E közben rémhirek kezdtek el hozzánk átszállingózni Párisból. Hogy már a lóhus is fogytán van. Mi ugyan nem kaptunk belőle; mert nekünk kenyéren, szalonnán kívül egyebet nem adtak, s a rabszolgasághoz szokott katona nem zugolódott miatta; hanem Párisban nagy volt már az inség. A lovakat már megették. A Jardin des plantes elefántjait is megették. A kutyákat, macskákat kezdik enni. Sőt már a patkányokat vadászszák, s azokat kényszerítik a lakomához. Borzasztó gondolat! Az inyencz Páris, a gourmand Páris patkány- és macskahust eszik! A kenyeret pedig úgy osztják kormányhivatalból ex offo, s urak és úrhölgyek hosszú sorban queut formálnak az utczán, várva, míg a kormánykenyérosztó pudli előtt rájuk kerül a sor, s úgy viszik haza a kikapott brugót! Minő rémgondolat! Hát ha Olympia is ott van a kenyérszelő társaságban, s ő is tartja a selyem volant, hogy belehajítsák a mára való kenyeret! – És hát ha büszke azt tenni? Hát ha egyedül bezárkózva ül otthon; elhagyva cselédeitől, kiknek enni nem adhat többé? S hát ha éhezik? Rettentő gondolat! Olympia, a tündér, az istennő éhezik! S vajjon házában maradhatott-e? Hisz az ellenség bombái egész odáig járnak. És ő most selyemripsz divánja helyett a pinczében ül, nedves szalmán, s egy hasábfát tartva kezében, a patkánylyukat lesi, hogy az abból kijövő prédát főbe üsse, s a spiritus-lámpánál supreme de volaillet készítsen belőle. Borzasztó fantázia! Ez éjjel sem engedett aludni. Mindent megbocsátok a burkusoknak, de azt, hogy Olympia nemes vére közé patkányatomokat engedtek keverni, azt nem, soha. Az opera minden «rat»-jai álljanak azért rajtuk boszut.
Oh, minő vágyat éreztem magamban megoszthatni vele prófuntomat! Csak közelebb volnánk egymáshoz kvártélyozva, hogy haza hordhatnám neki kenyerem felét. Ime szivem hölgye, midőn mindenki elhagyott (mert kétségtelenül elhagyták a többiek, mihelyt a patkány-menüre került a sor), én táplállak tégedet véremen szerzett kenyérrel! Mit minden kincseidért meg nem szerezhetsz, az én véremnek cseppjei megszerzik azt neked: a mindennapi porczió kenyeret.
Januárban, mikor az a nagyszerű kirohanás történt százötvenezer emberrel Chantilly felé, én is ott voltam.
De nem akarom leirni azt a nagyszerű csatát; úgy is le van ez már azóta irva minden ujságban, s nagy csoda volna, ha minden illustrált lapban nem jött volna már róla egy kép.
Hát én is ott vagyok valahol azokon a képeken, csak keresni kell.
E napon győztesek voltunk; de minden diadalunk vívmányai között első helyen áll az, hogy elfogtuk a németeknek egy egész élelmezési szekér vonatát. Képzeljen valaki egy csapat zuávot, a ki már két hét óta nem evett mást, mint nedves kétszersültet, s aztán megpillant maga előtt egy szekeret, tele frissen sült mosolygó hosszukás czipóval. Hát ha a triple alliance minden hadserege védelmezte volna azt a szekeret, nem foglaltuk volna-e el azt egy pillanat alatt? Pedig a fedezet keményen védte magát. Egy hetyke porosz gardelieutenant szörnyen hadonázott a kardjával: azt én szemeltem ki magamnak. Hiszen hires vívó vagyok. Tudok én görbe karddal, egyenes karddal vívni, Chapontól tanultam. Csak arra nem tanított meg Chapon, hogy hát akkor mi lesz, ha egyikünknek görbe kardja van, a másikunknak meg egyenes? Hát az lett belőle, hogy én a burkusnak a fejére vágtam a görbe karddal, az meg keresztül szurta az én karomat az egyenes karddal. Csak hogy az ő fején sisak volt, ő az én vágásomat nem érezte meg; hanem én megéreztem az ő szurását.
– Hah, te ügyetlen burkus! kiálték rá; most te azt gondolod ugy-e, hogy egy francziát szurtál meg. Szépen felsültél most! Én magyar vagyok.
– No hát akkor «gilt nicht» a szurás; mondá a burkus.
Akár érvényes, akár nem, azért én azt megkaptam; hanem föl sem vettem, elkergettük a németet a kenyerektől, s oly boldognak éreztem magamat, mikor egy olyan hosszú pékczipót keblemhez szoríthaték, elrejtve azt köpenyem belsejébe. Karom sebétől véres lett a kenyér; hanem az nem tesz semmit, annál hivebb tanuja leend annak, hogy mi áron szereztem.
Mert ezt a kenyeret én a bűbájos Olympiának szántam! Igen, ő neki fogom ezt elküldeni. Ez az én troféumom!
Hogy mi vége lett az ütközetnek? azt el lehet olvasni az ujságból. Én csak annyit tudok, hogy mikor elhallgattak az ágyuk, s a sebesülteket kezdték összeszedni, engem is denunciált valaki a főhadparancsnoknak, hogy meg vagyok sebesülve.
Ennek a zsarnoki főkatonának különös figyelme volt rám, a mióta táborában szolgáltam. Sokat kérdezősködött felőlem, s gyakran küldött a számomra szivarokat.
Most maga elé hivatott és rámparancsolt, hogy menjek a sebemmel rögtön a kórházba, s ápoltassam magamat. Nem használt semmi ellenvetés. Még a hadsegédét is mellém adta, azt a sebhelyes vén ficzkót, hogy vigyen vissza Párisba a többi sebesültekkel együtt.
Nekem kötelességem volt az engedelmeskedés a zsarnoki parancsolóval szemben.
Késő este volt, mikor Párisba ért velünk a sebesülteket szállító gőzkocsi. Én akkor arra kértem a kisérő hadastyánt, hogy engedje meg nekem, mielőtt a kórházba mennék, felkeresnem az én imádott Olympiámat, kit én már egy hónap óta nem láttam, ki meglehet, hogy most az éhhalállal küzd, s kit én ezzel a csatatéren kivívott kenyérrel meg akarok az életnek menteni.
– Eh bien! mondá a hadastyán; hát menjünk Olympiához előbb.
– Ismeri ön is őt?
– Hogy az ördögbe ne ismerném; rendőrtiszt voltam tíz esztend ig.
Borzalom volt végig menni azon az utczán, melybe egy hónap óta mindennap bombák hullottak be. Olympia palotájának egy ablaka sem volt már ép.
Mikor beléptünk a kapuján, nem volt ott már sem kapus, sem kocsis, sem inas; nagy keresés után találtunk meg egyet a hajdani cselédekből: a vén szakácsot.
Azt nyakon öleltem.
– Hol van a madame?
– A föld alatt, mondá sötét arczczal.
– A sírban? ordíték, s torkon ragadtam a ficzkót.
– Nem. A pinczében.
Akkor aztán összecsókoltam.
– Lehet hozzá menni?
– Nem lehet, mert imádkozik. Egész nap imádkozik.
– Van-e még mit ennetek?
– Alig van. A lovakat még a mult héten megettük.
– Hát a kis Dudu, a selyemszőrű ölebecske?
– Azt negyednapja, hogy megettük.
– És a Coco?
– Azt is megettük.
– És a Zsokó?
– Azt is megettük.
– Kutyát, papagályt, majmot, mindent?
– Mindent. Tegnapelőtt óta a szarvasbőrt eszszük, melyen a madame szokott hálni.
– Hachirozva?
– Nem; fricassirozva.
– És azután?
– Holnap a topánkákra kerül a sor, azokat készítjük el.
– Marinirozva?
– Nem. Grillirozva. Sauce tartarral.
Elfacsarodott a szivem ennél a gondolatnál. Grillirozott topánkákat enni, tatár szószszal.
– Nézd, Joconde, mondám, előhuzva köpenyem alól a véremtől ázott kenyeret. Itt van egy egész kenyér. Vidd ezt asszonyodnak. Mondd, hogy én foglaltam el ezt számára a csatatéren. Én hoztam azt neki a harczmezőről. Mentse meg drága életét. Seregeink áttörték az ostromzárt, s holnap fel leszünk szabadítva. Esküdjél meg, hogy átadod neki ezt a kenyeret! Én megyek a kórházba, a hol bizonyosan meg fognak ölni.
A vén cseléd minden szentekre esküdött, hogy teljesíteni fogja egy haldokló véghagyományát.
A hadastyán pedig megfogta a kezemet, mikor kiértünk az utczára s így szólt:
– Mossiö! Önnek úgy látszik, a szive még jobban meg van sebesítve, mint a karja. Jöjjön velem, elébb gyógyítsuk meg az elsőt.
Azzal karon fogott s a sötét utczán végigvezetett egy szük sikátorig, a melyből nem volt kijárás. Hanem az utcza közepén volt egy gömbölyű vasajtó, annak ő ismerte a nyitját; a vasfödél fölemelkedett s egy sötét földalatti üreg tátongott elénk.
Az üregbe egy vashágcsó vezetett le.
– Hová megyünk ide?
– Csak egy órácskát töltünk a katakombákban. Van önnek hozzá kedve?
Volt énnekem mindenhez kedvem. Utána mentem e hajdani rendőrtisztnek, ki becsukta ismét a fejünk felett a gömbölyű ajtót s azután egy kis zsebbeli lámpát vett elő, abban meggyujtotta a gyertyát s azt mondta: «már most kövessen ön».
Sokat olvastam a földalatti Párisról, s nyereségnek vettem, hogy most egy darabot megismerhetek belőle; de nem foghattam meg, hogy hová akar engem itt vezetni az öreg hadastyán? Haneha valami pinczébe tud innen egy bejárást, a hol jó bort lehet kapni s azzal akarja meggyógyítani a fájós szivemet.
Egyszer aztán egy szeglethez értünk, a hol a hadastyán tájékozni kezdte magát.
– Helyben vagyunk. Elolthatjuk a lámpást.
De nem sokáig maradtunk sötétben: a földalatti folyosó tulsó végén világosság kezdett derengeni, mely egyre közelített. Léptek hangzottak. Négy embert láttunk felénk jőni; mindegyik hozott a hátán valami nehéz batyut.
Mi egy fülkében huztuk meg magunkat, hogy észre ne vegyenek.
Elhaladtak előttünk; az elsőnél volt csak lámpa.
Nem messze buvhelyünktől megállapodtak s lerakták a málháikat.
A földalatti boltozat oldalában volt egy vasajtó, mely valószinüleg egy magánház pinczéjébe vezetett. Az első férfi sipolással jelt adott az ajtó előtt. Az nem sokára felnyilt, de én csak egy kezet láthattam, mely kinyult rajta. A négy férfi felnyitotta málháit. Az egyikben volt egy egész őz, három nyul és hat fáczán. Az mind az ajtón kinyuló kézbe vándorolt. Ez viszont egy pénztekercset adott át a künnlevő férfinak. A második bádogköcsögöket vett elő málhájából, s fedeleiket lecsavarva, megmutatá azoknak tartalmát. Friss tej volt és irósvaj. Az is megkapta a pénzgöngyöleget. A harmadik halakat, rákokat hozott. A kinyuló kéz azokat is becserélte pénzzel. Hogy mennyi lehetett e háromnak adott pénz, azt hozzávetőleges számítással ki lehet sütni abból, hogy mikor a negyedik tojásokat számlált át az incognito kéznek, ez viszont egyenkint minden tojásért egy huszfrancost számlált le a tenyerébe.
Azután becsukódott a vasajtó; a négy férfi hátára vette üres bőröndjeit, s a honnan jött, arra megint eltávozott. Ezek merész dugárusok voltak, kik a földalatti katakombákon át a falukról friss élelmi szereket csempésztek be az ostromlott Párisba; hanem azokat csak olyan emberek vehették, a kik képesek húsz frankkal fizetni egy tojást s kétszázzal egy tyukot.
Nekem kábult volt az agyam; a sebláz utólért már, úgy hogy mindent, a mi körülöttem történt, úgy veszek most, hogy magam sem tudom, álmodtam-e azt, vagy valóban láttam?
Nem emlékszem rá, hogy a hadastyántól kérdeztem volna valamit, vagy hogy az mondott volna valamit.
Hanem a mint a négy férfi eltávozott, ő ismét meggyujtá zsebbeli lámpáját s odalépett a vasajtóhoz. Annak závárán kifelé nem volt kulcslyuk; valószinüleg azért, hogy tolvajok be ne mehessenek rajta. Hanem a helyett volt rajta egy furfangos intézmény, mely megint a rendőrségnek teszi lehetővé az ilyen zárt ajtókat kinyithatni s a házak földalatti helyiségeit szemügyre vehetni. Az ilyen vasajtókat a kormány készítteti s van azokon kívülről két négyszögletes fejű csavar, a miket lehet jobbra is, balra is csavargatni, minden siker nélkül; hanem az, a ki tudja a számot, hányszor kell az egyiket jobbra, a másikat ugyanakkor balra csavarni, képes ezekkel kinyitni a závárt. Valami fortélyos combinatiója ez a «végtelen lakat» s a remontoir óra gépeinek.
A vasajtó előttünk is megnyilt kisérőm varázsló művészetétől, s ő a szűk pinczegádoron fölfelé előre tolt engemet. Ott világosság volt.
A mint a hatodik lépcsőfokra felértem, megláttam a világosság eredetét; egy vasrámába foglalt egyetlen vastag tükörüvegtábla bocsátá azt keresztül.
Ez ablakon át egy fényesen kivilágított terembe láttam, melynek boltozatai és tömör oszlopai elárulák, hogy az pincze. De a falak drága gobelin-szőnyegekkel voltak fedve s a padozat szintén. A nagy, tágas termet petroleum-lámpák világíták meg.
Középen volt egy terített asztal, megrakva vad és szelid sültekkel, kocsonyákkal, pástétomokkal, boros palaczkok batteria számra s ezüst jégtartó vedrekben a frappirozott pezsgő.
És ez asztal körül ültek az én ismerős barátaim és barátnőim.
Hogy vigan voltak, azt bizonyíták a padlón elszórt üres palaczkok; hogy kedélyesen mulattak, azt sejteté a fesztelen pongyola, melyben urak és úrhölgyek a társadalmi feszes szabályok alul magukat emancipálták.
Egy kereveten ült Olympia; mellette ült Skrzibinszky a tábornok, ölében ült a kis «Dudu, az öleb».
A tábornok megcsókolta Olympiát, Olympia megcsókolta a kis kutyát, s a kis kutya megcsókolta a tábornokot.
A «Frére et cochon» szerkesztője, kedves barátom, egy székre felállva, deklamált egy tréfás paródiát a franczia-német háborura, mely féktelen hahotát gerjesztett sikamlós élczeivel, míg Grandsac bankár egyik toasztot a másik után itta a győzelmes ellenség tiszteletére; részeg volt már, kibeszélte, hogy neki a franczia sereg minden veresége félmillió nyereséget okozott a börzén, s ha a németek Párisba berukkolnak, aznap ő egy kerek millióval fog gazdagodni. S az urak és úrhölgyek poharai összecsördültek, mindenki éljenzett; csak a kis kutya ugatott mérgesen.
Minden arcz hevült volt már, kaczagott, vihánczolt az egész társaság, nem volt már senkinek kitől szégyenleni magát; ekkor megnyilik egy oldalajtó s belép rajta Joconde, a vén szakács, fehér sipkásan, fehér kötényesen, s komoly pathoszszal hoz egy felemelt ezüst tálat a két tenyerén, s ezen tálon fekszik egy hosszú katonakenyér: az én véres kenyerem!
– Qu’est que diable qu’est que cela?! Mi az ördög lehet az?
A szakács tréfás prosopopæiával præsentálta az ezüst tálat.
– Ime egy egész katonaprófunt, melyet az imént hozott a mossiö Aladár ajándékba a madamenak, rám bízva, hogy adjam azt át, és mentsem meg vele az éhhaláltól. Ezt a csatatéren foglalta el. Ez a dessert!
Hah; milyen tombolás, milyen hahota, milyen bruhaha fogadta ezt az ötletet.
– Egy egész komisz kenyér! Hahaha! Csatatéri troféum! Mossiö Aladár ajándéka! Lássuk ezt a szabadító angyalt!
S az én véres kenyerem kézről-kézre járt, megtapogatták, a levegőbe hajigálták, utóljára Olympia kezébe jutott; az undorodva veté el magától.
– Fi donc! Hisz ez ragad!
Csak a kis «Dudu» nyalta meg a kenyeret.
… Igen, az az én vérem volt rajta.
Azután egyszerre eloltotta valaki a petroleum-lámpákat, s sötét lett a teremben…
… Vagy csak az én szemeim sötétültek el egyszerre?
Talán mindaz, a mit láttam és hallottam, nem volt egyéb, mint a paroxismus lázas tüneménye, a mit seblázam idézett elő?
A kivilágított spelunka, a dobzódó bacchanál, a tündérnő undorgerjesztő átalakulása, a hazát káromló ördögök, mind csupán az én kábult agyam rémképei voltak?
Én azt hiszem.
És még azután is sokáig önkívületben voltam.
Azalatt, míg a kórházban feküdtem, hová valószínüleg ama hadastyán szállított, még sokszor álmodtam ily borzasztó látványokat, miket nem mernék most senkinek elmondani, mert a szemembe nevetnének érte.
Álmodtam azt, hogy a németek bevonultak Párisba.
És aztán, mikor kivonultak Párisból, akkor a francziák egymás között vesztek össze.
És láttam a franczia tricolort és a vörös zászlót egymással szemközt lobogni s a közös vihartól rongyokra tépetni. Ez is álom.
És hallottam, a mint a Mont-Valerien ágyutekéi lecsaptak Páris utczáin, s a pukkanó bomba után az omladozó paloták robaja következett.
És láttam a kórház ablakából, hogy építenek barrikádokat francziák francziák ellen.
És azután láttam, a mint férfiak és nők, minők az én barátaim és barátnőim, petroleumos korsókkal szaladgáltak végig az utczán, s a kőolajba mártott szivacsot behajigálták a boltokba és bazárokba. És láttam a hôtel de ville, a Tuilleriák, a Palais royal, a szinházak, a Louvre fekete füstjét végigterülni az égen; s a lángok között a füstfelhők alatt láttam a francziák ezreit és ezreit egymásra rohanni szuronynyal, a hogy soha ellenség ellen nem dühöngtek, és őrjöngő viadalban egymás testén keresztülgázolni.
Ez mind csak álom volt, jól tudom; előidézve seblázam által, s nem merném azt valakinek elmondani, mert bizonyosan kinevetne érte. Pedig olyan elevenen állt előttem mindez, hogy szinte érzem most is az égő petroleum bűzét; és szinte hallom most is a tűzbe dobottak utolsó átok-ordítását.
Pedig hát ez mind csak képzelet, és nem történt meg soha. A mi logice lehetetlen, az physice is lehetetlen.
Hanem engem sokáig kínzott az a hallucinatio, hogy hátha valóság az, a mit én kórágyamon álmodtam.
Alig várhattam, hogy annyira felüdüljek, hogy a kórházat elhagyhassam s bizonyosságot szerezhessek magamnak kétségeim közepett.
A mint az utczára kiértem, a legelső embercsoportot, a mit együtt találtam, megszólítám s elkezdtem tudakozódni:
– Hol vannak az én barátaim? Hol van madame Olympia? hol van Skrzibinszky tábornok? hol van a «Frére et cochon?»
Egyszerre tíz kéz ragadott meg e kérdéseimre. Ki torkomat, ki galléromat, ki üstökömet vette igénybe.
«Petroleur! Communard!» hangzott felém minden torokból.
Tudom is én, hogy mit tesznek ezek a szavak! Én aludtam.
De nyakonragadóim nem akarták azt hinni.
«Versaillesba vele! A hadi törvényszék elé vele! Az akasztófára vele!»
Úgy látszik, ez a három hely egy adreszre szólt, csupán különféle utolsó postával.
Többé lélekzethez sem hagytak jönnöm. A kezemet hozzákötötték egy torzonborz blouseos emberéhez s lovas csendőrök közé fogva, egy csoport ágról szakadt ficzkó társaságában elhajtottak Versaillesba.
Tehát még csak nem is nézhettem körül Párist, hogy valóban álmodtam-e, vagy igazán láttam, hogy a Louvre, meg a Tuilleriák palotája leégett.
Útközben a hozzám kötözött blouseos ember mulattatott.
– No citoyen, most egyenesen veszteni visznek. Csak végy búcsút az életedtől. Ha megfogtak, akkor meg is lőnek. Két óra mulva egyikünk sem él. Éljen a commune! Most egy közös árok lesz nekünk a commune. Azon légy, hogy legfelül maradj az árokban, hogy a feltámadás napján könnyen felkelhess. Ha van még egy szivarod, gyujts rá, s ha veszteni visznek, add ide nekem, hadd szívom tovább, míg rám kerül a sor.
Hát épen úgy tettem. A versaillesi hadi törvényszék udvarán elővettem az utolsó szivaromat, s rágyujtottam keményen.
Biz ez furcsa dolog lesz, gondolám magamban, ha most a francziák lőnek főbe azért, hogy velük együtt harczoltam; hanem hát így tarka az élet.
Nemsokára nevemet hallottam kiáltatni a segédtiszt által; elővezettek; bevittek a vésztörvényszék elé. A szivaromat odaadtam a borzas citoyennek, nem tudom, eltartott-e neki addig, míg veszteni vitték?
Az elnök azt kérdezte, ki vagyok, mi vagyok?
Mondtam neki, hogy magyar vagyok.
Erre azt mondá, hogy elmehetek az ördögbe, máskor maradjak otthon.
Azzal megfogták a karomat s kivezettek a házból. Nem is nagyon bántam.
De még most is csodálkozom rajta, hogy minő csoda lehetett abban, hogy erre a szóra szabadon bocsátottak. Hát mégis volna annak valami haszna, ha az ember magyar? Soha se hittem volna ezt!
Még aznap elküldtek per Schub oda, a hol a paprika terem. No nem Cayennebe; hanem csak haza Dorozsmára. Ott terem a leghiresebb paprika tudniillik.
És már most hát ismét itthon vagyok!
Tessék elképzelni! Marie még most sem ment férjhez; rám várt; pedig már holt hiremet is hozták neki. S még mindig hű hozzám.
Csodálatos ez az itthoni asszonyféle!
Már most mit csináljak idehaza?
Ha meg akarok házasodni, valami hivatal után kell látnom.
Természetes!
A papám előkelő államhivatalnok.
Most csak azon gondolkozom, hogy mit fogadjak el a sok közül?
Tanfelügyelőnek neveztessem-e ki magamat Lika-Krbava megyébe, a hol nincsenek még iskolák?
Vagy főispánnak Erdélybe, a hol még senki sem ismer?
Vagy osztálytanácsosnak a közlekedési miniszteriumhoz?
Vagy törvényszéki elnöknek Liptóba?
Vagy honvédezredesnek a szabadságolt állományba?
Vagy igazgatónak az államvasutakhoz?
Vagy elnöknek a Bodrog-Szamos-Hernád-szabályozáshoz?
Vagy intendansnak a létrehozandó új operaszinházhoz?
Vagy hirlapot adjak ki, biztosított anyagi jövendővel?
Vagy megválasztassam magamat képviselőnek, ultramontán radikális programmal?
Vagy új franco-magyar bankot alapítsak?
Mert én ezekhez mind egyformán értek…
… Akkor aztán, nem bánom no, elveszem szegény Mariet!
Ez még akkor volt a régi jó időkben.
Darkaváry Lőrincznek volt akkora birtoka, mint egy uralkodó herczegnek, teszem: a monacói herczegnek; volt annyi jövedelme, mint egy császárnak, például Soulouque császárnak, és korlátlan uralkodása, mint egy királynak, gondolom: a siami királynak, a kivel még két fejedelmi tulajdonságban volt analogiája: egyik a czím hosszuságát illetőleg, melynek czikornyáiból ha csak egy is kimaradt a hozzá intézett levél borítékjáról, nem fogadta el, azt mondta: «bizonyosan valami jámbor hasonnevű szentgáli nemesnek szól, vigyék annak!» a másik pedig azon büszkeség, hogy a siámi király a fehér elefántok ura, Darkaváry Lőrincz pedig a fehér bivalyoké, a mi az egész országban másnak nincs.
Birtokai négy vármegyében feküdtek, mindegyik saját jószágigazgatóval, tiszttartókkal, kasznárokkal, ispánokkal ellátva. Bérlővel szóba nem állt. Legnagyobb birtoka, melyben legtöbbször otthon volt, hol székhelyét tartotta, Bakonyberek vármegyében feküdt (a név költött); még ennek a vármegyének is parancsolt; még pedig ugyancsak parancsolt: másod alispán, volt s igen erélyes megyefőnek tartották, a mit úgy érdemelt meg, hogy ritkán látott ugyan a hivatala után, okosabb mulatságai voltak; hanem mikor alárendeltjeivel összejött, olyankor souverain goromba volt. Azt az egyet el kell róla ismerni, hogy a rablók, szegény legények üldözésében fáradhatatlan volt. Ez egy neme volt a sportnak rá nézve. Egy ilyen kipéczézett nyomorult ficzkót, a ki a statárium ellenére pinczét tört fel, mert szomjazott, vagy buzás-vermet, mert éhezett, a mi ugyan egyik sem jogczím, s aztán a nyakát menteni kimenekült az erdőre: a bolond! annyi «fa» közé! azt azután három vármegye egyesített pandurjaival berekből bozótba üldözni, ha valahol irgalmas emberek házánál megbuvik, azokat is, mint czinkosokat nyakon fogni, ilyenformán egy zsiványból ötvenet csinálni; a hajtóvadászaton, hol ember a vad, azt önvédelemre kényszeríteni, míg a könnyelmű ficzkóból gyilkos, hirhedett pandurölő haramia lesz, s elvégre aztán cserepárok, uhlánusok segítségével egész hadjárat mellett sarokba szoríttatik, nem menekülhet, s akkor aztán a házat a fejére gyujtatni, beleégetni. Ilyen vadászatokban kitünő intézőnek tartották Darkaváry urat.
Saját kastélya, mely mélyen a Bakonyban feküdt, a hivatás és szenvedély követelményeivel egybehangzólag volt építve; vízárok vette körül, azon belül bástyafal, lőrésekkel, felvonó-híd vezetett kapujához; a kastély teteje vaslemez volt, hogy fel ne gyújthassák, s az ablak-védő táblák kemény fából, oly sűrűn kiverve szegekkel, hogy azok közt golyó át nem hatolhatott. Éjjel-nappal az őrtoronyban fegyveres őr állt s hat pandur állt készen az őrszobában. Azonkívül a tiszti lakok, vadászházak oly kitünő strategiai rendszerrel voltak a kastély körül elhelyezve, hogy a vészharang egy jeladására egész felmentő sereg siethetett a netaláni támadókat körülfogni.
A kastély emeletén volt egy titkos kamara, melybe csak a nagyúr hálószobájából volt bejárás. Ennek minden fala, padlója és boltozata vassal volt kibélelve, s fecsegő titkárok, kiknek néha megadatott a szerencse, hogy e kamrába behivassanak, tündérmeséket tudtak arról a kincshalmazról beszélni, a mit e titkos üreg rejteget, a honnan aztán dobasz zsákokban hordták ki urok parancsára az ezüst és aranypénzt; az ur nem tartott másféle pénzt, s mindannyian azt állíták, hogy annyia maradt még ott, ládaszámra, hogy azt lehetetlen embernek valaha elkölteni.
Ezt a sok kincset Darkaváry még atyjától örökölte, ki igen jó gazda volt és nagyon fukar, s a két devalvatiót annak idején szerencsésen tudta felhasználni, s különösen felszedte magát az 1816-iki inséges évben; három éven át felgarmadolt gabonáját mesés árban adva el.
Mindenki úgy tudta, hogy a «vas szoba» kifogyhatatlan.
Pedig Lőrincz úr hozzá tudott látni. A fukarság ösztöne rendesen át szokott ugrani egy nemzedéket; a nagyapától csak az unokák öröklik azt. Az apa gondoskodik róla, hogy kénytelenek legyenek «ez» öröklésre.
A darkavári kastély téli vadászatai nem csak Magyarország, de a külföld sportkedvelői előtt is hiresek voltak. Az uradalom roppant erdőségeiben a hajtóvadászatnál nem is számítottak kevesebbre ezer embernél. Nyitva állt kastély és tanya urnak és szegénynek, az egyiknek, hogy mulasson, a másiknak, hogy szolgáljon, mindkettőnek, hogy torkig lakjék.
S itt egy nagyszerű vonását a brutalis generositásnak jegyzék fel életiróink a kis-királyról. Hogy a vadászatokról összecsődülő tömérdek jobbágynépet ne legyen kénytelen kastélya közelében tűrni, s hogy azok mégis illendően el legyenek látva, azt gondolta ki, hogy az úrlakához közeleső s uradalmának nevét adó Darkavár jobbágylakosait kibecsülteté házaikból (Németországban úgy hítták azt, hogy «Abmeierung»), kifizette minden háznak, teleknek az árát: egy parasztot sem hagyott ott; hanem aztán vadászatok alkalmával a hajtók seregét szállásoltatta el az üresen maradt paraszt-lakokba, miket az év többi szakában nem lakott senki. Nehogy pedig a szent ecclesia kárát vallja egy egész hitközség ilyetén megsemmisítésének, a nyáj nélkül maradt pásztornak minden eddig a hivektől kapott jövedelmét megkétszerezte, a templomnak új tornyot építtetett, abba órát tétetett s olyan harangokat állíttatott bele, mint egy székes-egyház tornyába s azontul is mindennap misézett a plébános, hétköznap az üres padoknak, vasárnap a tiszteknek, sátoros ünnepeken a földes-uraknak.
A darkavári vadászatok hetekig tartottak s a mulató napok hevélyét fölválták fényes tánczvigalmak, szini előadások a várkastély szintermében; rendes eredményeik voltak a rakásra lőtt vadakon kívül egy pár agyonlőtt hajtó és jáger, egynehány többé-kevésbbé komoly kimenetelű párbaj és egy-egy elszöktetett leány.
Egyik sem volt országos baj, a meglőtt jáger özvegye kapott nyugdijat és másik jágert; a párbaj sebei behegedtek, s az elszökött leányokat valaki majd csak férjhez vette.
Darkaváry Lőrincz nem volt nős. Legalább a szó canonicus értelmében nem. Szerette a változatosságot s volt nagy módja benne.
Nem volt ő «csábító». A csábítás plebejus bűn; igazi aristocrata csak válogat és fizet, vagy nehezebb esetekben erőszakkal ragad el s verekedik vagy fizet. Csalni, lopni a szerelmet csak a pimasznak való.
Azért mindig volt háziasszony a kastélyban, a kit a vendégek nagysádnak czímeztek s a kinek a háziur kezet szokott csókolni.
Igaz, hogy nem soká tartott nála a tisztelet. Minthogy nagyon gazdag volt, nem tudott odáig emelkedni, a hol a nők tisztelete kezdődik. Nem találkozott más fajta nővel soha, mint a ki eleinte haragszik ugyan, hanem aztán meg hagyja magát engesztelni. Arra meg büszke volt, hogy rangjához és birtokához illő asszonynyal oszsza meg háza uralmát. Szolgáltatni akarta magát mindenben, még a szerelemben is.
És mindennyi hatalomhoz és élvezethez a természettől is el volt látva minden kegygyel. Erős, túlizmos termet, megedzve férfias testgyakorlatok által; elpusztíthatatlan egészség; nemes, szabályos vonások; sűrű fekete göndörhaj, szemöld, szakáll, büszkén felkunkorodó bajusz; villámló szemek, piros arcz és ajkak; a daliák eszményképe; s mindezekhez ama biztos fellépés, melylyel az ellenállást nem ismerő, ellenmondást nem tűrő dynasta, férfiaknál és nőknél egyiránt diadalmas fölényt gyakorolt; s ha mindezekhez hozzáteszszük, hogy teljes mértékben birta azt az ékesszólási készséget, mely emelve egy dörgő hang által, segítve hangzatos phrasisoktól, a nagy tömeget magával szokta ragadni: el kell ismernünk, hogy Darkaváry Lőrincz minden tekintetben megérdemelte azt a hizelgő czimezetet, a mivel őt a népszerű közvélemény felruházta: «a kis-király», mely szó e szerint nem egy olyan urat jelent, a ki nagy helyzetében kicsiny; hanem egy olyant, a ki kicsiny helyzetében nagy.
A fejezet czíméről mindenki kitalálja, hogy egy nagy alkotmányos hadjáratot fogunk végig nézni.
Bakonyberek megyében a fehér toll és vörös toll pártja készül.
Ne fuss el tőle kedves olvasó! Egy csepp politika sem lesz benne. Tudom, hogy megelégletted, s nem szaporítom szenvedéseidet még szépirodalmi uton is. Nem politikai pártok harczoltak itten. Nincs szó a kor nagy eszméiről, vallásszabadságról, népfelszabadításról, közteherviselésről s azoknak tolmácsairól; itt csak a következő nagy világeseményen fordul meg a jövendő sorsa: miszerint, hogy a három év előtti tisztujításon a vörös tollas párt csak oly feltétel alatt egyezett bele Herendy Gábor I-ső alispánná választatásába, hogy ha az ugyanakkor II-ik alispánná megválasztott Darkaváry Lőrincz a jövő választáskor I-ső alispánná emeltetik; Herendy Gábor helyet ád, s maga elmegy septemvirnek, ha viszik. Most azonban jön a három év vége, Herendy Gábor se nem megy, se nem vitetik septemvirnek; hanem meg akar maradni I-ső alispánnak, a mi a II-dik alispánra nézve oly óriási sérelem, hogy ha ez nem elég ok Bakonyberek vármegye fenekestől felfordítására, akkor minden eddigi európai háborút alaptalannak nevezhetünk.
A vörös toll jelöltje, trónkövetelője és hadvezére e szerint Darkaváry Lőrincz maga.
Ez is szép sport.
Legelső feladata a hadjáratnak a hadsereg cadre-einek összeállítása.
A Darkaváron tartott előértekezletben a vörös toll pártja elkészíti az új tisztviselői kar lajstromát; mely azon esetben, ha a vörös toll győz, a mostaninak helyébe fog lépni. Az alispántól elkezdve, le az utolsó esküdtig, mindenki kilöketik, a ki nem a vörös tollhoz tartozik. Régi érdem, szorgalom, gyakorlottság, tudomány nem véd meg senkit. Van fiatal erő elég s aztán «a kinek az Isten hivatalt ád, észt is ád hozzá». Kivételt képeznek az öregek közül csak azok, kik föltétlenül csatlakoznak a vörös tollas párthoz.
Mikor aztán az új tisztviselői kar meg van állapítva, következik a párt diadalra jutására szükséges költségvetés. Az érdeklettek közt egy aláirási ív kering. Minden résztvevő aláirja egy évi leendő fizetését. Együtt szép összeg az. Az oroszlánrész mégis a fővezéré marad. Ő az összes költségek felének viselésére ajánlkozik; ezért a jelenlevők részéről egy lelkesült éljent kap, melyhez a tisztelt olvasó legyen szives még egy «éljent» hozzá adni, mert bizonyos lehet felőle, hogy a másik felét is Darkaváry úr fogja megfizetni. Az előleges értekezlet végződik egy nagyszerű lakomán, melynek végeztével a nemes szövetség tagjai azzal a szóval válnak el egymástól, hogy «most azután dolgozzunk!»
És kezdődik a dolgozás.
Legelőször is a hivatalában senki sem dolgozik semmit. Minden ember megy faluzni, kapaczitálni, s dolgozza a közvéleményt.
A darkavári kastélyban e naptól fogva egyik szekér a másikat éri s annak az utazója mind nagyban dolgozik.
Jön a ferdenyakú jószágigazgató, kinek a nyakát tán a folytonos hizelkedéstől felejtette úgy az Isten, s jelenti egész alázatossággal, hogy a parancsolat, melyet a földesúr méltóztatott a tiszttartókhoz, kalmárokhoz, ispánokhoz menesztetni, hivatalból rögtön elbocsáttatás fenyegetése mellett, nagy akadályra talál azon körülményben, hogy az uradalmi tisztek épen most vannak azzal a kényes hivatással elfoglalva, hogy a feles földek termékét a nemes szavazó uraktól beszedjék. Ez nagy veszekedéssel jár, ilyenkor nem lehet korteskedni.
– No hát hagyják abba a felezést. Ne osztozzanak most az ispánok kukoriczán, ne üldözzék az erdőmesterek az erdőpusztítókat, a vadászok a vadorzókat, hanem fogjanak szavazatot. Igérjenek ingyen fát a nemes uraknak az erdőről, kenderföldet a feleségeiknek, feles kukoriczaföldet; a bordézsmálást csinján hajtsák végre: inkább a magukéból adjanak.
Ilyen utasítás mellett aztán lehet győzni a tisztujításon; de a tiszttartóknak s végül a jószágigazgatónak lehetetlen világos számadást előterjeszteni az idén, a min azok nagyon szomorkodni fognak.
Azután jön az uradalmi fiskális. Sebes beszédű, sebes járású, sebes mozgású kis sajtkukacz ember. Úgy beszél az alispánnal, mintha ő volna annak az ura, csak úgy parancsolgat neki. Ezt a pert meg kell szüntetni, mert alperes nagy befolyással bir Tyukmándon, a honnan harmincz szavazat kerül ki. A birkócziaknak a tagosításnál át kell engedni minden erdőt, a hogy kivánják, mert különben negyven szavazat bánja. Valami húsz hires verekedő falusi legénynek bűnvádi pert kell akasztani a nyakába rég feledésbe ment kocsmai kihágás miatt, (fehér tollasok) hadd üljenek benn a tisztujítás napja után egy napig. Ezek ellen tanukat kell esketni. Némely tanunak az emlékezetét is fel kell frissíteni. Az mind nem megy pénzontás nélkül.
Megérkezik a saruházi plébános is. A teremtő a gömbölyüség architecturáját alkalmazta rajta. Egyszerre két széken ül, mert egyen nem fér el; mégis olyan gyors, oly fürge; eleven mozdulatai kisérik eleven mondatait. Hatalmas szónok a kathedrában, tudja a népet fanatizálni s ennélfogva nagy segítség.
Igen jó tervei vannak főtisztelendő úrnak, a mik a győzelmet elősegítik. Az ellenfél protestans; ezt a körülményt fell kell használni. Szükéges, hogy Darkaváry úr mellett a nép fanatizálva legyen; annálfogva nagyon jó lesz, ha Darkaváry úr «demonstrál». A megye minden helyiségében illendő lesz a plébános uraknak új misemondó ruhákat küldeni, a nagyobb községeknek új harangokat, vagy áldozó kelyheket, a miről a hivek láthassák, hogy jelöltjük a hit igaz bajnoka. Sőt, hogy teljes sikere legyen a működésnek, szükséges lesz a darkavári uradalomnak a püspökséggel folytatott repositionalis processusát amicaliter complanálni, hogy az engedékenységért viszontszivességül a püspök pásztori körlevelet bocsásson a diœcesis plébánosaihoz, a veres toll győzelmére erélyesen közreműködés parancsával.
Minden áron!
A per megszüntetése ugyan nagy érvágás az uradalomnak, a fiskális protestál is ellene; de hát Ecclesia præcedit, már benne van az ember a hadkészületben, tovább kell menni. Csatlakozik a táborkarhoz Tóbi, az uradalom összes kocsmáinak bérlője; ő lesz a tábor élelmezési biztosa. Olyan csodatevő, a kinek a kezében egy darab krétából kettő, egy pint borból két pint bor válik. Megalkusznak vele látatlanban, egy nem sejtett számú vendégsereg nem tudni hányszor megjelenése alkalmával tetszés szerint kiszolgáltatandó bor, pecsenye meghatározhatatlan mennyisége iránt, beleszámítva az összetörendő palaczkok, tányérok mennyiségét.
Azután jőnek a körutat végzett alsóbb hivatalnok-jelöltek, szolgabiró, esküdt, fiskális.
Végre megérkezik a főember, nemes Harcsás uram, a kortesvezérek leghirhedettebbje. Haja boglyas, képe veres, orra félre van ütve valami nemesi előjog melletti küzdelem emlékeül, bajusza kacskaringósra kisodorva, mint egy óriási dugóhuzó, a szájába kurtaszárú pipa, melyet soha a fogak közül ki nem ereszt, a míg a szobába nem lép. Az előcsarnokban kiveri a bagót a pipájából a tenyerébe s megkinálja vele az ott ácsorgó czigány primást: (ez is dolgozik) «kell-e bagó, Csicsa?» Annak meg hogy ne kellene? «No ne busulj, a míg engem látsz!» Azzal benyit az úri társaság közé.
Nagy diadallal fogadják.
«Tessék helyet foglalni, Harcsás uram; mi tetszik, thea, vagy csokoládé?» «Majd csak a papramorgónál maradok.»
Darkaváry ur maga tölti meg neki a poharát s koczint vele egymás egészségére. Azután szivarral kinálja, az nem kell neki, marad a pipánál, hoznak neki debrőit; a reménybeli szolgabiró maga tartja oda a fidibust, mig Harcsás uram lelket szív a szortyogó pipába.
Akkor aztán ő is leereszkedik egy karszékbe, s rákezdi pálinkarekedt hangon, hogy «minden jól van már?»
S akkor aztán addig fujja részletes előterjesztéseit, míg kisül, hogy «semmi sincs jól».
Ez a sok kaputos úr mind nem ért a «dologhoz». Még elrontják a dolgot, a hova mennek.
Spongyia Marczi… (hohó! Elébb el kel mondanunk, hogy a vén kortest azon a néven, melyet részben apáitól örökölt, részben a szent keresztség utján kapott, ugyan senki sem ismerte, hanem háta mögött mindenki Spongyia Marczinak nevezte; levén az a viszony közötte és a bor között, a mi a szivacs és a víz között szokott lenni) tehát Spongyia Marczi azon kezdte előadását, hogy a szolgálatkész pipagyujtó fiatal aspiranst ököllel oldalba apostrofálta s rajta kezdé a leczkét.
– Ihol van ni mingyárt ez az ifju úr! Azt gondolja, hogy úgy kell a nemes uraknak beszélni, a hogy az ujságba irnak. Még meg is dicséri az ellenfélt s azt beszéli, hogy mi csak princzipiumokért küzdünk. Bezzeg sajt! Majd kimaradnánk igy a hóból szépen! A ki ujságba akar irni, irja meg, hogy milyen derék úr a mi jelöltünk, mondja el, hogy győzedelmünk bizonyos; de a piaczon ne declamáljon. Ha az ember háboruba készül, legelőször is el kell venni az ellenségnek a kedvét. Erről már én gondoskodtam. A mult éjjel Herendynek az első viczispánnak a gyümölcsös kertjében mind az ezerkétszáz fiatal gyümölcsfáját tőbül kifürészelték.
– De hisz ez vandalismus; jegyzé meg rá az ifju neophita.
– Hát micsoda? Tanulja meg, hogy kivel van dolga! De még majd a «vörös kakas» is következik. Hát mikor Komárom vármegyében azt tettük, hogy összekerestünk négy szopornyikás lovat, azt összefogtuk; egy úri barátunk behajtatott vele a tarka tollas párt alispánjának udvarába s oda szállt éjszakára. Annak drága szép angol paripái voltak. Reggelre mind megkapta a lóbetegséget s harmadnapra mind agyonlőhették. Ez volt csak a helyes tréfa!
A reménybeli szolgabiró csak a fejét rázta hozzá.
A többiek hallgatták Spongyia Marczi tanácsát, mint az oraculumot.
– Nincs különben, szólt az, égni nem akaró dohányát kis ujjával megtömögetve; első dolog az ellenség meggyöngítése. A mely faluból sok szavazat vár reá, abban czédulkákat kell elhányatni, azzal a fenyegetéssel, hogy a tisztujítás napján gyujtogatás lesz; nem árt egy-egy górét fel is pörkölni, akkor aztán az egész nemes atyafiság otthon marad féltében. A gyávaháziak békeszerető emberek; azokat meg lehet rémíteni azzal, hogy verekedés lesz, s mind otthon marad a felesége mellett; elő kell venni a nemesek lajstromát s a «dubitatus nemeseket» az ellenpártból ki kell jelölni, a kik szavazatuktól elüttessenek. Végre el kell hiresztelni, hogy ha a fehér toll győz, minden nemes kétszer annyi adót fog fizetni, mint a paraszt. Ezt megértik. Azután következik a saját magunk megerősítése. Itt a legelső feladat pedig a nagylapáti nemességet megnyerni. A kinél azok állnak, azé a diadal. Azokkal senki sem mer kikötni, ha az élete kedves. Azoké a legelső hely. Kivált ha a főverekedő, a Rácz Miska kibocsáttatnék a vármegye tömlöczéből.
– Tehát meg kell nyerni őket! Ez volt az általános vélemény.
– Csakhogy nagyon rátartó ficzkók; szűré a szót a foga közül a vén kortes. Százhuszan vannak egy tömegben s egyik sem jön az egész csapat nélkül; s fejenként tíz forintot kérnek.
– Megadatik! volt rá a válasz.
(– Nem kapnak azok abból többet ötnél! gondolá magában Spongyia Marczi: ő levén a közbenjáró.)
– Aztán egy kis pauschale a vezér uraknak; mert a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mindig velük kell lenni az embernek a kocsmában, hol az ember egészen föláldozza magát.
Az áldozat méltányoltatik.
– Nagyobb diadal okáért össze kell szedni a szomszéd vármegyékben lakó nemességet, a kiknek valami jussa van Bakonyberek vármegyében, s a tisztujításra Tiszán-Dunán keresztül ide fuvaroztatni őket a szavazásra. Erre a gondolatra a fehér tollasok nem jönnek. Nincs is pénzük hozzá. A koldusoknak!
Ez is igen életrevaló ajánlat.
– És a mi a legszükségesebb: minden faluban ki kell tüzetni a zászlót érdemes jelöltünk nevével. Ez is kerül némi költségbe itt amott, nem a zászló, hanem a kitüzés. Az olyan községekben, a hol az ellenfél uralkodik, egy-egy rongyos tetejű ház gazdáját meg kell biztatni, hogy új födelet kap a háza, ha megengedi valamelyik mohos lyukba kitüzetni a mi zászlónkat, s bevert ablakának és fejének az árát aranynyal térítjük meg.
A zászlók luxusa el nem maradhat. Lesz háromszáz lobogó. Tán a waterlooi ütközetben sem volt több.
Végül jön a java.
– Aztán itt van az, a mi legtöbbet ér, szólt félszemével hunyorítva a kortes s előhuz bekecszsebéből egy zsiros, szurtos papirost. – Ez a nóta!
Miféle nóta?
Egy gúnydal, egy pasquill, egy ocsmány versemény az ellenpárt minden személyiségére; különösen az első alispánra Herendyre, melyben az gyalázatosan kigunyoltatik; elmondják róla, hogy ifju korában iskolamester volt, (nagy bűn ez!) a felesége sem kiméltetik, az egy vén banya, kit a férje csak pénzeért vett el; a kisasszonyuk is belekerül, az kendőzi az arczát fehérre, s minden vőlegénye által cserben hagyatik. És így tovább ebben a genreban.
– De már ez nem járja! kiált fel méltatlankodva a fiatal szolgabiró-jelölt. Abba már nem egyezem soha, hogy egymás becsületében gázoljunk s még az ártatlan nőket is sértegessük.
– Már ezen pedig a pap sem segít, szól nevetve Spongyia Marczi, mert ez már nótára is van téve s minden faluban énekelik a hiveink, s ez a nóta többet ér száz szónoklatnál, mert a ki meghallja, hogy az ellenjelölt iskolamester volt, elpudeálja magát s visszakullog.
– De már ilyen áron nem akarok tisztviselő lenni, dörmög a fiatal ember, s alig várja, hogy a kalapjához juthasson és elosonhasson a társaságból.
A többiek pedig örülnek rajta, hogy elment. Bolond ember: Tarna Eleknek hivják. Nem ide való! Spongyia Marczi, álljon fel az asztalra, s előbb szavalja el, azután pedig dalolja el élő szóval azt a remek pasquillt, mely olyan szépen oda talál mindenkinek, a hol legjobban viszket.
Azzal elhatároztatik, hogy ez a vers kinyomattassék, még pedig Lipcsében, minthogy idehaza a censura bizonyosan meg nem engedné. (De biz a sajtószabadság sem engedné meg.)
Még ezután következik Spongyia Marczi javaslatára a nagy feladat: a községek sorba látogatása az alispánjelölt részéről. Darkaváry úr népies victoriadolmányt s pitykés lábravalót ölt magára, kanászkalapot tesz föl, s úgy járja végig a falvakat, sorba látogatja az előkelő nemesek házait, megölelgeti a feleségeiket, ölébe veszi porontyaikat, sorba poharaz a házi gazdákkal, neveiken szólitja őket, te-tu pajtás lesz velük; órát, bicsakot, kulacsot ajándékoz emlékül; elmegy a templomukba, letérdel az oltár előtt, kezet csókol a papnak; tánczol a csárdában a kortes-kolompos leányával, egyik falutól a másikig muzsikáltatja magát, banderiumokkal vágtat végig a vármegyén, s diadalkapukat csináltat magának, mozsarakkal ágyúztat, s sorra csókolja a fehérbe öltözött üdvözlő szüzeket; tart szabadságtól szikrázó rebellis szónoklatokat, s mikor agyonfáradtan hazaér a nagy körútból kastélyába, leül levelet irni a főispánnak, melyben biztosítja ő excellentiáját, hogy ha őt most győzelemre fogja segíteni az által, hogy első helyen candidálja, s a voksolást délutánig elhuzza, akkor ő az egész vármegyéjét áttereli a conservativ pártra; fentartva magának azt a szerencsét, hogy tiszteletét tehesse a főispán úri házánál. És a főispánnak hat eladó leánya van; és Darkaváry nőtlen férfi és jó partie, az ellenfele pedig vén, feleséges ember.
És ennyi lárma, veszedelem, pusztítás, veszekedés, pazarlás, háboruság azért, hogy valaki másod-alispánból első alispánná legyen!
Az egyiknek fizetése ezer forint, a másiké nyolczszáz: rangjuk pedig teljesen egyenlő.
A mozgalom pedig nőttön növekedik. Férfi, asszony, gyermek részt vesz benne. Utczán, uton nem jár senki valamiféle toll nélkül a kalapján: a rokonszenvező falvakban «éljent» kiabálnak a szekér után, melynek kocsisa az ő jelöltjük tollát viseli; de megdobálják ám a másik faluban, a hol az ellenkező párt tollasai laknak. A darkavári pártbizottság ülései permanensek: egyik kortesvezér a másiknak adja a kilincset. Mind jó hireket hoz; s mind pénzt visz el. Az ellenfél pártfőnökeit megvesztegetni: ez a főfeladat. Nehánynál sikerül az áttérítés, más semlegességet igér. Itt amott egy pár bevert fej is tanuskodik az alkotmányos joggyakorlat iránti érdekeltségről. Az is rendén van. Kicsinyekben szokja meg az ember a közjóért vérét ontani. S hogy a buzgalom nem szoritkozik az alsóbb nemességre, arról tanuskodnak az ezen időközben végbement párbajok, megindított becsületsértési perek, felbomlott eljegyzések, jó barátok, atyafiak, szerető párok között. De még a bécsi katonai főparancsnokságnak is meg kell érezni a mozgalmat s tiz mértföldnyi messzeségből egy kompánia cserepárt rendelni le a megye székhelyére, Bakonyváraljára, a hol soha sem feküdt még katona: – ha csak hideglelésben nem.
S mind ezt azért, hogy Darkaváry Lőrincz úr másod-alispánból első-alispánná legyen.
A választás előtti nap a kortesvezérek legkeserübb napja. Minden faluból összedobolni a veres toll párthiveit. A templom előtt megáldja az útnak induló sereget a pap, a kocsma előtt pedig megáldják ők a papot. A kortesvezérek lóháton nyargalnak körül s a két hetes kiabálástól egészen hangtalanná rekedve, nógatják indulásra a hiveket: a ki magától nem tud felkapaszkodni, azt felteszik a szekérre barátságosan, s aztán elől a lovas banderium, utána egy szekér a czigány-bandával, mely a zötyögős úton végig huzza a tisztujítási nótát, azután egy szekér egy nagy hordóval; azután egy másik, melynek még az oldalain is ülnek; középett a zászlótartó a nagy lobogóval, melyen arany himzéssel olvasható: «Éljen Darkaváry Lőrincz I-ső alispán!» Mindannyi a mi nótánkat énekli: