E szomorú distichon most is kibetüzhető még a nagypéterfiai ó-temető egyik mohos sírkövén.

A vers névtelenül lett beadva; a birálók legjobbnak találták azt s akkor bámult el mindenki, mikor a szerzőben hülye Bótát ismerték fel.

Hatvani négyszem közé fogta a diákot: «hallja kend, ezt a verset nem kend irta!»

A diák szabadkozott, tagadni is szerette volna; de Hatvani megérezte a papiroson a nagy kéngyertyaszagot: «hallja kend, ennek a papirosnak olyan szaga van, mintha az ördög zsebéből került volna elő.»

A diák erre úgy megijedt, hogy mindent elbeszélt neki, még azt is, hogy nevét saját vérével irta fel a verskölcsönzőnek s hogy az őt meg akarja látogatni.

– No az már baj, mondá Hatvani; hanem tegye kend azt, hogy egy hétig ki nem menjen a szobájából s az ajtajára irja fel e szót «cras», holnap, s rajzoljon alá egy boszorkánylábat, a mi áll két összetüzött háromszögből.

A diák úgy tett s mikor másnap eljött az ördög s meglátta az ajtóra felírt szót, szépen visszasompolygott.

Másnap megint visszajött, s így eljárt egész hétig a diák ajtajára, s miután még akkor sem kaphatta őt el, nagymérgesen egyet rúgott a lábával az ajtóra s ezt irta föl rá vörös krétával:

Ez órától fogva nem háborgatta sem ő, sem más szellem a diákot, ki élete fogytáig boldog maradt és ostoba.

Ez persze régen történt; no győzné most az ördög azt a sok rossz poetát elvinni, a ki plagiumot követ el!

Hanem ezzel még nem volt ám vége a szomorú történetnek.

Egy hét mulva jön a szerencsétlenül kimult asszonynak az apja Hatvanihoz és panaszkodik neki, hogy a boldoglélek hazajár, minden éjfélben megjelenik az apai háznál és siralmasan kisért. Kéri Hatvanit, hogy segítsen a szegény elkárhozott lelken. – Meglesz, vigasztalá őt Hatvani. – Menjen kelmed haza. Még ma nem, de holnap alhatik békével.

Éjjel, a mint besötétedett, Hatvani kifordítva vette fel a reverendáját s kiballagott a temetőbe, felkereste Veronka sírját, ott a vasvesszejével kerített maga körül egy hármas várat, kipéczézve annak széleit az abrakadabra minden jegyeivel s ott várta az éjfélt.

A mint a tizenkét órát kongták a harangok, jön nagy röfögve egy vörös vaddisznó, elkezdi a sírt feltúrni, kihúzza belőle a halottat; azután a vadkan száján kiröpül egy kékes lánglobogvány, átrepül a női hullába; a vadkan teteme ott marad élettelen, a nő alakja pedig elrohan a város felé.

A bűvész ekkor megragadja a mozdulatlan vadkan tetemét s beviszi magához a bűvös várba.

Mikor a háromnegyedet kongják az órák a városban éjfél után, jön a női alak nagy sietve vissza a sírhoz s keresi az ott hagyott vadkan tetemet, hogy visszacserélje azt ismét. Akkor látja, hogy Hatvani rajta ül a vadkanon, s körülzárolta magát a bűvös várral.

A nőalak elkezd neki hizelkedni; előveszi minden csábítási tehetségét, hogy kicsalja Hatvanit a várából. Elmondja neki, hogy mennyire szereti, beszél hozzá észbontó gyöngéd szavakat, forró szenvedélyt, ahogy egykor éltében annyiszor tevé. – Hatvani tudja jól, hogy a rossz beszél abból s rákiált: apage Satanas.

Ekkor a rossz szellem dühbe jön; nem nő alakja többé, hanem fúriáé.

– Add vissza alakomat, a min rajta ülsz, a mit elraboltál! Add vissza, add vissza!

És dühében egészen keresztülvilágitja a nő tetemét, hogy a pokoli fény annak minden izén át meg át sugárzik, de a bűvkörön nem bir keresztültörni. Kínjában hangokat ád, mintha oroszlánok, elefántok közelednének nagy sereggel Hatvani felé; de Hatvani nem hagyja magát bűvös várából kiriasztani, tudja, hogy ott nem árthat neki.

Ekkor látja a gonosz, hogy sem hizelgés, sem fenyegetés nem használ, alkura fogja a dolgot.

– Jól van, hatalmad van fölöttem; tehát parancsolj, mit tegyek? mit adjak? hogy alakomat visszakapjam tőled.

– Hozz énnekem egy zsák kis pénzt.

A gonosz sietve ment, sietve tért vissza.

– Itt a zsák kis pénz. Gyorsan add vissza az alakomat! mindjárt üti az egyet s akkor végem van, ha meg nem kapom.

– Most keress ki nekem e zsák kis pénzből egy aranyat, – parancsolá Hatvani.

Az ördög toporzékolt dühében: az idő halad! Előkereste az aranyat.

– Ahá! Te megcsaltál! kiáltá Hatvani, nem mind kis pénz volt az, a mit hoztál, már most nem áll az alku.

Az ördög szidta maga magát és tombolt haragjában: ekkor ütötte az óra az egyet; a kakas kukorékolt; a hulla szájából kék láng süvöltött elő, s az nagy recsegéssel tünt el a föld alá.

Hatvani aztán eltemeté a megmentett nőt feldúlt sírjába, hol örök nyugodalma lett; a vadkan tetemét pedig kivetette a kutyáknak: másnap kereshette már az ördög.

Hanem hát persze, hogy az ördögnek nemcsak egy öltöző ruhája van. A boszúállás ennyi lóvátétel miatt nagyon forraltatott általa odalenn.

Egyszer éjjel tizenkét órakor összecsengetik az egész diákságot, az apparitorok bekiáltanak minden ajtón: Clarissimus Dominus Hatvani tart praelectiót.

A diákok nagy ásítozva s szemeiket dörzsölve gyültek fel az auditoriumba, s ime, megjelen közöttük Hatvani, felmegy a tanítószékre s tudtokra adja, hogy ezentul éjfélkor fogja a leczkéket tartani. S azután praelegál nekik csodadolgokat, a miket a diákok csak úgy nyelnek.

De mégis vesznek észre valami szokatlant a tanáron, mintha arcza sötétebb volna, mintha a hangja a talpai alól jönne s a szemei világítanának a sötétben. Mikor az egy órát üti, Hatvani beteszi a könyvet és sietve távozik el, miközben a diákok bámulva tapasztalják, hogy lépteinek kopogása nem hallik a folyosón.

Ez így tartott hat éjszakán keresztül. Minden éjfélkor felcsengették az ifjakat s egy óráig hallgatniok kellett a különös praelectiót. Hatodnapra azonban már zugolódni kezdtek, s kiválasztva maguk közül a két legokosabbat, elküldték Hatvanihoz, hogy instálják meg szépen, hogy ne tartsa éjfélben a felolvasásait, mikor nappal is van nap.

Hatvani elcsodálkozott, mikor a küldöttek előadták kérelmüket. Ő egyszer sem hivatta a diákokat éjfélben. Ki lehetett hát az, a ki az ő személyében felolvasásokat tartott? ez volt a kérdés.

– Vigyázzatok fiaim, mondá nekik; ha az éjjel ismét csengetni fognak, jelenjetek meg mindnyájan, a küszöbre pedig hintsetek hamut s ha a rejtélyes alak keresztülmegy rajta, nézzétek meg a lábai nyomait. A többit tudni fogjátok magatoktól.

A tanulók úgy tevének; mikor jött éjfélben az áltanár, behinték a küszöböt hamuval s lesték a nyomait; a tóga hosszusága miatt lábaira nem láthattak s mikor aztán meglátták, hogy azok ludtalpnyomok, egyszerre rákezdték harsogó hangon énekelni: «Erős várunk nekünk az Isten!»

Az áltanár erre rögtön kiejté kezéből a könyvet, melyből praelegálni szokott s szikrázó szemekkel fordult az éneklők felé.

– Köszönjétek, ordítá házrengető hangon, mert ha még egy napig hallgattátok volna a leczkéimet, mind enyéimmé lettetek volna.

E szavakkal nagyot mennydörgött s iszonyú puskapor- és gyantafüst között a föld alá elsülyedt.

E jelenetből tünik ki, hogy ez vagy kálvinista, vagy lutheranus ördög volt, mert különben nem lett volna olyan nagy respektusa Luther amaz emlékezetes éneke irányában.

* * *

Még egy fiu testvére volt annak a szerencsétlenül kimult asszonynak, a kit Hatvani leánykorában ugy szeretett; ez a fiu lett utóbb kiváló kedvencze. Legjobb tanuló volt az iskolában, első eminens; szemefénye a collegiumnak.

Egyszer ez a fiu megbetegedett s elment Hatvanihoz.

– Kérem professzor úr, a hideg lel, adjon valami orvosságot.

Erre Hatvani, kinek tudós emberek szokása szerint sokféle rigolyái voltak, azt felelte:

– A professor tanít, de nem gyógyít; ha orvosság kell, eredj ki, gyere vissza, beszélj a doktor Hatvanival, az majd praescribál valamit.

E válasz által a diák sértve érezte magát. Első eminens is volt, beteg is volt. Kettős ok, hogy a tréfát fel ne vegye. Nem jött többé vissza orvosságért; a hideglelést hagyta hideglelésnek lenni; hanem föltette magában, hogy a tromfot majd visszaadja. Hiszen ő is lehet még olyan hatalmas ember mint Hatvani.

Épen examenek voltak. Hatvani osztályán volt a sor; a midőn a tanár észreveszi, hogy egy tankönyvét otthon feledte. Előszólítja a kedvenczét; odaadja szobája kulcsát, s rábizza, hogy hozza el számára a honn feledt könyvet.

Az ifju elmegy; de legelső dolga előkeresni a rettenetes Poëmandert. Felnyitja a Hermes pecsétjével lezárt lapot s arra jön, mint a nyárfalevél zizegése s majd mint a Niagara zuhogása eléje a szolgálattevő szellemek serege.

– Mit parancsolsz?

Az ifju tudta, hogy három lehetetlent kell a szellemeknek parancsolni, hogy azok szolgáivá görbedjenek. Készen volt a parancsokkal.

– Először is fogjátok e szál lószőrt, hasítsátok négyfelé s aztán süssétek ki pipaszárnak.

A szellemek sírva ordítottak, hogy az lehetetlen.

– Másodszor tépjetek széjjel mindent ebben a szobában, a mi széttéphető.

Az ifju arra gondolt, hogy maga az a könyv széttéphető ugyan, de ahhoz a szellemeknek nem szabad hozzányulni, de nagyon megjárta a parancsával, mert a szellemek a bűvös könyvet ugyan nem, de azonkivül mindent összetéptek a szobában és utoljára őtet magát is izzé-porrá szaggatták.

Észrevette ezt a veszedelmet nagy későn Hatvani, mert a bűvös gyürű a kiss ujján elkezdett forogni annak jeléül, hogy szellemei háborognak. Rögtön sietett haza s látta a pusztítást. Rögtön megfenyíté a fellázadt szellemeket s parancsolá nekik, hogy mindent, mit széttéptek, rakjanak ismét össze. Végrehajták.

A széttépett ifju is ujra emberalakot öltött; hanem lelke már nem volt.

Ekkor Hatvani beleparancsolt lélek gyanánt egyet a szolgaszellemek közül s visszavitte őt magával a tanodába. Az examen javában folyt; az első eminensnek nem volt szabad ebből hiányozni.

Az ifju helyet foglalt, a hol szokott ülni, s felelt pompásan minden kérdésre, hogy gyönyörüség volt hallgatni. Az esperesek, a censorok, a senatorok, a presbyterek nem győzték eléggé magasztalni.

De háta mögött ült az a szerencsétlen Bóta, a ki soha sem tudja mi van belül a könyvben s arra nagyon rájöt az examen órájában a kivánság, hogy egy pillantást vethessen a tankönyvbe, a melyből épen examinálnak; de neki az sem volt, hát az előtte ülő ifjuét kérte; az pedig volt a gonosz szellem.

– Nincs nálam a könyv, felelt neki.

– Add ide, kérlek, az Isten áldjon meg, rebegé Bóta,

A mint az Isten nevét kimondta, a szellemtől megszállt alak egyszerre összeomlott, mint a hogy a lelkek szétszedték, s a benne lakó szellem elrepült belőle.

A hallgatóság elámult; mire Hatvani öklével megüté a kathedrát, s ez ökölcsapásra egyszerre elfeledé mindenki a mit látott; a széthullott tetem eltünt s csak a kollegium ujra építésekor találtatott meg a fundamentumban; a vizsgáló superintendens folytatá a censurát: «sequens!» Senki sem emlékezett többé az elmultakra.

Végtére Hatvaninak is meg kellett halni, mint minden más embernek.

Doktor is volt, próféta is volt; előre megérezte halála óráját s tudva, hogy minden mentség hasztalan többé, most már csak lelkét iparkodott védelmezni.

A krónikairó szavait idézem szó szerint, a hogy ez eset szemtanuk állításaként megtörtént.

A haldokló végerejével halálos ágya mellett a falon egy kört kerekített balkeze mutató ujjával: azon a körön jelezé az égsarkokat s meghuzá a meridianust; azután kimondá az «abraxas» és «meithras» szavakat, meg a «pentagrammaton» nagy igéjét, mely bűvszavakra bűbájos füst támadt a szobában.

Erre két galamb repült a doktor házára, egy nagy és fekete, mely napnyugatról jött, s egy fehér és olyan kicsiny, mint a fülemüle, mely napkelet felől támadt.

E két galamb dühösen csapott egymásra s óra hosszant viaskodott a levegőben; a fekete erősebb volt, de a fehér fürgébb, gyorsabb. A kis fehér madár addig repkedett a fekete feje körül, mig szemeit kivagdalta s akkor megölte s széttépte azt.

Nagy sikoltás, üvöltés, lánczcsörgetés hangzott s azután hosszú, elmuló énekszó-forma zengés.

A kik Hatvani szobájába bementek, ágyát üresen találták.

A rossz szellemek ragadták-e el, vagy a jók, azt bizonyosan nem lehetett megtudni soha.

* * *

Eddig terjed a népmonda.

Én bizony nem tudom, mi hihetetlen volna benne!

A külömbség a hajdani és mostani idők között csak az lehet, hogy a mit a nép akkor csodának tartott, most azt megszokott dolognak veszi.

Hajdan bűvszer volt az, mely minden betegséget meggyógyított; ma Revalenta arabicanak nevezik; s csak úgy meggyógyulnak tőle, mint a fehér kígyó szájából nőtt borsóvirágtól.

Ma is vannak még, kiknek minden tudományuk, melylyel a világot megadóztatják, Hermes Trismegistos bűvös könyve, melynek most is harminczkét lapja van, s most is négy a szine, csakhogy a szinek neve, zöld, veres, tök és makk.

Most is vannak még olyan pénzek, melyek gazdájukhoz mindig visszatérnek, nevezik őket piczuláknak s gazdájukat pénzügyminiszternek.

Most is vannak szerződések, mik embervérrel iratnak, s miket aztán az ördög is csak addig tart meg, míg kénytelen vele.

Most is megtörténik, hogy szultán ő felségeiknek el-elrabolják a kész ebédjét, sőt mint a francziák szultánjával történt, még magát is meginvitálják az elrabolt ebédhez.

Ma is megesik itt-amott, hogy főbíró uram fejét összetévesztik a portiron mirakülözzel.

Ma is vannak még póéták, a kik olyan verseket irnak, hogy kell az ördögnek.

Ma is felirják az ajtóra e jelszót a diákok: majd holnap! a mi szól a hitelezői gonosz szellemnek.

Ma is vannak hosszu férfiöltönyök, a miknek útján ott marad a lóláb nyoma.

Ma is látunk embereket, a kiket apróra széttépnek: csakhogy ezt ma nevezik «cridá»-nak; s aztán egy kis idő mulva megint látjuk őket szépen összerakva parádézni üveges hintóban, csakhogy ezt az ördögséget ugy hivják, hogy Ausgleichsverfahren.

A ki pedig embereket akar látni, a kiknek mai nap is minden fáradság nélkül zsákkal hordja a pénzt az ördög, s a kiket a nagy pénzkeresésben elvisz az ördög – csak menjen el a börzére, ott láthat eleget.

Mindenek meg voltak már, és mindenek újra kerülnek és semmi sem új, és semmi sem lehetetlen a nap alatt.

MOST JÖN A KRITIKA.

Tudvalevő dolog, hogy én egy művet sem bocsátok közre addig, míg azt egy igen kedves barátomnak, a ki mint szigorú kritikus Kakas Márton név alatt ismeretes, meg nem mutatnám s szerény elmeszüleményem iránti véleményét alázatosan ki nem kérném.

E nagyon szigorú kritikusnak a fentebbiekre tett észrevételeit közrebocsátani szinte kötelességemnek tartom; bárha az fentebbi művemmel igen kegyetlenül bánik is, szórul-szóra adván.

– A fentebbi életirása Hatvani tanárnak elejétől végig nem más, mint vakmerő helyettesítése a megtörténteknek a képzelem szörnyszülötteivel.

– Hatvani István tanár, mint kezeink között levő önéletirása, jegyzetei és végül a felette tartott leghitelesebb halotti beszéd sorai tanusítják, igen is harminczhét évig volt a debreczeni kollegiumban bölcsészet és természettan tanára, de bűvészettel azon idő alatt épen nem foglalkozott, sőt a babonáknak világos ellensége volt, a melyről meggyőződhetik mindenki, ha önéletirásában elolvassa azon kárhoztató észrevételeket, melyeket németországi akadémiákban utaztában tett a vérrel verejtékező straupingeni csodaképről; a regensburgi ördöngős épitész műveiről, a csodatevő puskáról, mely a templomban őriztetik, kinek lövése elszakítá egy jáger három ujját, az a feszület érintésére ismét kinőtt; egy szoborról, melynek szakálla nő, ugy hogy minden szombaton borotválkoznia kell; a ratisbonai hid ördögűző márvány kutyájáról és kakasáról; Augsburgban a szent Gallus képéről, mely ujjával e szóra mutat: «Dahin», a monda szerint az ördög ott vitte keresztül a falon Luthert, mikor V. Károly proscribálta; s a st.-geverni kalodáról, melybe minden idegent, a ki átkel a Rajnán, nyakával beleszorítnak és megkeresztelnek, hogy a gonosz lelket át ne vigye a tulsó partra. Minden efféle babonákat magas lenézéssel traktál útleirásában, a mit bizonyosan nem tett volna, ha magának is érdekében állott volna az ördög hitelét öregbíteni.

Mennyire nem volt Hatvaninak németországi jártában-keltében sem az ördög kincseivel, sem a visszatérő dénárral semmi dolga, azt napi jegyzékei bizonyítják, a hol fel vannak sorolva, miket adott ki a kollegium által nyert költségből német ruhára. Egy fekete paróka 3 forint, német mente 27 forint, fekete strimpfli 1 forint, czipellők 1 forint 48 kr., czipellőre csatt 54 kr., máncséta 1 frt 02 kr., fejér német mente 21 forint, német inghez való gyolcs stabja 13 bátzon és 4 rappe selyempalást 32 frt. Német kard és szíj 6 forint 20 krajczár. Mind valóban! Akkor még azok a vastag krajczárok voltak, a miket a hagyomány szerint Mária Theresia királynénk azon czélból veretett, hogy kincstárnokát rászedje vele: ki is sokat opponálván a miatt, hogy a királyné igen bőkezüleg osztogatja aranyait a kolduló barátoknak, azontúl ő felsége kétfelé nyitható krajczárokba rejté alamizsna aranyait. Még gyermekkoromban én is akadtam többször ilyen kétfelé nyitható krajczárokra; de biz azokból az aranyakat már akkor kivették.

Azt is meglátja mindenki, hogy Hatvani rendesen kifizette ebédjét, vacsoráját; az ebéd 22 kr., a vacsora 6 kr., a kávé reggel 3 kr. Tehát ezzel meg van czáfolva, mintha a török szultántól hordatott volna magának kosztot.

Sőt az sem igaz, hogy pálczájával rajzolt kocsin járt volna, mert mindenütt számot ád, hogy mit fizetett a hajósnak, a ki elszállította s a szekeresnek, s ez utóbbi hányszor döntötte fel az uton? A mi rendesen megtörtént.

Minden egyéb róla feljegyzett mendemondát halomra dönt pedig azon historiai adat, miszerint Hatvani István professor uram ugyanazon évben, hogy professorrá lett Debreczenben, a szent házasság frigyébe is belépett Csatáry István senator úr leányával Máriával, és hagyott maga után tiz élő gyermeket és túlélő özvegyet.

Már most tessék minden józan gondolkodású olvasónak megitélni, hogy lehet-e valakinek, a ki tisztességes feleséges ember, éjszakánként a temetőben elkóborolni és ott a más asszonya kedvéért az ördöggel viaskodni? Lehet-e valami alapja azon mesének, hogy Hatvani vendégei ne találtak volna a tűzhelyen dél idején egyebet hét czirmos macskánál, holott világosan meg van írva róla amaz emlékbeszédben, hogy

«Sok nagy urak, Mágnások

Gyakorta házánál kérték ki szállások.»

S kérdem minden tapasztalt embertől, van-e oly elvetemedett ördög, a mely be merjen lépni egy olyan házba, a hol egy tőről pattant magyar menyecske tiz lármázó gyermek fölött regnál?

De a mi legjobban elitéli e művet, az a végkimenetel: mely szerint Hatvanit a szellemek vitték volna el halálos ágyából.

Vakmerő meghamisítása a történelemnek!

Holott előttünk fekszik nagytiszteletű Naszályi János uramnak, a debreczeni kollegiumban tanuló poéták publikus praeceptorának azon remek bucsuztatója, melyben Hatvani István professor hült porait 1786-ban gyönyörű alexandrinus versekben, özvegyétől, gyermekeitől, a superintendens és főkurátor uraktól, a reformata szent ekklézsia lelkipásztoraitól, a kollegium professoraitól, a tanuló ifjuságtól s végül a szent ekklezsiától elbucsuztatja.

Bizonyára Hatvani István ugy halt meg, mint a tudománynak és a tiszta hitnek buzgó harczosa és sem azok állítása, kik őt ördöngősséggel vádolták, sem azoké, kik őt convertitának magasztalták, semmi alappal nem bir.

Tudós volt, sokat foglalkozott a természettudományokkal, gyakorló orvos is volt, mint csillagász bolygókat és üstökösöket fedezett fel, mit emlékirata ekként örökit:

Hit dolgában tanusított buzgóságát tanusíták e sorok:

Ime a bűvész és ördöngös helyén egy bölcs és hazai tudós áll előttünk, a kit nyereségnek tartunk az elveszett rejtelmes alakért.

Az egész Hatvani-mondakör, véleményem szerint, nem egyéb, mint paródiája a német Faustnak, mellyel a magyar reformatio a vakhitű babonának megtorlást akart adni. Azért nagyon kérjük a tisztelt olvasókat, hogy ennek az egész mende-mondának semmi legkisebb hitelt se adjanak.

KÉT LÉGHAJÓS.

(Költemény.)

Egy amerikai hírlap, a «Canadian herald» közli tárczájában egy párisi léghajó két utazójának történetét, kiket a soknemű viszontagságok elébb az éjszaki jeges tengerre csaknem a polusokig vertek el s onnan keresztül jutottak Canadába.

A leirás sok érdekes részlettel bír, s ha az amerikai hírlaptárczák közleményei nagyon emlékeztetnek is Barnum ritkaságai muzeumára, a tárgy maga oly nevezetes, hogy élvezetet vélünk benne nyujthatni tisztelt olvasóinknak.

– Mrs Dalton Arnould és Cussin Alfred aeronauták naplója.

– September 22-én, tehát mindjárt Páris körülzároltatása első hetében, el lett határozva a nemzeti kormány által, hogy – tömeges fegyvermegrendelések végett – Angliába küldessünk, s ha ott nem sikerülne rögtön beszerezhetnünk a kivánt mennyiséget, a legelső steamerrel menjünk át Amerikába.

Párisból kijuthatni egyedüli mód lehetett a léghajón át. Mi megtettünk minden előkészületet ez utazásra, mely előkészületek között a legkellemetlenebb maga az elindulás. A spanyolnádból font csónak, mely kaucsukkal van bevonva, míg a földhöz van kötve, a hozzá erősített gömb miatt úgy rázkódik, hogy az ember majd a lelkét veszti benne, s a számtalan tárgy közül, a mit magával visz, egyet sem képes a helyére akasztani. Tudniillik, hogy a velük vitt üveg és ércz-eszközöket mind kívül kell fonalakon felaggatnunk a csónak falára, nehogy leeséskor összevágják a bennülőket.

Délután három óra volt, midőn Dalton elkiáltá a «lachez le!» jelszót. A csónakot tartó kötelek elvágattak, s mi gyorsan elhagytuk a földet.

E percztől kezdve megszünt a csónak reszketése s mi a legtökéletesebb mozdulatlanság gyönyörét élveztük.

Mély szélcsend mellett emelkedtünk fölfelé, alig hajolva el a nyugoti irányban s ez alatt élveztük a nagyszerű látványt, melyet az alattunk elmaradó föld nyujtott. Egy óriási térkép volt az, mely egyre nagyobb kört foglalt be. A Seine és Marne ezüst kigyói, a hosszú chausséek és vasutak egyenes vonalai, az erdőcsoportok, az elszórt házak e megelevenült mappán egy óriási művész földabroszához hasonlítottak.

Tiz percz mulva egy sürű felhőrétegbe értünk, mely eltakarta előlünk a világot, s ott haladtunk három perczig. Csak a légsulymérő mutatta, hogy haladunk fölfelé. Ekkor kijutottunk a felhőrétegből. Egy új világban találtuk magunkat.

Alattunk semmi többé a zölddel rajzolt tájképből, a helyett egy végtelen hófehér tenger, a naptól felülről megvilágított felhők tengere, miknek mozdulatlan végtelen tömegéből óriási kúpok, hegyes piramidok, majd mintha rengeteg emberarczok volnának, meredeznek elő; s a fehér lapon egyetlen fekete pont vonul végig: az a mi ballonunk árnyéka, mely oly élesen rajzolja magát e fehér tömegre, hogy a hosszú kötél vonalát is ki lehet venni belőle.

És e tulvilági felhőtengerből hangok hallatszanak, kisértők, andalítók. Odafigyelünk. Az egyesített katonai zenekarok muzsikája az odalenn. Tehát még mindig Páris fölött vagyunk. Csak az összes zöngést lehet kivenni; de mi tudjuk, hogy a Marseillaiset verik odalenn, s az nekünk csodálatos bucsúhangként szürődik át a felhőkön.

Egy percz mulva vége szakad a zenének; minket megkapott egy felső légáramlat s hajónk árnyékáról látjuk haladásunkat, míg alattunk a felhőegyetem mozdulni sem látszik.

Hévmérőnk e perczben 3 fokot mutat a zeruson alól. A nap teljes pompájában süt a csodakék azur-égen, s sugarai fél foknyi különbséget idéznek elő a feketére festett gömbü másik hévmérőn.

A lég ritkulása érezhetően hat reánk; érverésünk 100-ra emelkedik perczenként.

A hygrometer megszünik működni. E magasságban semmi nedv, pára nincsen többé.

Délután 5½ órakor a felhők bomladozni kezdtek alattunk. Valami szédítő látvány volt, a mint egy ily felhőnyíláson át, mintha mély kútba tekintenénk le, a földnek egy zöld foltját megpillantottuk. S ilyen ablakok a tulvilágból többször nyiltak meg előttünk, a nélkül, hogy tudtuk volna, mely táj az, a mit magunk előtt látunk.

Társam rosszul kezdett lenni a szédülés miatt, s kénytelen volt lefeküdni a csónak fenekére. Léggömbünk ránczai elsimultak. – Az ózon nyolcz fokot mutatott a papiron.

Estefelé egészen szétszakadoztak a felhők és kezdtek óriási tömegekbe gomolyulni, miket az alkonyodó nap tündéri szinekkel festett be. Egy ilyen légben úszó óriás, aranynyal és biborral befestve, késő estig kisért bennünket az egyenlő széltől hajtva. 4500 méter magasan voltunk ekkor.

Sokan azt hiszik, hogy ha valaki egy léggömb csónakjában 8–10 ezer méternyire fölemelkedik, a földet úgy fogja maga alatt látni, mint egy szélein lefelé hajló gömb szelvényét. Ez csalódás. Bármily magasan emelkedjünk, a horizon mindig olyan magasan áll előttünk, hogy léggömbünk csónakának párkányán keresztül látjuk azt, s ha az egész tájképre letekintünk, az úgy tünik fel előttünk, mintha a föld nem egy domború gömb, hanem egy homorú teknő volna.

Ez a látvány nyílt meg előttünk délután 6 óra 15 perczkor.

A nap lemenőben volt épen.

A földlakók, kik csak a föld ködein át ismerik a napot, fogalommal sem birnak, micsoda fény az, midőn a föld határát éri? Egy valóságos sugárörvény.

A nap gömbje maga elvész a vakító szikratömkelegben. Színek, minőknek neve nincs, jelennek meg a felhők karimáin, s az ember az apocalypsis csodáit véli látni.

A nap mindig alább sülyed a láthatáron, s hévmérőink már nem jelzik a külömbséget a nappal és éjjel hőmérséke között, 7 fok a minus alatt az változatlanul.

A távolban villámlás látszik, s a lemenő nap fényétől egy rózsaszínű szivárvány ívlik át a keleti égen, minden színváltozata nélkül a szivárványnak; pompás, ijesztő, nagyszerű tünemény, minő illik egy ország fölé, melynek földje is vérben úszik. Már a nap le is áldozott; a szivárvány mégis ott vereslik az ég fenmaradt tüzétől, melyben mint fekete pont úszik léghajónk, éles körrajzú árnyékát a felhőkre vetve.

A nap lementével a villámlások közelednek, két ellenkező irányból hömpölyög felénk két zivatar. Fekete, átlátszatlan gomolyok. Egyre közelebb jönnek felénk, mint két szikla, mint két hegyomlás, mely pehely csónakunkat összemorzsolni készül.

A két rémtábor összeomlik fölöttünk. Villám villámot ér. Ha egy megtalálja érni léggömbünket, veszve vagyunk.

De jó védelmünk van ellene. A villám kerüli léggömbünket, gyantás selyemből van az. Hanem delejtűnk összezavarodik a villanyosság miatt s nem tudjuk többé jelezni az irányt, a melyben haladunk.

A zápor szemközt vág bennünket, élesen, hidegen, nehéz cseppekben, s bár a fölöttünk lebegő léggömb sokat elfog fejünkről, kaucsuk köpenyeinkről szakad a víz.

És a mellett oly sötét van, mintha szakadatlan gyászfátyolon törnénk keresztül. A felhők sötétsége absolut éjszaka, minő a föld alatti.

Éjfél után egy órakor változás áll be a légmérsékben. A hideg eső meleggé kezd átváltozni. Valami kellemes lanyhaság áll be a légben. A megdörzsölt phosphor fényénél légmérőnkön +4-et tudunk észlelni.

– Ez a Gulf Stream meleg légvonata lesz; mondja Dalton.

– Hisz akkor már a Dán föld felett járnánk!

A meleg légvonat egyre észrevehetőbb lesz, mely vihargémberítette tagjainknak nagyon is jól esik, s nemsokára megszakadoznak a felhők, s kinyílik fölöttünk a csillagos ég.

Minő csillagok! minő ragyogvány! Tiszta, homálytalan minden égi fény, mintha közelünkben volna; az ég csaknem fekete, s miriad fénylő ponttal van beszórva. A föld egy nagy ködlapály odalenn, melyből hegyek sem látszanak ki.

Két óra tájon feljön a hold, mely fogytán van már, s tiszta fényétől új világítást kap ég és föld. Lenn a fehér sötétség, fenn a fekete világosság; ott köd, itt a csillagos ég.

Nem birjuk kivenni a tájat, mely fölött járunk.

Egy sajátszerű tompa moraj, mely füleinkig felhat, azon aggodalmat költi bennünk, hogy valami tenger fölött repülünk ez órában. Talán a balti tenger fölött.

Elhatározzuk, hogy a leszállást nem kisértjük meg, míg meg nem virrad.

Könnyen úgy járhatnánk, hogy a tengerbe esünk.

Egymásután láttuk a csillagokat feljőni és lemenni. A keleti láthatáron tündéri bűbájjal ragyogott a Jupiter s az éjsark csillaga egyre közeledett felénk. Aggódni kezdtünk. Az erős légáramlat, mely hajónkat ölre kapta, nagyon is gyorsan visz bennünket éjszaknak s még úgy történhetik, hogy a jeges tengerre, vagy épen a polusok alá ver.

Alig vártuk a hajnal közeledtét.

Ah, a hajnalról, a feljövő napról nincs fogalma halandónak, a ki azt onnan a magasból nem látta. Az a rózsapirulása az égnek, melyet fejünk felett semmi földi párázat nem takar többé, egyedül az átlátszó világ-æthertől felfogott fény az; az a ragyogó Venus csillag a kristálytiszta arany égbolton; az a ragyogó nap, e melegítő központja csillagrendszerünknek, mely egyszerre lövelli szét sugarait, a mint a láthatáron feljön.

S a láthatáron köröskörül semmi emelkedés nem látszott többé. Aggodalmunk erősbödött, hogy mi egy tenger fölött repülünk.

Egy szakadatlan felhőkárpít eltakarta szemeink elől, a mi alattunk van.

Ez a felhőszőnyeg fehér volt. De olyan fehér, mely nem a szinek semmisége többé, hanem a szinek összessége. A szivárvány van abban, fehérnek képzelve. A halmok, völgyek e felhőlapon a kék, piros, sárga halvány lehelletével.

S mi e napfényben, e ragyogó világ fölött úsztunk tovább.

Délfelé megkisérlettük alább szállani, felnyitottuk a léggömb szellentyüjét s gázt bocsátottunk ki rajta.

Az, mint valami tündérvilági zene, süvöltött ki a nyitott résen. Első hang, a mit e túlvilági csendben hallottunk.

Azzal egyszerre sebesen kezdett a léggömb alá szállni.

Midőn a felhőkárpíthoz közeledtünk, egy új csodalátvány ragadta meg figyelmünket.

Átellenben velünk egy másik léggömb alakja szállt alá a légből. Abban is két hajós ült. Léggömb, csónak, hajósok, minden a mienknél óriási mérvben nagyobb.

Társam a lobogót csóválta, arra az egyik hajós alakja szintén csóválta lobogóját; léggömbünk félrehajlott, az övék szintén.

Ez a tünemény az «Ulloa dicsköre», a francziák az ő felfedezőjökről «circle de Flammarion»-nak hívják azt. Csodaszerű láttani tünemény, minő a délibábok tündér alakzata; a régiek Anthelie név alatt ismerték. Magas hegytetők ritkult levegőjében fordult az elő Ulloa idejében.

A csónakot, mely a varázstüneményt követte, egy élesen körvonalozott dicsfény vette körül, mint egy kerek szivárvány, a csónak körül sárgafehér csík, azontúl egy halványkék kör, azután egy sárgaszürke szérű, mely végre violaveres árnyalatban folyt össze a köddel.

A káprázatos kép oly élesen volt rajzolva a felhőlapra, hogy minden kötelét léghajónknak meglehetett számlálni rajta.

Szinte sajnáltuk, hogy eltünt szemünk elől, midőn a felhőrétegben alámélyedtünk.

Ismét a mély átláthatlan köd fogott bennünket körül, s a homály közepett láttuk, hogyan szülemlik a hó…

Ezernyi hókristály lepte el fekete kabátjainkat, e csillámló, sziporkázó atomokkal volt tele a lég, ezeknek az összessége alkotja azt az átláthatlan valamit, mely nem fekete, de mégis világtalanabb, mint minden sötétség.

Hallatszott ez apró kristályok finom zörgése léggömbünk tafotáján.

Valami kebelszorító érzés volt, a mint a hófelhők, az égi szörnyek, a messziről feketének tetsző hullámok hömpölyögtek óriási tömegekben felénk, a mint keresztül suhantak rajtunk; a mint tátongó örvényeket nyitottak alattunk, a mikbe szédületes rohammal esett alá léggömbünk, perczenkint 600 lábnyi sebességgel.

Óhajtottuk, hogy e nyomasztó chaoszból kijuthassunk minél elébb.

Lassankint kezdett a sűrű ködtömegen át valami halavány aureoleja látszani a napnak; alattunk és fölöttünk világosodott a légi űr.

De várakozásunk ugyan keserves meglepetéssel lett megjutalmazva.

Alattunk volt a tenger.

A helyett, hogy az angol szárazföldre jutottunk volna, az éjszaknyugoti szél elterelt bennünket valahova a balti tenger fölé. Száraz földet nem láttunk sehol.

Delejtűnk útmutatása szerint rég túlhaladtunk a britt szigetek fölött, képzelhetetlen gyorsasággal, mit kiszámítanunk nem lehetett, miután a szelet a léghajóban nem érzeni.

És most még egy veszedelem várt reánk.

A légben kétféle áramlat volt, amit meglehetett itélnünk az egymás fölött keresztbejáró cirrhus és cumulus felhőréteg irányából. A felső légáramlat, mely bennünket idáig hozott, egészen déli szél volt, az alsó pedig éjszaknyugoti. Ha az utóbbi áramlatára bizzuk magunkat, az okvetlen kiver bennünket az atlanti Oceanra, s ottan azután el kell vesznünk.

Minden áron el kellett érnünk ismét a felső légáramlatot, a melyből alá szálltunk. Hirtelen kiszórtuk csónakunkból a túlterhet, s a megkönnyebbülés után sebesen kezdett el ismét emelkedni léggömbünk: ránczai újra kisimultak, alakja kigömbölyödött, s mi repültünk feljebb az égbe.

Azt reméltük, hogy ha ily gyorsan repülünk, mint idáig jöttünk, még ma Svédországot kell elérnünk.

A nyugoti szél rohamából már kiértünk, de oly magasra, mint reggel voltunk, nem sikerült már felemelkednünk.

Délutánra eltisztultak előlünk a felhők s csónakunk párkányával azonos magasban ismét megjelent a láthatár.

Köröskörül tenger.

Nem tudtuk többé, hogy hol vagyunk?

Delejtűnk olyan zavargásoknak volt kitéve, hogy egy óra alatt háromszor is változtatta irányát.

– Barátom, én azt hiszem, hogy mi minden emberlakta földet elhagytunk már s az éjsarkhoz közeledünk, mondám Daltonnak.

– Az is jó, felelt az én barátom nagy nyugalommal: akkor legalább meglátunk egy olyan vidéket, a hova még senki sem jutott el.

Szép biztatás!

Késő estig nem jött elénk más táj, mint a tenger. Távcsöveinkkel a nagy messzeségben láttunk egyes vitorlázó pontokat, mik tőlünk mindannyian távoztak. Vagy mi azoktól?

A nap ismét leszállt, s mi egy újabb csodaszép látványnyal gazdagodtunk, a tengerbe elmerülő nap tüneményével.

S azután ránk borult egy csillagos ég, melynek bámulata elfeledteti a földet.

Már a második éjszakát töltöttük a csillagok közelében.

Gyakran egy-egy meteor futott felettünk végig az égen, melynek futását néha egész a láthatárig elkisérhettük; a hosszú tüzút sokáig ott maradt némelyik után az égre rajzolva.

Most még későbben jött fel a hold.

A tenger harsogása egészen felhallatszott hozzánk.

Társam el volt álmosodva, s én kénytelen voltam mindig hozzá beszélni, hogy el ne aludjék, mert megfagy.

Odafenn már 17 fok volt a hideg.

Valami rémletesebbet nem tudok képzelni mint az volt, mikor ebben a földfeletti isteni mély hallgatásban a saját hangomat kellett meghallanom. Úgy tetszett, mintha szentségtörés volna minden hangom e szentelt regiókban, ahol hallgatás a dolga az embernek, mint a templomban.

Dalton nem igen felelt szavaimra, hanem annál rémletesebb volt, amint azokat a fejünk feletti nagy léggömb öble visszhangoztatá.

A száraz hévmérő még egyre alább szállt; a nedves hévmérőt már épen nem használhattuk, mert a víz odafagyott hozzá; hanem a hygrometer szaporodó nedvességet jelzett.

Éjfél után a hévmérő hirtelen emelkedni kezdett.

Én annak nem örültem. Ez a tünemény a nagy fagyokat követi a nagy vízek közelében. Mikor a víz jéggé fagy, akkor egyszerre sok kötött meleg elszabadul s a levegőt egy időre az teszi melegebbé.

Dalton pedig abból magyarázá a tüneményt, hogy midőn sűrűbb lég nehezedik felülről ritkább légrétegre, ez nagy meleget idéz elő; s ezt könnyen előidézheti a déli és éjszaknyugati kettős széláramlat, mely egymás alatt halad el. A délsarki enyhe napokat épen ez indokból magyarázzák ki.

Ez éjszakán minden felhő eltünt a láthatárról. Hanem az éjszaka végtelen hosszú volt már.

A napéjegyen reggelének kellett volna lenni s mi még hét órakor sem láttuk szürkülni az eget.

Igenis! Huszonnégy fokkal voltunk közelebb az éjszaki földsarkhoz, mint tegnapelőtt, s a gönczöl csaknem a fejünk körül fordult már meg az égen.

Mikor végre nagy lassan virradni kezdett, s rézsút a láthatáron csúsztatva sápadt gömbjét, feljött a várt nap: nekünk egy képet világított meg, melyet soha el nem feledek s melytől örökké borzadni fogok. Egy mindenséget jégből!

Ott lebegtünk a jeges tenger fölött!

Oh ez isteneknek való látvány volt onnan felülről; emberi idegeket tönkre tesz az: ez a végtelen egyeteme mindennek, a mi fehér! még fehérebb! egymást agyon tündöklő fehér! A végtelen hósivatagok, miket nem szakít meg egy változatos pont, mik úgy fénylenek, mint egy fehér ég, hogy a nap visszasugárzik róluk; s azután a ragyogó halmok, kristálybérczek, paloták, gigászok várai, halomra döntött romok kristályból, merészen ivlő boltozatok ezüstből; és aztán hosszú zegzúgos vonalok, partok talán, miknek hegyes csúcsai mintha üvegcsipkéből volnának szőve, fonva, s e rettenetes művészetű rámában egy mértföldeket átölelő sima jégtükör, melyből a nap úgy kel elő, mint egy isten, ki önmagát nézi.

És mind e fölséges nagy látványnak a neve «semmi!»

Ez a gondolat, hogy mi most egy ország fölött járunk, a melynek neve: a semmi, elölt bennünk minden érzést, a mi emberi, eszméletet, fogékonyságot, félelmet, vágyakat.

Engedtük léghajónkat úszni a jegek országa felett. Nem volt már miért leszállanunk a földre. Idefenn sincs már hidegebb mint odalenn.

De még egy gondolat volt, mely melegített bennünket.

– Dalton, mondám társamnak, ha ez a légáramlat még estig így tart, el kell érnünk, a hová Franklin, Kane, Masham, Mackintosh, Belcher el nem juthattak: az éjsarki szabad tengerig.

E szó felvillanyozta elmerengő barátomat.

És még talán elérhetjük az éjsarki szárazföldet is, a minek létét annyian állítják, a hol új növényzetnek, állatoknak, tán embereknek is kell lenni.

– A kikről nem tud a világ semmit.

– A kiket nem hódíthat meg senki.

Elhallgattunk mind a ketten. Eszünkbe jutott az az ország, a honnan jöttünk, s melyet talán soha sem fogunk látni többé.

– Nézd, milyen sötétkék e fehér táj fölött az ég!

– Az ám. Valóságos «berlini kék».

Annyi világos volt előttünk, hogy innen meg nem szabadulunk. A szélnek, mely bennünket idáig hozott, valahol meg kell állni, erőnk fogytán van: két éjet már álmatlanul töltöttünk el, s e hidegben elaludni annyit tesz, mint megfagyni. A hideg úgy szorítá koponyáinkat, mintha szíjjal csavarnák körül, kezeink a keztyükön át is megmeredtek; bundáink nem tartottak már meleget, s a ritkult légben orrunkból és füleinkből szivárgott a vér.

Három postagalambot hoztunk magunkkal, hogy hírt adhassunk magunkról; azok közől kettőt kivettünk kalitjából, hogy elbocsássuk; félig meg voltak már dermedve azok is, daczára meleg gyapotfészküknek. Azt hittük, a repüléstől majd fölmelegesznek s eleresztettük őket. Az egyik galamb úgy esett le a földre, mint egy darab kő, egyenesen a csórjával lefelé, bizonyosan megfuladt az esésben. A másik küzdött az eséssel, bukfenczeket hányt, de nem birt repülésre kapni a ritkult légben, s aztán eltünt szemünk elől. A harmadikat még tartogattuk.

Most már egy felhő sem volt az égen, a hygrometer semmi nedvet sem fogott, az ozonpapirra nem hatott semmi, hanem a hévmérő sem szállt már alább. E légrétegben a földi fagynak semmi befolyása többé.

Valami lunatikus ámulat fogta el agyamat, midőn a holdvilágszerű fényes lapra bámultam, mint mikor az óriási refractoron át sokáig nézünk a holdba.

– Ez a gömbölyű, sima tér olyan, mint a «Mare mortis», suttogám Daltonnak.

Dalton erre kihajolt a csónakból s valami emberfeletti hetykeséggel kiálta el az alattunk elhaladó jégsikra:

– Qui demeure là dans ce royaume?

(Ki lakik ez országban?)

Négy percz mulva tisztán visszakiáltotta a jéglap:

«Qui demeure là dans ce royaume?»

Oly borzadályos volt az az emberi szózat, mely onnan alulról, a laktalan jégvilágból saját kérdésünket visszakiáltá ránk, mintha ő sem tudná rá a feleletet.

Dalton a választ is lekiáltá:

– Le mort! Le néante! La silence! Le desert!

S a jégegyetem visszazengé egyenkint:

«Le mort (a halál). Le néante (a semmi). La silence (a hallgatás). Le desert (a pusztaság)».

Valami fenyegető volt e visszhangban; valami istenkisértési merénylet Daltontól, megszólalásra kényszeríteni a halált, a hallgatást, a semmit.

Köröskörül semmi nyoma egy élő lénynek, egy emberi laknak.

E rettenetes magányában a világnak élő lény nem járt még soha.

S a légáramlat egyre vitte léggömbünket odább.

Óránkon tizenkét óra volt délben, s a nap még mindig a láthatáron járt! úgy látszott, mintha körülfutná ezt a nagy szérüt. Délután két órakor már kezdett aláfelé hanyatlani, mi közeledtünk az éjsarkhoz. Delejtünk alig akart már nyugton maradni.

De addig nem hagyott el bennünket a nap, a míg még egy ritka látványt meg nem világított előttünk.

Az éjszak-keleti láthatáron egy smaragdzöld vonal kezdett támadni a vakító fehér végtelenen túl.

Eleinte azt hittük, hogy láttani káprázattal van dolgunk; de a mint léghajónk előbbre haladt s a smaragdszin vonal egyre terjedni, szélesedni kezdett, egyszerre kiáltánk fel mind a ketten:

«Tenger!»

Szabad tenger az arcticus jégzónán túl, a hogy azt természettudósok regélik, a hogy az orosz hajósok sejtelmei tanusítják; de a hogy senki sem tudott még oda eljutni.

Mi meg fogjuk azt látni.

Nos azután? Ha megláttuk, ha tán e tengerben a sejtett terra firmát is felfedezendjük, mit nyerünk vele? Vissza nem jöhetünk, mert arra, hogy leszálljunk, szükségkép ki kell eresztenünk léggömbünkből a fénygázt, s ha egyszer kieresztettük, mivel töltjük meg újra, hogy megint elszállhassunk onnan?

– Lehet, hogy egy új világot fogunk látni, de a régi világot örökre elveszítettük. Engem csak az kínoz, hogy talán még sokáig fogok élni olyan helyén a földnek, a hol soha sem tudom meg, mi lett hát a mi Párisunkból? Megszabadult-e? Harczol-e még a franczia nemzet? Győz-e, elveszett-e örökre? Rettenetes gondolat! Élni és minderről nem tudni többé soha semmit.

– Ah bah! mondá Dalton, kinek itt a magasban különösen megjött a humorizáló kedve; hátha a más világ lakóinak is van már világítógázuk.

Hogy mijük van a más világ lakóinak? azt nemsokára megtudtuk keservesen.

A nap három órakor már letünt a láthatárról, hanem az esthajnal még két óráig tartott s világos maradt az ég.

A mi hajónk észrevehető gyorsasággal haladt éjszaknak, óránkint tíz mértföldnyi sebességgel, tehát három óra alatt két egész fokot közeledtünk a föld gönczöle felé.

4 óra 48 perczkor már elértük a szabad tenger szélét, melyet a jégöv egy óriási félkörben fogott körül. Hévmérőnk nem szállt feljebb; de a hygrometer újra harmatot jelzett.

Az égnek valami olyan szokatlan világos szine volt az egész láthatáron, melyet meg nem birtunk magunknak magyarázni. A szabad tenger, mely előttünk terült, harmincz mértföldnyi távolt engedett végig látnunk, melyen egy jégdarab sem úszott.

5 órakor az éjszaki láthatáron egy fekete pont kezdett kiemelkedni.

– Nézd, az ott a szárazföld, mondám Daltonnak.

– Az ám. Az éjszaki Cap.

Jóremény-foka már van. Nevezzük el ezt a Kétségbeesés-fokának.

Elővettük refractorainkat, miknek terrestris látcsövei 60-szor nagyítanak, s vizsgálni kezdtük az emelt pontot.

– Valóban előfok az. S nekem úgy tetszik, hogy fákat is lehet rajta kivenni.

– Alkalmazzuk a csillagászi csöveket, monda Dalton. Azok 120-szor nagyítanak, s mindegy annak a hegynek, ha felfordítva látjuk is.

– Kétségtelenül egy szárazföld előfoka az, s ha alkonyat nem volna, látnunk kellene, hogy van-e körüle valami zöld?

– Én azt hiszem, mondá Dalton tréfálózva, hogy ez az a mesebeli mágneshegy, mely a hajókat magához rántja.

– Én pedig ellenkezőleg azt kezdem észrevenni, hogy mi e ponthoz épen nem közeledünk. Félóra óta ærostatunk éjszak helyett nyugotnak halad.

Dalton is meggyőződött róla, hogy úgy van.

Mikor besötétedett s a csillagok feljöttek, valami csudálatos látvány volt ránk nézve az ég.

Az éjszakcsillag csaknem függőlegesen fejünk felett, s a Rigel, a Sirius, az Orion övét képező három fényes csillag előttünk a láthatáron; a lant fényes csillaga a hátunk mögött.

A sötétségben egészen elvesztettük távcsöveink elől az észlelt szárazföld előfokát. De reggelig bizonyos volt, hogy oda kell jutnunk.

Bizonyos?

Van-e ilyen szó a rettenetes hatalmú természettel szemben? Nem tudja-e az becsapni előttünk azt a könyvet, melyet vakmerően fel akarunk nyitni?

Három negyedkor hét óra után egyszerre elkezdett valami lilaszinű derengés támadni az éjszaki égen, mint mikor a hajnal közeledik s a mi keresett előfokunk ismét megjelent éles körrajzban a tenger fölött.

De mielőtt távcsöveinkhez nyúlhattunk volna, egy minden érzelmet magához ragadó tünemény tárult föl előttünk.

Egyszerre az egész eget elborította egy rózsaszinű dicsfény, melynek támadó központja amaz előfokot látszott körülvenni. A legpompásabb éjszakfény lángolt fel előttünk, szemünkláttára keletkezve, s egy percz mulva biborégen úsztak a csillagok myriádjai. Az éjszaki fény azért tündéribb jelenet a hajnalfénynél, mert annak pirjában ott ragyog minden csillag, csakhogy kék ég helyett rózsaszinű égen.

A kilövellő sugárküllök a halványkék és biborveres szinei közt váltakoztak, néhol fekete ablakokat hagyva közben.

De ugyanakkor, midőn e látvány elandalította idegeinket, egy másik tünemény rettenetesen magunkhoz téríte rögtön.

Élesen metsző szelet kezdtünk érezni hajónkban.

Szelet? Léghajóban? Lehetetlen az! Hisz a léggömb együtt úszik a légáramlattal. És mégis úgy volt. A szél «délnyugotról» oly erővel süvöltött rajtunk keresztül, hogy hajónk kötelei zengtek bele, mint valami æolhárfa húrjai.

A látott szárazföld pontja öt percz mulva eltünt előlünk és 45 percz alatt eltünt előlünk maga a smaragdzöld tenger, s ismét azon jégzóna fölött repültünk, melyen átjöttünk, folyvást szemközt korbácsolva a széltől.

Mi szél ellenében repültünk!

Kitaláltuk e tünemény okát.

Az a rettenetes erő, mely a légáramlattal szemben 45 percz alatt 30 mértföldnyi sebességgel visz bennünket, úgy, hogy hajónk fenekére kell lefeküdnünk, nehogy megfulladjunk; ez a földfeletti, ez a számokkal meg nem mérhető erő: a delej.

A földsark villanyos kitörése elől úgy kell repülni a mi selyem és gyantából készült léggömbünknek, mint a hogy a villanyterhes gömb elfujja magától a selyempihét.

A taszítás, melyet a delejvillany nagyszerű tüneménye selyem léggömbünkre gyakorolt, annak Ny. Ny. D. irányt adott, s az orkánsebességű távozáson kivül még egy nevezetes hatást gyakorolt rá.

A milyen gyorsan távozott, olyan gyorsan emelkedett léggömbünk.

Ennek a magyarázatát mindenki megtudhatja, a ki léggömbött látott. A léggömb egy lopótök alaku selyem lapda, melynek aláfelé fordított szája mindig nyitva van. Megtölteni nem könenynyel szoktuk, azért, mert a köneny keresztülszivárogna még a gyantás selymen is, hanem világítógázzal.

Világítógázt minden nagy városban kapni, tehát az újra megtöltés is könnyű, míg könenyt nagy költséggel és előkészülettel tudnánk csak előállítani. A léggömb világító gázzal sincs egészen megtöltve, azért, mert annak a terjereje szétszakíthatná a selymet, a mint a könnyebb légnyomás rétegébe ér fel; épen ez okból nincs bezárva az alsó nyilás is, úgy hogy a gondolában ülők végig beleláthatnak az üregbe, s minden hangjukat visszakongja e nagy selyemhordó.

Midőn tehát két oly ellentétes erő, mint a déli szél s a villanytaszítás, érte léggömbünket, vagy annak kellett volna történni, hogy a megszorított léggömbből az alsó nyiláson minden gáz kifut, vagy annak, hogy a megszorított léggömb a gáz rugalmassága által mindaddig magasabbra száll fel, a míg a két ellentétes taszítás tart.

Mi egyszerre tapasztaltuk a föld vonzerejét s a föld eltaszító erejét. Mi voltunk az első halandók, a kiknek megadatott, hogy a föld eltaszítja őket magától.

Estünk fölfelé.

Túl azon a fokon, a honnan Glaisher ájultan jött alá: 12,000 méternyire a föld felett, tehát oly magasban, mintha a Csimborasszót megkoronáznák a Mont-Blanccal, értük el a nyugpontot, a melyen emelkedésünk megszünt.

Az északfény skárlát fénykévéi messze túl ragyogtak fejünk felett; a fél eget látszottak azok bekalandozni, s néha a «Vega»-ig ellobogtak, de léggömbünk emelkedése megszünt.

Ennek is meg kellett nem sokára tudnunk az okát.

A két ellentétes taszítás léggömbünknek olyan irányt adott, mely azt a szélfordulóba hozta bele.

Ha az egyik földgömbön déli szél fú, akkor a másikon északi szélnek kell fúni. Ez a légegyensúly törvénye.

Éjfél előtt egy órakor megszüntek hajóköteleink fütyülni, s nem éreztük többé a kinzó szelet, ámbár az északfény még egyre lövellte sugarait szerteszét. Hogy taszító erejét folyvást gyakorolta ránk, azt azon sebességből itélhettük meg, melylyel az alattunk lévő jéghegyeket, jégtorlaszokat egymás után eltünni láttuk. Most már két mozderő vitt bennünket: az északfény s az északi szél.

Az egész alattunk levő holt ország túlvilági fényben úszott. A partok jégcsipkéi rózsafüzéreknek látszottak, s a jégcsúcsok mint égő tűzhegyek lángoltak. Hévmérőnk, a szertelen magasság daczára, nem mutatott külömbséget. Hogy ez az északfény befolyása volt, arról bizonyossá lettünk nem sokára.

Mert a mint éjfél után két órakor az északfény egyszerre lelohadt: oly metsző hideg támadta meg bőrünket, a milyet még eddig nem éreztünk.

A hévmérő 35 fokra szállt le 0 alatt.

És azzal egyidejüleg sebesen kezdtünk esni lefelé e kényszerített magasságból. Másodperczenkint hatszáz lábnyi gyorsasággal közeledtünk a földhöz.

Ki nem birnám fejezni azt a visszás érzést, a mi e lefelé hullás perczeiben erőt vett rajtam. Valami volt abban az embergyülöletből, a világutálatból. Tehát ismét vissza kell esnünk e gyönyörteljes égből, ez isteni magasból a sárba, az emberek közé, kik egymást gyilkolják, kik bálványokat imádnak!

Ah, föld! sár! emberek! Jöttek aztán hosszú órák, a midőn kétségbeesve imádkoztam, hogy lássak még egyszer ilyen sáros földet, ilyen emberarczokat.

A föld sugarai kitaszítottak bennünket az atlanti tengerre. A virradat az ég és az oceán képét mutatta előttünk.

Már említém, hogy onnan felülről a föld felszíne nem gömbnek, hanem teknőnek látszik. A tenger fölött még nagyobb lesz e csalódás; mi úgy láttuk magunkat lebegni, mintha két végtelen üvegharang közé volnánk kárhozva, miknek szélei a láthatáron egybeforrnak: egyik az ég, másik a tenger.

Itt el kell vesznünk.

Már három éjszakát teljes álmatlanságban töltöttünk, élelmi szereinket csak pár napi szükségletre számítottuk, s most előttünk egy olyan irányú út, a melyen ha semmi nem történnék is velünk, a míg a legközelebbi partot elérhetjük, beletelik egy hét. Hajónkat irányozni nem tudjuk, a szél hosszában visz bennünket délnek. S a mellett a fagyasztó hideg. És ha testi életműszereink vasból volnának is, de a folytonos izgatottság, mely idegeinket zaklatja, az egymást felváltva követő világtünemények, az elviselhetlen nagyszerűség, ez mind nem emberi kedélynek való. Három ilyen nap és éjszaka elég arra, hogy az emberi lélek megőrüljön.

Elhatároztuk, hogy sorsunk végéről tudósítjuk a külvilágot.

Egy kis hártyapapirra felirtuk eddigi élményeinket, a szélesség és hosszúság fokát, mely alatt e perczben vagyunk, hozzátettünk egy «adieut» s a levelet az utolsó postagalambunk farktollára húzva, útnak eresztettük azt.

Ez a galamb edzett amerikai faj volt; különben megfoghatlan lenne, hogy állta ki velünk együtt a jégsark alatti hideget?

Ez nem esett le mint a többiek, hanem inkább felfelé repült a légben s nehányszor körülczirkálva léggömbünket, utoljára leszállt a léggömbre, s ott maradt.

– Ah! nézd, mondá Dalton; ez a monsieur velünk akar utazni.

Valóban a galamb el nem mozdult délig sem a léggömb tetejéről. Akkor megszántam, felmásztam érte a kötélhálózaton, s megfogtam és újra visszatettem a fészkébe.

Nem tudtuk többé, haladunk-e? lassan-e, vagy sebesen? vagy egy helyben függünk e vigasztalan kettős concav üvegharang közepén? A tengernek ez a része az atlanti hajójáráson kivül esik s a skandinav partjáró hajók ennyire már ki nem tévednek.

Délután a láthatár homályosodni kezdett, az ég sápadt volt felettünk; a nap tányéra elveszté tündöklését, a láthatár szélén úgy látszott rezgeni a tenger, mintha épen ott nagy hullámokat hányna, pedig sima volt mint a tükör.

Ez órában 3700 méternyi magasban voltunk. – Aerostatunk a mult éji küzdelemben mégis sok gázt veszthetett.

Délután két órakor már egészen homályos volt az egész mindenség.

– Nézd csak, mondá ekkor Dalton, egy hajó.

És felmutatott az égre.

Az égen – egy hajó?

Valóban. Felettünk, mintha tükörből nézne le ránk, látszott a hullámzó tenger, s e tenger habjai közt vitorlázott egy kétárboczos gőzös, árboczhegyeivel lefelé fordulva, oly nagyságban, mintha a természetben egy kilométernyire volna tőlünk.

Bámulva néztük e tüneményes fata morganát, mely sokáig ott libegett fejünk felett, s csak akkor tünt el, mikor az ég sápadt párázata bárányfelhőrétegekké kezdett szakadozni.

Akkor láttuk meg az első hajót a láthatáron; távcsöveink meggyőztek bennünket felőle, hogy ugyanazon kétárboczos gőzös az, melynek fata morganaja kisértett nem rég a fejünk felett.

A hajó útja a mienket látszott keresztülszelni; ő használhatta az ellenkező szelet is s voltak lapátkerekei.

Ah! ha összetalálkoznánk, ha leszállhatnánk reá!

Valószinüleg annak a hajónak az utasai is látnak nemsokára minket a légben repülni – s majd azután jön egy óra, a melyben ők fogják mondani: ah, ha fölmehetnénk hozzájok, ha ott lehetnénk e léggömbben!

Az éjszaka zivatart hoz!

Este felé Dalton észreveszi, hogy léggömbünk pipázik.

Ez a léghajósok legveszélyesebb válsága.

A léggömb tafotáján valahol repedés támadt s most a résen át a gáz kezd elillanni, s apró fehér felhőcskék alakjában maradoz el mögöttünk.

Én hirtelen felmásztam a kötélzeten, hogy a készen tartott enyves folttal betakarjam a szakadást, a mi nagyon nehezen ment, mert az enyv a hidegben nem fogott. Kénytelen voltam a foltot a repedés fölé sodronyokkal erősíteni meg, mik a dugóhuzó mintájára vannak csavarva s a két szöveten keresztülfúrva, azt összetartják. Ez ugyan nem zárt hermetice, s léggömbünk azután is csak pipázott, de legalább meg voltunk óva a léggömb szétpattanásától.

A léggömb pipázása miatt azonban alászálltunk 1200 méternyire.

A mint az éj leszállt, az ég meg kezdett telni felhőkkel. Óriási fekete cumulusok futottak velünk versenyt: alattunk, felettünk járva.

Ha eddig némaság vett bennünket körül, lett hangverseny ezután. Valami oly pokolian túlvilági zenét, minő a viharkorbácsolta tenger harsogása, a léghajó magasából hallgatva, a világ minden mæstrója sem birna kigondolni.

Ütenyre hangzik az, mintha a mennydörgés dobverője játszanék üvegcarillonon. (Egymás fölé akasztott üvegharangok, mint a chinai tamtam, mint a japáni gong, milliószor nagyított kiadásban.)

Ez a szakadatlan zengése az alattunk felzavart irtóztató viztömegnek valami őrülésre vezető zene volt!

S nekünk az egész éjszaka zengett.

Ez már negyedik éjszaka volt, melyen szemeinket lehunyni nem birtuk.

A tenger harsogása tudatá velünk, hogy odalenn vihar van.

Mi ide fenn olyan csendben ültünk, melyhez hasonlót sem Nizza, sam Kairó, sem Biarritz szélcsendes napjai nem mutatnak.

Most már érzettem Flammarion állítását, a ki azt mondta, hogy egy léghajózás alatt leghevesebb grippéje elmult: a léghajó a szélcsend hazája.

A vihar nem járt villamos zivatarral, mint nem szokott ez időben soha. A napéjegyen viharai villámtalanok.

Annál inkább meglepett bennünket, midőn reggel öt óra felé egymást követő villanások zavarták meg az éji sötétet.

E villanások alulról jöttek s perczek mulva tompa taszító dördület követte azokat.

Ágyúlövések!

– Ezek egy hajó vészlövései, mely a viharban léket kapott! mondá Dalton.

Biz az meglehet.

Igen szomorú hajnal virradt ránk.

Az ég tele volt csoportfelhőkkel, mik közül kerékküllő formán törtek ki a nap sugarai.

Légsúlymérőnket néztük.

Az csodálatos tüneményt mutatott.

A légáramlat oly hullámokat vetett, mikben mi hol 800, hol 1600 méternyi magasban libegtünk, épen úgy, mintha a tengeren úsznánk s a hullámveréssel egyenlő ringást követett a tenger. Egyik folyadék a másik hatása alatt.

A tenger hullámai mértföldnyi hosszú barázdákban tornyosultak magasra, fehér tajtékkal koszoruzva gerinczeiken, s a vizhegyeken, völgyeken keresztül himbálódott egy jármű, hol felemelkedve, hol alászállva a hullámtorlaton. Valószinüleg ugyanaz, melynek vészlövései villogtak szét a vizsivatagban hajnal előtt. Kiváncsiak voltunk távcsöveinkkel közelébb hozni az emberlakta töredékeny alkotmányt. Egy gőzös volt az, két árboczos. Talán ugyanaz, melynek képét a fata morgana mutatta. Hanem a két árboczról már le volt tépve minden vitorlafa, s a kémény nem füstölgött többé.