A donna pedig meglátogatott s igen boldoggá tett ezáltal. Látod, ehhez az örömhöz is az én eszem révén jutottál. De legszebb volt azután az a vízbeugrási komédia. Erről már csak szentül meg lehettél győződve, hogy nagyon komoly dolog volt. Bizony együtt csináltuk ki mi ezt is jó előre a donnával, meg a hidalgóval. De hát, hogy lehetett volna ez? Hiszen Atalanta csakugyan a víz alatt volt legalább három perczig; a mi elég arra, hogy valaki a vízbefulladás tetszhalálát megszerezze. Nem is minden bolond ember csinálná ezt neked utána, hanem hát egy dolgot nem tudtál a csodanő életéből. Ő eleinte «Loreley» név alatt produkálta magát a czirkuszokban, a hol egy nagy üvegmedenczében alábukva, mint valami tengeri tündér csinált mindenféle gymnastikai productiókat, evett, ivott a víz alatt s kitartotta lélekzetvétel nélkül három – negyedfél perczig is. Hanem a német és osztrák erkölcsös hatóság betiltotta ezeket a vízi mutatványokat s akkor lett Loreleyból Atalanta. Tehát a te amazonod csak a megszokott mesterségéből tartott neked egy ingyenproductiót. Ez az ingyen neked sokba került. Mikor a vízből kihúzták élettelenül, s aztán felvitték a lakására, a míg a két orvos mentőszerekért lótott-futott, a szegény halott azt sugta a fülembe: «hozza ide most Opatovszkyt!» Odamentél s visszahíttad őt az életre. Ő lehagyta magát imádkozni a paradicsomból s feleségeddé lett. A másik menyasszonyodat, azt szépen eltemetted élve.
Hát már most azt mondom neked, édes Kornél, hogy vedd elő valahára a jobbik eszedet, s ha nem akarsz a bolondok házába bemenni, legelébb is bizonyítsd be azt, hogy helyes eszed van, azok előtt, a kik bizonyosra veszik, hogy te bolond vagy, mert ők tettek azzá. A legvilágosabb ok kezedben van, a miért Atalantától a szentszék elválaszt. Csalás volt a házasságban. A kit elvettél, nem Atalanta di Pelargonios marquisnő, hanem Muskatlinek Katalin. Ez megsemmisíti a házasságot. Akkor azután ott a másik lépés, visszatérni előbbi jegyesedhez, a ki téged most is szeret, a ki most is te reád vár, s a ki menyasszonyi hozományul nagy vagyont zsugorgatott össze. Két lépéssel az egész életed folyását megfordíthatod. Teszed-e? nem teszed-e? Azt én már nem tudom meg; mert én már akkor, mikor te ezt a levelet olvasod, a tengeren vagyok. Hanem ha el akarod rá szánni magadat, s jó csattanós, eltagadhatatlan, monumentális skandalummal akarod az első lépést megkezdeni, akkor – még egy második levelem is van annál a mi közös jó barátunknál, a ki neked ezt a levelet kézbesíti. Ha tenni akarod azt, a mit tanácsoltam, kérd el tőle azt a második levelet is. Ha nem kéred, nem adja oda. Ebben a második levélben elmondom neked az egész stratagémát. Határozz tetszésed szerint. Légy okos ember, ha akarsz, s kergesd ki a megcsúfolóidat a házadból; vidd helyükbe azt, a kivel szerencsés lehetsz; vagy légy bolond, s csukasd be magadat Döblingbe, s adasd fel a kényszerzubbonyt a hátadra: mert egyéb válogatásod nincs. Én mind a két esetben azt mondom, hogy «pálczaló alád: gyalog ne járj!» magamnak pedig «mind a vízig szárazon!» Mi egymással ez életben soha többet nem találkozunk. Ezzel a mostani levelemmel, úgy hiszem, hogy mind neked, mint a te drágalátosaidnak bőségesen visszafizettem minden jót és rosszat vegyest, a mit tőled és ő tőlük ez életben elfogadni szerencsém volt vegyest. Nem tartozunk egymásnak semmivel. «Fertig!»
Utolsó és legkomiszabb barátod Koczur.»
Mire végigolvasta Kornél báró ezt a levelet, olyan sárga volt az arcza, mint a viasz.
Hátha a hétfejű sárkány ült volna azon a másik levélen!
Rosszul ismeri a bolondot, a ki azt hiszi, hogy annak az a kedélyállapotja, a mikor őt egy cachirozott oroszlánnal be lehet kergetni a kályhalyukba, örökké tart; ugyanazt a bolondot egy másik mérgező olyan indulatba hozza, hogy egy fapuskával neki megy az igazi oroszlánnak.
– Hol van az a másik levél? kiálta Rokomozerre. Nem kiáltott, de ordított.
– Jézus Mária! förmedt föl a szatócs, ijedtében még azt is elfelejtve, hogy ez nem az ő vallásától diktált invocátio! Hiszen elő adom, csak ne tessék azért a torkomat szorítani!
De addig nem eresztették el a nyakát, a míg a levél elő nem került.
Azt azután ismét bevitte a benyilóba Kornél báró, hogy megismerje belőle a titkos stratagémát.
Rokomozer az ajtónál fülelt kivülről s nagyon csóválta a fejét, mikor azt hallotta, hogy Kornél báró milyen nagyokat kaczag egymagában odabenn. Erre pedig annyira ráért a nevetésvágy, hogy még mikor kijött a szobából, akkor is nevetett, nem tudta visszatartani. Belekötött a szatócsnak a szakállába: «ejnye, de furcsán reszket ez a maga szakálla; hahhahha!» Azután meg a bőrsipkájába. «Hogyan hátra áll ez a maga bőrsapkája, hihhahu!»
– De hiszen harmincz esztendő óta látja a méltóságos úr ezt az én szakállamat ide elől, a sipkámat meg odahátul, és csak ma jut eszébe rajta nevetni. Talán valami nagyon nevettető dolgok voltak abban a levélben?
– Levélben? Most egyszerre észrejött Kornél; azt nem szabad még csak sejtetni sem a világon senkivel, hogy mi lehet a Koczur második levelében. Annálfogva egyszerre úrias komolyságba ránczolta az arczát. Jó lesz másról beszélni. Apropos! Én egy igen komoly tárgyban jöttem ide magához. Maga tud bizonyosan valami mesterséget, a mivel egy gyűrűt le lehet az embernek az ujjáról húzni, a mi rászorúlt?
– Hogyne tudnék? Adja ide a méltóságos úr a kezét.
Egy percz alatt le volt húzva a gyűrű.
Most megint kitört a nevetés a báróból.
– Hát kérem, most megint mit tetszik rajtam nevetni?
– Nem magán; de megcsiklandozta a tenyeremet.
– No hát már most húzza fel a kis ujjára a gyűrűt. Arra meg nagyon tág. Könnyen leeshetik róla. Még elveszti egyszer. Kár is ezt a drága reliquiát úgy koszpitolni, nem kellene azt mindig a kezén hordani. Kiesik a köve s aztán nincs manupropria.
Most meg már gyanakodva nézett Kornél báró Rokomozer szemébe. Nem tud ez valamit abból, a mit Koczur a levélben irt?
– Én bizony tudnék a méltóságos bárónak egy épen ilyen köves gyűrűvel szolgálni, mint ez. Szakasztott olyan.
Kornél még jobban belenézett az emberbe. Tud ez valamit! Ki akarta próbálni.
– Hol az a gyűrű? hadd lássam!
Szép tokba volt téve, megbecsülték.
– Igazi kő ez benne?
– Igazi, – sötétben.
– De a gyűrű nem arany?
– Ha a méltóságos úr felhúzza az ujjára, mindjárt arany lesz.
– De ez is nagyon tág a kis ujjamra.
– Hisz az a jó benne.
Ennél a szónál aztán mérgesen ragadta mellbe a szatócsot Kornél báró s majd kirázta a kaftánjából.
– Miért mondta maga azt, hogy «az a jó benne?»
– Azért, hogy könnyen el lehet veszteni, s olyankor a becsületes megtaláló mindig kap érte egy kis jutalmat.
Kornél báró megfenyegette az öklével a szatócsot, s aztán eltette a zsebébe a gyűrűt, a tokját visszaajándékozta neki.
– De nekem most nincs ám pénzem.
– Nem tesz semmit. Majd felirjuk a többihez. Ha csak annyi veszett volna el Apátvára alatt!
– Hát talán több kontóm is van itt?
– A Vágot lehetne vele elrekeszteni.
– No, ne féljen, Sámsi, ki lesz az fizetve mind. Csak most erről a másik gyűrűről ne szóljon senkinek a világon.
– Dehogy szólok.
Opatovszky Kornél a milyen lecsüggesztett fővel jött idáig, olyan büszkén fenhordta az orrát, mikor innen kilépett. Hangosan kezdett fütyörészni. Ritka jó oka volt rá, hogy ilyen jó kedve szotytyanjon.
Rokomozer pedig benyitva a felesége szobájának az ajtaját, valami keleti nyelven mondott neki valamit, aztán kiállt a boltajtóba. Meglátta messziről a báróné inasát. Az ide tart. Bement előle a boltba.
– Adjon csak frissen a bárónénak egy font kávét, Sámsi!
– Hozott pénzt?
– Ma nem.
Erre aztán Rokomozer megint kilépett a boltajtón s felnézett az égre.
– Már nem adhatok, mert feljött a csillag.
– Ejnye! Hátha pénzt hoztam volna, akkor nem jött volna fel a csillag?
– Akkor nem néztem volna ki az ajtón.
Dejszen alighanem tudja a Rokomozer, mi van abban a levélben mind a kettőben? S mától fogva nem ad ő már a bárónénak, de csak egy font kávét sem hitelbe.
Kornél báró tehát nagy füttyszóval érkezett vissza a kastélyba. S nevetett hozzá magában. Azt természetesen nem tudta, hogy ő most nevet és fütyöl. Másutt jártak a gondolatjai. Azon törte a fejét, hogy mivel odázza el most azt a pecsét-odanyomást a saját kezealkotta okiratokra? A fenntisztelt inas kisegítette a töprengéséből, az is épen akkor érkezett a báróné szeme elé üres kézzel, mikor Kornél báró, sőt valamivel hamarább, hogy kinyithatta előtte az ajtót. Kornél hallhatá a rapportot: «A Sámsi nem ad ma kávét, mert már feljött a csillag, sábesz van!» «No, hát akkor ma az urak nem kapnak ebéd után fekete kávét.»
Hanem ez egy kész ötletet adott Kornélnak. Ha Rokomozernek sábeszestéje van, akkor keresztyén embernek péntek van.
– Nos, kedvesem, szólt hozzá Atalanta. Hát le tudta már az ujjáról huzni a gyűrűt?
– Igenis, angyalom. Nézze, itt van már a kis ujjamon.
– No, hát menjünk be a szobámba s végezzük el a dolgot.
– Ne ma, drága bálványom. Csak ma ne! Tudja, hogy én péntekes vagyok. Péntek napon semmit se kezdek, semmit sem végzek. Holnap inkább.
– De az ön érdekében kell a sietés. Hátha még ma fogják önt keresni?
– Majd ti elbujtattok engem. Eltagadjátok, hogy itthon vagyok. Vagy hát legrosszabb esetben tartjátok discursussal az elfogásomra kiküldött csendőrhadnagyot. Én azután csak azt várom, hogy az óra elüsse az egy fertályt egyre; abban a pillanatban ráütöm a pecsétet a két okiratra, s akkor aztán előjövök, bemutatom magam s majd meglátod, annyi bolondot csinálok én azzal a csendőrtiszttel, hogy az egyenesen elvisz Döblingbe.
Itt azután elkezdett féktelenül kaczagni. Eszébe jutott neki mind az, a mit Koczur irt Atalanta felől, azután meg a többi minden egyéb. Atalanta azt hitte, hogy most már közel van a tökéletes megbolonduláshoz. Pedig ellenkezőleg, épen a megokosodás útján járt most, de hát ezt nem sejthette senki.
Az ebéd ideje elkövetkezett, nagy urasan, a csillag feljövetele után, Kornél roppant jó étvágygyal evett és ivott. És minden apróság nagy vigalomra adott nála okot. Minden poháremelésnél koczczintani akart valakivel, s tréfásan emlegette, hogy ez most az ő «utolsó vacsorája».
Különösen mikor az átellenében ülő Diadém úr szemeivel találkoztak az övéi, olyankor mindig elnevette magát; mintha valami pompás, eltitkolni való tréfa volna közöttük, a mit csak ők ketten tudnak. Mikor a csokoládéval leöntött riskása-fölfujtat fölhozták, s azzal legelőször is őtet kinálta meg az inas, ez a gondolat szökött ki az agyából, Diadém úrra néztében: «mit gondolsz, kedves barátom; ha én most ezt az egész csokoládés kókot így egy gömbben a képedhez vágnám?» – Mi volt ez? – Revanche a diachillon-flastrom golyóért!
Hahhahha!
Hanem aztán csak okosabb hasznát tudta venni a csokoládés kóknak. Atalantának kellett őt figyelmeztetni, hogy ne szedje ki mind a tányérjára a fölfujtat, mert azt a lánya is szereti. Azt észre se vette, hogy az asztalnál ül.
Ez a szó aztán ketté vágta a kedvét, s elérzékenyíté. Köny szökött a szemébe. Talán nem is ettől a szótól, hanem attól a hevenyében bekapott csokoládés falattól, a mi forró lévén, megégette a száját. Akkor aztán az egészet, a mit magának kiszedett, oda akarta adni Czenczinek.
– Kedves leánykám te! Drága gyermekem! Fogadd el tőlem. Úgy sem adok már neked többet soha semmit.
Komédiázott! Szándéka volt mindenkivel komédiázni. Visszakomédiázni mindazokat, kik őtet annyi időn keresztül megkomédiázták.
És bámulatosan jól játszott. Kapott egy thémát, a mit egészen megértett, megszeretett. Mint a hogy vannak olyan rossz szinészek, a kikre rátalál egy szerep s azt eljátszák remekül; többet aztán nem tudnak, hanem ebben az egyben nagyszerüek.
Kornél báró a délesti órákat csupa érzékeny elbúcsúzási jelenetekre használta fel, Czenczi baronesset a térdére ültette és adott neki atyai tanácsokat. Hogyan viselje magát az életben? Mik a kötelességei egy serdülő hajadonnak? Időjártával egy családanyának? Minden időben egy magas rangjáról soha meg nem feledkező úrhölgynek. Felszólította, hogy neki minden héten irjon levelet Döblingbe és tudósítsa különösen a kedves jó mama hogylétéről. Azután Diadém úrnak esett neki; annak elkezdett bölcs értekezéseket tartani, hogyan hozzon rendet a háztartásba? miféle hitelműveletekkel állítsa helyre a megzilált gazdasági viszonyokat? és hogy mindenekfelett azt a nagy és nemes hivatást, mely most már ezentul az ő vállaira nehezülend, hogy egy családapjától megfosztott főúri nemzedéknek ezentul ő leend a gondviselésadta feje, mily lelkiismerettel viselje.
Utoljára Atalantára került a sor.
– Hát te, angyalom, mindenem, földi mennyországom! Hogy kell te tőled majd örökre elválnom! Nem, azt nem engedem, hogy te is velem jőjj szomorú siromba. Odáig elkisér engemet Diadém barátom, meg az orvosunk; neked itthon kell maradnod. A leányt anyjától megfosztani nem lehet. A fiatal leánynak mindig maga előtt kell látni a jó példát az édes anyában. Légy te ezentul is gyermekeimnek anyja! Kerestesd fel azt a rossz fiút is és mondd meg neki, hogy én megbocsátottam neki minden bűneit, a miket ellenem elkövetett. És most, még egyszer utoljára, jer velem ki a kertbe; hadd sétáljunk még egyszer karöltve a suttogó fák alatt, hadd emlékezzünk vissza a hajdani boldog időkre, a mik örökre eltüntek.
Atalanta nem talált rá semmi okot, a miért azt a kivánságát megtagadja. Szép tavaszi idő volt (talán azóta sem volt több), ápril elején már szóltak a fülemülék; a telehold olyan szépen sütött, hogy az ember szinte azt hitte, hogy melegít. Lementek együtt sétálni a kertbe. Gyönyörű park terült el a kastély mellett, most ugyan már elhanyagolt állapotban; az utakat még az őszi falevél takarta; hanem azért minden körülmény meg volt, mely az idylli hangulatot felköltse az arra oly igen fogékony szivekben.
«Emlékezel-e erre? emlékezel-e arra? Oh azok boldog idők voltak!»
Ez andalgó visszaemlékezések közben eljutott a sétáló pár a tóhoz. Az is halastó volt valamikor; de biz abból a potykákat mind eladták mázsaszámra, mikor rájuk került a sor s most nem lakik benne más, mint béka. Az is idylli állat. Hanem vadkacsák szoktak ellátogatni bele s azoknak a kedvéért állított fel valaki a tóparton egy leskunyhót fenyőgalyakból. Valaha még hattyui is voltak e tónak, benn a víz közepén áll czölöpökre rakva a hattyuház, csak hogy a hozzávezető gyaloghíd már elpusztult.
– Vajjon nincsenek-e most is hattyuk a házikóban? mondá Kornél.
– Nincsenek kedvesem. Elrepültek, mert nem etette őket senki.
– A hattyu vándormadár; tavaszszal vissza szokott jönni a régi helyére.
– Ha volnának, látnók őket.
– Ilyenkor költenek s bennülnek a házikóban. Nézzük meg.
– Látod, hogy a híd összedőlt.
– De itt egy csónak. Emlékezel rá, hányszor csónakáztunk együtt kettecskén e sima tó tükrén, a mit épen úgy ezüstözött meg a hold, a hogy most… (No még utoljára poéta lesz Kornél báróból.) Úgy is utoljára csónakázom ebben az életben. Tedd meg a kedvemért. Én evezek, te kormányozol.
Mit meg ne tenne az ember egy kedves hitvestársért, a kit holnap a bolondok házába akar becsukatni?
Atalanta ráhagyta magát venni a kéjcsónakázásra.
– Aztán majd dalolni fogunk a vizen, mondá Kornél. Mit? Azt-e, hogy «Eljött az esti szellő, ringatva csolnakom?» tudod, az a szép barcarole a «Velenczei nő»-ből, vagy azt, hogy «Hajlong sajkám, verdesi a hullám!»
– Mind a kettőt.
– Te énekeld a discantot, én meg a bassust. (Kappanhangja volt, de ő azt hitte, hogy azzal bassust tud énekelni.)
– Az nagyon szép lesz.
Az evezőlapát csapkodta a hullámot, aztán egy pár semmiképen egymással össze nem illő hang zavarta meg az est ünnepélyes csendjét, két külön mélódiára énekelve ugyanazt a nótát, a minek utoljára is nagy nevetés lett a vége. A nevetés jó kedélyt árult el.
– Kormányozd a csónakot a hattyuházhoz, kedvesem.
Atalanta megtette a kivánságát.
Mikor közel értek, hogy be lehetett a házikóba látni, azt mondá Kornélnak:
– No, látod, nincsenek benne a hattyuk.
– Én szeretnék egészen közel menni, hátha el vannak bujva. S azzal, a mint a csónak orra a kunyhóhoz közelített, behúzta az egyik evezőt s a kezével belekapaszkodott a kunyhó palánkjába. A palánk rozzant volt, a kezébe szakadt.
«Jézus Mária!» kiálta fel Kornél ijedten.
– No, mi történt? Megsértetted a kezedet a deszkával?
– Nem. Hanem a gyűrűm.
– Micsoda gyűrű?
– A pecsétnyomó gyűrűm beleesett a vízbe.
– Szent Isten.
– Én utána ugrom.
– Dehogy ugrol. Hisz nem tudsz uszni!
– Aztán pedig te sem tudsz.
– De nekem azt a gyűrűt minden áron vissza kell kapnom. Tudod, hogy az milyen nagy fontossággal bir rám nézve.
– Hát hiszen majd visszakapjuk, a tó vizét le lehet ereszteni s ekkor a lecsapolt mederből kihalászszuk a gyűrűdet.
– De hátha addig elnyeli valami hal?
– Nincs itten hal.
– Vagy valami béka.
– Az meg nem él vele.
– De reggelig elsülyedhet az iszapban s nem akadunk rá.
– Hiszen tudod jól a helyet, a hol az ujjadról lecsuszott.
– Igen, itt az innenső czölöpnél mindjárt. Csak a hinár közé ne keveredett volna.
– Ott is rá fogunk találni reggel. Most már ne aggódjál miatta, vedd az evezőt; térjünk vissza a partra.
– Bárcsak le ne húztam volna soha a növendékujjamról! Hisz így is lehetett volna vele pecsételni visszakézzel.
– No már megvan. Ezen ne lamentáljunk. Megkerül holnap. Légy egészen nyugodt.
Dehogy tudott Kornél nyugodt lenni. De e percztől fogva egészen elkeseredett kedélybe talált jönni. Mikor kiszálltak a partra, összefonta karjait s úgy nézett vissza merően a tóra.
– Vajjon nem a sors intése volt-e ez most, hogy én ezt a gyűrűt a tóba ejtettem? Tudod, királynőm! mint a hogy a velenczei dózsé szokta a Bucentoróról eljegyezni magának az Adriát egy gyűrűvel. Úgy én is tán eljegyeztem magamnak ezt a tavat.
– De mi a gutának jegyeznéd el te magadnak ezt a békalencsés posványt?
– Azért, hogy ott feküdjem a fenekén a sima kavicsok között, rebegé Kornél báró tragikus arczkifejezéssel.
És Atalanta még most sem jött rá, hogy ez most ő neki komédiát játszik! Ő, a raffinált művésznő ráhagyta magát szedetni egy ilyen improvisator által.
Sietteté, hogy menjenek vissza a kastélyba.
Mikor a veranda lépcsőjén felhaladtak, Kornél háró még egy elegiakus kitörésre határozta el magát. Végignézett az elhagyott parkon. S aztán megrázta a fejét s egyik kezével a homlokához kapott, a másikat a szivére nyomta:
– Nem jobb volna-e egy ilyen pillanatban azonnal meghalni?
Aztán lenézett onnan a szédítő magasból. (A veranda legalább is nyolcz láb magas volt.)
– Ha én most innen leugranám.
(Bizonyosan kificzamítaná a lábát.)
Atalantának eszébe jutott, hogy ennél nagyon hamar meg van a kiugrás s beránczigálta őt magával.
– Jőjj kedvesem, jőjj be innen.
– Nem! Nem hagyhatom el ezt a helyet. Bevárom, hogy értem jőjjenek! Verjenek lánczokra, úgy vigyenek el.
Atalanta komolyan vette a dolgot. Ez az ember még majd csupa merő bolondságból nem hagyja magát bolonddá felavatni.
– Jer, theázni. Ma nem kávéztál ebéd után, pedig hozzá vagy szokva. Most pótold ki theával. A tavaszi est levegője hűs, még megárt az egészségednek.
– Oh bár lehetnék halálos beteggé, hogy a te karjaid közt halhatnék meg. (Lehetetlen volt e szónál egymás karjaiba nem omlaniok.)
(És hogy nevettek azon mindketten! Kornél még jobban, mint Atalanta.)
Diadém úr lejött eléjök s az ilyen okos, éleseszű férfiúnak egy szó, egy tekintet is elég, hogy átértse rögtön a helyzetet. Odahajolt Atalantához s a fülébe sugta, de olyan hangosan, hogy Kornél is meghallja.
– Koczurt elfogták Pesten. Minden compromittáló iratot nála találtak. Most irja az ügynököm.
– Szt! Lassabban sugja ön! inté Atalanta.
Késő volt már, megütötte ez már a fülét Kornélnak.
– Mit? Mit mondasz? Koczurt elfogták Pesten? Kiálta s oly jól tudta adni az ijedtséget, hogy Diadémot is rászedte vele.
– Nem! Nem! mondá a bankár. Én nem beszéltem Koczurról.
– De igen, igen! Én jól hallottam. Mindennek vége van. (Még reszketni is tudott s a fogait összevaczogtatta.) Pedig hisz a zsebében volt Koczur levele, a miben azt tudatja, hogy jó helyen van s nincs nála semmi ok, a miért elfogják s nincs nála semmi irat, a mivel valakit bajba keverjen.
– Hogy tud ön ilyen vigyázatlan lenni! förmedt látszólagos haraggal Atalanta Diadém úrra. Tudja, hogy ő milyen ideges! Szegény Kornél. No, ne aggódjék ön azért! Elég időnk van az intézkedésre.
– Igen! csak a gyűrűm bele ne ejtettem volna a vízbe!
– Reggelre le lesz csapolva a tó s megkerül a gyűrű. Most jerünk theázni, ön meghűtötte magát, átfázott, reszket. Legjobb lenne, ha lefeküdnék. Én odaviszem önnek a theáját a szobájába.
– De hát ha az éjjel értem jönnek? rebegé Kornél.
– Arról én felelek, mondá Diadém úr, hogy ma nem fogja önt háborgatni senki. Légy nyugton kedves barátom.
Nem vették észre, hogy Kornél maga is ott van már a szinpadon s a szinfalak közé lát; megtudta már, hogy mivel csinálják a villámlást és mennydörgést.
Lefektették az árvát.
Atalanta maga vitte be aztán az ágyban didergőnek a jól megrumozott theát, s azt belediktálta az utolsó cseppig, a miért az nagyon háladatos szemeket vetett a feleségére s megcsókolta neki a kezét, magában mondva: «Servus mamsell Muskátlinek!»
– És most mondjunk el együtt egy imádságot.
Még ez a szinjátszás is kellett.
A férj és nő egymáséba kulcsolták kezeiket s úgy rebegték végig az úr imáját. Annál a szónál, hogy «szabadítsál meg a gonosztól» egymásra gondoltak. Amen!
Vajjon lesz-e sikere az imádságuknak?
– Most már nyugodjál csendesen angyalom; szólt Atalanta, megcsókolva Kornél ajkait, s maga sietett az ablakredőnyöket lezárni s az ágyfüggönyöket összehúzni.
Nem háborgat senki.
Alig távozott el az ifjasszony, Kornél felkelt az ágyból, felöltözött egészen s a csizmáit a kezébe fogva, hogy léptei alatt ne csikorogjanak, mezítláb szökött ki a hátulsó ajtón a kastélyból.
Megjövendölte ezt neki egy bölcs férfi régen, hogy «mezítláb fogja ön elhagyni ősei kastélyát valamikor!» Csakhogy erre a jóslatra ő most nem gondolt, mert nem azzal a szándékkal szökött ki a lakából, hogy oda többet vissza ne térjen, hanem ellenkezőleg, hogy más valakit abból örökre kiűzzön.
Nagyon tetszett neki az az egész vigjáték-terv, a minek kidolgozását Koczur az ő talentumára bizta.
Arra a gyűrűre mulhatatlanul szüksége van Atalantának és Diadémnak. Olyan irást, a milyen Kornélé, akárki tud csinálni, de a gyűrűt nem lehet utánozni, mert azon a sok százados használat miatt annyi kopás, karczolás van, hogy azt vésnök utána nem tudja csinálni. Ha tehát ez a gyűrű a tó vizébe esett, Atalanta szeme láttára, ez a nő nem fog reggelig várakozni, a míg a tavat lecsapolják, nem fogja ezt a gyűrűt többé Kornél rendelkezésére bizni s koczkáztatni azt, hogy hátha meggondolja magát s azt mondja, én bizony nem pecsételem meg azt az irást, egyiket sem, «én nem megyek Döblingbe bolondnak, itt künn maradok okos embernek!» Atalanta, a ki valaha Loreley kisasszony is volt, előveszi még az éjjel vízi tündéri tudományát; s a szép fényes holdvilágnál megkeresi a víz fenekén a leejtett gyűrűt.
Ennek a tündéri productiónak kell, hogy tanuja legyen Kornél.
Akkor aztán meg fog győződni felőle, hogy Atalanta vízbeugrása, tetszhalála, életretérése, a mi az ő egész élete pályáját összezilálta, mind betanult művészi alakoskodás volt. Ezért akkor nagy belépti díjat fizettettek ő vele. Hátha a másodszori előadásnál vissza lehetne kapni az entréet?
Sietett, hogy el ne késsék az érdekes előadás elejéről.
A parkban nem jár már ilyenkor senki.
Koczur csak a vázlatot közölte vele a bohózathoz; ő neki még saját ötletei is támadtak a kivitel közben.
A tóparthoz érve, még azt a furfangot is kigondolta, hogy a pálczatőrével kifúrta a csónak fenekét; hadd teljen meg egészen vízzel. Legyen kénytelen a vízitündér mindjárt a partnál elkezdeni az uszást.
Mikor azzal készen volt, akkor elrejtőzött a vadászles kalyibába. Annak a fenyőág falain keresztül mindenfelé ki lehet látni szépen. Az ember láthatja a közelben a holdvilág aranyozta tavat, távolban a rengeteg nagy kastélyt, melynek most tömérdek ablakai közül csak kettő van kivilágítva az első emeleten. Azok Atalanta hálószobájának ablakai. Rövid idő multán ez a két ablak elsötétül s azután a két szöglet-ablak világosodik meg. Az meg ott Diadém úr lakása. Ez is jól van. Az egyik ablakot kinyitja valaki s látni az éj homályában, hogy szivarra gyújt. Ez a páholyközönség. Onnan is nézik hát az előadást.
Soká kezdődik ez! A földszinti közönség ott a leskunyhóban már kezd türelmetlen lenni. Ámbár az ügyes clownok, az utánozhatatlan szellemdus kecskebékák minden művészetüket előveszik, hogy a hosszú időközt a «diva» megjelenéseig, gymnastikai productióikkal kitöltsék.
Az pedig nagyon könnyen meglehet.
Ugyan már minek ugranék bele ilyenkor éjszaka a hideg vízbe Atalanta, mikor holnap reggel egy gereblyével is kihalászhatja az ő gyűrűjét.
A várakozás kellemetlenségeit növelte még az, hogy a hűs tavaszi éjszakában fázott az ember. Kornél ezt a hideg tólevegőnek tulajdonítá, de meglehet, hogy az állati ösztönnek is volt benne valami része. Meglehet, hogy ez a lúdbőrző test aggódott valamin, a mire a káprázatok közt élő lélek nem gondolt. Meglehet, hogy annak volt valami sejtelme arról a veszedelemről, a mibe őt most idehozták. Hátha az a mesebeli tündér, a ki egy időben Sámsoni alakokat vert a földhöz, s vadállatokat fékezett meg puszta kézzel, ha megtudja, hogy rálestek, felcsufolták, dühbe jön és boszut áll a leskelődőn. Hiszen annak csak játék lesz ezt nyalábra kapni, beledobni a vízbe, sőt, ha igaz, a mit Loreleyről irt a czimbora, leviheti őt magával a tó fenekére s ott tarthatja három perczig, az pedig rá nézve halál lesz.
Hanem a lúdbőrző irha gondolatjai nem hatottak le a bolondos szívig s azt csak a tréfa rendkívülisége csiklandozta. Kornélnak volt gondja magával hozni a rhumospalaczkot, s azt hitte, hogy ha abból szorgalmasan kortyogat, attól elmulik a fázása. El is mult. Aztán meg az is egyik sajátsága a hóbortosnak, hogy az Herkulesnek képzeli magát, azt hiszi, hogy dobálózni tud az emberekkel. Ez az előleges félelmet nem ismeri, csak a páni rémület lepi meg, mikor már a veszély előtte áll. Aztán meg az a tudat, hogy ő az «úr», amaz meg az «asszony!» Ő a hatalom bizományosa, ez meg a gyengeségé. A férj az úr és a biró, az asszony a vádlott és elitélt! És mindenekfölött az egyik egy Apátváry Opatovszky Kornél báró, a másik meg egy mamsell Muskatlinek, egy cseh muzsikus szeméten szedett porontya! Kit illet itt a félelem?
Az útféli száraz haraszt zörögni kezd.
Mégis igaz hát!
Ott közelít valaki a széles út felől, melynek perspektivájában a kastély látszik. Fekete burnusz takarja a termetét, a csuklya a fejére húzva. Azért rá lehet ismerni a járásáról, az a csipőin ringó termet minden burok alatt elárulja magát.
Ő van itt!
Oda siet a csónakhoz. Mozdulatán látszik a boszus meglepetés, mikor észreveszi, hogy a csónak tele van vízzel. Ezalatt a fekete burok alatt épen olyan, mint azok a boszorkányok otthon – a «Szerelmes ördög»-ben.
Ugyan mit forral most magában, hogy úgy lehúzza a fejét, leguggolva a földre, s a fekete burkony szárnyait maga elé húzza?
Valami tűz lobbanik fel s egyszerre csak egy égő fáklyát tart kezében. Épen úgy, mint azok a pokolbeli fekete tündérek, a kik «Uriellát» körültánczolják, vagy épen maga «Uriella».
A fáklyát aztán megcsóválja és messze behajítja a tóba, egészen a hattyú-kalyibáig.
De az is megint valami ördöngös fáklya lehet, mert nem alszik el azzal, hogy a vízbe elmerül, újra felveti magát magasra, fityfirékelve a sziporkákat s aztán ott úszik a víz szinén tovább, bevilágítva maga alatt a víz fenekét.
Hát a fekete rémalak mit csinál?
Oda lép a leomlott híd megmaradt dobogójára, olyan közel a vadász leskalyibához, hogy az ott leskelődő a sietéstől felszított heves lélekzetvételét hallhatja.
Aztán egyszerre leveti magáról a burnuszt, épen úgy, mint abban a balletben s ott áll egyfelől a holdsugártól, másfelől a fáklyatűztől megvilágítva, a hogy Uriella szokott állni, ballethez öltözötten. Csak a vékony patyolat éji öltöny van rajta.
Onnan egy ugrással beszökik a vízbe.
Kornél lélekzetét visszafojtja, néz utána.
Úgy úszik, mint egy hableány. Vállai és fél keble kiállnak a vízből, alig mozdítja a karjait, azért mégis sebesen halad.
Mikor oda ér a hattyuházhoz, akkor egyszerre alámerül; de vele együtt a fáklya is. Ez a pokoli szövétnek még a víz alatt sem alszik el. Azt kezébe ragadja a nyelénél fogva s leviszi a vízfenékre. A fáklya most bevilágítja az egész víztömeget s a partról bámuló előtt egy csodavilág elevenül meg, mely felcsufolja a hagymázok minden álomlátását. A fáklya előtt eleviczkélő békák, kigyók, vízibogarak óriásivá nagyított árnyképei az özönvíz előtti Saurusok világát mimelik eléje. A tófenék növényei egyenesen álló erdőt képeznek, a víz szinéig emelkedve, s ez emberölő bozótban, a milyen halála szokott lenni a leggyakorlottabb úszónak is, ha belekeveredett, jár lobogó fáklyával a kezében egy zöldfényű alak. Arcza, öltönye, minden tagja zöld, mint a tengeri isteneké, csak a haja fekete. Két szeme, mint két karbunkulus világít a fáklyafénytől. Nyitva tudja azokat tartani. Nem fél…
Háttal úszó rákok kapkodnak oda gömbölyű karjaihoz, oda csődülve a tűzfényre, a piócza kacskaringós eviczkeléssel rajozza körül, százlábú úszószalagok tekergőznek körüle s lábai elől lomha tekenősbékák menekülnek az iszapból. Nem fél.
Lehajol keresgélve, mint a hogy az eprészlányka keresi a szamóczát a fű között, úgy keresgél ő a maga drágasága után a zöld rojtos, úszószakállas, serteborzas vízfenéki bozótban. A szemei olyan mereven néznek, mint a halé, alig pislant egyet.
Ezernyi bámulója van. Azok a homályvédte lények, a mik soha napvilágra nem kerülnek. Egy egész hidegvérű állatország. A holt tavak népsége. A fáklyafény körítette aureoléban hemzseg zsibongó rajzatuk. Majd a szemeit verik ki. A hinár, a lócsagaz belekapaszkodnak lábszáraiba. A nyugalmából fölvert ezüstcsillám vízikigyó menedékének nézi patyolatruhája redőit s közéjük furakodik. A néző sereg között egy melegvérű állat is van, a férj, az úr, a ki a fűzfabokrok közé előlopózva, bámul alá a vízfenékbe.
Hosszú perczek multak el. A buvárnő odaalant úgy jár-kel a nem emberi lények számára teremtett világban, mint a ki egészen otthon van abban.
A férj, az úr, a bolond pedig idekinn tanácsot ül magával.
Mit fog tenni, ha a nő előkerül a tófenékről?
Az első perczben azt főzi ki, hogy a mint a nő kijön, büszkén eléje lép, s sértett kevélységgel veti majd szemére: «Loreley! Ön engem megcsalt! Ön tud úszni! Ön tud a víz fenekén élve maradni. Én önt megismertem.»
A mint a másik percz mulik, bántott önérzete kegyetlen gúnyra ösztözni.
Kaczagva fogadja majd a vízből kilépőt: «Hahaha! mamsell Muskatlinek! Hát hogy tetszett a hideg fürdő?»
Ki fogja őt csúfolni és el fogja beszélni az egész világnak, hogy milyen bolonddá tették egymást ők ketten.
A mint aztán a harmadik percz is elkövetkezik s az a rendkívüli nő még akkor sem találja szükségesnek, hogy fölvesse magát a víz szinére, újra lélekzetet venni az Isten levegőjéből; még a harmadik perczet is ki tudja húzni a víz alatt, pedig nem kényszeríti rá senki, akkor a düh fölforralja Kornél egész agyvelejét! nem válogatja, mit fog neki majd mondani? De levág egy szivós fűzfavesszőt onnan a rekettyésből. Beszéljen az vele. A mint ki fog lépni a partra, azon vizesen, testhez csapzott köntösében, úgy fog igazán jól esni neki, keresztben, hosszában; ezzel a fűzfasuhogóval, végig a hosszú úton, aztán ki a kerítésen kívül, a míg a fűzfavessző el nem nyüvik rajta!
A harmadik percz vége felé megtalálta a vízitündér a mit keresett. A fölvillanó öröm az arczán jelezte, hogy reá akadt. Lehajolt érte, fölhuzta az ujjára.
Aztán lefelé fordította a fáklyát s beledugta az iszapba, eloltotta azt. Percz mulva ismét fönn a víz szinén lebegett tündéri alakja, félkebléig kiemelkedve a tó tükréből. A hold egészen szembe világította arczát, olyan volt, mint egy igazi sellő.
Kikapott a partra. Ott megállt, arczát hátravetve, s szétbomlott hosszú haját fölemelt kezével összefogva és kifacsarva s aztán ismét koronába csavarta a fején.
Még egyszer olyan szép volt!
Mint egyszer… akkor… valaha…
És ennél a látványnál az jutott eszébe Kornélnak, hogy – nem szemrehányást tenni, nem kikaczagni, nem vérig korbácsolni; hanem hogy odarohanjon hozzája és lábai elé boruljon és átölelje a térdeit: «imádlak! Istennőm vagy! Teremts meg, vagy semmisíts meg! Tied vagyok! Azt mondtad, vagy uram légy! vagy bolondom légy! Voltam már urad, leszek még bolondod, csak hogy a tied maradhassak!»
Hanem a mint a haját fölcsavarta a fejére a szép nereida, az első mozdulatja az volt, hogy a megtalált gyűrűt, a mit az ujjára fölhúzott, a tele hold világa felé fordítva, megtekintse.
Ehh! Hogy változott egyszerre át az Anadyomene arcz Megaera fővé! Meglátta, hogy az nem az a gyűrű; nincs rajta czímer!
Lábával dühösen dobbantott és két öklével szétcsapott maga előtt.
A boszuálló wallkür ábrándképe lehet csak ilyen ádáz, mikor fehér paripáját a holtak mezején korbácsolva száguldtatja végig.
– A bolond! ordíta, két öklével ütve a halántékait. A bolond!
S oly szívdermesztő volt a tekintete, hogy a vadászgóréban leskelődőnek egyszerre porba esett minden gondolatja, szemrehányás, gúnyszó, korbácsütés, meghódolás! minden élő eszme, csak a néma elzsibbadás vett minden tagjain erőt. És ha pánczélvért fedte volna is tagjait, és kard, paizs lett is volna két kezében, mozdulni nem volt képes e meztelen nő előtt, a ki ily bősz tekintetet vet maga körül.
– A bolond! ordíta az még egyszer kitörő, felcsattanó hangon. S azzal neki kezdett a futásnak. Félmeztelen, még a burnuszát is ott feledve, rohant vissza, oly szilajon, mint valamikor ősdruszája, a férfiölő Atalanta, a kastély felé.
Jól jártál vele, bolond, hogy ott nem fekszel most az ágyadban, mert ha ez ott kap most, ez téged megfojt, összezúz, szerteszéttép!
És már most fuss innen, a hogy a lábaid birnak!
Mikor Opatovszky Kornél báró, késő éjjel, Rokomozernek az egylovas gyékényes szekerén, elhagyta őseinek birtokát, olyan egyedül maradt a világban, mint a ki a hajótörésből úszott ki egy ismeretlen partra. Nem volt senkije, semmije.
Rokomozer, a ki sejtette, hogy mi történhetett a kastélyban, elmondogatott neki egyet-mást, a mit megtudott a báró elszökött fia felől, hogy az most Illavaynál van, s hogy ott milyen jól bánnak vele. Azt gondolta a szatócs, hogy ezzel majd kedvet csinál a bárónak, hogy ő is odamenjen a nagybátyjához, a mi a legokosabb elhatározás lett volna az ő részéről; hanem ezzel épen az ellenkező hatást idézte elő. A báró csak hallgatta csendesen, hogy milyen jó nevelést adnak Illavayék az ő felfogott magzatjának, akár csak a saját gyermekük volna. A fiú egész nap a könyveket bújja, tanul, ir, rajzol, dolgozik, tollal, czirkalommal, liniával, mappákat is készít – egyszer csak közbe kiáltott aztán:
– Úgy kell a gazembernek!
Mert Kornél báró meggyőződése szerint, alig lehetne egy gonosztevőre nézve, a ki a bölcsőtől elkezdve tizennégy hosszú esztendőn keresztül folytonosan naponkinti apagyilkosságot követett el, az egész kriminalkodexben súlyosabb büntetést kitalálni annál, hogy el legyen itélve naphosszant könyveket bújni, tanulni, irni, rajzolni, mappákat csinálni! Dehogy menne olyan helyre, a hol ilyen kínzó szerszámokkal gyötrik az embert. Inkább egy egész kétemeletes bolondok házába, tele őrültekkel, mint «egy» okos emberrel egy házban.
Aztán valami főtt a fejében. Egy saját eszme. Abba úgy bele volt szerelmesedve, mint a majom a fiába. Őrizte, féltette, nehogy kiszaladjon a száján. Sejtette jól, hogy ha ő ezt csak egy féligmeddig helyeseszű embernek elmondaná, az bizonyosan lebeszélné róla, hát még ha Illavaynak előadná. Pedig ezelőtt az ember előtt nem maradhatna vele titokban. Ennek az embervallató szemei kicsalnák azt a rejtekhelyeiből. Egyre azt a tervet komponálta, illustrálta, variálta, részletezte, szakaszozta, meg rekapitulálta.
Ezt már nem hagyja kiverni a fejéből.
Az egylovas szekér zötyögve barázdol kacskaringós útjában a kátyúkkal elállt úton végig a bolondságokat kikeltő tele hold fényénél.
A pozsonyi bezárt ház halottja szokott reggeli sétáját végezte a kertben.
Ez a kert nem tudja azt, hogy mi a tavasz? Az ő virágai nem bújnak ki a napsugártól a föld alól, az ő fái nem hajtanak új levelet, nagyon jók a régiek is, tartják a szinüket.
Csak azok a kis vörösfekete, tarka bogarak, a mik kora tavaszszal előjönnek a föld alól, merészkednek jelenteni, hogy kezdődik egy új évforduló a világban. Jaj nekik, ha a sétáló halott útjába kerülnek!
Odabenn a szobáiban ugyanaz a világ van, a mi lenni szokott, emberhangtalan méla csend, a gépmadár szomorú negyedórai csicsergése, hideg ételek az egyik asztalon, felbontatlan levelek a másikon.
A halottnak van foglalatossága, a mivel napját betölti. Olvasmány, munka. De minő olvasmány. Csupa mathematikai könyveket tanulmányoz. Még férfinak is rideg mulatság, hát még nőnek? Keresni azt az ismeretlent, a kinek neve X és kutatni az érdekes görög π rejtélyeit.
Magasabb egyenletek, logarithmusok, infinitesimal calculusok, csillagász számítás, gyökkeresés, mértani ábrák! Megölői a fantásiának és a poézisnak. Ez az ő mindennapi tanulmánya. Prælegálhatna belőle, akár egy professor. A számtan, a mértan a gondolatok jegeczvilága. Ezek közt érzi magát otthon.
Nála még az évszakok sem tesznek külömbséget. Nyáron nincs melegebb a szobáiban, mint télen s a kandallóban mindig ég a tűz; egy kombinált széntartó önmozgó gépezetével félóránkint ráönti a szenet az izzó parázsra, ha senki nem néz is utána.
Csak minden hónapban egyszer szokták egy pár órára kioltani a tüzet a kandallókban; ilyenkor a füstfaragó járja sorba a kürtőket, a kormot letisztítani.
Ennek a kaparása, söprése az egyetlen profánus hang, a mi a szobákba lehatol.
Az érdekes halott ugyan ezt a hangot sem hallja vagy nem ügyel rá, mert egész lelkét elfoglalja az «érintőkből és a conjugált háromszögből meghatározott kúpszelet nemének eldöntése» Möbius nyomán s mikor az ember előtt ez az olvasmány áll: