ez mégis csak meggondolandó ostobaság.

Atalanta kedélyesen fölkaczagott erre a szóra s aztán keze közé kapva Kornél fejét, összecsókolta annak az okos homlokát.

– No hát eredj! Járj most egyet! Gondold végig, a mit mondtam. Akarod-e, hogy még egyszer legyünk egymás bolondjai, a hogy valahanapján voltunk? Eredj! Aztán gyere vissza. Akkor beszéljünk róla többet.

Kornél elment, nagyot járt, vissza is jött, elgondolta magában, hogy a döblingi háznak a kapuján a hogy be lehet menni, úgy ki is lehet jönni s azt mondta Atalantának, hogy «no nem bánom»!

Atalanta tudta ezt előre, s készen várta őt két irattal, a miket iróasztala fiókjából eléje tett.

– Mit kell ezekkel csinálni?

– Le kell önnek irni!

– Soha se tudnék én annyi betűt egymásba ragasztani.

– Biz ez egy kissé terhelő munka, enyelgett Atalanta; de még sem olyan nehéz, mint ha Olmüczben tolja az ember a talyigát a sánczépítéshez.

– Hát ki tolja a talyigát Olmüczben a sánczépítéshez?

– Hát az olyan urak és úrfiak, a kik holmi államellenes összeesküvésben találtattak s aztán tíz-tizenkétesztendei sánczfogságra lettek megkegyelmezve.

Mindjárt tudott Kornél báró betűket egymáshoz ragasztani.

Az igaz, hogy csinos munka vált belőle. A hány sor annyiféle karakter. Egyiknél hasra esnek a betűk, másiknál hanyatt. Mikor megunja a gömbölyű babszembetűket, akkor neki ereszti a tollát a hórihorgas irásjegyeknek, mintha sövényt fonna fűzgalyakból, olyan a documentuma, mintha hét külömböző iró-diák cselekedte volna, ki mind rabszakmányban dolgozott, a míg ki nem dőlt belőle.

Mind a mellett is van némi fogalma magáról a tartalmáról a leirt soroknak.

Az egyik irás megteszi Diadém urat Czenczi baronesse jövendőbeli jegyesének, s olyanforma, mintha móringlevél volna, felhatalmazással vegyest.

A másik firka pedig elismerése és bevallása annak, hogy az Opatovszky családnak egyik férfitagja, a kinek ehhez igénye van, megsokalta az Isten adományát, a mit józan észnek neveznek, s annálfogva eljöttnek látja az időt, a midőn érvényre emelje a jogait ama bizonyos negyvenezer forint és járadékai iránt, a mik Opatovszky Ubald által lettek letéve a bécsi takarékpénztárba azon rendeltetéssel, hogy kamatot kamathoz agglomerálva, egy olyan Opatovszkynak kiadassanak, a ki maga magáról elismeri, hogy ő már nem ebből a világból való ember, hogy ő már szeretne elevenen a halottak közé menni, a kik abban a közös temetőben laknak, a minek «tébolyodottak háza» a neve.

A ki ezt a végrendeletet csinálta, nagy próféta volt. Előre látta jól, hogy vagy a fia, vagy az unokája, az öröklött bolondságai folytán, egyszer okvetlenül odajut, hogy nem lesz a fejét hová lehajtania. Tehát előre gondoskodott róla. Ez az összeg elkölthetlen pénz marad. És az, a ki fel akarja azt venni, előbb kénytelen lesz magát föltétlenül megadni olyan gondviselőnek, a ki nem hágy magával alkudni: a döblingi Lunatic-Asyl igazgatóságának. El lesz látva egész életére úri kényelemmel, meg lesz szabadítva mindenféle alkalmatlan világi kínzóktól, nem szipolyozzák ki se uzsorások, se jó pajtások, se olcsó szépségek, hanem egyúttal lemond minden saját akaratáról.

Hanem azért mégis, mikor ezt az eleibe tett formulárét lemásolta Kornél báró, odacsapta a tollat az asztalhoz, s azt mondá kedves élete párjának:

– Hát már most miért kellett nekem ezzel a bolondsággal így kiszenvednem? Nem irhatta volna ezt le más is?

– Nem. Mert ennek az ön saját kézvonásával kell beadva lenni.

– No, hisz a ki ebben az én saját kézvonásaimra ráismer! Egy esztendő múlva magam sem hiszem el, hogy én irtam. Hát most mi kell még?

– Semmi. Csak az, hogy irja ön alá a nevét.

– A saját nevemet?

– Természetesen, hogy azt.

– Melyik nevemet? Azt-e, hogy «Apátváry Soma báró» vagy azt, hogy «báró Opatovszky Kornél?»

– Akármelyiket.

– Nem jobb volna, hogy ha az «Apátváry»-t prædicatummal tenném, így: «Apátváry Opatovszky Kornél»?

– De úgy is jó lesz.

– Aztán azt, hogy «Soma» parenthesisbe?

– Az meg még jobb lesz.

– Vagy a hogy mostanság divat, a keresztnevekből csak az első betűket, a többit meg diákul és németül, így: «Baron C. S. von Opatovszky, de Apátvár.» Én így is szoktam.

– Hát irja ön, a hogy legjobban tetszik.

Kornél ezt a legutóbbi aláirást választotta.

Választhatott volna ugyan akármi manupropriát, mert az úgy oda volt vakarintva, hogy azt senki meg nem ismerte, hogy az vajjon a török szultán «thagu»-ja-e, vagy a japáni mikádó névaláirása.

Maga is elnevette rá magát.

– Ezt, úgy-e bizony, hogy senki sem fogja elolvasni?

– Nem tesz semmit. Hitelesíteni fogja önnek a pecsétje.

Az az authentikus pecsét, a miről már hallottunk Czenczi baronessetől valamit beszélni. A nélkül Opatovszky Kornél semmi aláirását el nem fogadják.

– Hát a pecsétet is rá kell nyomni?

– Nagyon természetes. Egy ilyen okiratra.

A gyűrű azonban nem volt lehúzható az újjáról.

A bolondoknak sok ravaszságuk van. Kornél, előre tudva, hogy erre a gyűrűre szükség lesz, a kis ujjáról, a hol azt rendesen hordani szokta, áthúzta azt a «növendék» ujjára. Az meg nagyon vastag volt hozzá. Nem lehetett róla többet leimádkozni.

Atalanta kicsinyben múlt, hogy el nem árúlta türelmetlenségét.

Egész a küszöbig elcsalogatta a bolondot s az most itt bikacsolja meg magát s nem akar az esztrengán átugrani.

– Ejh. Hát olajozza ön meg az ujját, akkor lejön róla a gyűrű.

Kornél kapott rajta, hogy most innen megszökhetik. Atalanta hiába mondta neki, hogy itt a toilette-szobában talál elég olajat, arczkenőcsöt, a mi megteszi azt a kivánt szolgálatot, nem, ő neki egyenesen az olajütő sutúba kell beledugni az ujját. Kimenekül a neje szobájából. Azt ott hagyta a leirt okiratok előtt, a mik pecsét nélkül nem értek semmit.

A mint kiszabadult a friss levegőbe, abból a mámorító gőzkörből, a mi úgy elkábítá rendesen a fejét, kezdett abból az állati ösztönből valami visszatérni az idegeibe, a mi tovább hive marad a lelkes állatnak, mint az emberi ész. Érezte a ludbőrző epidermise, hogy ő most valami hallatlan nagy veszedelemben forog. Úgy hivogatta a zöld gyep, a kavicsos országút, hogy indúljon neki a szaladásnak és fusson addig, míg utoléri azt a felhőt, a mi a láthatáron épen alámegy.

Mikor nem nézett azokba a fekete szemekbe, tudta, hogy megcsalják.

Azt is tudta már, hogy őtet bolondnak tartja minden ember.

Hogy vigyorognak a gyermekek az utczaszélen, mikor meglátják!

S most még azt kivánják, hogy ő maga is ismerje el magáról, hogy bolond.

Ez épen annyi, mintha egy eleven embertől azt kivánják, hogy ismerje el magáról, hogy halott.

Halott, vagy bolond, hisz az mindegy.

Maga sem vette észre, hogy kikerült a parkból a faluba, az utczáról a piaczra, a piaczról egy bolt eleibe, a hol a boltajtó előtt egy ismerős hang megszólítá:

– Alázatos szolgája méltóságos báró úr!

Szinte jól esett a felrezzentés. Még a czímezés is. «Méltóságos báró úr!» A helyett, hogy «ni a bolond!» vagy a helyett, hogy «szelim alejkum a marokkói császárnak!» (a bolond álma császárnak lenni) az a tisztességes megszólítás.

Rokomozer volt, a ki megszólítá.

Rokomozer volt a legrégibb ismerőse Kornél bárónak. A kegyeletes emlék még ott kezdődik, mikor az apjának a tajtékpipáit elhordta hozzá és elcsaklizta neki. Ő tőle szedte fel a legelső kölcsönöket diák korában. De sokszor megcsalták egymást! Hol ő Rokomozert, hol az őtet. Hanem az mindig a legnagyobb kedélyességgel ment. Mindig kriminális processus küszöbén álltak egymással; de azért eligazították a dolgukat szépen. Mind a kettő a másikat nevezte a maga pióczájának, vampyrjának, a ki az ő vérét szijja és mind a kettőnek igaza volt. Hanem azért Rokomozer, a ki Kornél bárót szipolyozta, ép olyan szegény maradt és épen úgy elnyomorodott, mint az, s hogy éhen nem halt, csak annak köszönheté, hogy hozzá szoktatta magát a koplaláshoz egész familiájával együtt. Az adós is tönkre jut «itt», meg a hitelező is.

Opatovszky Kornél olyan magárahagyottnak érezte magát e pillanatokban, hogy valósággal jól esett neki a szatócs üdvözlése.

– Nem méltóztatik besétálni szegény boltomba a méltóságos úrnak?

Kornél báró azt kérdezte, hogy vannak-e jó havanna szivarai?

– Van. Jó friss. Most készült; az ember az ujja körül tekerheti.

– Kóstoljuk meg.

Bement a szatócsboltba szivart vásárolni s kiválasztott egy csomót azokból a drágalátos patkányfarkakból, a miknek az a szokásuk, hogy a féloldaluk végig ég, a másik megmarad.

– Hanem a tárczámat otthon felejtettem ám, most nem fizethetek érte.

– Nem tesz semmit. Majd odairjuk a többihez. Inkább még adok valamit a méltóságos úrnak, a mit a zsebébe dughat.

– Mi lehet az, Sámsi?

– Én bizony nem tudom. Valami levélforma.

Kornél arcza örömre derült, a mint a szatócs a takarékpapirok alól előhúzott levelet a kezébe adta s ő megismerte rajta az irást.

– Ezt Koczur irta!

– Én bizony nem tudom, hogy ki irta? Azt sem tudom, hogy ki az a Herr von Koczur? soha életemben sem láttam, se a nevét nem hallottam. Itt sülyedjek el – a pinczébe!

– S hogy jött ide a levél?

– Hát én tudom? A mint egy pillanatra kimentem a boltból, senki sem volt idebenn; mire visszajöttem, már itt feküdt az asztalon. Úgy éljek – száz esztendeig. Nem akartam oda küldeni a gyerektől, mert az van ráirva, hogy «a saját kezébe adandó». Vártam, míg a méltóságos úr erre sétál, vagy a kertben megláthatom.

De még egyéb is volt a levél borítékjára irva kívülről, de latinul. Hogy a czímzett ezt a levelet a legnagyobb titokban bontsa fel.

Ezt ugyan a maga eszétől is kitalálta volna Kornél.

– Nincs senki itt a mellékszobában? kérdé a szatócstól.

– Senki, egy lélek sem. Csak tessék besétálni. Majd én vigyázok az alatt idekünn a boltajtóban. Én a báró urat el nem árulom, de az utolsó csepp véremmel is megoltalmazom, a milyen igaz, hogy van valaki oda fenn – a padláson.

Kornél a benyilóba ment s annak is bereteszelte az ajtaját, felbontá a Koczur levelét. Terjedelmes iromány volt az, teljes, sűrűn megtömött négy oldal.

«Kedves gazdám!

Dátumot azért nem irhatok a levelemre, mert azt egy födeles társzekéren irom az útban, azért is olyan kuszáltak a betűk. Nekem semmi bajom, nem is lesz semmi, egy szót sem vesztegetek a magam dolgairól; hanem egyenesen a te dolgaidra térek. Te a legnagyobb veszedelemben forogsz, a mi csak az életed fonalát csomóra kötni képes lehet. A feleséged, meg a te kedves teljhatalmazottad be akarnak téged csukatni az őrültek házába. Nem ám azért, mintha útjokban volnál, hanem puszta spekulátióból. Az asszonynak a pazarlása, szenvedélyei, Diadémnak pedig a szédelgő vállalatai odajuttattak mindnyájatokat, hogy a legszorgosabb kiadásokra sem teremthető elő a számotokra, egyesült erővel sem a mulhatlanul szükséges összeg. Minden egyenes és görbe út el van már zárva előttetek. Csupán egy nevezetes összeg fekszik még valahol csorbítatlanul, a mi húsz év óta fel is szaporodott már több mint a kétszeresére; de azt fel nem vehetik ők, a nélkül, hogy te saját magad alá ne ird, és gyűrűddel meg ne pecsételd azt a kivánatot, hogy vegyenek be a döblingi «menedékbe». Akkor ők felvehetik ezt a kincset. Csakhogy azt ők nem fogják a lunatic-asylnak adni, hanem megtartják maguknak, s ők csak az évi tartásdíjt fizetik meg érted az igazgatóságnak; eleinte nagy összeget, úgy, hogy úri módon fogsz ellátva lenni, később aztán, a mint a tehetségök lejebb száll, mindig kevesebbet, s ha mindenből kikopnak, végre semmit; a mikor aztán te igazán őrültté nyomorítva, az ingyen osztály beteglevesére szorulsz. Ezt az ő tervüket én igen egyszerüen egy elfogott levelükből tudtam meg, a mihez épen azon az úton jutottam, a melyen egy másikat is szerencsém volt megkapni; a miben meg én rólam lett volna egy kis biztos ellátásról gondoskodva. Igen természetes. Hogy te veled könnyen elbánhassanak, elébb engem kellett tőled teljesen elszakítani. Ez egy időre hát sikerült nekik; csakhogy nem úgy, a hogy ők képzelték. A denuntiáló levél az én csizmámszárában fülel; tehát engemet még most senki e földön nem is üldöz, s mire ráduplázhatnának az árulásra, akkorra már én rég biztos helyen vagyok, s fittyet hányok nekik. De nincsen is tárgyuk, a miért bevádolhassanak. Légy e felől egészen nyugodt. Sem én magam, sem mi ketten együtt semmiféle kompromittáló tényt el nem követtünk. A temetvényi várromban, meg az apátvári gyárépületekben felfedezett és felfedezendő ládákban sehol egy puskát nem fog találni senki, a mi nem is volt bennük soha. A más helyeken megkapott fegyverszállítmányokról én nem tudok semmit. A te «hiveid» följelentik a röptiben elfogott levelükben, hogy én pénzeket adtam át neked és nekik. E felől is légy nyugodt. Az elismervények is nálam vannak, s azokból a német nem eszik. De ha megtalálná is valaki azokat nálam, én ismételve szavamra és hitemre mondom, hogy annak a pénznek az eredete ott van, a hová ujjal mutattam, a pozsonyi bezárt házban. A ki azt számotokra küldte, végveszedelemben kész lesz azt elismerésével igazolni. Az a te őrangyalod volt, senki más. A pénzt nem Garibaldi küldte, hanem Pálma. Ezt a mesét azonban a te kedveseidnek azért volt szükségük kigondolni, hogy ha engemet föladnak, akkor engem a hatóság befogat. Ez most napirenden van. Egy esztendeig fogva tartanak, összevissza vallatnak, meghurczolnak, confrontálnak, akkor aztán, ha semmi sem sül ki rám, szabadon bocsátanak. Hanem ez alatt tégedet majd ők agyonijesztgetnek azzal, hogy magad is bele vagy keveredve az összeesküvésbe, most már fejedet veszik, vagy legalább is elitélnek tizenkét esztendei sánczfogságra s tolhatod a talyigát Olmüczben. Hogy ettől a veszedelemtől megmenekülj, rá mutatnak a bolondok házának a kapujára, menekülj be azon. Ismerd el magad, hogy odakivánkozol. Töltsd be vele apád végrendeletének a föltételét. Hagyd itt nekik mindenedet. Ez az ő tervük. Légy eszeden, kedves gazdám, édes barátom! Ha nem lehetek is ott melletted, nem engedem, hogy megrontsanak. Óvlak, figyelmeztetlek, felbuzdítalak. Ne légy nekik bolondjuk, hanem verd el őket magadtól és állj a két sarkadra! Jogod van hozzá, megteheted. Megfogadtam valamennyi szentekre, hogy mikor elmarnak tőled, akkor én is harapok rajtuk egyet olyat, a mitől ők is tovább futnak, mint a veszett eb. Szavamnak állok. Mondtam ugy-e, hogy teneked jogod és módod van rá, hogy Atalanta asszonytól, akár tizenöt évi házasság után is, törvényesen elválhass; hát most elmondom neked ezt a titkot és a jogalapot a válóperhez. Ez a jogalap a csalás. (Dolus.) Impedimentum dirimens. Te nőül vetted jóhiszemüleg Donna Atalanta di Pelargonios spanyol herczegasszonyt, mint ártatlan, erényeire büszke hajadont, a ki egy, tőled kapott megszégyenítő csók miatt a Dunába vetette magát, s onnan félig megfulladtan húzatta ki szép testét; így könyörögted vissza az életre s ebbeli rémületedben otthagytad érte előkelő menyasszonyodat, fényes életpályádat, egész sorsodat. Hát ebben a mondatban, a hány szó van, annyi az infámis, raffinált, istentelen csalárdság.

A miket most neked el fogok mondani, édes Kornél, azokból megitélheted a magad gyönge fejével is, hogy én azért a jó szolgálatért, a mit most neked teszek, nem szándékozom fizetést kérni. Ellenkezőleg, én fizetek most. Neked is, meg a te kedveseidnek is. Nem bánom azután, süssétek, főzzétek meg egymást. Nekem ebben az ó-világban semmi keresetem többé. De meg akarom az emlékezetemet örökíteni.

Tehát legelőször is tudd meg azt, hogy a te állítólagos feleséged nem valami spanyol marquisnő, nem donna Atalanta Pelargonios, hanem valóságos Leutomischlben született parasztleány; az ottani matrikula szerint «Muskatlinek Katalin». S nem Montezuma kérte kölcsön az ő Pizarró idejében elhirhedett családnevét a kedvencz virágja számára, hanem inkább ő kölcsönözte a muskátlitól a Pelargonios nevet. A büszke hidalgó pedig, a kit te apjának ismersz, egy württembergi akrobata, valami Limuschnigg Henrik, a ki valamikor lovartársulat-tulajdonos volt, de abba belebukott. Ő vette meg Katalint a szüleitől öt éves korában, s ő képezte ki tökéletes művésznőnek. Mindezeket pedig én nem az ujjamból szoptam. Ha utána akarsz járni, megtalálhatod az öreg hidalgót, az apósodat, nem Estremadurában, az ősi lovag-kastélyában, hanem Darmstadtban, a hétválasztó-kávéházban, ott pikétezik minden délután s veszti – nem a maga durosait, hanem a te piczuláidat. Mert a nemes urat ott tartják internálva a te kedveseid, megtiltva neki a világban való őgyelgést s természetesen ellátva őt annyi pénzzel, a mennyire csak szüksége van. Mert az az egyik veszedelmes ember, a ki az ő titkaikat birja, a másik meg én vagyok. Annak a száját aranynyal tömik be, hogy hallgasson; az enyémet be akarták tömni földdel. Attól természetesen még jobban elhallgat az ember.

Meg voltál te bizony csalva eleitől fogva, kedves Kornél, mint egy lúd! S én azt tudtam, többet mondok, magam sütöttem nyélbe.

Hogy miért tettem ezt? azt is elmondom. Mikor te el akartad venni Temetvényi Pálma grófnőt, az öreg gróf valami olyat szalasztott ki a száján, hogy a mint az a házasság meglesz, akkor a Koczurt is majd félretegyük valami csendes kis hivatalba. Értsd: utilaput kössünk a talpára. Mert én se dolgozni, se nagy uraknak hizelkedni nem tanultam s egyik a kettő közül megkivántatik minden hivatalhoz. Ugyanugy-e? mondám én; hát ti most már ki akartok engem dobni, mint az almából a kukaczot? No hát nem esztek abból az almából! Tettem róla. Én fedeztem fel Diadémot a számodra. Mondhatom, hogy mind a két familia számára. Már akkor láttam, hogy milyen sok fából faragott ember. Ez kell neked. Felvittünk Bécsbe. Belelovaltunk minden bolondságba. Utoljára megismertettünk Atalantával. De sok bolondot elkövettél miatta, hogy megkaphasd, pedig neked volt az szánva mindenképen. Csak azt a robotot sajnálom leginkább, a mit az angol meg a spanyol grammatika-kapálásban együtt izzadtam át veled. Hiszen jobban értett a mamzell, meg a hidalgó németül, mint te magad. S te azt hitted, hogy a te kedvedért tanult meg németül a kisasszony két hét alatt tökéletesen. Persze, lóháton tanult. Ki volt az számítva szépen, hogyan fogjanak el ennek az állatszelidítő amazonnak a pányvájával tégedet a grófi menyasszonyod oldala mellől. S ha néha magadnak is jött közbe egy ötleted, a mivel a számítást megzavartad, azért volt ott Koczur, hogy azt helyresegítse. Emlékezel még arra a hires párbajra Diadémmal? diachilon-flastromból voltak a golyók, a mikkel lőttetek. A véletlen az ellenfeled golyóját az arczodra plántálta, s te feküdtél bele két hétig.