AJAS.
SZOMORUJÁTÉK.
IRTA
SOPHOKLES.
GÖRÖGBŐL FORDITOTTA,
BEVEZETTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE
CSIKY
GERGELY.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET
ÉS KÖNYVNYOMDA.
1902.
FRANKLIN-TÁRSULAT
NYOMDÁJA.
BEVEZETÉS.
Achilles halála után fegyvereit a hadi tanács, leginkább
Agamemnon és Menelaos befolyása alatt, Odysseusnak itélte. Ajas
Telamon fia, szintén igényt tartott e fegyverekre, mint Achilles
után a hadsereg legjobb hőse, ki egy ízben az egész sereget
megmentette bátorsága által. Elkeseredve az itélet miatt az egész
tábor, különösen a nyertes Odysseus és a királyi testvérek ellen,
szörnyü boszút készült venni; éjjel kirohant sátorából, hogy a
sereg összes vezéreit meggyilkolja. De Pallas Athene őrültséget
küldött a dühöngő agyára; s ez a vezérek helyett a tábori barmokra
és juhnyájakra rontott, s azokat részint lekaszabolta, részint
foglyok gyanánt sátrába vitte. Reggel kitünt a nyáj közt művelt
nagy pusztítás, a királyok tanácsa Odysseust küldte ki a tettes
fölfedezésére, és itt kezdődik a tragœdia cselekvénye, melynek első
része Ajas sátra előtt, másodika a tengerparton történik.
AJAS.
SZEMÉLYEK.
Athena.
Odysseus.
Ajas.
Kar: salamisi
hajósok.
Tekmessa.
Hirmondó.
Teukros.
Menelaos.
Agamemnon.
(Tengerpart; a középen Ajas sátra, távolabb más
sátrak Athena fellegbe burkolva áll Ajas sátra fölött. Odysseus a
táborból jő.)
Athena. Szünetlen látlak téged, Laërtes
fia,
Töprengve, mint vess tőrt az
ellenség elé;
S most itt a parton
látlak, Ajas sátrai
Körül, a tábor
legutolsó őrhelyén,1)
Régóta mérve friss
járású nyomait,
Vadász gyanánt, hogy
megtudd, sátrában van-e,
Vagy nincs
ott? És valóban, mint a spártai
Kopót
szaglása, lépted jó nyomon vezet.2)
Mert ott benn van a
férfiú, és homlokán
Verejték
gyöngyöz, vértől párolog keze.
Nem
szükséges hát leskelődnöd ajtaján,
Mondd el csupán e szorgos kémkedés okát,
S a mit tudnod kell, tőlem
megtanulhatod.
Odysseus. Athena hangja, oh te ki az
istenek
Között nekem legkedvesebb
vagy – bár szemem
Nem lát – reád
ismertem és lelkembe hatsz,
Mint
érczajkú tyrrhéni kürt erős szava.3)
Most is jól láttad,
hogy az ellenség nyomát
Kerülgetem,
Ajast, kit a nagy pajzs fedez;4)
Mert őt lesem már
régtől fogva, senki mást.
Megfoghatatlan dolgot művelt ellenünk
Ma éjszaka, ha ő volt, a ki ezt tevé;
Mert biztosat nem tudva, csak
találgatunk;
S én ezt a munkát
készakarva vettem át.
Épen most
vettük észre, hogy a nyájakat
Elpusztították egytől egyig s leölék
Emberkezek, s a nyájőrzőket is velök;
S mindenki csak Ajasra rója ezt a
bűnt.
Egy kém is látta őt a síkon
egyedül
Rohanni véráztatta karddal, s
ezt nekem
Elmondta; én azonnal
követem nyomát,
Egyik jel rá vall,
majd másikra akadok,
Mely megzavar;
hová forduljak, nem tudom.
Jókor
jövél hát; mert mint eddig szüntelen,
Most is kezed vezérel minden léptemen.
Athena. Tudom,
Odysseus; és régóta őrködöm,
Segélyre
készen, vizsgálódó útadon.
Odysseus. Igy, kedves úrnőm, nem
hiában fáradok?
Athena. Nem, mert e férfiúnak műve volt a
bűn.
Odysseus. S mi vitte e megfoghatatlan tettre
őt.
Athena. Harag gyötré Achilles fegyvere
miatt.
Odysseus. De mért sujtá a nyájat boszuló
heve?
Athena. Azt hitte, véretekbe mártja
kezeit.
Odysseus. Hát argos serge ellen hajtá
szándoka?
Athena. S be is töltötte volna, ha nem
őrködöm.
Odysseus. Minő merénylet által, mily bősz terv
szerint?
Athena. Csellel rohant reátok éjjel
egymaga.
Odysseus. S vajon közel fért hozzánk, czéljáig
jutott?
Athena. A két vezéri sátor ajtajáig ért.5)
Odysseus. S mi tartá vissza vérre szomjazó
kezét?
Athena. Én voltam az, ki megcsalám bősz
vágyait,
S hiú képekkel kápráztatva
el szemét,
A nyáj ellen fordítám,
melyet a mezőn
Őriztek, a zsákmányolt
barmokkal vegyest;
Rájok rohant, s a
szarvas állatok között
Nagy vérontást
tett mindenütt, majd azt hivén,
Hogy
a két Atridára sujt gyilkos keze,
Majd ismét, hogy más hadvezérnek oszt halált.
S míg fel s alá szágulda, őrjöngő
dühét
Én egyre szítva, mind
messzebbre hajszolám.
Midőn e nagy
munkától végre megpihent,
Kötélre
fűzve a még élő barmokat
S a többi
nyájat, sátorába hurczolá,
Hadi
foglyok s nem szarvas állatok gyanánt;
S bilincseikben otthon most vérig veri.
Tanúja lészsz ez őrjöngésének magad,
Hogy a mit láttál, elmondd Argos
népinek.
Maradj itt bátran, és ne
félj, hogy bajt hozand
Reád e férfi;
mert szemének súgarát
Elfordítom,
hogy meg ne lássa arczodat.
(A sátor felé kiált.)
Téged hiv hangom, a ki
foglyaid kezét
Bilincsre verted,
téged hivlak, jöjj elő;
Ajas, halld
hangom, lépj ki sátorod elé!
Odysseus. Mit tészsz Athena?
Semmikép se hivd ki őt.
Athena. Hallgass, légy nyugton; félelem csak nem fog
el?
Odysseus. Az istenekre, hagyd el; jobb ha benn
marad.
Athena. Mitől remegsz? Nem volt előbb is
férfiú?
Odysseus. Bizonynyal ellenségem volt, s az is
maradt.
Athena. Ellenségen nevetni nem
legédesebb?
Odysseus. Elég nekem, ha el nem hagyja
sátorát.
Athena. Őrjöngő embert szinről szinre látni
félsz?
Odysseus. Ha észnél volna, nem kerülném félve
őt.
Athena. De most épen nem fogja látni
szinedet.
Odysseus. Hogyan, ha nyitva tartja s rám veti
szemét?
Athena. Homályt borítok én a látó szemre
is.
Odysseus. Igaz, istennél minden
megtörténhetik.
Athena. Hallgass tehát s maradj megállva
helyeden.
Odysseus. Itt maradok, de inkább lennék
messzire.
Athena. Oh Ajas, halld, másodszor hívlak
tégedet!
Mért tartod ily kevésre
frigytársad szavát?
(Ajas kilép a sátorból.)
Ajas. Oh üdvözlégy, Athena, Zeus szent
gyermeke,
Ki oly hiven mellettem
álltál! Most arany
Zsákmánynyal
ékesítlek győzedelmemért.
Athena. Helyes beszéded. Ámde mondd
el most nekem,
Megáztatád Argos
vérében kardodat?
Ajas. Dicsekszem ezzel és nem mondok rá
nemet.
Athena. S az Atridák is érzék fegyveres
kezed?
Ajas. Ajasra többé nem hoznak
gyalázatot.
Athena. Meghaltak hát, ha jól értettem
szavadat?
Ajas. Meghalva hadd ragadják most el
fegyverem.
Athena. Jól van. De hát hová lett Laërtes
fia?
Mit tettél ezzel? Elkerülte tán
karod?
Ajas. Az álnok csalfa róka az, kiről
beszélsz?
Athena. Igen; Odysseust értem,
ellenségedet.
Ajas. Ott benn ül, úrnőm; sátramban,
legédesebb
Zsákmány gyanánt; nem fog
meghalni egyhamar.
Athena. Mit tészsz előbb, mit kivánsz rajta nyerni
még?
Ajas.
Előbb a sátor oszlopához kötözöm –6)
Athena. Mily büntetéssel sujtod a
boldogtalant?
Ajas. Vérig verem majd hátát, úgy haljon meg
ott.
Athena. Ne kínozd ily nagy gyötrelemmel a
szegényt.
Ajas. Legyen, Athena, minden más kedved
szerint;
De őt ekként és nem más
módon büntetem.
Athena. No hát, ha már e tettben örömed
telik,
Fogj hozzá, hajtsd egészen
végre szándokod.
Ajas. Megyek munkámra; s tőled azt kérem
csupán,
Légy mindig oly hű
frigytársam, mint most valál.
(El a sátorba.)
Athena. Im lásd, Odysseus, mily erős az ég
keze;
Hol leltél embert, a ki ennél
valaha
Tanácsban bölcsebb, józan
tettben jobb vala?
Odysseus. Valóban nem találtam; ámde szánom
őt,
Boldogtalant, bár ellenség
gyanánt gyűlöl,
Hogy ily rossz végzet
tartja fogva életét.
Mert benne
ép úgy látom ennen sorsomat.
Bizony,
kik itt e földön élünk, nem vagyunk
Hiú árnyéknál, délibábnál egyebek.
Athena. Okulj tehát e példán, és az
istenek
Ellen ne ejtsen ajkad gőgös
szót soha,
Ne fújjon föl kevélység,
ha erős karod
Vagy gazdag kincsed más
embernél többre tesz.
Mert egy nap
porba sujtja vagy fölemeli
Az ember
dolgát; ám az istenek előtt
Csak a jó
kedves, gyűlölt minden, a mi rossz.
(Mindketten el. A kar fellép.)
Kar. Telamon fia, tengerövezte
Salamis földének fejedelmi ura,
Szivem örül, ha szerencse mosolyg
rád;
De ha Zeus boszúja sujtja
fejed,
S Danaok haragos szava
vészszel ijeszt,
Remegés fog el és
megriadok,
Mint félénk szemü röpke
galamb.
Ime most a letűnt éjjel
után
Feldúlja szívem
nyugodalmát
A szégyenítő
hír,
Hogy átszáguldtad a
ménlegelőt,
S leölé a nyájak barmait
és
A hadi zsákmány
maradékát
Villámló kardod
aczélja.
Igy költi Odysseus rossz
híredet,
Igy sugja tele mindenki
fülét,
S hisznek a
szónak;
Örömest hiszik rólad a
rosszat,
S a ki hallja, jobban
örül, mint a ki mondja,
Gúnyolva
gyötrelmeidet.
Mert a ki nagy
lelkekre lövi
Nyilát, soha sem
téveszti a czélt el;
– Rólam ilyesmit
senki se’ hinne. –
A nagyok nyomain
csúszkál az irigység.
Pedig nagy
emberek nélkül a kicsinyek
Gyengén
védik meg a várat;
Mert a csekélynek
a nagy ad erőt,
És a nagyot a csekély
emeli.
Ám a botort
lehetetlen
E bölcseségre
tanítni.
Im ellened ily nép szava
kél,
S nekünk nincs harczra
erőnk
Tőled elszakítva,
király!
Ha szemed sugarát messze
kerülték,
Zajt ütnek, mint csevegő
madarak,
Távol a nagy
keselyűtől;
De hirtelen jelenj meg
előttük,
S némán elbújnak
azonnal.
Versszak.
Tán a boszús szivű
Artemis7) űze ki –
Oh iszonyú szavak, oh
Szégyenem forrásai! –8)
Fegyverrel a nép
nyájai, barmai ellen?
Mert tán
kezedből nem nyert győzedelmi díjt,
A
hadi préda közül,
Vagy a vadászat dús
zsákmányaiból?
Vagy tán az
érczpajzsú Enyalios9)
gyúlt
Bosszúra megvetett segedelme
miatt,
S tőle jött ez éji
varázslat?
Ellenversszak.
Hisz soha sem rohanál, Telamon
fia,
Esztelenül azelőtt
A mezők nyájaira;
Ég
küldte rád e kórt. De az argosi népnek
Gonosz beszédét Zeus s Phœbos némítsa el;
Ám ha titokban e hírt
A nagy királyok10)
bosszúja fogja reád,
Vagy Sisyphos
feslett ivadéka11) talán:
Ne rejtsd király, sátradba ne rejtsd
magadat,
Oh ne adj erőt e
beszédnek!
Végdal.
Fel, fel uram, valahára hagyd
el a sátrat,
Hol régóta pihensz a
harcztól, és bajod
Lángja felcsap az
égig immár. Féktelen
Dühöng ellenid
nyelve,
Szél nem járta erdők
közt;
Körös-körül
felcsattan
Gúnyos
kaczagásuk.
S a kín gyötör
engem.
(Tekmessa jő a sátorból.)
Tekmessa. Oh, kik Ajas hajóin eveztek,
Földszülte Erechtheus ivadéka,12)
Hangos
panaszokba’ törünk ki
E messze földön
Telamon háza miatt.
Mert Ajast, a
nagyot, az erőset,
A
rettenetest,
Letiporta a kór szörnyű
viharja.
Kar. Mily vészt adott cserében az éj
A mult napokért?
Oh
Teleutas leánya, beszélj!
Te, kit a
hős dárdája fogolylyá,
Szerelme
nejévé tett, te tudod
Legjobban, te
mondhatod azt el.
Tekmessa. Hogy mondjam el a
mondhatatlant?
Szörnyű, mint a halál,
mit hallani fogsz.
Mert a dicső
Ajasra gyalázatot
Hozott örjöngése ez
éjjel.
Ott láthatod a sátor
alatt
Széttépett,
vérborította
Áldozatát a
csatának.
Versszak.
Kar. Mi szörnyű hírt mondott
Ajkad az iszonyú férfi felől!
S nem futhatunk e szótól.
Mert a sereg fejedelmei hirdetik azt,
És a tömeg szája nagyítja.
Jaj, jaj, szivem fél a jövőtől; hogy a
halál
Lesujtja őt is, kinek őrjöngő
keze véres
Szablyájával a nyájat s
pásztorait lekaszabolta.
Tekmessa. Oh jaj! Innen, innen hozta
haza
A nyáj barmait
összekötözve;
S a míg ezt megölé a
földre tiporva,
Derekán ketté
hasította amazt.
Megragadott kettőt a
fehér lábu kosokból,
S levágva fejét
s nyelvét az egyiknek,
Eldobta
magától,
Oszlophoz kötözé a
másodikat,
S kezébe ragadva a
gyeplőszijat,
Kettős suhogó
korbácscsal üté,
Gúnyszavakat mondva,
melyekre csak isten,
És nem ember
tanította.
Ellenversszak.
Kar. Itt az idő már, itt,
Hogy betakarva lepelbe fejünk,
Lopózva elosonjunk,
Vagy
kezeinkbe ragadjuk a gyors evezőt,
S
tengeri szél hajtsa hajónkat.
Oly
szörnyű vészszel fenyeget a két Atrida haragja!
Kövek zápora sujt engemet is halálra,
Együtt ő vele, kit lebilincsel a rettenetes
láz.
Tekmessa. Többé nem. Lepihent dühe már,
Mint villámtalan déli vihar.
De öntudatos szive új kínokat érez.
Mert látni a bajt, melyet egyedül
Saját keze tett, semmi egyéb:
Iszonyú bánatot ébreszt.
Kar. Hisz az szerencse, ha
lecsillapult dühe;
Az elmult baj
könnyebben elviselhető.
Tekmessa. Ha rajtad állna, inkább
mit választanál:
Magad jóléte mellett
kedvesid baját,
Vagy mindkettőnél
egyenlő fájdalmakat?
Kar. A kettős bánat, oh asszony, mindig
nagyobb.
Tekmessa. Igy hát betegség nélkül rosszabbul
vagyunk.
Kar. Mit értesz ezzel? Nem fogom fel
szavadat.
Tekmessa. Ajas, míg fogva tartá őrjöngő
dühe,
Boldog volt a bajok közt,
melyek ellepék,
Csak mi szenvedtünk,
a kik józanok valánk;
De most, hogy
meggyógyulván, elhagyá a kór,
Az ő
lelkét is sujtja szörnyű bánata,
S mi
nem kevésbbé szenvedünk, mint azelőtt.
Nem lett-e hát egy bajból kettős gyötrelem?
Kar. Elismerem, és
rettegek, hogy isteni
Kéz sujtja őt;
mert máskép, elmulván a kór,
Miért ne
volna boldogabb, mint azelőtt?
Tekmessa. Valóban úgy van, a mint
mondod, tudd meg azt.
Kar. Mint lepte meg kezdettől fogva ez a
baj?
Mondd el nekünk, kik bánatodban
osztozunk.
Tekmessa. Tudj meg hát mindent, mert részvéttel
kérdezed.
A késő éjszakában, hogy az
esteli
Tűz mindenütt elhamvadott már,
felkapá
Kétélű kardját, s útra
készült czéltalan.
Én intem őt, s így
szólok: Ajas, mit akarsz?
Miért
rohansz csatára ily hivatlanul,
Nem
hallva sem a hirnök, sem a kürt szavát?
Álomba van merülve az egész sereg.
De ő a százszor hallott szóval
válaszolt:
Oh asszony! asszony
ékessége hallgatás.
Elnémultam hát, s
ő kirohant egyedül.
Mi minden történt
ott kinn, el nem mondhatom;
De
megjövén, nagy szarvas zsákmányt hajta be,
Sok összefűzött barmot s nyájőrző
ebet.
Ezt lefejezte, megfojtá a
másikat,
Azt felkonczolta, oszlophoz
kötvén üté
A többit, mintha ember
volna mind e nyáj.
Majd kirohant az
ajtón s nagy hangon beszélt
Egy
árnyhoz, a két Atridáról, majd megint
Odysseusról, hangos kaczagás között,
Hogy mily szégyennel sujtá őket bosszuja.
Aztán ismét sátrába rontott hirtelen,
S lassanként végre visszatért
eszmélete;
S mindenfelől szemlélve a
borzalmakat,
Fejére ütve felkiáltott,
és a holt
Bárányok véres romjai közé
rogyott,
Dühös körmökkel tépdesvén
önnön haját.
Hosszú időig ült a
földön szótlanul;
Majd rettentő
szavakkal fordult ellenem,
Ha el nem
mondom végtől végig nyomorát;
Kérdezve, hogy van és mi lett belőle most?
S én, kedvesim, féltemben elmondtam
neki
Mindazt, mi történt, s úgy a
mint magam tudám.
Kínos nyögésben
tört ki erre hirtelen,
Minőt nem
hallék tőle azelőtt soha;
Mert mindig
mondá, ily nyöszörgés egyedül
A
gyáva, gyenge lelkű emberhez való,
Soh’ sem hallottam tőle hangos jajgatást,
Nyögése, mint bikáé,
mély és tompa volt.
De most lerogyva
szörnyű végzete alatt,
Ott ül e férfi
étlen, itlan, csendesen,
A kardja
ölte véres állatok között;
S
nyilvánvaló, hogy rosszat forral szelleme;
Beszéde, jajgatása tisztán hirdeti.
Oh kedvesim – mert ez volt jöttöm czélja most
–
Jertek segítségére, módotok
szerint;
Oly embert, mint ő, meggyőz
a baráti szó.
Kar. Teleutas leánya, szörnyű dolgokat
beszélsz
A férfiúról, kit őrültté
tett baja.
Ajas (a sátorban). Oh jaj nekem!
Tekmessa. S a baj, mint
látszik, egyre nő. Halljátok-e
Ajas
szavát a sátorban, miként kiált?
Ajas. Oh jaj nekem!
Kar. Bizonynyal vagy
beteg még, vagy a régi kór
Emléke
tölti most el bánattal szivét.
Ajas. Jaj fiam, fiam!
Tekmessa. Oh én
szegény! Eurysakes, téged kiált.
Mi
szándoka? Hol vagy fiam? Oh én szegény!
Ajas. Jer Teukros! Hol van Teukros?
Hát szünetlenül
Zsákmány után fog
járni? S én itt elveszek!
Kar. Ugy látszik, észre tért már.
Nyisd fel ajtaját;
Tán szégyenében
elhallgat, ha ránk tekint.
Tekmessa. Im felnyitom; most hát
szemeddel láthatod,
Mit tett e férfi,
mily sors érte őt magát.
(Kinyitja a sátor ajtaját. Belül látszik Ajas,
földön ülve a legyilkolt állatok között.)
Első versszak.
Ajas. Oh jaj!
Hű
bajtársak, egyedüli barátim,
Kiket
igaz szív még hozzám csatol,
Tekintsetek reám, mi szörnyű vérözön hullámain
Hajt a vihar haragja.
Kar (Tekmessához). Jaj! látom,
mindaz, mit mondál, nagyon igaz;
A
tett mutatja, hogy értelme elhagyá.
Első ellenversszak.
Ajas. Oh jaj!
Oh
emberek, ti ügyes hajósok,
Kiknek
keze gyors evezőt hajt,
Ti, csak ti
vagytok egyedül segélyre kész barátim:
Emberek, öljetek meg!
Kar. Mondj józanabb szót, és
roszszal ne orvosold
A rosszat; csak
nagyobbá tennéd átkodat.
Második versszak.
Ajas. Im lásd a hőst, a
rettenthetetlent,
A csatatér bátor
harczosát,
Mint kaszabol szelid
állatokat!
Oh jaj, mi gúny! Mi
szégyen sujtja fejemet!
Tekmessa. Ne szólj így, oh ne szólj így, Ajas, én
uram!
Ajas. Ki innen! El! Fordítsd vissza
léptedet!
Oh jaj! oh
jaj!
Tekmessa. Az égre, engedj s térj magadhoz, oh
uram!
Ajas. Boldogtalan én! Karom
Menekülni engedi a gazokat, helyettök
Szarvasbarmokat talál, és mekegő
Juhoknak ontja vérét.
Kar. Miért kesergesz a bevégzett mű
miatt?
A megtörténten változtatni nem
lehet.
Második ellenversszak.
Ajas. Oh te, minden gonoszság mestere,
Laërtes kémszemű ravasz fia,
Te a seregnek legundokabb szemete,
Most nemde örömedben hangosan
kaczagsz!
Kar. Isten küld az emberre sírást,
nevetést.
Ajas. Oh vajha látnám! Habár ily kín
gyötör.
Oh jaj nekem!
Kar. Ne szólj ily
vakmerően! Lásd, hová jutál.
Ajas. Oh Zeus, fajom őse!13) Bár
Meggyilkolhatnám e gonosz csalfa gazembert,
És vele a két Atrida királyt!
Hadd haljak én meg aztán!
Tekmessa. Ha ezt
kivánod, úgy az én halálom is
Kérd
istentől. Mért éljek, ha te elveszél?
Harmadik versszak.
Ajas. Oh jaj!
Homály,
te vagy napom!
Oh komor éj, te vagy
ragyogó sugaram!
Fogadj,
fogadj öledbe engem,
Fogadj be! Mert
immár sem az isteni kéztől,
Sem a
halandó embertől nem várhatok segélyt.
Zeus hatalmas
Lánya
üldöz,
S gyötri halálra
szivem.
Merre futhatok?
Nyugtot hol lelek?
Ah hiában minden küzdelem,
Őrjöngésem áldozatjai
Közt
fekszem, és az egész sereg
Gyilkot
emel rám.
Tekmessa. Oh jaj, hogy így beszélhet egy hős
férfiú!
Ily szót ajkára nem vett
volna azelőtt.
Harmadik ellenversszak.
Ajas. Oh jaj!
Ti
zuhogó habok,
Ti hullámverte
barlangok, te parti rét,
Mióta, ah
mióta láttok
Itt engem Trója előtt!
De soha, többé soha sem
Láttok itt
élve. Hallja ezt, ki érti a szót.
Oh
Skamandros
Habja, Argos
Jóakaró frigyese,14)
Többé nem
fogod
Látni partodon
Azt a férfit, kihez foghatót
(Nagy szót mondok) hellenek között
Nem látott Trója. S most
ily becstelenül
Fekszem a
porban.
Kar. Nem tarthatom föl e beszédet, de
tovább
Igy szólni nem hagyhatlak sok
bajod között.
Ajas. Oh jaj! ki gondolhatta volna
valaha,
Hogy gyötrelmemmel így
megegyezik nevem?15)
Immár hozzám való
jajgatni kétszer is,
Háromszor is;
hogy ily nyomorba sülyedék;
Én, kinek
atyja hajdan a sereg között
A hősiség
legelső díját nyerte el,
S
dicsőséggel tért Ida földéről haza;16)
Míg én a hős
magzatja, szintén trójai
Földön
kötvén ki, nem csekélyebb tetteket
Nem kisebb bátorsággal hajtva végre itt,
Argos népétől meggyalázva elveszek.
És mégis ezt az egyet biztosan tudom:
Ha Achillestől életében kérdezik,
Ki nyerje hősiség díjául fegyverét,
El nem ragadta volna tőlem senki sem.
S az Atridák, megvetve győzedelmimet,
A legcsalfább embernek itélték oda.
Ha kábult lelkem és szemem meg nem
szünik
Szándékomat vezetni, úgy többé
soha
Nem mondanának másra ily
itéletet.
De Zeus leánya, a
kegyetlen, vadszemű
Istennő, őrült
lázat külde rám, s midőn
Rájok volt
már emelve sujtó fegyverem,
Elbódított, s baromvért kelle ontanom.
Azok pedig nevetnek rajtam s
szabadok,
Bár kedvem ellen; ám ha
isten tesz zavart,
A legjobb
kéztől is megmenekül a rossz.
Most
mit tegyek? Nyilvánvaló az istenek
Haragja, gyűlöl engem a hellen sereg,
És ellenségem Trója s az egész vidék.
Hazámba térjek az ægæi tengeren,
S a tábort és az Atridákat hagyjam
itt?
Mily arczczal lépjek Telamon
atyám elé?
Mily szemmel lássa bús
megérkezésemet,
Csupasz mezemben, nem
viselve hősi díszt,
Míg ő oly nagy
dicsőség fényét hordozá.
El nem
viselhető ez. Vagy a trójai
Bástyákra
törjek, s egyes harczot kezdve ott
Az
ellenséggel, hős halállal essem el?
Hisz így az Atridáknak tennék örömet.
Ezt nem teszem. Más módot kell
kisérlenem,
A melylyel agg atyámnak
megmutathatom,
Hogy nem nevelt fel
gyáva szívü magzatot.
Mert szégyen,
hosszú életet kívánni ott,
Hol a
nyomortól szabadulni nem lehet.
Mit
ér, ha napra nap jő, s a halál felé
Egy lépéssel korábban, későbben viszen?
Nem adnék semmi árat olyan emberért,
A ki hiú remény napján sütkérezik.
De a nemeshez szép élet vagy szép
halál
Méltó csupán. Elmondtam, nincs
már több szavam.
Kar. Nem fogja senki kölcsönzöttnek
mondani
E szódat, Ajas; mert
tenszivedből fakadt.
De mégis
szünjél; hallgasd meg barátaid
Tanácsát, űzd el e sötét eszméidet.
Tekmessa. Oh én uram,
nincs emberekre sulyosabb
Nyomor,
mint szolgaságnak jármát hordani.
Im
én szabad atyától nyertem éltemet,
Ki
gazdag volt, mint Phrygiában senki más;
Most szolgaságban élek; mert az istenek
Igy rendelék, de legkivált a te
karod.
Ám a mióta ágyad osztom, hű
vagyok
Hozzád; kérlek hát Zeusra, a
ki tűzhelyed
Őrizi, és ágyadra,
melyen osztozunk:
Ne tedd, hogy
ellenségid keserű szavát
Hallgassam,
s egyiköknek rabjává legyek.
A mely
napon te meghalsz és magamra hagysz,
Oh hidd el, Argos népe az nap engem is
Erőszakos kezével tüstént megragad,
És gyermekeddel együtt rabigába hajt.
S majd keserű beszéddel gúnyol uj
uram,
És ily szókkal sért: Nézzetek
rá, ez neje
Ajasnak, a ki Argos
legjobb hőse volt,
Mily szolgaság
váltá fel boldog életét.
Igy fognak
szólni. Isten üldöz engemet,
Reád és
fajodra meg szégyent hoz ily beszéd.
Kiméld atyádat és ne hagyd el szomorú
Öregségében, kiméld ősz anyád szívét,
Ki annyi évet élt már, s gyakran
esdekel
Az istenekhez, hogy te élve
térj haza.
Légy szánalommal
gyermekedhez, oh király!
Gondold meg,
hogy mily gyászos sorsot hozna rám
S
reá halálod: elveszítve gondodat,
Ily
ifjan, árván élne zord gyámság alatt.
Nekem nincs senkim, a kire
tekinthetek,
Rajtad kívül; hazámat
dárdád dúlta fel,
Anyámat és atyámat
más végzet keze
Tevé Hades honának
holt lakóivá.
Ah hol találhatnék hát
nélküled hazát,
Hol gazdagságot?
Benned van csak mindenem.
Emlékezzél
reám is; férfihoz való,
Megemlékezni
arról, a ki szereté;
S a szerelem
szülötte mindig szerelem;
De a ki jót
tapasztalt és elfeledi,
Nemes
embernek többé az nem mondható.
Kar. Ajas, bár meghatná a részvét
lelkedet,
Mint az enyémet; akkor
dicsérnéd szavát.
Ajas. Tőlem bizonynyal dicséret jut
részeül,
Ha jól betölti mindazt, a
mit rendelek.
Tekmessa. Oh kedves Ajas, mindenben szót
fogadok.
Ajas. Vezesd elémbe fiamat, hadd lássam
őt.
Tekmessa. Eltávolíták innen
aggodalmaim.
Ajas. E rossz bajomban? Vagy mi az, miről
beszélsz?
Tekmessa. Nehogy szegény meghaljon ha eléd
kerül.
Ajas. Képes lett volna erre is
szellemem.
Tekmessa. De gondom volt rá, elhárítni ezt a
bajt.
Ajas. Jól tetted, és dicsérem
gondosságodat.
Tekmessa. Mi az, miben még használnom lehet
neked?
Ajas. Tedd, hogy fiammal szóljak, s láthassam
szinét.
Tekmessa. Itt a közelben őrzik őt
cselédjeink.
Ajas. Miért késik hát, mért nem jő szemem
elé?
Tekmessa. Oh gyermekem, atyád hív. Hozza őt
ide
A szolga, a ki most kezénél
vezeti.
Ajas. Jön-e szavadra, vagy nem hallja
hangodat?
Tekmessa. Itt hozza őt a szolga, már
megérkezett.
(Egy rabszolga bevezeti Eurysakest, Ajas kis
fiát.)
Ajas. Emeld, emeld fel hozzám;
megijeszteni
Nem fogják őt e
frissontású vérnyomok,
Ha én nemzém s
valóban apja gyermeke.
Korán kell már
apjának zord erkölcsein
Edződnie,
hogy hozzá hasonló legyen.
Oh
gyermek, légy apádnál sokkal boldogabb,
S másban hozzá hasonló! Nem lészsz így silány.
De most is már irigylem
boldogságodat,
Hogy e bajoknak
egyikét sem érezed;
Mert öntudatlan
élet a legédesebb,
Míg megtanulsz
szenvedni és örvendeni.
S ha ezt
elérted, ellenségeink előtt
Mutasd
meg akkor, mily atyának vagy fia.
Addig viruljon ifjuságod enyhe lég
Lehelletétől s légy anyádnak öröme.
Tudom, nem lesz a hellenek közt senki sem,
Ki gúnynyal bántson, bárha nem leszek
veled.
Mert őriződül, fáradhatlan
gyámodul
Teukrost hagyom, bár most a
távolban bolyong,
Az ellenséget
hajtva gyors vadász gyanánt.
Ti
pajzshordó vitézek, tengerparti nép,
Reátok bízom e közös szolgálatot,
Jelentsétek Teukrosnak kivánságomat:
E gyermeket vigye hazámba s adja át
Telamonnak és anyámnak, értem Eriboeát;17)
Hogy mindkettőnek
majdan támaszuk legyen
Öregségökben,
míg a sírba szállanak.
Fegyverzetem
ne adja díjul senkinek
Sem pályabiró,
éltem megrontója sem.18)
Hanem fiam, ki
ettől vetted nevedet,19)
Te tartsd meg ezt
a hétszeres bőrtől fedett
Áttörhetetlen pajzsot, s forgasd szíjadon;
A többi fegyvert temessétek el
velem.
(Tekmessához.)
Te vidd magaddal gyorsan most
e gyermeket,
Zárd be az ajtót, és ne
sóhajts, ne zokogj
A sátorok közt –
sirni mindig kész a nő. –
El innen
gyorsan! nem bölcs orvoshoz való,
A
bajra ráolvasni, melyet vágni kell.20)
Kar. E lázas izgatottság félelembe ejt;
Éles beszéded nem kedvem szerint
való.
Tekmessa. Mily szándék forr szivedben, Ajas, én
uram?
Ajas. Ne kérdj, ne faggass. A szerénység szép
erény.
Tekmessa. Oh jaj mint félek! Kérlek gyermekedre
és
Az istenek nevére, ne hagyj minket
el!
Ajas.
Nagyon gyötörsz már. Nem tudod, hogy többet én
Az isteneknek semmivel sem tartozom?
Tekmessa. Mondj istenes
szót.
Ajas. Azt intsd, a ki rád ügyel.
Tekmessa. Nem hallgatsz hát rám?
Ajas. Már nagyon sokat
fecsegsz.
Tekmessa. Mert félek, Ajas!
Ajas (a szolgákhoz).
Gyorsan ajtót zárjatok!
Tekmessa. Az égre, szánj meg!
Ajas. Esztelennek
tartalak,
Ha azt hiszed, hogy rajtam
most erőt vehetsz.
(Mind el a sátorba. A kar egyedül marad.)