A mint a börtönben magára maradt Karcsatáji, legelébb is kinyitotta az ablakokat, hogy a nagy dohányfüst kimenjen, aztán megint pipára gyújtott. Mert az a füst, a mit az ember maga csinál, nem kellemetlen; csak a másé az.
– Alszik-e már, Ráby úr? kérdezé ágyszomszédjától.
– Naiv kérdés – e gyönyörű quartett után!
– No ha nem alszik, hát akkor épen a legjobb alkalom lesz, elbeszélgetni egyről-másról, a mi megtörtént ebben a tarka világban. A másik két atyafi alszik már, mint a juhászbunda. Tudniillik, hogy nincs szükségem tanúkra, ahhoz, a mit Ráby úrnak akarok mesélni.
– Hallgatom. Nem vagyok álmos.
– Még kevésbbé lesz az, ha végig hallgatja. Két patiensnek jól esik, ha egymásnak a baját elmondhatja. Mi pedig egy bajban szenvedünk mind a ketten; csakhogy az úr még a könnyebb beteg, mert az urat még csak a hideg leli tőle; de én már az «orommal is túrom a földet», mint a Csonka Laczi hajdúja bizonyítá az uráról. Velem járatta még csak meg igazán az a veszedelmes szép asszony. Kettőnk közül én átkozom azt most jobban.
– Én nem átkozom őt.
– No akkor hát az úr porczellán ember. De én csak olyan Ádám agyagjából készült ficzkó vagyok. Hadd kezdjem legelébb is ott ezt a történetet, hogy miért lettem én Gyöngyöm Miska? Hiszen magamnak annyi birtokom van, hogy ha nem engedném minden embernek, hogy engem lopjon, hát nem tudnám a jövedelmét hogyan elpusztítani. Ennek is ez a két fekete szem volt az oka. A bizony. Tudtam én azt, hogy más is bolondul utána. Legnagyobb szálka volt a szememben ez a Petray szolgabíró. Átkozott szép ficzkó. De hát az teszi meg, hogy ő azt a viseletet hordja, a miben az őseink ragyogtak, minket meg ahhoz a czopfos módihoz szoktattak; nekem se tetszenék, ha asszony volnék, az olyan férfi, a kinek ki van toldva a feje hátul egy kis kutyafarkkal. Ne vegye rossz néven Ráby úr. Sokat tesz az asszonyoknál a külső figura. Aztán meg mikor perorálni kell, akkor nincs olyan hős Pest vármegyében, mint a Petray sógor, mikor rágyujt a dikczióra, azt hinné az ember, hogy most mindjárt levágja a németet az utolsó szálig; pedig hát csak egy akkora katona keresse, mint a kis ujjam, hát lefekszik az ágyba s fedőt melegíttet a gyomrára.
– Tudom.
– Hanem azért úgy megüli azt az orácziót, mint én a nyerges lovamat. Aztán az a furcsa, hogy az asszonyok, a kik különben nem szeretik, ha sokat deklamálnak nekik, mikor egyszer valaki abban a phrasisőrölő száraz malomban, a congregatión, előáll egy pattogó oráczióval, hát egészen belebolondulnak érte. A szép feketeszemű tündér, a kinek együtt udvaroltunk, egyre azzal szekirozott, hogy milyen derék, bátor ember az a Petray; hogy az milyen hatalmasan vissza tud vagdalni a császárnak a megyegyűlésen, csak úgy zeng a viváttól az egész szála! Könnyű visszavagdalni a császárnak, mondék én, mikor az harmincz mértföldnyire van innen, s soha sem hallja meg, a mit Petray uram beszél; aztán a ki a teremben van, mind vele egy véleményen van; egynek se tetszik a pátens. Az orátor előre tudhatja, hogy a mit mondani fog, mindenre vivátozni fognak. Oda nem kell kurázsi. De tegye meg valaki azt, a mit én teszek, hogy szólaljon fel ellenkező értelemben. Mondja meg a renitens uraknak, hogy bizony nem vagytok jobbak a Deákné vásznánál, magatok felé hajlik a kezetek, mint a kuruti szenteknek, megérdemlitek, hogy kifordítson a bőrötökből a fölséges német!
– S ön ezt el merte mondani! szólt Ráby s most már félkönyökére dűlt az ágyában.
– Hát a tündér is azt kérdezte tőlem. No Karcsatáji, ha maga ezt el merné mondani a congregatión, hát akkor magát tartanám a legbátrabb embernek a vármegyében. Elmondom én! Nem is kellett nekem iródeák, hogy a dikcziómat elkészítse. Nem kell nekem oda nyereg. Megülöm én a szilaj csikót szőrén is. A szép tündér egy pompás dohányzacskót stikkolt annak a jutalmára, a ki a jövő gyülés alkalmával legvitézebb hős lesz. Én fogadtam, hogy az leszek; viz mentében úszni gyerek dolog; de víz ellenében, az a legény! Meg is tettem én azt; ott ragyogott az a két szép fekete szem akkor is a karzaton, egészen bevilágítá a szálát, mikor bejött, mintha két lámpást gyújtottak volna meg. Előttem beszélt Petray, a pátens ellen, szokás szerint; régi pattogó phrasisok. Szinte tudta már, hol kell pausát tartani, hogy a nemes galleria közbevivátozhasson. – No megálljatok! Majd ha én rákezdem! Akkor lesz itt furcsa ordítás mindjárt. Készen voltam rá, hogy a mint én elkezdek oppozicziót csinálni az egész vármegyével szemben, milyen ónodi gyűlés lesz itt egyszeribe! Azt a scénát nézze meg aztán a szép istenasszony, mikor minden ember felpaprikázva ugrál fel helyéről s tüzet, lángot, patkószegeket okádik ellenem. Én pedig állok valamennyivel szemközt, s százfontos gorombaságokat hajigálok jobbra-balra, s azzal a stukatur-repedeztető hangommal túlkiabálom az egész czétust! Az lesz az igazi hajczihő! De hát egészen máskép történt ám, mint ahogy én kiszámítottam. A mint elkezdtem beszélni s odavetettem egy ötvenfontos goromba igazságot a gyülés szeme közé, a helyett, hogy mind rám förmedtek volna, ellenkezőleg, egyszerre olyan csendesség lett, hogy az órám ketyegését a zsebemben meg lehetett hallanom. S aztán nem hogy felugráltak volna, s az ökleikkel, meg a kivont kardjaikkal hadonáztak volna a fejem körül, a mire készen voltam, hanem bámulva nézett rám minden ember, s láttam igen sok ábrázaton, hogy nagyon tetszik az, a mit elkezdtem; várják, hogy folytassam.
Ráby most már egészen felült az ágyában.
– Jó lett volna, ha akkor ott lett volna Ráby úr, hogy súgta volna, mit mondjak? De engem ez a nem várt csendesség confundált. Az ötvenfontos igazság után következni kellett volna a százmázsás argumentumoknak. Hanem azokat én nem hoztam magammal. És csak mosdatni jöttem ide, de nem törülgetni is. Hogy ellent nem mondott senki, kijöttem a contextusból; vettem észre, hogy nagyon magasan kezdtem, mint a somogyi gyerek a zsoltárt, s mikor feltekintettem a karzatra, tizenkét Fruzsinka kisasszonyt láttam magam előtt, a ki tizenkét legyezővel hajtja rám a szelet. Elkezdtem okosan beszélni; – az meg olyan, mint mikor a szabólegény lóra ül; tudtam, hogy visz valahová az a ló; de hogy hová, azt ő tudja. Egyszer aztán a veritékhullatás közepett belekiáltja a beszédembe az a vén pókhasú táblabiró, a Laskóy, ezt a szót: «jaj Gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te ahhoz!» S erre, mintha egy puskaporos akna sülne el alattam, felrobban az óriási kaczagás köröskörül az egész teremben. Én azonban csak azt az egy nevető arczot láttam a karzaton, melyet nem is igen igyekezett az a nagy festett legyező kegyelmesen eltakarni. – De a kit ledobott a ló, nem igyekezik olyan sunyimódra elkotródni, bukása theátrumából, mint a hogy én ez összemorzsoló röhejzápor közül kimenekülni igyekeztem. Még az a zsiros dolmányu áporkai nemes is a szemembe kaczagott. – Aztán délben a többi urakkal együtt a főispánhoz voltam ebédre híva. Tettem magamat, mintha fel sem venném az egész casust: compareáltam. De több mérget ettem én ottan, mint czukerpakerájt. Minden ember azzal szólított meg, hogy «Gyöngyöm Miska!» s ebéd után, mikor a pipázóba átmentünk, a Petray odajött hozzám, s megkinált a dohányával. Ráismertem a gyöngyös dohányzacskóra. Ekkor jött az a furcsa gondolatom, hogy «no hát, ha én Gyöngyöm lettem, hát legyen ez is az én gyöngyöm!» Nem kellett hozzá nagy tudomány; összeszedtem öt-hat korhely czimborát, nem kellett nekik nagy biztatás, lovat, fegyvert adtam nekik; az ábrázatomat valóságos futó betyár frizurával úgy elváltoztattam, hogy senki rám nem ismert. Mikor aztán a Petray szolgabiró a sedriák végeztével hazafelé utazott volna, egy kis kerek erdő mellett útját álltuk, a czimboráim elszedték tőle az óráját, erszényét, én magam a gyöngyös dohányzacskóját. Ez volt az első herculesi facinusom. – A következését kitalálhatja Ráby úr. A Karcsatályi Miska, meg a Gyöngyöm Miska két különböző személy. Az egyik elől elfutnak az asszonyok, a másiknak meg utána futnak. Futottak biz én utánam a férfiak is, s én gyönyörüségemet találtam mind a kettőben. Furcsa élet az a betyárélet! Hanem hát egyszer megunja az ember. Jóllakik vele. Aztán a szép leány is férjhez ment, kapott egy derék, jó, jámbor férjet s azt mondják, hogy igen jó asszony lett belőle. Hát hisz, a betyárbul lesz a legjobb pandur. Nem az én hibám, ha elromlott a dolog. Ez ugyan úgy hangzik, mintha én most mentegetném magamat. Van eszemben? Hanem azért mondom ezt el, mert nekem van az úrra nagyobb panaszom, nem az úrnak én rám. Én szeretném azt jobban, ha az úr most a helyett, hogy a génzengúz szentendrei parasztok kedveért itten ül, ülne inkább a visegrádi tiszttartói lakban, s Fruzsinka tensasszony ott köpültetné a vajat s melleztetné a libákat. Mert a fészke üresen maradt, az én nyakamba szakadt a nagyobbik veszedelem. Az asszonyság, mint tudni méltóztatik, Petray szolgabiró úr védszárnyai alá menekült. A mint azonban azt a fatális levelét, a mit hozzám írt, elfogták, minek következtében aztán Lievenkop és Ráby úr engem párbajra kihivott, annál az emlékezetes találkozónál a zsámbéki ócska templom mellett, hát ennek az lett a vége, hogy Petray, megtudva az egész casust, e miatt keserves szemrehányásokat tett a hozzá menekült bájos védencznek; úgy, hogy mint hallom, e naptól fogva úgy éltek egymással, mint férj és feleség, minden nap összeverekedvén. Néha Petray három nap sem mehetett ki a szobából, úgy össze volt karmolva a pofája. Utoljára is a menyecske unta meg ezeket a mézes heteket s egy szép napon búcsút vett a kapufélfától s ott termett nálam.
Ráby mérgesen vágta vissza magát az ágyába s a fal felé fordult.
– Soh’ se tessék hátat fordítani olyan nagyon! Bucolicus poéma lesz ebből, nem fescennina. Én már akkor felhagytam mindenféle Gyöngyöm Miskasággal. Kibuzogtam a régi haragot a vármegye ellen; hozzá fogtam a gazdaságom rendbeszedéséhez, a czimboráknak kiadtam a rendeletet, hogy többet ne járogassanak hozzám; ha kell nekik valami, hát izenjenek be, kiküldöm az erdőre; de én többet velük Gyöngyöm Miska nem leszek; mert én meg akarok házasodni. A szomszéd torbágyi grófnak volt egy gyönyörűséges comtesse, a vagyon a fiágé, a leányok csak kiházasítást kapnak, azért földesúrnak is odaadják. Ugyanannak pedig a Csajtay Gazsi barátom is udvarolt, s azt mondták, hogy tetszett is a fiú Eulália grófnőnek. Egygyel több ok, hogy elvegyem. A szülőkkel már rendben voltam; az esküvőre ki volt tűzve a határidő, akkor áld meg az Isten azzal a nagy szerencsével, hogy a szökevény szép menyecske hozzám menekül. – Ezt nevezem fölösleges áldásnak! – Nem csuklott az úr abban az időben? – Ej, de sokat szidtam magamban! – Nem akarok én a X-ik parancsolat ellen véteni. Nem kivánom én a felebarátom feleségét – mostan! tartotta volna kalitkában, ha elvette. – Ej, de nagy bajt csinált nekem az odajövetelével. Én mindjárt az első órában igyekeztem vele megértetni, hogy egész szolid ember lett belőlem. Láthatja, templomot építtetek a falumban. Megbántam bűneimet, bőjtölök, vezeklek. Nem játszom többet a Gyöngyöm Miskát, a bandát is feloszlattam. Csakhogy hát az van benne, hogy a milyen könnyű az asszonyfélét elbolondítani, mikor elcsábítjuk, épen olyan nehéz elámítani, mikor le akarjuk rázni a nyakunkról. Gyanút fogott. Ha én császár volnék, a politzájt, perzekutorságot mind asszonyokra biznám. Megtette, hogy a leveleimet is elfogdosta. Kegyelmes szent Isten! az volt aztán a tatárjárás, a mit velem elkövetett. Azt gondoltam, hogy szélylyel tép. Aztán boszút esküdött és ott hagyott. Azt gondoltam, hogy már most észre tér s visszamegy az urához és kibékül vele.
Ráby a fogait csikorgatta.
– Tudom, hogy nem ment. Dehogy tért észre. Most kezdett el még csak igazán öregében bolondokat csinálni. Nem tudom én, ki lehet az a Villám Pista? Nem hallotta az úr hírét?
– Ugyan hol hallottam volna? hiszen tíz hétig betegen feküdtem, mint egy darab fa.
– Magam is csak annyit tudok, hogy az az én helyettesem. Mindenféle tekintetben. Annak a bandának a vezére, a mit én elcsaptam magamtól. Átkozott vakmerő ficzkó.
Azt kell hinnem, hogy ezzel kötötte magát össze a szép asszony. Van okom erre a hitre, mert egyszer csak az történik, hogy a mint az én kis menyasszonyom, a torbágyi comtesse az apjával együtt hozzám jönne háztűznézőbe, az erdőn körülfogják Villám Pista legényei; maga is ott volt a vezér; a grófot becsukják egy csőszházba s ott tartják három napig sült szalonnán; a comtessett meg elviszik szépen az én vetélytársamhoz, a Csajtay Gazsihoz, s férjhez adják hozzá, velem már csak levélben tudatják, hogy a menyasszonyom Csajtay Gazsiné lett.
Ráby Mátyás a paplan alatt elkezdett kaczagni, mintha az ördögök csiklandozták volna a talpát. Jól esett neki, hogy egyszer valahára mást is bolonddá tettek már. Hogy utólérte a bűne az átkozott vetélytársat! Még Gyöngyöm Miskának sem elég lenni. Még ő fölötte is van villám, ha nem is az égben, legalább az erdőben. Hahaha!
– Bizony Isten, van oka az úrnak kaczagni, szólt Karcsatáji, eloltva a csonkig leégett gyertyát, s levetve magát az ágyába. Aztán tovább beszélgetett a sötétben. – Ez a két szép fekete szem az én életemet is mind kiforgatta a sarkából. Nem volt elég, hogy Gyöngyöm Miskát csinált belőlem, még ide is behozott. Így kaczagott rajtam az egész vármegye, de még igyebben! S az ilyen kaczagás megőrjíti az embert. Másodszor kellett megérnem. Az első kaczagás, a mivel a vármegyeházában elvadítottak, még csak az emberiség ellen lázított fel; de ez a második már az istenség ellen. – A Villám Pistán nem állhattam boszút. Hol keressem én azt? Az bizonyosan tolvajnév, mint a Gyöngyöm Miska, s kétféle alakot tart, a miben az erdőn, meg a városban mutogatja magát. Az erdőn sem kereshetem fel; mert a banda már az övé; ő lövet meg engem, ha rátörök, s még megszolgálja a fejemre kitett ezer aranyat, ha a keze ügyébe kerülök. – Olyan boszúra gondoltam hát, a mi a nevetőket megint az én részemre hajtsa. – Volt a portámon egy jókedvű barát, valamikor karmelita; de hogy a császár kitette a kámzsáját a klastromából, hát csak úgy éldegélt nálam, «Deo gratias»-ból, Igen fain czimbora volt, minden bolondot lehetett vele csinálni. Frater Paphnutius volt a neve. Hát én azt a tréfát gondoltam ki, hogy egy napon nagy lakodalomra hivtam össze a vidéki czimboraságot. Senki sem tudta, hogy ki lesz az összeesketendő pár, csak annyi volt kihiresztelve, hogy a Gazsi, meg az Eulalia kelnek egybe. Van én nékem ilyen név nélküli cselédem elég, a ki csak akkor kap nevet, mikor familia lesz belőle. Frater Paphnutius lesz az eskető pap. Ez maga sem sejtette a tréfát. Csak akkor tudta, mikor előtte állt az összeadandó pár, a legszebb pej ménló, meg sárga kancza a ménesemből, vőlegénynek, menyasszonynak felkoszorúzva. Ez a Gazsi, ez az Eulalia! – A barát megijedt, el akart szaladni. – – Debacchált hogy ez szentségtörés lesz. De én azzal fenyegettem, hogy a vízbe dobatom, s szörnyen félt a viztől, akár pohárban volt az, akár mosdótálban. Egy kis crapulája is volt – még tegnapról. Nolens volens rájuk adta az áldást egész czeremóniával. Ez a tréfa tökéletesen sikerült. A kapott tromfra az egész torbágyi grófi családnak az új vővel együtt ki kellett vándorolni az országból, itt nem volt maradásuk többé; hanem héj megütöttem én is a bokámat – híresen! Az érsek nem vette tréfára a dolgot. Sacrilégiumért perbe idéztetett, s a kit hét vármegye pandúrja el nem tudott fogni, a maga bolondsága úgy lépre kerített, hogy most itt búsulhatok két esztendeig, a mit rám diktált a királyi tábla, s héj, de sok fejkötőt vehetnék annak az árán, a mibe az került, hogy a vasat elengedjék.
E szóknál kifújta az öblös pipából a fenéken maradt izzó dohánysziporkát, a mi a sötétben valami ördögi világítást adott az arczának.
– Már most hát mondja meg az úr, Ráby uram, hogy kettőnk közül melyikünknek van nagyobb oka a másikat czifrára eláldani?
Nem várta meg a választ hanem rákezdte rögtön. Tízperczig félbeszakítás nélkül tudott körmönfont kanyarú mondatokat eregetni a szájából. Mikor elvégezte, a fal felé fordult s rögtön elkezdett horkolni.
Ráby Mátyás pedig végig gondolt a mondottakon; elkisérve azt a csábító alakot mindenféle kalandos viszontagságai közé. Álmában folytatta ez őrült jeleneteket tovább. S mikor felébredt, nem tudta, hogy mi volt belőle az álom, mi volt a való?
(Folytataassa ees variatiója az wizontagsaagocnac.)
Ráby Mátyás hat hetet töltött már a börtönben, s az alatt módjában volt összehasonlításokat tenni, hogy a scolopendrumok és a patkányok-e a kellemetlenebb lakótársak egy tömlöczben, vagy az ilyen három szobatárs? Éjszaka soha sem alhatott el addig, a mig azok el nem dülöngéltek, mert csillagot rugattak vele, a mi abból áll, hogy az alvó szobatársnak a lábai ujjai közzé papirost csiptetnek, s azt meggyújtják.
Ez alatt még csak azt sem kérdezték tőle, hogy meddig szándékozik itt maradni? Minden nap kétszer, délelőtt, délután, levezették sétálni a vármegyeház udvarára, a hol minden protestatiója daczára, folyvást egy hajdú kisérte kivont karddal.
Lehetetlen volt a császárhoz irnia tömlöczéből. A rablógyilkosok között megtehette azt, azokban volt charakter, hogy a rabtársukat el ne árulják, még inkább kezére adtak mindent; de ettől a három szobatárstól félnie kellett. Ezek bizonyosan elárulták volna. Aztán nem ment ki a fejéből, a mit a helytartósági elnök mondott, hogy fogságát a császár közbenjárása csak rosszabbá teszi, ha pedig nyugodtan várja be ügyének lefolyását s védi magát az ország törvényei szerint, akkor türhető állapota lehet.
Hiszen védte volna is már magát, csak vádolták volna; de azzal még mindig késtek. Tudhatta eleve, hogy három bűnnel vádolhatják; az egyik «calumniator consiliariorum» (a tanácsosok rágalmazója), – ennek büntetése fejvétel; – a másik a «portator causarum» (a peres ügyeknek az országon kivül hordója); ezé csak fogság. Az első bebizonyítható az ő elfogott levelei által, a mikben a főhivatalnokok ellen igen súlyos vádakat emelt a császár előtt. Hanem a halálos itéletnek elébb a császár elé kell kerülni helybenhagyás végett, s előre látható, hogy ha az uralkodó azt fogja olvasni, hogy az ő, épen e vizsgálat végett kiküldött meghatalmazottját azért, mert megbizatásában hiven eljárt, le akarják nyakazni, ehhez beleegyezését nem adja; de még talán meg is haragszik. A második vétke is bebizonyítható; de azért legfeljebb fogságot kaphat, s ha azt leülte, kiszabadul. Keresni kellett tehát az alapot a harmadikra. Ez volna a «nobilis cum rusticis tumultuans.» (A parasztokkal együtt zavargó nemes.) Ehhez azonban elébb adatokat kell gyüjteni.
Egyszer csak Kalabusz uramra megint nagyon ráért az imádkozás. Megtartóztatta a száját a boritaltól s nem bánta, akármilyen csunyául danolt mellette a másik rabúr mindenféle bolond nótákat, ő csak feltérdepelt az ágyába s összetette a kezeit és mondta erősen. Feltünhetett, hogy egy imádságot különösen elmondott ötször-hatszor egymásután; a bűnbánó és tettét töredelmesen megsirató bűnös imáját. – Azt a furcsát is tette, hogy mikor Ráby egyedül ült az asztalnál ebédelve, szolgai készséggel igyekezett neki felszolgálni, a tányérját megtörölgette, a poharába vizet töltött, s addig settenkedett körülötte, nagyokat fohászkodva, mig szerét tehette, hogy orozva kezet csókoljon neki. «Mi lelte Kalabusz uram?» A kegyes férfiu aztán erre szemeit égfelé forgatva rebegé bánatos hangon: «Ugye megbocsát nekem, Ráby úr?» – Ráby azt hitte, hogy ez ember csendesen meg van háborodva, s azt felelte neki: «megbocsátok Kalabusz uram.» – Néha mikor Karcsatáji ráerőltetett egy pohár bort a kegyes emberre, akkor is Rábyhoz fordult az elébb: «megbocsát Ráby úr?» S csak a biztosítás után merte azt felhajtani.
Hát biz ezt az lelte, hogy egy napon levitette őt magához Petray úr (a ki most a tiszti ügyészi állomást foglalta el) s eléje adva Ráby Mátyásnak a császárhoz irt és elfogott levelét, meg egy másik fogalmazványt, ráparancsolt, hogy ezt az iratot, Ráby kézvonásait utánozva, másolja le s annak a nevét is jól eltalálva irja alá.
Az az irat pedig egy nyilt lázadásra felhivás volt a szent-endrei és izbeghi néphez.
Az elitélt hamisitó végezte a rábizott kötelességét. Hasonló tettért ugyanaz, a ki most megbizta vele, itélt rá egykor öt esztendei fogságot.
Ez nyomta aztán olyan súlyosan a szegény Kalabusz lelkét. De hát a szegény rabnak tenni kell, a mit a fiskális, meg táblabiró urak parancsolnak. Ez mégis könnyebb munka, mint ha vizet hordatnának vele.
Ezt a levelet azután elküldé Petray Péter Zabváry præfectus úrhoz, hogy szerezzen a szent-endrei, meg izbeghi jobbágyok között ötven-hatvan tanút, a kik bizonyítsák, hogy ezt a lázító levelet csakugyan ő hozzájuk irta Ráby Mátyás, s ők azt annak idejében olvasták és ezennel feljelentik.
A levél a legjobb helyen volt, Ráby legdühösebb ellenségének, Zabvárynak a zsebében. Paprika Péter uramék majd összeszerzik ahhoz a megkivántató tanúkat.
Így hát Rab Rábynak jól meg volt vetve az ágya.
És így bizonynyal ki is törték volna a nyakát ezzel a stratagemával, ha nem lett volna neki egy jó embere, Leányváry póstamester, a ki a maga furfangos eszével az egész gonosz hálóvetést összekúszálá vala.
Mint póstamesternek, az ő kezén ment keresztül minden levél, a mit Zabváry præfectus irt másnak s ő neki mások. Jegyzőkönyveiből kiveheté, hogy úgy Szent Mihály-nap táján más esztendőkben sok helyről érkeztek, jól lepecsételt pénzes zacskóktól kisért levelek a præfectushoz. Az irásról a boritékon mind tudta, hogy kiktől jönnek azok. Előkelő hivatalos urak voltak azok, kik a præfectusnak tőkepénzekkel tartoztak, s ilyenkor küldték meg a kamatot, mikor maguk is kapták a haszonbért a jószágaikból. Ez évben semmi zacskó nem jött, csak a puszta levelek. Ezekre azután rögtön Zabváry levelei repültek vissza az illető czimekre. És ismételve repültek időközökben.
Ezekről a következő combinatióra jött az öreg úr.
«Mikor a nótáriust megütötte a guta, Zabváry azt kiabálta: de addig ne halj meg, a mig a ládámat vissza nem adod! Ezt többen hallották. A nótárius vagyonának összeirásánál Zabváry maga nagy buzgósággal igyekezett megtalálni minden zúgban egy elrejtett ládikót, a miről revelsalisa volt a megboldogulttól. Mi lehetett volna abban egyéb, mint azok a kötelezvények, a miket a vizsgáló bizottság előtt jónak látott elrejteni? Erre a következtetésére pedig mások is rájöhettek. Nevezetesen maguk az adós urak. Azok megsejtették, hogy a kötelezvényeik mind elmentek valamerre a limbusba s most pénz helyett a felmondást küldik a hitelezőnek. «Kifizetik neki a tőkét, ha előadja a kötelezvényüket.»
Ezért olyan savanyú és keserű az ábrázatja a præfectus úrnak!
Ő maga szokta felhozni a póstára a leveleket, a miket sürgetőleg ír a tekintetes jó barátoknak, nehogy a póstalegény elsikkaszsza útközben. Most is egy egész csomagot hozott. A fölött aztán sokáig eltanakodott a póstamesterrel, hogy hogyan biztosabb a levél megérkezése; ha az ember frankirozza, vagy ha nem frankirozza? Az első esetben az történhetik meg, hogy a szent-endrei pósta eldugja a frankót, s befűt a levéllel; a másodikban ellenben, hogy az adressátus nem fizeti ki a frankót, s akkor a zsámbéki póstás fűt be a levéllel. Valahogy csak megalkudtak.
Akkor aztán a præfectus úr, hogy kellemessé tegye magát a póstamester előtt, előhozta neki az unokaöcscsét.
– Hát arról a szegény sógorról mit hallott a nemzetes úr? Szegény nyomorult Ráby Mátyás, de nagyon sajnálom a jámbort. Bizony a véremet adnám érte, ha kiszabadíthatnám!
Már akkor zsebében volt az áruló hamisítvány.
– Hát biz az szegény nagy nyomorúságban van, mondá a póstamester. De hát az ő hibája, a saját magáé. Könnyen kiszabadíthatná magát, csak vallaná meg, a mit az urak odafenn ki akarnak tudni tőle.
– S ugyan mit akarnak belőle kicsikarni azok az urak? kérdezé ártatlan fejcsóválással Zabváry úr, szemeit égnek meregetve.
– Hát én – gondolom, hogy mit? Bizonyosan nem tudom. Mert én nem beszélhetek vele. Csak sok mások mondják.
– Talán csak nem azt, hogy a népet akarta volna fellázítani! szörnyedt fel Zabváry úr, egész méltatlankodással taszítva el magától Leányváry urat, mintha emberestül együtt el akarná utusítani ezt a rémséges gondolatot.
Az a nagy bajusz megállhatta, hogy legkisebb mozgása által se árulja el azt a furfangot, a mit eltakargat.
– Nem épen ez az a dolog, – dörmögé a bajusz alól Leányváry úr, – a mit ki akarnak facsarni belőle, ez csak az inquisitionalis hüvelykszorító. Más az, a mit ki akarnak belőle venni. Hiszen tetszik tudni, hogy Matyi öcsém az utolsó napokban a szegény megboldogult esperes úrral együtt volt. Attól megtudta, hogy hol van a titkos bejárat ahhoz a pinczebolthoz, a melyben a nagyláda rejtőzködik. Ebben a nagy ládában pedig vagyon, a sok élére vert kész pénzen kívül, a főfőuraknak mindenféle kötelezvénye. Már most, ha erre rászabadítaná őket a Matyi öcsém, azok egyszerre megkapnák, a mire nekik szükségük van, s nem kellene senkivel osztályt csinálniok. Azért azon mesterkednek, hogy Rab Rábyt addig mortificálják, kínozzák, boszantsák, mig az utoljára kinjában, meg halálfélelmében megváltja magát ezzel a titokkal. Hát én, ha neki volnék, nem is hagynám magamat gyötretni. Azt mondanám: itt van vegyétek fel. De hát ez az én öcsém olyan bolond, hogy inkább sót hágy vágatni a hátán. Azt mondja, hogy ő ezt a titkot másnak meg nem mondja, mint épen csak a község előljáróságának; mert azé az a kincs és minden egyéb!
A præfectus arcza e mesemondás alatt csupa izzó tűzláng lett; a szemei majd kiugrottak:
– Azt mondja! orditá el magát, végét sem várva a mesének. Derék ember! Becsületes ember! Ő tudja, hol van a kincsünk? A község kincse! S nem akarja megmondani másnak, csak minekünk! De ezt az embert nem hagyjuk elveszni! Kiszabadítjuk! Ne szóljon senkinek, nemzetes úr! Magam leszek az, a ki Ráby Mátyást kihozom a börtönből! Csak nem kell senkinek szólni! Én sem szólok, az úr se szóljon! Nyomában vagyok a gyalázatos praktikának! De fel fogom őket csufolni! – Szegény derék, becsületes Ráby sógor! Csak látszik, hogy ki a characteres ember? No ebből nagy dolog lesz!
Az is lett. – Zabváry úr szaladt rögtön biró uramhoz; összehítták az esküdt tanácsot; præfectus úr előadta nekik a titkot, a mit véletlenül megtudott. Hát rögtön nem volt olyan kedves ember több a világon, mint Ráby Mátyás! Most ismerték hát meg, hogy ő a községnek az igazi jóakarója. Elhatároztatott, unisono, hogy Ráby Mátyás kiszabadítására a község minden eszközt mozgásba hozzon, s rögtön egy deputatió küldessék fel a császárhoz, az ő ügyében remonstrálni, a nép között pedig kihirdettessék, hogy senki Rab Ráby ellen legkisebb tanúbizonyságot letenni ne bátorkodjék; addig is pedig, a mig kiszabadulna, az előljáróság felhatalmaztassék őt a börtönében minden szükségessel ellátni s a kinn levő jó barátjaival leendő összeköttetését minden áron rendszeresíteni.
Ilyen csodát mivelt annak a nagybajuszu embernek a furfangos ötlete.
Præfectus úr pár napig engedte forrni a mustot; akkor aztán visszaküldte Petray úrnak a Ráby hamis lázitó levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy nem akar arról itt tudni senki. Nem mulasztá el a lélektani magyarázatot is hozzácsatolni. Így van az a népnél. A mikor azt hitték, hogy Ráby a császár kegyencze, és hatalmas áruló, akkor készen voltak őt megfeszíteni; de a mint azt látják, hogy Ráby martyrrá lett, az ellenkezőre fordultak, s most már készek a vérüket ontani érte.
Van is benne valami. Ilyen a nép. Egyik nap «hozsannah!», másik nap «feszítsd meg!» Mikor aztán meg van feszítve, akkor megint «Kyrie eleizon!»
Petray úr és consortesei még nem is sejtették, hogy honnan fáznak? Egy új próbát tettek. Kirándultak három hintóval, ugyanannyi hajduval Szent-Endrére, abból a czélból, hogy Ráby Mátyás iratait, a miket elfogatása után a község irattárába tettek le, elhozzák.
Hanem furcsa tapasztalatra jutottak.
A tegnapelőtti jó czimborák ma a községháza előtt csoportosultak össze s az urakat még csak be sem bocsátották a községházába.
Petray megkisértette hatalmas declamatori talentumát értékesíteni; de keservesen tapasztalá, hogy a parasztok között még nagyobb szónokok is vannak, mint ő. Mikor aztán végre gorombáskodni kezdett, azok visszagorombáskodtak s a midőn vesztére a kardjára talált csapni, azok meg a furkós botjaik után nyultak, úgy, hogy utoljára örülhetett a három hintó, hogy épkézláb kijuthatott a veszedelmes községből.
Mind Rab Ráby embere volt az már.
E kudarczot vallott kisérlet után az urak katonai erővel tértek vissza s ötvenet a lármásabb gazdák közül összefogdostatva, felvitték Pestre s ott lánczra veretve, tömlöczbe vetették.
Onnan azután a keserves tömlöczből egyenkint felhordatva őket, kemény vallatás alá vették valamennyit. A vallatottat négy hajdu fogta körül, a kivont kardjának a hegyét a testének szegezve. De nem vallott az egy sem Rab Ráby ellen semmit. Meg is ütlegelték őket, még sem vallottak.
És Rab Ráby ott az első emeleten semmit sem tudott arról, hogy mi történik oda lent a földszinten.
(Egi seregeeli madaarnac, ees egi kiss egeernec az tevrteenete.)
A szent-endrei deputatió felment szerencsésen a császárhoz, előadta a maga dolgát, meg a Rábyét, most már egyesítve mind a kettőt; minden megtörtént hiba és visszaélés természetesen a rögtöni halállal kimult nótáriusra háríttatott, a többiek mind derék, igazságban járó emberek voltak.
A császár rögtön kemény parancsolatokat küldött mind a helytartósági elnöknek, mind a kerületi biztosnak, meghagyva erősen, hogy Ráby Mátyás azonnal szabadon bocsáttassék s a sérelmes sikkasztási ügy az ő vádja alapján befejeztessék.
A helytartósági elnök ezt a parancsot is oda tette az olvasatlan iratok fiókjába.
A kerületi biztos azonban sietett engedelmesen válaszolni, hogy a legmagasabb parancsnak azonnal elég fog tétetni, csak még a vármegye tudósítása váratik be.
Ebben a császár aztán megnyugodott. Mert nem tudta, hogy mit tesz vármegyei nyelven ez a szó, hogy «csak még»?
Legelébb is azt tette, hogy a mint e parancs az alispánnal közölve lett, rögtön jöttek a Rab Rábyért és kihozták a börtönéből, de nem azért, hogy szabadon bocsássák, hanem hogy rálakatolják a kezére meg a lábára a lánczot, mert úgy illik az, mikor a rabot vallatni viszik.
Ekkor volt az első vallatási próbája.
A törvényszék előtt, a kerületi biztos jelenlétében, kezdték el keresztül-kasul faggatni fogdosó kérdésekkel. A mi csak népzavargás volt az országban, arról mind meg kellett neki felelni, hogy mit tud róla? Négy óra hosszat gyötörték; az alatt majd leszédült már egy álló helyéből. A ráhalmozott vádaknak fele is elég lett volna, hogy négyfelé vágatásra itéljék.
Akkor aztán visszaküldték a börtönbe.
A megszokott szobája felé támolygott, hanem az ajtóban Janosics uram megragadta a karját s visszarántotta.
– Ohó! Rab uram. Nem oda Buda! A vasban járó rabnak másutt a helye. (Igaz! A «tekintetes úr» nem szereti a más lánczcsörgését hallgatni.)
S azzal bevezette őt egy másik mellékszobába, melynek vasajtaja volt, hármas lakatra s az ablakain keresztvas és sodronyháló. Abban nem is volt más, csak egy hárságy fekvésre, se asztal, se szék. A könyveit sem hozták át ide.
Délután volt az idő, még nem ebédelt. De a megszokott gyöngéd kezek készítette étek sem várt itt rá; sőt még a nemes uraknak rendelt rabétel sem. A porkoláb nyomában egy hajdu jött egy nagy kőkorsóval, meg egy darab fekete kenyérrel.
– Itt van Rab úr! Tessék traktálózni! enyelgett durva tréfálódzással a hajdu, a mivel a porkolábot is megnevetteté. Hanem mikor a korsót letette Ráby mellé a földre, azt sugta a fülébe: «a korsó feneke lejár».
Azzal magára hagyták s rázárták hármas lakattal az ajtót.
Most azután teljesült a kivánsága; megszabadult a három boszantó szobatárstól. Egyedül lehetett. – S nem bántotta volna az egyedüllét, csak a könyveit el ne vették volna. Így csak saját gondolatai jöttek vele társul s azok rossz mulattatók. Kalabusz imádkozása, Karcsatáji hahotája elnémult s a rákövetkező csendet a feltámadó indulatok elviselhetlen hangja kezdé betölteni.
Haraggal volt eltelve az egész világ iránt, a mit nem tud megmozdítani a helyéből; de legjobban haragudott saját nyomorult testére, mért fázik, mért éhezik, mért reszket a haláltól, mért fájnak a lánczai? mért nem tud úgy daczolni, mint a lelke?
Eszébe jutott, hogy ennek a silány izom- és csontalkotmánynak táplálékot is kell adni, hogy megbirja terhét; azt sem tudta, hogy mit eszik. Fekete kenyér volt, de lehetett volna az akár torta, az sem tett volna különbséget. Mikor aztán a korsót felvette, hogy nagyot igyék rá, akkor ütődött csak meg azon a szón, a mit a hajdu a fülébe sugott: «a korsó feneke lejár». – Irgette, forgatta, mindenfelé próbálgatta, míg egyszer csakugyan kitalálta, hogy annak a korsónak a fenekét csakugyan le lehet srófolni. Az egy furfangosan készített cserépedény, a minek a rejtekében talált egy üvegcse tintát, tollat és papirt s nem alaptalan gondoskodásból egy pár szeletke szalámit. – Mindezekhez egy kis czédula volt mellékelve, eltorzított irással:
«Ne féljen semmit. A császár mindenről értesült. Barátjai nem hagyják el. Tudósítsa újból a császárt.»
Nem félt már az egyedül léttől. Ah, a kisértetek hatalma megszünik ott, a hol toll, tinta és papir van! A leirt gondolat jó barát.
Hozzáfogott a megirásához mind annak, a mi vele elfogatása óta történt s mikor készen volt az irat, ismét visszatett mindent abba a rejtekbe, a mit a korsó kettős feneke képezett.
A két darab szalámi is jól esett a testének.
De mindenek felett jól esett az a tudat, hogy nincs magára hagyva, hogy vannak jó barátai és fenn van tartva az összeköttetése a külvilággal. Bár azon hiába törte a fejét, hogy kik lehetnek azok a jó barátok. Azoknak hatalmasabb embereknek kell már lenni, mint ez a gyönge gyermek odafenn, – a kinek a nevét rossz szive megsugta.
Másnap reggel a porkoláb visszajött, ugyanazzal a hajduval.
– Hát megszámlálta-e az éjjel a gerendákat a rab úr? tréfálózék a hajdu.
Mert a hol az ember először aluszik, ha megszámlálja a gerendákat, a mit akkor álmodni fog, az beteljesül.
Azzal kivitte a korsót.
Délben megint visszahozta a kenyérilletménynyel együtt.
– Ma szalonna is jár a kenyér mellé, minthogy húsevő nap van! mondá a hajdu. A minek a porkoláb nagyon nevetett.
Mert hogy szalonnának nevezik a népnyelven azt a ragacsos, degetes részét a rosszul kelt kenyérnek, a mi a külső héjához tapadt.
A rabokkal enyelegni szokás, – a kik már vasban vannak.
Ráby alig várta, hogy magára maradjon s ismét megvizsgálhassa a korsó rejtekét.
Ismét ott találta az irószereit s a postai nyugtát leveléről, melyet extracurirral küldtek fel a császárhoz. Az ő barátainak tehát gazdag embereknek kell lenni.
Hirtelen elrejtett mindent, mert tömlöcze felé léptek közelítettek.
A börtönajtó szokatlan időben felnyilt s belépett rajta három férfi: Laskóy, a substitutus, a ki pörében elnökölt a sedrián, Petray a főfiskus és Margari, az új szentendrei szolgabiró. Az utóbbi hozta a vádlevelet Rab Rábynak.
Rab Ráby büszkén utasította azt vissza.
– Nem önök a vádlók, hanem én vagyok az! Az én dolgom a vádlevelet önöknek átadni, nem az önöké én nekem. Nem fogadom el azt.
– Vigyázzon az úr magára! rivallt rá Laskóy. Gondolja meg a következését a rejectiónak! Ha nem acceptálja a criminalis citatoriát, a sedria convincálni fogja az urat in contumaciam fejvesztésre!
– No hát convincáljon, ha mer!
– Veszett dühös ember ez! El kell neki fogadni a vádlevelet!
De Ráby eldugta a két kezét a hóna alá, nem lehetett a markába tenni.
Akkor aztán azt mondta Laskóy úr:
– Dobja neki oda a lába elé, szolgabiró úr s aztán adja ki róla az attestatumot.
A szolgabiró megtette.
– No hát arról is adja ki az úr az attestatumot, hogy én meg kirugtam azt az ajtón.
És Ráby is megtette, a mit mondott.
E hallatlan vakmerőségre aztán a három úr hangos fenyegetődzések között eltávozott.
Kis idő mulva bejött a börtönbe a porkoláb.
– No iszen nem adnék az úrnak a fejéért egy fületlen pitykét. Most ül össze a törvényszék, kimondani az itéletet. Már oda is izentek a hóhérhoz, hogy holnapra legyen készen. Statarium van ám – s annak az itélete nem megy föl a császárhoz.
Ez a szó szeget ütött Rábynak a fejébe. Az biz igaz, hogy a rögtönitélő biróság itéletét végrehajthatják, mielőtt a legfelsőbb helyről közbeszólhatnának; mehet aztán akkor a hóna alá fogott fejével a császárhoz panaszra. Egész éjjel nyugtalanította ez a gondolat. Az erős lélek hasztalan beszéli ennek a nyomorú idegtömegnek: «ugyan mit reszketsz? ugyan mit sajnálsz ezen a keserű életen? Nem el kell-e alunni mindennap? Hát egyszer úgy elalunni, hogy fel ne ébredj többet?» – Hasztalan, hasztalan a bölcseség; az otromba sártömeg fél annak a közeledtétől, a ki őt visszabocsátja a maga édes anyjához, a földhöz; úgy szeretne még együtt maradni a maga égi részével, a kire nézve ő csak börtön.
A másnap úgy találta, hogy még el sem aludt.
Korán hajnalban sűrű férfi léptek közeledtek börtöne felé s a felnyitott vasajtón egész csoport mindenféle alak jött be hozzá: alispán, szolgabiró, megyei orvos, porkoláb, hajduk, idegen arczok, a mik között egyben a pesti hóhért vélte felismerni.
Szédülni kezdett, a világ keringett vele. Alig hallotta, hogy mit beszélnek hozzá.
Az az ember, kit a hóhérnak nézett, elkezdett nekivetkőzni, felgyürni az ingujjait a karjain.
Azt hitte, hogy titokban akarják kivégezni.
A félelmes ember kikiáltott a segédei után, hogy hozzák már a szerszámait.
Ráby felfohászkodott az égre s összetette a kezeit a keblén.
Ekkor aztán az egész társaság elkezdett rajta kaczagni. A mester szerszámai, a miket behoztak, voltak a csákány, a malteres dézsa, meg a csapókanál. Nem hóhér volt az, hanem kőműves, a kit azért hoztak, hogy Rab Rábynak az utcza felőli ablakát egészen befalazza, aztán egy csatorna számára lyukat vágjon a boltozatban. Egészen elzárták a külvilágtól. Most már nem kapott a börtöne egyéb világosságot, mint az ajtó fölötti kis ablakon át, a mi az udvarra nyilt s vasrácscsal és sodronynyal volt elzárva.
Ekkor aztán hozzáfogtak a szabályszerű ostromlásához a cernirozott várnak.
A «csak még» annyit tett, hogy e naptól kezdve mindennap levitték Rab Rábyt a kihallgatási szobába vallatásra. Éjfélekig elvallatták; ugyanazokat a kérdéseket téve föl eléje össze-vissza, hogy zavarba vagy ellenmondásokba hozzák. – A vádpontok száma először csak husz volt, azután lett negyven, majd felnőtt hatvanra, végre megállapodott nyolczvanon.
S ez így tartott négy hétig szakadatlanul s a «csak még»-nek még sem volt vége.
Nem lehetett Rab Rábyra semmit kisütni.
Hanem ezek kínterhes napok voltak.
Egyszer az a megszokott hajdu, a rab úr mulattatására, egy madarat hozott a börtönébe, egy beszélő seregélyt.
A kis állat rögtön azon kezdte, hogy a Ráby kezére repült s az ujja hegyét megcsipve a csőrével, azt kérdé tőle: «Matyi bácsi, mit csinál?»
A kemény embernek kicsordult a könye erre a szóra. Pedig hisz az nem emberi szó volt, csak egy madárnak a betanított fecsegése, a ki nem tudja, hogy mit beszél.
Odaértette az ajkait a madárnak a fejéhez s engedte az arczát annak a repeső szárnyaival veregetettni. Oh, milyen drága kincset kapott ebben!
Nem volt már egyedül. Nem volt kénytelen azt a szózatokkal teljes némaságot hallgatni egész nap; volt egy beszélő társa. Volt a kivel játszék, maga is egész gyermek lett mellette. Odaültette az ujjára, tanította fütyülni, drága neveket utána mondani s a közben elfelejtette azt a nehéz vaskarikát ott a kézcsuklóján.
Még meg is nevetteté ez a madár. Mikor a porkoláb belépett a börtönbe, a «Hanzi» mindjárt készen volt a megszólítással: «du Spitzbub!» – De hát ki haragudnék meg egy madárkára ezért?
Egy este azután, mikor ismét visszahozta Rab Rábyt a vallatásból a porkoláb, szokás szerint fütyülve lépett be a börtönbe, a mire a Hanzi a maga füttyszavával szokott visszafelelni; most nem adott neszt magáról.
Ráby kereste a madarat az egész szobában; hisz nem volt ott hova elbujni. Végre megtalálta a fejénél fogva felakasztva az ablak vasrostélyán.
A szegény kis kedvencznek is ki kellett szenvednie azért, hogy a Rab Rábyt szerette.
Oh, ha egész atyafiságát ott látta volna holtan maga előtt, nem fájt volna úgy a szive, mint ezért a holt madárért.
Hát még ennek sem tudtak irgalmazni?
Oh milyen rosszak az emberek!
Janosics uram nevetett rajta.
– Nem mondja már az a csunya madár többet azt, hogy «du Spitzbub!»34)
Rábynak nem a maga fájdalma fájt jobban, mint inkább az a gondolat, hogy ha megtudja ezt a szomorú esetét a kis tollas beszélgetőtársnak egykori gazdasszonya, milyen nagy könyhullatása lesz ezeknek a szép kék szemeknek. Arra kérte Janosics uramat, hogy tartsa ezt az esetet titokban, hogy meg ne tudják odafenn a főjegyzőék.
No ugyan jó gondolat a torturázott rabtól a hóhérlegénynek megmondani, hogy hol ne nyuljon hozzá a tüzes harapófogóval, mert ott jobban fáj, mint másutt! Persze, hogy ez egyenesen felvitte a holt madarat Mariskához. Hadd legyen mit elmesélni róla holnap Rab Rábynak.
Mariska leányasszony azonban jól nevelt gyermek volt. Mindig azt hallotta az apjától, hogy állatot megsiratni vétek. Azért nem is indult neki a pityergésnek, mikor kedvencz madárkáját megdermedve hozták eléje: rábizta azt a Böskére, hogy temesse el a kertben. Egyszer-egyszer ugyan vonaglottak az ajkai, a mint kedvenczét lábra akarta állítani s az megint csak félrehajtá a fejét, de csak erőt vett magán; az ilyen kék szemeken mindjárt meglátszik a sirás. Az apa észrevenné, hogy könyezett, tudakozódnék az oka után, meg kellene mondani az igazat, azért azután – nem – nem szidná meg, azt ő nem szokta; – de összehúzná szemöldökeit s úgy nézne rá; s lehet-e valami iszonytatóbb büntetés egy szegény kis leányra nézve, mint mikor az apja ilyen összehúzott szemöldökkel néz rá és nem szól semmit? – Azért vissza kell parancsolni a könyeket.
Hanem a szegény Rab Ráby már most megint egyedül maradt! Nagyobb ez annál. Mariska nem gondolkozott soká. Volt még egy kedves madara, egy czinege, azt adta oda kalitkástól a porkolábnak, hogy vigye le rögtön Rab Rábynak; de ne mondja ám, hogy ő küldi; tegyen úgy, mintha megsajnálta volna s a saját czinegéjét hozná oda neki vigasztalásul.
Mintha nem kitalálta volna az igazat Rab Ráby azonnal. De kitalálta bizony.
S a mint a porkoláb visszajött hozzá a czinegével s azt a kalitkában letette az ágyára, valamit hazudott hozzá s aztán magára hagyta; hát akkor, a ki látta volna Rab Rábyt, azt hihette volna, hogy bálvány-imádóvá lett, mert csak lerogyott a térdeire s kezeit összekulcsolva, odaborult az elé a kalitka elé és zokogott keservesen.
… Azt a kis czinegét aztán még jobban megszerette, mint a seregélyt.
Egy napon, mikor ismét a vallatásból visszahozták a tömlöczébe, a kedves czinkét is ott találta halva, a kalitkája fenekén. Annak megmérgezett legyeket adtak, hogy elveszítsék.
Ekkor aztán azt mondta, hogy ne hozzanak neki több madarat; ne legyen körülötte semmi élő teremtés, a mit megszeressen.
Azonban hát mégis akadt szomorú lakhelyének önkénytes lakótársa. Bolond kis állat, a ki maga jószántából vállalkozik örökös fogságra. Egy kis egér.
Eleinte csak félve ütötte ki a fejét az egérlyukból s óvatosan szaladt végig a fal mellett. Azután, hogy észrevette, hogy a lakótárs kenyérmorzsákat hinteget el az útjában, azokat hirtelen felszedegette. Látta, hogy többet is adnak és jó szívvel. Azután megtanult kérni. Közelebb sompolygott hozzá. Egész a lábáig. Látta, hogy nem tapossa el az óriás. Felfutott a térdére. A fogolytárs a tenyerében nyujtá eléje a kenyérmorzsákat; a kis egérszív oroszláni bátorsággal indult a kisérletnek; a nagy kolosz tenyerébe sikamlott, s azután két hátulsó lábára állva, a két első tenyerébe fogta a kenyérdarabkát, úgy majszolta azt, hosszú bajuszát tánczoltatva s parányi fekete szemeivel a pártfogó óriás arczát vizsgálva.
S ez az arcz nem volt már szép. Feldulva a szenvedés által, borotválatlan bajusza, szakálla, boczéros bozótkint lepte be megnyult vonásait. Haja sem volt se befonva, se puderezve, még csak fésülve sem; kuszáltan lógott a szemei elé. És a kis egérnek mégis volt bizodalma hozzá.
Később egész nap ott játszott körüle. Felszaladt a földről a vállára s mikor lefeküdt, össze-vissza szaladgált, pajkos tánczot követve el a takaró pokróczán; bebujt az öltönye ujjába s ott aludt; ha hítta, czinczogásával felelt rá s mintha tudná, hogy mi fáj neki, mikor szemeit lehunyta, nekiállt annak a bilincsnek a kezén s elkezdte azt finom fogaival rágni. Utóbb egészen odaköltözött hozzá, az ágya szegletébe s csak olyankor szaladt az odujába haza, mikor az ajtónyikorgást hallotta. Nem is mulasztá el Rab Ráby kegyes oktatásokat adni neki, hogy ne legyen bizalma más emberekhez, mert azok mind – macskák!
Azt mondja maga Rab Ráby az önéletirásában: «annyira hozzám szokott ez a kis állatocska, hogy azt hittem, nem is tudnék már nála nélkül élni».
Egyszer aztán ezt az örömét is megsokallták. A késő estei vallatás után hazatérve, hítta a szokásos sziszegéssel az egérkéjét; de az nem jött elő. Sok keresés után megtalálta azt egy szögletben felpuffadva. Az egérlyukba valaki patkánymérget dugott. Ezt is elpusztították.
Keserű a kifakadás, a mivel Rab Ráby ezt az utolsó megölt kedvenczét elbucsuztatja. Az olyan embert, a ki ezt eltudta követni, hasonlítja ahhoz a lényhez, a kiről a theologusok azt állítják, hogy minden ok nélkül is rosszat mivel: azért, mert gyönyörűségét találja a gonosz tettben.
(Bolondnaal bolondabb dolgok tevrteennec az fevldevnn, miket ember ki nem gondolhatna, ha emberenn megh nem esstec volna.)
Mikor már nyolczvanra felszaporodtak a vádpontok Rab Ráby ellen, akkor egy nap azt mondá a vizsgáló birónak:
– Én már össze vagyok törve, testem-lelkem belefáradt. Visszavonom a vádamat; úgy sem vezet az az elnyomott nép felszabadítására, csak még nagyobb elnyomására.
Hanem erre azt felelte neki a vizsgálóbiró, hogy:
– Ez most már nem lehet: a feladás a császár előtt történt; a vádló tartozik azt fentartani. Ha a feladott kincs megtaláltatik, annak egy harmadrésze a feladóé; de ha hamis volt a feladás, akkor a feladó fejét veszíti el. Tehát bizonyítsa be!
– Bizonyítsak? Innen a börtönből? Meglánczolt kézzel? Mikor a bűnvádat megerősítő irataim már mind az ellenségeim kezében vannak. Mikor a szent-endrei városházát nem rég éjjel feltörték, az archivumot kirabolták s bizonyítványaimat mind elvitték.
– Hogy tudja ezt az úr? kérdé a biró elbámulva.
– Tudom. A rablók neveit is tudom. Azt is, hogy a szolgabiró vezetése alatt törtek oda be.
– Ez a vallomása az úrnak a legsulyosabb vád ellene! Az úr folyvást tilos összeköttetést tart fenn a külső világgal.
– Ez arra mutat, hogy az egész világ nekem ad igazat.
– Kik az úrnak a czinkostársai, a kik e levelezést elősegítik?
– Senki és mindenki. A puszta falak, a levegő, a vasajtó, a lánczaim, a porkolábom, az őreim, mindenki szövetségesem.
– No hát majd szűkebbre fogjuk vonni az úrnak a lánczait, hogy ne mozoghasson olyan sokat!
– Hasztalan. Lánczaim kinyulnak a börtönből s elérnek a trón lábáig; minden csörrenésüket meghallja az, a ki önöknek ura és birája s itt lesz nemsokára Pesten, hogy itéljen fölöttük. Rettegjen az, a ki bűnös. Nem engem illet a rettegés.
A vizsgálóbiró a sarkaival toporzékolt dühében. Ez az ember mindenről értesítve van. Már azt is tudja, hogy a császár tábort huz össze Pest alatt s hadiszemlére maga le fog jönni a nyáron személyesen s hogy a szent-endrei és izbeghi jobbágyok tömeges aláirásokkal ostromolják az uralkodót Rab Ráby szabadon bocsátásáért s az őt fogvatartó megyei hatóság elleni vizsgálatért. – Hasztalan változtatják az őreit, hasztalan bizzák a felügyelést magára a porkolábra; hasztalan zárják el minden emberi érintkezés elől, ez folyvást levelez ki a börtönből és kapja a leveleket kívülről. Azt nem tudták kitalálni, hogy a kettős fenekű korsóval maga hordja a porkoláb, tudtán kívül a levelezést ki és be. Ott künn a korsót, a mely hajdu megtölti vízzel, az belecsempészi a levelet s a porkoláb nem tud róla semmit.
Végig-verették valamennyi hajdút, a ki csak gyanúba vehető volt. Azok nem nagyon bánták, mert a hány ütleget kaptak, valami jóltevő kéz ugyanannyi arany-flastromot ragasztott reájuk; s ez, ha jól felveszszük, nem is rossz kereset.
Mikor a császár augusztusban (már ez a második esztendő augusztusa volt) lejött a pesti táborba, Rábynak a hozzáküldött leveléből bámulva értesült, hogy megbizottja még most is a tömlöczben van. Azonnal maga elé hivatta a helytartósági elnököt s legnagyobb haragját tudatva vele, megparancsolá neki, hogy Ráby Mátyást azonnal bocsáttassa szabadon, különben őt is és az egész tisztikart elűzi a hivatalából.
Ezt a parancsot már nem lehetett felbontatlan ad acta tenni.
Ő excellentiája mindjárt, ott a császár jelenlétében, kénytelen volt kiadni a helytartósági parancsot a kerületi biztosnak, hogy Rab Ráby menten szabadon bocsáttassék.
– Bihászman!
A parancs peremptorius volt. Annak haladék nélkül engedelmeskedni kellett.
Azon az éjszakán Rab Rábynak a tömlöczajtaja alatt egy levelet dugott be valaki, a miben ez állt:
– Legyen készen az éjjel. Jó barátai érte jönnek. A porkolábot megkötözik, elveszik tőle a kulcsokat. Ráby urat kiszabadítják.
Jól van, jól! mondá magában Ráby. Ez az ajtó alatt bedugott levél nem a jó barátaimtól jön, mert azok tudják a levelezés módját. Ezt az ellenségeim küldik. A császár bizonyosan megparancsolta már nekik, hogy szabadon bocsássanak, s most ezek azt szeretnék, ha erőszakkal szökném meg a börtönből.
Azt tette ezzel a levéllel, hogy átadta a porkolábnak.
Úgy, de ez megint egy új inquisitióra adott alkalmat. Hisz ez egy valóságos nagy komplott! Az állami közbiztonság ellen tervezett forradalom. De már ezért megint itt kell tartani Rab Rábyt, hogy vallja ki, kik lehetnek azok a veszedelmes rablók, a kik a vármegyeházát az ország fővárosában erőszakkal meg akarják rohanni?
Késő őszig eltartott a vallatás ezen új merénylet fölött.
Persze a császárnak egyébre volt ekkor gondja. Beütött a szerencsétlen török háború, kudarczos kezdetével; az uralkodó maga is lenn volt a táborban s elég veszedelmet kiállt.
Hanem azért még ott is rátaláltak Rab Ráby levelei a tömlöcz fenekéről.
Most már csak azt kérte ő felségétől, hogy ha már őt a börtönéből kiszabadítani nem tudja, legalább azt eszközölje ki legmagasabb befolyása által idefenn az uraknál, hogy számára a rendes rabtartásdíjat, a naponkinti húsz krajczárt rezolválják, mert a mostani hét krajczárért igen fekete kenyeret lehet kapni, meg hogy a lánczait eresztenék egy kicsit hosszabbra.
Ennek a folyamodásnak aztán az lett a sikere, hogy a hét krajczárt leszállították négy krajczárra, a miért már csak penészes száraz kenyeret lehet kapni, a lánczait pedig kiegészíték egy vas nyakörvvel, a mihez a kezei vasrudakkal voltak odaerősítve, hogy ne irhasson több levelet.
Ez alatt pedig Janosics uram mindig úgy tett, mintha sajnálkoznék rajta. Majd meg ittasnak tetette magát s elesett a folyosón. Az őrt álló strázsa aztán bejött Rábyhoz, a porkolábtól elvett kulcsokkal.
– No most Ráby úr, frissen nyissuk fel a lakatokat a békóin, aztán vegye magára a porkoláb ruháit, aztán «usgye fóre!»
Ráby azt mondta, hogy hagyjon neki békét; tudta, hogy ez csak kelepcze.
Eljött a tél is. Kemény hideg idő volt. S az ő börtönét nem fűtötték. És ő rajta csak a nyári ruhái voltak, azok is szakadoztak már. Még sem akarta elfogadni az egyre megújított ajánlatokat, hogy megszöktetik. Tudta, hogy az ellenségeitől jönnek azok.
Egy napon a vallató birónak azt felelte a kérdésére:
– Én nem tudok beszélni, mert meg vagyok fagyva.
– Hát nem fűtik a szobáját?
– Azt önök jobban tudják.
Erre a kegyelmes úr behivatta a porkolábot s kegyetlenül meghagyta neki, hogy ezentúl a Rab Ráby tömlöcze naponkint háromszor befűttessék.
No aztán befűtötték a szobáját úgy, hogy az olyan lett, mint a sütőkemencze. Rakták abban a tüzet éjjel-nappal, hogy a kályhája szétrepedezett, s éjszaka úgy világítottak az izzó cseréptáblák, mint a pokol kapuja, hogy a nyomorult ember kénytelen volt a földre lefekünni a fulasztó hőség miatt s a homlokát a hideg falhoz támasztani.
Még ezzel sem tudták rávenni, hogy a szándékosan bezáratlan hagyott tömlöczajtón át megszökjék.
Nem! Neki diadallal és felemelt homlokkal kell innen kivonulni. És pedig úgy, hogy utána az üldözői következzenek e szoba lakosaiul.
Csak azért sem!
Egy deczemberi napon aztán azzal az örvendetes hirrel jött be hozzá Janosics uram, hogy nagy kegyelem érte a rab urat. A lánczok mind levétetnek a testéről. Sőt még annál is nagyobb gráczia gyakoroltatik irányában, mert a mit olyan régóta nélkülözött, megadatik neki, megborotválkozhatik.
Ez igazán a legnagyobb kín az olyan embernek, a ki ehhez hozzá volt szokva. Mintha kicserélték volna, mikor azt a szőrbozótot érzi az arczán berzenkedni. Nem is viselte azt abban az időben más, csak a rabok.
Soha sem érzett nagyobb hálát valaki iránt, mint a borbély iránt, a ki az arczát ismét beszappanozta! S úgy örült neki, mikor az újjai hegyével ismét végig simíthatta az állát. A borbély tükröt is tartott eléje, hogy nézze meg benne magát.
Olyan finom a bőre, mint egy kisasszonyé.
Persze, másfél esztendő óta nem sütötte azt a nap.
Ezen a napon türhető ételt is adtak neki, a mit már esztendő óta nem kapott; az ágyára új pokróczot adtak s a szobáját nem fűtötték be olyan kegyetlenül. Legalább a következő éjjel jól alhatott.
Éjfél után volt az idő; a rab mély álmát a vasajtó zárainak zajos csörömpölése riasztá fel, a feltört ajtón besütött a tömlöczébe a tele holdvilág, s ő bátran azt hihette, hogy álmodik, olyan csodálatos volt az, a mit látott.
Czifra török-öltözetbe bugyolált alakok lépkedtek be egymás után a szobájába, turbános főkkel; öveikben handzsárokkal és pisztolyokkal; némelyiknek szuronyos puskája és kardja is volt, és valamennyinek az arcza be volt vonva fekete fátyollal.
Ráby azt sem tudta, hogy micsoda nyelven szólítsa meg a fantomokat?
Az első közülök aztán először ráczul, majd meg magyarul szólt hozzá:
– Ne féljen semmit, Ráby úr! Mink szent-endrei jó barátjai vagyunk. Megvesztegettük a strázsákat. Elfoglaltuk a vármegyeházát. Kiszabadítjuk uraságodat keserves tömlöczéből.
– De én nem akarok innen erőszakkal kiszabadulni.
– Meg kell lenni! A császár parancsolta.
– Ejh, ha engem a császár akar innen kiszabadítani. az nem öltözteti az embereit török ruhába, nem küldi éjszaka, hanem fényes nappal.
– Itt a parancsolat. Itt van! A császár saját irása.
Azzal az álarczosok vezére egy iratot mutatott Rab Rábynak, a miben tizenkét pont folytában volt megparancsolva, hogy mi történjék a szent-endrei ügyben, mind ez rácz nyelven volt irva; persze ez volt József császárnak a kedvencz nyelve, a min fogalmazni szokott.
Ráby protestált az elszöktetés ellen.
– Hagyjanak kendtek nekem békét. Én nem akarok elszökni. Távozzanak, vagy segítségért kiáltok.
Erre aztán handzsáraikat rántották s minden oldalról a Ráby mellének szegezték.
– Egy mukkanás se legyen, vagy rögtön halálfia lesz az úr.
E fenyegető megrohanásra a testben összetört rab ájulva rogyott össze.
Mire eszméletéhez tért, azt látta, hogy fel van öltöztetve, leánynak. Csinos, kaczkiás rácz leányt csináltak belőle, pántlikába font hajjal, gyöngyös pártával, hímzett köténynyel; a nyakán üveggyöngy-sorokkal.
Ezért volt a tegnapi simára borotválkozás!
Rab Ráby könyörögni kezdett nekik, hogy ne tegyék szerencsétlenné, földönfutóvá; hagyjanak fel a merénylettel; hisz az üldöző katonaság rögtön utól fogja őket érni s mindnyájukat lekaszabolja: nem hajtottak rá! utoljára egy hórihorgas ficzkó felkapta az ölébe s kirohant vele a tömlöczből, a többi nagy lármával utána. A megyeház lakóinak tisztán süketeknek kellett volna lenni, ha ezt a zajt nem hallották volna. S aztán végig az udvaron, teljes holdvilágnál; a kapu alatt, az őrszoba előtt, a hol huszonnégy megyei hajdú szokott aludni, s aztán ki az utczára, végig az egész városon, a nélkül, hogy valaki akadt volna, a ki megkérdené, hogy hová igyekezik az a huszonnégy török azzal az egy rácz leánynyal?
Valóságos farsangi komédia volt! Huszonnégy török martalócz, olyan fantasticus öltözetekben, a minőket a mostani ivadék már nem is látott ember hátán, nagy zajjal és kiabálással végig roboghatott a fél városon, a nélkül, hogy egy strázsa rákiáltott volna, hogy «ki népei vagytok?»
Pedig még akkor Pest városának kapuja is volt, a kecskeméti-utcza végén, s az be volt zárva, azt még ki kellett nyitni. Az is megtörtént hiba nélkül. Jól be volt ez a komédia tanulva. Lehetővé tette ennek a képtelen alakos játéknak a kivitelét Pestnek akkori összevissza épült mivolta. A vármegyeház és a Károly-kaszárnya között egy átjáró utczát elfoglaltak kertnek az irgalmas barátok, hanem azért annak a két ajtaján által s ki lehetett járni. Azután a városkaput őrző Schneider Rundellt a szabóczéhnek kellett volna őrizni, de az azt nem tette, valamint a Krautschneider Rundellt sem igen strázsálták a káposztavágók. Innen pedig aztán ki lehetett jutni az «alsó bajor» utczán egyenesen, azaz, hogy görbén a Dunapartra.
Azután deczemberben már ki volt szedve a hajóhid, a jégzajlás elől. A helyett ideiglenesen a «repülő hid» volt beállítva. Minthogy jelenben ilyen csudát az egész Duna Tisza mentében nem találni már, hát csak leirom, hogy milyen volt az; nehogy valaki azt higyje, hogy a jövő század repülő gépeit akarom a publikummal még egyszer bevetetni. Tehát volt egy nagy komp, akkora, mint a hajóhidnak egy szakasza; azt megkötötték egy karvastagságú kötéllel, azt a kötelet keresztül húzták hat egymás után következő ladikon, azok arra valók voltak, hogy a kötelet a viz felett tartsák, az utolsó ladiknál aztán a kötél egy nehéz horgonynyal a Duna fenekéhez volt erősítve, az «Apácza révnél», a «Nyulak szigete» alatt. Ezen a kötélen repült aztán a hid az egyik parttul a másikig: persze evezővel hajtották. Éjszaka nem járt a repülő hid; a révészek olyankor aludtak. Ezen a napon azok is ébren voltak s ott ültek már a helyeiken. A rejtélyes muzulmánoknak csak le kellett telepedniök a prédájukkal a hidasban, azonnal megindult az.
Ráby reszketett, mint a kocsonya. Először is a hideg miatt. Hónapok óta nem volt kinn a szabad levegőn, most egyszerre a csipős deczemberi szellőre kihozták ebben a hangos menyasszony-öltözetben, a mi ott nem takarta, a hol legjobban fázott. De még jobban didergett attól a gondolattól, hogy ha most őtet ezek az ismeretlen elszöktetői bele találják dobni a vizbe, soha sem tudja meg senki, hogy hová veszett el?
Azonban ezt nem tették vele. Szerencsésen átjutottak a tulsó partra. A repülő hid a csonka toronynál szokott kikötni. Ott vártak már a felnyergelt paripák, meg egy négylovas szekér. Három szarácsi felkapott a szekérbe, Ráby Mátyást közbül ültetve, a többi a nyeregbe vetette magát s azzal vágtattak az ó-budai úton elfelé.
Az egyik kisérőnek mégis volt annyi embersége, hogy didergő utitársát betakargatta a saját bundájába.
A kocsi előre vágtatott, a lovasok utána. Ezek aztán lassankint elmaradoztak, mire Vörösvárra ért a szekér, már akkor a lovas kiséret nem volt sehol.
Itt már Ráby egészen eszméletén kivül volt a testi szenvedés miatt. Elcsigázott idegei nem állották ki ezt a rohamos változatot. Ott le kellett őt venni a szekérről és ágyba fektetni.
A rég nélkülözött párnás-ágyban aztán mélyen eltalált aludni. Késő reggel volt, mire felébredt.
A három kisérője közül már csak kettő volt akkor mellette. Azok sem viseltek többé sem török jelmezt, sem álarczot. Tisztességes rácz polgároknak voltak öltözve, maguk hétköznapi ábrázatjával, s meg is mondták a neveiket Rábynak: Szent-Endréről való közbirtokos társak.
De ő nem emlékezett sem az arczaikra, sem a neveikre. Lehet, hogy az elméje gyöngült.
Ez a két férfi pedig igen emberségesen bánt vele. Vettek a számára meleg öltözetet; készítettek neki gyönge betegnek való ételt, s nagyon kérték, hogy meg ne erőltesse magát az utazásban, a kocsisnak is meghagyták, hogy csak csendesen hajtson, ne rázassa magát nagyon össze.
Ez a csendes utazás nem esett volna rosszúl a Ráby testének; hanem a lelke azon aggódott, hogy hátha üldözni találják s utólérik.
Az egyik kisérője, a ki magát Kurovicznak nevezte, iparkodott őt megnyugtatni. A míg a vármegye a maga pandurjait lóra ülteti, addig ők nagy egérútat nyerhetnek. Aztán nem tudja senki, hogy minő álruhában szöktették el? Az után a személyleirás után, a mit a pestiek szét fognak küldeni a currensben, soha senki rá nem talál. A felől ugyan nyugodtan szunnyadhat minden állomáson.
Úgy is történt. Ráby Mátyás naponkint nem utazott többet két állomásnál, úgy, hogy nyolcz napig tartott az útja Pesttől Pozsonyig; minden útba eső vendéglőben megpihentek vele. Utitársai sertéskereskedőknek adták ki magukat, s ő az egyiknek a testvérhuga volt. A harmadik napon már találkoztak a lovas-pandurokkal, a kik a tömlöczéből elszökött Rab Rábyt üldözték, beszéltek is velük; s elmondatták maguknak az egész historiát. Ráby Mátyás maga olvashatta minden vendéglő ivószobájában az utána küldött currenst, a mi ki volt szegezve a táblára, s megtudhatta belőle, hogy ő micsoda nagy gonosztevő, lázadó, országcsaló, a kinek a fejére kétszáz arany díj van téve, ha élve elfogják. De nagy megnyugtatására, a személyleirás még azt a portréját mutatta be, a mit a tömlöczben hagyott, borzas szakállú, csapzott hajú, sápadt szinű; szakadozott ócska selyem szárduthban, kopott bársony-puliderben, beszél németül, francziául, diákul és magyarul. Ezt ugyan nem találták volna meg ebben a hímzett ruhás rácz hajadon alakban, a kinek elővigyázatból még pirosra is ki van festve az arcza; s a ki nem értett más szót, mint a mit ráczul intéztek hozzá. Megesett, hogy néha egy födél alatt háltak az üldözőikkel.
Ráby kénytelen volt a két kisérőjét valóságosan jó barátjának tartani.