Mint említém, a lég is hullámzott, a tenger is hullámzott. Egyszer a tenger hulláma oly magasra emelkedett, s a lég hulláma oly mélyen lenyomta hajónkat, hogy azt kelle hinnünk, most mindjárt összetalálkozunk.
Egy ilyen pillanatában a kölcsönös hullámvonal megközelítésnek oly közelségbe jutottunk az alattunk hánykodó hajóhoz, hogy a födélzeten elszórt emberalakokat kivehettük rajta. Alig voltunk egymástól 300 méternyire.
Egy fehér ruhás női alak, ki egy árboczkötélbe fogózott s a födélzeten hevert, mindkettőnk figyelmét megragadta.
Láthattuk arczát, kétségbeesését.
A következő percz a hullámvölgybe sülyeszté a hajót s léggömbünket ezer méternyire ragadta tőle.
– Eh bien! kiáltá Dalton, ha még egyszer összetalálkozunk e hajóval, annak a fehér hölgynek kezemet fogom nyujtani s felragadom ide hozzánk.
Én azt hittem, hogy ez igen helytelen tréfa Daltontól.
A következő órák iszonyuan megczáfolták e hitemet.
A hajót és a fehér hölgyet ugyan mi többé sehol sem láttuk. Azok elmerültek valahol a tenger végtelenében, hanem Dalton rajongása megmaradt. E percztől kezdve elkezdett folyton fecsegni, ábrándozni, a mi szokása ellen volt; mindenütt a fehér hölgyet látta maga előtt s verseket kezdett neki mondani.
Uram Isten, ez az ember megőrült!
Nem volna csoda. Ilyen négy nap, négy éjjel minden emberi ideget képes elviselni.
A szokatlan, a nagyszerű, a borzalmas, a szédítő nála a psychiatria életműszereit támadta meg. Rajongott. Deklamált. Felállt a csónakban Alfred Musset-től verseket szavalni, s leszórt magáról minden meleg öltönyt. Nem fázott.
Én rám pedig az ellenkező hatása volt a viszontagságoknak. Én józan voltam. (Hiszen semmi borszeszt nem ittunk, hogy el ne aludjunk.) Hanem tagjaimat fogta el valami kimondhatlan zsibbadás. Száztíz óra óta nem aludtam már.
Ezen a napon nem is volt már mit ennem.
Délután négy óra felé, mikor a nap épen lemenőben volt a tenger szélén, még egy elragadó látvány jött felfokozni ideggyötrő felmagasztaltságunkat.
Két felhőréteg között úsztunk.
A lemenő nap a felső felhőkárpítot világította meg izzó tűzfénynyel; s ennek a ragyogásnak a visszfénye bezománczozta az alattunk úszó felhőcsoportot.
Olyan volt az utóbbi, mint egy örvény csupa rózsákból; egy véghetetlen mélység, melynek minden atomja sugárzik.
Minden léghajós bizonyítja, hogy azon perczben, melyben a felhőket látja maga alatt úszni, valami magnetikus láz veszi elő, valami kisértő vágy lelépni a rózsaszínű hóba, a csábító szirtekre, belemélyedni e piros hófuvatagba, leugrani a csónakból.
Én is éreztem e vágyat mindannyiszor, midőn léghajóban jártam. Azt mondják, a föld vonzereje az. Tán az emberi test szerelme a földhöz.
Egyszer csak azt láttam, hogy Dalton felugrik a csónak szélébe s onnan kezd el szavalni a rózsaszinű örvény felé.
– Ott van ő, ott nyujtja felém a kezét. No még feljebb! Ide! Ide! Fogózzál belém.
Ez ember megőrült.
Oda akartam hozzá ugrani, hogy megfogjam, s úgy éreztem, hogy lábaim nem mozdulnak. Fel akartam emelkedni balkezemre, s karom tehetetlen volt. Jobbomat akartam mozdítani. Az is bénult volt. Kiáltani akartam rá. És nyelvem nem adott hangot. El voltam ájulva; de szemeim még láttak, még ébren voltak és füleim még hallottak.
Kellett hallanom, mint kiáltja Dalton: «jövök, jövök!» s aztán kellett látnom, mint szökik le a magasból egyszerre.
És agyam gondolta magában: «ez már otthon van!»
Azután következett, hogy elveszítsem hallásomat. A tenger zúgását nem hallottam már.
Végre rám jött, hogy ne lássak többet. Elvesztettem szemem világát.
És még mindig teljes eszméletemnél voltam. Tudtam, hol vagyok, mi történik velem.
Egyszer aztán elkezdtem nem is érezni. A hideg nem csípte már arczomat. S még mindig eszméltem.
Utolsó gondolatom az volt, hogy most Dalton leugrása által egyszerre fele terhével megkönnyült a csónak s annálfogva az ismét fel fog menni a magasabb légkörökbe. Ott megfagyok. És azután a gazdátlan léggömb fog járni az ürben, egy halottat hordva magával, ki tudja meddig.
Utoljára aztán eszméletemet is elvesztettem, s az álomnak, a dermedésnek, mely rám nehezedett, nem voltak álomlátásai.
A legelső külhatás, melyet ismét megéreztem, az volt, hogy arczom bőrét ezer hegyes tű szurdalja.
E csodálatos ingerlő bizsergésre visszatért a tudatom, hogy élek.
De nem látok és nem hallok semmit.
A csipkedő inger egyre nőtt, egész testem érezte azt, s egyszer csak megnyilt hallásom.
Ah, az a halálból ébredés legboldogabb érzete, mikor a süketség elmulik, s megjön a hang érzete.
Valami egyhangú zajt hallottam alulról felzengeni. Mint mikor egy mocsárban millió béka brekeg éjszaka.
Ejh! káprázat ez! Érzékcsalódás. Tenger van itten, nem mocsár.
Ismét azt hittem, hogy elalszom.
Ekkor egy új hang tört fel alulról, mely mint a galvani ütés megrázta dermedt idegeimet.
Harangszó!
Az «angelus» méla rengése tör fel alulról hozzám.
Az ércz hangja valóban oly hatással volt dermedésemre, mint a villanyfolyamé, mely a halottat torzképek fintorítására készti; felnyitottam szemeimet, láttam.
Megtudtam az okát, mi izgatja testem felszinét tűszúrásként. Egészen be voltam fedve apró, vékony, hegyes kristályokkal, miket egy hófelhő takarhatott rám. Ez izgató hóréteg óvott meg a megfagyástól. Ez hozott életre ismét.
De mozdulni még mindig nem voltam képes.
S az angelus ringó kondulásai rezegtek fülemben. Föld van alattam! S én nem tudok rá leszállni! Itt van mellettem a zsinór, mely a léggömb szellentyűjét felnyitja, hogy a gáz kiszabaduljon és a léghajó földre szálljon s én nem vagyok képes azt megrántani.
E kinlódásom alatt egy kis bogár repült csónakom szélére.
– Ah, te Isten bogárkája! Mi izenetet hoztál nekem onnan a földről? Már nem messze kell lennem a földtől!
Összpontosítám minden akaratomat, s az akarat ereje győzött a bénuláson. Annyira vittem, hogy derekamat meg birtam hajtani. A szelep zsinórjához közel jutottam; azt megragadtam fogaimmal, s úgy rántottam egyet rajta.
A szelep felnyilt, s a gáz süvöltve rohant ki rajta.
Az előttem függő légsúlymérő mutatta, hogy esünk lefelé; már csak 600 meternyire vagyunk a föld felett s perczenkint 20 meterrel szállunk csendesen.
De hát a horgony? Ki veti le a horgonyt?
A zsilipet ismét vissza kellett eresztenem. Hiszen a horgonykivetés nélkül össze fog törni a földön végighurczolóléggömb.
Jobb karomat birtam mozdítani már.
Elkezdtem a csónakba esett hóval dörzsölni balkezemet, míg ujjaim merevedése kiengedt. Azután a jobb kezemet. De lábaim még meg voltak zsibbadva.
Most már éreztem, hogy meleg légrétegben járok.
Egy helyen egy csoport tarka lepkén repültem keresztül, mik ilyenkor párosodnak a légben.
Azután úgy éreztem, mintha valami sürű tömeg felett úsznék hajóm.
Volt már annyi erőm, hogy a párkányra felkapaszkodjam. Az a tenger, melyben úsztunk, egy nyárfaerdő lombja volt, olyan sima és egyenes, mint egy tó felszine: a nyargaló léggömb végigvontatta benne csónakomat.
Végre annyi erőm volt már, hogy a vasmacska karikáját kiakaszthassam, s levessem azt a földre.
Oh édes sár anyám! a ki szültél!
Fogadj el ismét!
A horgony megakadt a fák ágaiban, ürült léggömböm belecsapta magát a sudarakba, mik szétlyukasztották s csónakom fennakadt kötelékeinél fogva egy óriási jegenyén.
A mezőről emberkiáltások törtek felém.
Nemsokára egy borotvált arcz, bőrsipkában emelkedett ki csónakom párkánya mellett, kurta pipáját szájában tartva.
– Welkom, sir! how do you do?
Irlandi pofa volt. Megcsókoltam volna.
Talán ha porosz lett volna is megcsókoltam volna.
Ah, odafenn nagyon jól megtanítják a testvérszeretetet.
A pont, a hol léghajóm öt napi utazás után leesett, Friderixtown környéke volt New-Braunschweig tartományban; az É. Sz. 46 és a Ny. H. 67 alatt. Ezerötven tengeri mérföldnyire a párisi meridiánustól.
Szegény Dalton, hogy ő nem örülhet ennek együtt velem!
Regény, – természetrajz, – vagy szatira.
Ki a legrégibb úr a földön?
A csiga.
Ő élt, mikor még senki sem élt a földön. Rettenetes nagy joga van ehez a földhez.
A milyen mélyen artézi kút furója lehat, mindenütt ott találja halottait, iszonytató mennyiségben, egészen a legalsó gránitképletig.
A közvetlenül alattunk levő földréteg is az övé. Páris városának minden háza csigamaradványokból épült. A pesti kőbányában nem rég készült óriási vízvezetéki medencze tiz tömör csigaréteg közé van leásva; az ölnyi vastag rétegekben nincs atom, mely ne csigamaradvány volna.
De nem csak több ezeréves halottaik, hanem több ezeréves élőik is vannak a csigáknak.
Négy év előtt, mikor Északamerikában az Erie szabályozásánál egy árkot ástak, Utica város alatt a munkások 49 lábnyi mélységben a holt földek alatt egy egész réteg csigacsoportot találtak, az «unio purpurea» fájából, mely még élt, a vízben kinyitotta csészéit és mozgott. A munkások többet megsütöttek belőle és megették. Jó lehetett. Az özönvízből fenmaradt csemege!
Erdélyben, a zarándmegyei havasok csoportjában, közel Vidrához, van egy nagy dolomit-hegy, mely nem egyéb, mint egyetlen óriási csigatorlasz. Kalapnagyságú, gyönyörüen csavarodott goniatitesek, torony alakú cerithiumok, kosszarvidomú ammontülkök vannak odafagyva a kő közé, maga is kő mindegyik. Mikor a vidrai kunyhó kapubálványát kifaragják e kőből, ott látszanak az oldalán ezek a nagyszerű hieroglyphjai az időtlen időnek.
Hajh, mikor még ezen bércz fölött a tenger zúgott, melynek partja lehetett a Bihar bérczlánczolat!
De ne ijeszszük az érzékenyszivű olvasót vízözön előtti történetekkel; hanem mondjunk vidámabb meséket, a hogy megigértük.
Mikor az egyenlítői nap keresztülsüti azt a sok ölnyi mélyen átlátszó kék vizet, melyet nem zavar meg az iszap, mint a folyót, a víz sugártörése csalóka csábbal hozza közel a tenger fenekét. Egy végtelen virágágyat látunk, mely fölött pillangó-sereg él és mozog.
Már régóta úgy híjják azokat, hogy «a tenger pillangói». Kétezer év előtti költők nevezték el őket így. Hiszen már ezek a költők maguk is petrefactumok, ezektől már plagiálni szabad, sőt gyüjteményezői feladat.
A tenger pillangói: a csigák.
Gyöngyörű állatok! A természet kedvencz gyermekei; a teremtőerő fantáziájának kimeríthetlen álma!
Mennyiféle alak, minő csodás sokszerüség az idomokban, mily szinpompa! A halyotisok (tengeri fülek) szivárványos kelyle aranynyal áttörve, vagy rózsapiros háta ezüsttel hímezve, vagy ezüst paizsa fekete csikokkal sávolyozva; a bodros csipkefőkötő alaku murex fajok, biborpiros szájjal; a Dávidhárfa felhúrozott márványos héjával; a turbo chrysostomus fűzöld koronájával, aranytól ragyogó öblével; a hatujjú pteroceras, mint egy roppant fésü kék szakállu tritonok számára, s annak egy kisebb narancsszín faja, a nereidák kontyát feltűzni olyan alkalmas; az égő kemenczeszájhoz hasonló cassis rufus, s a pettyes cypraeak ezernyi népe; a királyköpenyes pecten pallium, a czebracsikos nautilus pompilius és rokona, a hófehér, gyöngéd argonautilus, a csokoládszín unio nigra; a tarkabarka lópata (hyppopus maculatus); az óriási strombus gygas, a hajnal minden színével öblében; s aztán egy csoport fehér alak mindenféle fajból, miket az emberi gyöngédség a «szűz» melléknévvel ruházott fel: pecten virgo, conus virgo, strombus virgo, murex virgo, a miken tévedésből sincs egy más szinü folt; valamint nem téveszti el a conus litteratus (az irástudó czövek) a maga dolgát soha. Alakja, mint az összecsukott tulipáné, hófehér; körül tiz sor fekete ékirás (runa), akkor következik egy sor sárga pont; azután ismét tiz sor fekete runairás, s végül két sor samaritanus betü: Ghimel, Jodh, Lamed, Nun, stb. szép világosan kiirva. Elolvashatja, a ki ért samaritanusul és csiganyelven.
Ha charlatánkodni akarnék, azt mondhatnám, hogy ezt az egész történetet a conus litteratusok krónikáiból olvastam. De hát minek tegyem? Úgy is elhiszi a tisztelt közönség, ha látja hogy igaz. Hogy a samaritánus betük ott vannak az irástudó czövek csigaházán, arról mindenki szemeivel meggyőződhetik a legelső természettani muzeumban; hanem a csigát hegyével lefelé kell fordítani, minthogy tudvalevő dolog, hogy a csigák mind balról jobbra csavarodnak kifelé (egy pár hitszegő fajt kivéve), s így azt irást jobbról balra kel nézni, mivel hogy az keleti nyelv.
De mi a muzeumi csigaházak holt pompája az élőkéhez!
Mikor a tengerfeneket átmelegíti a nap, s a nappal élő csigák kitárják belső alkatrészeiket, az a tündéri ragyogvány! Az élő kagyló és csiga teste bársony, kihímezve drágakövekkel; telerajzolva szines erekkel, a liliomok színpompája, a tulipánok lángolása, a lepkeszárnyak mozaikja, a drágakövek ragyogványa egyesítve szétterülő köpenyeiken, mozgó csápjaikon, hajlékony orrmányaikon; s mikor a szűz Argonautilus hófehér menyasszonyi házával felemelkedik a csendes tengerszínre, s e csipkefinom reczés köntöséből kiereszti először hosszú skárlát csápjait, mik biborpettyekkel vannak végiggombozva, s azután hanyatteresztve fehér házát, mint egy csónakot, kifeszíti gyöngéd finom rózsaszínű köpenyét, mint egy vitorlát s míg a szellő csendesen sikamlatja tovább a víz színén, hat lábával kormányoz és evez, s másik két csápját, lapos végeivel, mint két napernyőt, tartja feje fölé, akkor tünik ki, hogy az a csigák divathölgye.
Sőt legczifrábbak azok, a kiknek semmi házuk sincsen; minő a Cranchia, melynek hat karját egy biborvörös fátyol fogja össze, hat sor zafirkék gombbal boglározva; karjain, testén aranyszín foltok, minden folt ultramarin kékkel szegve; a test maga fahéjszin bibor pontokkal behintve, mintha hímezve volna.
Ezek szökellnek, repülnek a vizekben; keresik tápszereiket, s viszont futnak azok elől, melyek ő rájuk vadásznak.
Testvéreik a «kalappuhányok», a vizben libegő minden színű harangok, diadémok, koronák, miknek lecsüngő lánczai mintha virágfüzérek, gabonakalászok volnának, pedig fogócsápok.
Ott vonaglanak el közöttük a szalagpuhányok: a gyönyörű «Venusöv» széles kék és sárga szegélyű selyemszalag, mely sebesen úszik.
Az Atalanta és Clio repülnek valóságos szárnyakkal ellátva, a Limacina evez, a Janthina egy gyönyörű sötét lilaszín házú csiga, léggömbön utazik. Nyálából léggömböt csinál, azon felemelkedik a víz szinére és úgy úszik az önkényt alkotott buborékhoz kötve. A Litiopa valami korallhoz hozzáköt egy fonalat s azon függve, lebeg a vízben alá s fel, mint a pók. A Trigonium és a Pecten csészéiket hirtelen szétcsapva ugranak; ölnyi magasra tudnak szökellni a víz felett. S van egy csodálatos csigafaj: a Pyrozoma (lánghüvely), száz meg száz hosszú kis csiga egy közösen épített hüvelybe ragadva; a hány annyi szinű, kék, sárga veres, zöld, és mindannyi egyszerre egy ütenyre taszit a vizen s e lökéstől a közös lakhely versenyt úszik a halakkal. A nyolczlábú csápjaival löki magát s háttal úszik előre. Van egy igen szép válfaja, a «camaeleon», a színváltoztató: ha megijed, elzöldül, ha megharagszik, piros lesz, s ha üldözi erősebb ellenség, hirtelen sötétbarna tintát lövell szét s míg azzal maga körül elhomályosítja a vizet, a zavarosban elmenekül.
S e repkedő pillangók alatt a tenger fenekén ott nyilnak a tenger virágai, az egy helyben álló kagylók. De azokról már külön beszéljünk.
A tengerfenék földe több teremtő erővel bir, mint a szárazföld szine. Az ő növényei nem tengnek, hanem élnek. A korallerdő minden ágacskájának hegyében egy állat lakik, egy állat, mely eszik és épít. A kertek, a miket építenek, kiemelkednek a tenger fenekéből a viz szinére s lesznek belőlük szigetek. És a mellett a korall mégis növény, a csigák, több faja rajtuk legelész; vannak csigák, a mik mint a szú, a fai féreg, oldalaikba furják magukat, mások csak a gyönge hajtásaikat rágják le, mint a hernyó.
A növényvilág aztán boszút áll rajtuk ezért.
Vannak növények, a mik állatokat esznek: az actiniák. Nevezik őket tengeri tulipánoknak, tengeri kökörcsineknek.
Egy tökéletes tulipán alak, hosszú szárral, melynek végén egy hatszirmú virágkehely van, éppen úgy szétnyiló, összecsukódó, mint a tulipán; szineiben épen oly változatos; kék, sárga, piros, kivül gyöngyökkel rakott, mint egy csinált virág.
Ez a virágkehely egyúttal fej, mely gondolkozik, száj, mely harap, gyomor, mely emészt, és anya, mely szül.
Mikor kinyitja szirmait, tarkabarka csápok emelkednek ki belőle, mint virágkehelyből a hímszálak. Azokra odacsábulnak az apró halacskák, az úszó puhányok, a tengeri pókok és kicsi fejlábosok; azt hiszik prédát kaptak, s mikor megérintik, a tengeri tulipán egyszerre összezárja szirmait. Bőrből vannak azok, a legkeményebb, szivósabb bőrből; mint a kaucsuk szorítása, olyan erő az, mely prédáját összesajtolja, kiszivja nedvét, s mikor csak a csontja, meg a héja maradt, akkor kiveti a maradványt, kifordítva egész tulipánját. S a mint akkor a sokszinű csápok kidudorodnak, a tengeri teljes mákvirág lesz; gyönyörübb mindazoknál, a miket valaha kertészek termesztettek.
Néha pedig sokáig zárva marad az actinia; mint a költő, a ki új művén dolgozik. Fiait nemzi, költi és szoptatja egyszerre. Midőn kinyilik s kifelé fordítja kelyhe belsejét, egy csoport élő Actinia ömlik ki belőle, a mik a hova hullanak, rögtön gyökeret vernek s elkezdenek nőni. Az actiniát táplálja gyökere a földből, mint növényt, s virágja a vízből, mint állatot. És a mint új nemzedékét lerakta az actinia, akkor odább megy s fiainak hagyja a régi telepet. A földbe, a csigahéjakba vert gyökere fogva tartja: ő azonban addig húzza magát ruganyos testével, míg leszakítja szárát gyökereiről s odább vonaglik. A letépett gyökérből új actinia hajt ki, a vándor tulipán pedig valahol egy gazdagabb osztrigatelepig vánszorogva, ott új gyökeret ver, s szivós virággyomrával olyan szépen fellegeli maga körül a menekülni nem tudó osztrigákat, hogy csak a kiköpött üres héjaik vannak körüle.
Most egy lépéssel odább megy a teremtő természet; a virágtól, mely eszik és vándorol, átlép az állatok országába, melyek a földhöz vannak kötve s nem tudnak helyeikből megmozdulni. Ezek mind állatevők; a növény helyükbe nem megy, ők pedig nem tudják azt felkeresni. Némelyiknek két teknője van, miket széttár, s kétfelé nyiló változatos alakja pompázó szinekben takarja el teknőit. Virágok ezek is pompájukra nézve. Némelyiknek gyökere is van, szakálla, melylyel odaköti magát a tengerfenékhez, másnak hosszú tövisei. A spondilus regius királypiros teknője narancsveres nyelvekkel van felfegyverezve; a Venus Dione ajkpiros héjai hosszú szálakat eresztenek: az egész csiga összecsukva a legidealisabb alakzat. A tökéletes szivalakú cardium cardissa mély rovátkáival az iszapba ássa magát. Az aspergillumok hosszú csövet furnak le a tengerfenékbe, viztölcséren szíják a táplálékot; a solen siliqua barlangot ás az iszapba s a lithodomus a sziklába fur házat. A Lima koralldarabokból épít magának várat, miket selyemmel köt össze. Aztán vannak, a miknek csak egy teknőjük van: a patellák, fissurellák, a mik megint úgy oda tudják magukat színi a sziklákhoz, hogy onnan semmi erővel le nem lehet őket választani, csak összetörni. Ezek a tengerfenék állatvirágai s virágállatjai.
Van egy igen szépfajta puhány, melyet nem rég fedeztek föl, az euplecteia aspergillum: az egy hengert sző magának selyemszálakból, mintegy lábnyi hosszút, oly rendes szövéssel, mintha női remekmű volna, az egyik végére divatos «frivolität» van horgacsolva. A nálam levő példányt élő korában valami erőszak kilyukasztotta; azt a lyukat a csiga oly finoman beöltögette, mint a hogy lyukas harisnyát szokás betópolni. Ha ránézünk, azt hiszszük, selyem, s ha megfogjuk, akkor érezzük, hogy «kő». A tűzben meg nem ég.
A mint az éj közelít, a tengerfenék annál jobban megelevenedik. A nappal a csigák éje: akkor alusznak; a legtöbb csiga éjjel eszik.
Miről tudják meg a nap felkeltét? Mikor a legtöbbnek nincsen szeme, a világosságot nem látja: mégis megérzi.
És akkor előjönnek a tenger lámpásai.
Vannak fénybogarai is a tengernek, a Cleodora szökell a tengerfenéken, a Phosphorax csillámlik a kövek között; de mi ennek a fénye a pyrosomáéhoz? E csoport állat, a mint az éj beáll, mint a tengerek futó csillaga futja be egyenes vonallal a hullámokat, azurkék fényt hagyva nyomában, mint az éji futó csillag. Közelről hasonlít egy fehérré tüzesített úszó vasdarabhoz. Sápadt zöld fénynyel terjengeti csápjait a Loligo; s a Pholas Dactylusról azt mondják, hogy fénye oly tartós, hogy mikor valaki megeszi, a száján keresztül világít; s ha egy sötét szobában egy pohár vizbe teszik, az a viz fehér tejhez lesz hasonló.
És aztán, mikor a napéjegyen éjszakáin előjönnek a kalappuhányok, ezek a csodaalkotásu remekei a teremtő tengernek: úszó koronák, menyasszonykoszoruk, főkötők, hólyagos kulacsok, süvegek; csüngő füzérekkel, hosszú szalagokkal, némelyik borzas bozontos bokrétával; és valamennyi oly finomtestű mint a papir, mint hártya, és puha, mint a kocsonya; mégis félelme minden úszó állatnak. Ők azokkal a finom szalagokkal félfontos halakat ragadnak meg és nedvüket kiszívják. Őket pedig nem meri bántani sem állat, sem ember, mert a ki hozzájuk ér, mintha tüzet fogott volna meg, hólyag támad minden érintése után. Ezért nevezik őket tengeri csalánoknak. Pedig nem növények. Ezek világítják be aztán a tengert harmincz lábnyi mélységre. Ott látni őket, a mint rezegve haladnak a viz alatt, mint a bolygó fény, ölnyi távolra bevilágítva maguk körül a hullámot.
A meduza phosphorescens világa oly erős, hogy ha darabokba tépik s a tengerbe hajítják, egyes darabjai mint hulló tűzsziporkák szállnak a mélybe alá, s ha vizet öntenek a kifogott Meduzára, annak a cseppjei, mint gyémántdarabok sziporkáznak szerte szét róla; s a ki abba a vizbe dugja a kezét, melyben sokáig álltak, a keze, mintha ezüsttel volna bevonva, úgy világit.
Museumaink malacologiai osztályában látunk egy-egy roppant csigamedenczét, melyet megemelni férfinak is dolgot ád; szebb példányai két-három mázsát nyomnak.
Az óriás kagyló tiszta hófehér, kivül és belül zománczczal bevonva, mintha chinai porczellán volna, s e medencze szétsugárzó vastag rovátkái ugyanazon porczellán fehér anyagból készült finom csipkesorokkal vannak befedve; olyan az, mintha egy kecskeméti főkötő volna, körülbodrozva borotvaéles és hártyafinom szalagfodrokkal.
A muzemőr figyelmeztet rá, hogy az egyike a legszebb kagylóknak, becses példány, darabja százötven tallér ezüstben. A másik része a csigának, mert két hasonló egymásba illő teknőből áll, a párisi szent Sulpicius templomban mint keresztelőmedencze szolgál, a kegyes XV. Lajos király ajándokából, ki azt viszont a velenczeiektől kapta. E kagylót minden nép nyelvén «szenteltviztartónak» nevezik. Lakik a Pápua szigetcsoport körüli tenger sziklás fenekén s életideje száz év!
Pedig ez hát még csak a csigának a csontja. Egy darab a pánczéljából a tengerek hősének. Milyen lehet még a hős maga, a ki bene lakik?
Oh, az tekintélyes egy tünemény! Mikor a függőleges napsugár keresztülvilágítja a két ölnyi mélyen átlátszó smaragdvizeket s a tengerfenék virágágyai kinyilnak, az élő mozgó virágok, a kagylók. A földi virágpompa megszégyenül a tengerfenék pazar fénye előtt. S ezek között a vizek Rafflesiája a Tridacna Gygas. Mikor szétnyitja a teknőjét s lassan kibontakoznak élő pompái.
Először egy sötétlilaszin köpeny duzzad elő, mely a mint felbomlik, piros czafrangokat ereszt a két szélen, mik hátracsapódnak a kagylómedencze párkányain, azután a közepén emelkedik ki két sor sárga gomb, egy-egy ragyogó smaragdszin szemmel a közepén, lassankint két rózsaszin csillagot engedve tágulni; legvégre a köpeny hajlásaiból sokágú halaványsárga csápok bujnak elő s mozognak alá s fel a vizben, csalogatva oda a csába halakat.
Apró halak, ázalagok, tengeri férgek, holothurok odacsábulnak a fényes csalétekre, ellepik a kiterjesztett köpenyt; akkor az összehuzódik szépen, elfogja valamennyit s betakarítja a közös szájba: ez az a rózsaszinű csillag a középen; azután ismét kitárul a köpeny s folytatja munkáját, mely abból áll, hogy a tengerviz mészanyagát saját állatmézgájával egyesítve, a nagy porczellánmedenczének új párkányát folytassa. A köpeny két része külön magára végzi pontosan ezt a művet; külön dolgozik mindakettő, közös csak a száj, mely eszik. S a munkának oly pontosnak kell lenni, hogy összecsukódáskor a két teknő minden kis fodrozatával egymásba illjék, nehogy valami külellenség behatoljon a nyiláson.
A két medencze hátulján van aztán egy nagyobb nyilás, olyan forma, mint egy retek: ha valami ellenség hátával felfelé fordíthatná a Tridacnát, azon nyilásán át megölhetné könnyen. De van arról gondoskodva. E nyiláson át a Tridacna egy roppant vastag szakállat eresztett ki, olyan erőset mint a lószőr; ennek a szálaival odakötözte magát a sziklához. Olyan szilárdul fekszik ott, hogy helyéből sem hullámcsapás, sem ellenséges állatok rohama ki nem mozdíthatja. Mesés hazaszeretet, a mivel ragaszkodik a földhöz, a melyen született.
Más csiga szeret utazni; a Nautilus, ha a tenger fenekén van, hasra fekve mászik a lábaival; ha a tenger felszinén van, hanyatt fekve úszik velük; a Pleurotoma babilonica forogva halad, mint egy propeller, az Argonauta vitorlázik, a Sepia evez, a Mytilus ugrik, az Echinus mamilláris mankón jár; de a Tridacna gygas egy helyen marad selyem motringjával hozzákötve a földhöz. Ennek a selyem szakállnak a neve «byssos»; VIII. Leó pápának ilyen selyemből volt harisnyája.
Azt a sarkot, melynél a két csigateknő egymáshoz ér, «zár»-nak nevezik s azt egy erős izom köti össze. Hogy milyen erős ez a kötőin, azt bizonyítják azok a vastag hajókötelek, a mik gyakran beletévednek a Tridacna teknőjébe s miket az összecsapódó éles paizsok úgy harapnak ketté, mintha éles balta vágta volna el.
Maga ez a zárizom tesz a Tridacnánál huszonöt fontot, a körül van neki fehér husa és sárga husa. A fehér husát úgy hijják a vadnépek, a kik megeszik, hogy «tehénhus». (Legyen neki az ő hitük szerint.) A sárga husát azonban elvetik, mert attól nem csak jóllakik, de meg is részegszik az ember s a vademberek még nem látják át ennek az előnyét.
Ebben a sárga husában terem az a hires drágakő, a minek Calapites a neve: szép fehér hosszukás kő; a chinaiak azt tudják róla, hogy a ki ilyen kőnek birtokában van, az igen meggazdagszik, csakhogy minden pénteken meg kell füstölni benzoéval. (Ez nem elhinni való). Az európaiak mást hisznek felőle: hogy az esős időt megérzi; olyankor apró vizgyöngyök verik ki.
Néha, mikor különös lelkesült állapotban van, a Tridacna elkezd éjjel villó fényben sugárzani a tenger fenekén s olyankor köröskörül megvilágítja a körüle települt balánokat, tengeri tulipánokat és tengeri csillagokat. Ezek azonban csak ünnepnapjai.
A Tridacnát a malajok Bia Garu-nak nevezik, a timorok Kemas-nak, a görögök Chamaenek hítták. Hogy ő maga hogyan nevezi magát, azt még eddigelé nem sikerült kiderítenünk, miután még mindig hiányával vagyunk egy csiganyelvszótárnak. Hanem, hogy a csigák egymás között beszélgetnek, sőt egymásnak szerelmes leveleket is küldöznek, az már tény, s majd más helyen bővebben fogunk róla értekezni.
Mint minden hatalmas lénynek, úgy a Tridacna Gygasnak is hatalmas ellenségei vannak: azok között legfélelmesebb a Polypus maximus.
Képzeljen magának valaki egy óriási dohányzacskót, melynek bendője hat akós, czafrangjai pedig karvastagságuak, és két ölesek: e hosszú csápok két sor köpölylyel vannak ellátva, minden köpöly szája csontkemény karimával s minden karima görbe fogakkal. Az egész állatot sürű fekete szőr fedi. Mikor a tengerben egy úszó állatot megragad, nyolcz hosszú karját, mint az óriáskígyó tekercseit, körüle fonja, a köpölyök oda tapadnak az áldozat testéhez, fogaikkal belevágva magukat annak bőrébe, s odavonják azt a tengeri szörny ijesztő fejéhez, a fején még két erősebb karja van, azokkal odanyomja áldozatát a száj nyilásához. A száját olyan alakú fogak ékesítik, mint a papagáj csőre. S míg kiülő két rémséges szeme az odaszivott áldozatot kétségbe ejti, addig rettentő agyarai apróra morzsolva eresztik azt le iszonyú bendőjébe. Megöli a csigát és a tengeri pókot, daczára kemény pánczéljának.
Már Aristoteles ismerte e szörnyeteget, Homér megénekelte, Ovid hasonlatait kötötte hozzá, Plautus megemlékezett róla; s Plinius megörökítette annak ellenségeskedését a Tridacna Gygasszal, a mit még az ő idejében «Chama Titan»-nak neveztek.
A Tridacna Gygasnak nincs semmi oka rettegni a szörnyetegtől.
Az ő zárizmának egyetlen összerántása elég, hogy a csodaszörnynek hozzányuló százfogú karját ketté harapja, s ha az a fejét oda találná dugni összecsapó paizsai közé, bizony fej nélkül menne tovább.
Hanem egy baja van a Tridacnának: az, hogy nem lát. A többi kagylóknak jó szemeik vannak, nála a szem alakja csak czifraság. A Tridacna vak.
Maga világít másoknak; de saját világánál nem lát.
Ezért azután nem is veszi észre, ha ellenség vagy zsákmány közelít.
Hanem a teremtő erő nem hagyott semmit kárpótolatlanul.
Ha megtagadta a tengeri állatok leghatalmasabbikától a látás tehetségét, kipótolta neki e mostohaságot az állatok legkisebbikének szövetségében, mely helyette lát és őrködik.
Ez a jó barát az «ősi csiga-őr». (Pinnotheres veterum.) Azért viseli ezt a nevet, mert már az ó-egyptomiak hieroglyphjaiban előjön: mint jelképe a fiai által gyámolított öregségnek; egy kicsiny rákalakú féreg egy nagy csigahéjban.
A csiga-őr olyan mint valami kis parányi rák, vagy skorpio. Igazi minoritás, ki soha majoritássá lenni nem törekszik.
Megbecsülhetetlen institutió!
A míg a lomha nagy test elterülve fekszik a tengeriszapban és építi az óriási teknőhéjon az új sugárutakat, a míg a kettős dualistikus köpönyeg mechanicus megszokással hárítja össze a begyűjtött táplálékot a közös száj örökké éhes üregébe, azalatt a kis csiga-őr éjjel-nappal őrködik jó és rossz események fölött. Ha beseperni való préda közelít, vagy gyilkos szándékú ellenség, a csiga-őr hirtelen egyet csíp a Tridacna érzékeny keblén éles ollójával. A Tridacna felkiált: «átkozott kellemetlen ember!» de egyidejüleg hirtelen összecsapja medenczepaizsait s akkor aztán, a mi közbeszorult, az meghalt; csak a csiga-őr marad élve.
Ő a Tridacna örökös figyelmeztetője: mert ámbár vannak a Tridacna Gygasnak saját kebléből kieresztett tapogató csápjai is, de azok mint minden küldiplomatia, csak arra valók, hogy a közelgő veszedelmet mindig egy nappal későbben jelentsék, mint mikor már a titkot valamennyi ujság mind kitrombitálta.
E csiga-őrön kívül vannak még a Tridacna Gygasnak mindenféle támogatói és tanácsadói, minők a Murex regius, a Spondilus imperialis, a Conus princeps és a Conus generalis, azután a Voluta musica, és a Conus literatus; nemkülönben a Mithra papalis és Mithra episcopalis; (magyarosítva: a királyi bogoncz, a császári tüskér, a herczegi czövek és a tábornokczövek; a zenésztekercs és a tudós tekercs, a pápasüveg és a püspöksüveg), a kiknek és a velük összeköttetésbe kerülendő gyöngytermő Meleagrina, Venus Dione, szivárvány halyotis, pharaosüveg, argohajós, fehér kalapács, víztölcsér és gyöngyös özvegy, a mérges aplysia depilans s több más nevezetes jellemek összebonyolult sorából, hogy milyen nevezetes történet fog kifejlődni? azt majd meglátjuk a következő fejezetekben…
Ki a tengeri alatti költő?
Azt a szárazföldi költők maguk megmondják, a midőn egymás munkáit, – és néha a saját magukét is – «gyöngyöknek» nevezik.
A ki az igazi gyöngyöket készíti, az az igazi költő; és annak a neve Meleagrina margaritifera; gyöngytermő gyöngyér.
Mindenki ismeri a gyöngyházat. Viseljük gombjainkon, hölgyeink legyezőiken, díszbutorainkat rakatjuk ki vele. Ez a gyöngyérnek a háza.
Hogyan terem a gyöngy?
Bœthius idejében azt hitték, hogy szent Iván éjszakáján feljönnek a gyöngyérek a tenger felszinére, kitárják csészéiket, az égi harmat beléjük hull, s e magas ihlettől származik kebleikben a remek költemény, a gyöngy.
Ezt a szép mesét sokan megénekelték: «Triesmain menyegzője», a «Harem Romanza», a «Filicaja gyöngye» szerencsésen felhasználták ezt az ötletet.
Csakhogy bizony ebből egy szó sem igaz.
A harmat csak víz. Vízből még a szárazföldi poéták sem tudnak költeményt csinálni; ha még bor volna!
Már Apollonius valami reálisabb magyarázatot keresett. Szerinte a hajósok olajat töltenek a tengerre, a gyöngyér azt feliszsza, s akkor az olaj nedve változik át benne gyöngygyé.
De biz a ki ezt megpróbálta, az is elmondhatta, hogy «oleum et operam perdidi». (Olaj és fáradság kárba veszett.)
Linné már közelebb találgatta. 1761-ben egy lepecsételt tekercset ajánlott fel a hollandi államtanácsnak, melyben meg volt irva a titka a mesterséges gyöngycsinálásnak. Az nem vette meg tőle a titkot; hanem megvette egy kereskedő, az megint eladta egy másik kereskedőnek, utoljára kisült a titok: a mi abból áll, hogy ha a kagylónak a héját kivülről megfúrják, a fúrás helyén a kagyló gyöngy idomú váladékot különít el, s ha testébe valami idegen tárgyat fúrnak be, azt gyöngyház-anyaggal vonja be. A chinaiak ezer évvel elébb tudták már ezt a titkot Linné előtt, s gyakorolták is széltében, csakhogy az ilyen mondvacsinált gyöngy olyan is aztán, mint az alkalmi költemény: – nincsen fénye.
Más természettudósok még közelebb találgatták s rájöttek, hogy van a gyöngyérnek egy ragaszkodó kritikusa: a vermetus; ez okozza a gyöngy születését.
Mi legyen ennek a magyar neve? Ejh, hisz ez a magyar nyelv úgy is Csáky-szalmája, az csinál bele új szavakat, a ki hozzáférhet: nevezzük el «kukacs»-nak; – vermes, kukacz: aztán meg hogy mindenbe bele szeret kukkantani.
A kukacs egészen hasonlít a földi gilisztához, csakhogy van neki egy kemény hüvelye, egy vékony cső, a miben ő épen elfér. Azt a csövet ő néha meg is csavargatja csigaalakra, mintha meg akarná rá tanítani a Scalaria Pretiosat, hogy milyennek kellene lenni a jól formált csigának.
De mindenekfelett kiválasztotta a kukacs figyelme tárgyául a gyöngyért. Annak a hátára rámászik, annak az oldalát lassacskán kifúrja, s a gyöngyházát iparkodik keresztültörni. A gyöngyér aztán, a mint veszi észre, hogy fúrják az oldalát, a veszélyeztetett helyre egyre-másra tömöríti a gyöngyház-anyagot. Lassankint dudorodás támad azon a helyen; kínjában, önvédelmében a gyöngyér előteremti a gyöngyöt.
De hisz az még mindig nem gyöngy; mert csak fele van meg; a lapja oda van nőve a héjához, az alakja girbe-gurba.
Elvégre is meg kell nyugodni a természettudósoknak abban, hogy a gyöngyöt a meleagrina önszántából, maga jókedvéből teremti elő; független az mind az égi harmattól, mind a chinaiak ravaszságától, mind saját kritikusa szurdalásától; úgy terem, mint minden költemény: mint a csillagok maguk, titok marad az örökké.
Mert akár az egyik, akár a másik elmélet volna igaz, az következnék belőle, hogy minden csiga egyforma gyöngyöket teremt; de nem úgy van.
Mik azok a «kásagyöngyök», melyek a kereskedő szitáján áthullnak s miket latszámra vesztegetnek azokhoz a homéri, shakespeari óriásokhoz képest, mikből egyet a velenczei köztársaság a török szultánnak ajándékozott, százezer tallér értékűt; vagy a mi Rudolf császár koronájában volt, kis körte nagyságú, vagy X. Leo pápa gyöngyéhez, melyet ő szentsége 78 ezer tallérért vett; hogy ne menjünk vissza a mesés korszakig, a melyben a római úrihölgyek füleiben az «elenchos» csüngött, («megszégyenítő»); már tudniillik megszégyenítő azokra a szegényebb hölgyekre nézve, a kik hasonlóval nem pompázhattak; a milyenből Brutus anyjának, Serviliának, egy kétszáz hatvanötezer tallérértékű darabja volt. (Ilyen democrata én is szeretnék lenni.) Vagy a minők Cleopatra gyöngyei voltak, mikből az egyiket, a minek hatszázezer tallér volt az ára, eczetben felolvasztva Antonius egészségére áldomásul megitta; a másik gyöngyét pedig, mikor aztán megölte magát, a rómaiak kétfelé fürészelve, a capitoliumi Venus füleibe akasztották. De hát Claudius, Aesopusnak, a költőnek a fia, a kire az apja annyi gazdagságot hagyott, hogy nem tudott vele hová lenni, egyszer a vendégeinek egy tál gyöngyöt adatott fel s mindenkinek meg kellett belőle egyet enni. A legnagyobb gyöngye pedig a persa sahnak van, mely másfél hüvelyknyi magas, s másfél milliót ér – annak a kinek van.
Már az csak világos, hogy ezeket a gyöngyöket olyan genialis gyöngyéreknek kellett előteremteni, a kik sem Linnétől nem tanulták, sem a Vermetustól, sem a siliquaria angvinától, sem a többi kritizáló furdancsoktól nem kérdezték: hogyan kell a gyöngyöt alkotni.
Hanem hát a csigák országában is úgy van, hogy a míg a gyöngy a meleagrina keblében van, addig azt fúróval furdalják, rákollóval szabdalják, iszappal bekeverik; csak ha egyszer már kimult, megrohadt, s valami idegen potentát kiszedte belőle a gyöngyöt, akkor aztán tartanak fölötte nagyszerű emlékbeszédet.
A gyöngyér a csigák hegedűse. A fehér gyöngyök, azok a szerelmi dalok, a feketék az elegiák; minden gyöngy egymásra tapadt rétegekből áll, melyek csillámlanak, mint a gyöngyház s átlátszóak, még a feketénél is; képzelhetni, hogy egy olyan dió nagyságú gyöngy micsoda? Az már egész históriai mű, a minek lapjai száz év óta szaporodtak fel. Vannak piros gyöngyök is; azok bizonyosan hősköltemények a csigák harczairól.
Be ne csapd ennél a szónál a könyvet, kegyes olvasó, elfohászkodván magadat, hogy de már ez mégis erős tréfa: «harcz a csigák között!»
Tessék elhinni, hogy a csigák dühös állatok.
Mindenki ismeri azt a kerti csigabigát, a mi úton, útfélen mászkál; a lassúság és a postai közlekedés jelképe. Ez egy vakmerő állat, ha ellenségére talál.
Lister, hires malakolog, egyszer egy ilyen Helixet összezárt egy Arion aterrel, s a Helix megrohanta ellenfelét, széttépte és lehúzta a bőrét: «tántus animus est etiam pigerrimis animalibus!» így kiált fel erre a tudós. (Ily dühe van a legrestebb állatnak is!)
Hát még azután azoknak a haragja, a mik a tengerben laknak!
És a mik kellő fegyverzettel is el vannak látva a harcz folytatásához.
Azt már mondtuk, hogy minden kagyló húsevő: csak állatfélével él.
De vannak azután csigák is, melyek nagy gourmandok s helyébe mennek az áldozatnak, vadásznak rá, megtámadják, megküzdenek vele.
Ez a csigaország armadiája.
Mindeniknek sajátságos találmányú fegyverzete van.
A Cypræának hét sor foga van a lágy husa között, s azon kezdi, hogy az ellenfelének leharapja vele az orrmányát, ha megkaphatja; a Conusnak a nyelvén vannak a fogai s fúrni tud velük.
A Bullának nincs külső fegyvere; neki csak egy köpönyege van, a mivel betakarja az ellenfelét, a kit meg akar törni; a gyomrában aztán van három kemény hegyes ék, azokkal, mint a diótörővel, feltöri a legyőzött csigaellenfél héját s úgy eszi ki belőle az áldozatot.
A Testacellus Scutulumnak van egy hosszú pányvája, melyet összetekergetve tartogat, mint az esti lepke a szivóját; mikor aztán áldozatához közel ér vele, hirtelen kiveti utána a pányvát, ráhurkolja a nyakára, mint a «lasso»-t, s úgy rántja be a gyomrába.
A Conus admiralis, a Conus generalis és a Conus princeps született katonai talentumok: ezredes, tábornok, admirál már a születése esztendejében. Az elsőnek szép kettős sárga szalagöve van a derekán, gyöngyökkel hímezve; a másodiknak csak egy soros; a princznek biborszínű egyenruhája van, rózsaszínű csíkokkal. Sokat tartanak arra, hogy a fegyverüket mindig magukkal hordják. Soha le sem feküsznek a nélkül.
Ez a csigaország rendes díszserege.
Ott vannak azután a strombusok; azok között egy gyönyörű szép alak; kávébarna csigahéj, veres hajtókával: egészen a régi honvédek színe; tudós nyelven Diána fülének nevezik.
Ez füge gyerek. Van neki egyetlen izmos hosszú orrmánya. Azzal ő oly keményen tud verekedni, hogy ha tíz-húsz ellenséges csiga közre kapja: egy percz mulva egy sem marad ottan, mind szétveri őket. Még ha ember találja is megfogni, olyat üt a kezére, hogy másnap is megérzi.
Szintén a harczoló csigák közé tartoznak a mithrák minden fajai: a papi süvegek.
S a ki ezek között leghatalmasabb, az a Mithra Papalis: a pápai süveg.
Pompás alak. Hófehér csigaház, biborveres négyszögű foltokkal, s az utolsó három csavarodásán rendes ágbogok vannak nőve, úgy, hogy olyan az alakja, mint egy hármas korona; mint szent Péter helytartójának hármas koronája. Innen az elnevezés.
A többi mithrák is igen szépek: a püspöksüveg karmazsin foltokkal; a Mithra Pontificalis tarka márványozással; de hármas koronája egynek sincs. A Mithra Canonicalis meg már csak egészen fehér.
S a Mithra Papalisnak pásztorbotja is van.
Egy hosszú hus-bot nyúlik ki a héjából, nagyobb mint az egész alak, a végén köralakban éles hegyes tövisekkel; a mikkel oly fájó sebeket tud ütni, hogy volt rá eset, hogy az ember, a ki megfogta, egy ütésébe belehalt.
Fél tőle állat és ember. Mindenki tudja, hogy nem megenni való.
Az a tulajdonsága van, hogy a ki megtalálta enni, annak nem marad a gyomrában. Ezért tisztelik nagyon és nem élnek vele.
Mikor aztán leszáll az éj, s előjőnek oduikból a csigák harczosai, akkor kezdődik a hősköltemény.
Az ellenfelére találó csiga kiölti hosszú csápjait, felborzolja szemölcseit, eltátja száját, kifelé fordítja fogait, előre szegzi sokfogú proboscidesét s rohan egymásra dühvel: addig küzd, míg a másik orrmányát leharaphatta; akkor aztán megöli. Leszakítja a farkát, letépi a fejét és kiszakítja héjából. A győzelmes csiga kegyetlen. Addig fel sem kel az ellenfeléről, míg egészen meg nem ette. Væ victis!
Vannak azután okosabb csigák, a kik vegetarianusok levén, ők maguk nem fegyverkeznek, offensiv háború nincsen szándékukban: hanem azért jól tudják, hogy más husevőnek, ha egyszer étvágya támad, nem sok respektusa van a neutralisok iránt, azért ők a védelmi háborura vannak készen. Bölcs, előrelátó politikusok. Csigaházuk minden oldalát megrakják olyan kemény szurós tövisekkel, sarkantyúkkal, szarvakkal, hogy azokat sem a husevő csigák fajai, sem a nyolczkezű ölelései büntetlenül meg nem támadhatják. A Murex Regius úgy fel van bodrozva finom csipkefodrokkal, mint egy debreczeni főkötő, kívül ünnepi hófehér, belül feketével és biborpirossal van szépen feldiszítve: a Murex Radix pikkelyeket hegyez előre, mint az ananász: a Murex Tenuispina hegyes varrótűkkel borzolta fel a hátát, s még egy hosszú orrmányt is csinált magának fűrész alakra; abba a Loligonak beleakadni nincsen kedve, a Murex Cornutus egy veszedelmes hegyes egyszarvat nyujtott ki csigaháza folytatásául, s körül tizenegy sarkantyút vert az oldalába, valóságos monitor megtámadójára nézve; a Murex Adustus olyan, mint egy kővé vált bogáncs, s a Ricinula Horridát már a neve jellemzi: «borzasztó himboj» (pedig nem borzasztó): szép amethyst színű csiga, fehér tüskékkel; a Cymbium Armatum pedig szószerint «fegyveres csónak» eszméjét fejezi ki.
De vannak aztán mások, a kik az örök békét még ennél is tökéletesebben biztosították a maguk részére. Nem európai tractatusok által; nem a nagy hatalmak összes garantiája alá helyezve létüket; hanem egyszerüen az által, hogy olyan vastagra csinálták a házukat, hogy azt a leghatalmasabb tengeri állat sem képes összetörni, s a mellett kívülről bevonták oly fényes üvegmázzal, hogy azt sem a kukacsok, sem a furdancsok éles nyelveikkel ki nem birják kezdeni. Ezek a Turbók. Van nálam egy Turbo Pica (szarka), szép fekete ökölnyi csiga, fehér szalagokkal; azt öt Fissurella támadta meg, most is hozzá vannak tapadva; de héját kikezdeni nem birták; pedig ezek a sziklát is kikoptatják ráspoly talpaikkal. Vannak óriásaik, mint a gyöngyházbelsejű Turbo Olearius; vannak luxust üző uraságaik, mint a Turbo Sarmaticus, melynek három héja van, a külső fényes fekete, az alatt egy fényes narancspiros, s az alatt szép gyöngyházfehér; mikor egyes helyeit leköszörülik, a három szín pompás tarkaságot képez s akkor a «gyöngyös özvegy» a neve. A Turbo Chrysostomus belseje pedig olyan, mintha szinaranynyal volna bevonva. S e védelmi rendszert kiegészíti egy bámulatraméltó intézmény. A Turbók nyilása nagy gömbölyű torok. Hogy tehát e nyiláson az ellenség be ne hatolhasson, készítenek ők maguknak e nyilásra egy ajtót, mely azt tökéletes légmentesen bezárja. Némelyik Turbó-fajnál fél fontosak ezek az ajtók, miket a gyógyszertárban «ungvis odoratus» név alatt ismernek, s hajdan a nehéz nyavalyát gyógyították vele. A Turbo tetszés szerint kinyitja a csapóajtót, ha ki akar rajta jönni s becsapja maga után, ha jónak látja várába vonulni.
Pompás védelmi rendszer! Rendezett államháztartás!
És hát mirevaló már most ez a folytonos fegyverben állás, hadgyakorlat, erődítés, offensiv és defensiv hadkészlet?
Ez mind azért van, hogy ha egyszer eltalál jőni a minden csigák közös ellensége, a nevezetes bozontos fejű Polypus Maximus, a kinek valamelyik őse azt hagyta végrendeletben, hogy azért van neki nyolcz karja és kétszáz szája, hogy mindent elfoglaljon és mindent megegyen, a mi a tengerben és a tenger fenekén él és mozog!
Bizony szeretnek a csigák is. Az egész világot a szerelem tartja fenn. A szerelem alkot, teremt a tengerfenék sötétjében is s a boldogság érzete kiterjed azon állatokra is, a miknek félteste már kővé van válva.
Még a virágok is szeretnek. Hím és nő a rendszer, mely a teremtés munkáját folytatja. Szerelem nélkül csak ketten tudnak teremteni: Isten és az ázalag. A mindenség és a semmiség urai.
(Érzékenyen hatott meg azon gyöngéd gondoskodás, melylyel egy magyar füvészkönyvben e régi műszavak: «nő» «hím» ki vannak hagyva, nehogy a botanikával foglalkozó gyermeket idejekorán a «szerelem» eszméjére vezessék! – Oh tudós uraim, a szerelem megtanítja magát elég korán a gyermekszivnek, ha természettudományi könyvből nem olvassák is. Az akaraterőt kell szilárdítani, az erkölcsöt kell nemesítni az ifju szivekben; ott a nemtő, nem a tudás rejtegetésében.)
És a csigák szerelme bámulatraméltó.
Először is főerényük a hűség.
Van egy csodaszép faj, melynek életregényét Chamisso, a nagy költő fedezte fel, sok évi tanulmány után. A tudósok eleintén kinevették vele, azt mondták: poéta! regényt álmodott s azt kiadja természetbuvárlatnak; most már tudják, hogy valót fedezett fel.
Van egy csiga faj, a «Salpa», egyszerű hengerded alak, mely jár egyesével a tengerben és csoporttal. A csoportok mindenféle művészi alakzatokat képeznek, a hogy egymáshoz vannak ragadva; majd egy rózsa alakját tüntetik fel, majd egy maltai rendkeresztet; némelyik kalászidomúnak, másik lánczalakra van egyesülve, s némely csoport összebeszélt, hogy egy hosszú tengeri kígyó idomát csinálja ki egymáshoz ragaszkodó hengereivel; – gyönyörűk ezek az alakzatok éjjel, a mikor világítanak a hullámban, egyre változó fénynyel: mely hol azurkék, hol zöld, hol lángveres.
A «csoportos Salpak» aztán csak «egy» eleven fiat hoznak a világra. Hanem az az egyes Salpa hoz ismét egy olyan alakú csoportot létre, milyen az őse volt, lánczot, keresztet, vagy rózsát, úgy, hogy minden állat soha sem az anyjához, hanem a nagyanyjához hasonlít, s nem firól-fira, hanem unokáról dédunokára száll az ősi családi czímerforma.
Ezek aztán dicsekedhetnek a kék vérükkel!
Igazi vegyületlen nemesi leszármazás!
A csigának is van szíve.
Mikor a csiga tojása harmadnapos, akkor elkezd nőni maga a tojás. Ha a górcső alá teszik, már meglátszik benne a kész csiga az átlátszó tojáshéjon keresztül, s a csiga már akkor él, minden perczben hármat fordul maga körül, mint egy kis órakerék. S az átlátszó csigahéjon keresztül már meglátszik e csodálatos teremtésnek a szíve, a mint a sötétszínű vért beszivja és kitaszítja. Hatvanat üt egy percz alatt, mint az emberi szív rendes érveréskor.
S ez a csigaszív rejtelmes sympathiákkal van tele.
A csiga szerelme nem állati ösztön: a legnemesebb emberi érzéssel rokon az.
A lélekző csigáknak van egy csodálatos kiváltságuk a természettől, mely őket minden állatnál külömbbé teszi. Egyik sem rabja a másiknak. Én és Te egyszerre. Két rokonszenvező csiga nem egy pár, hanem kettő.
Egyedül ez a csodaszerű rokonszenv az, mely őket egyesíti.
Mikor a csiga elindul párját keresni, s magához hasonlót talál, előbb körüljárják egymást körkörös tánczban, csápjaikat egymás felé nyujtják, gyöngéden összeértetik; ha a két találkozó nem lelte fel azt, a kivel rokonszenvez, ismét elválnak, odább mennek.
De ha meglelte mind a kettő azt, a kivel együtt érez, akkor soha máshoz nem szegődik többé, s a delejes érzület annyira összeköti őket, hogy mikor az egyik megmozdul, a másiknak is mozdulnia kell, és ugyanazt a mozdulatot kell tennie, a mit az elsőnek. Ez a rokonszenv még akkor is megmarad közöttük, ha egymástól erőszakosan eltávolíttatnak. E csigarokonszenvre alapította Jackson hires amerikai tudós titkos táviró rendszerét, melynek az a kulcsa, hogy két Helix hortensist a rokonszenvezés legfőbb perczében egymástól elszakítanak; az egyiket elviszik száz meg száz mértföldnyire, akár a föld tulsó felére, s mikor az egyik Helix birtokosa izenni akar a másiknak, előveszi a maga Helixét, egy clematis levelet tart eléje, a Helix erre kijő házából, mert az «iszalag bércse» leveleit szereti különösen, s megy utána. Az amerikai a bércselevéllel betüket alakít, s a csiga mindenütt követi a betű vonalát. Ugyanakkor az Európában maradt másik Helix a rokonszenvtől kényszerítve, szintén megindul az eléje tett üveglapon, s az utána hátramaradt csillámló nyál nyomairól el lehet olvasni az Amerikában irt betüket. Ezt a találmányt eddig nagy titokban tartják, s jó lesz, ha mi is nem beszéljük el sok embernek, mert még majd utóbb mindenki megtudja.
A skót leányok már eddig is sejtenek felőle valamit; mert a Helixet ők is felszedik szent Iván nap reggelén s ablaküvegre téve, addig énekelnek neki, mig járni kezd, s a járás nyomáról az üveglapon találgatják az ábrándos leányok jövendőbeli vőlegényük nevének előbetüit.
A Helixnek még egy sajátságos varázsszere van: «Amor nyilának» nevezik azt a tudósok. Egy tőr, oly hegyes mint a tű. Azzal gyanusítják, hogy e tőr szúrásával ingerli rokonszenvre találkozó társát.
A csigák szerelmi hűségének bizonyítványaul már a vén Plinius felhozza, hogy mikor a csigahalászok a Loligót szigonnyal keresztül döfik, az elrabolt puhány párja rárohan a szigonyra s megkapja azt nyolcz kezével, hogy társával együtt haljon meg.
De legeszményibb gondolat a csiga hűségében az anyai gond, melylyel tojásaira ügyel. Hogy a tenger el ne seperje, a csiga egymáshoz kötözi erős selyem-nyákkal ujszülött petéit s csodás alakzatokat formál belőle: egyik olyan lesz, mint a darázsfészek, másik mint a virágos kel bokrétája, harmadik mint egy összegöngyölített szalag; azokat ők a tenger alatti növények, korallok ágaihoz hozzá kötözik, s őrzik, mig kikelnek. A leghivebb képe az anyai szeretetnek a Janthina, mely gyönyörű törékeny lilaszínű héját egy önmaga alkotta léggömbbel a vizszinre emelve, tojásait mint egy hosszu gyöngyfüzért köti oda csigahéja széleihez, s a léggömbön függve, hordja magával ezt a legszebb hölgyékszert, mig uj ivadék lesz belőle.
Megtudtunk a csigák belső életéből annyit, hogy az ezután elmondandó történeteket valószinütlenségnek ne tartsuk.
A Tridacna Gygas udvaránál vagyunk.
Fényes udvar! Hemzseg az előkelő uraságoktól. Százával csoportosulnak körüle a Conus Admiralis, Conus Generalis, Conus Capitaneus, azok között a dicsteljes Conus Cedo Nulli (a soha le nem győzött hadvezér!) a Conus Castrensis, melynek héjára egy egész tábor van gyönyörű szinekkel lefestve. Ez a táborszernagy. Ezek mind a Tridacna fényét és hatalmát növelni hivatvák. Nagyságuk, számuk és szinük pompája határozza meg, hogy a Tridacna mennyire elsőrendű tengerfenéki hatalom. Vannak körüle százával elszórt mozdulatlan csigahéjak is; azok már nyugalmazott generálisok. Nem mozdulnak, de még mindig esznek.
Ezek látszanak parancsolni a verekedő Strombusoknak, a kiket a Tridacna a kül- és belbiztonság fentartása végett tart maga körül; a kik azonban a Strombus Pugilis rangján felül nem vihetik, s nagy baj, hogy a Conusok az ő nyelvüket, ők meg azokét nem értik s így egymást veszedelem idején nem igen buzdíthatják.
Nagy szerepet játszik mindezek között a Conus Judæus, a ki a Cipræa Moneta tömegére felügyel.
Velük egy rangban büszkélkednek a Voluta Comes aranysujtásos gyöngyszinü házával, a Scalaria Pretiosa, remek alkotásu filigránmunka héjával, a Trochus Magnus csupa piros gyöngyökből himzett takarójával; a biborszülő Purpura; ezek bizonyosan a csigák született főnemessége, a kik az állam fényét és méltóságát fentartani vannak hivatva. A Voluta vexillum valódi zászlós ur, «Oránzászló» a neve, fehér és sárga szalagokból alkotva.
De mind valamennyi fölött állnak a Tridacna udvaránál a Mithrák. Kisebb-nagyobb, fényesebb és még fényesebb papi süvegek, koronával és a nélkül. Mikor egy ünnepély alkalmával ellepik a Tridacna párkányait, az valami lélekemelő látvány.
Zsolozsmájuk felhat a tenger felszinéig, a hol már a csigák dogmája szerint a paradicsom kezdődik. Meghallják azt a tengeri csillagok mind.
S e zsolozsmák tartalma oly megnyugtató a Tridacnára nézve. Megtudja belőle, hogy ő az egyedüli idvezülendő kagyló a tenger minden kagylói között. Egyedül ő van hivatva arra, hogy a más világon keresztelő medenczének magasztaltassék fel. A többi mind pokolra jut, a mi a csigák exegetái szerint egy forró olajból alkotott tenger, melyben fekete szarvashalak usznak. A mithrák zsolozsmái megőrzik a Tridacnát e forró olajtengerbe kárhoztatástól; ezen a világon pedig minden tengeri veszedelemtől; ellenségtől, tenger befagyásától és kiszáradásától, tengerfenék elsülyedésétől, tengeralatti vulcánok kitörésétől, tenger megsótalanosodásától; a mi mind megtörténhetnék, ha a mithrák naponkint nem figyelmeztetnék rá a tengeri gondviselést, hogy erre nagyon ügyeljen. Sőt ez áhitatos pártfogók könyörgéseinek köszönhetni bizonynyal, hogy a tenger bizonyos időben trillio számra hozza elő a Salpákat, mikből a Tridacna élelme kitelik, s mikor a salpák ideje elmulik, akkor ismét oly mennyiségben teremti elő a Medusákat, s azokból ismét gazdagon kikerül az évi budget.
Ezért a Tridacna részéről a Mithrák igen nagy tiszteletben is részesülnek. Jövedelmének egy tizedrészét átengedi nekik. A miért viszont ő reá hull minden áldása a viznek.
Igy irja meg ezeket az Unio Margaritifer, a ki készíti a historiát «in usum Delphini».
Mert, mint említők, a Meleagrina Margaritifera is rakja az évlapokat egymásra, a mikből készül az igazgyöngy: hanem abban veszedelmes tudományok vannak lerakva; a mik nem minden csigának az orrára kötni valók.
A Meleagrina gyöngylapjai azt mondják, hogy nem igaz ez az egész dicsőség ezekkel a vitéz Conus Generalisokkal. Akárhányszor háboruba kezdenek a csigák, mindig az a vége, hogy jól megverik őket, daczára a Strombusok vitézségének, mert a Generálisok nagy Haliotisok! (Engedelmet kérünk, csiganyelven így hívják a «tengeri fület».) Az sem igaz, hogy a Voluta Comesek s egyéb zászlós urak azért ragaszkodnának Tridacna oldalához, mintha legnagyobb hivei volnának; sőt inkább mihelyt zivatar jön, ők a legelsők, a kik sietnek a maguk hátát eldugni az iszapba; az meg egészen babona, mintha a Mithrák közbenjárása használna valamit a Tridacna hiveinek; mert még valahányszor valami bajba belebiztattak bennünket, vagy mi fogtuk meg az ördögöt, vagy az ördög fogott meg minket; hanem ezek a fényes urak mind valamennyien azért csoportosulnak olyan hűségesen a Tridacna párkányai körül, mert czifra nehéz házaikat czepelni s a Salpákra és Medusákra vadászni fáradságos dolog; sokkal kényelmesebb ezt a nagy teknőt körülállni, s mikor az megtelik a drága jó prédával, a legjobb falatokat az ő hosszu ormányaikkal kiszedegetni belőle.
No hogy az ilyen hæreticus fogalmaknak tengervilágra jönni nem szabad: az igen természetes.
A Meleagrina ily tévtanok hirdetése miatt nem csak excommunicáltatik, hanem ráküldetnek a furkáló kukacsok, hogy likaszszák ki az oldalát, s a veszedelmes gyöngyöket törjék össze, a hol kapják, nehogy valamikor typis admittantur. Az indexen áll a Meleagrina s a syllabus töri a csontját. (A gyöngyhalászok azokat a kagylókat válogatják, miket a vermetus meglepett, arról tudják meg, hogy abban gyöngynek kell lenni.)
Hogy pedig a tengeralatti világ historiairó nélkül ne maradjon, megbizzák az Unio Margaritiferát, hogy csináljon olyan gyöngyöket, a milyeneket igazhivő polgárnak csinálni illik. S az Unio Margaritifer tud hozzá. Megirja a historiát, az övé is gyöngy: csakhogy hiányzik belőle az «igaz».
(Ilyen «Unio» gyöngyökből készíttetett magának Julius Cæsar Brittania elfoglalása után egy egész pánczélt, mit aztán Rómában Venus istennő bálványának ajándékozott. Még most is megvan neki. Viselje egészséggel!)
Megértettük e szerint, hogy miért van az igazgyöngytermő gyöngyérnek annyi ellensége a csigák között. Hiába! a mi igaz, az a tenger fenekén sem tetszik senkinek!
De ne siessünk. Egy valaki mégis van, a ki azzal, a mit a gyöngyér mond egyetért; s ez a Tridacna leghivebb barátja, a Pinnotheres Veterum.
Az az örökké sovány, örökké kicsiny, rákforma, csótányforma puhány, a ki a legleggazdagabb helyen sem hízik meg soha.
Ez jól látja azt a gazdaságot, a mi a Tridacna területén folyik. Innen is huzzák, onnan is huzzák. Mindenki, ki azt állítja, hogy szolgálatot tesz neki, már tartja a markát a jutalomért. Saját szükségeire alig marad valami abból a tömérdek adóból, a mit csápjai összeszedegetnek. Ezt a Tridacna persze nem veszi észre, mert vak. Hanem a Pinnotheresnek annál jobb szemei vannak.
Mikor aztán a kicsi kagyló-őr megsokalja már a fényes uraságok gazdálkodását, nagyot csíp a Tridacna husán, arra az összerándul s összecsapja a két teknőjét; Conusok, Purpurák, Mithrák ugyan potyognak le róla s kapják ki a kalodából hosszu orraikat, mert különben oda szorulnak; s akkor legalább a jámbor Tridacna békével megemésztheti a saját magának megmaradt jövedelmecskéjét.
Hanem ilyenkor aztán a féljóllakásban maradt fényes uraságok, kik a magas polczról lehemperegtek, ugyancsak káromkodnak mindenféle stylusban.
«De már ez tengeri disznóság!» mondja a Conus Admiralis.
«Valódi delfinség és fókaság!» toldja a Conus Generalis.
«Óh milyen tengeri istentelen nép ez odabenn!» sóhajt a Mithra Pontificalis.
«Neptuntagadó eretnek!» antiphonáz neki a Conus Episcopalis.
«Ezt a Pinnotherest ki kell onnan űzni!» mond egyhangú felkiáltással az összes csigafelsőház.
De hogyan? De miképen? Ez a kérdés.