Siebelmannak ismét a «Csipkerózsa» tündére jutott eszébe. Az erdők bűvleánya, habfehér ruhában, szőke haja mint a habzó arany omlik két vállára; bűbájos halavány arcza a holdvilággal kéjeleg. Finom fehér ujjai a czitera húrjaiból ábrándos dalt csalogatnak elő; ugyanazt a dalt, vagy annak változatait lágy, szívbekéredző hangon énekli utána, s azután ujjait végigvonva a hangjegyes lapon, irallal jegyezget abba valamit; de nem néz oda, a míg jegyez, hanem félig nyilt ajakkal a hold felé fordul, mintha annak a sugárai pengését lesné le s jegyezné papirra.
S a mi a legcsodálatosabb volt Ottónak, az, hogy ez a tünemény az ő közeledtét észre sem látszék venni. Lépteinek hangja elvész a puha fűben, de alakját megvilágítja a holdfény. Láthatná.
Egy hangos jó este kivánással sietett a figyelmet magára vonni.
A hangra felrezzent a hölgy s most már az érkező felé fordulva, nyájasan viszonzá a köszöntést.
Ottó nem ilyennek képzelte a «vasorrú bábát.» De talán nem ő az?
– Én Siebelmann Otto vagyok, a szomszédból, a gróf urat keresem.
– Atyám nincs itthon, szólt szeliden csengő hangon a hölgy. Üljön le ön és várja meg.
Siebelmannak úgy tetszett, mintha a fiatal hölgy mosolyogva tekintene rá, a hogy ismerősöket szokás fogadni. Valami beszédhez kellett kezdeni vele.
– A grófnő élvezi a szép holdas estét.
– Hold? szólt elbámulva a hölgy; hol van az?
– Ah.
– Én nem látok semmit, mondá a leány és mosolygott.
Otto most döbbent vissza tőle. Ezek a szép kifejezésteljes kék szemek nem látnak. Ez a leány vak. És ez nem szomorítja. Még mosolyog, mikor kimondja.
– De csak a külvilágot nem látom; szólt a leány biztatólag, mintha meg akarná vigasztalni, a kit megszomorított szavával. Azon túl egy egész belső világot látok.
– És az szép világ lehet.
– Ön is lát-e oda? Nemde, ön is lát olyan belső világot, a hol világosság van nap, hold nélkül? és élnek, a nélkül, hogy alakjaik volnának? Én azt hiszem, hogy mikor behunyja a szemét és magában marad, minden embernek kell azt látni.
– A grófnő itt igazán magányosan van.
– Mikor atyám nincs honn, akkor egészen egyedül.
– S nem fél?
– Miért? Nem vétek senkinek.
– Rossz emberektől.
– Hát vannak rossz emberek a világon?
Ez a kérdés olyan ártatlan, őszinte tekintettel volt kisérve, hogy Ottó irigyelni kezdte azt, a ki ennyire vak!
– S nem hosszú a grófnőnek az idő ily egyedül?
– Nem. Egész nap a házi dolgot végzem, s mikor az erdő elcsendesedik, akkor tudom, hogy este van; előveszem hangszeremet, s akkor ketten vagyunk, ő beszél én velem, én ő vele; én költeményeket mondok neki, ő dalt ád hozzá, s egy lesz belőle. És az nagy gyönyörűség.
S azután, hogy ne hagyja magát zavartatni e gyönyörűségében, vagy hogy az idegennel is megoszsza ezt a gyönyört, elővette cziteráját s eljátszotta rajta azt a dalt, a mit szerzett, szelid búsongással énekelve hozzá a méla dalszöveget.
Ottó elmélázva nézte ezt a bűvölő tüneményt, a kit senki sem őriz itten, egyedül a csillagok. Elhallgatta volna őt reggelig.
Azonban közelgő léptek szakíták félbe az élvezetet. A lányka ismerte már a lépteket, mert örömrepesve ugrott fel helyéről s mintha látná, mintha nem volna vak, rohant ki a verandából, biztos helyismerettel az érkező elé s azt átölelte, hévvel rebegve: atyám!
Az érkező fiatal, szőke férfiu volt; inkább testvérét, mint atyját nézhetnék benne a leánynak. Szép szabályos vonásai voltak, csak szemei kancsalítottak össze, mint az Isaszeghy család minden férfi-ivadékánál.
Az érkező kezében egy hosszú bőrtok volt. Azok bizonyosan pisztolyok.
– No most végünk van, gondolá magában Ottó. Bevárta a verandán az érkezőt s akkor eléje lépett.
– Gróf úr! Én szomszédja vagyok, Siebelmann Ottó; találkozni akartam önnel s betörtem orozva a parkjába, koczkáztatva, hogy ön agyonlő, mint vadorzó.
– Én? lőni? szólt elbámulva Tiborcz gróf. Uram, az én házamnál nincs lőfegyver.
Ez őszinte, nyilt arczczal volt mondva. A gróf kezet szorított vendégével.
– Pedig védelmül rablók ellen nem árt az ily magányos lakban.
Tiborcz gróf vállat vont.
– Az én házamnál nincsen pénz. És azt minden keserüség nélkül mondta.
Ez jó kapocs volt az idejövetel czélját hozzáakasztani.
– Én épen pénzbeli ügyben látogattam meg önt.
– Sejtem. Erről később beszéljünk. Elébb vacsoráljon ön velünk.
A gróf valamit súgott leánya fülébe, mire az eltávozott.
(No most nekem is innom kell a beléndekes borból, gondolá magában Ottó, s borsódzott bele a háta. Vajjon hány ősapai koponyát tart a főúr pohárszékében? Vendégeit is abból itatja-e?)
A gróf bevezette vendégét szobájába s ott leülteté.
Egyszerű butorzatú szoba volt az. Egy ódon szekrényt felnyitott a gróf s a magával hozott bőrtokból mindenféle üvegcséket szedett ki, azokat a szekrénybe elhelyezé s az ajtót ismét rájuk zárta.
– Megbocsát ön, ha kezemet elébb megmosom; mindenféle mérgeket kezeltem.
(Mindenféle mérgeket!)
Azonban ezúttal nem hagyta magát lóvá tenni Siebelmann. Kitalálta a rejtélyt.
– Ah, a gróf homoeopathiával foglalkozik?
– Igen, hanem ezt kérem ne mondja senkinek, mert ha megtudja a hatóság, eltiltanak tőle. Nincs oklevelem.
– De hát a betegek, kiket gyógyít, nem árulják el?
– Azok parasztok. Jó titoktartók. Többnyire gyermekbetegségeket gyógyítok és marhavészt. Ez a két legnagyobb csapás a vidéken. Tavaly három faluban minden vörhenyes gyermeket kigyógyítottam; harmadéve a keleti marhavészt fordítottam el innen. Ha megtudnák, megbüntetnének engem is, meg azokat is, a kiknek a gyermeke meg a marhája megélt.
– Lehetetlen.
– Sőt nagyon természetes. Ha okos ember homoeopathiával él, már akkor félig bolond a neve; de ha épen olyan gyógyszert venne be, a mit «én» készítettem, akkor egészen bolondnak mondanák. Ne beszéljünk erről. Ön valami ügyben jött hozzám. Ritkaság, hogy kabátos ember belépjen ide. Ön félt, mikor ide jött, úgy-e?
– Nem tagadom. Önnek elzárkózottsága sok mendemondára ad alkalmat. Azon ügyben jövök a grófhoz, melyben atyám annyit levelezett már önnel sikertelenül. Én feltettem magamban: eh mit! odamegyek hozzá, beszélünk egymással. Én szeretek szemtül szembe lenni azzal, a kivel dolgom van. Tehát ismétlem ajánlataimat. Ha az egész erdőt megszerezhetem a gróftól, nem sokallok százhúszezer forintot; ha nem akarja eladni, akkor kérek egy utat, hat ölnyi széleset az erdőn keresztül a vasútig. A kisajátításra szabjon a gróf olyan árt, a milyent akar. Nekem semmi ár sem lesz magas, mert üzletemnek szüksége van ez útra.
– Ifju szomszéd úr! szólt Tiborcz gróf, leültetve őt maga mellé. Ön őszinte volt irántam. Én még őszintébb leszek ön iránt. A kik önnek azt mondták, hogy ne jöjjön hozzám, mert én bennem egy őrült dühöngő lakik: igazat mondtak, az lakik bennem. Az vagyok. Hanem én ezt az őrült daemont vas kézzel tartom leszorítva! A sarkam alatt van mindig a feje. Gyakran le akar dobni magáról, de nem eresztem, rátaposok. Engem kínoz a szomj a bor után és soha viznél egyéb nincs asztalomon. Én kegyetlen parancsoló természet vagyok: s nem tartok egy cselédet; magam, leányom végezzük a cselédi munkát. Én szenvedélyes vadász vagyok, erdőm, kertem teli pompás vaddal, és egy fegyvert sem tartok házamnál, s nem eszem olyan ételt, a melynek valaha vére volt. Én mindennap látom a végtelen birtokot, melyben valaha őseim duskálkodtak, felosztva paraszt közt, elfoglalva jövevénytől, s én mindennap bejárom gyalog a paraszt és jövevény gunyhóit, hogy beteg gyermekeiket gyógyítsam. Én birtokosa vagyok még egy őserdőnek, melynek árán ismét úr lehetnék, és nem tartok a házamnál egy garast, s nem nyulok a kinált pénz után; élek szegényül és nélkülözök sokat.
Siebelmann Ottó vállat vont erre. Ez bizony még mindig az elmehábor kórtüneménye.
– Még többet is kivallok önnek. Ön látni fogja, hogy nem hazudok semmit, nem titkolok el semmit, s ön maga fogja azt mondani: ez a birtok nem eladható. Én egy átokverte család végivadéka vagyok. Tudja mindenki: a népmonda tulajdona régen, hogy az én családom az, melynek őse egyszer párbajra hivta ki az Istent! Haldokló fia életéért hívta ki az Istent. Szörnygondolat, de egy apai sziv van a fenekén. Bűnhődött érte. Ugyanazon fia, midőn felnőtt, saját gyermekeit védve nagyapjok kegyetlensége ellen, keresztüllőtte őt. Még borzasztóbb eszme, de annak is egy apai szív van a fenekén. Az apagyilkost lefejezték s azután eltemették ebben az erdőben. Titokban, jeltelenül ásták el, egyedül egy ősfa kérge tartogatja nevét egy ezüst lapon. A vén fa rég benőtte a lapot, senki sem tudja, ősapám hol nyugszik és úgy lehet, hogy a legelső fa, melyet ön kiásat az erdőből, azt a koponyát veti fel gyökerével, mely nekem ezt mondja: «én gyilkoltam, én meghaltam, én elkárhoztam te érted, s te nyugodni sem hagysz engem a földben!» De ne mosolyogjon ön rajtam. Nem félek én semmi rémtől, egyedül magamtól. Azt a párbajt, melyet ősöm elkezdett Istennel, utódai egyre folytatták vele. Egyik csapás a másik után jött. Az Isten ütötte őket saját kezeikkel. Már születésük órájában ott volt a «cartel» kezükben és meg kellett jelenniök. Soha sem született családunkban leány, mindig férfi. Én vagyok az utolsó. De a párbaj egyre foly. Most már egyoldalulag. Én nem védem magamat, én nem vágok vissza; türelemmel, leeresztett kézzel viselem sorsomat, fejemet tartom a csapások elé. «Ő» pedig egyre üt. Talán vége lesz már. Az én utódom már leány. Egy leánynyal csak nem fog már harczolni Isten! Egy vak leánynyal! Hisz az Isten is nemes ember!
Siebelmann félrefordítá arczát.
– Már most tudja ön, hogy miért nem adom el ezt az erdőt. Ha énnekem az a pénz kezembe jutna, épen oly őrült tékozló, olyan embert- és Istent lázító lennék, mint a többiek voltak s eltékozolnám az utolsó ezreket, úgy, mint eltékozolták ők a milliókat; és leányomból lenne koldus: vak koldus. Már most tudja ön uram, hogy nem lehet tőlem megvenni ebből az erdőből sem egy bokrot, sem egy madárfészket, sem egy maroknyi földet.
Siebelmann meg volt győzve.
– Legalább nekem magamnak engedjen hát a gróf egy gyalogutat eddig a házig.
A gróf kezét nyujtá.
– Szivesen látjuk mindig.
Egy kedvesen hívó hang szakítá félbe a beszélgetést.
– Czeczil leányom, szólt az apa, és gyönyörtől ragyogtak szemei.
Czeczil grófnő a vacsorához hívta őket. A verandán volt terítve. Olyan lakoma, milyenhez Ovidnál a földönjáró Isteneket várják.
«Mellaque, et frugesque et lactis massa coacti.»
Méz, kenyér, aludt tej.
Olyan étel, melyben valaha vér volt, nem került ez asztalra soha; sem olyan ital, melyben tűz van.
Az apa és leánya egymás mellett ültek egy kis támláspadon. Ottó látta, mennyire szeretik egymást, milyen boldogok egymás által. Szinte irigylette őket.
Czeczil gyermeki hizelgéssel járatá finom ujjait atyja arczán végig.
– Én téged látlak itt belül. Olyan jól látlak, hogy ha viaszkom volna, mellszobrodat el tudnám készíteni.
– Hát én majd hozok a grófnőnek olyan viaszkot, minőt pousseirozáshoz szoktak használni, mondá Ottó.
– Köszönöm. Már sokszor megkisértettem azt, de nem sikerült.
– Ahhoz sajátszerű viaszk kell. Ha megengedi ön, én szerzek azt önnek.
A vacsorának vége volt, késő este volt már: a vendég bucsút vett s indulni készült. A gróf, megtudva, hogy lovát az erdő tulsó végén hagyta, ajánlkozott, hogy vezetőül megy vele; éjjel a tekervényes utakon könnyen el lehet tévedni.
De alig haladtak együtt a park széléig, midőn egy kis pórleány lélekszakadva futott utánuk s lelkendezve rebegé a grófnak, hogy adjon valami orvosságot kis öcscse számára, mert mindjárt megfulad.
Ottó biztatá a grófot, hogy csak menjen vissza, hiszen ő már csak megtalálja majd azt az utat, a melyen idejött, visszafelé is; van egy patak, azon egy hid, onnan nem lehet aztán eltévedni. Azzal jó éjt kivántak egymásnak s a gróf visszament házához, Ottó pedig be az erdőbe.
Hanem ott a fák sötétjében mégis úgy tapasztalta, hogy éjszaka nem tudja az ember magát olyan jól tájékozni, mint nappal. Azon vette észre magát, hogy úgy belebódorodott a tömkelegbe, hogy azt sem tudta többé, merre van előre. Nagy nehezen eljutott végre a patakhoz; már most még csak a hidat kellett megtalálnia. Erre legjobb mód a patak mentét követni. De a hid csak nem jött, a patak csak folyott; egyszer aztán ritkulni kezdtek a fák, Ottó kijutott egy tisztásra s akkor látta, hogy szerencsésen visszakerült ahhoz a házhoz, a honnan elbucsúzott.
Nevetséges volt a helyzete. Odamenni, bevallani, hogy félórai utazás után oda jutott vissza, a honnan elindult. A háziak már talán le is feküdtek. Mégis csak közelebb ment, nem volt más választás.
A veranda oszlopához támaszkodva állt a tiszta égi fénytől beragyogva a ház tündérének alakja: mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Most nézi a maga világát.
Milyen kár lesz őt onnan kiszólítani!
– Bocsánat, grófnő!
– Ah! Ön az megint? (Már ismerte a hangját.)
– Szégyenemre kell megvallanom, hogy nem tudok kitalálni az erdőből; visszakerültem szándékom ellen s most kénytelen vagyok a gróf úr szivességét igénybe venni, hogy kisérjen el a patak-hidig.
– Atyám nincs idehaza, mondá a leány, elment a kis beteg gyermekhez, s az messze lakik innen. Hanem majd elvezetem én önt odáig.
– Ön, grófnő! szólt megdöbbenve az ifju.
– Oh igen, én nagyon jól tudom erdőnk minden ösvényén a járást; minden fa ismerősöm már.
– De ilyen késő éjjel!
– Mi különbség rám nézve az éjjel és nappal? Jöjjön utánam. Én elvezetem.
Azzal hirtelen maga körül burkolva vékony shawlját, lesietett a verandából, s megindult az erdei uton előre. Ottó követte.
A leány oly biztos helyismerettel libegett előtte tündérkönnyű ruganyos léptekkel, mintha a sötéten keresztül ő látna jobban s megnevezte előtte a helyeket, a mik mellett el fognak menni: Itt van egy jázmin bokor, a mely másodszor nyilik az idén; itt jön az a nagy odvas fa, melyben egy házi menyét család lakik; valahányszor erre megyek, mindig rám ismernek, úgy czinczognak, hallja ön? Itt egy nagy hársfa nyujtja keresztül az úton vastag gyökerét, vigyázzon ön, el ne essék benne.
– De hát nem fél ön?
– Mitől?
Ottó bámult ezen a tüneményen, a ki nem tudja, mit tesz félni, éjjel, magányos erdőben, egyedül, egy férfival?
– Most itt jön a hid! Isten önnel! Innen kitalálhat a palánkig.
– De hogy fog ön most visszatérni innen, sötét erdőn át, egyedül?
– Nekem az erdő mindig egyformán világos, s én mindig egyedül vagyok.
– De én aggódom ön miatt, hogy valami baj éri, míg visszajut a házhoz.
– Jól van, hát majd valami dalt fogok énekelni, míg hazáig érek, s ön addig itt marad a hidnál, míg a dalt hallja. Úgy-e bár?
Ottó el volt bájolva ez ajánlat által.
A leány aztán visszatért az erdei sötét úton, ábrándos dalt énekelve. Ottó a hid korlátjához támaszkodva hallgatá és nézett utána, míg Czeczil alakja eltünt az erdő homályában. A dal sokáig hangzott még, s végződött egy vidám, gyermeteg kaczagásban. Ez a kaczagás azt jelenté, hogy már haza talált.
Ottó elmerengve érkezett vissza lovához. A mellett már rég nagyot aludt a répaszedő pór.
Ottó aztán másnap is ellátogatott az erdei lakhoz és harmadnap is, és mindennap. Talált mindig ürügyet rá.
Czeczil megkisérté a viaszkidomítást, ezt a vakok kedvencz foglalkozását. Atyjának mellképét idomítá ki. Csodálatos volt a képzelem hatalma, mely ujjait megtanítá a szemmel soha nem látott vonások utánzására. A vaknak ujja hegyei látnak.
Ottó mindennap eljárt oda s Czeczil még mindig nem félt semmitől és Tiborcz gróf még mindig nem félt senkitől, egyedül saját magától.
Egy délután ismét ott időzött Ottó a kerti lak verandája alatt. Főzhették tőle a czukrot, a hogy tudták; egy hang édességét nem adta volna ő most a világ minden szirupjáért. Czeczil elkészült a kis szoborral.
– Nézze ön, mondá, kezével Ottó elé tartva a mellszobrot. Mit szól ön hozzá? Jól van-e?
– Nagyon jól van, felelt Ottó, s mintha szemeinek lett volna mondva, hogy szóljon, s ajkainak, hogy nézzen: egy forró csókot nyomott az eléje nyujtott gyanútlan kézre.
Erre aztán elsikoltá magát a leány s ijedten ejté ki kezéből a viaszkszobrot.
Milyen jó volt az ijedséget az elejtett szoborra fogni!
Azon az estén, mikor Tiborcz gróf gyógyászi körútjából hazatért, Czeczil azt mondta neki:
– Atyám, én félek idehaza oly egyedül.
Már megtanult félni!
Másnap ismét odajött Ottó, korán délelőtt.
De alig tekintett Czeczilre, midőn egészen zavarba jött.
Czeczil mai napon csak fél függőt viselt. Ottó rejthetlen felindulással kérdezé tőle:
– A grófnő egyik függőjét elvesztette?
Czeczil fülében az a talizmán függő csilingelt, melynek fekete gyöngy volt a lógója, gyémántos foglalatja.
– Nem. Ez családi ereklye, melyet hagyománykép őrizünk: családunk nőtagja minden évnek egy bizonyos napján viselni tartozik azt emlékül. S ma épen ez a nap van.
Ottó sietett minél előbb bucsút venni.
Aznap délután ismét visszatért. Tiborcz grófot együtt találta Czeczillel.
– Uram! Ön olyan jó volt hozzám eddig, hogy nekem minden titkát elmondta. Nem éltem velük vissza. Most egyet kérek öntől: mondja meg nekem, mi titka van annak a fél függőnek, azzal a fekete gyöngygyel, melyet Czeczil grófnő visel?
Tiborcz gróf arcza elvörösödött, szemei egyszerre keresztbe villámlottak; néhány perczig erőt vett rajta az a daemon, mely vérben szokott megmosdani; hanem lassankint visszakényszeríté őt rabkalitkájába az a vas kéz, s az arcz ismét elhalványult.
– Jól van, uram. Tudja meg ön azt is. Ősapám a hétéves háborúban egy szabad csapatnak volt vezére. A háború dühe alatt megrohanták Schönhausent; ott voltak a királyi kincsek elrejtve. A várnagy nem akarta kivallani hollétüket, akkor ősapám a várnagy leányának füléből kiszakította ezt a függőt, hogy vallomásra kényszerítse. A megrémült hölgy akkor kétségbeestében egy tó fenekére ölte magát. Azóta az Isaszeghy család minden nőtagjának, ki a család urasszonya volt, fel kellett e nap évfordulóján tenni ezt a függőt: hajdan a sors elleni daczból, most vezeklésből, penitencziából. Ez ama fekete gyöngyös függőnek a története.
– Köszönöm, szolt Siebelmann. Én kiegészítem a történetet. Ennek a függőnek a párja az én birtokomban van. Az én ősanyám volt az a fiatal nő, az öreg Brandt leánya, ki a schönhauseni tóban lelte halálát. Itt van nálam az ereklye másik része.
Azzal kivonta kebléből a maroquin tokot, melyben a grófnő által viselt függő párja feküdt.
– És most, gróf úr, miután az ékszere két darabja összetalálkozott, hadd maradjon az együtt. Minthogy pedig ön ajándékot elfogadni nem szokott, s a függő különben is egész joggal engem illet: kérem, adja ön a párját is nekem vissza, és ráadásul a viselőjét.
A gróf megfogta leánya kezét.
– Értesz te ebből valamit?
A leány zokogott és reszketett.
– Ah, tehát itt van az, a mitől te félsz!
Siebelmann odaborult a bájos tünemény elé.
– Óh Czeczil, lásson meg már engem is!
Czeczil gyöngéden végigvonta finom ujjai hegyét az ifjú arczán. S talán nem is hallották mások, csak a szellemek és a szeretők, a mit suttogott:
– Én látlak téged!
És azután lehunyta szemeit és nem szünt meg őt nézni, abban a belső világban, a hol olyan szép minden, a hol oly fényes minden; pedig sem nap, sem hold nem világítanak.
A látkörön lehanyatlott a nap; tiszta, derült arany ég ívlett körül, felhőtelen.
Isaszeghy Tiborcz kezeit összefonva, nedves szemekkel tekintett fel az égre.
Ez arany égből egy fénylő csillag ragyogott vissza rá, mint az ég szeme, mint a végtelen irgalom vezérvilága.
A párbaj Istennel véget ért.
(Néprege.)
Ne csak a németek dicsekedjenek vele, hogy volt nekik olyan hatalmas emberük, mint dr. Faust, a kit életében tenyerén hordozott, halála után pedig pokolra vitt az ördög, a mi elég szép kitüntetés: más szegény ember a maga lábán jár oda. Nekünk is volt ilyen kitünő emberünk, a kinek hirét ma is emlegeti minden ember Debreczenben: doktor Hatvani István.
Abba se bízza el magát a német, hogy az ördög frakkot visel, mert, a hogy egészen hiteles adatokkal be tudjuk bizonyítani, a mi ördögünk Hatvani idejében hosszú kapcsos tógát viselt, a mi ajánlatos öltözet rá nézve a miatt, hogy köztudomásulag hol ludlábat, hol lólábat használ; ez utóbbit valószinüleg olyankor, mikor nagy sár van.
Még azonfelül az is bizonyos, hogy a mi ördögünk vagy kálvinista, vagy lutheránus; a mi ismét nagy triumfus ránk nézve, hogy e szerint nem orthodox az ördög, és így nemcsak a mennyországhoz, hanem a pokolhoz is van már jussunk.
És mind e tudományt a Hatvani-mondakörnek köszönhetjük, mely mind a mai korig teljes fényében fentartotta magát, nem homályosíttatva el a hitetlenek és ördögtagadók azon felfogásától, mely szerint Hatvani nem lett volna egyéb egy igen kitünő természettudósnál, kinek csodatetteit megmagyarázza a villany, delej és vegytan bámulatos működése, kinek prófétai tehetsége nagy világismeretén alapult; garabonczássága a légtüneménytan mély ismerete volt; emberösszerakó, halottföltámasztó bűvészete egyszerű orvosi és műtői ügyességgé halványodik el, s elkölthetetlen gazdagságát épen e tudományosságának köszönheté e vers szerint: Dat Galenus opes, dat Justinianus honores, a mi magyarul annyit tesz, hogy az orvosokból lesznek a házi urak, s az ügyvédekből a méltóságos urak; s az ördöggel való tréfáinak híre mind csak az akkori diáksereg pajkoskodása.
Hanem hát ez csak mind a skeptikusok szóbeszéde; mi igazhivők nem engedhetjük magunkat a mi egyetlen ördögünktől megfosztatni s ha más ember azt állítja, hogy ő csalhatatlan, bátran szembeállítjuk vele a magunk csalhatatlanságát; nekünk is van encyclikánk, nekünk is van syllabusunk minden hozzávaló apparatussal együtt.
Hogyan jutott doktor Hatvani a földalatti felség kegyeihez? annak is urát adja a hagyomány. Kinn tanult Baselben, ott megkedvelteté magát tanárával, ki egyike volt azon 333 férfiaknak, a kiket «Hermes lánczának» nevez a tudákos világ. T. i. hogy Hermes Trismegistos volt az az egyptomi bölcs, ki a szellemek fölötti uralkodás titkait megirta, s e titkokat hagyta lánczolatképen egyik tudákos a másikra; kibővitette a varázshatalmu könyvet a nagy Theophrastus Bombastus Paracelsus Aureolus de Hohenheim, s neveztetik e könyv «Poëmander»-nek.
Lám, még a nevét is tudom, hát hogy ne volna igaz?
A tudós professor halála óráján legkedvesebb tanítványára, Hatvanira hagyta a Poëmandert. E könyvnek négyszinű papirosa volt, fehér, sárga, kék és veres, s harminczkét lapja.
Hogy ne lett volna aztán könnyű Hatvaninak mindenféle csodatétel, mikor ilyenféle titkokat olvashatott abban a könyvben?
1-mo. A varju tojását főzd meg s akkor tedd vissza a fészkébe. Mikor a varju visszajön, mindjárt ráismer a főtt tojásra s akkor elrepül a Veres-tengerre, onnan hoz három kövecskét, mikkel ha megilleti a főtt tojását, az ismét nyers lesz. Hozd el aztán a fészkéből a három követ: egyik fehér, másik fekete, harmadik veres. Ha a fehéret a szádba veszed, a viz borrá válik tőle, mikor iszod; a feketét tedd a zsebedbe, soha ki nem fogysz a pénzből, s ha a vereset a gyürűdbe foglaltatod, minden pörödet megnyered, még a hölgyszívek ellen is. – Milyen jó lenne ez a juristáknak!
2-do. Szentgyörgy napján fogj egy fehér kígyót, annak a fejét vedd el egy polturával, tedd bele egy gyüszűbe, ültess a szájába egy szem borsót, harmadnapra kikel az, s ha virágozni fog, ezt szedd meg gondosan. Attól minden nyavalya meggyógyul. – Milyen jó lenne ez a medikusoknak!
3-tio. A fülemüle epéjét aszald meg árnyékon. Annakutána vedd ki egy him szunyognak szívét és főzd meg boreczetben. E kettőt porrá törvén, hintsd meg vele egy zöld béka máját, és add enni a halálbagolynak. Másnap éjfélben öld meg a baglyot, a májában találni fogsz egy kis fekete követ, azt vedd ki és veres selyembe takarván, kösd a baloldaladra fekete zsinórral. Haszna az, hogy semmi fegyver nem fog rajtad. – Milyen jó lenne ez a párbajozóknak!
4-to. Mindenszentek napján tégy a zsebedbe egy krajczárt, azzal indulj el a vásárba, add egy keresetlen koldusnak, de fél krajczárt kérj vissza belőle, a fél krajczárral siess a boltba, hátra ne tekints, végy egy kerekfokú varrótűt. Haszna az, hogy akárkinek a haját belehúzod, híven szeretni fog. – Milyen jó lenne ez a farsangon a szép kisasszonyoknak!
5-to. A kakuknak szívét főzd meg, aszald meg, törd meg, szitáld meg; akkor piríts meg egy szelet kenyeret, melyet előbb koldusnak akartál adni, azt hintsd meg a porral. Annakutána végy szarkanyelvet, keresetlen bazsarózsának magvát, főzd borban új bögrében három óráig, akkor szűrd le. Amazt egyed, emezt igyad. Haszna az, felette megokosodol. – Milyen jó lenne ez a diplomatáknak!
6-to. Ha meg akarod tudni távollevő kedves felől, él-e vagy meghalt? végy egy rigótojást, kösd keresztül fekete selyemmel, tedd a tűzbe s mondd ezt háromszor: «paternoster»; ha elég a selyemszál, úgy meghalt, ha nem ég el, akkor él. – De már ezt nagyon szomorú dolog tudakolni, hogy kiknek volna jó mai emberirtó napjainkban.
Volt azonban e hires könyvnek még egy rejteke is, egyenesen Hermes Trismegistos pecsétjével lezárva. A ki azt fel merte nyitni, annak egyszerre megjelentek a szolgálattevő lelkek.
De jaj volt a lélekidézőnek, ha első három parancsképen olyant nem tudott kivánni a szellemektől, a mit azok ne tudjanak teljesíteni, mert különben izekre tépték.
Mikor Hatvani felnyitotta a pecsétes rejteket, azt mondja róla a hagyomány, hogy eleinte oly csendes suttogással, mint a nyárfalevél zizegése, jöttek eléje a légnek szellemei, míg hangjuk lassankint a vihar, a tenger és mennydörgés hangjává növekedett.
– Mit parancsolsz? kérdezék tőle.
– Hozzatok én nekem idei borjunak tavalyi ludtojását!
A szellemek ordítottak dühükben: ez teljesíthetlen kivánság.
Második parancsa ez volt:
– Hozzatok énnekem vakon született embertől fölfedezett új csillagot.
A szellemek még nagyobbat ordítottak: ez is lehetetlen.
A harmadik kivánsága meg ez volt:
– Hozzátok énnekem elő Ciceronak azokat a munkáit, miket halála után irt.
A rossz lelkek ordítottak, a földet tépték karmaikkal, de csak meg kellett magukat adniok, s azontul minden kivánságát teljesíteni a meghódítónak, a mik már ördögi módon teljesíthetők.
Így aztán könnyű volt Hatvaninak a legnagyobb ördöngösségeket elkövetni.
Debreczenbe hívatván meg professornak, ott csakhamar megtréfálta bíró uramat azzal, hogy mikor együtt igyekeznének Sámsonba dinnyét vásárlani, bíró uram jó három lovas szekeren, doctor uram pedig csak úgy gyalogszerrel; bíró uram megkinálta volt doctor uramat, hogy üljön fel, őt is elviszi. Hatvani pedig felele: «nem lehet, mert nagyon sietek.»
Mire a bíró boszusan tovább hajtatott.
Hatvani pedig pálczájával szekeret, hat lovat rajzolt a porba, a szekérbe beleült, s a bíró kocsija alatt el-kihajtatott, és elébb odaért Sámsonba, mint az a három sárkánylován.
Majd meg azt a híres nevezetes csodát követte el, hogy amint az utczán mendegélne, a dominikánus barátok klastromából kinéze egy kövér barát s lekiálta rá: «megállj, te eretnek!»
Hatvani megállt.
– Hát mi tetszik?
– Ha te oly tudós és hatalmas ember vagy, legyen merszed ide bejönni énhozzám és velem concertálni!
– Fel is megyek, mondá Hatvani. Hanem aztán atyaságod is ott legyen.
– De isz én már itt vagyok, mondá a barát.
Hatvani hát csak felment a barát szobájába; de a barát semmiképen nem tudta a fejét az ablakból visszahúzni, mert ez idő alatt egyszerre olyan két nagy lombár szarvasagancs nőtt ki a homlokából, hogy nem fért be vele. Ott könyörgött aztán Hatvaninak, hogy szabadítsa meg attól a fejdísztől, mely őt, mint coelebset, úgy sem illeti meg symbolice. Sohasem kötött ki vele aztán többet.
De jótékonyságra is használta e tudományát; levén neki egy unokabátyja, ki szertelen gazdag ember volt egy időben, de vénségére mindenét úgy elprédálta, hogy szintén alamizsna-kenyérre jutott. Ez is elment egyszer Hatvanihoz, szégyenszemre valami segítségért esedezni.
– No megálljon kelmed, mondá neki a tudákos, felsegítem kelmedet holta napjáig.
S adott neki, – mit adott? Egy dénárt. Hanem az olyan dénár volt, hogy akárhányszor elköltötte az atyafi, mindig visszakerült hozzá. Akárhol adta ki, egy percz mulva megint a zsebében volt.
Tréfás csinyekre is gyakran felhasználta tudákos nagy varázshatalmát.
Mikor Bartha Ferencz bíró uram megválasztatott e nagy tisztességre, fényes tánczvigalmat adott s arra Hatvani tanárt is meghívta. El is ment, le is ült egy kuczkóba, onnan nézve a mulatságot. Egyszer főbíróné asszonyom odamegy hozzá s felkéri egy tánczra. A tudós pedig mindent tudott, de tánczolni nem tudott. Miért is szörnyen elpirult.
– Ej, ej, doktor uram, mondá a főbíróné; de elpirult kegyelmed, mintha valami bűnben találtatott volna.
– Gyakran elpirul az ember a nélkül, hogy valamiben bűnös volna, mondá Hatvani.
– Az nem igaz! kiáltának egyszerre valamennyien az asszonyok.
– No majd én megmutatom, hogy igaz, csak menjenek kegyelmetek tánczolni.
Hát mikor legjobban tánczolnak, egyszer csak Hatvani feldönt egy palaczkot, s arra egyszerre olyan árvíz támad, hogy elönti az egész táncztermet. A hölgyek sikongatva őrzik drága ruháikat, hogy bele ne érjenek a vízbe, mely egyre magasabbra emelkedik. Akkor Hatvani egyszerre bedugja a palaczkot s híre sincs az árviznek. Hanem a csúfolódó asszonyok – azok pirultak mind. Pedig semmi bűnben nem találtattak.
Akkor aztán Hatvani, hogy megengesztelje a közönséget, mához egy hétre az egész díszes társaságot meghívta magához lakomára. Hová? A saját szállására.
A kik ezt a kicsiny szűk szállását ismerték, fejet csóváltak rá, el nem képzelhetvén, hol fog ennyi ember ott helyet találni? hol vesz a tudós ennyi ember számára tányért, kést, villát? hová ülteti le őket, ha csak a kutyabőrös nagy vastag könyvekre nem? Hát főzni ki fog? hiszen még csak szakácsnét sem tart s egészen agglegény. No csak minden ember megrendelte odahaza az ebédet titokban, mikor hivására elment, gondolván, hogy az lesz ebben a bizonyos tréfa, hogy majd mindenki éhen kerül haza.
Eljött azonban a lakoma napja s a hívott vendégek a déli harangszóra sereglettek Hatvani háza felé, a kiváncsiság nem engedte, hogy egy is itthon maradjon.
De már messziről látták s nem jót sejtettek belőle, hogy a kémény épen nem füstölög, s midőn keresztülmentek a konyhán, hét nagy czirmos macskán kivül egyebet sem láttak a tűzhelyen.
Hatvani dolgozószobájában fogadta őket, mely alig volt széltében-hosszában hat lépés. Ime azonban csak elfértek benne, akárhányan jöttek; a szoba a szerint tágult. Pedig utoljára voltak tán százan is, s a krinolin már akkor is fel volt találva, a «vertügadén» név alatt.
Egyszer csengetés hangzik a mellékszobából; kétfelé nyilik a szárnyajtó s a bámuló vendégek előtt feltárul egy pompás terem, selyem függönyökkel, jaspis oszlopokkal, mikre porczellán vedrekből ritka keleti virágok futnak fel s középett a terített asztal, mely görnyedezik a legfölségesebb ételek terhe alatt.
Szakácskönyvnek kéne lennem, ha azt mind el akarnám számlálni, a mi oda fel volt hordva, s még akkor is török szakácskönyvnek, mert olyan ételekhez sem azelőtt, sem azóta Debreczenben kanállal, villával nem nyultak. Szokatlan alakú, ismeretlen izű eledelek, gyümölcsök, fűszerek voltak felhalmozva, sült madarak, miknek fején az arany tollkorona meg volt hagyva, átlátszó jégből készült csemegék, zamatos gyümölcsök, miket az ember sajnál a szájától, s inkább csak szagolni szeretné, s a mi az egészet bekoronázta: minden vendég mellé kétféle ital volt téve, egyik forróan, másik jégbe hűtve, s az a kétféle pedig aztán volt ötvenféle, magában foglalva minden nemét a nedveknek, a miktől az emberek bölcscsé szoktak lenni, a puncstól kezdve a sorbethig, s a tokaji négyputtonyostól a pálmaborig.
A vendég urak nem hagyták magukat sokat kinálni, a vendég asszonyságok pedig épen nem; s nem emlékszik róla a krónika, hogy lett volna a társaságban csak egy szemérmetes kisasszony is, a ki csupa szégyenkedésből éhen maradt volna. Sőt ebéd vége felé nemcsak a szobát kellett kitágítani, hanem helylyel-közzel a mellényeket, sőt, mint mondják, a vállfüzőket is.
Fekete kávé után a víg uraságok rágyujtottak a legjobb persa dohányból, mely valaha emberi szemeket ríkatott, az asszonyságok pedig elkezdék a mindenféle élő virágokat és gyümölcsöket körülbámulni, miket máskor is ritkaságképen lehetett volna mutogatni ez országban, hát még akkor, épen télviz idején.
Főbíróné asszonyomnak különösön megtetszett egy szép nagy guggonülő gyümölcs egy porczellán cserépben, egy turbános portiron mirakulöz, azt szerette volha elvinni haza emlékül; hát a mint egyet fordít rajta, hogy majd leszakasztja, nagyot ordít biró uram: «jaj, a fejem!» Hát a nagy portiron a biró uram feje volt. Hasonlóul járt a superintendensné asszony, ki egy szép nagy bibircsós uborkát akart az indájáról leszakítani; de alig fogta meg, midőn a férje elkezdett jajgatni, hogy az orrát bántják!
Minden leszakítni óhajtott füge, virág s más afféle miatt az illető férj jajdult fel, hogy az ő fülét, az ő bajuszát rángatják. Ennélfogva nem lehetett letépni semmit.
Két hét mulva aztán az «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ban lehetett olvasni, hogy azon a napon, melyen Hatvani vendégsége esett, Konstantinápolyban a szultán minden szakácsát és étekfogóját megselyemzsinóroztatta, a miért azt akarták vele elhitetni, hogy az nap a kész felterített szultáni ebédet elragadták a szellemek a szerály közepéből.
De miként lehetett az, hogy Hatvaninak soha sem volt senkije a kit szeressen, holott ő volt a birtokában annak a veres kőnek, a melynek bűbája által mindenki belészeret, a kit óhajt vala? Ennek is elmondom a történetét; hanem az már szomorú história.
Volt biz ő neki egy kedvese fiatal diák korában, Veronka; a kinek meg is igérte, hogy elveszi, mihelyt az akadémiákról visszakerül. Hanem hát a leány szüléi resteltek olyan soká várni, aztán mert szép szeretője is akadt a leánynak, egy derék hentesmester, házas tüzes gazda, inkább annak adták a leányt. Mire Hatvani hazakerült, rég férjnél volt Veronka, már két fiucskája is volt; egy négy éves, meg egy bölcsőbeli baba.
A keserűségében Hatvani megátkozta a hűtlen szeretőt, valami olyast szalasztott ki a száján, hogy «vigye el az ördög!»
Én Istenem, hiszen hányszor elmondjuk azt erről is, amarról is, hogy vigye el az ördög, még sem viszi el; ámde Hatvaninak nem volt szabad ezzel a szóval tréfálni, mert neki az ördög hűbérese volt és engedelmességgel tartozott.
Nem is volt az ördög rest. Egy napon az a borzasztó eset történt Debreczenben, a mi fel is van jegyezve a krónikában, hogy a hentes szokás szerint a piaczra menvén, felesége kenyeret dagasztott, s azalatt kis csecsemő fiát a négy éves fiura bizta, hogy ringassa. A kis gyerek sirt. A nagyobb gyerek gyakran hallotta a szülőitől azt a tréfás fenyegetést kis öcscséhez, ha rossz volt: nem hallgatsz? mindjárd elvágom a torkodat. Azt is látta, hogy az apja mily szenvedélylyel öldösi le a birkákat s nagyon tetszett az neki. Ostoba gyerekészszel meg is tette; apja késével leölte kis csecsemő öcscsét. Ekkor ijedt meg aztán attól, a mit tett. Rémültében bebujt a sütőkemenczébe. Nem sokára jött az anya, befűtött a kemenczébe s csak akkor vette észre gyermekét, mikor már az meg volt halva. Ekkor kétségbeestében fogott egy kötelet s a fogasra felakasztotta magát. A hazatérő férj gyermekeit, nejét ily borzasztón megölve látja maga előtt; abban a perczben összerogyik és megszakad a szíve.
Ez az eset nagy zajt csinált a városban, a részvét általános volt. Legjobban sajnálta az elpusztult Hatvani, s hogy bánatának méltó kifejezést adjon, nagy márvány sírkövet rendelt meg a szerencsétlen kimultak sírja fölé, s tiz arany jutalmat tüzött ki a diákok elé annak, ki a legrövidebb s legjobban kifejező sírverset fogja készíteni ez esetre.
Volt pedig a togátusok között egy Bóta nevezetű együgyü fráter, kinek az ostobaságánál csak a restsége volt nagyobb, ki a leczkét mindig a tiz körméről olvasta le, s ha verset kellett írni kénytelenségből, a szomszédját kérte meg, hogy firkantson neki egyet. Most is itt volt az angaria; de jutalom és kitüntetés levén a vershez kötve, senki sem akarta azt neki irni. Amice Bóta tehát sok tollat összerágott, a nélkül, hogy egy gondolatnak urává tudott volna lenni s mikor már végre nem talált Debreczen városában egy jó eszmét sem többé, kiment a nagy erdőre, hogy majd ott keres egyet.
Invocálta-e az ördögöt vagy nem? azt már nem mondhatom, meglehet, hogy biz ő emlegetett olyasformát, hogy miért nem tud az ördög most ő neki valami kész verssel előállani? elég az hozzá, hogy a mint így kerülgetné a muzsákat, ime, eléje toppan egy különös viseletü úri ember, rendkivül barna ábrázattal, kancsal szemekkel és görbe orral; hosszú togája volt s egy kicsit biczczentett.
– Mit töpreng amice? kérdezi Bótától.
– Verset kék irnom erről meg amarról, magyarázza Bóta, aztán nem akarózik kijönni.
– Ha csak ez a baj, szól az ismeretlen tógátus, majd irok én amicének egyet; hanem hogy el ne felejtsem a nevét, s majd otthon meglátogathassam, irja fel a nevét ide a papirra három csepp vérével.
Amice Bóta ráállt az ajánlatra, akár eret is kész lett volna vágatni magán egy versért, s miután megkarczolt kezének három csepp vérével nevét leirta egy papirra, az idegen úr átadta neki a kivánt verset, mely e két sorból állott: