– Jól van, kedves urambátyám, mihelyt a házat megszereztem s körülnéztem itthon a dörgést: rögtön első dolgom lesz Tárhalmyékat meglátogatni.
– Úgy hivják ám azt nálunk magyaroknál, hogy «háztűznézés».
– No hát háztűznézni.
Az atyafiságos beszélgetést valami sajátszerű hangok szakították félbe, hasonlatosak a ráczok nagypénteki kalakolásához, vagy a lovas katonák jeladó kelepeléséhez; mintha keményfa-deszkát ütnének tempóra kalapácscsal.
– No, édes öcsém, most már megengedj: készülőre harangoznak, én indulok a templomba. Látod, azóta templomunk is van Szent-Endrén, kálvinistáknak.
– Lám, ezt is József császár türelmi edictumának köszönhetjük.
– Az ám. Az már igaz. De már ugyanannyi erővel azt is megengedhette volna a császár, hogy templomaink ajtajai az utczára nyiljanak, s harangot is vehessünk magunknak, így most a káposztáskerteken keresztül kell az isteni tiszteletre járnunk, s harang helyett deszkát kalapáltat a pap a hiveknek, mint az abrakoló dragonyosoknak. Már bíz ezt egy füst alatt megadhatta volna a császár.
– Tudja, urambátyám: a «dinnye! a dinnye!»
– Igazad van: megadom magamat. A saját szavammal fogtál meg. Még «ez» a dinnye sem érett meg, várjunk rá türelmesen. Patientia: baráttáncz. Te addig eredj a szobámba s mulasd magadat, míg én a templomba járok.
– Hát én nem mehetnék urambátyámmal együtt oda?
– Nem, édes öcsém; ebben a habitusban, a miben itt állsz, velem a templomba nem jöhetsz; mert ha a papunk meglát, rögtön kiprédikál. Különben sem jó lesz így magadat mutogatnod a városban, mert az a kisebbik baj, hogy minden kutya utánad fog iramodni, de nagyobb az annál, hogy minden ember azt fogja rólad mondani: «ahol megy a bécsi úr!» s kész a gyanúper ellened. Most csak tedd el magadat a háznál; délután én bekocsikázok Budára Nagy János uramhoz, a ki magyar ruhákat készít s attól hozok ki neked egy egész öltözet ruhát, a milyenben igaz magyar ember szokott járni; «kancza mentét, sábeszteklit», egyszóval becsületes magyar köntöst.
(A kancza-mente volt egy kvekker-formára szabott, de mégis körülprémezett, zsinórral kikacskaringózott felöltő, a sábesztekli pedig egy háromszegletűre behajtott szélű kalap. Mikor ahhoz a mult század ivadéka az ezüstös kardot felkötötte, meg volt a lelke nyugodva benne, hogy egészen Tuhutumhoz hasonlít.)
– Ad vocem: köntös. Hát urambátyámnál még mindig tartja magát a kirie eleison?
– Tartja bizony. De ki kell ennek szolgálni a maga árát. Mert drága köntös ez én rajtam.
Tudniillik, hogy valami nyolcz esztendővel az előtt az öreg úrnak a kertje kőfalán át egy tolvaj mászott be éjszaka. Az először is a méhest feltörte, a köpüket mind elrontotta, azután meg a félérett dinnyéket sorban mind meglékelte, azokat is elpusztította, akkor János úr felébredt a nagy kutyaugatásra, kiszaladt a kertbe a fokossal; a tolvaj megugrott, de a nyakába vetett kirilájszum ott maradt a káros fél kezében. S azóta János úr jure neoacquistico viseli a tolvajtól elvett felöltőt híven, még a templomba is abban jár. A tolvaj természetesen soha se jött azt reklamálni.
(Mell nem akkeeppen veegzevdic, mint a mikeeppen kezdevdic wala.)
A postamester úr mindent akképen végzett el, a hogy megigérte: elkezdve a ruhától a házig. Mindent a legjutányosabban szerzett be az unokaöcscse számára.
– No, én már megházasítottalak, most már rajtad a sor, hogy megházasodjál. (A magyarnál a ház és a feleség egyet jelent.) Valami sok retyemutyát (értsd bútort) ne végy belé; mert a feleség majd hoz eleget. Magadnak nem kell egyéb egy nyoszolyánál, egy asztalnál, egy almáriumnál, meg egy pár széknél: azt nagyhamar csinál az asztalos; de ha akarod, megveheted a volt házigazda holmijét is, a ki most már valamelyik ángyának a nyakára megy élősködni. Nincs már annak egyébre szüksége, mint egy légycsapóra. Addig, a míg asszony jön a házhoz, az egyik szolgálómat odaadom kölcsön: az fejni is tud. Tehenet okvetlen kell tartanod; aztán otthon főzetned, mert itt nincs se kávéház, se vendégfogadó, mint Bécsben; hozzám sem járhatsz el mindennap, ha az esők beállnak, mert akkor térdig ér a sár az utczán. A boros pinczédnek a kulcsát pedig soha se bízd másra.
Ráby Mátyás megfogadta szépen a jó tanácsokat s egészen a szerint rendezte be az újon szerzett házat, mint a ki ott szándékozik telepedni. Az ugart felszántatta, buzát vettetett bele; a szőlőt befödette, s bevásárolta a télire valót. Ismeretségeket azonban még egyelőre nem kötött senkivel, mintha senki sem érdekelné; a látogatói irányában pedig nagyon szófukar volt: úgy kellett belőle kipréselni a szót.
A köznép között azonban mégis hire terjedt, hogy az az úr, a ki most itt letelepedett, a császártól van küldve, azért, hogy az előljáróságnak hátul kösse a sarkát.
Egy este, jó későcskén, négy idegen férfi jelent meg Ráby tornáczán, a kik a kertajtón át jöttek be az udvarra. Mind a négy rácz volt; az első közülök, a ki magát és a többieket bemutatta, Avakumovics György volt; a másik három neve nem megtartani való, azokkal nem lesz semmi dolgunk.
Ez az Avakumovics volt az, a ki a tanácsházban azt az indítványt tette, hogy a nagy cassa tartalmát legjobb lenne felosztani. Akkor letájcsolták, s azért boszút esküdött.
Ez a négy férfi késő éjfélig ott maradt Rábynál. A szolgálót kiküldték a tehénistállóba, hogy ne hallgatózhassék az ajtón.
Nagy dolgokat beszélhettek Rábynak, mert eltávozásuk után az nem hogy lefeküdt volna, hanem papirost vett elő, egész éjjel irt s reggel egy egész paksamétát vitt fel a postamesterhez, a mit staféta által küldött fel Bécsbe.
Az öregnek csak annyit mondott, hogy «valóságos Sodoma és Gomora!»
Az öreg tudott már valamit. Tőle kérdezősködtek a ráczok, hogy mikor lehetne a «nagyságos urat» otthon találni.
– Pedig még csak az «egyik» panaszkodott a «másikra»; hát még majd ha a «másik» kezd el panaszkodni az «egyikre»? Mert mind egy húron pendül ám ez! mondá János bácsi.
Ráby azt mondá, hogy még ma fel akar menni Pestre, s lovakat kért.
Nagybátyja aztán utasítást adott neki, hogy melyik vendégfogadóba szálljon Magyarország fővárosában. Legjobb a «fehér farkas»; de nem a pesti «fehér farkas», hanem a budai. A pestiben húsz krajczárt is fizettetnek egy szobáért, azért, mert a hatvani-utczában van.16) A «zöld házba» pedig épen ne menjen, mert oda hamis nasi-vasi játékosok járnak. Aztán sorba köszöntette valamennyi pest-budai ismerősét.
Ráby Mátyásnak csakugyan az volt a legelső dolga, hogy Tárhalmyékat felkeresse Pesten.
Tárhalmy megyei főjegyző volt s a megyeházban lakott. Ráby tudta jól a járást, patvarista korában mindennapos volt ott. A mint a megyeház kapujához ért, ott állt az útjában az őrtálló hajdú, nyalábra fogott puskával, s egyik lábát a másikon keresztbe téve, a fél vállával neki támaszkodott a kapufélnek. Keresztül kellett volna rajta lépni valahogy.
– Ugyan édes atyámfia, szólítá meg Ráby a vén hajdút, a kit névszerint is ismert: nem tudja megmondani, itthon van-e a tekintetes protonotárius úr?
A közbiztonság őre végig nézte tetőtől talpig a kérdezőt, s aztán a fogai közül egy hegyeset köpve annak a két piros sarkas csattos czipője közé, azt mondta rá nagy fumigálva:
– Ha tudná, nem kérdezné az úr.
Ráby nagyot bámult; hanem aztán a csattos czipő megmagyarázta neki, hogy hol a hiba? Visszafordult szépen; haza ment a «fekér farkasba» (a hatvani-utczaiba), levetette a csattos czipőt, meg az egész német viseletet, a miben Budapesten reméllett parádézhatni, s felvette helyébe az igazi magyar dolmányt, felkötötte hozzá az ezüstös kardot s úgy ment vissza megint a vármegye házához.
De már messziről elkezdett a hajdú glédába állni s olyat prezentirozott neki a puskával, hogy zörgött azon minden. S mikor másodszor kérdezte tőle, hogy itthon van-e a főnótárius úr, egész becsülettel elmondá, hogy az bizony most ment ki éppen; de azt mondta, hogy mindjárt visszajön; csak tessék felsétálni szépen, odafenn van a kisasszony, az szivesen látja a tekintetes urat!
(«Ruha tisztesség!» Ráby uram!)
Ráby sietett föl az ismerős falépcsőkön, a mik már középen ki voltak kopva a sok járás-keléstől. A téglával kirakott folyosón szemközt jött rá nagy csörömpöléssel a vármegyeház legrégibb lakója, a «Csajkos», másod magával. Az is rab volt. Csakhogy a Csajkos volt a legtekintélyesebb, mert annak harminczhárom fontos vas volt a lábán; minden lépéssel egy félkört kellett neki csinálni maga körül a lábával a nehéz láncz miatt. Vizet vittek fel a kútról a viczispán konyhájába egy nagy fedett vendelyben, rúdon emelve. Ráby megszólítá az öreget, a ki hirhedett lókötő volt: «no öreg, hát még mindig itt szolgálja a vármegyét?» – «Az ám, felelt az, zsíros süvegét még mélyebben húzva a szemére, mert a császár még sem koronáztatta meg magát.»
No lám: még a rabnak is az a baja, hogy a császár mért nem koronáztatja meg magát? Bizonyosan arról beszélnek egymás között odalenn, hogy a koronázás napján általános amnestia lesz adva a raboknak s mind eleresztik őket. Hová le nem hatol a politika?
Rábynak nem kellett vezető ezen a helyen. Tudta jól a járást, az időt is, a mikor látogatóba lehet jönni: délután három és négy óra között. Elébb a cancelláriába megy az ember, ott leteheti a kardját, meg a kalapját, a mi nem szükséges a vizitához, ott bizonyára talál egy patvaristát, a ki körmöl; attól megtudja, hogy itthon vannak-e? elszedték-e már az asztalt? nincs-e beteg a háznál? Ha ezt megtudta, akkor aztán a konyha felől kerülhet (mert az irodából nem illik a női lakosztályba átmenni). Ott nincs se inas, se komornyik, a ki bejelentse a látogatót, hanem maga bekoczogtat az első szoba ajtaján, ha azt hallja, hogy «tessék», benyit rajta s vagy ráismernek, vagy megmondja, hogy kinek hivják.
Az ismeretes ebédlő volt az, a hol Matyi úrfi patvarista korában annyiszor segített boldogult asszonynénjének pulykát-libát trancsirozni; s a hol aztán, eltakarítás után, a fehér nép összeült fonni.
Most is ott ülnek a két szolgáló, meg a leányasszony, a kerekes guzsaly mellett. Szép kis «velocipede» volt ez, a hajdankori úrhölgyek számára! Egyúttal fortepiano is. De jól emlékszem még a zenéjére!
A Mariska csakugyan nagyon megszépült: ámbár igen egyszerűen volt öltözve és fésűlve; a hogy János bácsi mondá. Azt is jól mondá János bácsi, hogy a kis leány szépen elpirul, mikor megszólítják. Most megszólításra sem volt szükség: elég volt a belépőt meglátni, hogy arcza kigyuladjon. De még másban is igazat mondott János bácsi. A kis leány a kerekes rokka mellől fölkelt tiszteletteljesen; eléje ment a látogatónak szemlesütve s mielőtt az sejthette volna a szándékát, gyermeteg pukkedlivel, kezet csókolt neki.
Ráby csaknem megharagudott érte.
– De ugyan, Mariska, hát nem ismer?
– Hogy ne ismerném, Ráby bácsi?
– Hát akkor hogy csókolhat nekem kezet?
– Kegyelmed már nagy úr…
– De hát ha akkora úr volnék is, mint Eszterházy herczeg, még akkor sem illetne meg, hogy nekem csókoljon kezet egy kisasszony.
– Kérem: én nem vagyok kisasszony.
– No hát én sem vagyok nagy úr. Már most nyújtsa a kezét, hadd adjam vissza a kézcsókot.
Arra pedig a leány mind a két kezét eldugta a háta mögé.
– Akkor én aztán mingyárt kisasszony lennék! Tessék leülni, kérem.
Azzal helyet mutatott Rábynak a bőrkanapén, maga pedig visszaült a kerekes rokka mellé, megnyálazva a nyelvecskéje hegyével a rózsaszínű újjai hegyét s folytatta a szöszke len szálainak selyemvékony fonallá eregetését. A mellett beszélgethet az ember.
A két szolgálónak azért nem volt szükség elhagyni a szobát. Azoknak szabad, sőt illik meghallani, hogy a kisasszony meg a látogató úrfi miről beszélnek egymással?
Matyi úrfi azonban azt hitte, hogy majd könnyen segít ő azon, hogy a szolgálók ne fülelhessenek a discursusra: német szóra huzta szélylyel a száját.
«Was machen Sie?»
A leány ránézett a nagy kék szemeivel, s e tekintetben bámulat és neheztelés volt. – Pest vármegye házában, a magyar szabadság Sion hegyén, azt a szót intézni egy magyar nemes leányhoz, hogy «was machen Sie?» Azután lesütötte azokat a szép szemeket s halkan rebegé:
– Én nem tudok németül.
– Nem tud németül? Hát aztán mikor a pesti burgerek bált adnak, hogyan beszél a tánczosával?
– Bálba engem nem visznek s tánczolni nem tudok.
– Nem tánczol? hát mivel mulatja magát?
– Mikor ráérek, olvasok.
– De hát mit olvas, ha nem tud, csak magyarul?
– Van édes apámnak igen szép bibliothekája, a mit abból édes apám kiválaszt, azt szabad elolvasgatnom.
– Példának okáért?
– Hát azt a szép «Cancionalét.»
– Szent úr Isten! a Cancionalét! A jó Heltai Gáspár énekes cronicáját, melyben «kuelemb-kuelemb fele zep dolgoc vadnac nyomtatua az Magyari királyacrol es egieb zep lut dolgocrol. Gionorusegessec oluasasra es hallgatasra.» Nyomatott 1574-ben! S ez magának a legutolsó olvasmánya?
– Édes apám megigérte, hogy majd későbben a Zrínyiást is ideadja; de most még nem értek hozzá.
– Hát aztán az egész napot mindig csak a ház körüli dologgal tölti?
– De van egy kis kertem az udvaron. Szeretem a virágokat.
– Hát énekelni nem szokott? Nincsen gitárja?
– Nekem volna kedvem hozzá; de édes apám nem szereti a gitárt. Azt mondja, ez csak diákok kezébe való.
Most egyszerre egy harmadik is beleszólt a beszélgetésbe. Egy ökölnyi kis emberke. Nálunk «seregélynek» híjják. Ott volt a falon, drótkalitkában. Igazi ember az, csakhogy kiadja magát madárnak: így kikerüli az adófizetést, meg a robotba járást.
Ráby úr meglepetve fordította vissza a nyakát, a mint a háta mögött azt kérdezték:
«Matyi bácsi, mit csinál?»
A leány pedig fülig pirul, s szemérmes boszankodással csitítja a fecsegő tollas embert. Annak pedig az a szokása, hogy mentül jobban csitítják, annál jobban igyekezik produkálni, hogy mit tud még? Fütyölni, öblögetni, vizet tölteni palaczkból, trombitálni, s aztán megint Matyi bácsiról beszélni. «Matyi bácsi de soká…» szerencsére a mondat végét elkerepeli: azt már nem tudta megtanulni. Az árulkodó!
A két szolgáló a fejét egymáshoz dugva, vihog a kályha mellett, Mariska pedig halkan rebegi:
– A leányok tanították mindenfélére: én nem is tudtam.
A mentség csak még jobban megerősíti a gyanupert. E szerint a Matyi bácsiról sokat beszélnek annál a háznál. A leányok is. Még a madár is. Még a kerekes guzsalyak is! A kétszárnyú tanu mind kifütyörészte azt a nehéz titkot.
Ime egy leány, a ki tizenkét esztendős korától tizennyolcz esztendősig nem «tanult» semmit, és nem «felejtett» semmit!
Ilyen virágot sem rejteget már más ország: csak a Pannonia Hunnorum.
Sok más egyéb apróságot talált még ott Ráby Mátyás, a mi titkos szavakban ő hozzá beszélt. A varróasztalon még ott voltak a czifra skatulyák, a miket ő készített patvarista korában, czérnagombolyag, olló, gyűszűtartónak: szárított virágokból, egy bokréta összerakva, üveges rámában, egy ágy fölött; nem ismert-e egyenkint rájok? Semmi sem veszett el: minden meg van tartogatva, s az az irótoll, a mit legutoljára használt az irodában, a zászlójára írt nevével, oda van dugva a tükör mellé.
Pedig hiszen nem vártak rá, nem voltak ez emlékek az ő látogatásának hirére előkeresve s látványul kirakva. Mindennapos megszokott gondolatok tanujelei ezek: ereklyéi a legigazibb oltárnak, egy ártatlan leány-szívnek, a ki végtelenül szeret és még nem tudja, hogy mi az?
Oh beh háládatlan volt Ráby Mátyás a maga sorsához, mely számára egy ilyen kincset tett félre. Hiszen nem esik az jól a fiatal embernek, ha azt látja, hogy olyan nagyon szeretik valahol! Hogy olyan szertelenül hűségesek hozzá! Hogy van valaki, a ki játékos kis leánykorától egész pártás hajadon koráig megtartogatja a szeretetét! Nem kell érte küzdeni; nem kell meghódítani; csak haza kell jönni hozzá! De nem tetszik az ilyen könnyű birtok egy gavallérnak! Annak az kell, hogy az imádottját vetélytársak rajongják körül, kilenczvenkilencz elbolondított között ő legyen a győztes századik (a kit legjobban elbolondítottak), az kell neki, hogy egyszer eltaszítsák, másszor visszacsalogassák, a szivét megkínozzák, tűz-víz-próbán keresztül vigyék; elébb jól kétségbe ejtsék, azután megvigasztalják. Ilyen kell a módi gavallérnak!
Szinte jól esett már, mikor a fecsegő madár a sok «Matyi bácsi» helyett egyszer már arra fordítá a szót, hogy «Du Spitzbub». Ez pedig már nem a vendégeknek szólt: mert a spitzbubot, ezt az ős alkotmány védvárában kivételkép forgalomban levő egyetlen német szót a tollas ember a Miska hajdú számára szokta fentartani. Mikor az belép a szobába, annak mondja azt, hogy «Spitzbub!»
– Ni! hogy rám ismer az a csúnya madár! szól vigyorogva a hajdú, s csak azután jelenti be a tekintetes ifju úrnak, hogy a tekintetes főnótárius úr már haza érkezett s ott vár reá a cancelláriában.
Ráby Mátyás fölkelt a kanapéról s kezdett bucsút venni.
A kis leány kikisérte az ajtóig.
Ott az «Isten áldja meg» szónál kezét nyujtá a leánynak, a ki félve tette bele a magáét, mintha a kézcsóktól tartana, a mi aztán nagy szégyen volna reá nézve. És a mikor aztán Ráby ezt a félve nyujtott s örömest ott hagyott kezecskét, ezt a bársonysima delejárasztó talizmánt kezében tartá, egyszerre föltámadt benne a régi ember. Egy kérdés jött a nyelvére; az a kérdés, a mi tulajdonképen idehozta: az a kérdés, a mit a szemei elmondtak volna, ha a leány föl mert volna azokba nézni.
És a leány ajkain is ott lebegett egy kérdés: «meddig marad még kegyed itthon?» Ha annak hangot mer adni, akkor arra az lesz a válasz, hogy «sokáig, nagyon sokáig!» mire mulhatlanul azt kell válaszolni: «akkor látogasson meg bennünket sokszor, igen sokszor», s ahhoz jön magától egy önkénytelen kézszorítás; a mit aztán lehetetlen nem viszonozni, s a minek a vége utoljára ez a szó: «örökké». Igy kellett volna tenniök.
Ahelyett úgy tartották egymás kezét a kezükben, mint a kik mind a ketten attól félnek, hogy a másik kezet akar csókolni.
Most az egyszer tartotta kezében Ráby Mátyás azt a vékony, láthatatlan selyemfonalat, a mit a nagy Ismeretlen minden halandó elé lebocsát egyszer az életben: jó, ha megragadja! az keresztülvezeti őt az élet minden viszontagságain; jaj, ha elszalasztja! esik, botlik, töri zúzza magát, míg elpusztul, elmerül.
Ráby elszalasztotta azt. Nem mondta ki, a mit a szív dobogása diktált. Majd máskor! Majd később.
Ilyen máskor pedig nem következett el soha.
– Isten áldja meg! rebegék egymásnak. És az igen jó szó. Mert megáld az Isten minden embert; de arról az Isten sem tehet, ha sok ember van, a ki maga magát nem akarja megáldani.
… Soha sem szoríthatták meg többé egymást kezét.
(Mellben elmondatic, mi oknaal fogva kell mindeneknec akkeeppen lenni, az mikeeppen wadnac, ees nem penigh azonkeeppen, az mikeeppen lehetneenec.)
A mint a cancelláriába visszatért Ráby, a patvarista azt mondá neki, hogy a principális ott várja a palotában. (Palotának hítták azt a szobát, a hová csak kitüntetett vendégeket volt szokás bevezetni, a mi családi ünnepélyek alkalmával szokott nyitva lenni. Itt már fénymázos bútorok is voltak és képek a falakon, aranyozott állványú óra is volt benne, a mit minden ünnepnapon felhúztak, a többi napokon nem járt.)
Tehát az nagy kitüntetés volt Rábyra nézve, hogy a protonotárius nem a cancelláriában fogadja el őt, hanem a díszszobában. Ehhez a becsülethez fel is kötötte a kardját, úgy nyitott be az ajtón.
A főjegyző még most is szép, méltóságteljes arczú férfi volt, sűrű szürke haja hátrafelé simítva; de nem czopfba fonva, hanem magyarosan a fejtetőn egyik fültől a másikig érő görbe fésüvel leszorítva. Bajusza is volt, de kurtára nyírott, egyéb része az arczának simára borotválva; kurta, csipőig érő prémes dolmányt viselt, a mi a derekán széles gombkötő övvel volt átkötve, arról csüggött le egy kis tarsoly, a miben rendesen toll és kalamáris volt, az óraláncz tisztességesen onnan csüggött ki a nadrág-hasítékból; s minthogy már ennél az öltöny-darabnál vagyunk, a mit a magyarok nem neveznek «inexpressiblenek», azt is el kell róla mondanunk, hogy az akkori magyar divat szerint az kétféle színű posztóból készült, csipőtől czombtövig sötétzöld volt, azon alul a csizmaszárig piros; s elől a két lábszáron kihánytatva akkora zsinórczifrázattal, mint egy lefelé fordított góthicus münster tornya. És ez symbolicus divat volt: ez jelezé hazánknak a török járom alul való felszabadulását; miután a török hódoltság alatt tiltva volt a zöldet, a próféta szent színét, lábszárra huzott öltözetnél profanálni.
Matyi úrfi meg volt akadva az üdvözlés módja iránt. A francziás köszöntés nagyon sok előre-hátra lépegetéssel, csoszogással, derék meghajtással jár, a németnél meg az a szokás, hogy egymásnak a tenyerébe csap, azt megrázza, mintha zabra alkudtak volna s most arra paroláznának, a régi magyarnál pedig az volt a szokás, hogy az ifjabb az öregebbnek kezet csókolt. Matyinak eszébe jutott az a kézcsók, a mit ő kapott eljöttekor s az határozott nála. Visszaadta az apának. A mire a hajdankori principalis arcza felderült.
– No lásd, mondá tiszta mély hangon: hajdanában én ezt azzal szoktam viszonozni, hogy a markommal felborzoltam a hajadat; most ezt se tehetem már, hisz elrontanám vele a frizurádat, a min három frizőr remekelt; ugyan nem sajnáljátok a lisztet így elpazarolni? Eddig a molnárokat csufolták lisztlopóknak.
Matyi úrfi kapott rajta, hogy az öreg urat ilyen jó kedvében találta, s folytatni akarta a tréfát.
– Sokkal jobb, hogyha liszt közé keveredem, mint ha korpa közé keveredtem volna.
– Pedig aligha korpa közé nem keveredtél, édes öcsém!
Ráby csak elbámult.
Most aztán Tárhalmy arcza elkomorult.
– Én tudom jól, hogy miben jársz te itt most?
– Itt? (tudná talán?)
– No nem itt: én nálam; hanem itt: az országban, s nem kések felőle megmondani a magam véleményét, ha meghallgatod.
– Sőt kérem.
– Hát, tudod, édes öcsém: én mindenkor nagyon szerettelek: mint a tulajdon fiamat. Szép tehetségedet mingyárt felismertem, s azt mondtam, nagy ember lesz belőled! Jobb erkölcsű, nemesebb érzésű ifjut keresve sem lehetne találni náladnál. Becsületed tisztaságáról pedig akkora ideám van, hogy rád mernék bizni akár egy olvasatlan milliót, akár egy ártatlan hajadont;… hanem azt mondom neked, édes öcsém, hogy ha azon az úton haladsz előre, a melyen elindultál, itt fogsz megrohadni Pest vármegye tömlöczében! és én mindennap fogom hallani a lánczod csörgését és egy újjamat nem fogom kinyújthatni, hogy megszabadítsalak!
– Azért, mert a nép barátja vagyok?
– De a nemzetnek ellensége!
– Hát nem a nép a nemzet?
– Nem! A nemzet a nemesi Karok és Rendek. Ti idealisták (elől a császártokkal) nem látjátok a fától az erdőt, a néptől az országot. Ráfogjátok az ősi házra, hogy az börtön, s le akarjátok rombolni, hogy szabaddá tegyétek a benne lakókat, s hogy minden embernek jusson belőle egy tégla.
– Megvárjuk-e, míg a vihar szakítja a fejünkre a házat?
– Ez a ház sok vihart kiállt már kilenczszáz esztendő alatt.
– A lengyeleké is oly régi volt s a szomszédok szedték szélylyel.
– Most azután boldogok a lengyel parasztok, ugyé?
– Az a sajnos, hogy nem érzik, hogy mit vesztettek «clitellas dum portem meas».17)
– Hiszen hitesd el a köznéppel, hogy a tyrannismus alatt boldogabb lesz, mint a constitutio alatt, s megtalálod Hórát és Klóskát. Még ott fehérlenek a csontjaik a keréken!
– A constitutióban a hiba, ha a nép «egy» zsarnokot könnyebben elvisel, mint ötszáz ezeret.
– Te fiu! Az az ötszázezer zsarnok ennek az országnak védelmezője a csatatéren, birája, rendfentartója, pásztora s tanítója.
– Volt eddig! De a kor meg nem áll ott, a hol a magyar középkori alkotmány behelyezkedett. Az idő jobb honvédelmet, jobb igazságszolgáltatást, jobb közigazgatást, javított vallást s jobb közoktatást követel.
– De mind ezt egy hatalomszóval megteremteni Magyarországon nem lehet. Másutt sem! Mi még csak passiv ellenállással védelmezzük ázsiainak csúfolt alkotmányunkat; de a németalföldiek már fegyveres kézzel védik a császár által eltörölt «Blyde Inkomst»-jukat. Nem érti még azokat az ideákat senki, a miket a császár élő hússá és vérré teremteni akar.
– Mikor Jézus elkezdte a maga tanait hirdetni, csak tizenkét ember volt, a ki megértette, abból is egy áruló lett. Ha ő akkor visszarettent volna a nép értetlenségétől, a farizeusok haragjától, a papok boszújától, s az olympi istenek majorum et minorum gentium gyülekezetétől, és a bizonyos Golgotától: hová lett volna a «szeretet vallása?»
– Épen jó példát hoztál fel: A Jézust. Ő az egész világ idvezítője lett: Messiása minden népeknek; de a saját nemzetét, a zsidót semmivé tette. Mennyországot nyitott meg a kerek föld népének, de a maga népétől elvette a hazát. Az ő győzelmével Izraelnek nem volt a Kanahánban megmaradása többé. Ilyen Izrael vagyunk mi magyarok József császárral szemközt. Az ő doktrinái lehet, hogy új ærát fognak alkotni az egész emberiségre nézve; de minket, ős magyar nemzetet, megsemmisítenek.
– A kérdés tehát csak az, a mit a dodonai berek elénkbe dörg, hogy mire van nagyobb szüksége a jövendőnek: arra-e, hogy legyen egy szép, nemes, dicsőséges magyar nemzet? vagy arra, hogy legyen népszabadság?
A főjegyző e szónál cordialiter nyújtá kezét az ifjunak.
– Ez tiszta kérdés volt. Becsülöm benned az őszinteséget. Még eddig akárhány proselytája a császárnak került velem össze, mind azzal akart ámítani, hogy hiszen ez a két nagy antagonismus kiegyeztethető, hogy a nemesi privilegiumnak lerombolása után a jogegyenlőség, a közteherviselés mellett is lehetünk még az a nemzet, a ki voltunk. Te pedig őszintén kimondod, hogy ez egy alternativa, a mi között választottál; én is. Én azt hiszem, hogy ennek a világrésznek nagyobb szüksége van arra, hogy itt, ezen a helyen, létezzék egy alkotmányos, hazaszerető magyar nemzet, mint arra, hogy a parasztnak hetenkint egygyel több elhevernivaló napja legyen, s a helyett, hogy az ország szine java parancsol a sokaságnak, ezentul a sokaság parancsoljon az ország szine javának.
A fiatal ember elnevette magát.
– Azonban én, kedves urambátyám, egy kis újjammal sem jöttem érinteni ősi alkotmányunkat; mert az én egész missióm abból áll, hogy bizonyos égrekiáltó visszaéléseket, a mik egy kamarai uradalomhoz tartozó községben elkövettettek, megorvosoltassak.
– De ki bízta ezt rád?
– Először a császár, másodszor a nyomorgatott nép maga.
– Itt van a hiba. Ennek a kettőnek nincs joga neked megbízást adni. Ez a jog a megye közönségeé.
– De a korona joga követelni, hogy a megyei közönség ezt a jogát gyakorolja.
– Az igaz. Ha eddig mégy, még akkor a lábadat nem ütöd meg sehol. A megye megteszi, a mire fel lesz híva. De tovább ne lépj, mert ott vas van!
– És ha a megye rosszul fogja ezt a feladatát megtenni?… Mert a saját hivatalnokai is bűnrészesek a népnyomorgatásban!
– Tudom.
– Kegyelmed tudja? És mégis azt mondja, hogy ne lépjek tovább?
– Igen. Nem titok. Tisztviselőink egész fölfelémenő lánczolatban mind complicitásba vannak keveredve azokkal a népnyomorgatókkal, a kiket te megfenyíteni lejöttél. S a legelső tisztújítási gyűlésen én magam leszek az, ki vétkeiket nyilt szóval a generalis congregatio, a Karok és Rendek szine előtt szemeikre fogom hányni, és egy is közülök meg nem marad a maga székében, azt fogadom! Ki az oka, hogy restauratiót nem tarthatunk? Nem a császár? Addig pedig ezek a tisztviselők a mi választottaink, és inkább eltűrjük őket magunk felett, a hét fő bűnnel megterhelve, mintsem helyükbe a császár által kinevezett hivatalnokokat fogadjuk el, ha mingyárt a szenteket hozná is ide az égből, a hét fő erényekkel ékeskedve. Ez nem juris kérdés; ez nem humanitás ügy: ez az alkotmány kérdése. Ha a nép szenved, a nép majd kigyógyul; ember meghal, ember születik helyébe, de a constitutiónak nem szabad se szenvedni, se meghalni. A mit te mondasz, az a császár szava, a mit én mondok, az a nemzet szava. Halandó mind a kettő: a császár is, a nemzet is. Meglássuk, melyik éli túl a másikat? De neked annyit mondok, hogy abban a munkában, a mit elkezdtél, senki de senki segítségére az országban ne számíts, mindenkit ellenségednek tekints.
– Köszönöm, szólt Ráby nyugodtan; az is egy segítség, megtudni, hogy csak egy emberben bízhatom; de a felől bizonyos vagyok, hogy nem hágy el.
– Ki az? szólt Tárhalmy, azt vélve, hogy Ráby a császárt érti alatta; s egy keserű válasz előmosolya volt az ajkán.
– Saját magam.
Erre oda ölelte őt magához a főjegyző s érzékenyen kebléhez szorítá.
– Szegény fiu!… Aztán eltolta őt magától. Isten veled… Bár soha se látnálak többet!…
Hogy ezen bevezetés után semmi kedve sem volt Ráby Mátyásnak arról beszélni, hogy ő itt most háztüznézőben járt, az már természetes. Elment, a nélkül, hogy a szép Mariskáról egy szót is szólt volna. Pedig azzal a szándékkal jött ide. Kutya dolog az a politika!
(Mellben kimagiaraztatic, millen naghi kewlevmbseegh leegien ioo baraatoc ees az ellenseegec kevztt.)
Alig huzta ki a lábát a cancellária felőli ajtón Ráby, a mint a díszszobának az ebédlő felőli ajtaján meg bedugta a fejét Mariska leányasszony. Tárhalmy úr még ott járkált nagy léptekkel.
– Hitt engem édes apám? kérdé a lányka.
– Nem híttalak én, kis lányom. De hát gyere be!
– Haragszik édes apám?
– Nem haragszom én, kis lányom.
– Pöröltek?
– Dehogy pöröltünk! Országos dolgok fölött disputáltunk, s az úgy hangzik az ajtón keresztül, mintha pörpatvar volna. No gyere be hát egészen.
A lányka oda sompolyodott hizelkedve az atyjához.
– De igazán nem hítt, édes apám?
– Nem én.
– Én úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy «Mariska, holnap vendégünk lesz!»
– Igazságod van! szólt elmosolyodva Tárhalmy. Persze, hogy mondtam. Holnap itt ebédel nálunk Matyi bátyád. Lásd, hogy elfelejtettem volna.
– Pedig azt nekem jókor meg kell tudni.
– Igaz, igaz. Hogy a kedvencz ételeit elkészíthesd számára. No hát csak láss hozzá. Kell valamit hozatni a «görögtül?»
– Nem kell semmi, minden van itthon.
A leány azzal kezet csókolt, mind a kettőt megcsókolta, s mint a ki valami új ruhát kapott, olyan örömmel tánczolt vissza a másik szobába. (Tudott ő tánczolni, de csak úgy, a maga örömében, mint a madár.)
A két szolgálónak nosza rögtön abba kellett hagyni a fonást, az egyiknek a mozsárhoz állani és mandolát törni, a másiknak lisztet szitálni a dorongos fánkhoz. (Nem volt ám akkor numero nulla liszt.) Ő maga pedig czitrom-hámozáshoz fogott. «Krisztus lábát» fog készíteni: az a Matyi bácsi kedvencz süteménye; nem is tudnak olyat csinálni a bécsi czukkerpakkerek. Volt aztán danolás az egész háznál. Dehogy nem volt szabad Mariskának danolni, ha kedve támadt hozzá! Csakhogy nagyon ritkán támadt kedve. S ha nem volt hozzá gitár: ott volt a szita, az is jó zenekiséret; aztán meg a rézmozsár, a miben a mandulát törték.
A főnótárius úr pedig kiment a hajdúhoz s azt mondta neki: Hallja kend Mihály, siessen azonnal tekintetes Ráby Mátyás urat felkeresni valahol a városban. Egész Pest nem nagy erdő. Aztán mondja meg neki, hogy köszöntetem, szivesen látom holnap délre egy kanál levesre.
– Tüstüllést indulok, tekintetes uram; csak elébb a dolgomat elvégzem, viszonzá a hajdú; az a dolog pedig abból állt, hogy a tekintetes úr csizmáit sorban megtisztítsa; a mi nem volt olyan gyerek dolog, mint a mai világban; mert akkor még sárga, meg piros, meg zöld csizmát hordtunk; ha sár volt, lovon, meg gyaloghintóban jártunk, az ilyen csizmának nem kellett ám suviczk, hanem kréta, s mindegyiknek pengős ezüst sarkantyúja volt; azt ki kellett szépen fényesíteni. A míg pedig ezzel elkészült a Mihály, addig bejárhatta Ráby Mátyás egész Pesten Budán, a hány locumtenentialis és districtualis præses volt, valamennyit.
Első volt a helytartósági elnök, a kinél prezentálnia kellett magát.
Ehhez a látogatáshoz megint át kellett öltöznie, mert az már a császár által kinevezett főhivatalnok. Ide az udvari köntöst kellett felvenni.
Ő excellentiáját bizonyos nimbusz vette körül; mindenki gyülölte, az udvar is, a nemzet is és egyik sem tudta nélkülözni. Szivós volt és keresztülharaphatatlan, mint a kaucsuk. A mit nem látott jónak, azt hiába kisértette meg a császár, nem lett belőle «gáliczkő»; de a tekintetes Rendek is hiába akartak mozogni, a hol ő kimondta, hogy nyugodjanak. Senkivel sem sympathiált, senkinek sem járt kedvében. Ezért volt nélkülözhetetlen.
Ráby jól kitudakolta, hogy mikor kell ő excellentiájához látogatásba járulni, mert a ki rossz órában lépett be hozzá, az háttal jött tőle kifelé. Öt órakor szokta a filagoriában meginni a kávéját, akkor leginkább megközelíthető.
Ő excellentiájának a külseje is ahhoz való volt, a milyen volt a híre. Verhenyeges arcza, rosszúl borotvált szakállal, levont szemöldökkel, azon természetes hibája miatt, hogy a nyaka félre volt görbülve a jobb válla felé, mindig alulról látszott felnézni az emberre. Haja tapirozva volt és az is vereses; öltönye fél magyar, fél német, kopott és piszkos; elől sárga az elhullatott tubáktól, a miben a mindig nyakán viselt Szent-István rend commandeur szalagja is bőven részesült. A hangja visszataszítóan dörmögő volt. Aztán mindenkihez németül beszélt: és az rettenetes német nyelv volt; budakeszi dialektus, kecskeméti kiejtéssel; a beszéd közben sűrűn előfordult ez a mondat nála: «bihászman» (wie heisst man?) s akkor haragudott, ha a társalgó ki nem tudta találni, hogy mit akart ő most mondani.
Mikor Ráby Mátyás ő excellentiájának a szeme elé került, még akkor az csak félig itta meg a kávéját s hagyta maga előtt állni a tisztelkedőt, folyvást nyilazó szemekkel lövöldözve feléje vizsga pillantásokat.
Csak mikor az utólsó cseppet is kihörpenté a findzsából, akkor kelt fel és odalépve, azt mondá neki:
«Sind Sie ein Graf?»
Ráby el nem tudta gondolni, hogy hogy jött ő kapóra ennek a kérdésnek? Mondta, hogy nem az, csak nemes ember.
Azzal ő excellentiája megfogta a két ujjával Rábynak a selyem-mellényét, s azt hevesen megrázva, azt mondá:
– Hát ez, bihászman? micsoda?
Ráby tudta már, hogy mi ez a bihászman?
– Az arany-himzést méltóztatik érteni a lajblimon?
– Igen is szolgálatjára. A «Kleiderordnung» parancsolatja szerint arany-himzést csak a grófoknak szabad viselni.
Mert abban az időben Kleiderordnung volt. A császárnak még arra is kiterjedt a gondja, hogy alattvalói hogy öltözködjenek. A mi öltözet és czifrázat a grófoknak dukált, az nem volt megengedve a báróknak. Minden emberről az első látásra meg lehetett már tudni, hogy micsoda? A kalapja is megmondta. A herczegek és herczegasszonyok kalapján a tollprémezet fehér fekete volt, a grófokén fehér, a bárókén fekete, a nemes emberekén fehér-piros és a szinészekén világos-zöld. Ezek tartoztak az aristocratiához. A mi azon alul volt, annak nem competált toll a kalapja szélére. Hanem a szinésznőknek kötényt is kellett viselni, még pedig sárgát, kéket vagy rózsaszínűt. Még a fuschermestereknek is meg volt szabva az egyenruhája. Pálczát mindenki viselt, de azon aranyzsinórt csak a herczegek, ezüstöt aranynyal a grófok, ezüstöt a bárók, selyem czafrangot a nemesek, szalagot a szinészek, szijat a polgárok; ezt a rendet a hölgyeknek is meg kellett tartani, kik mind nagy négy láb hosszú nádpálczákkal jártak. A himzések a frakkon, mellényen és vállfüzőn pedig épen egész heraldikai tanulmányt képeznek.
Azért volt olyan nagy dolog ő excellentiája előtt az az arany-himzés a Ráby mellényén, kinek, mint nemes embernek, nem arany, hanem csak ezüst járta volna meg, az sem himzés, hanem csak paszománt.
– Ez a császári iroda titkárjainak a viselete, magyarázá meg Ráby.
– Az már más. Különben a keményített máslis nyakravaló sem járná meg egy simpla nemesnek.
Azzal körüljárta nagy gyanakodva a látogatóját.
– No hát ilyen a bihászman? Hofkabinet-Sekretär? Még az a széles másli is a czipőcsatton. No jól van. Tudom már, hogy miért jött ide az úr? Referálták. Tegye meg az úr a kötelességét. De jól vigyázzon mindenre, a mit tesz, mert ha valahol elbotlik, senki sem lesz, a ki fölemelje. Ennyit mondok. Servus humillimus.
De Ráby nem hagyta magát ilyen könnyen kiexpediálni.
– Még én nem mondok «Servus humillimus»-t, excellentiás uram. Mert nekem excellentiádhoz egyenes küldetésem van; attól, a ki mindkettőnkkel rendelkezik. Nekem kötelességem beszélni: excellentiádnak azt meghallgatni. Itt a császár credentionalisa.
A határozott hang egyszerre kitölt minden rang- és korkülömbséget. Ő excellentiája hiába találta azt ki, hogy a szobában alá s fel sétáljon; Ráby együtt tette meg vele a sétát, az ajtótól az ablakig, meg vissza, mindaddig, míg az egész rábizott ügyet a fülébe nem rágta ő excellentiájának, jól ügyelve a mellett, hogy minden fordulónál jobb felől ereszsze nagyméltóságú sétáló társát.
Mikor aztán vége volt az előadásának, akkor szépen meghajtotta a fejét, a csókaorrú kalap hegyét az álláig emelte, a jobb lábát hátrahuzva, 65 fokú szögletben térdben meggörbíté, és sarkát fölemelte s most már ő is «Servus humillimus»-t mondva, három etiquette-szerű correct lépéssel kihátrált az ajtón.
Alig tette be maga után az ajtót, midőn a szobából heves csengetés hangzott utána, a mire a folyosón keresztül jött rohanva ő excellentiájának a titkárja: egy savanyúképű, lenparókás dicasterialis hivatalnok, csíkos szövetű karton frakkban; majd egymásba ütötték az orrukat. Az is nagyon megnézte nemes Ráby Mátyásnak a czipőmáslijait s megcsóválta azt a kiskutyafark módjára felkunkorodott czopfot a parókás fején.
Hallatlan dolog az mégis! Hogy a császári kabinet titkárainak tulajdon olyan széles keményített máslijuk legyen a czipőjük csattján, a minő a grófoknak van, holott más nemes uraknak csak keskeny és lágy szalagot szabad rangjuk jelvényeül viselni ugyanott.
A mai kor fia és leánya ezen persze nevetni fog, s sehogy sem fogja elhinni, hogy ez tragicus dolog, mely mélyen sérti az alattvalók érzületét.
Nemes Ráby Mátyás innen egyenesen a Districtualis Commissarius úr lakására sietett, ki szintén Budán lakott, maga egy egész házban. Ennek a kapuja előtt már strázsa is állt. Azonkivűl kapus is volt a bejáratnál, a ki csöngetett, ha gyaloghintós látogató érkezett. Akkor még a gyaloghintó volt a «gőzsikló» fel a várba. Kocsin is fel lehetett menni; de azt nem köszönte meg az ember. Gyalog pedig nem volt tanácsos járni, mert a fedett folyosón, a mi a vízi városba levezetett, olyan sötét volt, hogy a magányos embert könnyen kirabolhatták.
A districtualis commissariushoz már nagyobb biztossággal sietett fel Ráby. Az bécsi ismerős volt: hires gavallér. A mint a komornyik bejelenté a vendéget, rögtön kiizent, hogy csak menjen be hozzá, most épen a toilettejét csinálja, a régi jó barátot ez nem fogja zsenirozni.
Haj bizony az akkori férfi-toilette nem volt bolondság, s a ki azt kiegészíté, a frizeur, a szabad művészek osztályához tartozott. Elébb simára kellett borotválni ő excellentiája ábrázatját, azután elővenni az egyik pikszist, abból valami fehéret, a másikból valami gyönge pirosat mázolni az arczára; mert akkor nemcsak a delnők, hanem a delfiak is festették az arczukat, majd finom pemzlivel szemöldököt rajzolni, aztán meg egy ultramarin griflivel gyöngéd ereket a halántékra; azután a kipirosított ajkak fölé művészi kiszámítással oda illeszteni a szépség-flastromot.
S mikor készen volt a remekmű, csak azután kellett végezni a felbodorított, táskába font haj beporozását; mely alatt, hogy a pictura el ne rontassék, a gavallér egy olyanforma hüvelyt tartott az arcza elé, a mi a czukorsüveg végét takaró papiroshoz hasonlít, míg a fodrász egy óriási nagy pamacscsal hajporfellegeket szórt a frizurájára.
Hát ez alatt lehetett diskurálni.
– Krisztigott, brúderkám! üdvözlé a belépőt ő excellentiája. Mindjárt készen leszek s akkor szolgálatodra állok. Ülj le addig az olvasó-asztalhoz s mulasd magad a lectürrel.
Ott a főhivatalnok asztalán hevernek a legujabb pamfletek: «A Babylon». «Babel». «Ninive». «Briefe aus dem Mond». «Briefe aus der Hölle». Fezer, Wucherer, Hofman, Riederer nevezetes pasquilljai József császár ellen. De ott volt az «Antininive» is, s Battyányi «Tausend und ein Irrthum»-ja és a «Babuk», meg az «Unwahrscheinlichkeiten». A pamfletek stylusa olyan volt, hogy ahhoz képest a mai világbeli ellenzéki polemia még mind csak adventi prédikáczió.
Szapperment! Az volt aztán a bors, a mit egyenesen a császár orra alá törtek! – S ő maga adta nekik hozzá a mozsarat, hogy hadd törjék.
– Mind ismerem én már ezeket, szólt Ráby Mátyás. Nálunk is ott hevernek az irodaasztalon, minden szobában.
– S a császár nem haragszik érte?
– Sőt maga hozatja fel a pamfleteket és velem olvastatja fel magának és igen jókat nevet rajtuk.
– Másutt ezt a kiadót legalább is kerékbe törték volna.
– József okosabb nemét találta ki számára a büntetésnek. Wucherer a pasquilljait harmincz krajczárért szokta árultatni s házakat vásárolt a nyereségen; most a császár azt teszi, hogy a mint egy pasquill megjelenik az ő személye ellen, azt rögtön utána nyomatja s árultatja nyolcz krajczárért. Wucherernek a példányai mind a nyakán maradnak, a publikum mind a császár utánnyomatait veszi. A begyült pénzt pedig kiosztják a szegényeknek.
– Eh! ez nem császárhoz illő ötlet! Sokkal fejedelemhez illőbb gondolat volna a ficzkót lenyakaztatni.
– A császárnak mind ilyen plebejus ötletei vannak.
– Azzal a gárdistatiszttel is mit tett? Nem tudtatok neki szólni? A kik közel vagytok hozzá. Pellengérre állíttatni egy nemes embert. Aztán miért? Azért, mert elvett a gárda kassájából rongyos kilenczvenhatezer forintot. Hiszen nem lopta el, csak elszámította magát. Nem tudta, hogy mibe kerülnek a szép asszonyok, a kik hintóban járnak. Aztán lám helyre akarta pótolni a hiányt becsületesen, három alchymista műhelyt is állított fel; de hát még sem tudott aranyat csinálni. Az ilyen kis hiányt Mária Terézia az udvari perselyből szokta helyrepótolni.
– Hja most annak kilyukadt a feneke.
Ez alatt a friseur elkészült ő méltósága fejével s magukra hagyta az urakat.
Rábynak könnyű volt a felvett themából egyenesen áttérni az idejövetele czéljára.
– A császár a közpénzek kezelésében a végletekig szigorral szokott itélni. Most épen azért küldött le engemet, hogy a szent-endrei kamarai uradalom kezelésében észrevehető visszaélések kiderítését szorgalmazzam.
– Tudom, tudom, szólt ő méltósága, otkolont töltve a tenyerébe. Nekem is intimálva van a dolog. Hanem átkozottúl unni fogod magadat abban a sárfészekben; vagy akár ebben a mi Krähwinkelünkben itt! Noverre balletjei után azt nézni, hogy ugrálnak a szarkák egyik fáról a másikra? Hej, van-e már új operette-társaság a kärtnerkapui szinházban? vagy még most is minden igazgató sorban bukik benne? Hát a lipótvárosi szinházban adják-e még Kasperlét? Ah milyen fölségesen játsza azt La Roche!18) Hát a Mercur, der Mode-Zauberer-t hányszor nézted meg? Azt hallom, hogy tizenháromszor adták egymásután.
– Bizony én nekem most más Mercurokkal van bajom, és más forma szemfényvesztőkkel, a kik a szegény nép tarsolyából tudják kieskamotirozni a pénzt.
– Ördög vigye a parasztjaidat! Hát a Grabenen, a Kohlmarkton lorgnettirozzátok-e még a szép hölgyeket? Fenmaradt-e még a redouteban a stájertáncz? Hát az «Arany Ábécébe» járnak-e még a czimborák? Hol van most esténkint az összejövetel a téli saison alatt? A «Púposhátú reménységnél», vagy a «nackender Herrgottnál?»
– Nem. Most «zur guten Frau» jár a társaság. A kocsma czímeren egy asszony van lefestve, a kinek nincsen feje.
– Hahaha! Nincsen feje? Azért jó asszony. Mit szól hozzá a kocsmáros felesége?
– De azt én most meg nem kérdezhetem, mert én nekem itt kell töltenem a telet számadások átvizsgálásával.
– Ostoba munka! Végezd el hamar, s eredj vissza Bécsbe. Mondd, hogy nem találtál semmit. Hát Pozsonyban a Grassalkovich herczeg szinházában voltál-e már? Azt mondják, hogy hetenkint húsz forintot fizet a társaságának, s azonkívül kosztot is ád nekik! Mit meg nem értünk Pozsonyban! Csak nekünk kell itt az ország fővárosában ezzel a rossz truppal kínlódnunk. De hát az is jó, ha nincs más. Hát az öreg Stephani játsza-e még Codrust? Bizony Isten egy foga sincs már. Hanem a szegény Jaquet Katharináért kár. Kellemesen deklamált. Igaz-e, hogy a császár lefestette az arczképét s a Burgban akasztatta fel? Tizenöt aranyat fizetett érte?
– Igaz, igaz, lefestette, felakasztatta, tizenöt aranyat fizetett érte, hanem hát kérem méltóságos districtualis commissarius úr kegyeskedjék az én szent-endrei ügyemnek az előterjesztését is meghallgatni.
– Hiszen hallgatom barátom. Egészen rendelkezésedre állok. Csupa fül vagyok. Csak beszélj. Ne confundáld magad azért, hogy én közbeszólok. Hallok én mindent. Hogy annyit kizsaroltak a szegény néptől? Hallatlan! Hogy ez ellen maga a rácz pópa is felszólalt már! Derék ember! Épen olyan pap lehet, mint a mi Parhammerünk Bécsben! Tudod, mikor nagy pénteken odavitette magának az ebédjét a temetőbe, két vízbe főtt gombóczot s ott költötte azt el egy sírhalmon, a nép szeme láttára, estére meg odajött hozzánk a «nackender Herrgottba» s jóllakott straszburgi pástétommal. Hahaha! Folytasd csak! hallgatom. Oda hallgatok én. Nagyszerű gazságok, a miket felfedeztél! Az a rejtett láda históriája valósággal hasonlít a «Soncha barlangja» «oder die vierzig Räuber» darab történetéhez. Mondd csak tovább! Az a nótárius megérdemelné, hogy oda jusson Donáti mellé az Armensünder Kerkerbe! Apropos! igaz az a nagyszerű hamisítás, a miért egy nagynevű gróf börtönbe jutott? A legnagyobb szigorral kell az ilyen emberekkel elbánni. Ejh az olyan apró-cseprő szunyogocskák, mint a te falusi nótáriusod, bizvást fennakadnak a pókhálóban, de a nagy excellentiás dongók keresztül törnek rajta. Azokon kell példát szolgáltatni.
Ráby Mátyás egészen letett róla, hogy ő a maga szentendrei ügyét-baját elmondhassa a méltóságos úrnak, úgy, hogy azt annak a kegyes fülei bevegyék. Jobbnak látta elhallgatni, s engedni, hogy hadd beszélje ki magát.
Akkor aztán a méltóságos úr, a ki igen fain ember volt, úgy tett, mint a ki egészen megértette a dolgot.
– Csak bízd rám, kedves barátom, én utána fogok járni a dolognak. Számíthatsz a segélyemre. A vármegyei urak, ha renitenskednek, majd megtánczoltassuk őket. Hanem már most nekem is van hozzád egy komoly kérdésem. Egy dologban szeretném a véleményedet megtudni. Valahányszor az öreg Ráday Pállal összejövünk, mindig disputálunk fölötte. Az a kérdés, hogy Mozart-e különb muzsikus vagy Kutzeloch? Ráday azt állítja, hogy Mozart, én pedig azt, hogy Kutzeloch. Te ismered, hallottad muzsikálni mind a kettőt. Mi véleményed van felőle? No, nem kívánom, hogy rögtön választ adj. Gondold meg a dolgot, s ha megint lesz hozzád szerencsém, akkor majd kikérem az itéletedet.
De inkább soha se jön ide többet Ráby Mátyás, mint hogy azt megmondja ő méltóságának, hogy Mozart-e nagyobb, vagy Kutzeloch?
– No de most már szinházba menetel ideje van, kedves barátom. Ott játszik a trupp a rondellában. Tudod, hogy mire való volt az a rondella? Azt Zsigmond király azért építette, hogy onnan egy lánczot húzat keresztül a budai csonkatoronyig s a Dunán járó hajóktól vámot szed. Fölséges idea! Hunyady Mátyás alatt meg azokat a perduelliseket csukták ide, a kik az ügyeiket a római pápához apellálták. Az a «Mátyás diák» valóságos «gróf Falkenstein» volt magyar kiadásban.19) Gyere velem oda. Van páholyom. Onnan rendre megláthatod a budai és pesti szépeket. A darab nem sokat ér.
– Köszönöm, méltóságos uram, sajnálom, hogy nem használhatom e kegyes nagylelküséget, de haza kell sietnem, s megirnom a tudósításomat a császárhoz.
– Ugyan minek az az irkafirka? Ne irkálj te Bécsbe! No ha nem akarsz ma velem a szinházba jönni, hát akkor gyere el hozzám holnap ebédre, akkor majd beszélhetünk mindenféléről.
Ráby nem vethette szemére magas pártfogójának, hogy az meg ne adta volna neki a barátságos jó tanácsot: «ne irkálj te Bécsbe!» Az ő részén volt a hiba, hogy a sok polyva közül ezt az egy magot ki nem tudta rostálni. Mégis csak hazament, firkálni Bécsbe.
A mint a helytartósági elnök úrhoz benyitott a titkárja, ő excellentiája ezt mondá neki:
– Melyik törvényczikk az, a mely szól a «nobilis, cum rusticis tumultuans»-ról?20)
A titkár maga volt az eleven corpus juris. Nem csak azt megtudta mondani, hogy a kivánt törvényczikk az 1514-ik 33-ik kacscsában foglaltatik, de szó szerint is tudta azt idézni. «Az olyan nemesek, kik a parasztság zavargásaiban részt vettek, számüzessenek és minden világi birtokuktól megfosztassanak.»
Ő excellentiája nagyot dörmögött rá, s a fogai közt rágogatta a törvényczikket kelletlenül, mint a kinek az nem elég.
– Hát az a másik a «nota conjurationis»-ról?
– Az az 1536-iki 40. t.-cz. – Az összeesküvés egyenlő vétség a hűtelenséggel. Vide Nota infidelitatis.
A kérdező megrázta a fejét.
– Hát a «consiliariorum calumniatores»-ról szóló törvényczikk?
– Az 1588-iki 48-ik. Szól ekképen: «Az ország tanácsosainak rágalmazója és méltatlanul vádolója fejének és minden birtokának elvesztésére itéltetik.» Foganatba vétetett a törvényczikk az ország akkori al-tárnokmestere ellenében.
– Jól van. Elmehet az úr.
Ő excellentiája meg volt elégedve.
Hanem aztán megint vissza csengette a titkárt.
– Melyik törvényczikk szól a «portatores causarum»-ról?
– Az 1498-iki 63-ik. «A kik az ügyeiket az országon kívül eső forumok elé viszik, elfogassanak és a csonkatoronyba zárassanak.» Ez azonban csak a lelki ügyekben támadt processusokra vonatkozik.
– Azt nem kérdeztem az úrtól. Most már igazán elmehet az úr.
Ő méltósága a districtualis commissarius úr pedig, a ki Ráby előadása alatt úgy tett, mintha az egész szent-endrei ügyre rá sem hallgatna, a rondellába megérkezve, rögtön papirost, tintát, tollat hozatott magának a páholyába, s nem törődve vele, hogy Iffland «Gonosztett nagyravágyásból» drámája alatt hogy sírják tele zsebkendőiket a szép asszonyok? nagy sietve levelet irt a præfectus úrnak, melyben tudatta vele, hogy Ráby Mátyás mi járatban van? hogy a császártól van egyenes megbizása a számadoltatásra, hogy már eddig is igen jól van mindenről értesítve; még a titkos nagy ládáról is tudomással bír; annálfogva jó lesz vele csinynyán bánni; mert különben még bajt csinálhat az uraknak.
Azt a levelet még onnan a szinházból éjszakai stafétával elküldte, egyenesen a præfectus kastélyához csimezve, hogy a staféta a postamester házánál meg se álljon.
A Mihály hajdú pedig csak késő este érkezett vissza Ráby Mátyás lemondó válaszával a megyeházához. Nem jöhet el, mert már a districtualis commissarius ő méltóságához igérkezett holnapra ebédre.
– No, kis leányom, mondá aztán a főnótárius Mariskának, hagyd abba már a mandulatörést; Matyi bátyád nem jön el holnap hozzánk ebédre, mert ő holnap nagy kanállal eszik.
Vége lett aztán egyszerre minden danolásnak a háznál!
(Kiben gengeen tvdtvl adatik, hogi meeg az kinchneel is wagion nagiobb kinch, mellel emberecnec ziweet meg lehessen weztegetni.)
Ráby Mátyás alig érkezett haza Szent-Endrére, rögtön tapasztalá, hogy már ott minden ember tudja, hogy ő mi járatban van itten. Egyszerre tyúkkal, kalácscsal forgolódott körülötte minden ember. A szolgálója arról értesíté, hogy távolléte alatt két hordó finom bort hengerítettek le a pinczéjébe; s nem mondták meg, hogy ki küldi? Az udvarára szépen be volt állítva a télire való tizenkét öl fa. Azt sem tudni, hogy ki küldte. A baromfi udvara tele volt libával, pulykával, az mind úgy repült ide az égből. Hát még az a sok szép mákoskalács, a mi egyszer csak itt termett az asztalon. Azt is mind az Isten adta.
Kár volt Ráby úrnak olyan nagyon boszankodni e felett! ne búsuljon, majd el jön az idő, a mikor meg valahányszor kihúzza a lábát a házból, mindannyiszor tisztára ki fogják rabolni ugyanazok, a kik most ajándékkal tele hordták. Szörnyen pattogott, hogy hozzá ne merjen a szolgáló semmihez nyúlni, a mit ajándékba hoztak; mert rögtön elkergeti. A szegény Böske nagyon elbámult ezen. Hiszen attól hízik az ember, a mit ingyen kap.
A hazaérkezése napján pedig oda áll a kapuja elé szép négy lóval, meg egy könnyű bricskával két esküdt polgár, a kik közül az egyiket Paprika Péternek hívták. Korábbi időkben hat esztendeig biró volt, ilyenformán nagyon jó tudomása lehetett az itteni állapotokról. Betértek egy jó nap kivánásra Ráby úrhoz. Paprika uram mindjárt azon kezdé, hogy ilyen úrnak nem lehet lovak nélkül létezni ezen a vidéken, a kinek olyan sok járása-kelése van. Ez a négy ló kocsistul együtt eladó Ráby úr számára negyven magyar forintokért. Ne tessék az ár fölött elbámulni; azért nem lopott jószág ez; a város saját nevelése a négy ló; a bricskát meg remekbe csinálta a bognár.
Ráby Mátyás igen szép udvariasan megköszönte az atyafiaknak a szivességét; de neki az ekvipázs még ilyen olcsón sem kell s nem szándékozik nagyobb úrnak mutatni magát, mint a mekkora.
Azok csak nem hagytak neki békét, utoljára még szénát, zabot is igértek hozni a négy ló számára, míg elvégre Ráby megmondta nekik kereken, hogy ide hiába hordanak ajándékot; mert azzal az ő feltett szándékát se jobbra, se balra el nem térítik.
Paprika Péter uram nagy hüledezve tért vissza a tanácsülésbe, a hol az esküdtek vártak rájuk, hogy mit végeznek?
– Jaj, birák uraimék, mondá a küldött, itt nem teszi meg a kis láda! Kemény embert küldtek a nyakunkra. Ennél az öreg ládába kell nyulni!
Meghányták-vetették a dolgot s bíz abban állapodtak meg, hogy a «közjó kedvéért» eret kell vágni az e czélra félretett kincsen: s az újabb kisérlet végrehajtásával megint Paprika Péter uram és esküdt társa levének megbízva; a kiknek az ilyen eljárásokban már nagy tapasztalatuk vala.
Másnap tehát visszamenének Ráby Mátyás házához és előadták neki világosan a dolgot. Hogy itt «van egy kis teher a saraglyában» mert hát «a nyomtató lónak sem kötik be a száját», s «asztag mellett kalászt szedni: jó!» de hát «a kit nem éget, az ne fújja a kását»; mert «a ki molnárral utazik, annak lisztes a kabátja»; aztán meg a «szakácscsal nem jó az embernek haragban lenni». De hát különben is «bolond ember az, a ki az ökör alatt is borjút keres», ellenben «addig hántsd a hársfát, a míg hámlik», sőt igaz az, hogy «ha ludat osztasz, a legjobb darabot magadnak tartsd», de mivelhogy «a kinek Krisztus a barátja, az idvezül», tudnivaló pedig, hogy «a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen», a vége a dolognak az, hogy Paprika Péter uram a magistratus nevében ime háromezer darab körmöczi aranyat teszen le Ráby uramnak az asztalára: a miért azután a tekintetes úr majd tudni fogja, hogy mit kell cselekedni.
Három ezer arany a mai világban is szép pénz, akkoriban épen egész capitalis volt; de majd kiverte azzal Paprika uraimékat Ráby Mátyás a szobájából. Most már igazán megharagudott és goromba volt. Úgy taszigálta ki erővel a látogatóit az ajtón.
«Jól van jól, dunynyogá magában Paprika Péter uram; láttam én már ilyen haragos urat máskor is eleget; hallottam én már elégszer: kitakarodik kend! Elviszi kend a pénzét! Hogy mer engem így megbántani! Mondani mind így mondják; hanem aztán okos ember ezt úgy intézi el, hogy engedi magát leszidatni, s míg a hatalmas úr az egyik deputatust a gallérjánál fogva tologatja ki a szobájából, az alatt a másik a megvetett aranyakat szépen belecsúsztatja a haragos főúr szegre akasztott felső kabátjának a zsebébe, s szépen ott hagyják. Nincs rá eset, hogy utána küldjék az összeget, a mit hat szem között fejéhez vágnak a kisértőnek; hanem mikor az ember magára marad, egyedül a szobában, s észreveszi, hogy valami húzza le a zsebét, belenyúl; látja, hogy a biz arany: azt mondja rá, hogy «az Isten adta hát». – Ez a praxis.
Azt hitték, hogy most is úgy történt. Eltelt egy hét és Rábi Mátyás uram csak nem ment panaszra sehova a rajta elkövetett megbántás miatt. Az atyafiak kezdtek már neki confidens mosolygásokkal köszöntgetni az utczán. Ismerik már! Ez is oly madár, mint a többi. Kissé több madárlép kellett neki a talpára, mint a többinek; de csak megragadt aztán mégis. Itthon van már!
Bezzeg nagy volt aztán a híveknek a megrökönyödésük, mikor a következő vasárnap valamennyi templomban, plébános, pópa és prédikátor mind felolvasá a prédikátió végén a császárnak azt a kegyelmes leiratát, mely szerint ama 3000 darab aranyak, melyek e város «becsületes» (czím) tanácsa által Ráby Mátyás kamarás úrnak jótékony czélokra átadattak, a tavaly leégett negyven gazda között kiosztassanak, úgy, hogy mindegyiknek adassék 75 arany. Volt is processio Rábynak a házához! A károsult nép egész familiástól ment hozzá hálálkodni, kézcsókolni. Soknak a háza még most is fedetlen volt. Soha jobbkor nem jöhetett volna az a segítség. De egyszerre hive is lett a szegény nép. Van annak esze! Nem kellett annak magyarázni, hogy volt, mint volt? Mingyárt kitalálta, hogy nem jótékony czélra adták birák uraimék Rábynak azt a sok pénzt, hanem lekenyerezésül. S ő ajándékozta nekik a megvetett bűndíjt. Most már úgy nézték, mint megváltójukat.
Hanem annál jobban meg voltak rémülve birák uraimék. Nosza futott biró uram, nótárius uram, Paprika Péter uram a præfectushoz, s jelenté hüledezve, hogy no most küldtek ám a nyakukra egy olyan sárkányt, a kit még a «nagy kincs» sem bír kielégíteni.
– Jó! mondá a præfectus. Akkor majd elővegyük a még nagyobb kincset, az majd kielégíti bizonnyal.
Hogy mi volt légyen az a még nagyobb kincs? az majd a dologok rendén lassankint kitudódik.