Ezt már Plötzlich úr maga sem állhatta meg nevetés nélkül.
Ismét ott volt szerencsére kisegítőnek a másik biztos, Habersack úr, a ki megmagyarázta idejöttüknek, s haragba jöttüknek az okait, a mit megértve, a táblabiró úr is egész indignatióba jött.
– Ez már abusus! Ez a porkoláb impertinentiája volt! Ezt én nem rendeltem. Hivják ide rögtön a porkolábot.
Janosics uram megjelent; még most is sántított attól a lövéstől, a mivel Villám Pista megtisztelte s nagyon megjuhászodottnak látszott.
Laskóy úr aztán lehordta őt a biztosok előtt keményen, hogy micsoda infamia volt a kamarás urat lánczra veretni? Most mingyárt vegye le a békóit s bánjék vele rangja szerint illendően; különben ördögöt fogat vele.
A porkoláb rögtön sietett a tévedést helyrehozni.
Laskóy úr a két biztost megnyugtatá, hogy holnap mingyárt megtörténik a confrontatio; méltóztassék azon megjelenni s akkor azután visszavihetik Ráby urat békével.
– Hisz ez nagyon derék, jámbor ember, mondá Habersack úr Plötzlich úrnak, mikor eltávozának.
– Igen, mert ráijesztettem ő kelmére! Ezt nekem köszönhetni.
Annyi policzáji ösztön azonban még is volt a két biztosban, hogy kötve higyjenek a komának, s még egyszer fölkeressék azt az ajtót, melyen belül Rab Ráby tartózkodott s megújítsák az ajtón keresztül a discursust.
– Levették-e már kamarás úrról a lánczokat?
– Levették; de majd visszaadják.
– Holnap esik meg a confrontatio. Mink is ott leszünk.
– De én nem leszek ott.
A biztosok megnyugtatva távozának. Csak jőjjön az a holnap.
Az megvirradt szépen; ők most már egész biztos helyismerettel compareálának az alispáni szobában a hivatalos órára, ott azonban nem találának egyebet egy cancellistánál, kinek az volt a hivatala, hogy egy hosszú szalmaszálat pipaszárakon huzogasson keresztül.
– Hol a tekintetes úr?
– Otthon van. Jégvermet töltet.
– Hát mi lesz Ráby úr confrontatiójával?
– Azt nem tudom. Tessék tőle megkérdezni.
A biztos urak mentek egyenesen Ráby tömlöczajtajára. Útjokban találták Janosics uramat, a ki azzal foglalkozott, hogy egy roppant nagy parázszsal telt medenczébe fenyőmagot meg köményt hintett s azzal a folyosót befüstölte.
– Mikor lesz Ráby úr confrontatiója? kérdezé őt Habersack úr.
– Jaj, rogo humilime. Talán soha sem lesz. Nagy beteg a szegény. Igen nagy beteg.
– Mi látni akarjuk és beszélni akarunk vele!
– Nem lehet az. Olyan baja van, hogy nem lehet hozzá bemenni. Azért kell az egész folyosót kifüstölnöm.
– De hát mi baja van?
– Nem tudom én. Odabenn van épen a doktor úr, mingyárt kijön, az majd megmondja.
Nem kellett rá soká várni; az ajtó nyilt s jött ki rajta a vármegye physicusa. Az egyik kezében volt egy hosszúnyelű vasserpenyő, azon égett hat darab franciskáner; a másik kezével meg egy zsebkendőt tartott az orra, szája előtt, a mi levendula-szeszszel volt itatva.
Addig nem is állt szóba senkivel, a míg egy hajdú hirtelen oda nem hozta neki a mosdómedenczét, melyben tárkony-eczetes víz volt, s abban elébb az arczát, azután a kezeit meg nem mosta; a ruháit pedig köménymaggal körül nem füstöltette.
A biztos urak rémedezve bámulták ezt a czeremoniát.
Habersack úr megerősíté a szívét, hogy megmerje szólítani a doktort.
– Mi baja van a patiensnek?
A doktor nagyot lélekzett az orra elé tartott levendulaszeszes zsebkendőből s aztán odasúgta a biztos fülébe:
«Pestis orientalis…»
Hej annak se kellett több. Úgy elszaladt, Plötzlich urat is magával ragadva, hogy semmi patenssel vissza nem lehetett volna parancsolni. Nem is időztek ott tovább; hanem nyargaltak vissza Bécsbe, azzal a rémhírrel, hogy Ráby Mátyás beleesett a keleti pestisbe; a mivel aztán Rábynak az ügye egészen be lett fejezve. Mire a publicumba került a hír, már akkor csak arról volt szó, hogy valjon elég oltatlan meszet öntöttek rá, mikor eltemették?
(Kibenn bebizonittatic, hogi megh az XVIII-ik seculumban anno Domini iss tevrteennec wala chvdaac az welaagonn.)
A mit a policzáj soha sem tudott meg, azt a baját Rab Rábynak majd elmondjuk nehány szóval.
A mint a vármegyeházához megérkeztek vele éjfél után három órakor, daczára a késő éjjeli órának, az egész ellenséges coetus ott várt reá ébren; Laskóy, Petray urak és a többi; Janosics uram sem maradván el közülök.
Rengeteg hahota fogadta a kamarás urat, mikor beléptették a telepipafüstölt alispáni kihallgató szobába.
«Aha! Hahhó! Vivát Soroksár! Megérkezett – nagyságos úr! No hát kaptunk-e a császártól aranylánczot? Még aranysarkantyút se? No hát majd adunk mi lánczot is, sarkantyút is. Hozza elő Janosics!»
A rézbőrű indiánok, a kik az amerikai pampasokban egy fehér embert kézrekerítettek, nem tehetnek túl e fölötti örömük eredeti kifejezéseiben ezeken a jelenlevőkön, olyan szépen adták. Rab Ráby búcsúzhatott már a scalpjától.
Annyi lélekerővel bírt, hogy haszontalan protestatiókkal ne szaporítsa a lármát; hallgatva tűrt el mindent. Szép új magyar ruha volt rajta, selyem posztóból, nyuszt prémmel, arra épen ráillett a kettős láncz. Mindenféle ártó szerszámot elszedtek tőle, órát, pugillarist, plajbászt, mentéjéről levágták a vitézkötést, hogy fel ne akaszthassa rá magát s aztán bekisérték a hajdani börtönébe s jó éjszakát kivántak nagy csufondárosan.
Megkeményítette a szivét, hogy mind ez el ne csüggeszsze. Az ember megszokik mindent; még azt is, hogy mikor a kenyeret a szájába akarja tenni, a lábát is felemelje; odalevén t. i. a lába lánczolva a kezéhez.
No, de nem tart ez soká! Itt van a két commissarius; majd hátulköti az a sarkát a sok tekintetes úrnak; aztán végső esetben jön maga a császár, s majd akkor lesz aztán haddelhadd! Addig türelem a jelszó.
Másnap reggel a commissarius urak ott is voltak az ajtaján, s beszélhetett velük. Az akkori beszélgetésből sejthette, hogy ezek nem fogják őtet innen kiásni.
Harmadnap meglátogatta a megyei orvos s a porkoláb segélyével kegyetlenül megfüstöltette kömény- és fenyőmaggal. Azt mondta, hogy minden, az ország határán kívülről érkezett rabbal így kell bánni, mivelhogy odakinn Törökországban a keleti pestis grassál.
Láttuk, hogy erre a füstre hogy futamodott meg a két bécsi biztos.
Negyednap után, mikor már nem volt bécsi policzáj-commissarius a közelben, felvitték Ráby Mátyást a törvényszék eleibe.
Az eddigi korábbi vallatásai a kerületi biztos elnöklete alatt mentek végbe, mivelhogy azok politikusok voltak. Ezúttal azonban a rendes megyei sedria elé állították; mivelhogy csak közönséges bűnténynyel volt vádolva.
A vicefiscalis felolvasta előtte a vádlevelet, mely szerint a deliquens erőhatalommal és ördögi praktikával kitört a vármegye börtönéből és túl az ország határára szökött. Kéri őt azért huszonöt esztendei nehéz fogságra elitéltetni; évnegyedenkint nyilvános botütések elszenvedésével megsúlyosítva, s országos vásárok alkalmával a pellengérre kiköttetve, nyakába akasztott bűnlajstrommal.
Ráby erre egész nyugodt lélekkel azt válaszolta, hogy «hivassa elő a törvényszék azt a huszonnégy martalóczot, a kik őt amaz éjjel innen elragadták, s a kikről az ellene intézett vádlevélben az állíttatik, hogy már mind kézre kerültek, s itt ülnek a vármegye börtönében.»
Erre Laskóy elnök úr haraggal ütött az asztalra.
– Az nem igaz! Az nincs a vádlevélben.
– De ott van. Én magam olvastam.
– Hogy jutottunk hozzá?
– Maga a császár adta kezembe.
Erre öten-hatan is elkezdtek rá kiabálni: «ez vakmerőség! ez perfidia! meghazudtolni a tekintetes törvényszéket!» valamennyien ütötték az ökleikkel a zöld asztalt.
– Jajh, ha az urak ilyen generalmarschot dobolnak az asztalon, akkor én nem beszélek tovább.
– No hát beszéljünk. Nem doboltatik többé.
– A huszonnégy martalócz tehát nem kapható meg, a ki ellenem bizonyíthatna. Azonban két tanú mégis van, a kinek amaz éjszaka történetéről bizonyos tudomásának kell lenni. Az egyik az a strázsa, a ki az én börtönajtóm elé volt rendelve, a másik az, a ki a három nemes úr szolgálatára állíttatott az ő ajtajuk elé.
– Ki tudja már azt, hogy melyik volt negyven hajdú közül, ezelőtt három hónappal, éjfél után két órakor? – förmedt rá Laskóy úr. Azt gondoljuk, hogy itt protocollum vezettetik e felől?
– Én tudom jól a neveiket, hogy kik voltak! szólt Ráby csendesen. Ébren voltam és hallottam, mikor a várnagy felállította őket, névszerint felszólítva az őrjáratból, a ki az én ajtóm előtt állt, annak a neve «Sipos», a ki a Karcsatáji ajtaján strázsált, azé volt «Nagy». A porkoláb szavából értettem meg.
Laskóy úr e szókra bosszúsan tekintett Janosics felé, s a két kezét a két füléig emelve, befelé fordított hüvelykújjakkal olyanforma akcziót csinált, a minővel az ember azt fejezi ki néma beszédben, hogy a másikat szentmártoni vízvezetőgépnek tartja. Mire Janosics uram csak a vállait mozgatta, s az öklével fenyegette Rab Rábyt.
Mint tudjuk, a sedria tagjai közt voltak derék igazságszerető férfiak is. Egy azok közül felszólalt.
– Vádlottól nem lehet megtagadni, hogy a tanúkat, a kiket kihallgattatni kiván, elő ne vezessék.
– No hát hozzák be őket! mormogá Laskóy úr Janosicsnak, s a nyelvét mutatta neki. – Az ostoba!
A két hajdú behozatott.
Most aztán Ráby Mátyáson volt az elbámulás sora.
Hisz ez az ő két kisérője; a két rácz disznókereskedő, nem is az, hanem pomázi földesúr: Kurovics, meg Turócsics, azaz, hogy Pityi Palkó, meg Rácz Miska; a kik őt egész a bécsi Burgig felkisérték, még a császár előtt is az oldalánál álltak, s ime ez a Sipos, az a Nagy. Az utóbbi személyesíté Kurovicsot.
Most aztán csakugyan nem tudta, hogy hányadán van? Jó volt-e neki ezekre hivatkozni?
Az igazságszerető aszszesszor kérdőre fogta elébb Sipost.
– Kend volt a strázsa Rab Ráby megszökésekor az ő börtön ajtajánál?
– Igenis, én voltam.
– Beszélje el, hogyan történt ez eset?
A megszólított szemre-főre tekintgetett, a kezeit dörzsölgette, mintha szárazon akarna megmosakodni, s aztán úgy nyögött, mint a kit a hideg ráz.
– No hát, megnémult kend?
Dehogy némult; hiszen egyre mondta: «Jézus Mária, Szent-Anna, irgalmazz nekem!»
– Ne imádkozzék kend, hanem feleljen a kérdésre! Mi történt, az előtt, hogy Rab Ráby kitört a börtönből?
– Jaj, kegyelmes szent atyám! De hát igazat mondjak?
– Igen! Igen! Mindent, a hogy történt! unszolá az aszszesszor; míg Janosics a csomó kulcscsal a kezében fenyegette. A szegény nyavalyás azt sem tudta, hogy melyiknek tegyen eleget.
– No hát megmondok mindent úgy, a hogy volt. A nemzetes várnagy úr azt parancsolta, hogy mink huszonnégy hajdúk öltözködjünk fel török ruhába, aztán nyissuk ki a tömlöczajtót, a Rab Rábyt öltöztessük fel ráczleánynak, aztán szöktessük meg, s kisérjük el Bécsig. A Nagynak pénzt is adott az útra. Azt mondta, hogy ezt az urak parancsolták.
E szókra Rábyból kitört a diadalérzet. Láncztól csörömpölő lábával odadobbantott.
– Ime, hát ez az egész cselszövény ki van derítve! Maguk az urak szőtték-fonták azt ellenem! S most a saját imposturájukért akarnak engem elmarasztalni…
De nem mondhatta tovább, mert egyszerre tizen is beleordítottak a szavába:
«Elhallgatsz! Te lázadó! Országcsaló! Gézengúz! Fogd be a szádat mingyárt! Egy szó se legyen több!»
No de még annak a szegény hajdúnak is jobb lett volna inkább barátnak születni! Azt csalónak, hazugnak, káromlónak szidták; össze-vissza taszigálták, kilökdösték.
– Ki kell vinni a pernahájdert! itélte rá brevi manu Laskóy úr; – s aztán quinquanginta solidos az ilyen hamis tanúnak!
Bizony megkapta az igazmondásért a proverbium szerinti jutalmat.
– Lépjen elő a másik tanú! Álljon elő kend Nagy János. Kend derék, okos ember. Adja elő az egész casust, hogyan, miképen történt ez az evasió a tömlöczből.
Nagy Jánosnak talán nem is volt szüksége okulni társa siralmas példájából; ő még Ál-Kurovics korában megmutatta, hogy milyen messzire tudja elhajítani a súlykot, s gyanítható, hogy egészen be volt avatva a cselszövénybe s abban vezérszerepet játszott.
– Hát kérem alássan, ez úgy történt, hogy mikor én deczember hatodikán ott strázsáltam a nemes urak tömlöcze előtt, a pajtásom, Sipos meg a másik ajtóban a Rab Ráby előtt, hát egyszer csak valami nagy csattanás hallik s arra felnyilik Rab Ráby ajtaja, s ő maga kijön rajta egy tüzes szekéren, a mibe hat fekete macska volt fogva, a kocsi bakján ült egy ördög vörös dolmányban, s az úgy pofoncsapta a farkával először a pajtásomat, azután meg engemet, hogy se nem láttam, se nem hallottam többet. A mire aztán a Rab Ráby nagy mennydörgés között kirepült a tüzes szekérrel az ablakon.
Ráby bámulva nézett – nem a beszélőre, hanem a hallgatókra.
– De hát, uraim! Tekintetes urak! Végig lehet hallgatni egy ilyen ostoba mesét a XVIII-ik század végén, felvilágosodott tudós férfiaknak a czivilizált Magyarországban, a hol már hét századdal elébb Kálmán király kimondta, hogy «ördöngösökről, a kik nem léteznek, szó se legyen!»
– Hallgasson az úr! rivallt rá Laskóy. Nem tanulunk az úrtól törvényt. Nekünk vannak törvényeink a boszorkánymesterek ellen. Ne vágjon a tanú vallomásába! Tessék protocollumba venni protonotarius úrnak a benevolumot.
És Ráby bámulva látta, hogy Tárhalmy egész hivatalos készséggel jegyzi fel a protocollumba ezt az ügyetlen varázsmesét.
Most emlékezett már vissza a hűséges leányka levelére, a ki előre megmondta neki, hogy ő ellene az okos emberek a bolondokkal, a derék emberek a silányakkal, a szentek az ördögökkel készek ligát kötni inkább, hogy sem azt, a mit ő megindított, diadalra jutni engedjék.
Ez a gondolat indulatba hozta. Elkezdett dühösködni, sőt protestált a hazai törvények, a császár parancsai, s az emberi józan ész nevében. Utoljára kivitették a teremből.
Egy rövid negyedórai tanácskozás után ismét visszahozatták.
Az itélete kész volt.
Sok minden bűne volt; igaz, hogy nem bebizonyítva, de elszámlálva; a mi azonban világosan kiderült rá: ördögi segítséggel és boszorkánymesteri praktikával való kitörése a börtönből, ez maga elégséges volt arra, hogy halálra itéltessék.
Halálra pallos által.
Mikor azt az itéletet meghallotta Ráby, egész keserű nyugalma visszatért.
«Uraim! Tekintetes törvényszék! Hallgassanak ki hát az itélet kimondása után. Hisz a legbűnösebb gonosztevőnek is meg van engedve, hogy mielőtt elitélnék, védelmezze magát; s nincs a világon oly zsarnoki önkény, mely halálra itéljen valakit, mielőtt mentségét meghallgatta volna. S miért vagyok én üldözve? Miért e rám mért szenvedések? Miért a fejemre kimondott halálitélet? Azért, mert a szegény nyomorgatott népnek a sorsát enyhíteni akartam? Azért, mert a sanyargatott jobbágyok jajszavára, mely felhangzott a trónig, vizsgálatot tenni fejedelmi parancsszóval leküldettem? Hisz nem voltak azok lázadók, nem zendülők az ország törvényei ellen, csak igazságot kértek, s én az igazságot kerestem számukra. Még a vad állatnak is jogot adott a természet, hogy életét védelmezze, s az embertől meg akarják azt tagadni? Emlékezzenek önök reá, hogy ugyanazt mondták önök az uralkodói hatalommal szemközt, mikor az a nemzet jogaihoz nyult hozzá, hogy embernek és nemzetnek a magáét védelmezni Istentől adott jog. A mily szentül várják önök védelmük sikerét a hatalommal szemben, oly szentül bízom én az én védelmemben az önök hatalma ellenében. Lelkem tiszta; nem vétettem se ember, se Isten, se a magyar nemzet ellen. Meggyőződéseim vannak, a miket meg nem tagadok. Jobb sorsot kivánok a népnek; felszabadítást nyomorgatói járma alól. Ha ez mai nap halálbűn, legyek elitélve miatta; az én életem se legyen drágább, mint azoké a martyroké volt, a kik egy szent ügyért halálra engedték magokat kínozni. De az én vérem szálljon azoknak a fejére vissza, a kik azt kiontják!»
Több aszszesszor könyezett. – Tárhalmy kezével eltakarta arczát. – Talán ő sem állhatta azt meg a nélkül, hogy szemei megnedvesedjenek.
Rábyból a keserű indulat oly folyékony ékesenszólással tört ki, hogy ellenfelei nem birták őt félbeszakítani. Csak akkor tudott Laskóy úr szóhoz jutni, mikor Ráby az utolsó szót elmondta. Akkor is csak azt tudta mondani, hogy «ki kell őt vinni!»
– Én apellálom az itéletet!
– Azt lehet. Hanem a halálra itélt rab addig is nehéz vasba veretik.
– Az ellen pedig én protestálok!
– Ki kell vinni! Híják a vármegye-lakatost!
S hítták a vármegye-lakatost.
(Kibevl megtanvlivc, hogi mi leegien az az neheez wass?)
Már akkor volt Rab Rábynak a jobb kezén egy láncz, mi azt a bal lábához csatolta, azután meg a bal kezén egy másik, a mi azt a jobb lábához csatolta, harmadik volt a keresztbékó, a melyik a két keze csuklóját egymáshoz foglalta.
Negyediknek következett a nehéz vas.
Két békó, a mit hat vasgyűrű tart össze, együtt egy negyedrész mázsa az egész játékszer.
Ezt már nem lakattal zárják a lábra, hanem úgy kovácsolják rá az üllőn pörölylyel, mikor le akarják róla venni, akkor megint úgy kell róla azt leráspolyozni.
Akkora zajjal és lármával vitték le a hajdúk Rábyt az udvarra, hogy az utczáról becsődült a járókelő nép, s a vármegyeházából minden fehér cseléd összeszaladt annak a csodájára, hogyan verik rá a huszonöt fontos vasat egy szép selyemruhás ifjúnak a lábára.
S ilyen látványnál a publikum mindig az elitéltnek a pártján van.
Mikor ezt a szép, szenveteg arczú ifjút leültették a kövezetre s az egyszerre megsziszszent a fájdalomtól, a mint a lakatos a nehéz kalapácscsal az első ütést tette a vasbékóra, a mi a lábával együtt az üllőre volt téve, akkor egyszerre sírva fakadt minden körülálló, s elkezdett fenhangon sajnálkozni felette: «oh a szegény nyomorult! ugyan mit véthetett?» Az asszonyemberek leszedték a fejökről a patyolatkendőiket s azt hajigálták oda neki. Az pedig csak bámult s nem tudta kitalálni, hogy miért dobálják ezeket neki. Egyszer aztán egy fehér személy (talán Böske volt? nedves szemeitől jól meg sem láthatta), odament hozzá a néptömeg közül s letérdelve mellé, megmutatta neki, hogy mire valók azok a keszkenők. Egyet-egyet oda csavart neki a bokája körül, hogy a nehéz vas fel ne sebesítse.
De a porkoláb elkergette onnan.
– Takarodj haza, czula! Minek a rabnak a bugyolálás? A többinek sincs. Tán bizony a kéne, hogy bársonynyal béleltesse ki a békókat a nemes vármegye? Majd megszokja ő keme, ha soká együtt lesz vele.
S letépte a lábairól a zsebkendőket.
Mikor aztán készen volt a lakatos a munkájával, akkor fel kellett volna állani Rábynak a földön ültéből.
De nem tudott.
A két kezével nem segíthetett magán, mert az keresztbe volt békózva, a nehéz vas miatt meg nem tudott a lábaival mozdulni. – Visszaesett.
Janosics durván elröhögte magát.
Nincs is annál nevetségesebb, mint mikor egy ilyen megvasalt rab ügyetlenül keczmeleg, csetlik, botlik, elbukik a lánczaiban.
Hanem az asszonypublikum nem vette tréfára a dolgot. Azok elkezdték a hajdúkat, meg a porkolábot szidni. (Az asszonynép vakmerő és rebellis!)
«Ti gyilkosok! Hóhérok! Gyalázat az! Istentelenség! Igy bánni egy ilyen derék úrral! Volnánk mi csak férfiak! Bizony nem engednénk! A török se volt ilyen kegyetlen! Pogánynál is pogányabbak vagytok!»
– Ejnye mingyárt! kiálta Janosics uram, megszeppenve, hogy most mingyárt megpüföli ez a sok asszonynép. Kergessétek ki frissen ezt a kofahadat! Be kell zárni a vármegyeház kapuját. Aztán «upré púpos!» Készen a ketrecz, tessék felsétálni a maga lábán!
A hajdúk egy része az asszonynépet terelte ki a kapun; a többi ott maradt Ráby körül. Egy hajdú, a kiben Ráby azt az első strázsáját ismerte fel, a ki a kettős fenekű korsót hozta neki, felsegítette őt a földről. Alig tett azonban Rab Ráby három-négy lépést előre, a nehéz békó már keresztül vágta a vékony selyem lábravalót s már felsebesíté a bokáját, úgy, hogy a fájdalomtól kénytelen volt megállni.
Az a bizonyos hajdú aztán egy zsebkendőnek a végét rákötötte a láncz egyik karikájára, a másik végét pedig a Ráby kezén levő békóra: hogy azzal felemelve tarthassa; aztán megtanította rá, hogy hogyan kell lépegetni azzal a lánczczal? mintha kaszálna a lábával, félkört csinálva maga körül; aztán ki kell számítani, hogy nagyobbat ne lépjen, mint a láncz ereszti, mert akkor megrántja vele a másik lábát; de kisebbet se lépjen, mert akkor meg a békó zsurolja a lábát. Oh megtanulják ezt a rabok szépen, ha egy kicsit gyakorolják benne magukat!
Hanem azért minden lépésnél hátramaradt utána – egy vércsepp.
Nem is abba a tömlöczbe vitték vissza, a miben eddig volt. Meg volt neki mondva, hogy sok gradatio van a tömlöczök dolgában. Vannak jobbnál jobbak. Ez épen a legjobb volt.
Mingyárt a törvényszék terme mellett volt egy kis nedves, téglapadlós szobácska. Aztán volt egy négyszöglábnyi ablak az utczára s egy vasajtó a folyosóra, hatszoros zárral. Az ablakon kettős vasrács volt és sodronyháló. Ez nem akadályozta a szelet, hogy a friss havat befújja a szobába, mert üveg nem volt rajta.
Azon a helyen, a hol a kályha szokott állni, volt egy nagy kőkoloncz befalazva, s abba volt egy rőfnyi hosszúságú vasláncz megerősítve. Ehhez a lánczhoz lakatolták hozzá a rabnak a nehéz lánczát, úgy, hogy az e lánczon túl nem léphetett, hanem éjjel-nappal kénytelen volt a szalmaágyon feküdni vagy guggolni. A fejénél pedig állt két puttony; az egyikben volt az ivóvíz, egy egész hétre való; a fedelére téve a profunt, az is egész hétre kiszámítva. És így nem volt szükséges Rab Rábyhoz, a mint egyszer rá volt zárva a vasajtó, egy hétnél hamarább belátogatni; a kettős fenekű kancsó se jöhetett be hozzá.
Most lett már azután valósággal «Rab Ráby!»
(Romanticus historia fog taamadni ebbevl.)
Most már kezd a történetünk egészen regényessé válni. A börtön olyan tökéletes, hogy annál már egy piktor sem kivánhat külömbet; a fogoly odalánczolva a falhoz, akár csak a velenczei dogepalota tenger alatti börtöneiben.
Ide már nem talál hozzá utat semmi sem, még egér sem. Ezt a vasajtót nem nyitja fel semmi sem, még az arany sem.
De valami mégis megtalálta az utat Rab Rábyhoz: – mi lett volna az egyéb, mint a véghetetlen, megfoghatatlan szeretet.
A legelső éjszaka csendességében úgy tetszett neki, mintha a feje fölött levő padlaton valami csendes őrölés hangja hallatszanék, mintha a plafondot fúrnák keresztül.
Oda figyelt. S aztán számítgatta, hogy ki lakhatik itt a feje fölött?
A törvényszék feje fölött van az irománytár.
Egyszer vége lett a fúrás hangjának, s akkor, mintha az égből zengne alá, megszólalt a feje fölött egy szeráfi hang:
– Szegény Rab Ráby!
Azt hitte, hogy a lánczai lehullanak erre a szóra. Olyan volt ez a hang, mint egy álom emléke a gyermekkorból.
– Hallja ön a szavamat? kérdezé a magasból jövő hang.
– Hallom!
– Bizzék Istenben. Meg fogja szabadítani. Nem vesztik el önt. Holnap reggel vigyázzon a feje fölé, mikor kopogtatást hall. Isten irgalma legyen önnel!
Azzal elmult minden, mint egy álom.
És Ráby Mátyás e vigasztaló evangeliumi szózat után olyan édesen elaludt négyszeres lánczai között, mint a gyermek anyja keblén.
Reggel, mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban csak lázbeteg agyának álma volt ez az égi jelenés. Fölnézett a feje fölé; de nem látott semmit. Az a plafond, még abból az időből, a mikor németek laktak a vármegyeházban, a kik szeretik a szobákat befesteni, be volt mázolva iromba festéssel; azt a kis lyukat, a mit onnan felülről fúrtak rajta keresztül, észre sem lehetett venni. S ez volt benne a jó.
Alig virradt meg annyira, hogy a szűk ablakon behatott a világosság, hangzott a hármas kopogtatás a feje fölött; s aztán az édes, ismerős hang:
– Szegény Rab Ráby.
– Ébren vagyok.
Arra a plafondnak abból a szegletéből, mely az ő feje fölött volt, egyszerre leereszkedett hozzá valami. Egy hosszú nádszál. Egész az ő fekhelyéig bocsátkozott alá, a míg az összelánczolt kezeivel elérheté.
– Elérte ön? kérdezé a hang onnan felülről.
– Igen.
– Húzza szélylyel a nádat; de vigyázva.
Ráby a nádszál első czikkét levonta, az, mint egy tok volt ráhúzva a felsőre. Abban talált tintát.
Azután a második czikket húzta le. Abban volt egy irótoll holló-szárnybul.
Azután a harmadik nádszakaszt húzta ki; abból előjött egy összegöngyölített vékony papirlap.
Iró-eszközök!
Az Alhambra minden eltemetett kincse nem okozhatna olyan örömet a feltalálójának, mint ezek a drágaságok Rab Rábynak.
– Irjon ön, én várok; szólt a hang.
A rab sietett a munkával. Apró betűket irt, hogy több férjen a papirra. Megírta a császárnak, mindazt, a mi vele történt. Oh milyen jól esett a szivének, azzal a meglánczolt kezével a felhúzott térdén leirhatni mindazt, a mi lázas agyában forr!
Mikor készen volt a levél, ismét összegöngyölítette azt vékony pálczika alakra, hogy a nádszálba beleférjen, s aztán a tollat, kalamárist mind visszadugta a nádszál végébe.
– Köszönöm! Megvan!
– Isten áldása legyen önnel, hangzott felülről halkan.
A nádszál ismét felhúzódott a plafondba.
Még az nap este felé újra megszólalt a vigasztaló hang:
– Szegény Rab Ráby! Legyen jó reménységben. Levelét felvitte Bécsbe az Ábrahám zsidó.
Ez a hír átmelegíté a rabot. Nagy szüksége volt rá ebben a hideg szobában, a minek az ablakán betódult a februáriusi szél, s a hová egy hétig (előre megmondták neki) nem fogják rányitni az ajtót. Addig eltart a kenyere, meg a vize.
Ennek a hétnek az utolsó napján pedig az történt, hogy ő excellentiája, a helytartótanács elnöke, «cito, citissime!» idéztette fel maga elé a substitutus alispán urat.
Az nem volt baj, hogy Laskóy úr épen ebédnél találta ő excellentiáját; azért lehetett vele beszélni. Ő excellentiájának különben is megvolt az a, minden magyar emberrel közös tulajdonsága, hogy nagyon lassan szeretett enni, s a míg a falatját rágta, addig is beszélt.
– No hát, bihászman? Tudja a spectabilis, hogy miért hivattam? Hát csak azt akartam tudtul adni, hogy én holnap délelőtt háromfertály tizenegyre, tehát egy fertálylyal a bécsi posta elindulása előtt, ott leszek a pesti vármegyeházán, s ha még ott egy Rab Rábyt találok a börtönben, azt menten szabadon bocsátom. Az általa szenvedett károkat illico a domestica cassából neki kifizettetem. S azoknak a fizetéséből, a kik okozták, lehúzatom. Holnapután reggel pedig a nagyságos Murai és Rábai Ráby Mátyás kamarás úr vádjának alapján mind azokat, a kik általa feladattak, a districtualis törvényszék elé állíttatom, s a kire egy makulányi bebizonyul, ha kicsiny, ha nagy, ugyanabba a tömlöczbe bezáratom, a honnan a Rab Rábyt kihozatom. S a míg azt elbeszélte ő excellentiája, szép csendesen verte a kése meg a villája hegyével a tányérján a czapfenstrájkot.
Laskóy úr úgy megijedt, hogy a saját bundája gallérjába kapaszkodék menekülésképen.
– Quid hoc est? rebegé.
– No úgy-e? Most már rajtatok a sor azt mondani «bihászman?» Hát az történt, hogy harmadnapra azután, hogy kegyelmetek olyan jól elzáratták a Rab Rábyt, hogy ahhoz még a légy sem férhet, dupla vasajtót tétettek a tömlöczére, a minek a kulcsain a porkoláb rajtahál, s a foglyot úgy megvasaltatták, hogy az se kezét, se lábát meg nem mozdíthatja; hát mondom, harmadnapra hivat fel a császár Bécsbe lóhalálba. Még azt gondoltam, a zsidó rekrutáknak sütendő kóserprófontról akar velem beszélni. Dehogy az volt a baj! Az első szava az volt hozzám: «mit tettek önök Rábyval?» Én támaszkodva az uraságotok által nekem intimált relatióra, s azt gondolva, hogy csak a bécsi commissariusok reportja ellen kell védelmeznem magamat, elmondtam, hogy Ráby Mátyás a maga törvényes hatósága elé állíttatott. A confrontatiót nem lehetett vele elkezdeni, mert veszélyes betegségbe esett, a miben őt a vármegye physicusa egész emberséggel gyógyítja és ápolja; mihelyt felépül, az ügye fölvétetik etcætera, és így tovább… S a császár olyan malitiosus volt, hogy nem szakított félbe, hanem engedte nekem végigfújni az egész litaniát, mint valami rossz diáknak, a ki a tíz körméről olvassa le a pensumot. Csak mikor végig elmondtam, akkor adott elő a markából egy vékony szalmapapirosra irott, de sűrűn teleirott levelet, a mit a Rab Ráby irt vala hozzá, négyszeres vasba verve, kettős vasajtó mögé bezárva, s a miben az utolsó commáig minden olyan hiven meg volt írva, a mi vele történt, hogy még az sem volt belőle kifelejtve, hogy kegyelmed spectabilis azt kérdezte tőle: «no hát adott-e a császár aranylánczot?»
– Hüh! fújtatott Laskóy úr, kegyetlenül megrémülve.
Ő excellentiája haragosan fente a villájához a kést, mintha meg akarna valakit ölni; pedig csak a karmonadlijára agyarkodott.
– A bezárt tömlöcz falán keresztül oda tud irni a császárhoz másnap mingyárt! Ezzel az emberrel nem birunk. Az urak valamennyien nem birnak vele. Ez már szent. A császár aztán, mikor végigolvastatta velem a Ráby levelét, kihúzta az óráját a zsebéből s azt mondta: «igazítsa ön a magáét az enyimhez; most háromfertály kettőre, holnapután ön otthon lesz Pesten, déli tizenegy órára Ráby Mátyás szabadon legyen bocsátva és bántatlanul. A ki ennek az én parancsolatomnak haladéktalanul nem engedelmeskedik, azt én bezáratom élete fogytáig a – bolondok házába! Tessék ezt magának prænotálni, spectabilis. Én éjjel-nappal vágtattam, hogy hazajussak; most kegyelmeteken a sor. A kinek van kedve magát a vörös toronyba becsukatni, s mindennap hideg vizet csepegtetni a feje lágyára, tegye meg: nekem nincs.
Laskóy úrnak sem kellett több biztatás. Vágtatott keréktörésig haza Pestre nagy fúriával.
Az első szava az volt, mikor a kocsiból kiomlott:
– Küldjék ide a Janosicsot!
Az rohant szaladva, mind a két keze tele egy nagy csomó, karikára fűzött kulcscsal.
Janosics uramnak sajátszerű szélylyel álló fülei voltak, mint egy túri kancsónak, olyan szélfogó fülek.
Laskóy úr nem szólt neki semmit, csak azt tette vele, hogy a mint az ajtón belépett, megfogta neki két kézzel azt a két speciosus fülét s annál fogva a feje tarkóját úgy odaütögette neki az ajtófélhez, hogy a két csomó kulcs a két kezében csak úgy csörömpölt, mintha a táblabiró úr eleven török muzsikát akart volna belőle csinálni: «nesze! nesze! nesze! ne még ez! ne még ez!»
Akkor aztán, mikor ilyen szépen felköszöntötte ő porkolábságát, azt hörgé fogcsikorgatva a fülébe:
– Lélek hordjon el kutyaáldotta! A Rab Ráby már megint levelet irt a tömlöczből a császárnak!!!
A megrémült porkoláb összecsapta a két csomó kulcsot a két kezében s elsápadva hebegé:
– Akkor bizony mondom, ördöggel kell neki szövetségben lenni!
Nem találta el, angyallal volt szövetségben.
Erre fiscális, doctor, szolgabiró, esküdt mind összeröffentek. Mi történt? Mi tévők legyenek?
«Ötvenet vágatni a porkolábra!» Ez lett volna a legjobb, csak a Villám Pista lövés-emlékének köszönheti, hogy meg nem kapta.
Itt már csinálni kell valamit!
Másnap háromnegyed tizenegyre pontosan ott volt a vármegyeházánál ő excellentiája.
Eléje jöttek mind egész deputatióval, vitték fel az alispáni szobába.
– No hát, bihászman? Mi történt?
Laskóy úr nagy mosolygva nyújtott eléje két levelet. Mind a kettő Ráby Mátyás irása.
– Eccé! Már Szent-Endréről ír.
– Igenis, még tegnap elbocsátottuk s ő egyenesen haza kivánkozott.
Az egyik ő excellentiájának szólt, melyben Ráby Mátyás megköszöni azon kegyességét, hogy az ő gyors kiszabadulását kieszközölte. Igéri, hogy ezentúl az ország törvényeihez fogja alkalmazni magát. A publicopoliticumoktól különben is egészen visszahúzódik, s saját œconomiája rendbehozása után lát. Kéri ezt a másik levelet, melyet ő felségéhez irt, ő excellentiája által elolvastatni, s ha helyeslését megnyeri ex offo felküldetni.
A másik levél tehát a császárhoz volt intézve. Az elnök úrnak azt is el kellett olvasni: ha helyesli-e?
Nagyon helyeselte. Optime: Bene! benissime!
… Átlátja, hogy hamis denuncziatiók által maga is félre volt vezetve… Optime… Mindennek a megboldogult rácz pópa volt az oka, a ki azt a hamis mesét a nagy kincses-ládáról kigondolta… Bene… Sajnálja, hogy a derék tisztviselői karnak s különösen ő excellentiájának olyan sok keserüséget okozott… Benissime … Nem kiván többé Bécsbe visszatérni, a curriculum vitæt falun óhajtja folytatni egészsége állapotja végett… Habet rectum… Kéri azt a kis penziócskáját, a mire számot tarthat, ide utalványoztatni Szent-Endrére, a honnan többé nem szándékozik kimozdulni… Habeat sibi!…
No hát!
Ő excellentiája mingyárt ott copertába tette a levelet, lepecsételte, s ő maga irta rá a császár czimét, még pedig úgy, hogy el lehetett olvasni. A pósta épen fújta a trombitát a kapu előtt. Elvihette idején a levelet.
«Ettől tehát megszabadultunk volna!»
Azzal búcsút vett s visszadöczögtette magát a zsalugáderes hintón Buda várába.
Dejszen nem hagyják magukat ezek az urak a bécsi bolondok házába becsukatni!
Már most ennél a lapnál tehát becsaphatnók a könyvet. A Ráby nem «Rab Ráby» többé. Otthon van Szent-Endrén. Szőlőt nyittat, mihelyt kienged az idő. Visszaveszi a Böskét, s tehenet szerez mellé… Bírja békével.
Jaj, ne tessék hinni! Dehogy van otthon! Most is Rab Ráby az, s ott ül a tömlöczében, még kurtábbra szorított lánczokkal.
A mint Laskóy elmondta az uraknak a levél históriát, mind valamennyien rohantak fel, hajdu és porkoláb assistentiával a Ráby tömlöczébe; a nyomorult embert megfogták, levetkőztették abban a criminális hidegben puczérra; úgy vizitálták ki, hogy hol a toll, hol a tinta, hol a papiros nála? Szétszedték az ágyát apróra, még a szalmát is felkutatták, azután a téglákat feszegették fel a tömlöcz padlatán s dühösek voltak, hogy sehol sem találtak semmit. A plafondot nem jutott eszükbe megvizsgálni. Olyan kis lyuk volt azon, hogy nem lehetett észrevenni. De ha lehetett volna is, olyan vastag volt minden falon és a plafondon is a zúzmara, hogy az az árúló lyukat betakarta eléggé. Végre abban állapodtak meg, hogy bizonyosan a kulcslyukon keresztül dugta be az irószereket valaki egy drót segélyével, s ez csak az őrt álló strázsa beleegyezésével történhetett meg. Annálfogva, a ki csak ott azóta őrködött a Ráby ajtaja előtt, arra a hajdúra mindre huszonötöt csapattak. Az ártatlanok pedig azt megérdemelték, mert mind részesek voltak abban az elszöktetési komédiában; tehát ha nem competált is nekik, de jól esett nekik.
Azzal aztán a Rab Rábyt még szorosabban összelánczoltatták a falhoz, s a bezárt vasajtón a kulcslyukat maga Laskóy úr pecsételte le saját gyűrűjével s kegyetlen fogadást tett, hogy ha még most is ki tud ebből a börtönből egy levelet meneszteni a Rab Ráby, hát akkor saját magára vágat huszonötöt.
Azzal egy hétre való kenyérrel, vízzel megint magára hagyták a jámbort.
… De hát az a két levél, Ráby Mátyás saját kezeirásával, az elnök úrhoz, meg a császárhoz?
… Hát Kalabusz uram mire való?
Ő sem eszi hiába a vármegye kenyerét!
Ráby feje fölött ismét megjelent a vigasztalás angyala. Az ismert módon ismét nyújtott neki irószereket. Ezúttal Ráby sem használta fel az egész papirdarabot, hanem annak egy részét szorosan összegöngyölítve eldugta egy szál szalma belsejébe. Azt a szalmaszálat megjegyezte a vérével. A láncztól folyvást vérzett.
Megtudta ezt odafenn az őriző angyal s még az nap küldött le neki a szalmaszállal vászondarabkákat, meg tűt, czérnát, hogy azokkal varrja be a vasbékókat; ne sértsék annyira a lábait.
Ez volt Rab Rábynak a mindennapi mulatsága. Este, elalvás előtt bevarrni a vászondarabkákba a békóit, s reggel megint kibontani azokat, hogy ha vizsgálni jön a porkoláb, észre ne vegye.
A második levele már nagyon rövid volt, a mit a császárhoz irt.
«Felséged, mondá: ha önt elfogják, magam megyek érte, s kihozom börtönéből kézen fogva». «Még most is itt vagyok».
A hét nap még nem telt le, midőn jöttek a börtöne ajtaját megnyitni. Hoztak neki nagyon sok felaprózott kenyeret és két puttony vizet.
Mire való lesz már ez?
Azután levették a vasajtót a sarkából s Rab Ráby ismét látta megjelenni a legényeivel együtt azt az embert, a kit egyszer hóhérnak nézett s a ki a vármegye kőműves-pallérja volt.
Ez most azért jött, hogy a börtönajtó küszöbét kivegye, aztán az egész ajtót befalazza.
Mint a rémmesékben olvassuk, hogy befalaztak eretnekeket, a kik nem akarták elismerni a transsubstantiatiót, trónkövetelőket, a kik nem akartak lemondani elsőbbszülötti jogukról, templárius főnököket, kik elárulták a Baphomet titkát, akként befalazták Ráby Mátyást; azért, mert nem akarta megengedni, hogy a szent-endrei számadásokban hadd legyen «kétszer kettő: nyolcz!»
Ez valóban mulatságos egy történet, magunk is kiváncsiak vagyunk rá, hogy mi lesz a vége?
(Kibenn nagion soc newetni waloo dolgoc levznec.)
Csak nem egyszerre, de egy napon érkezett meg Rab Rábynak mind a két levele a császárhoz; az is, a mit Kalabusz úr hamisított, az is, a mit ő saját maga irt. Az utóbbit ugyan egy nappal későbben küldték el, de extrapostán; míg az előbbi csak a delizsánczczal czammogott fel.
Nemsokára aztán hire futamodott, hogy jön a császár Pest-Budára.
A tartalékhadsereg már összegyülekezik a Rákoson, s a császár személyesen fog mustrát tartani felette s aztán ő maga vezeti azt le Belgrád alá, orvosainak minden tiltakozása ellenére.
Akkor bizonyosan meglátogatja a vármegyeházát is.
Erre az ünnepélyes alkalomra történt Rab Ráby befalaztatása. Hogy a császár, ha keresni fogja, rá ne találjon sehol. Ha odább megy, majd megint kibontják a falat, s helyreteszik a vasajtót; nem fog úgy járni Ráby, mint az az orosz archimandrita, a kit a kievi toronyban csak háromszáz esztendő mulva találtak meg, mint csontvázat.
Hogy a friss falazat feltünő ne legyen, nyitva hagyták az ablakokat a folyosón; akkor aztán a sűrű köd úgy bevonta zúzmarával az egész falat, hogy nem lehetett a régit az újtól megkülönböztetni. De olyan volt ám Rab Rábynak a börtöne belülről is; bevonva vastagon ezüst filigrán munkával, a mit a zúzmara tapasztott oda! s egyúttal a haját s bozontos szakállát is bevonta a dér, a plafondja csillámlott az apró jégcsapoktól.
A legnagyobb baja az volt ebből, hogy a meghüléstől úgy megrekedt, hogy nem tudott választ adni a felülről lehangzó kérdésekre.
«Szegény Ráby!»
Csak a lánczai csörgésével tudott felelni, hogy még él. Rekedt susogása nem birt keresztül hatolni a plafondon.
Azon a napon, a melyen II. József meglátogatta a pesti megyeházat, elmaradt a vigasztaló hang. Természetesen, a császár látogatása előtt ki kellett suroltatni azt a szobát ott fölötte is, meg rendbehozni az iratokat valami hánydelvesdel módon. Egész nap nehéz patkós csizmák kopogtak ott az ő mennyországában.
A császár valósággal maga jött el, hogy megbizottját kihozza a börtönből.
Délig megnézte a felállított csapatokat; megvizsgálta az «új épület» emelkedő falait; délre hivatalos ebéd volt számára rendezve a megyeház nagy gyülés-termében.
Abban a hosszú, karzatos szálában, a hol a tekintetes Karok és Rendek tartották egykor zajos gyűléseiket és tisztújításaikat, ott volt felterítve a monarcha számára.
Egyedül ebédelt. Senki sem volt hivatalos az asztalához. Kinek is lett volna inye szerint az ő betegek számára is nagyon frugalis lakomáját megosztani. Csigabigát, sárgarépát, meg spenótot!
Dejsz ahhoz kötéllel sem lehetne asztaltársat fogni jó Magyarországon. Aztán a rövid ebédelés alatt is a folyó ügyeket végezte. Tábornokok, nyargonczok, szállítmányosok jöttek-mentek körülötte, a kikkel mind röviden végzett evés közben; az irószerek ott álltak a tányérja mellett. A karzatokon kiváncsi hölgyközönség csoportosult; eljöttek megnézni, hogy ebédel egy császár?
Biz ez szomorú látványosság volt.
Egy vendég, a ki csak azért falatozik, hogy a teste tovább birja elhordani a lelkét, de nem azért, mintha jól esnék az inyének; egy fejedelem, a ki tudja azt jól, hogy azok mind, a kik itt körüle járnak, hajlongnak, neki nem hívei; nincs egy szív, a mely szeretné itten. Ezen az asztalon, a melyre most az ebédjét felhordják, irták meg tegnap azt a körlevelet, a melyben a többi megyéket felszólítják, hogy az ő rendeleteinek ellene szegüljenek. Senki sem érez együtt vele. Ez az egész világ nem az ő világa; ő csak egy kisértő lélek ebben: – nem egy régen eltemetett, hanem egy nagyon korán született embernek a lelke: egy rém – a jövőből.
Csupán egy ember lehet ebben a házban, a ki őt megértette, a ki híve mind halálig: az is lánczra verve itten.
A széke mögött állnak a megye főtisztviselői, pompás nemzeti viseleteikben; nyusztprémes panyókákban, boglárosan, aranysujtásosan s szolgálnak neki, a ki kopott, foltos könyökű veres hajtókás zöld kabátjában valami vadászhoz hasonlít.
Laskóy úr csupa jobbágyi alázatosság a monarcha színe előtt.
Ő maga saját kezével siet felbontani a legjobb tokaji essentiás palaczkot, a mi a régiségtől már szivárványrozsdát kapott, s a míg ő felségének egy karcsú velenczei kristályt tele tölt vele, elhistorizálja, hogy mikor született ez a bor, s hányféle virtus van abban.
A császár felemeli a poharat a világosság felé s keresztül néz rajta.
S még ekkor sem változik el az arcza.
Pedig a kiben emberi vér lángol, ha soha nem is, de már akkor csak szokott mosolyogni, mikor az átlátszó aranyon keresztül tekint.
«Iste est vinus tokajinus?»
Szólt egykedvüen, s letette megint maga elé a poharat, a nélkül, hogy az ajkát megnedvesítette volna borával.
Megsérteni a tokaji bort azzal, hogy «masculini generisnek» mondja, holott a barát mondása szerint «quale vinum, tale latinum», (a milyen a bor, olyan a latinság). De még aztán nem is inni belőle! Lehet-e ennél nagyobb kegyetlenség egy uralkodóban? Egy monarcha, a kivel még koczintani sem lehet! Egy vendég, a ki még a lakoma után is szomorú!
Hogy nyerhetné meg ez a sziveket?
Hisz annak az első titka az, hogy «örüljünk együtt, búsuljunk együtt!» Már pedig azt a Krisztus sem próbálta víz mellett. Az Úr vacsoráján is bort rendelt.
Az ilyen mindig józan fejedelemnek azután még ilyenkor is eszébe jutnak a kellemetlen ügyek.
– Ön itt a megyefőnök? kérdé Laskóytól.
– Substitutus vicecomes, sacratissima majestas! felelé Laskóy.
– Feleljen ön, mi történt az én kiküldött biztosommal, nemes Ráby Mátyás úrral?
– Oh az már régen odahaza van Szent-Endrén, a hogy több rendbeli hálálkodó leveleiből értesültünk.
– Én is kaptam ilyen levelet Szent-Endréről, de csakhamar utána egy másikat innen a pestmegyei börtönből, melyben ő maga tudósít, hogy még mindig fogva tartatik.
No táblabiró! most mutasd meg, hogy mit tudsz?
Tudott az valamit!
Egész jovialis derültséggel felelt az meg a császárnak:
– Oh felséges uram, nagyon világos magyarázatja van annak. Nemes Ráby Mátyás úr ugyanis egy Kalabusz nevű nemessel volt egy börtönben deteneálva, (hogy az egyedül üléstől megkíméltessék). Ez pedig egy hires hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni. Ez az ember cselekszi azt, hogy a mit Ráby úrtól sincerizálás közben meghallott, azt felhasználva s az ő kezevonásait utánozva, innen a börtönből felségedhez felküldözi.
– S mi czélja lehetne azzal ennek az embernek?
– Igen könnyen megérthető az is. Tudva azt, hogy Ráby Mátyás mennyire fávorban álló embere volt felségednek, arra számított a delinquens biztosan, hogy felséged majd személyesen fogja megtekinteni a pestmegyei börtönöket, s akkor ő felséged lábaihoz borulva, büntetése hátralevő részeinek elengedéseért folyamodhatik.
(Mintha csak nyomtatásból olvasta volna!)
– Igaz, azért jöttem ide, hogy a börtönöket megtekintsem. Vezessenek önök oda.
S a rendkivüli ember nem utálta, mindjárt ebéd után, ezeket az undoritó, lélekszomoritó helyeket sorba járni.
Elvezetteté magát a legmélyebb föld alatti odúkba is, a hol az egymásra zsufolt embertömeg párája megmérgezi a levegőt. Kinyittatott minden zárt ajtót maga előtt, s minden zegzugnak megtudakolta a rendeltetését. Még a pinczéket, a fakamarákat is összevizsgálta; látszott, hogy gyanakodott, nem bizott vezetőiben. Egy üres börtönnek a megfeketült falai tele voltak karczolva nevekkel; ott megállt, valamennyit elolvasta, ha nem találja-e közöttük Ráby nevét?
Azután elvezetteté magát a felső börtönökbe, a mik a nemes urak számára szolgálnak. Látta Karcsatáji szobájában, hogy vannak rabok, a kik nem igen panaszkodhatnak a jó tartás ellen. Ott találta Kalabuszt is. Az épen a «királyért való imádságot» recapitulálta.
– Ön az a hires hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni? kérdé a rabtól.
– Igenis, fölség.
– Ön irt hozzám, Ráby kézirását utánozva?
– Én irtam, fölség.
Nem is mondott valótlanságot.
A császár gondolt valamit.
– Mennyi ideje van önnek még hátra a fogságból?
– Két esztendő, fölség.
– Én ezt önnek kegyelemből elengedem, azon föltétellel, hogy a börtönét rögtön elhagyja, s azonnal felmegy Bécsbe s ott az udvari levéltári hivatalnál jelentkezik. Mint kézirat-másoló lesz ön alkalmazva rendes fizetéssel.
Kalabusz eldobta a kezéből a szentek hegedűjét. Lantolhatnak már! S odaveté magát a császár lábaihoz, hogy azokat megcsókolja.
Igaza volt a császárnak; az ilyen veszedelmes embert nem lehet tovább megtűrni a börtönben; ennek kenyeret kell adni a kezébe, hogy ne ártson.
Laskóy úr ebben a szobában megmutatta a császárnak a fekhelyet, a mit Ráby foglalt el, a mig «idebenn» volt. Az uralkodó ott találta még az egykori rab ágy-fejénél Horácz odáit, s a mint belenyitott, megismerte a marginális jegyzeteken hivének irását. Tehát mégis itt kellett neki lenni.
Aztán tovább ment. Karcsatájira rá sem nézett. Pedig az sem bánta volna, ha őtet is kidobatta volna a vármegye tömlöczéből.
A császár azt kérdezte: hol vannak még a többi nemesi börtönök? Azokat is megmutogatták neki, lakókkal és üresen. Minden «ajtót» felnyitottak előtte.
Még sem hitt. Látni akarta az egész vármegyeházának minden helyiségét, termeit, szobáit, archivumát, lakosztályait.
Háromszor elment Rab Ráby börtöne mellett s egyszer fölötte hangzott el sarkantyus lépteinek kemény dobbanása, s még sem talált reá. A befalazott ajtó úgy meg tudta csalni. Rab Rábynak nem súgta meg semmi ösztön, hogy most itt mellette, körülötte, fölötte, uralkodója, megszabadítója jár, hogy csörömpölő lánczaival megverte volna a falakat, hogy ha ő nem szólhat, azok mondták volna meg: «itt vagyunk!»
Sikerült a tréfa.
A császár még a saját legmagasabb személye közbejöttével sem birta kiszabadítani Pest vármegye börtönéből a Rab Rábyt.
És az egész vármegyeházában nem akadt egy ember, a ki megütötte volna öklével a falat s azt mondta volna neki: «itt van, a kit keressz!»
Erre a napra Mariskát, Böske szolgálójával együtt elküldték Budán lakó nagynénjéhez. Ok volt rá elég. A császár idejöttével a kiséret egy részét a megyeházba is elhelyezték vendégül; a főjegyző szállása is kapott egy kapitányt. Az pedig hallatlan volt egy cálvinista háznál, hogy a felnőtt leánynak a szemeibe egy császári katonatiszt belenézzen!
A császár lement a táborba; Rab Ráby ott maradt.
(Mellben elmondatic, hogian zeliditic meg a wad elefaanthot.)
Minden természethistóriai kézi könyvben megtalálható az a módja az elefántszelidítésnek, hogy amint azt vad állapotjában egy veremben megejtik, előbb több napon át ütik, verik, szurkálják, éheztetik; mikor aztán jól kidühöngte magát, akkor odajön hozzá egy derék ember, szétkergeti róla bántalmazóit, elkezd rajta sajnálkozni, ád neki rizskását, mézes-pogácsát s kiszabadítja a veremből. A nagyfejű barom aztán ezt az utóbbi embert jó barátjának fogadja, s ennek a szavára mindent megtesz.
Rábyval ugyanezt produkálták.
Harmadnapra, hogy a császár tovább ment, kibontatták a befalazott ajtaját, s a támadt rés előtt a feltápászkodó megdermedt rab nagy vociferatiót hallott.
Laskóy Bálint és Petray Péter spectabilisek veszekedtek diákul.
– Hoc ego non tolero! Meum clientem non patior amplius taliter mortificari! (Ezt én nem türöm el. Az én védenczemet nem engedem tovább ekként kínoztatni.)
Szörnyen pattogott a derék úr; a másik úr egyre csitította: «Sed rogo tamen audiat!» de ez nem hagyta szóhoz jutni: «Omnipotens Deus! Quale spectaculum! Miserrimus Rábyus! Sed hoc iam ad coelum clamat!» (Mindenható Isten! Minő látvány! Szegény Ráby! De már ez égbekiáltó!) Alig is várhatta, hogy annyi rés legyen a falon, a mennyin egy ember befér, ő maga jött elől, maga után vonszolva a porkolábot, aztán meg a megye lakatosát.
«Rettenetes látvány!»
Biz az rettenetes volt. Az elaszott, megdermedt fogoly félig el volt temetve a hótól, a mivel a nyitott ablakon át befujta a fekhelyét a szél, s a bilincsei körül ez a hó piros volt a vértől.
– Rögtön le kell róla venni a lánczokat! parancsolá Petray úr, a mit a lakatrajáró lánczoknál rögtön foganatosított is Janosics uram. «És addig is hozzanak egy jó meleg pokróczot, a mibe betakaródzék!»
Biz az a pokrócz is jól esett a Rábynak, mert az hosszú munka, a mig a lakatos leráspolyozza a lábáról a hidegen rávert vasakat. És kínos munka arra nézve, a kinek azt ki kell állani.
Még a lakatos sem állhatta meg szó nélkül, a kinek kezeit mind ellepte a fogoly vére, a mig békóit leráspolyozá.
«Istentelenség az, igy bánni egy derék, jó úrral!»
Ez az ember igazán jószívű volt; ez nem sugó után játszott. Ez csak publicum volt, a kinek őszintén nem tetszett se a darab, se az előadás.
Mikor a vasaktól mind megszabadították a Rábyt, akkor kisült, hogy nem tud a lábára felállani. Úgy kellett őt két hajdúnak felemelni s átvinni a másik szobába.
Ez a szoba is ismerős volt Ráby előtt. Ez volt a korábbi börtöne. Ez még paradicsom az elhagyotthoz képest! Van benne kályha, még pedig befűtött kályha, s ágy, meleg pokrócztakaróval.
– No csak pihenje ki magát a szegény rab, mondá Petray, elhelyeztetve őt új fekhelyén. (Most már nem voltak lánczai, kinyujtózhatott.) Majd ha kinyugodta magát a szegény rab, akkor beszélhetünk az ügyéről.
Hiába is akart volna most vele beszélni, mert a rabnak egy csepp hangja sem volt, úgy be volt rekedve.
– Hozzanak neki meleg tojásos borlevest, parancsolá Petray úr, s a párolgó borleves rögtön ott termett, mintha már készen tartották volna. És a kiéhezett, megfagyott embernek olyan jól eset az a forró, édes tápláló ital; az utolsó cseppet is kiszürcsölé.
És a mellett olyan dühös volt önmagára! Erre a nyomorult testre! Miért esik neki olyan jól az, a mi édes és tápláló? Miért örül úgy annak a meleg pohárnak? Hogy nem tud oly törhetlen, oly hajthatatlan lenni, mint a lelke? Hogy nem tudja visszautasítani e kedvezést, ápolgatást ez a «cadaver!»
A lelke csak arra gondolt, a mit abban a másik börtönben elvesztett.
Ez a szoba a második alispán szállása alatt van; itt nem fogja ő hallani az ő angyalának vigasztaló szavait többé. Aztán azt a félig rothadt szalmát is sajnálta nagyon, a mi a másik börtönben ott maradt; a között volt az a szalmaszál, a mibe ő azt a maradék papirlapot elrejtette, a mi rá nézve kincs volt. S ennek a silány, didergő izomtömegnek mégis jobban tetszik a meleg pohár, meg a tojásos borleves! Mit tud az az angyalhangok balzsamáról, meg a boszúvágyó lélek kin szülte reményeiről? Képes elaludni az új börtönben, a kába idegekkel csábító álmokat hazudni a lélek elé; izzadásba jönni a pokrócz alatt, s visszanyerni a hangját, mire fölébred: ez az ostoba test!
Ráby csakugyan azt látta, mikor fölébredt, hogy az állapotja nagyon megváltozott. Csak a gyolcscsal körültekergetett lábai tanúsiták, hogy azokon valaha nehéz vas volt; most már csak be kell gyógyulni a rajtuk esett sebeknek.
Bántotta aztán az a gondolat, hogy ezért az enyhülésért épen Petraynak tartozzék hálával.
Hogy is jutott ő ehez a grácziához?
Mit locsogott az az ember «az én cliensem»-ről? Miféle «cliens?» Hogyan kell ezt a szót érteni?
Nemsokára meg lett ez a talány fejtve. Az ajtó megnyilt, bejött rajta Petray úr; egy hajdú kisérte, roppant nagy iratcsomaggal a hóna alatt.
Odajárult a derék úr nagy nyájasan Rábynak a fekhelyéhez, megkérdezte, hogyan aludt? Kirekedt-e már a torka? Elég erősnek érzi-e már magát?
Rábyt úgy undorítá ez az egész hizelkedés, hogy még csak annyival sem bizonyítja be hangja visszanyerését, hogy egy «köszönöm» szót ejtett volna ki a száján.
– Hát ezt a változást most nekem köszönheti Ráby úr, mivelhogy én vagyok az úrnak jelenleg a védő-fiscálisa!
– Hogyan? hebegé Ráby hüledezve. Micsodám nekem az úr?
– Hát tudja ön, hogy engem még tavaly a főfiscusi állásra neveztek ki, más lett helyettem szolgabíró. Most a particularis congregátión az úrnak az ügye előkerülvén, én rendeltettem ex offo az úr védő-fiscálisául.
Ráby erre felugrott az ágyából s ledobta magáról a pokróczot.
– Micsoda? Önt akarják mint védő-fiscálist rám tuszkolni, a ki maga legnagyobb mértékben érdekelve van, az általam emelt vádpontokban? a kinek ott kellene ülni a vádlottak padján? Önre bizzák, hogy engemet képviseljen a törvényszék előtt, a ki nekem legnagyobb ellenségem?
Petray csak mosolygott ezen a kifakadáson. Tudta, hogy Ráby le sem tud szállni az ágyáról. Könnyen elbánhatott vele.
– Lássa az úr, milyen igazságtalanná teszi a rossz indulat? Tudhatná az úr, hogy ezt kivánja a törvénykezés rendje, hogy a vádlott mellé hivatalból védő fiscálist rendel a törvényszék a hivatalos vádló-fiscális ellenében. Ketten vagyunk: én, a fő-fiscális, aztán meg a vicefiscális; ugyanaz, a ki az urat a statárium előtt fejvételre akarta elitéltetni. Már most hát melyikünk tetszik jobban: az, vagy én?
– Egyikük sem! Nekem nem kell fiscális! Magam is az vagyok. Külömb, mint önök ketten együtt. Én tudom védelmezni magamat. Nekem nem kell az önök által substituált védelem. Tudom, hogy mit akarnak velem!
– Látod Mátyás, milyen igazságtalan vagy! szólt még szelidebbre fogva a szót Petray s tegezte a rabot. Azt hiszed tán, hogy majd én úgy foglak védelmezni, hogy annak az alapján elítélhessenek? Pedig épen megfordítva van. Te magad oly ügyetlenül és ferdén védelmezed magadat, hogy azzal csak a falnak rohansz, mig az én replicám olyan finoman van concipiálva, hogy annak a nyomán nincs az az incarnatus táblabiró, a ki fel ne mentsen totaliter. Hiszen nem történik meg a te beleegyezésed nélkül. Előbb felolvasom előtted az egész védelmet. Hallgasd meg. Meglátod a végén azt fogod rá mondani: «ez a Petray Péter derék, nagylelkü ember volt, igazán». No csak hallgasd meg!
Mit tehetett Ráby? El nem szaladhatott harminczhárom oknál fogva, kénytelen volt végig hallgatni azt a szép védelmi replicát, a mit az ő nevében készített a számára védőül kinevezett fiscális. Az a nagy halmaz írás az ő processusa volt.
Igazán remekmű volt, a mit Petray felolvasott előtte; remeke a furfangos rabulisticának. Minden kéményseprő fehér volt abban, és minden molnár fekete; a bűnt kifordították a bélésével kifelé és lett belőle erény; egy megeshető, de meg nem történt dologra fölépítettek egy egész lehetetlen históriát; összekeverték az igazat a nem igazzal olyan sűrűen, hogy azon még a nap sem süthetett keresztül s végül az egész «eltagadhatatlan» néplázongást odavarrták a nyakába egy csoport apró-cseprő jobbágy embernek, zsellérnek, kopott fertálytelkes gazdának, meghagyatván az elkövetett bűn oroszlán része a meghalt rácz-pópának, ki az egész merénylet titkos mozgatója volt, s a ki mellett Ráby Mátyás csak egy kegyelemreméltó elámított áldozatul lőn feltüntetve.
Ennél már jobban csak nem lehet megvédeni a «clienst!»
Ráby csak hallgatta s forrt benne a méreg.
Mikor vége volt s Petray nagy dicsőséggel tette le az írást, azt mondá neki:
– Hát azt hiszi az úr, hogy én mindezt az alávalóságot elfogadom a magam védelmének? Hogy én azokat, a kik bűnösök, ártatlanoknak fogom nyilvánítani, s a kik ártatlanok azokat bűnösöknek? Hiszen ha még annyira megtörne is a testi-lelki szenvedés, hogy visszavonjak mindent, a mivel önöket, a nép mindenféle nyomorgatóit vádoltam; de olyan mélyen meg nem alázhat se Isten, se ördög, hogy a magam gyalázatos megszabadulása végett egy csoport becsületes embert lázadónak rágalmazzak. S azt, a mit magam tettem, teljes öntudattal, ráfogjam szegény tudatlan parasztokra, s bemocskoljam az emlékét egy tisztalelkű embernek, a ki már nem védheti magát, mert meghalt…
Petray úr nagyot nevetett erre.
– Hejh édes Matyikám, csak idealista maradsz te, egész élted világában. Ugyan mit sopánkodol te a rácz pópán, a ki már meghalt? Nem érzi az már, akármit beszélnek felőle. A parasztokat se szánd olyan nagyon; hiszen nem húzzák őket karóba; azok brevi manu absolváltatnak, ki huszonöttel, ki harminczczal; csak olyan az a parasztnak, mint mikor czivilizált ember fogat huzat, megkönnyebbül, ha átesett rajta. Soha se vedd te azt olyan igen a lelkedre. Jó védelem ez, hidd el. Csak te ird ezt alá szépen.
– Száradjon el a kezem örök lánczhordozásban, ha ezt a förtelmet aláirom! kiálta a rab, kezét az égre emelve; pedig úgy is elég száraz volt már.
– Rab Ráby! gondold meg, hogy mit beszélsz! harsant rá a fiscus. Ha ezt elutasítod, én leveszem rólad a kezemet, s akkor visszatérsz oda, a honnan kihoztalak.
– Vitessetek vissza! Kínoztassatok tovább. Ölessetek meg! De a mig az én lelkem parancsol ezeknek az én csontjaimnak, addig semmi fájdalom és iszonyat rá nem vesz arra, hogy megtagadjam az én becsületemet, s szemébe köpjek az igazságnak!
S az indulat, az akaraterő oly energiát kölcsönzött ez összetört alaknak, hogy képes volt fekhelyéről felugrani, sebesült lábaival az asztalhoz rohanni, kiaszott kezeivel megragadni a Petray által olvasott replicát, a mit aztán Petray is megkapott, s az a kettőjük keze között szerencsésen kettészakadt. A kezében maradt részt Ráby a lába alá taposta; minden sebe feltört, a meggázolt papiros csupa vér lett tőle.
Ez már aztán a végső dühbe hozta Petray urat. Elkezdett ordítani hajdúk, porkoláb után. A pogány nagy lármára összeszaladt az egész ház. Laskóy úr volt az első, a ki a szobában megjelent.
– Ez egy dühös veszett ember! kiabált Petray Péter. Megátalkodott gonosztevő! Rám rohant és meg akart fojtani. Lánczra kell verni újra!
– A legnehezebb vasat kell a számára előhozni! secundált neki Laskóy úr. Hol vannak az ötven fontos vasak?
Csak azon mult, hogy az első alispán (derék, humánus ember) a mult évben az ötven fontos bilincseket mind összetörette. Nem hagyattak meg nehezebbek a harminczhárom fontosaknál.