Azalatt a Sejtán házában folyt a dal, a dobverés, a csengetyűs nakara zörgése kihangzott az utczára. Telli a tánczhoz is értett, mint akármely utczai bayadér. A háremben úgy nevelték.

Hanem az mégis szívtelenség volt tőle, hogy szeretője előtt elhallgathatta, a mit atyjától megtudott, hogy annak csak egy napja van még élni.

A fukar ajtaján ismét zörögtek a lakatok és vasrudak; ő maga nyitotta azt ki Telli előtt, ő maga zárta be utána.

A leány kaftánja alatt egy erszényt rejtegetett: a fukar Sejtán bőkezű a bayadérek irányában. Midőn a gyaloghintóhoz ért, sietséges hangon mondá az öregnek: «hol van társad? hívd gyorsan: a harmadik kiáltás előtt a vadaskert alatt kell lennem».

Az öreg tudta azt jól: Petneházy volt akkorra odarendelve.

– Társam nincs itt, nem is jő elő hamar – viszonzá, – az imént három tolumbadsi ment erre részegen, azok belékötöttek, összeveszett velük, az őrjárat aztán mind valamennyit bevitte a gömbölyü toronyba, onnan reggelig ki nem eresztik őket.

Az oldaliszk nagyon megijedt e szóra.

– Mit tegyünk? Nem lehetne-e itt valakit találni, a ki helyette a palankinhoz állna?

– Ha sokáig keresgélünk, legfelebb tolvajokra akadhatunk, a kik bennünket kifosztanak. Nekem ugyan semmim sincsen, de neked…

– Hogyan jussak így be a várba vissza? nőruhában feltűnök; mindent kitudnak.

– Tanácslok valamit, a hintó ülése alatt van egy csomagba kötve férfiruha; gazdája ott feledte; azt vedd magadra, így visszamehetsz a várba, ha a basa gyűrűjét mutatod; azt hiszik, valami megbizott oglánja vagy, odáig majd én elkisérlek.

– De hol öltözzem fel itt az utczán?

– Hát eredj be a palankinba, ott senki sem lát meg.

Telli úgy tett; bement a palankinba és átöltözött. Nem is gyanítá, hogy azok Petneházy ruhái, a miket fölvesz. Mikor készen volt, az erszényt övébe rejté s ismét kilépett a palankinból.

Körülnézett: az öreg nem volt sehol. Kereste, suttogva hívta; nem felelt senki; egyedül volt az egész sötét utczában. Azalatt, míg átöltözött, a barát úgy eltünt a hintó mellől, hogy léptei hangját sem hallhatá.

Látva, hogy magára van hagyva, elkezde futni a vár felé; azt hivé, valaki fut utána, pedig csak a viszhang volt az, a mit a magas várfalak adnak. Elfulladva ért a várkapuig; mutatá az őrnek Abdi gyűrűjét; ha az őr kevésbé álmos, meg kellett volna ismernie remegéséből a nőt; így szabadon hagyá a kapun bejőni.

Az ismerős utczákon már visszatért az odaliszk bátorsága; itt többé nem rabolhatják ki; minden utczaszegleten katona állt, s az őrjáratok ellen megvédte Abdi gyűrűje. Sietett a vadaskert felé. A muezzim épen akkor kiáltott harmadikat, a midőn az alacsony kertajtón belépett. Hátranézett: nem jő tán épen e perczben Petneházy? vagy már talán itt is van? Ő türelmetlen szokott lenni. Mint a kik igazán szeretnek. Milyen kár érte, hogy már holnap meghal. Olyan szép ifju és meg kell neki halni!…

De minek mondaná ezt meg neki? minek rontaná el vele a mai napot? Hadd legyen még reggelig öröm, szerelem és mámor. Reggel úgy is ketté szakítja azt Abdi basa.

… Abdi basa azonban mást gondolt. A mint a piláf-árus történetét hírül vette, rögtön átlátta, hogy Petneházyt sokáig szem elől elbocsátani veszedelmes. Az ember ravasz, vagy legalább ravasz tanácsadói vannak; jobb lesz vele gyorsabban elbánni.

Azt tudta, hisz kegyes elnézése volt rajta, hogy Telli a vadaskert kioszkjában fog összejönni vélt férjével. Attól is tarthatott, hogy a nő elárulja férje előtt a veszélyt, mely feje fölött függ. Rosszúl ismerte leányát. Azért ezuttal megparancsolá Telli anyjának, hogy ma este leányát sehova se bocsássa; két mutefellikát pedig kiküldött a vadaskertbe, hogy rejtőzzenek el a kioszk ajtajánál, s a mint az éjjel egy fiatal férfi magyar köntösben az ajtón be akar menni, azt rögtön ragadják meg s vágják le a fejét.

Tellinek könnyen sikerült anyja tilalmát áthágni, ki nem volt előtte egyéb, mint egy megvénült rabnő, ajándékokkal, édes itallal épen úgy megvesztegethető, mint a többi. Ő az éjjel is kiment szokott kalandjai után, mik Abdi basa előtt mind Petneházy rovására mentek. A muezzim két kiáltása között pedig nem Petneházyé voltak a gyönyör órái.

A két mutefellika unhatta magát erősen a vadaskertben, rájuk levén parancsolva, hogy sem állóhelyükből megmozdulniok, sem egymással beszélgetniök nem szabad.

Mikor a muezzin harmadik kiáltása elhangzott, akkor hallatszott a kertajtó halk nyikorgása s utána közeledő léptek a kigyózó út porondján. A két mutefellika jól figyelt arra.

Néhány percz múlva a kioszkig érkezett a kire vártak. Egy karcsu ifjú magyar öltözetben. Arczát a sötétség miatt nem lehetett felismerni; – és nem is volt arra szükség.

A mint az ifjú alak a kioszk ajtaja felé nyult, hogy a kulcsot a zárba belétegye, egyszerre előugrott két felől a két mutefellika, egyik hirtelen hátraszoritotta az áldozat két karját, a másik épen olyan gyorsan lenyomta fejét, arczczal a föld felé, és egy handzsárvillanás alatt a fő hajfürtjeinél fogva a zsoldos kezeiben maradt. A holttestet félretevék a bokrok közé, a levágott főt beletették az érte küldött bársony erszénybe s korán reggel felvivék azt Abdi basához, ki épen akkor kapott Belgrádból, a fekete nagyvezértől egy megdöbbentő izenetet, mely tudatá vele, hogy az úgynevezett Ihánzádé Mehemet dervis nem egyéb, mint Gabriel Péter gyaur szerzetes, régi rabszolgája, a volt imámnak, ki míg Sztambulból száműzetése helyére Budára utaznék, egy kis faluhelyen meghalt; a rabszolga, egyedüli kisérője, felvette ura köntösét, titkos iratait, s most nem egyébért tartózkodik Budán, mint hogy a vár gyöngéit kitanulva, arról a keresztyén tábornak tudomást adjon, s a kurucz vezéreket, a kik még a portához hívek maradtak, elcsábítgassa. Vigyázzon Petneházyra, s a kémet akasztassa fel.

Abdi basa övébe dugá a levelet s asztalára helyezé a bársony erszényt a levágott fővel.

– Már vigyáztam reá; mondá, a levél szavaira felelve. Ez nem árul el senkit.

Azzal kifizetett a két mutefellikának kétszáz dinárt, megdicséré őket, s rájuk bízá, hogy most meg menjenek el az imám szállására, s a mint megkapják, minden szó nélkül vágják el a fejét.

Egy óra mulva jelenté a basa teskeredsije, hogy a mutefellikák visszatértek; az imámot nem találják sehol, hanem iróasztalán leltek egy levelet, az Abdi basának szól; tudja meg, mi van benne.

Abdi basa felszakgatá a levél zsinórjait s ezt olvasá belőle:

«Abdurrahman! Sem engem, sem Petneházyt többé ne keress; majd megtalálsz bennünket, a midőn nem óhajtanád. Mire e levelet olvasod, mi mind a ketten a keresztyén táborban vagyunk. – Barátod Ihánzádé Mehemed.»

– De Petneházy nincs ott… suttogá Abdi, megdöbbenve a levél tartalmán és sietett az asztalhoz, melyen a poronddal töltött erszényben a levágott fő állt, s felnyitva azt, kivette belőle a főt. – Telli feje volt az, szép borzas göndör fürteivel, – melyekkel úgy szeretett játszani a basa.

Abdi felordított dühében és fájdalmában. Majd a levágott fő ajkait, szemeit csókolá, majd átkokat szórt a barát és a kurucz hadnagy ellen; hasztalan, a lecsukott szemek és ajkak csókra fel nem nyilnak többé, s a menekülteket török átok utól nem éri ott, a hol vannak.

A basa véráldozatokkal gyógyítá fájdalmát; a két mutefellika, ki e rossz szolgálatot tevé, bámulhatott, midőn a jutalomnyerés után egy órával a vesztőkaróhoz hurczolák őket; az egész háremőrség fejével lakolt; Telli anyját zsákba kötötték, kigyók és patkányok közé, úgy hajíták a Dunába; hanem mindez hiába volt már; a kedvencz leány meghalt elárult kedvese helyett, s azt nem köté Budához egyéb többé, mint a megtorlás áloműző vágya.

* * *

Reszkettek-e Budavárnak falai, romlásuk előérzetében? hajladozott-e a lófarkas zászló a palota ormán szélcsendes időben? nem égtek-e az aranyozott betűk a szerály ajtai fölött, valahányszor a szultán keresztül ment rajtuk? nem recscsent-e mindig egyet a trón, midőn fellépett rá? közeleg a végveszély Budavára ellen!

Junius 3-án jött át a keresztyén sereg előcsapata a Dunán Esztergom alatt; azon szent hadsereg, melynek küldetése volt Budát, ezt a legszebb gyöngyöt kitörni az ozmán urak koronájából.

Kilenczvenkétezer és hatszázra ment a harczosok száma; a milyennel a török az ideig nem mérkőzött még Európában. Ezek között volt huszezer magyar, s a birodalmi seregen kívül az egész keresztyén világ minden nemzetének önkéntesei, kik ez új keresztesháborúra Magyarország földére sereglettek. Spanyol grandok, Escalona és Vexas herczegek, Valero marquis, gróf Zuniga; brit dánok, franczia lovagok egyesíték zászlóikat, egy ügyért, egy lélekkel küzdve.

Társzekerek, ágyúk beláthatlan sora követte a fényes hadsereget; a roppant ostromszekerek halmaza fogalmat ad a hadkészületekről, melylyel e nevezetes táborozás megindult.

Tizenkét öreg ágyú, réslövő, gördült nehéz hengereken előre; tíz ökör birta húzni mindegyiket; ötven kisebb faltörő ágyú, harminczöt más tízfontos golyókat lövő; harminczhat csatakígyó; nyolczvan csataágyú rézből; a többi vas volt mind; tizenkét kő-vető haubicz, tizenkét mozsár, két mázsás bombákat hajító; nyolcz olyan, mely három mázsás bombákra volt számítva, nyolcz pedig négy mázsányi lövegeket hajított; kisebb bombákat hajító üstöt hoztak tizenkettőt. Ezekhez kétezer gyújtógolyó volt felhalmozva, hatezer gránát, tízezer harminczfontos, hatvanezer húszfontos, harminczezer tízfontos faltörő golyó, harminczhatezer csataágyúkba való, négyezer lánczos golyó, nyolczezer háromfontos szakállas gömb, tizenkétezer kartács: töltött bombák, két, három, négy mázsásak tizenháromezer, kisebb fajta ötezer; kézből hajítani való gránát nyolczvannégyezer; görögtűz ötven mázsára való, kétezer nyolczszáz mázsa ólomgalacsin a muskétákhoz; huszonnégyezer ásó és csákány tűzaknák vágásához, kétszázezer homokzsák az ostromsánczok készítéséhez, kétezer darab sánczkaró, falszorító lánczok, kapukat berontó petárdák, ötszáz ostromhágcsó, ugyanannyi tűzdárda, akkor még legújabb találmány, a törökök sohasem kóstolták még; ötszáz keresztvasas kasza; ötvenezer csatacsillag; kétszázezer vashorog, kétezer szurokkoszorú, öt mázsa terpentin, húsz mázsa olaj, gyujtószerekül, kétszáz mázsa salétrom, ugyanannyi kén; – egy egész pokol kiállítására elegendő készlet.

Hát a szultán mit csinált?

Őseinek nagy győzelmeit olvastatá fel magának a háremben. Konstantinápoly elfoglalását Mohammed által, a csaldiráni ütközet leirását Szelim alatt, Rhodus meghódítását, Belgrád elestét, s midőn őseinek nagy tetteire vére felhevült: akkor előparancsolá lovait, szolákjait, csokodárjait; megfuvatta a trombitákat, talpra állított hatvanezer gyalogot, tízezer lovast, és megindult velük – vadászni. Szüntelen vadászott; ez volt egyetlen nagyravágyása.

Vadász-kisérete egész hadsereg volt, vadászata egész utazás, hajtóvadászatai valódi csaták, a csataldsei vadászaton csak ember elesett harmincz; képzelhetni ebből a vadak számát.

Egyszer havas tél derekán egész udvarával rendre hajtotta a kirkkilcsei, aidósi és karinabadi erdőket; a kényelmes basa urak, háremnöveltek fáztak nagyon, utoljára könyörögtek neki, hogy menjenek már haza Adrinápolyba. Akkor meg aztán egy lovaglásban hazavitte őket, húsz óráig le nem szállt a lóról, sem ő, sem kisérői, fele az úton lehullott a fáradságtól. Ebben a vadászatban csak tizenkétezer embernek fagyott el keze-lába.

A magával hordott Dülbendagaszi jegyezte napról-napra, minő hőstetteket követett el a padisah e vadászatok alkalmával. Ezek foglalták el a török birodalom történetének lapjait. Voltak udvari költők, a kik versekben is megénekelték, ha a szultán nyolczvan lépésnyiről eltalálta a vadat nyilával.

A hajtóvadászatok kerületébe néha medvéken és farkasokon kívül bujdokló zsiványok is kerültek, azokat azután a vadászat végével különös gyönyörüségül szokták a szultán előtt karóba húzni; ez volt a legnemesebb vad.

Egy ilyen mulatság bele került néha «egy egyiptomi kincs»-be. A képletes keleti nyelv ezzel a kifejezéssel nevez meg hatszázezer aranyra menő összeget. A hadsereg pedig félév óta nem kapott zsoldot és kenyeret.

Mohammed nem gondolt semmire a vadászaton kívül. A népmonda azt tartá felőle, hogy valaha a trónról letaszított Szelim átkozta őt meg azzal, hogy soha nyugta ne legyen, mindig lovon üljön, s még se legyen belőle semmi dicsősége. Az átoknak csodafoganattal kellett birni, mert Mohammed később sérvet kapott, s fájdalmat okozott neki a lovonülés, mégis kénytelen volt vadászni s újra vadászni, mialatt a nemesebb vadak egyenkint estek el a keresztyének csapásai alatt.

Mikor az ozman birodalom minden oszlopa összeomlással fenyegetett, a szultán nem tett egyebet, mint vadászott. Hónapokat eltöltött Larissza környékén haszontalan olcsó vérontással; míg a harczmezőn egyik kudarcz a másikat érte. Mintha nem mint uralkodót, de még csak mint muzulmánt sem érdekelné a török birodalom sorsa. Ott az erdők között kellett őt felkeresni a külhatalmasságok követeinek, ott töltötte az időt csillagjósaival, a kik a legvastagabb nemével a szemfényvesztésnek mulattaták kevéssel megelégedő lelkét.

Egy ilyen vadászat alkalmával egy livornói kalóz majd elfogta a szultánt kisérőivel együtt; a tengerparton vadászva meglátták a török urak a közeledő tengeri rablót s dereglyékre kapva, rárohantak; ez azonban visszaverte őket s két napig ott maradt a part előtt, gunyolva a nagy Szolimán utódát, ki három világrészen uralkodott volna.

A Khazne kezelői beszedék a régi jó ezüst nyolczasokat, s a helyett eláraszták a fővárosokat értéktelen tartalmú pénzzel, mely miatt Sztambul, Brussa és Smyrna folytonos lázongásban forrott. A szultán azért csak vadászott.

A tartományokban a nép fellázadt az adószedők ellen a rendkívüli adó miatt (avarif) s megkövezte a kiküldött kadikat, muftikat és a jancsárok ezredeseit; a kik a népből panaszra akartak menni a szultán elé, azokat a kajmakámok börtönre vettették, felakasztották, mint a drinápolyi öregasszonyt, a Dsombaskizit, ki a szertelen ujonczozás ellen ment panaszt tenni; a szerencsétlen raják magok öldösték le saját gyermekeiket, hogy gályaszolgáknak ne vigyék őket; a kik merészebbek voltak, elszöktek a katonaság elől békés falvaikból, s megnépesíték az erdőket rablócsapatokkal; a szultán rájuk is vadászott. A kizsarolt nép parlagon hagyta földjeit, éhség, drágaság nyomorgatta az országot, egész puszták szántatlan, vetetlen maradtak. A szultán az üres ugarokon annál könnyebben vadászott.

Legjobb vezérei, legjobb státusférfiai elhaltak, elhullottak; irigység, vetélytársi cselszövény megbuktatá, száműzé őket, s kalandorokat, jött-menteket ültettek helyükbe, közzsákmány volt a kincstár, senki sem gondolt a holnapi napra, nem az adósságokra, miket a jövő évnek kell fizetni. A szultán vadászott.

Szegény szövetségesek, magyarországi alattvalók jöttek bizodalmas könyörgéssel a nagyúr köntöséhez folyamodni. A szultán kiajái, tolmácsai elárulták, kiszolgáltatták őket néhány erszény pénzért, mit maguk eltettek, elveték maguktól azt a drága kincset, a mi egy emberéletben egyszer kinálkozik csak magától, kétszer soha: egy nemzet szövetkező bizodalmát, rokonszenvét. A török porta hivatalnokaitól elárult magyar nemesek veszte óta nem volt a magyarnak senkit oly nagyon gyűlölni oka, mint kegyelmes védurát, a szultánt! – Pedig hisz ez nem tett egyebet, mint vadászott.

Azon a téren, hol ő könnyelmű kiséretével, hiú mulatsággal űzé a napokat, hajdan nagy szellemek végzetes tusákat küzdöttek jó és balsors fordulóra. A pharsalusi mezők, a Cynocephale martai, Ossa és Olymp havasai, mind férfilelkesítő emlékek viselői. Ott tölté Mardonius, Xerxes alvezére is egykor a telet, ott tanyázott Scipio a pharsalusi csata előtt; ott hajtá le Pompejus vesztett csata után balsorstól meg nem alázott nemes fejét; ott tört meg a persa uralom hatalma, s ott érte végét a római szabad köztársaság. Vérrel megszentelt föld, sóhajokkal terhelt levegő az ottan; – Mohammed nem tudott róluk semmit; a hősök hamvai fölött, a halhatatlan árnyakon keresztül, ő gyáva vadakat üldözött.

Ilyen uralkodója volt Törökországnak, a midőn Európa legnemesebb népei szövetkeztek, hogy Magyarország fővárosát, az egykor oly fényes, aztán oly szomorú Budát, másfél százados rablánczaiból kiszabadítsák.

Mielőtt a történet folyamát kisérnők, lássuk, mi történt Petneházyval és öreg védnökével, a baráttal?

Petneházy nagyon fiatal korában egy kassai főnemes leányába volt szerelmes, Kanizsay Borbálába. A nemes úr birtokai a Dunán túl feküdtek, a legnagyobb hadjárás útjában, ő maga gyöngén belekeverve a Zrinyi-féle ügybe; úgy, hogy okai voltak arra, hogy egy időre Kassára vonuljon félre, a mi kívül esett a török-járáson s a császári biztosoknak sem volt akkor kezük ügyében, s a honnan utoljára is üldöztetés esetére könnyebb volt akár Lengyelországba, akár Erdélybe átmenekülni.

Ilyenforma helyzetben sok főura volt akkor Magyarországnak, a ki birtoka jövedelmét évekig nem húzhatta, s azalatt távol menhelyen élt, s csak az akkori magyar világ, melyben tisztesség volt szegény embernek lenni, az általános olcsóság és a tárt szívű vendégszeretet, és egymáson segítni vágyás tevék lehetővé, hogy az ilyen földönfutók nem vesztek el nyomorban.

Petneházy maga sem volt gazdag ember s az ő birtokai is hasonló veszedelmes égalj alatt feküdtek, mely a legegészségesebb embert is meg tudta ölni, minden betegség nélkül.

Azonban fiatal ember előtt fényes pálya volt ekkor nyitva: a harczmező; Petneházy úgy vált el Borbálától, mint a ki hírt, nevet és vagyont szerezni indul, a mit hű kedvesével majdan megoszszon.

A hír, név és vagyon meg is termett; hanem az utóbbi ott maradt a török kezei között; a dalia egy teherhordó rongyos gunyájában szökve jött ki Budáról, nem maradt mit megoszszon régi kedvesével egyebe, mint a hír és név; mert az, mit szerelemnek hívnak, már akkor igen sok felé el volt osztva, török háremek festett szemöldökü virágai között.

Azonban megmaradt még a jó kard, s egy olyan kardot nagyra fognak becsülni a császári táborban is. Petneházynak csak meg kell nevezni magát a legelső tábornok előtt, kinek őrszemeivel összetalálkozik, hogy ismét azon a polczon álljon, a melyet másutt elhagyott.

Nem is csalatkozott: a lotharingi herczeg örömmel fogadta a hozzámenekülőket, s hosszasan értekezve velük a budai vár védeszközeiről, Petneházyt a magyar könnyű lovasság ezredes kapitányává nevezte ki. Gabriel barátot pedig megbízta, hogy menjen vele előre Komárom várába, s ott a mérnökkar főnökét, báró Mansfeldet, értesítse mindazokról, miket a budai vár erődítéseiről körülményesen kitanult; – azalatt Petneházy a megyékből oda érkező lovasbandériumokat fogja szervezni, minthogy Komárom környékén túl alig találna a lovasság számára elegendő szénakészletet.

Az áttért kuruczhadnagynak nagy meglepetésére szolgált, hogy eddigelé mindenütt oly szíves fogadtatásban részesült; s ezt a kellemes érzést fokozta azon férfias bizalom, melylyel Mansfeld báró legelső találkozásukkor megtisztelé. A derék német úr igen józan, emelkedett nézetekkel bírt, s értett más egyébhez is, nemcsak a hadmérnökséghez: belevegyültek a politikába is; Mansfeld lovagias őszinteséggel bevallá, hogy biz abból semmi jó sem származott eddig, hogy a magyar és német nemzetiségek örökös küzdelemben tartattak egymással, és hogy ennek bizonyára nem a két derék nemzet az oka, mert ha rájuk hagynák, ők egy óra alatt kiegyenlítenék egy század versenygéseit; hanem néhány fondor diplomata, kiknek önérdeke, nagyravágyása és gyülölete képessé tevé a magyart, hogy innen a földről a holdba meneküljön. (Igy fejezé ki elmésen a török uralomhoz pártolást). Hanem, hogy mind máskép lesz az ezután; csak egyszer Buda magyarhon fővárosának neveztessék!

A bizalmas beszélgetés után ott marasztá Petneházyt és Gabrielt magánál ebéden a báró. Azalatt bemutatá őket családjának, átvezetve mindkettőt neje szobáiba.

Midőn Mansfeld Petneházyt a báróné elé vezette, a fiatal vezér egészen zavarba jött; e hölgy arcza annyira hasonlított Kanizsayné arczához; bár az akkori franczia divatos viselet nem egyezett is az elébbi ős magyar főkötő és prémes mente emlékeivel. Nem merte ráfogni, hogy ő az, míg a hölgy meg nem szólítá magyarul:

– Petneházy régi ismerős. Sokszor járt hozzánk boldogult férjem idejében Kassán.

Tehát Kanizsay meghalt, az asszony visszatért birtokába s a legelső ezredeshez, ki megkérte, hozzá ment. Igaza volt; pártfogóra volt szüksége. Petneházy nagyot sóhajtott; hát a leányból mi lett?

Mansfeldné észrevevé a fürkésző tekintetből, hogy kit keres? megelőzé:

– Barbara itt van.

Tehát Barbara és nem Borbála többé.

E perczben a mellékszobából vidám beszélgetés közeledő hangjai vonák magukra Petneházy figyelmét. Ezek Borbála hangjai voltak; oh! de fájt, nagyon fájt azokat mégis így hallani. – Idegen nyelven beszélt – idegen férfival.

Megnyilt az ajtó, a hölgy és egy fiatal katonatiszt beléptek rajta. A kisasszony szép hajfürtei, mik egykor oly szerényen voltak a gyöngyös párta körül csavarva, most bóbitás toronynyá fodrosultak fején, repkedő szalagokkal fellobogózva, s a hófehér kebelnek, mit egykor a szemérmes vállfüző gyöngysorai oly szűzen takartak, most a kivágott derék titkait csábítva árulgatá. Mikor Magyarországon e divatot először meglátták, megdöbbentek rajta, nem gyönyörködtek benne!

A lányka udvariasan meghajtá magát illendő távolból Petneházy előtt.

– Ah, Herr von Petneházy!

A kuruczvezér, ki másként képzelte egykori ujratalálkozásukat, le volt hűtve. A világ nagyot változott, a mióta odakinn járt. Hanem hiszen igaza van mindenkinek: ő csaknem törökké lett; török sorban csatázott, török lányért hevült, miért ne történhessen hasonló egy leánynyal, ki német családba, német környezetbe jutott. Hanem az mégis szomorú dolog, hogy a magyar olyan könnyen hajlott valaha ide és amoda!

A hölgygyel jött fiatal tisztet Funkensteini Funk lovag néven mutaták be Petneházynak. A bizalmasság, melyet a család irányában tanúsított, éreztethette Petneházyval, hogy ez több, mint puszta látogató a háznál.

Jaj bizony, mikor valaki sokáig üresen hagyja a székét, mire eszébe jut visszatérni, elfoglalva találja azt.

Petneházynak nagyon rosszul esett ez a találkozás. A lovag ügyesebb udvarló, finomabb beszélő volt, mint ő, kiben a török basákkali érintkezés csak a nyers daczot erősítette meg; a török odaliszkok sem tanították finom udvarlásra.

A mellett a társalgás németül folyt, a mit ő csak törve beszélt. Már ez hivatása volt a magyarnak, hogy ha vendég, a gazdája kedvéért, – ha gazda, a vendégeért beszéljen annak a nyelvén.

Ebéd alatt Petneházy több mérget evett, mint sültet. Mentől tovább nézte Borbálát, annál szebbnek kezdte találni, s mentől tovább nézte a lovagot, annál jobban megerősödött abban, hogy ezt az embert neki meg kell ölni, vagy ez öli meg őt.

Borbála egyenlően nyájas volt mindkettőjükhöz. Jó nevelésű leánykáknak nem volt szabad akkor sem észrevétetni, hogy két férfi közől melyiket tüntetik ki jobban.

Ebéd után Mansfeldné férjének négy szem között megsúgta, mi viszony volt közöttük és Petneházy között első férje életében, s egyúttal azt is, hogy Petneházy igen szép vagyonnal bir s mint áttért vezér bizonyosan az udvarnál is nagy kegyben fog állani. – Ezért más szemmel kell reá nézni.

Mansfeld egyenes lelkű, becsületes katonaember volt, kinek apró cselszövények soha sem forogtak fejében. Azt igérte nejének, hogy majd elintézi ő azt a dolgot. Azt látta, hogy a két ifjú egész együttléte alatt folyvást kihívó pillanatokkal méregeti egymást, s bizonyos volt felőle, hogy mikor a hölgyek el akarnak távozni a teremből, annál a szokásos szertartásnál, hogy ki nyujtsa Borbálának a karját? s melyikét fogadja el a leány? a két vitéz között bizonyosan kitör a versengés. Ezt meg akarta előzni.

Midőn a hölgyek távozásra készültek, ő maga vette karjára nejét és mostohaleányát s a két ifjunak azt parancsolá, hogy maradjanak hátra.

Gabriel azalatt egy pillanatra sem hagyta el Petneházyt, attól tartva, nehogy valami balgaságot kövessen el ismert heves természeténél fogva.

Néhány percz mulva a báró is visszatért. Nyilt arczával lépett a két fiatal közé s mindkettőt kézen fogva mondá nekik:

– Kedves bajtársaim! Ti mind a ketten egy betegségben szenvedtek s szemeitek tekintetéből kitalálhatja az ember, hogy miben? Ti egy leányba vagytok szerelmesek, s mind a ketten jogot tartotok hozzá. Petneházy a leány megholt atyjától kérte meg Barbara kezét, Funkenstein pedig tőlem, ki az elébbi igéretről semmit sem tudtam. Derék lovagoknak békességes rendes időkben bizony alig marad más választásuk ilyen esetben, mint kardhoz nyulni s egynek a kettő közől elhagyni a szép világot; mert maga jószántából bizony az én időmben sem mondott le igaz lovag menyasszonya kezéről, senki jogáért. Mostani időkben azonban, midőn egy dicső hadjárat elején állunk, nem volna istenes dolog, hogy két derék, jó keresztyén vitéz, kiknek karja sereget számít a hitetlenek ellenében, egymás vérét fogyaszsza asszonyos kérdésben. Azért én, mint Barbara gyámja, mint nektek jó barátotok és mint parancsoló vezértek, a mondó vagyok: hogy e percztől kezdve egyitek se szóljon Barbarával, mindaddig, míg Buda várában török úr parancsol; akkor pedig azé legyen a lány, a ki kettőtök közül elébb lesz az ostromlott várfokon. Tetszik az itélet? Ha tetszik, adjatok rá kezet.

Petneházy első volt, ki kezét nyujtá Mansfeldnek. Ragyogó orczával tevé azt. Az ilyen mondás volt neki kedvére.

– Ráállok, vezérem. S most már úgy segéljen Isten, a hogy nem engedem másnak ezt a dicsőséget.

Durczásabb képpel nyujtá kezét Funk lovag, vállat vonva.

– Én ezt sem bánom; de – szólt halk dörmögéssel, – elébb el tudtam volna én ezt tenni láb alól; azután is következhetett volna a török.

Petneházy egészen felvidulva hagyta el a báró lakását Gabriellel.

– No páterem! – mondá neki könnyű szívvel, – most szeretném már, ha még Ihánzáde volnál, hogy gyönyörködhetnél jóslatodban; mert azt én beteljesítem.

Az öreg barát jószívűen felelt rá:

– Én pedig segíteni fogom beteljesültét!

* * *

Érzik már a halálszag Abdi basa palotájában! Közelget a kezdetnek a vége. Egy láthatatlan kéz vonul végig Magyarország térein s letörli onnan a török hatalmat, mint avatag irást, melyet nem érdemes olvasni az utókornak.

Pedig milyen mélyen hitték azt bevésni, midőn a nemzet szivéig bevágták a betüket! száznegyvenhét esztendeig voltak rajtunk, volt idejük nevüket megörökíteni. Gazdagok, hatalmasok voltak, azt tehették, a mi nekik tetszett, építhettek, ronthattak, megölhették, rabságra vihették, a ki ellenük szólt, övék volt az ország! Mi maradt meg belőlük? A rossz emlékezet. – Tüzet hoztak reánk, megolvadtunk-e benne? Vérünkből tengert csináltak, belefulladtunk-e? Nem örlötte-e meg a belső féreg a nagy ozmán birodalmat, melynek birtokában úgy volt elátkozva a kis magyar nemzet, mint a mumia szájába tett búzaszem. Azt pedig tudjuk, hogy kikel, és kalászt hoz ezredév mulva is.

A nagyvezérek sűrű változása jelenté, hogy az ozman hatalom válságai egymást érik. Hogy akar fennállni egy ország, melyben nem nevelik a legelső erényt, a hazafiúi becsületérzést? Minden főúr, ki a kormány élén állott, csak saját kincstárára gondolt, csak palotái ragyogásáról, háremei gyönyöréről álmodozott. A nagyobbakról vettek példát a kicsinyebbek, a diván uraitól lefelé mindenkinek csak magához hajlott a keze, a roppant hadseregeket fizetni nem volt pénz, azok éheztek, zúgtak; de azért a dsengelkői mellett egyik tündérpalota a másik után emelkedett s csalárd bizományosok elorzott milliókkal szökdöstek a határokon túl; s ha valaki panaszkodott, ha a nép siralmát a divánig merte vinni, azt lázadónak nevezték és úgy bántak vele. Így aztán széthullott lassankint a hatalom-alkotta épület; kedvetlen hadseregek futni tanultak megvetett ellenségek előtt, és összedugott kézzel nézték, hogy dűl le egyik oszlop a másik után?

Vén ember már Abdurrahman basa, közel megvan hetven éves; látott már mindent a világon, a mit látni szép és kedves; élvezte, használta az életet; – vitéz volt, dicső nevet szerzett: minek élne már tovább? Ő is látja jól a közelgő zivatart, ő is tudja jól, hogy annak nem fog ellenállhatni; de hiszen már hetven éves. Jelen volt Kandia ostromában is, akkor mint a jancsárok főagája, résztvett ama dicsteljes harczokban. Ilyen emlékekkel ki ne kivánna meghalni? Háremének örömei között csak leányának mosolygása volt már, a mi érdekelte: az pedig már nem mosolyog.

Egyik rossz hír hozója a másikat éri nyomban palotája küszöbénél; ő azokat mind nyugodt arczczal hallgatja ki és nem mond rá egyebet, mint «dicsőség annak, a ki soha nem változik!»

Van abban is valami szép, a hogy egy öreg katona szemközt megy a veszély ellen, melyet őrjöngő kormányférfiak könnyelműen érleltek magasra; a hogy meghal egy zászlóért, melynek nincsenek hívei többé, csupán zsoldosai; a hogy eltemetkezik egy vár romjai alá, melyről császára megfeledkezék.

Midőn hirűl hozták Abdurrahmannak, hogy a keresztyén hadsereg egyenesen Budának tart, míg a nagyvezér Belgrádba vonult vissza: Abdi összegyüjté háremét, kincseit, drága paripáit s átküldé azokat a Csepel szigetbe. Tudta, hogy soha sem fogja azokat látni többet. Három nap mulva Batthyány Ádám a könnyű lovassággal elfoglalta a szigetet; a vezéri hárem és kincsek prédára jutottak; a harczosok sisakkal mérték az elfoglalt aranyat, ezüstöt és koczkát vetettek a régi gazdájukat nem sirató szépségek birtoka felett. Azt irják, hogy a zsákmányul esett kincs kétszázezer forintra ment. Mikor Abdi basa ily tetemes összeget kihajított a vár falán, akkor neki nagyon jól kellett tudni a végzetet, mely rá és a vele levőkre azon vár falain belől várakozik.

Pestet és Ó-Budát nem is védelmezé, minden fegyveres csapatját magához vonta Budára. Tizenhatezren voltak, azoknak legnagyobb része jancsár. A várat nem lakta akkor magyar nép; a törökkel csak egy nemzet kötötte még össze sorsát, a zsidók; azok Pestről és Budáról kincseikkel együtt mind ide takarodtak. A zsidóknak mindig fatumok volt: a prófétákat meg nem hallgatni, az idők jelenségeit meg nem érteni. Abdi basa kitűzette a vár négy falára a vörös zászlókat; jeléül, hogy készen áll a harczra.

A körülfekvő hegyeket elfoglalták az egyesült seregek, a hegyoldalokban felállították a nehéz lövegeket; roppant lovassági csapatok foglalták el a síkokat és mellékútakat; az erdők között mindenütt sátrak s lobogók látszottak.

A magyar hadsereg, a lotharingi herczeg Károly hadtestével a bécsi kapu előtti magaslatokat foglalta el, Miksa bajor választó-fejedelem seregei a Gellért- és várhegy közötti tért, a német birodalmi hadak a vízivárost.

A magyar seregek vezérei voltak: Eszterházy János, Miklós és Zsigmond, Pálffy János, Miklós és Károly, Batthyány Ádám, Draskovics Miklós, Nádasdy Tamás és Petneházy.

Petneházyt saját kértére Károly herczeg a gyalog hajdúság vezérévé nevezte ki; örömest is engedték neki ezt a helyet: tudják azt régen, hogy a convertita a legtüzesebb ostromló.

Gábor barát nagyra becsült férfiú lett a vezérek előtt; egy tudományos készültségű ember, mint ő, sokat ér az ostromló hadseregre nézve, mert úgy le tudta rajzolni a vár védműveit, hogy azon minden közkatona eligazodhatott volna; megmutatta, hol leggyöngébbek a védfalak, hol legkönnyebben hozzájárulható a sáncz? minő akadályokra találhatnak, ha az első erődítményeket elfoglalák?

Előadásából az derült ki, hogy a legkönnyebben megtámadható része a várnak a Duna felőli meredek, melynek védművei el vannak hanyagolva, s a hol az ágyúk nem sok kárt tehetnek, tűzaknáktól épen nem lehet tartani, leggonoszabb hely pedig a vérmező felőli nagy körfalak (rondella), melyet a többi várszegletek ágyúkereszttüze véd, s melynek előtere nagyon alkalmas tűzaknák készítésére. E felett van a lőporos torony is, melyről sokszor mondá Abdi basa, hogy ha már az ellenség a sánczon volna, kanóczot vetne bele s magával együtt a légbe röpítené. Ez tehát átkozott pont lesz az ostromlókra nézve.

Petneházyt épen nem lepte meg, midőn a haditanács után azt a rendeletet vevé, hogy hajdúival a nagy rondella ostromát fogja vezetni. Valamint az sem, midőn megtudta, hogy vetélytársa Funkenstein a bajor segédcsapatokhoz tétetett át, kik a víz felől fognak ostromolni. Kezdett már fatalista lenni s bízni a jóslatokban. «Ne búsulj, én is ott leszek!» biztatá őt Gábor barát; a mivel sok volt mondva, mert a tüzérség fővezére, Gonzales Antal, a ráczhegy felőli ütegek vezetését a leleményes eszű barátra bizta, kiben az első találkozás után olyan ismeretgazdagságot fedezett fel, a minőt csak egy hosszú élet és meghalni nem akaró boszúvágy tanulmányai adhatnak egy férfiúnak.

Junius 19-én (1686.) sütötték el az első ágyút a város falai ellen.1)

27-én kezdtek el a nagy rondellán rést lőni. Előtte való nap jött át a keresztyén táborba három hajó budai rácz nép, kiket a német krónikairó «keresztyén magyarok»-nak nevez zárjel között, (ellenkezőleg a mostaniakkal, kik a jó óhitű magyarokból szerbeket csináltak nagy bölcsen); 23-án egy jancsár zászlótartó szökött át, ki felfedezte Gábor barát előtt a két tűzakna irányát, melyet Petneházy ellen ástak az ostromlottak; két ellenakna még azon éjjel megsemmisíté az elébbiek hatását, a felfedezett földalatti folyosókban rövid viadal támadt, mely a törökök veszteségével végződött.

29-én a Pest felőli futóárokban vívtak a brandenburgi segédhadak: e napon Gábor tüzes golyói oly égést támasztottak a várban, melyet öt óra hosszat nem birtak eloltani a törökök. A hadsereg nem nevezte már a barátot máskép, mint «Tüzes Gábornak», ez a név maradt rajta a történet lapjain is.

Augusztus 5-én már jókora rés volt lőve a nagy rondellán, ugyanakkor a két kisebb körsáncz is halomba omlott; e napnak éjjelén a bajorok támadást próbáltak a tört résen át, s sikerült egész a belső sánczkarókig hatolniok, a hol az elfoglalt helyet meg is tartották és rögtön eltorlaszolták; a csata folyama alatt azonban néhány vitéz vezértiszt is elesett; a mint Petneházy másnap hallá, azok között volt egy Funkensteini Funk lovag is. A becsület úgy hozta magával, hogy az elesett hős temetésén jelen legyen. A holtakat a Gellérthegy alatti temetőbe takaríták; Petneházy hajdúi adták nekik a végtisztelgést, hármat lőve sírhalmaikba. Itt látta Petneházy saját szemeivel, hogy a koporsó valóban a sírba szállt le, melyre fel volt írva: «Funkensteini Funk lovag» meghalt aug. 5-én; ő maga veté az első göröngyöt a koporsóra, nemes szivéből szánva a hőst, nem gondolva benne a vetélytásra.

Ebben a perczben valaki vállára üt hátulról s a mint Petneházy visszafordult, megdöbbenve látja ott állani megholtnak vélt vetélytársát, ki gúnymosolylyal szóla hozzá:

– Ne hányja olyan jó kedvvel a földet arra a koporsóra, bajtárs uram; nem én fekszem abban, hanem a bátyám; megboldogult Funkenstein Henrik. – A keresztnevemet persze nem tudta ön.

– Annál jobb, viszonzá Petneházy, ha ön még él; Budavárát majd annál hamarább beveszszük.

A következő napok szüntelen csatározásokban folytak le; majd a törökök rohantak ki éjjel az ostromlók ví-árkaira s leöldösék az ott alvókat, beszegezék ágyúikat, majd a keresztyének lopóztak a sötétben a szélső védművekre s leronták az ellenfél sánczkaróit; közben egy-egy tűzakna lobbanása rázta meg a harczolók lábai alatt a földet. A törökök tűzaknái többnyire szerencsésebbek voltak; a keresztyének által fúrtak rendesen visszafelé lobbantak el és saját népükben tettek siralmas károkat. A harczban elesettek levágott fejeit azután a törökök a várfalakra tűzték ki, az ostromlók viszonzásúl az ő halottaik fejeit tűzték fel lándzsákra s a ví-árkokat szegték be e rettentő jelvényekkel. A levágott fők mindkét részről egyre szaporodtak.

Különösen rosszul sikerültek a főrondella és a courtinafal ellen ásott aknák; e pontokon több veszteség volt, legkevesebb eredménynyel. Mint Gábor barát megjósolá: sokkal könnyebb munkájuk volt a bajoroknak, kik a Duna felőli meredek oldalt vívták, az ellenség ágyúitól és tűzaknáitól nem tarthatva.

Tizennegyedikén történt az első ostrom a rések ellen. Esti hét órakor minden ostromágyút kilőttek egyszerre, s arra elhallgatott valamennyi. Már csatarendben állt minden csapat, a spanyol önkéntesek és a hajdúk kezdték is az ostromot, midőn egy, a császáriak által ellobbantott akna oly szerencsétlenül csapott vissza, hogy kétszázötven embert eltemetett saját seregeik közül. Az erre támadt zavarban sok jó vitéz ott hagyta az életét; sebet kapott a bajor herczeg Bejár, az angol herczeg Zaimes és Piccolomini; csak Petneházy maradt sértetlen; pedig alig állt száz lépésnyire a boldogtalan tűzároktól. Elég baj volt rá nézve a sikertelenség.

A túlsó oldalon következő éjjel a bajorok a kis rondellát s a hozzá tartozó kettős kőkerítést elfoglalták, Funkensteinnak csak egy lépése volt még hátra a várfalig; Petneházy még az első lépéstől is hátra volt vetve. Lehetetlenséggel volt határos, hogy őt megelőzze ezen az oldalon.

És a mi oly hihetetlen volt, az másnap megtörtént. Délután Tüzes Gábor barát bombái olyan szerencsével jártak, hogy egy közülök a nagy rondellán levő lőportorony boltozatán keresztül törve, azt levegőbe röpítette.

Szemtanúk azt irják a lobbanásról, hogy az ég elsötétült bele, mintha rögtön éjszaka szállt volna a nap elé; süvöltő granátok, égő gerendák, széttépett hullák repkedtek mérföldnyi távolban szerteszét; s a képtelen erőszaktól a Duna hullámai túlcsaptak a pesti partra s elboríták egyszerre az egész várost. Azt hitte mindenki, hogy a föld szakadt be! Csak perczek mulva tértek az emberek magukhoz, s akkor látták, hogy a nagy rondella mi szörnyen elpusztult egy pillanat alatt; a mellékfalak húsz ölnyire le voltak döntve, kihányva alapjaikból; a sánczkarók összezúzva, az árkok betemetve. – Ötszáz török veszett el e lobbanás miatt; Tüzes Gábor maga egy csatát nyert a török ellen.

E viadal után a lotharingi herczeg rögtön felszólíttatá Abdi basát, hogy adja fel a várat, mit úgy sem védhet meg többé. A török vezér azt üzente vissza, hogy a mint az eddigi ostromok előtt nem szólíttatott fel a vár feladására, úgy ezután se szólongassák, ő nem adja meg magát, nem is kénytelen vele. Az a vár az ottomán birodalom kulcsa, azt elhagynia nem is szabad. Bizonyosan tudja, hogy segítségére fognak jönni és felszabadítják s a keresztyének hiába rontják meg magukat, mint ezelőtt két évvel. Ő Mahomedre és a szultánra bízza magát, azok kisegítik. Inkább ajánl cserébe más várat, Egert vagy Sz.-Fehérvárt, de ezt nem adja.

E napon érkezett hire, hogy a nagyvezér ötvenezernyi sereggel átkelt Eszéknél a hidon, az ostromlott várat felszabadítani. A várban ez este nagy ágyúzás volt, s a törökök zászlókkal, énekelve jelentek meg a bástyákon; jeléül, hogy ők is megtudták kémeik által a nagyvezér közeledtét.

A fővezérek erre általános ostromot rendeltek, a huszárságot a nagyvezér csapatai elé küldve, ki hír szerint már Székesfehérvár falai előtt állt.

Abdi basa vitézül védte magát, az ostrom vissza lőn verve; a keresztyéneket oly hevesen támadták meg, hogy újra el kellett hagyniok az elfoglalt pontokat. Másnap, harmadnap csend volt a vívó felek között, negyednap visszaérkeztek a huszárok, jelentve, hogy a mi török seregek Székesfehérvár alatt vannak, többnyire csak felültetett néphadból állanak, mely a sokkal kisebb magyar sereggel sem birt megmérkőzni; hoztak belőle mutatványul foglyokat; hanem hogy a hegyek felől közelg sokkal nagyobb erővel maga a fővezér.

Másnap reggel jelent meg a török sereg egyik csapata Vörösvár felől. A keresztyének előőrsei, kik aggodalom nélkül, elszórva tanyáztak ott, hirtelen zavarba jöttek, s a magyar lovasság nélkül még nagyobb is lett volna a veszély néhány levágott főnél, mit a rendetlen tatárhad diadaljelül vitt magával. Délben tüntek fel a nagyvezér zászlói a budai hegyek között; épen a bajor, magyar és császári hadak ellenében…

A nagyvezér megjelenésének hirére az ostromlók heve zsibbadni kezde; a haditanácsban a vezérek egy része, azok közt Stahremberg, az ostrom félbehagyását tanácsolák; hogy a császári sereg ennyi veszteség, ennyi küzdelem után ismét vonuljon el szégyennel a töröktől el nem vívható vár alól. A magyar vezérek és a két badeni herczeg leküzdték a megalázó indítványt. Badeni Lajos elég merész volt szemükbe mondani, hogy nem a vívók lanyhasága késlelteti ennyire a sikert, hanem az, hogy nincsen két napra való tervük soha.

Már ekkor a keresztyén tábor tízezer gyalogot és kétezer lovast vesztett fegyver, tűzaknák és betegségek miatt.

A lotharingi herczeg negyvenezer emberrel szemközt fordult a nagyvezérre ágyúlövésnyi távolban állt egymás előtt a két sereg. Vívók és ostromlottak várták a harczot, ettől függött a vár sorsa. A harcz azonban nem következett be; mindkét vezér jónak tartotta álláspontját s a másikat várta. Utoljára is, ha a török vezérnek volt mulatni való ideje, a herczegnek nagyon volt. A halogatás nem az ő kárát szaporítá.

Azon éjjel a törökök tűzhajókkal kísérlék meg a Pestet Budával összekötő híd elrombolását; de sikertelenül, mert az óbudai bátor molnárok csónakaikkal a tűzdereglyék elé kerülve, azokat eleve elsülyesztették.

A nagyvezér ki akarta kerülni az elhatározó csatát, hanem e helyett minden áron friss csapatokat akart bevezetni a várba. Másnap reggel egy dandár, nyolczezer spahi és jancsárból álló, Budakeszin és Szent-Pál völgyén keresztül a keresztyének jobb szárnyát megkerülte s a horvát gyalogokat oly zavarba hozta, hogy azok saját ezredesüket is összetaposták, midőn Dünewald vértesei és a Bercsényi huszárok szembejöttek rájuk. Erre dühös csata támadt; a horvátok a magyarokkal együtt visszafordultak a törökre, a lovasságot megszalaszták s a cserben hagyott gyalogokat az utolsó emberig lekaszabolták. Kétezer török hullott el, köztük két basa, nyolcz ágyú és zászlók maradtak a győztesek kezében. Ez a harcz a Nagy-Svábhegyen történt, a hol most azok a szép nyaralók vannak. Az elfoglalt zászlókat a víárkokban tüzték ki, hogy láthassa Abdi basa a várból a törökök veszteségének tanújeleit A leölt jancsárok mindegyikénél volt három kézi gránát és egy ásó. Valószínű, hogy hirtelenében sánczot akartak verni a Svábhegyen s ott helyet foglalni.

Tizenhetedikéig csak az ágyúk felelgettek egymásnak, az ellenség minden oldalon pihent és várt; az nap a törökök egy tűzaknát lobbantottak fel, de az csak saját maguknak tett kárt.

Abdi basa ezalatt megujult hévvel védte a várat, betömette a támadt réseket, új sánczokat ásatott, hadait lelkesíté; míg az ostromlókat a fölmentő sereg csatározásai elvonták és csüggeszték.

Augusztus 20-án, épen szent István napján, hirtelen egy csapat lovasság rohanta meg a keresztyén tábort; lóhátra ültetett jancsárok voltak azok. (Derék katona a kinek mindegy, ha ma gyalogságnak használták s holnap lovasnak ültetik fel és úgy is verekszik.) Ugyanazon horvát ezredet találták útjokban, mely néhány nap előtt a Nagy-Svábhegyen segített a diadalhoz. Ezúttal keresztültörték magukat rajta; vágtatva rohantak a tábort védő gátokig, ott leugráltak lovaikról, gyalog, fegyverrel kezükben áttörtek a védsánczokon, s mielőtt a keresztyén tábor zavarából magához térhetett volna, már benn voltak a Tabánban (így nevezte el a török a hosszú külvárost), ott Heiszler vasas lovasai jöttek rájok szemközt, azokkal is megütköztek, azokat is elverték maguk elől, s már közel voltak a fehérvári kapuhoz, már jött Abdi basa segítségükre, midőn Petneházy előrohant hajdúival s dühös viadalt kezde velük, mely azzal végződött, hogy kétezerötszáz jancsár közül nem jutott több a várba ötszáznál, annak is nagy része sebesülten.

Hanem ez mégis diadal volt: erkölcsi diadala a török katona önfeláldozó merészségének a keresztyén hadvezetők fontoskodása felett. Mi történhetett volna, ha ugyanekkor egy jancsárezred helyett az egész török sereg rohan a miénkre! Szerencsénk volt a nagyvezér tehetetlensége.

E siker örömére Abdi basa háromszor adatott sorlövést minden ágyújából s négy új vörös zászlót tűzetett ki falaira: keresztyének boszujára.

Augusztus 22-én reggel ostromot színlettek a császáriak, melynek az volt a czélja, hogy ezalatt a kastélyt, mely a vár felett uralgott, véglegesen hatalmukba kerítsék. A terv sikerült; háromszáz harczos felmászott a rommá lőtt torony magaslatára s onnan lehányta a törököt. Az ozmanok háromszor kisérlék meg elverni onnan elleneiket, mindig sikertelen, ekkor bevonultak a torony alsóbb emeleteibe és pinczéibe. A pinczeablakokon át folytonosan tüzeltek kifelé, úgy, hogy a toronyban levőknek lehetetlen volt segítségükre menni alulról, vagy akár azoknak onnan visszatérni; s e mellett azon pokoli ötletük támadt, hogy az alsó emeletekben kénkövet halmoztak fel s azt meggyújták. A felettük levő ostromlóknak mind ott kellett fulladni. Azonban a terv meghiúsult azon, hogy a torony boltozatain nem hatolt át a kénfüst, a helyett inkább lefelé terjedt, s az ótalmazókat szorítá ki az üregeikből, másnap egészen a keresztyének birtokában volt a kastélytorony; ágyúkat vontattak fel rá s onnan gyönyörűen lőhették végig az egész várat.

Azon a napon az éjjeli vihar alkalmával Abdi basa egy törökké lett magyart s egy szerecsent küldött ki a várból, levelekkel a nagyvezérhez. A szerecsen jó úszó volt, a Dunán keresztül menekült s kétszer átúszta azt, hogy a nagyvezérhez juthasson; de a másikat elfogták a huszárok a Csepel csúcsánál. Meglelték nála a levelet, melybe ez volt irva:

«Lehetetlen tovább tartanom a várkastélyt, annak bukása pedig a várét is maga után vonja. Kérek minél gyorsabb segélyt, különben vége az ellenállásnak. Én nem mulasztottam el semmit. Én elkövettem mindent, a mi hatalmamban állott. Engem nem érhet vád. Huszadikán alig háromszáz ember érkezett be hozzám, huszonkettedikén közülök száz elhullott a kastély ótalmában. Az ellenség minden törekvésem ellenére befészkelte magát a kastélyba; kiket ellene küldöttem, azok nincsenek többé. – Segélyt, gyors segélyt kérek a nagy Isten nevében.»2)

Még ugyan megkisérlé a kastélyt másnap, harmadnap visszafoglalni; de mindannyiszor sikertelen. A közelfekvő házakból puskatűzzel, granátokkal pusztítá a torony omladékain levőket, kik ott el nem sánczolhatván magukat, azokat ismét égő szurkos nyilakkal gyújták fel a törökök; ez a pont három napig folytonos harcz színhelye volt, ember ember ellenében, a holtakat félrelökték s jöttek helyükbe uj élők; alig volt húsz ölnyi tér a viadalra.

Jól lehetett tudni, hogy itt az idő, a melyben a nagyvezérnek végső csapást kell merészelni az ostromlók ellen, ha a várat fel akarja szabadítani.

Augusztus 29-én hajnalhasadta előtt az északi hegyek felől alászállottak a török hadcsapatok, 1000 spahi, 2000 jancsár és 15,000 tatár. Ezerötszáz lovas hirtelen Óbudán termett, s az előőrsöket felriasztva, a dunai köröndre vetette magát. Itt a czölöpzetek mögött és a dunai sajkákon Apti vezérlete alatt a magyar hajdúk és német czéllövészek csapatai álltak, azok visszaverték őket; arra a Rókushegynél épült nagy ágyútelepet rohanták meg, hol Mercy és Heiszler tábornokok fogadták a rohamot; a török elszántan harczolt; egy aga, ki már két halálos sebből vérzett, még birt elég erővel Mercyt úgy sújtani vállon, hogy ez a pánczélon keresztülható vágásba belehalt. De az is hasztalan volt, a városba nem lehetett bejutniok; a vad roham vissza lett verve; a szétbomlott hadtest egy része Pálffy Ferencz lovasezrede által a Kis-Svábhegynek lőn szorítva; a rend felbomlott mind a két hadsereg között. A Pálffy által üldözött spahik viszont a lotharingi herczeget terelték maguk előtt, a fővezér közel volt hozzá, hogy foglyul essék, midőn egyszerre Schöning a brandenburgiakkal segítségére jött. A két tűz közé szorult dandár kétségbeesve küzdött elől hátul tóduló ellenségei közepett; egy bőszült csapata hirtelen oldalt nyitva rést, egész a császári herczeg főhadiszállásáig tört útat s ott hagyta magát lekaszabolni veszett viadal közt. Abból a hadtestből, a mit hajnalban elküldött a nagyvezér, még csak hírmondó sem tért vissza hozzá a csatából.

Délre vége volt a harcznak.

Délután egy órakor csengő tábori zenével vonult át a hídon Scherfenberg rég várt segélyhada, Piccolomini vezénylete alatt; a nagyvezér látta ezt jól a hegytetőről, s elvonult onnan érdi táborába.

Pár nap mulva még ezerkétszáz svéd is érkezett meg távol hazájából, az ostromban részt venni; – a keresztyén had hatezerkétszáz emberrel szaporodott; a török felmentő sereg hátrább vonult. – Budavár sorsa el volt döntve.

Szeptember másodikán, délután három órakor hat ágyúlövés a Gellérthegyen jelenté, hogy az eldöntő ostrom percze jelen van. A várban akkor énekelték a halálba menő hősök szuráját a koránból. Abdurrahman tudta, hogy az ő ősz fejének s a budai félholdnak ez az utolsó napja.

Még egyszer kikülde levéllel egy hírnököt a nagyvezérhez, melyben szemére veté, hogy a várban levő asszonyok több kárt tesznek az ostromló ellenségben, mint ő az egész hadsereggel: de ezt a követet is elfogták; a nagyvezér nem hallotta meg a szemrehányást, segítségre úgy sem jött volna.

A jeladásra a Kis-Svábhegy tűztelepei tizenhat ágyuval kezdték szétrombolni a rést elzáró czölöpzetet, mialatt háromezer ember Spinola vezetése mellett nesztelen, észrevétlenül közeledett a várfalakhoz, a futóárkokban meglapulva.

A mint a tört rés közelébe értek, hirtelen megrohanták azt s tömegestül vetették magukat a védelmezőkre. A török nagyon jól harczolt; egy lábnyomnyi tért sem engedett át, nem hogy ingyen, de drága vérért sem; míg egy része a faltörés aljában harczolt, kard kard ellen, addig a többi égő granátokat és kanóczos lőporzsákot hajigált le az ostromlók legsűrűbb tömegei közé.

Hasonló dühös ellenállás fogadta a várkastély felől támadó bajorokat; ezeket kétszer verték vissza a várkastélyba, s már halva volt ott a vezér Piccolomini, itt Tattenbach gróf és Zacco őrnagy; már csüggedni kezde az ostromlók erélye; midőn a harczi zaj közül diadalordítás töri magát keresztül s a vívók a közép körönd romjain látják lobogni a keresztyén zászlót, Magyarhon védasszonya képével. A ki azt a zászlót oda tűzte, az volt Petneházy, s a kik ott harczoltak mellette, azok voltak a magyar hajduk, kiket kereszttel és karddal kezében lelkesített a köztük járó Gábor barát.

Abdurrahman basa látta a megjósolt ellenséget maga felé közeledni, látta emelkedni mindig közelebb, mindig magasabban azt a zászlót, melynek először kelle az ő bástyája szélébe furódni. Czéllövészei hiába irányozák feléje tölcséres fegyvereik csövét, a kézijakat, annak az egy embernek ott nem lehet elesni, nem lehet ellenállani. Istennél a kegyelem!

Kétségbeesett dühvel harczolnak spahik, jancsárok, szerácsiak, hajdukkal, granátosokkal, összekeveredve személyes viadalban; nincs segítség, egyedül az Úristennél.

A lobogtatott zászló egyre közelebb jő, most Petneházy egyszerre felugrik egy bajtárs vállára és arról átszökve a bástya párkányára, merész kézzel tűzi ki reá a zászlót.

– Verjétek őt le onnan! ordít Abdurrahman; de ha nem szólna is, rohannának rá vitézei. Annak a zászlónak nem szabad ott lobogni; annak, a ki azt oda tüzte, nem szabad a napot látni többé.

Petneházy jól tudja védelmezni veszedelmes helyét; kettő, három véres fővel bukik le a rátódulók közül, midőn egy fa tetejéről, mely a sánczon nőtt, egy kurd vitéz oly ügyesen hajítja felé a pányvát, hogy az a küzdő vitéz nyakára hurkolódik, s a következő pillanatban lerántva lábáról, ott függ a fa ágán: legdicsőbb pillanatában győzelmének a leggyalázatosabb halálnak kitéve.

Abdurrahman már örömében ordít; de a magyar vitézt e gonosz perczben sem hagyá el lélekjelenléte; hirtelen megragadá baljával a nyakára hurkolt kötelet, s kardjával ketté szelé azt s ismét talpon állt a földön; – abban a perczben értek oda hajdui is és kiszabadíták az ellenség kezéből.3)

Abdurrahman ezt látva, széthasítá köntösét és sarkantyuba kapva lovát, elnyargalt a körönd előli térről; a várkastély felé futtában szemközt találkozik szilihdárjával, a ki kérdezé tőle, hova fut.

– Istennél a segedelem! felelt neki a basa; a napok beteljesülnek, mi nem vagyunk itt többé urak! eredj vissza, rakj tüzet lakásomban s küldd szét az eunuchokat, hogy gyujtsanak fel sorban minden házat, s a futó tűzárkok kanóczait gyujtsák meg. A tubafa alatt találkozunk.

Az a tubafa pedig már a paradicsomban van.

Innen vágtatott a bécsi kapu felé, hogy legalább ne Petneházy és az ál Ihánzáde szemeláttára essék el.

A győzelem-téren (török elnevezés!) találkozott a recsinbtár agával és a tüzérparancsnokkal.

– Vissza! vissza! csak a dicsőség még a miénk, az élet nem többé!

Azzal mind a hárman visszalovagoltak a bécsi kapuig; ott, a hogy a keresztyén vértesek tódultak elő a résen, leugráltak lovaikról, azokat ott leszúrták s meztelen karddal kezeikben, gyalog rohantak az ostromlók közé; néhány percz mulva vége volt mind a háromnak, a győztesek Abdurrahman testén keresztül rohantak a városba.

Már akkor itt általános volt a futás, Petneházy diadalával szétbomlott a török védelmi rend; elől, hátul meg voltak támadva; minden utczán szemközt jövő csapatok fogadták a futókat, itt térden állva esdtek kegyelemért, a mit nem kaptak meg; amott kétségbeesetten harczoltak utolsó emberig s e viadal közepett egyszerre elkezdtek a felgyujtott házak égni, a miknek utolsó szobáiban még harczoltak az utolsó pillanatért.

Legtovább tartott a tusa a várkastélyban; ott kétezer férfi, asszony és gyermek, a jancsáragával és a főmuftival egy kerek toronyba elzárkózva, végső kétségbeeséssel védte magát, melyet a bajorok túlnyomó ereje nem bírt leküzdeni. Végre a vezérherczeg, hogy a harcznak végét vesse, kegyelmet adott nekik, s nem engedte őket bántani. A jancsáraga a bajor herczeg lábaihoz borulva, kebléből egy szelenczét vont elő s neki nyujtá, az tele volt Abdi basa utolsó gyémántjaival, miket a török vezér a harcz előtt dolmányáról letépett, elszórt, és miket az előrelátó aga bölcs volt felszedni, hogy életét megváltsa rajtuk.

Az alvezér életét a Zerini ezrednek egyik magyar közvitéze menté meg.

A várba vonult zsidók a végveszély alatt a vízvezető alagútján menekültek le a Dunára, azt remélve, hogy az általános zavarban ott hirtelen kincseikkel hajókra rakodhatnak s sikerül megmenekülniök. Azonban épen ez vált veszedelmükre, mert ott a kegyetlen tolpatsok kezeibe kerülének, kik őket nőstől, gyermekestűl nyomorúan lemészárolák s kincseikben prédát ütének. Jobban jártak azok, kik benn a várban maradva, a zsinagógában és egy pinczeboltban elrejtőzének, s a győzelmesek kegyelmébe ajánlák magukat; azoknak élete meghagyatott, mivelhogy németül tudtak beszélni – ezer tallér váltságdíjért. Elfogóik brandenburgiak voltak.

Ekkor mutatott a napóra Mátyás király templomának falán ötöt.

Két óráig tartott a véres szomorújáték.

S annak bizonyságául, hogy valóban vége van, földrengető ropogással sült el az Abdi által utczahosszat ásatott futóakna, mely romba dönté még a mit az ostrom épen hagyott is: Budavára nem volt más, mint egy romhalom, égő üszökkel fedve és vérrel befestve.

S a ki ezt a megrendítő tragédiát a tétényi halmokról a legnagyobb léleknyugalommal nézte – az a török nagyvezér volt. A török hadsereg láttára esett el az ozman birodalom kulcsvára, büszkesége: Buda.

Petneházy pedig az első volt annak falain a végostrom alatt, s vágytársa az utolsók között volt, kiknek a körtorony vitézei legtovább ellenálltak.

Petneházy másnap reggel Gábor barát kiséretében összejárta Budavár romjait. Alig talált már rá az ismerős helyekre; fel volt dulva minden. A vadaskert fái ki voltak vágva és feltüzelve, a regényes kioszknak s a rózsalugasoknak helyök sem látszott már. Csak egy kettétört kőlap emlékezteté még valamire, a mit a sánczmunkák közben félig eltakartak földdel. Annyit megtudott alakja felől, hogy az török halott sírköve, s annyit el tudott olvasni az arab betűkből, hogy azon a kövön Abdi basa egyetlen leányának, Tellinek neve van bevésve. Szinte jól esett azután, hogy a sárga házat, melyben őt legutoljára látta és meggyűlölte, nem találta sehol; azt úgy szétrombolák a tűzgolyók, hogy fel nem lehetett ismerni a romhalmaz közől.

A szerzetes némán megszorítá az ifju kezét; tán kitalálta gondolatjait? A halott szerető emléke nehéz!

A mint a füstölgő romok közől ismét alászálltak, szemközt találkozának Heiszlerrel; a tábornok soha sem szerette Petneházyt nagyon, annál kevésbbé a barátot; bántotta az, hogy a magyarnak miért van vitézsége – és esze? Mint Petneházy később megtudá, Funkensteinnak sógora is volt; a mi elég ok a haragra a tegnapi hőstett után.

– Ne is menjen ezredes úr a főhadiszállásra, szólt hozzá szárazon, parancsot hozok önnek a főherczegtől; az egri basák Pest ellen jönnek, már Hatvanig értek és ott elsánczolják magukat; onnan ki kell őket ugratnunk, mielőtt várat csinálnának belőle. Vegye ön át Pesten levő huszárezredét s induljon velem még ez órában, én az Aspremont vasasokat vezénylem. Tüzes Gábor úr pedig menjen a főherczeghez s várja ott további rendeletét.

Gábor barát azt sugá Petneházynak: őrizd magad ettől az embertől, a ki mindenkit úrnak nevez. Tudtomra a magyar eddig csak az Istent és fejedelmét hívta uramnak, és ha másnak mondta, gunyolódott vele.

Azzal elváltak.

Petneházy átment Pestre és egy óra múlva csatlakozott Heiszlerhez huszárezredével, mely saját nevét viselte. Felötlött előtte, hogy ilyen hadi vállalathoz nem visznek ágyukat; de nem kérdezősködhetett, mert tudta a szokást, hogy felsőbb rangú tiszt az alsóbb fokunak ilyen kérdésre helyt nem áll.

Másnap szép rendben megérkeztek Hatvan alá; annak már akkor hevenyészett sánczai voltak, miknek szegletén a basa lófarkas holdja villogott.

Heiszler ott azt az utasítást adta Petneházynak, hogy a török hadsereg által összeterelt gulyát hajtassa el a város alól – fényes nappal.

A feladat a nevetségig lehetetlennek látszott; de Petneházy nem mondta rá, hogy lehetetlen. Hogy ne legyen senkinek kifogása személyes bátorsága ellen, kiválasztott ötven vitézt huszárai közül, s ő maga élükre állva, bátran belovagolt velük egész a török sánczok aljáig, a hol a gulya tanyázott.

Egy pár szakállas golyó elbúgott fejük felett, de kárt nem tett bennük; később sűrűen tüzeltek rájuk öreg puskákkal: Petneházy erre megritkítá a csapat hadsorát s sebesen neki nyargalt a gulyának; az őrtálló kurdok elszaladtak, ott hagyták a teheneket, a huszárok pedig kiszakítottak belőlük egy pár száz darabot s elkezdték hirtelen terelni maguk előtt.

A városban levő törökök elébb cselvetésnek hitték ezt a mozdulatot s nem jöttek ellene, most azonban maga az egri basa és alvezérei hatszáz spahival iramodtak a huszárok után, hogy ezt a csufot ne engedjék megtörténni.

Heiszler jól láthatta, hogy Petneházy milyen veszélyben forog; de azért nem mozdult meg helyéből. Ha elesik, azt lehet róla mondani: elvette vakmerő bolondságának díját; ha megmenekül, csak a parancs szerint cselekedett.

Azonban Petneházy nem gondolt a megmenekülésre, hanem a mint látta, hogy a török azonnal utóléri, hirtelen megállítá katonáit, s visszafordult maroknyi népével az üldöző ellenségre; annak egy része tovább rohant a nyargaló gulya után, más része akkor toppant meg, midőn a huszárok közéjük vágtak.

– Kiki a maga kezére dolgozzék! – kiálta Petneházy s azzal ő maga egyenesen neki rohant az egri basának, s a mint az szép ezüstös pánczélba volt öltözve, úgy taszította keresztül kopjája vasával, hogy annak a hegye a nyeregkápában állt meg. Ugyanakkor egy másik huszár a török alvezérnek egy akkora darabot levágott a koponyájából, a mennyi annak épen elég volt arra, hogy a nélkül ne élhessen. Erre zavarba jött a törökség, rémület szállta meg vezérei elestén; lassankint egyes huszárok, dragonyosok száguldoztak társaik segítségére, a csata általános lett, a zavar még általánosabb. Mire kitisztultak belőle, kétszázötven török hevert a csatatéren; köztük a vezérek, nyolczvan foglyul esett; a többi meg sem állt Egerig, ott hagyta Hatvant és a gulyát, s a vezéri nagypecsétet, mit Petneházy diadala tanujeléül vitt Budára a herczegi vezérnek, az meg a császárnak küldte.4)

Midőn innen visszatérve, Pesten találkozott Gábor baráttal, ez örvendve szorítá őt keblére.

– Elveszett embernek hittelek! Már most ne tégy többet egy esztendeig; mert nem fog javadra szolgálni; eredj Komáromba menyasszonyodhoz; vidd oltárhoz, aztán ősi kastélyodba haza s iparkodjál boldog ember lenni. Ha szükségük lesz rád, hivatni fognak; ha utjokban lészsz, eltesznek láb alól. A császár grófnak nevezett ki s ezt nem szeretik azok, kik a hátad mögött maradtak.

Azonban Petneházy nem fogadta meg öreg Mentora jó tanácsát. Elragadta a hír, a dicsszomj; a helyett, hogy véres babéraival sietett volna Borbálához, kinek kezét a legdicsőségesebb uton érdemelte meg: hazája visszavívott fővárosának ormára tüzött zászló által, jobbnak találta a főhadiszálláson megjelenni. Ott sok mosolygó arcz fogadta, többek között Funkensteiné is, ki tréfálózva mondá neki:

– Bizonyára most már olyan nagy emberré lettél, hogy nem is kellene olyan közrangú leány keze után vágyódnod, mint Borbála; ha Bécsbe fölmégy, tuczatszámra találod a herczegasszonyokat, kik erővel nőül akarnak hozzád menni.

– Már csak hagyd te nekem azt, a kit megszolgáltam s ne igen nevezgesd előttem Borbálának, mert az csak nekem Borbála, neked nem.

– Jól van, jól, azért ne légy olyan fennyen; nem a te érdemed, hogy a hol te jártál, ott kevesebb volt a fal és a férfi, mint a hol nekem kellett verekednem.

Ebből tüzes vita kerekedett volna, ha a vitéz urak közbe nem vetik magukat, mire azután a két lovagnak kezet kellett nyujtani és kibékülni, s minthogy Petneházy másnapra a herczegtől szabadságidőt kért Komáromba utazhatni arájához, Funkenstein azt indítványozá, hogy ezt egy bucsúlakomának kell megelőzni; a minthogy azután estve elkezdvén a nemes urak, egész kivilágos kivirradtig ittak és jó kedvben voltak; utoljára Funkenstein franczia borokat hozatott elő és azokból kényszeríté Petneházyt inni, a kinek a pezsgőnedv nagyon tetszett.

Reggel, a hajnali trombitaszónál azután elkisérék jó barátai Petneházyt egész a török fürdőkig, ott bucsút vevének tőle s engedék utjára menni Komárom felé.

Petneházy mintegy 50 huszárt vitt magával kiséretül, még mindig megeshető levén, hogy valahol száguldozó tatár csapatokkal találkozzék Komáromig; azoknak hadnagyával bizalmas beszélgetésbe elegyedett az uton. Egyszer, Vörösvár táján elkezd panaszkodni, hogy iszonyú hőséget érez, a hadnagy pedig azt állítá, hogy igen is hűs szél lengedez. Petneházy apródonkint leveté mentéjét, dolmányát, egy ingre maradt, mégis kiállhatatlan hőségről panaszkodott; az izzadtság csorgott le halántékairól.

Kevés idő mulva azt mondá a hadnagynak, hogy a feje majd szétszakad. A hadnagy azt hivé, hogy ez az éjszakai mámortól van, s tanácsolá neki, hogy ha Vörösvárra beérnek, feküdjék le és pihenje ki magát.

Petneházy erre sebesen előre lovagolt, a hadnagynak úgy tetszék, mintha a vezér le akarna esni lováról. Utána kiáltott, arra Petneházy megállt és bevárta.

Arcza egészen ki volt kelve alakjából, szemei beesve és ajkai elkékülve.

– Bálint, monda a hadnagynak, én meg vagyok mérgezve; de visszamegyek és megölöm azt, a ki megölt!

Azzal tüzesen sarkantyuba kapta paripáját, és elkezdett vágtatni visszafelé Budának.

Huszárjai nem érték utól, oly bőszült nyargalást követett el, s elmaradoztak utána. Egyszer azután azt látták, hogy letér az útról, ki a sík mezőnek, mint a ki már eszméletét veszté s nem tudja kormányozni a lovat. A paripa nyargalt, szökelt árkon, bokron keresztül, néhol oly közel jött az ezredes kisérőihez, hogy azok láthaták annak feldult arczát, szederjes homlokát, égő szemeit, s hallhaták, mily szörnyen átkozza gyilkosát, vértől habzó szájjal; rettentő tünemény, egy méregtől megőrült dalia, kit bőszült lova ragad berken és avaron keresztül!