Az előkelő csigák valóban eljöttnek látták az időt, hogy a hovatovább mindjobban elharapózó skepsisnek a csigák között elejét vegyék. Hiszen a hitetlenség már annyira vetemedett, hogy több rendbeli Murexek rajtakapattak, hogy hust esznek; pedig nekik örökös bőjt van rendelve: hinár-koszt. Ez veszedelmes kicsapongás! E végett az előkelő csigák egy társulatot alakítottak a «szent tengeri kigyó» czime alatt.
E társulatnak nagy és nemes czéljai voltak.
Legelőször is annak az utbanlevő, alkalmatlan Pinnotheresnek az eltávolítása. Legvégül pedig a husevésre kapott hitetleneknek az erkölcsös széna-evésre való visszatérítése.
Kezdjük az elején.
Legelőször is próbáltassanak meg a szelidebb eszközök a Pinnotheres legyőzésére.
Van a Pinnotheresnek egy atyafia: ugyanabból a familiából való; szinte rák, vagy tengeri pók; a neve Paguri – indusul.
Ez valóságos tökéletes rák, vagy pók, vagy micsoda, hanem egy hiba van nála: az, hogy a farka egészen csupasz; arra elfelejtett Neptunus hüvelyt adni.
Van az emberek között is ilyen tökéletlen teremtmény elég: például a kit a teremtő úrnak alkotott, csakhogy elfelejtett neki az úri hajlamaihoz pénzt is adni. Hát ilyen a Paguri.
Szeretne rákot játszani, van hozzá étvágya is, ollója is; de nem bánthat semmi állatot, mert meztelen a farka, ha azt az ellensége megcsipi, hát vége van.
A Paguri tehát segít magán. Hiába, csak jó a jó ész, mikor van! A Paguri keres magának valami üresen hagyott csigahéjat, abba háttal belemászik; a csupasz farkát elhelyezi benne szépen; csak a feje, meg a két ollója marad kívül s ezzel aztán egészen helyre van téve.
Ezért az elmés találmányáért nevezik az európaiak a Pagurit Remete Ráknak, vagy Katona Ráknak. Remete Ráknak azért, mert mindig a czellájában lakik, Katona Ráknak meg talán azért, hogy pánczélt huzott fel nadrágnak.
Ha megnő a Paguri, akkor otthagyja a kisebb házat s keres magának nagyobbat. A gyöngébb Pagurit kihuzza a házából az erősebb s elfoglalja a helyét. Gyakran több Paguri concurrál egy üres csigaházért s akkor nagyon szép elnézni azokat a furfangokat, a mikkel a megürült állomást egymás kezéről elütni törekeszenek. Látni őket gyakran napfényes délutánokon, a mint a parton az üres csigahéjak fölött veszekednek.
Tehát egy ilyen derék Pagurit küldtek el, a kinek egy szép Trochus Fenestratus volt felhuzva a hátuljára, hogy szóljon egy okos szót az ő rokonával, a Pinnotheressel.
A Paguri elment látogatóba.
Messziről kezdte a discursust.
– Hogy vagy, mint vagy? De régen nem láttalak! Bizony nagyon sovány vagy. Nem jót tesz neked ez az itteni szorult levegő, meg az az örökös ülés; aztán ez a megfeszített munka. Egy kicsit el kellene menned utazni, szórakozni. Kár a közügyért agyonölnöd magadat. Látod, én hogy meglépesedtem azóta, hogy nem láttuk egymást. Van szép kétemeletes csigaházam, huszonöt ablaka az utczára. Ha kisajátítás alá jön, veszek az árán három emeleteset. Hja Bruder, az embernek gondoskodni kell magáról. Nagy családom van. A feleségem a mult héten tizenhatezer tojást hozott a világra. Meg sem tudtam volna számlálni, ha egy becsületes német tudós itt nem jár s ki nem kalkulálja. Hanem azért biztosítalak, hogy habár farkomat a kormánypárt csigaháza fedi, a szivem most is igazi rákszív, s ollóim szabadelvüek maradtak. Hiába: a rákvér nem válik rákvizzé soha. Azért Bruder azt tanácsolom neked is, ne engedd magadat: hagyd itt ezt a keserves veszekedést ezzel a gyalázatos majoritással. Nem érdemes, hogy az ember küzdjön vele. Dugd bele te is a hátulsó részedet valami üresen maradt főispánság csigahéjába s hagyd a világnak járni a maga bolondját, a hogy neki tetszik, úgy se tudjuk mink már a tengert megjavítani. Keserű marad ez örökké. Aztán minden ráknak maga felé hajlik az ollója. Én tudnék a számodra egy igen szép Turbo Chrysostomust.
Tovább nem mondhatta; mert a Pinnotheres megcsipte a Tridacnát s a Tridacna úgy ellökte a Pagurit, hogy az házastul együtt kilencz bukfenczet vetett, s mikor ki tudta szeméből, szájából mosni az iszapot, elment a szent tengeri kigyó casinójába s méltó méltatlankodással adá elő a kitünő uraságoknak, hogy nem lehet azzal a Pinnotheressel beszélni: hiszen nem is rák az, hanem skorpio.
Ekkor elhatároztatott, hogy tehát más eszközökkel fogják őket onnan kimozdítani.
A Mithrák, a Conusok, a fényes Voluták addig-addig tanácskoztak, mig kitalálták, hogyan távolíthatnák el a Pinnotherest? Segélyül hivták az Aplisiát.
Az Aplisia Depilans az utálat és undor eszményképe a tengerekben.
A régi római classicus írók már borzadálylyal említik nevét s iszonyú rémregéket beszélnek róla.
Nevezik «tengeri nyúlnak» is, (Lepus Marinus,) a mihez hasonlít két csunya hosszu fülével, a mihez a feje közepére még egy konty szegődött. Az állat arasznyi hosszú. Pliniusnál a neve Offa informis.
Szine, alakja utálatot gerjeszt. Ideges nőnek elég ránézni, hogy görcsöket kapjon; a régi rómaiaknál a puszta látásával vallattak asszonyokat; a ki rátekintett, rosszul érezte magát tőle s kivallotta bűnét. De alakjánál még rettenetesebb a büze. Ha egyet véletlenül kivet a tenger a partra, a halászok nem folytathatják dolgukat, mig a Cesto di Maret el nem temetik. A halászok így nevezik azt. Bezárt szobában, ha az üvegből kiveszik, az émelyítő bűztől minden ember tengeri betegséget kap, s azt a szagot el nem felejti soha. A természettudósok bekötik szájukat, orrukat, mikor vele bánnak, mint a leggyilkosabb illó méregnél.
Az Aplisia, ha megfogják, kétféle nedvet izzad mirigyeiből: az egyik biborpiros, a másik fehér mint a kutyatej. A biborpiros jó a királyi palástok festésére, a kutyatej fehér méreg.
A legiszonytatóbb méreg, melyet a természet beteg haragjában kigondolt.
Ismerték a rómaiak. A hires méregkeverőnő, Locusta ezzel ölte meg áldozatait. Nero és Domitian ezt a mérget használták alkalmatlan alattvalók, megunt szeretők elnémítására, testvér-gyilkolásra. Ezzel a méreggel ölték meg Titust.
A méreg hatása változatos; az áldozat addig élt vele, a meddig a mérgező akarta; elszáradt, összesorvadt tőle, úgy veszett el. De elárulta magát a méreg; mert az Aplisia rettentő szaga megérzett a halálos beteg lehelletén; s annak testén minden haj kihullott tőle. Ezért a mellék neve Depilans: hajirtó.
Oly átható a méreghatvány nála, hogy elég az Aplisiat puszta kézzel érinteni, hogy az ember keze, arcza feldagadjon; a karizmok oly szakgatást kapnak tőle, mint a csúztól, s a kit mérgével lefecskend: egész teste megmerevedik attól.
Egy hirhedt római perben, melynek tárgya Apuleius házassága volt egy gazdag özvegygyel, a vádlott elleni egyik bizonyítékot az képezte, hogy egy halászt rábirt az Aplisia Depilans keresésére.
Később Rómában halálbüntetés alatt lett megtiltva az Aplisiafogás.
Alakja köpedelem, szaga förtelem, érintése döglelet.
Ezzel az állattal szövetkeztek a fényes csiga uraságok.
«A czél szentesíti az eszközöket!»
Meghívták azt a Tridacnához.
A Tridacnának nem csak lát-érzéke hiányzik, hanem a szagérzéke is. Mit tudja ő, hogy a kit keblére fogadott az a romlás: latinul corruptio.
Hanem a Pinnotheres érzékei annál finomabbak. A kit helyéről sem elcsalogatni, sem elijeszgetni nem lehetett, nem állhatta ki a bűzt, az undorító mérget, mit az Aplisia ellene izzadt; fogta magát, otthagyta a Tridacnát, hazament szűk korallodujába; most aztán szabad a tér a ragyogó társaságnak!
A Mithrák, a Conusok, a Voluták «Te Neptunum laudamus»-t énekeltek.
Ne tessék pedig fejet csóválni ezen a szón «énekeltek», mert a csigák igen is tudnak hangot adni: a Loligo tud röfögni, mint a malacz; a Tritonia arborescens oly hangot ád, ha egy pohár vízbe teszik, mintha aczél húrral ütnének vizes palaczkra, s e hangot a szájával adja; az Eolis ketyeg, mint a zsebóra; a Helixek «csigazenéjét» régóta ismerik: Portlock angol tudós a Helix aspersát hallotta sírni, s Taylor a ceyloni csigák énekét olyannak mondja, mint az Aeol hárfa, vagy az Accordion enyészetes méla zenéje; s meglehet, hogy a többi csigáknak is van szava, éneke, csakhogy a mi füleink nem arravalók, hogy e finom hanghullámokat megérezzék, mint a hogy puszta szemmel nem tudjuk meglátni az ázalagokat. Egyszer még bizonyosan fognak feltalálni egy fül górcsövet is, melynek segélyével a legjövendőbb zenének leendő Wagnere le fogja kottázni s divatba hozandja a csigák zenéjét, a mit a publikumnak hallani sem kell, csak képzelni hogy hallja, s elájulni a műélvezettől.
Tehát a csiga uraságok Te Neptunum laudamust énekeltek azon a napon, a melyen a Pinnotheres oppositiója megszünt, s ők korlátlan urai maradtak a Tridacna birodalmának. Hogy latinul énekeltek, az egészen bizonyos, mert már annyi esze a tenger alatt is van mindenkinek, hogy Neptunusnak deákul kell énekelni, mert az deák Isten s egyéb nyelvet nem tud.
Te Neptunum laudamust énekeltek a fölötti örömükben, hogy felfedezhették azt a mérget, a mivel a hajdankortól kezdve a császárok az alattvalóikat s az alattvalók a császáraikat szokták megmérgezni, s a mi megmérgezi aztán, ha belejön, apraját-nagyját, minden ivadékát a vele érintkező egész élő világnak!
Hogy az alkalmatlan «kagylóőr»-től sikerült megszabadulni, volt nagy diadal Csigaországban.
A Tridacna Gygasnak minden tengeralatti hatalom sietett gratulálni e nagyszerű sikerhez.
A Dorisok rózsaillattal áraszták el, (ez a sajátságos csiga képes az egész szobát rózsaillattal betölteni a hová beviszik;) az Ungvis odoratus pézsmaillatot hinte rá s a Mithrák tömjénszaggal frissíték föl érző idegeit. De mind a rózsaillaton, mind a pézsmán, mind a tömjénen keresztül bűzlött az Aplisia gyomorémelyítő szaga s a Tridacna azt nyögé, hogy «es ist etwas faul im Staate Daenemark!»
A legnagyobb hosánna közepett hömpölyög elő a hullámokon át egy sötét alak a távolból. Nehéz messziről kivenni, hogy micsoda, mert lilaszín tintával borítja el maga körül a vizeket s e homályból csak sejtelmesen tünnek elő ijesztő idomai; mint más szentet a dicsfény, úgy őtet a homály veszi körül.
Ez a Polypus Maximus!
A Mithrák, Conusok és Voluták sejték a közeledőt s dicsekedve hirdették a Tridacnának: «Ave Caesar! jön a te legnagyobb ellenséged, meghódolni a te hatalmadnak; ime egy nagy pálmaágat hoz a kezében, a mi a békesség jele! Ezt a te megszilárdult hatalmadnak köszönheted, s azt megint minekünk köszönheted. – Unio Margaritifer irjad a te journalodba, hadd hallja az egész világ: a Polypus Maximus közeledik a Tridacna Gygas felé, s pálmaágot hoz a kezében!»
Csakhogy az nem volt pálma, hanem egy letört galy az Isis nobilisból.
Az Isis nobilis: a piros koráll. Egy fa, melynek törzsöke drágakő, ághegye, virága eleven állat. Azok a nyolczszirmú fehér virágok az ághegyein, rózsaszinű szegélylyel, eleven polypok; csak csalképei a virágnak, de rokonai a polypnak. Egy nemzetiség a kettő.
Mikor még virágzik, olyan lágy, hogy a csiga is lerághatja, mikor megerősödik, oly kemény, hogy az aczélráspoly is alig fogja.
Hajh, ha a kagylóőr ott lett volna, majd sürgette volna a Tridacnát: «most védd magad, itt a veszedelem!»
A Polypus Maximus azonban jött óriási bolyhos termetével, rémes karjai libegtek a zavaros hullámban; megállt a Tridacna fölött, s a mint az barátságos ölelésre kitárta medenczéit, az egyik karjában emelt korallágat leejté reá.
A történetet ekképen irja le Plinius:
Amint a Tridacna Gygas a kemény korallágat ölébe hullani érzi, hirtelen ösztönszerüleg összecsapja medenczéit.
Ámde a piros korall ágboga sziklakemény! Azt a Tridacna éles párkányai nem tudják ketté harapni, s a korall mellett a két párkány között óvatlan hézag támad. A Tridacna el van árulva ellenségének. Rés van támasztva védművein, furfangos ravaszsággal, raffinirozott kiszámítással. Mentül jobban szorítja az Isist, annál jobban nyilik szét a két medenczéje.
Óh ez gonoszul kiszámított cselszövény volt! A vén Plinius biztosít bennünket róla, hogy az állatok ilyen furfangokat is képesek kigondolni.
A Mithrák, a Conusok, a Voluták, a Strombusok most vették már észre, hogy itt a veszedelem!
A Mithrák nagy böjtöt rendeltek: megtiltották a Cypræaknak a húsevést, bűnbocsánatot hirdettek minden tengeri póknak, mely felveszi a keresztet, hogy az ellenség ellen tömegesen demonstráljon, s búcsújárást indítottak meg a Crucibulum imbricatum szent helyeihez; a csatába indulandóknak nummuliteseket osztottak, mely igen drága ereklye, megóv a czápa fogaitól és a tengeri ördögöktől, elősegíti a fiatal csigáknál a fogzást; s azoknak, a kik jól megfizettek érte, osztogattak «Piedre de los ojos»-okat, mely kő és állat: csiga szüli; ha czitromot facsarnak rá, kő létére szaladni kezd, s a szembehullott szemetet kitakarítja szépen. Elvégre pedig egy összes imádságot intéztek Neptunushoz, melyben erélyesen lelkére kötik, hogy miután Neptunus egyedül az ő kizárólagos istenüknek van felfogadva, s annálfogva annak más tengerlakót pártul fogni «secundum legem Melchisedech» nem is szabad, de az œcumeni zsinat óta nem is lehet; tehát legyen ébren, vigye vissza a Polypus Maximust oda, a honnan elhozta, zárja be egy korallgrottába; bénitsa meg mind a nyolcz karját s küldjön vakságot mind a két szemére. A mit ha megtesz Neptunus, hálából száz Loligot fognak megáldozni az ő tiszteletére s három napig minden csiga szepia tintát fog inni, hogy illő részegsége által kifejezze, miszerint ma Neptunus tiszteletére ünnepet ül!
De tudja tenger! mi ütött ezuttal Neptunushoz. Nem volt-e otthon? vagy a felszolgáló Nereidák nem adták át neki az imádságot? Vagy elfelejtett diákul? Vagy talán a Pupák, a kik meg a Polypus Maximus hivei, még több áldozatot igértek neki? vagy hogy általában Neptunusnak sokkal okosabb dolgai vannak, mint hogy azzal vesződjék, két csigabiga közül melyik falja fel a másikat? denique bizony Neptunus se el nem sodorta a Polypus Maximust, se meg nem bénította annak a nyolcz karját; hanem kinyujtotta a Polypus Maximus az egyik tapogatóját s azzal szétseperte a Mithrákat s azoknak egész tengeri pók hadát: kiki bujt, a merre nagyobb iszapot látott.
Ekkor előálltak a Voluták, a Vexillumok, a zászlósok; megindultak egész pompás menettel az ellenség elé: no bizony nem azért, hogy azzal megküzdjenek, hanem hogy felajánlják neki jövendőbeli szolgálataikat.
– Óh hatalmas Polypus Maximus, csak minket hagyj megmaradni Purpuráknak és Vexillumoknak, mi neked is olyan híveid leszünk, mint a Tridacnának voltunk. Nyujtsd ide drágalátos fejlábadat, majd mi bevezetjük azt a Tridacna belsejébe.
És ők bevezették az ellenség második fejlábát az általuk már jól ismert szoroson, ahol a Tridacna védpárkányai nyilást hagytak.
Most fogtak hozzá a Conus Generálisok, a Conus Admiralisok, Conus Princepsek a hadikészülődésekhez. Nagyszerű volt a rengeteg tábor, melyet előre-hátra komandiroztak. Egyik Conus azt parancsolta, egy helyre kell csoportosulni, a másik azt mondta, hosszú vonalat kell képezni, a harmadik azt adta ki rendeletben, hogy támadni kell, a negyedik a visszavonulást határozta el, az ötödik a Tridacna sánczai alatt kivánta megvívni a döntő ütközetet, a hatodik guerilla-harczczal vélte jónak a közeledő ellenséget visszatartóztatni, a hetedik kétfelé akarta osztani a hadserget, hogy míg az egyiket verik, a másik pihenjen, s ha az egyiket bekerítették a másik segítségére mehessen, s mikor ezt a másikat bekerítették, akkor meg az az egyik mehessen segítségére. A Polypus pedig kinyújtá az ő harmadik karját s olyat ütött a haditanácskozók közé, hogy mind a hét Conus futott hetvenkét felé; a mi a Conusokra nézve a lehető legjobb eredmény volt, hanem a Tridacnára nézve a lehető legrosszabb.
Nem maradt más fenn a védelmére, mint egyedül a Strombus Pugilis, a verekedő közlegény. Ez nem hagyta el régi gazdáját.
A Strombus Pugilis nagyon köpte a markát, hogy no iszen csak ő kapja kezére azt a Polynus Maximust, majd megemlegetteti vele a Strombusok Neptunusát.
A szörnyeteg kinyujtá a Strombus Pugilis ellen a negyedik iszonytató karját s átszorítá vele és odarántotta a fejéhez: ehhez a rettegett papagályfogú torokhoz, a kiülő merev pókszemekhez, a serteszerű tokához.
A Strombus aztán olyat ütött harczbunkójával egyet találomra, hogy a szörnyetegnek kiugrott tőle az egyik szeme!
Csodálatraméltó volt a hős küzdelme az óriással. A Polypus bősz dühében otthagyta többi ellenségeit s egész hatalmával az egyetlen küzdő félre rohant; mind a nyolcz karjával átölelte s odaszorítá nagy idomtalan kerek fejéhez, mely olyan mint egy félkoponya: egy tátongó kobak, melynek állkapczáját két görbe agyar tölti be egészen; de minden hosszú karja sem volt elég, hogy a Strombus sújtoló orrmányát lefogja vele: szivós az, mint a ruggyanta, s sikamlós, hogy kicsúszik minden szorítás alul, s újra fejére sujt ellenfelének s a másik szemét is kiverni törekszik.
A Polypus átharapja a fejéhez szorított Strombust papagálycsőr alakú két csonttörő agyarfogával, s összetörni készül; de ott sem bir vele; az kirúgja magát fogai közül, s kemény pánczélja nem enged az ellenség állkapczájának. A szörnyeteg összebonyolult karjaival a tenger fenekén hömpölyög vele, az iszapot felturják a dühös küzdelemben, el-eltünnek a tengerhinár erdejében s újra előtörnek; közibe vágják magukat a korall-ligeteknek, törve-zúzva a hajlékony Vénus legyező, a fekete Antipathes, a Gorgonia Placornus sűrű bozótjait. Az állatvirágok ijedten huzzák be corollás fejeiket; tengeri csillagok, meduzák, libegő quálok csoportban riadnak szerteszét a hömpölygő csoda előtt, melynek dühében minden szál szőre tüskévé mered s fél szeme vereszöld tüzzel világít. A Strombust még sem birja összeroppantani.
Most végső fegyverét hozza a harczba az óriási szörny. Van neki még nyolcz agyonszorító karján, kétszáz fogkarimás köpölyén, öldöklő két fogán kivül egy irtózatos fegyvere: egy hosszú szivós nyelv; annak a felszine is szipolyokkal van megrakva s két sor éles foggal, minden fogának három hegye van, s azokat előre-hátra tudja mozgatni: e fogakkal őröli apróra megölt ragadmányát. Most az elevent ragadta meg vele.
Kinyujtá borzasztó nyelvét a Strombus orrmánya után s beleakasztá éles fürészfogait. Most aztán kötve volt a Strombus orrmányánál fogva. De a Polypus is kötve volt nyelvénél fogva. A Strombus orrmányának a végén is van egy éles fogsor. Finom, mint a gyémánthegy. Ő meg azzal ragadta meg a Polypusnak a nyelvét.
Most aztán egyszerre egyenlő lett a harcz.
A Polypus is legérzékenyebb részén lett megtámadva, leggyilkosabb, de legfájdalmasabb életműszere vette fel a viadalt; s szivós ellenfélre talált, ki nyelvét kiszakítani készül.
Egyszerre szétcsapott mind a nyolcz karjával; nem szorítá már vele a Strombust, hanem bőszülten korbácsolta maga körül a felkavart hullámot; fellökte magát a tenger szinéig nyelvéhez ragadt ellenfelével, onnan megint visszabukott egész a világtalan sötét mélységig; dühében, kínjában okádta szájából a lilaszin tintát, felleget árasztva maga körül a hullámok alatt.
A csigavilág bámulta a harczot és tapsolt neki: «ne hagyd magad vitéz Strombus! most fogod már a szörnyeteget! szakítsd ki a nyelvét! akkor megölted!»
Hanem akkor a Polypus Maximus egy végső dühödt erőfeszítéssel áttörte kemény fogaival a Strombus csigaházát s behatolt annak belsejébe.
Azzal vége lett a harcznak; a Strombus ellankadt, ereje elhagyta, végsőt vonaglott s a Polypus aztán összeőrölé.
De neki is sok vére elfolyt bele. Ez drága győzelem volt.
A csigavilág magasztalta az elbukott hőst; a Meleagrinák sok szép gyöngyben örökiték meg annak csodás küzdelmeit az óriási ellenféllel; hanem segítségére nem sietett senki akkor midőn közös ellenségükkel egyedül küzdött; a midőn talán legyőzhették volna azt, ha valamennyien nekiestek volna vágó ollóikkal, égető csápjaikkal, sajgató villanyütéseikkel.
Mikor aztán az utolsó hőst is leküzdte a Polypus, akkor egész kényelemmel neki feküdt a Tridacnának, s hosszú csápjait befurva annak keblébe, kiette husát, beleit, egész a puszta csontjáig. A Tridacna Gygas érezte, hogy az ellenség dúl belsejében, mentül jobban szorítá össze teknőit; de a közberekedt korall megfosztá önvédelmétől, a Polypus karjai bátran járhattak a résen ki s be. Utoljára nem maradt belőle más, csak a két teknő. Az már most elmehet szenteltviztartó medenczének.
Ekképen irta le Plinius a Polypus Maixmus furfangos harczát a Pinnotheresétől megfosztott, vak, süket, ügyetlen Tridacna Gygas ellen.
De még ezután is sok dolog történt a csigák országában.
A Polypus dühös volt kiütött fél szeméért. Boszut esküdött minden ellen, a mi megehető.
Boszúja előtt remegtek a puhányok! Éjjel világítani sem mertek, úgy megrettentek.
Eltagadta mindenki, hogy a Strombusnak tapsolt.
Mithrák, Voluták versenyeztek a Strombus szidalmazásában. Lázadó, zendülő volt a neve, azért, hogy gazdáját védte. Az Unionak meghagyatott, hogy mikor a Strombus történetét megirja, azt rablónak és gyávának nevezze, a Polypust pedig úgy hívja, hogy mi legkegyelmesebb urunk, a mi győzhetlen felszabadítónk.
Ez pedig csak annál dühösebbé tette a Polipust. Ezzel nem találták el a kedvét. Tudta, hogy nem igazat mondanak; a dicséret volt rá nézve a legnagyobb szidalmazás. De meg éhes is volt, minthogy nagyon sokat evett. Tudjuk, hogy «l’appetit vient en mangeant».
Legelőször is a pompakedvelő Volutáknak, Vexillumoknak, Scalariáknak fordult.
– Tehát igaz volna az, hogy nektek van a legjobb husotok a csigák között. Ez a hús az aristos? De már erről meg kell győződnöm.
S a Polypus egyenkint kiszedegette a házaikból a legjobb hússal dicsekedő csigauraságokat, és felkóstolgatta őket bőségesen. Nem védelmezte meg a Murexet tüskés csigaháza, sem a Turbót vastag sisakja: a Polypus felszedte őket a karjával s odaverte a sziklához, összetörte, úgy ette meg.
– Gloria in profundis! hogy a mi húsunk ehetetlen! ujjongának a Mithrák. Hála legyen Neptunusnak, hogy minket sérthetlenné tett megemészthetetlen szivós, kábító mócsingunk által.
– Megemészthetlen? mondá a Polypus. De már abból eszünk! s fogta a Mithrákat, kiszippantá czifra házaikból s annectálta szépen. Hiába szórták ellene az anathemát: nem értett diákul.
Igaz, hogy hosszú ideig gúnnyasztott utána; maga alá szedte mind a nyolcz fejlábat s dolgozott a bendője, míg megbirta emészteni a Mithrák nemzedékét; de csak megemésztette azokat pepsin nélkül.
– Úgy kell nékik, adta sok czifra uraságának, dünnyögé a földhöz tapadt Kauri nép, mely billió számra lepi el a tenger fenekét; egyforma kis sárga szürkankóban járó Cypræa-faj. Bezzeg nem bánt bennünket az a hatalmas Polypus, mert mi olyan kicsinyek vagyunk.
– Kicsiny, de sok! mondá erre a Polypus, s minthogy minden karján, a hány köpöly van, annyi száj, ezrével szopogatá ki a jámbor Kaurikat olcsó viskóikból.
– No ezeknek ugyan megesett! hangzék az osztrigatelep véleménye. A Tridacna országa végpusztulásra jutott, most már magunk maradunk az urak a tenger fenekén.
– Azok biz az én gyomrom fenekén! mondá nekik a Polypus. S odament és felhörpölte az osztrigatelepet is. Akkor aztán ezek sem örültek olyan nagyon.
A Polypus szétnézett, hogy mi van még megenni való a tenger fenekén?
A Pagurik, a tengeri pókok, a rákok összetett ollókkal könyörögtek neki, hogy őket ne bántsa. Lám ők barátságos indulattal nézték, míg a Tridacnával küzdött, sőt üdvözölni is siettek diadalaiért. Nem is bántotta őket. Csak megette.
– Jó, hogy mi ide a sziklába ástuk be magunkat, mondák a Lithodomusok, ezek a finom héjú kagylók, a mik képesek voltak Puzzolinál a Serapis templom márványoszlopaiba is, mint egy folt darázs, befúrni magukat.
– Bizony jó az, mondá rá a Polypus s hosszú csápjai vékony nyelvét benyujtogatá utánuk, olyan szépen kiszopogatta őket, hogy hirük-hamvuk maradt ottan.
E gyászos romlást keserű kínok közt jegyzé fel gyöngyeire a Meleagrina.
– Ejh, te szegény poéta, ne keseregj annyit, mondá neki a Polypus, s lenyelte azt is gyöngyeivel együtt.
Tökéletes volt a Polypus Maximus győzedelme! Nem volt már fölemészteni való ellenség a tenger fenekén sehol. A Polypus fajrokonai büszke diadalérzettel jártak a hullámok között. A sárgafehér sávos sajkájú Nautilus Pompilius, s az Argonauta Argo hófehér csipkedudoros csónakjával büszkén jöttek fel a tenger felszinére, s mint egy mythoszi hajóraj vitorláztak a csendes víztükör felett pompázva. Mind nyolczlábuak, mind fejlábasok ők is! Rokonai a Polypus Maximusnak.
A Loligo Moschatus, ki szintén fejlábas, hízelkedve dörgölőzött nagy rokona oldalához, s pézsmaillattal füstölt, kedvét keresve.
A Polypus Maximus pedig nézte, hogy mi volna még itt megenni való?
Már szeretni sem mertek a csigák többé, mert a Polypus a korall-erdők ágaira felfűzött tojásaikat is elnyeldeste; puszta volt már tengerfenék virágágya, korall-erdők lecsüngő galya.
A Polypus Maximus pedig még mindig éhezett.
Egyszer aztán így szólt a Nautilus Pompiliushoz:
«– Atyafi! Ha rokonom vagy, akkor szeretsz. Ha te szeretsz, akkor én is szeretlek. Ha szeretlek, akkor megeszlek.»
A Nautilus Pompilius nyolcz kézzel-lábbal protestált, hogy ez a sorites nem ér semmit. Majorem concedo, minorem non admitto. Ez sophisma, nem syllogismus!
Erre a Polypus Maximus megharagudott, hogy még őt sophistának merik nevezni, s most már büntetésül nyelte el a Nautilus Pompiliust, a mit különben barátságból tett volna meg neki.
Aztán az Argonauta Argonak fordult.
– Hallod-e öcsém! A bátyád itt gyomromban nagyon kivánkozik utánad. Nem tud el lenni nálad nélkül. Ergo eredj te is utána.
Az Argonauta Argo szerényen előterjeszté, hogy a logicai egymásután azt követeli, hogy ha a bátyja kivánkozik az öcscséhez, az jőjjön ki az öcscséhez, ne az öcscse menjen be ő utána, a ki ő hozzá épen nem kivánkozik. Ez a logica; a logica pedig mindennél erősebb.
– Ejh, mit? mondá a Polybus Maximus; én győzhetlen vagyok, ergo: legyőzöm minden ellenségemet; ha tehát a logica ellenségem, akkor a logicát is legyőzöm; ez a legvilágosabb logica. «Der Bien muss!» Egyébiránt ne félj semmit. Csak ma eredj be a gyomromba, holnap kieresztelek.
Az Argonauta Argo írást adatott magának erről az igéretről. Mikor aztán másnap megint ki akart jönni, akkor azt mondá neki a Polypus Maximus:
– Hja barátom, te a Gregorianum kalendárium szerint számítod a tegnapot, én pedig a Julianum kalendárium szerint számítom a holnapot, s az csak tizenkét nap mulva lesz.
Tizenkét nap alatt aztán persze, hogy az Argonauta Argoból is tinta lett, mint a többiből.
A Polypus gyomrában minden egyszinű barna tintává lesz.
Rettenetes alkotású gyomor az! Csak szája van, egyéb nyilása nincs; a mi egyszer belejut, az benne marad. Hanem szive van neki három. Kettő a viszereknek, egy az ütereknek. Furcsa kormányrendszer!
Mikor már az atyafi Sepiák is el voltak takarítva, azt mondá a Polypus Maximus a pézsmaszagú Loligónak:
– Ejnye de pompás illatod van neked, Bruder! De szeretnélek a gyomromban megszagolni!
A pézsma Loligo három szint váltott ijedtében e szókra. Mert ennek a puhánynak az a csodálatos tulajdonsága van, hogy indulatait szinváltozatokkal tudja kifejezni. Eredetileg az egész bőre szennyes sárga, barnás foltokkal; de ha megijed, vagy haragra ingerlik, az egész testén csodálatos színjáték keletkezik; tarka foltok, széles szalagok támadnak rajta; majd egészen elpirul s rózsaszin lepi el, mint mikor az embernek az arczába szökik a vér, a hasa érczes kék-zöld szinben ragyog, mint a kolibri begye, s a foltok egyre váltakoznak, a melyik sötét volt, a másik perczben világos lesz. Ez a csigák Chamæleonja.
«– Hah, te zsarnok! szörnyedt fel a pézsma Loligo; hát saját fajrokonaidat is mind felemészted? így értelmezed te a panpolypismust, hogy mindnyájunkat felfalsz?
– Dehogy fallak fel, szólt mosolyogva a Polypus Maximus; csak egy kis ethnographiai kiállítást rendezek belőletek idebenn».
S ezzel nyakon fogta a Loligot s azt is társai után küldé a közös tintába.
Tehát csakugyan alszik-e Neptunus?
Hát már a tengerek alatt sincsen Nemesis?
Van…
Mikor a Polypus Maximus már mindent gyomrába temetett, a mi a tengerfenék díszkertjének pompája, drágasága volt, előmászott nagy alázatosan, sunyi füleit hátrahúzva az undok Aplisia Depilans.
– Ki vagy te, förtelmes alak? röffent rá a Polypus Maximus. A ki csunyább mersz lenni, mint én magam vagyok. A kinek a büzét még a saját magamén keresztül is érzem!
– Én vagyok a te leghívebb szolgád, az Aplisia, a ki megfosztottam a Tridacna Gygast az ő hű őrétől, a Pinnotherestől; nálam nélkül soha meg nem etted volna annak húsát, mert az őr elég jókor figyelmeztette volna urát közeledtedre s nem szorult volna az Isiság teknői közé. És szolgáltalak leghívebben s most kérem jutalmamat.
– No azt megkapod, mondá a Polypus Maximus s azzal fülön fogta az Aplisiát s lenyelte azt is.
Ez volt az árulás jutalma.
És ez lett a zsarnok büntetése is.
Távol emberlakta földről származott idegen elem szülöttei: két lábon járó, szárnyatlan alakok, fából épített uszó házban, melynek vászonból vannak szárnyai csinálva érkeznek a tenger felszinen, s amint csendesen sikamlanak tova a hullámok között, egyszerre egy rém emelkedik fel előttük a hullámtükör fölé: egy szörnyeteg, melynek hordónyi teste van, s ijesztő fején nyolcz vastag hosszú karja.
A szörnyeteg karjai, mintha egymással küzdenének, összebonyolulnak, egybetekergőznek, majd ismét széttárulnak s reszketve emelkednek az éghez, mintha egy ismeretlen elem istenéhez könyörögnének segélyért, s aztán ismét visszacsapnak a tengerre, mintha a vizek istenét akarnák átkaikkal megkorbácsolni, s azután a szörny szája két tölcsérén fekete festvényt lövell a magasba, mintha be akarná vele szennyezni mind a kettőt: az égi és tengeri istent. A szétokádott tintaömlény barnára, lilaszinre festi körülötte messze a tengert.
Ez a szörnyeteg haldoklik. Halálos kínokkal küzd. Észre sem veszi, hogy emberek közelítenek felé gyilkos szándékkal. A szigonydöfés, mely testébe furódik, még kegyelemdöfés rá nézve. Bevégzi kínjait, miknek elviselésére nem volt elég a tenger, a levegőre kellett feljönnie velük.
A hajósok felvontatják a szigonyozott szörnyet hajófödelükre. Óriási alak Aldovrand csodaállatja. Cuvier szörnyű kedvencze. El akarják azt vinni távol országi muzeumok számára. De nem birják kiállani a szagát. Az Aplisia Depilans szaga az.
Ah! az a méreg, a mivel már kétezer év előtt is a császárok alattvalóikat, s az alattvalók császáraikat, a testvérek testvéreiket s a szeretők szeretőiket mérgezték meg, átjárta a Polypus Maximus testét is; átverte magát minden sejtén, minden rostján, minden erén, minden hajszálcsövén; megvesztegette minden részét, a szőrszálának végső hegyéig; s a csoda-óriás, melyet ellenség le nem győzött, megdöglött belsü corruptiótól.
A hajósok felhasitották a bendőjét; az is mephiticus fekete folyadékkal volt tele, mely még a bekötött szájon keresztül is fojtott a szagával; hanem e rút moslék között épen és fényesen ragyogtak a Meleagrina Margaritifera igaz gyöngyei.
A Meleagrina Margaritifera igaz gyöngyei arra vették rá az embert, hogy foglalja el a tenger fenekét is, a mely pedig épen nincs az ő számára teremtve.
Mit ád a föld urának a tengerfenék?
Gyöngyöket: drága ékességet, miket koronák ágaiba raknak, mikkel oltári szent szobrokat diszítenek, miktől szép hölgyek még szebbekké akarnak lenni. Plinius idejében már a sandaljaikon is viselték azt.
A Crotalia volt a római hölgyeknél az egymás mellé akasztott fülönfüggő gyöngyök neve: monolinum az egy sor gyöngy, dilinum a kettő, trilinum a három soros; a harmadik sor gyöngynek már az egészen csupasz kebelre kellett leérni. Ilyen trilinuma volt Lollia Paulinának, mely arról volt nevezetes, hogy az apja Kis-Ázsiában kétszer szedte be az adót egy év alatt, azon szerezte leányának az ékszert. Az apa bürökkehelyt ürített, mikor az kisült rá, hanem a trilinum azért igen szépen illett Lollia Paulina keblére.
Kétszázezer ember foglalkozik a gyöngyhalászattal, kik igen rövid és nyomorú életet élnek.
Uj Cadix városa pusztán a gyöngyhalászat nyereményéből épült, s Cubagua szigete tizenötezer aranyat fizetett Spanyolországnak, mint vámot nyert gyöngyeiért. A kapzsi spanyol aztán úgy kirabolta a Meleagrina-telepeket, hogy végkép elvesztek onnan a gyöngyérek, s a Cubagua szigeten most csak halászmadarak laknak, s homokpuszta lett megint az egész.
A tengerfenék készpénzt is ád a föld urainak. Ez a Kauri: Cypraea Moneta; az a kis sárga csiga, a mit az afrikai parti népek, mint pénzt tartanak a forgalomban; a jó európai kereskedők aztán a japáni és maldiviai partokon, hol ez a csigafaj végtelen mennyiségben terem, de a hol senki sem tartja azt pénznek, hajófenékteherszámra szedik azt össze s viszik Afrikába s ott rabszolgákat vásárolnak rajta, a kiket megint Amerikában adogatnak el aranyért. 12000 font Kauri csigáért kaptak 600 rabszolgát.
A pompás Halyotisok érczfényű héjából chinai és jápán művészek csodaszép butorburkolatokat készítenek, a Nautilus Pompilius héja ivókehelynek szolgál, s egyértékü ezüstfoglalványával; a Placuna Placenta lapjait ablaküvegnek használják; a Fusus antiquus szolgál lámpás gyanánt; a Tritonium Variegatum harczi kürt, melynek hangja csodálatosan lelkesítő; az Ovula Oviformis az indus vezérek paizskirakatát s pánczélját képezi; a Pinna Nobilis sörényalaku Byssusát királyok és pápák viselik selyemöltönynek szőve; a Purpura szolgáltatja a biborfestéket a fejedelmi és bibornoki palástokhoz, a patriciusok köntösének szegélyzetéhez, három színváltozásban, miknek neve Tyrium, Amethystium és Conchylium; a phoeniciaiak, kik feltalálták (történetesen egy szerelmes asszony kis kutyája által) Dia Baphanak nevezték s a templomban őrizték; mert csak fejedelem és főpap számára való volt az.
Ez a Purpura nedve, míg az azt termelő állat él, sárgás fehér, mint a tejszin; ha a fehér gyolcsot megfestik vele, szép világos zöld lesz; ha aztán erős napsugár éri, átmegy a haragos zöldbe, majd sötétkékre válik, abból violaszinné alakul, s utóljára sötét biborvörösben állapodik meg. Ha akkor aztán forró vizzel és szappannal mossák, lángoló karmazsin pirossá lesz, s azt a szint sem időbefolyás, sem vegytani szerek el nem halaványítják többé.
A sepia sötét tintájából készítik a chinaiak a drága tusch-festéket, a minek a titkát kizárólag birják.
A gyöngyház-faragványok az egész földtekén százezernyi művésznek adnak életmódot. Egy Meleagrina-gyöngyház oroszlánalakú kinövését Keletindiában 40,000 forinton vették meg; s a pesti muzeumban egy oltárkép látható, melyben a gyöngyház önalkotta kinövése egy madonnát ábrázol a karján tartott Jézuskával.
A csigaország az inyenczek asztalának is szolgált terményeivel. Az ostriga az előkelő társaságok lakomáinak legbecsesebb alkatrésze. Az osztriga-zátonyok a tenger alatt kormányi és egyházi tulajdon s mivelés alá van vetve, mint az aranybánya. Angliában törvény által van biztosítva. A római költők és kritikusok sokáig folytattak a fölött nevezetes verses polemiát, melyik osztriga jobb, a brundusiumi, vagy a lucrini? S a vita úgy lett kiegyenlítve, hogy a magas uraságok brundusiumi osztrigákat hozattak, de pár hétig a lucrini öbölben hizlaltatták őket. Régi hires orvosok szerint nem is lehet egészséges ember, a ki minden nap osztrigát nem eszik. Nyersen fogyasztják őket, czitromot facsarva rájuk; a mi az osztrigára nézve nem dicsőség.
A Loligo is urak eledele, bár alakja nem igen ajánlatos; a forró olajban süstörögve adják fel a vendégeknek, azon frissen. Besózva pedig tonnaszámra szállítják az inyenczeknek. A Helix pomatiát musttal, borseprővel hizlalják urak számára, hogy jóizü legyen.
A szegény ember aztán össze-vissza nyalfal mindenféle csigabigát.
Marseilleben egész csigapiacz van, a hol úgy árulják a puhányokat, mint nálunk a gombát. Az Ascidiák, Musclés D’Istrés-k, a tengeri szilvák, a szivalaku morguék, a Venusok, miknek piaczi neve Clovisse; a Buccinumok, miket Gros Biousnak hínak, a Pattelák, a spanyol Arapedosok, az olasz Pesce Cannellák; a tengeri kökörcsinek, a Balanok, a Pectenek, Cardiumok, a Tridacnák mind a szegény emberek kenyerét képezik. Némelyük nem is igen jót tesz. A Mytilus némely időben görcsöket okoz; a Patellától megmerevednek az embernek a karjai és lábai, a Turbo viszketeget okoz az egész testben, a Murex nehéz izzadást, a Chama fejszédülést s őrjöngő mámort, a Halyotis hajfájást; hanem azért csak megeszik őket. Vannak szigetlakók a keletindiai oceanon, a kiknek minden élelmük csiga és kagyló.
Aztán szent és üdvös czélokra is szolgának a csigák: a Cypraea Aurora a Barátság szigetein érdemrendül szolgál, mint nálunk a Lipót-rend nagykeresztje; a Pecten Jacobaeust keresztyén zarándokok viselik köpenyeiken, védelmül a hitetlenek ellen; az Achatina Perdrix Keletindiában istenek oltárán szolgál; a Turbinella Pyrum tartja az olajat, melylyel a chinai császárt trónraléptekor fölkenik, s az igazgyöngy porrá tört gyógyszerével a nehéz nyavalyát gyógyitották.
De a legnagyszerübb, a mivel a tenger megajándékozta a földlakókat, az a csigagyüjtemények szenvedélye. Valóságos mánia volt az egy időben, mely egész Európán elterjedt, s különös góczát találta Angiában és Hollandban. A ritka, rendkivüli alaku csigahéjakkal mesés börzejátékot üztek. Egy-egy Scalaria Pretiosát 1000–1500 frankra árvereztek föl; egy Spondilus regius ára száz arany volt. Egy ép szálkákkal koszorúzott Venus Dione drágább volt egy paripánál; a Conusokba épen bele voltak bolondulva. Először a Conus Admiralis volt a legbecsesebb, azt fölülmulta a később feltalált Conus Admiralis Summus, azt megint detronálta a Conus Admiralis Arausiacus; utoljára mind valamennyit túlhaladta a Conus Cedo Nulli! Millió tallérok hevertek e csigahéjakban. Egy-egy megfordított csiga került elő, mely házát jobbról balra tekerítette, azt mesés összegekkel verték el egymás kezéről. Őrjöngés volt a csigahéjakkal, minő most a börzepapirokkal. Martini és Chemnitz hírhedett munkája, mely csupán a mult században ismeretes csigahéjakat irja le, mindannyinak szinezett aczélmetszetű képét is adva, a legdrágább természettudományi munka; az ára még most is ötszáz forint az egyetlen műnek! Ebből lehet hozzávetni, mily összege lehetett annak az olvasó közönségnek csigahéjakban, mely azt a munkát létrehozta?
A tengerfenék ennyi kincset adott a szárazföld lakójának!
… Hát valami egyebet még nem adott a tengerfenék a szárazföld urainak?
De igenis adott még nekik valamit; hanem azt a szárazföld urai nem köszönték meg a tengerfenéknek.
A medusa megette a tengeri pókot, a Tridacna megette a Medusát, a Polypus megette a Tridacnát, a kétlábú szárnyatlan földlakó megette valamennyit. Ette őket sülve-főve, olajba, eczetbe, bepáczolva, felfüstölve, sóval, borssal, tormával, mustárral, nyersen. Összeszedte czifra házaikat, gyöngyeiket; kitördelte korallerdőiket; elfoglalta egész országukat. Úgy bánt a tengerfenékkel, mint egy meghodított földdel.
Pedig a tengerfenék még nem volt meghódított föld.
Még lakott benne valaki, a ki urat nem ismer.
A véghetetlenek faja: a Teredo Navalis.
Egy vékony hosszú csöves kagyló, nem nagyobb, mint egy tollszár. Eredeti lakhelye a tengerekben úszó fatömegek törzsei. Ő az első hajós, ki a Mangi-Mangi fa (Rhizophora) tengerjáró tutajain az oceanokat bejárja.
Hosszú csöve, mint egy tollfogpiszkáló, két nyilással bir; az egyiken a fejét tolja ki éles ráspolyfogakkal fegyverezett nyelvével; színe szennyes-fehér, alakja jelentéktelen.
A tengerlakó hajósféreg összetalálkozott a földlakó hajóssal.
«Hát te mit jársz itt az én országomban, idegen csoda? a ki faházakat építesz a tenger szinére s aratsz a tengerfenéken, a hol nem vetettél! Félj tőlem! A tenger királyait legyőzted, a tenger isteneit megnyerted; még hátra van a tenger népe: az én vagyok! A tenger kincseit kiraboltad, még hátra van a «tenger nyomorúsága»: az én vagyok! Te király vagy; de én vagyok a myriád! Te mindent alkotsz; én többet teszek; én a mindenből csinálom a semmit. Te mindent tudsz; én semmit sem tudok, csak rágni; én legyőzlek. Te hatalmas vagy, de én ellenállhatatlan!»
Egyszer a tengerjáró földlakó azt veszi észre, hogy hajója megtelik vizzel. Minden oldalán ömlik be a tengervíz vékony tollszárnyi lyukakon, mik ezerével nyilnak meg hajóbordáiban: minden palánk összevissza fúrva. Az a Teredo Navalis műve!
Mikor Drake, a földkörülhajókázó, utjából visszatért, hajófeneke úgy át volt furdalva a Teredóktól, mintha szivacsból lett volna.
Egy hónap alatt az ujdonatuj hajó fenekén minden palánk olyan lesz tőle, mint a darázsfészek sejtje; egyik fúrt lyuk a másik mellett.
Irtózatos állat!
Rá les a hajókra, a mint a kikötőbe jönnek s ezerével lepi meg egyszerre. Nem védi meg azokat pusztításától semmiféle kenőcs, olaj, kátrány, büzedék. Keresztülfúrja a legkeményebb tölgyfát, melynek gyantás szagától minden földi féreg megvész, a Teredo Navalisnak gyönyörűség elpusztítani; a vaskemény indus Teak fát, a Sissu és Saul fákat úgy átlyukasztja, mint a papirost.
A hajósnép rémületében a «hajók dögvészének» nevezte őt el: Linne «Calamitas Navium» czimet adott neki.
S ha a dögvész még csak a hajókra ragadt volna!
De 1730-ban a Németalföldi egyesült államokat egyszerre csak az a rémhir verte fel, hogy Seeland és Friesland védgátjainak czölöpzete az egész hosszában összeomlani készül, s az óriási munka, melylyel az ember két országrészt foglalt el észszel, erőhatalommal a tengerfenéktől, semmivé lesz. A tenger újra visszatér a boldog nép lakta mezőkre. S ki foglalja vissza a két országot a hullámoknak? Egy nyomorult féreg! Egy tollszárnyi csiga, mely a czölöpzetet összeőrölé.
Bámulatos volt egy-egy darabja annak a czölöpzetnek, melyet a Teredo összefúrt. Némelyikben alig volt már fa, csupa csigafurás. Valamennyi alulról fölfelé fúrta titkos alagútját egyenközű vonalakban; a hol kettő összetalálkozott, kikerülték egymást s keresztülszelték utjaikat; mindenütt rostmentében haladva.
Általános volt a rémület e csapás miatt.
A töröktől, a spanyoltól nem ijedtek úgy meg.
Azt mondták: a Hollandiak büszkeségének megalázására küldte azt Isten.
De nem válogatott a Teredo katholikus és protestáns nemzetekben. Velencze költséges védművei épen úgy roskadoztak e titkosan ráspolyozó munka alatt, mint Hollandé és Angliaé, s a spanyol és franczia hajó csak úgy kényszerült fele utján kikötőbe menekülni, rostává furt fenekével; s a hű katholikus Donaghadée gátjait csak úgy lerombolta a Teredo, mint az anglikán Plymouth hajóépítő medencze burkolatát.
S a Teredo Navalis nem eszi meg a fát, mint a fai féreg; ő a víz ázalagaival él; a fát csak azért fúrja, hogy pusztítson.
A kereskedő államok roppant jutalmakat tűztek ki a módszerekre, a mik a szörnyű ellenségtől megóvják partjaikat, járműveiket; Anglia parliamenti végzéssel biztosítá azok szabadalmát, kik valamit feltalálnak ellene; ajánlatok, kisérletek tétettek a világ minden részéből, bevonták a víz alá merülő czölöpöket s a hajópalánkokat kókuszolaj, tehénszőr, kátrány, aloenedv s assa foetidából készült degettel, spanyol szurokkal, fagygyús mészszel; szénné égették a gerendák fölületét; czölöplakó mytilus csigafajt telepítettek meg a veszélyeztetett gátakra, hogy azok védjék meg az országot fajrokonaik ellen; széles fejű vasszegeket vertek egymás mellé a fába, s rézlapokkal burkolták be a hajó-oldalakat.
Mind hiú munka volt: azért a gátak czölöpjeit most is minden ötödik évben meg kell újítani, s a portpatricki hidoszlopokat s a velenczei palaék (sarkantyuk) faoszlopait nagy fáradsággal kell a kőburkolatból kihuzgálni s helyeikre friss oszlopokat leverni. A Teredo Navalis képes volna félszázad alatt minden fát, melyhez a víz ér, elpusztítani, s mindegy neki, akár édes víz, akár sós víz.
Elpusztítására pedig nincsen semmi kilátás.
Quatrefage franczia tudós azt ajánlotta, hogy ívás idején meg kell a petéiket mérgezni az egész tengerparton. Kolosszális önvédelmi eszme! Meglássuk, sikerül-e ilyesmi a francziának?
A Teredo a víz alatti Nihil. A Teredo a tengerfenék proletárja.
Vigyázzanak azok, a kiknek a vizeken van dolguk, a kiknek kormányrúd van a kezükben, hogy a maguk legfélelmesebb rémét kitanulják!
Mert a csigák története azt tanítja, hogy a Meduza megeszi a tengeri pókot, a Tridacna megeszi a Meduzát, a Polypus Maximus megeszi a Tridacnát; a hatalmas földlakó aztán megeszi valamennyit; – hanem a megvetett tengeri féreg, a Teredo Navalis, az vízbefojtja a hatalmas földlakót magát s megeszi őt országostól.
Ezt így tanítja a csigák története.