Madame la comtesse.
Perui, vagy laplatai grófnő? Ez sem mindennapi tünemény.
Siettem eldobni a szivaromat s hagytam magamat a grófnő boudoirjába átvezettetni.
A közbeeső termekben futtában szétnézve, ismét csak azt láttam meg, a mi nincs ott. Az ősök arczképei. Azok a vertugadinos, fehérre puderozott haju ősanyák, meg a pánczélos szép apák, csipőjökre támasztott marschallbottal. Egy sincs ottan. Talán ezek is a newyorki képtárba vándoroltak. A másik volt teljes hiánya mindenféle élő állatnak, a mi előkelő úrhölgyek szobáiban alkalmatlankodni szokott, semmi papagáj, majom, selyempincs és bernáthegyi.
Annál inkább meglepett a boudoir berendezése.
Ajtó nem volt rajta; nehéz brocat függöny takarta félig a bejárást. A belépő csakugyan azt hihette, hogy a tündérország tárul fel előtte. Volt valami hasonlatosság a Capri szigeti kék barlang és e szoba között. Kék világításban minden. Szemközt valami nagy lugasforma látszott amerikai folyondárokból s annak a hátteréből jött a világosság a szobába. S ez a háttér egy végtelennek látszó téli kertet mutatott, csoportosítva üde, virágzó tropikus növényzettel. S e keletindiai pagonyban tarka-barka apró madársereg repkedett, csicsergett az örökzöld lombok között, veszekedve a fészkek felett. Az egész téli kert felülről kapta a világítását, s ez tette olyan tündérgrottaszerüvé a boudoir félhomályát.
S hogy a téli kert növényzetének kipárolgó ambrájától gutaütést ne kapjon az ember, az egész nyilás el volt zárva valami átlátszó lemezzel. Csak hogy ez a lemez nem üvegből volt, hanem vizből. Valami folytonos vizesés képezett egy olyan üvegvékonyságu lemezt a téli kert és a boudoir között, hogy azon keresztül lehetett látni. Ez az állandó vizablak zárta el a téli kert forró és fűszertelt legét a boudoirtól. A madárkák is óvakodtak annak neki repülni. Egy rugó nyomásával meg lehetett szüntetni az átjáró előtti vizesést, s akkor be lehetett lépni a téli kertbe. – Ugy hangzott folyvást, mintha csendes eső esnék.
A tündérlugassal szemközt volt egy kerevet, az előtt indus faragványu asztal, fölötte egyszerü rámában mr. Du Many Kornél életnagyságu arczképe.
A grófnő reggeli toiletteben volt, a mi, ha jól sejtem, nyers selyemből lehetett. A fején nem volt semmi, csak hosszu, tömött szőke hajfonadék volt háromszoros tiarának körüle csavarva.
Olyan leányos termete volt: karcsu és hajlékony, az ember azt hihette, hogy hajadon.
Ebben a különös világításban olyan fehér volt az arcza, hogy szinte félelem volt rá nézni. Mintha egy alabástrom szobor nézne azokkal a sötétkék szemekkel s beszélne a karminpiros ajkakkal.
Helyet mutatott számomra egy karszékben: ő maga az ottomanon telepedett le.
– Bocsásson meg, hogy ide kérettem, szólt simán folyó hangon, s jól artikulált franczia nyelven, a hogy azok beszélik, a kik könyvből tanulták. A férjem ma estére két vendéget hitt: az egyik egy kormányhivatalnok, a másik egy pap. Az elsővel a férjemnek van dolga, a ki a roszbergi catastrofánál szerencsétlenül járt utasok hozzátartozóinak óhajt pénzbeli kárpótlást adni. Szegény kárpótlás, mondhatom. A papot pedig én kértem fel, hogy az ott elveszettek lelki üdveért tartson holnap requiemet. – Nagy vonásokban Mr. Du Many minden áldozatra kész, de a részletekhez ő nem ért. Ilyenhez asszonyok inkább értenek. Azt sem tudjuk még, kik voltak? hányan? miféle emberek, a kik ott szerencsétlenül jártak? Ki menekült meg? És milyen állapotban? Segített-e rajtuk valaki? Hát a mi hozzánk tartozókból maradt-e valaki élve? Mindezekről ön adhat nekünk legjobban felvilágosítást. Azért kérettem ide: mondja el nekem az egész vasuti szerencsétlenségnek a részleteit, úgy a hogy azokat tapasztalá.
– Grófnő, mondám, ezeket a részleteket végighallgatni nagyon erős idegzet szükséges.
– Az idegeim semmivel sem érzéketlenebbek, mint más asszonyé; – hanem én tudok nekik parancsolni. S aztán elvégre is, hadd fájjon nekem is. Ez vezeklés. Ne kimélje ön a flagellumot. Kezében van! üssön vele!
S ez a nő igazán magas fokra tudta vinni az önkinzást. Nem engedett elhallgatnom semmit; kényszerített elmondanom a legizgalmasabb részleteket, s mikor legjobban borzadozott, akkor lehajtotta a fejét s kezével csendesen ütve a mellét, suttogá: «mea culpa!»
Már azon is megütődött, hogy a salonkocsi kikapcsolása miatt támadt a vonatkésés.
– E szerint az a baleset egészen a mi rovásunkra megy. Ha a mieink is a rendes kocsikban foglaltak volna helyet, a hol más tisztességes ember megfér egymással, akkor a vonat hamarább áthalad a veszélyes helyen, mint a sziklaomlás bekövetkezik. De hát a Silverking fiának salonkocsit kell berendezni: ez nem szíhatja azt a levegőt, a mit más Istenembere. S ezért a mi bolond kevélységünkért kellett annyi jó embernek kinhalált szenvedni.
Ennek a combinatiónak bizony elég alapja volt.
Tovább beszéltem: a hogy a nő kivánta.
Iszonyut kellett neki kiállani, mikor a vész közeledtét elmondtam előtte: a catastropha előtti perczeket. A szive dobogását lehetett hallani a szünetekben.
Mikor már a kezemben volt a keze a gouvernantnak, hogy lesegítsem a lépcsőről, a hölgy úgy segített volna neki: úgy taszította volna mind a két kis kezével, úgy hivta a nevénél: «no hát! Alice! ugorjon hát!»
– Megint visszament a waggonba a kalapjáért.
Erre görcsösen felkaczagott a hölgy és két kezét a feje fölé kapta.
– Hahaha! A kalapjáért! Ilyen bolond volt mindig. – Hahaha! Soha sem jött az asztalhoz kalap nélkül. Azt hitte, hogy szégyen, ha a fülét meglátja valaki. Hahaha!
Szerencsére megjöttek a könyek: ezek elolták a kaczajgörcsöt.
– Szegény jó Alice! Legjobb barátnőm volt a világon. Hogy szerette azt a gyermeket! Inkább anyja volt neki, mint én. Miért engedtem meg neki, hogy a gyermeket kisérje?
Elmondtam azt is, hogy a gouvernante a vész pillanatában is legelőször arra gondolt, hogy a gyermeket szabadíttassa meg velem.
– És nem látta ön őt többet soha? Nem került elő a lezuhant kocsiból?
Eltagadtam, hogy láttam még egyszer. Ez már csakugyan nem női életszervek számára való leirás lett volna. Azt mondtam, hogy a vonat nem várt: a sebesültekkel gyorsan kellett tovamennünk.
– És a többiekről mit tud ön? A hozzánk tartozókról? A kik a gyermeket kisérték. Mint egy uralkodó fejedelem fiát! Egész suite-tel! A derék doktor Mayer?
– A legelső waggonban volt, mely összeégett.
– Hát Tom, a szerecsen?
– Azt agyonnyomta az összelapított kocsirom.
– Leghűségesebb cselédem volt. Egyszer egy alligátortól szabadított meg. Vasruddal verte agyon a szörnyet. Nehéz sebeket kapott tőle. S csak nevetett rajta.
– A halálban is nevetett.
– És a szegény kis Topsi? a kis játszó társ? Jemmynek a tejtestvére. Az ő anyja volt a Jemmy dajkája. Úgy a lelkemre kötötte a gyermekét, hogy felneveljem: papot csináljak belőle! Szépen szavamnak álltam. Szentet, martyrt csináltam belőle! – És egyet sem lehetett közülök megmenteni?
Én felvilágosítottam a hölgyet a körülmények felől, melyek a mentést lehetetlenné tevék a segélyvonat megérkeztéig; akkor pedig már késő volt.
– Tudom már. Azon az éjszakán elfelejtettem imádkozni. – Estélyen voltunk; ott nem jutottam hozzá. Pedig úgy bántott valami. Az az elmulasztott imádság. Csak egyszer sóhajtottam fel, mikor senki sem vette észre: «God bless us!» – Akkor történt meg az irtóztató csapás. Hát ki az a rettenetes lény: a ki ránk les, s ha rajta kap, hogy egy este, egy reggel elmulasztottuk az Istenhez fohászkodni, letaszítja az örvénybe azokat, a kik hozzánk tartoznak? Ki az?
Az a fehér arcz, azokkal a nagy kék szemekkel olyan volt e beszéd alatt, mint valami sirőrző nemtő.
– Talán az az egy fohász: «God bless us!» őrzé meg önnek a kedves gyermekét a nagy veszélytől.
– A Jemmyt? Ez a szerencsétlenség gyermeke! Ő miatta kellett elveszni annyi ártatlan embernek! Meg volt átkozva az az óra, a melyben ez a gyermek született. – Nem! Nem ő az átkozott! Ő ártatlan. Nem tehet róla. Én vagyok a bűnös, a ki őt világra hoztam. – Mondjon ön uram még több rémlátást; hadd szenvedjek ki benne. – Nekem ez jól esik.
Őriztem a számat ettől a kegyetlenségtől. Inkább egyet fordítottam az előadáson s beszélni kezdtem a hölgynek az angol utazóról, ki a pásztor kecskéit őrzi, a míg az a szomszéd állomásig elszalad; – aztán meg a phlegmaticus festőről, a ki az egész rémjelenetet lekapja a vázlatos könyvébe.
– Azt a képet nekünk minden áron meg kell szerezni. Egy fogadalmi kápolnában fogjuk elhelyezni.
Kezdtem arra a gondolatra jönni, hogy mrs Du Many kedélyének alapját vallási rajongás képezi. Ebből ered a mély bűnbánat, mely a szerencsétlenség okát arra a kis gyermekre hárítja. Ez okozza az anyának feltünő idegenkedését saját szülötte iránt. – Azonban ezt még sem találtam elég felvilágosításnak. Ez nem elég ok arra, hogy egy anya, a halálból megszabadult gyermekét meg ne ölelje.
– Minő szerencsétlenség! rebegé, összekulcsolt kezeit térdére feszítve. Minő lélekkárhozat! Hogy jelenhetünk meg az Isten előtt?
Én megkisértém őt csillapítani. Felemlítettem előtte, hogy most rövid idő alatt mennyi nagy catastropha rendíté meg Európát. Az eszéki hid leszakadt a vonat alatt, s egy egész század derék huszár lelte halálát a Dráva folyamban. Hát a skócziai hidszakadás, a melynél egy lélek nem menekült meg a hullámokból. Aztán Szeged elpusztulása az árvízben. Egy egész város romba dőlve. Majd az Arrogante hadihajó elsülyedése. Legközelebb az ischiai földindulás, melynél nyolczszáz embert zúztak agyon a romok. És maga ez a roszbergi hegyomlás, mely már a század elején, ugyanazon a helyen négyszázhatvan embert temetett el. – Nem az églakók haragja intézi ezt, hanem planétánk geologiai és meteorologiai phasisai. Ha valakit hibáztatni lehet a mostani balesetnél, úgy legfeljebb a vasuti mérnök az, a kinek a veszélyes roszbergi hegy-vápa előtt nem mellvédet, hanem bástyát kellett volna emelni.
Félbeszakította a beszélgetésünket mr. Du Many közbejötte. A férjnek persze nem szükség magát bejelentetni.
Azzal az ürügygyel lépett be, hogy levelek és hirlapok érkeztek a számomra.
– Hogyan? Hát mint tudhatja a postás, hogy én itt vagyok? Én a Hotel d’Espagnehoz czímeztettem azokat.
– Már értesítve lett, hogy idehozza.
Azzal kezembe adta a «A HON» példányait, meg egy pár levelemet.
Aztán a nejéhez fordult.
– Nos? Eleget dobzódott ön a keserű pohárból? Ki itta fenékig?
A nő válasz helyett a nyakába borult s elkezdett hevesen zokogni.
– Legalább most már meg fog nyugodni.
Én siettem visszavonulni. Leveleim sürgetős feladatokkal voltak megterhelve. (Még ugyan nem bontottam fel őket; de ürügynek jó volt.)
Pontos voltam az ebéden való megjelenésnél; tudtam, hogy az angolok ebben nagyon szigoruak.
A két meghivott vendég úr már akkor elintézte a maga ügyét a háziurral és urnővel.
Gyors megismerkedés után a vendégtársakkal, mindkettő közlékenysége nagyhamar a helyzet szinvonalára segített emelkednem. Az államtitkártól megtudtam, hogy mr. Du Many nyolczszázezer frankot bocsátott a két kormány, a schweizi és a franczia rendelkezésére, a szerencsétlenség következtében meghaltak családjainak, s a munkaképtelenné lett megmentettek kárpótlása czéljából. Azonkívül a szolgálatból elbocsátott vasuti őrnek, a hírt vivő kecskepásztornak egyenkint tízezer frankot. Szintén tetemes összeget a segélyvonat személyzetének. Azonkívül elrendelte a baleset szinhelyén leendő emlékkápolna felállítását.
Mrs Du Many pedig gondoskodott róla, hogy a holnapi requiem a legnagyobb pompával legyen megtartva, s alapítványt tett évenkint e napon megtartandó gyászmise ceremóniáira.
Az ebédhez mrs Du Many fekete ruhában jelent meg, s egyetlen ékszere volt egy szalagon függő kereszt a legsötétebb gyémántokból. Az a kereszt egészen feketének látszott, csak a kivillanó kék, zöld, veres szikrák árulák el, hogy azok gyémántok.
A lakoma olyan ünnepélyes hangulatban folyt le, mint akármely halotti tor: a mihez elég jogczime is lehetett. A menu becsületére vált a franczia szakácsművészetnek.
Kilencz órakor a két vendég úr felkerekedett és búcsut vett.
Én, mint a házhoz tartozó vendég, ott maradtam.
Mrs Du Many bocsánatot kért tőlem, hogy eltávozzék; de ilyenkor már a gyermekeit kell lefektetni.
Mr. Du Many közölte velem, hogy a mrs ezt soha nem engedi másnak, s ha az operában, vagy a theatre françaisban van is, kilenczre haza jön; s ezért nem tudja soha, hogy mi a vége a darabnak. Neki ez a legkedvesebb szinház. – Én ez által nagyon meg voltam hatva. – Valami olyanformát koczkáztattam, hogy nálunk Magyarországon is így szokták a hölgyek.
– Mi férfiak azonban még nem mehetünk aludni; mit csinálnánk reggeli kilencz óráig?
Ellenben még egy csésze theára s egy pár szivar elhamvasztására átmehetünk mr. Du Many hálótermébe.
Igazán terem volt. Magas, mint egy templom. Ha volna bennem chauvinismus, azt mondanám, hogy nemzeti szinű világítás volt benne. A remekművű függő lámpa adta a zöld fényt, a kandalló parázsa a vereset, s a gyönyörű faragványu ágymennyezet párkányán végig pislogtak, mint álomőrző csillagok, a fehérfényű villanylámpák. A szoba csillagfényben derengett tőlük, míg a mennyezet alatt álomtápláló sötét lehetett. A kárpitok le voltak eresztve.
Alig jártunk végére az első szivarnak, a midőn egy szőnyegajtó megnyilt s belebbent rajta mrs Du Many. Ezuttal fehér, gazdagon himzett pongyolát viselt, mely karjait egész vállig engedé látni.
Nem jött egyedül, a kis Jemmyt hozta magával.
– Ez a gyermek mindenképen az apjánál akar aludni. A hogy szokta, mielőtt az intézetbe küldtük.
A gyermek nyafogott, nyügösködött. Alkalmasint álmából verték föl.
Mr. Du Many aztán ölébe vette a kis fiut, kigombolta a czipőcskéit, lehuzta a harisnyáit. A mistress nézte csendesen. – Már ezt bizony ő maga is megtehette volna.
Egyszer aztán jojczakát kivánt s ott hagyta a gyermeket az apjánál.
Mr. Du Many levetkőztette a kis fiut, s szépen dajkálkodva odavitte az ágyához; félrehuzta a függönyöket: letérdelteté az ágyba, összetetette vele a két kezét s megimádkoztatá. Olyan suttogva mondta a gyermek, hogy nem lehetett a szavakat kivenni.
Akkor aztán lefekteté, betakarta az angora pokróczczal, s jó éjt kivánt neki. A függönyöket összehuzta.
Aztán visszatért az apa a kandallóhoz.
Alig ült le, midőn a nyoszolya felől pisszegés hangzott.
«Sztt! Sztt!»
A gyermek széthuzta a függönyöket s a fejét kidugta rajtuk. Olyan volt, mint egy kis cherub.
– Nos? Mi kell még? kérdezé az apa, visszatérve hozzá.
Hát csak az kellett neki, hogy még egyszer meg akarta csókolni az apját. Akkor aztán csintalanul vihogva bujt el az ágytakarók közé.
Mr. Du Many visszajött ismét a kandallóhoz. Azonban észrevevé, hogy nekem kialudt a szivar a számban.
– Ön álmos?
– Két éjjel nem aludtam.
– Akkor keressük fel a hálószobáját.
S ő maga vette kezébe azt a kis sárkányalakú japán gyertyatartót, melynek viaszgyertyájánál a szivarainkat felelevenítettük, hogy majd a szobámba vezet.
– De azt már nem engedem. Majd megmutatja a komornyik, hogy merre van az ajtóm.
De legalább az ajtóig elkisért.
Ott aztán megszorította a kezemet s azt mondá:
– Jóéjszakát. Alugyék jól.
Ez ugyan csak három szó; de azért még is elég volt arra, hogy én nekem az álmot kiverje a szememből.
Magyarul volt mondva.
Szemem, szám nyitva maradt, úgy rábámultam.
Mr. Du Many pedig olyan jóságos ravaszkodással mosolyga.
– Ön nem ismert én rám. Én pedig önt nagyon jól ismerem. – Hiszen kollégák voltunk egykor.
– Kollégák? Hol?
– Hát Budapesten. A Sándor-utczai országházban.
– Ön képviselő volt? Mi neve volt akkor?
– Ugyanaz, a mi most. Csakhogy magyar orthographiával irva: «Dumány Kornél».
– Még így sem emlékszem sem a névre, sem az arczra.
– Nem ám. Mert csak egy napig lehettem képviselő. Másnap kidobtak az ajtón.
– Ah! Most jut eszembe valami. Ön volt az a bizonyos «egy halott képviselője».
– Hát igen bizony. – Én voltam az egy halott képviselője.
Egy ilyen meglepetés magát a «hétalvót» is képes lett volna az álmától megfosztani egy éjszakára.
Visszatértem az ajtóból.
– Uram! mondám Du Many urnak, kit ezentul nem fogok «miszter»-nek czímezgetni. Lehet én nekem valami igényem önnek a hálájára?
– Uram, barátom! szólt mind a két kezét kezembe téve, fehér lapot adok önnek, a nevem aláirásával: azt irja ön fel rá, a mit akar.
– Elfogadom s mindjárt irok fel rá valamit. Mondja ön el nekem annak a történetét, hogyan lett «tekintetes és nemes Dumány Kornél urból, a kis kastélyos magyar gentryből, a fidelis garconból, a visszaküldött országgyűlési képviselőből, Du Many Kornél, az ezüst király, a délamerikai nábob, egy csodaszép grófnő férje, öt gyermekes családapa, a solid vállalatairól, jótékonyságáról hirhedett celebritás?» – Ezt kérem öntől és semmi egyebet.
Dumány Kornél úr megcsóválta a fejét s a fogaihoz kezdte kopogtatni a körmei hegyét, majd ismét mind a két kabátzsebébe mélyeszté a kezeit, s aztán a megszorult adós keserves mosolygásával mondá:
– Kedves édes barátocskám… most ön csakugyan olyan összeget irt fel a fehér lapomra, a mit «a vista» nem tudok kifizetni. Ez a történet, a minek a közlését ön várja tőlem, csak fele részben az enyim, a másik fele a nőmé. Engedje meg, hogy elébb ő vele értekezzem s kieszközöljem tőle a «giro in bianco»-t, ha lehet.
Megadtam a moratoriumot.
Dumány úr ugyanazon a szőnyegajtón át, a melyen az imént a neje belépett, elhagyta a hálószobát. Én egyedül maradtam ott.
De még sem egyedül.
Az ágyfüggönyök mögül nehéz nyögés hangzott, mint mikor valaki rosszat álmodik s nem tud felébredni. A kis Jemmy.
Odamentem. Széthúztam a függönyöket. A világosságra felébredt a gyermek, nagyot sikoltva.
– Apám!
– Mindjárt jön apa, biztatám én, az előtte ismeretes nyelven.
– Ah. Magyar bácsi! Az is jó.
S azzal a kezem után nyult, a hüvelykujjamat átmarkolta erősen.
– Rosszat álmodott kicsikém?
– Nagyon rosszat. Nem tudtam beszélni. Pedig akartam beszélni. Nem tudtam. Egy kigyó összeszorította a torkomat. – Ugy-e nincs ott kigyó?
– Nincs. Ne féljen semmit.
– Ugy-e itt fog maradni?
– Itt. A míg apa visszajön.
– Azután is. Mindig. Soha sem megy el innen. Az jó volna apának. Apa sokszor mondta nekem: Szólj fiacskám. Beszélj hozzám. Senki sincs, a kivel «így» beszéljek, csak te fiacskám. Bácsit is szeretné majd apa.
Mondtam neki, hogy soká itt maradok. Arra nyomban elaludt.
Mire Dumány úr visszajött, én már ismét a kandalló előtt ültem. A mit a gyermekajk csevegett, olyan kedves fényt vetett e férfi kedélyvilágára.
Derült arczot hozott magával.
– Nőm beleegyezett. Azt mondta, gyónás ideje van. Holnap ő fog mindent meggyónni a papnak, ma én gyónom meg mindazt önnek. A realitás szempontjából is, sokkal jobb, ha megtudják rólunk a valót, mint ha azokat a válogatott meséket terjesztik tovább, a mikkel bennünket az ó és új világban illusztrált a hirlapirói fantázia.
Azzal becsengette a komornyikot. Kiadta neki az egész campagnera való utasítást. Most készítse el a samovárt a theának mandarin likőrrel. Tizenkét órakor hozza fel a punchot, gyümölcscsel, két órakor fekete kávét, öt órakor adja fel a fajdtyúkot hidegen, pezsgővel.
– Remélem, hogy ön kibirja az éjszakázást? szólt hozzám fordulva.
– Kérem: Fő-fő kortesvezér vagyok odahaza.
– Elég. Akkor ismerem a kaliberét.
– Remélem, hogy az egész menu mind saját termelés?
– Természetesen. A thea a hongkongi kertem zsengéje; a mandarin szeszt a borneoi narancsligetem gyümölcséből főzik, a kávét a Cuba szigeti telepem adja, a «gizr» szeszszel együtt, a mi a kávébab-cseresnye gyümölcséből készül. A bor is a saját termesztményem. Nekem ez mind nem kerül semmibe. Csupán a süteményekhez való lisztet veszem pénzért. Az magyarországi. – Ott én nem birok semmit.
– Pedig önnek szép birtoka volt ott a felföldön.
– Nem hallotta volna ön, hogy azt adósságok miatt elkótyavetyélték?
– S ön ezt meg engedte történni?
– Majd ha végig hallgatta ön az én történetemet, akkor természetesnek fogja találni, hogy azt tettem. De végkép még sem szakadtam el a hazámtól. A hajdani kastélyom kertjében igen szép káposzta termett. Ezt se Franczia-, se Olaszországban, se Amerikában nem tudják, hogy mire használható. Én azt minden évben felvásároltatom, s szokás szerint hordóba betaposva, posajtott állapotban elszállíttatom oda, a hol épen tanyát ütöttem, Párisba, Palermóba, vagy New-Yorkba. És abból én nekem a feleségem alkalmilag pompás «korhely-levest» szokott készíteni.
– «Korhely-leves!» Koronája a magyarországi dáridóknak.
– S ért ahoz a grófnő?
– Hahaha! kaczagott az excollégám. Hiszen olyan magyar grófnő az, mint azok, a kik odahaza a Tisza-Duna között francziául beszélnek, nem azért, mintha magyarul is nem értenének, hanem azért, mert ez az anyanyelvük; aztán meg, mert a magyarnak az a rossz szokása, hogy a ki egy hibát ejt a beszédben, annak a szeme közé nevet.
Ezzel a revelatióval az egész eddigi combinatiom is gyökerestül ki lett irtva. Azt gondoltam, hogy az én magyarom egy amerikai pénzkirály lányának szivét hódította meg s annak a kezéből kapta a számlálatlan milliókat: (dollárokban számítva, a mi a mi pénzünkben, arany ágióval együtt 2 frt 40 kr.)
Dumány úr az arczomról olvasta le a gondolataimat.
– Ön meg fogja tudni, hogy én se nem raboltam, se nem házasodtam a vagyonomat: még csak az eszemmel sem szereztem azt a Dárius kincsét, a mivel most valósággal rendelkezem. Elmondom az utat és módot, a melyen hozzá jutottam – mások elrettentő példájára, – de senkinek sem tanácsolom, hogy azt utánam csinálja. De nem is hiszem, hogy még egy ilyen történet valaha ismétlődjék, s még egyszer szülessen a világra két olyan rhinoceros idegekkel ellátott ember, a ki ezt keresztülélje, mint a milyenek ennek a szerepvivői valának. Még azt is hozzátehetem, hogy az az ár, a mit én ezért adtam, azokkal a számokban kifejezhető kincsekkel, a miket nyereségül kaptam, soha sincs kifizetve; – hanem valami mással, a mit a mathesis meg nem határoz: – azzal igen.
Ezzel letelepedtünk a theázó asztal mellé. Dumany úr nehány hasáb illatos czédrusfát dobott a kandallóra. – A tűz hangos pattogása s az álló óra méla tiktak ketyegése kisérte az egész elbeszélést. S már most ettől a percztől kezdve nem én irom a regényt, hanem Dumány Kornél úr.
– Mindenek előtt állítsuk helyre az alkotmányszerű jogfolytonosságot, mely szerint a magyar parlament tagjai egymást tegezik.
Egy kupicza mandarin szentesíté az ősi szokást összekoczczintva.
– Szervusz!
– Krisztigott.
– – – Úgy hiszem, hogy nem szükséges előtted körülményesen leirnom a «csepegői» választó-kerület ethnografikai sajátságait. Meg vannak azok örökítve az országgyűlési annálisokban. Nincsenek ugyan ottan csepegőkő barlangok, de vagynak háromezer honfias nyeldeklők, melyeken már sok nemes nedv lecsepegett. Az egész csepegői választó-közönség két kategoriába soroztatik. Az első rendbeliek azok, a kik nagyon sokat isznak, a második sorozatbeliek pedig, a kik még többet isznak. A tótok pálinkát isznak, a svábok sert isznak, a finnugorok bort isznak: az intelligenczia mind a hármat issza; az Isten kiválasztott népe pedig szolgáltatja mind a hármat, a mi még nagyobb eredményre vezet, mint ha inná.
Ha Dante Magyarországon járt volna, okvetlenűl bele került volna a csepegői képviselőválasztás a pokol leirásába.
És a mellett megkivánják a tisztelt választók, hogy hazafias meggyőződésük nyomatékos argumentumokkal megszilárdítassék, a mi curzus szerint variál s a választás napján négy angyalra is fölemelkedik.1)
Vannak szilárd jellemű választók, a kik csak consortiumban en bloc engedik magukat megvásároltatni; vannak ellenben speculativ szellemek, a kik mind a két félnek eladják magukat. A kik pedig a minden eddigelé ismeretes camorristák, brigantik és kleftek elől elnyerik a pálmakoszorut, azok az ugynevezett kortesvezérek.
Nem akarlak untatni azokkal az előzményekkel, a mikkel a magyar hirlapok a választási campagne alatt tele tömik a hazai közönséget. (Jó szerencse, hogy az egész világon senki sem érti a nyelvünket.) Meg lehetsz felőle nyugodva, hogy sem az én korteseim, de az ellenjelölteméi sem hagytak semmi eszközt felhasználatlan, a mi a kívánt diadalra vezet. Én a conservativ-nemzeti-clericalis pártnak a zászlóját lobogtattam, ellenfelem pedig a liberális-pánszláv-reformpárt oltárán áldozott.
Csupán a választási nap óráinak élményeit adom elő.
Délután hat óráig mind a két párt kimerítette leleményességének egész tárházát. A veres tollnak a szavazatait (én voltam a veres toll) a zöld toll szavazatai épen egygyel haladták túl.
«Ezt nem lehet engedni!» kiabálták a kortesvezetők.
«Hol van még egy szavazó? Nézzük a lisztát!»
A liszta még mutatott egy szavazót a szomszéd Bögreszegről: «Tóth Jánost» a gelencsért.
«Hol van Tóth János, a gelencsér, Bögreszegről?»
A bögreszegi biró (a mi hivünk) jelenté alássan, hogy Tóth János a gelencsér czudarul megrágta a szíjat; mert a helyett, hogy eljött volna szavazni, tegnap este elment deszkát árulni Földvárra.
Ez annyit jelent magyarul, hogy «meghalt».
Ez már baj!
Hogy az ördögbe tud valaki meghalni a választás előtti napon?
«Nincs a faluban több Tóth János?»
«Van. De az tyukász. Nincs beirva a lajstromba; mert nem fizet adót. Ellenben itt van: fuvaros minőségben.»
«Ide vele!»
Előhozták a tyukászt: szájába rágták, hogy most rögtön be kell mennie a sátorba Dumány Kornélra szavazni Tóth János, a gelencsér helyett. Úgy is egy házban lakott a megboldogulttal.
Szabadkozott, hogy az lehetetlen, hisz a gelencsér Tóth Jánosnak az a mellék neve, hogy «csorba». Rászakadt az agyagpart egyszer, s kiütötte az első két fogát. A zöld tollasok bizalmi férfiai egyszerre rá fognak ismerni, hogy nem ő a Csorba Tóth János; mert neki mind a harminczkét foga megvan.
«Ha csak ez a baj: itt a kudarczi tilógus, mingyárt kirántja kendnek a két első fogát!»
A tyukász vonakodott a műtéttől. Igértek neki pénzt: egész fel hatszáz forintig.
«Azt a szent kirilájzumát! Két rongy fogért! Verbőczy sem diktál többet 10 forintnál darabjáért. Marad még kendnek harmincz! S azokról jól lesz gondoskodva.»
A tyukász utoljára kötélnek állt s ki hagyta rántani a két első fogát: aztán mehetett bátran a meghalt gelencsér helyett én rám szavazni.
Ezzel egyenlő számra lett emelve a veres és zöld toll szavazatsora.
De még ezzel semmi sincs megnyerve: legfeljebb egy új választás.
«Ezer forintot még egy szavazatért!»
Valaki fölfedezte, hogy van még egy szavazó itt helyben a választási központban: a «Nyakigláb» zsidó. Derék, becsületes szegény ember. A kinek teljes világi életében mikor kalapja volt, akkor csizmája nem volt, s mikor csizmája volt, akkor kalapja nem volt. Hanem azért bejegyzett iparos volt: ablaküveges; a kinek csak akkor van keresete, ha jégeső esik. Hanem azért van egy felesége, meg hét gyermeke. Ez segíthetne mi rajtunk, mi meg ő rajta.
Csak az az egy baj van vele, hogy a szegény Nyakigláb épen haldoklik: az egyik lába már a koporsóban.
Hátha megtenné a mi kedvünkért, hogy még egy kis fél órácskát itt időzzön. Hiszen vár az a Bummelczug.
Odaszaladtak a kortesek a butikjához.
Hiszen régi példabeszéd az a magyaroknál, hogy «úgy húzza halasztja, mint a zsidó a halálát». Hátha ez is tudja halasztani.
Először a feleségét fogták elő. Felvilágosították a szerződés előnyei iránt. Csak egy névnek a kimondása a szavazatszedő bizottság színe előtt, s ezer forintot hágy vele örökségül a családjára.
Akkor a feleség és a hét gyermek rohant a haldokló ágyához. Egész életük boldogsága függ ettől az egy szótól.
A főkortes megmutatta a haldoklónak az ezeres bankót.
Ilyen lehet a paradicsom ajtajának a firhangja!
Szegény már nem tudott neki örülni.
Utoljára a kortesek felkapták a beteg nyoszolyáját négy lábánál fogva (az idő drága, az elnök kitüzte a zárórát) s hozták nagy diadallal a szavazatgyűjtő sátor elé. A feleség ott ment az ágy mellett, s vigasztalta, biztatta a beteget: «csak még egy kicsit!»
Szerencsésen eljutottak vele, cseppentett pontosan a záróra utolsó perczében a bizottság elé.
«Iczig Maykäfer: másnéven Nyakigláb üveges. Nro 1501» hangzott a jegyző szava.
«Kire adja ön a szavazatát?» Kérdé az elnök.
Az üveges nem hallott már semmit. Száraz, hideg keze ott nyugodott a felesége kezében, megtört szemei felfelé fordultak, véglehelletével ezt rebegé:
«Du meine Liebe.»
«Dumány Nellire.» Kiálták az én bizalmi férfiaim. Világosan mondta «Dumány Nellire» (Nellinek neveztek a barátaim.)
Az ellenfél bizalmi férfiai ellenben követelték, hogy világosabban szóljon a szavazó.
De már az nem tette meg ezt a barátságot, mert meg volt halva.
S miután az első szava csakugyan úgy hangzott, hogy «Dumány», a jegyzők beirták a szavazatát az én rovatomba.
Az elnök kihirdette az eredményt, mely szerint Dumány Kornél úr a mai napon alkotmányosan megejtett képviselőválasztásnál 1501 szavazattal az ellenjelölt 1500 szavazata ellenében Csepegő kerület képviselőjének megválasztatott.
Ámde a mandatumnak sarkára taposott az ellenfél petitiója.
Megtámadták az egy halott szavazatát.
A képviselőház kiküldött egy biráskodó tagot, szigorú vizsgálatot tartani.
Az Iczig szavazata megdönthetetlen volt.
Azokkal szemben, a kik azt allegálták, mintha Iczig nem az én nevemet mondta volna, hanem azt hogy «Du meine Liebe» tíz tanu állt elő, a ki kész volt megesküdni rá, hogy először is az üveges nem tudott németül és másodszor oly szilárd karakterü hazafi volt, a kiről fel nem lehet tenni, hogy élete végperczében a Jehovát német szavak kimondásával indítsa méltó haragra.
Ekkor aztán az ellenfél a másik halottba kapaszkodott. Utána jártak a bögreszegi papnál, hogy a választás előtti napon eltemette a Tóth Jánost. De a pap nem tudta, hogy melyik volt a kettő közül: a gelencsér-e, vagy a tyukász. (A tyukászt elküldtük hosszú fuvarba Gallicziába.)
Ekkor elrendelte a vármegye a vizsgáló képviselő felhivására a halott exhumáltatását és agnoscáltatását.
De mire a mixta commissio kijött, akkorra az én embereim úgy eltették láb alól az egész corpus delictit, hogy soha senki sem talált rá többet.
Nem is derült volna ki ez a pia fraus soha, ha egyszer csak mint egy diabolus rotae elő nem ugrik az a falusi borbély, a ki a rám szavazandó Tóth Jánosnak a kritikus órában két ép fogát kivette a pelikánjával. Pedig keményen volt érte fizetve.
Hiszen tudhattuk még Midás király történetéből, hogy borbélyra nem lehet titkot bízni. Csakhogy ez nem a nádasnak beszélte el a titkát, hanem a vizsgáló biróságnak.
Ezzel aztán mindnyájunkat megborotvált a borbély.
A képviselőház azonban e miatt megsemmisítette az én megválasztásomat s én mehettem haza, ezzel a hátamra ragasztott gúnyczímmel: «az egy halott képviselője» zabot hegyezni, vagy újra kezdeni a választási «kutyalagzit».
Hát a ki ezt az episodot ismeri az életemből, az (miként te is czimborám) ilyenforma vázlatot csinál a jellemzésemből:
«Hiú, elkapatott gentry kamasz, a ki keresztül bukott az érettségi vizsgán, annál fogva egyedül a képviselői állásra birván kvalifikáczióval, be hagyja magát ugratni a politikai hajczihőbe a kutyúpajtások által s a hiú ambicziójáért elvesztegeti az őseitől ráhagyott tisztességes birtokát. Ez is sport neki, mint az agár és lóverseny. Egyformán virtusnak tartja a csalást: a turfon, a kártyaasztalnál és a politikában, s aztán átkozza a világot, mikor megtudja, hogy mások még jobban tudnak csalni, mint ő».
Hát ugyebár te is ilyenforma portrait-t vázoltál felőlem?
Lásd pedig én már huszonhat éves koromban doktor medicinae voltam s harmincz éves koromban a hirlapok emlegettek, mint igen keresett speczialistát idegbajokban. Bécsben voltam letelepedve, a hol pedig ugyancsak erős a verseny, s a hazafiúi buzgalom nem tol előre senkit. A legkomolyabb embernek tartott mindenki, még saját magam is.
S erre elég jó okaim voltak.
Az apám mindig buzgó hazafi volt: élénk részt vett a politikai küzdelmekben. A forradalom után be is volt zárva egy időre Olmützben. Az alatt nekem kellett a gazdaságunk után látnom. Nagy kamasz voltam már, abban a korban, a mikor életpályát kellene választani. Tudhatod jól, hogy akkoriban nagyon kevés válogatás volt magyar fiúk számára. Csehül állt a világ idehaza.
Nekem sem tetszett az apám mestersége. Láttam, hogy tönkre megyünk. Mikor visszakerült az öreg az államfogságból, ismét a mi házunk lett az elbúsult hazafiak találkozója. Soha ki nem fogytunk a vendégből, s reggelig eltartott a tanácskozás, természetesen poharak mellett. Én nem vettem azokban részt; a míg az elkeseredett celebritások a lelkesítő dalokat énekelték, én az alatt a magam kis szobájában a német és franczia nyelvtanokat búvárkodtam.
Vadászni sem lehetett, mert puskaengedélyt oly gyanus embereknek, mint az apám, nem osztogattak.
Egy szép napon aztán azt mondtam az apámnak, hogy én valami életpályához akarok kezdeni, a mi kenyeret ád.
– Csak nem akarsz Beczirker lenni?
– Az nem! Hanem orvos.
– Micsoda? Borbély? Felcser! A Dumány család ultimus surculusa doktor! Mingyárt agyonlőlek!
– Hiszen nincsen hozzá puskád.
– Kiátkozlak!
– Ahoz meg nincsen puskaporod. Én se átokra, se áldásra nem adok semmit. Azokat a chemia már mind analyzálta. A Frauenhoffer-vonalak még azt is megmondják, hogy mi van a pokolban. Hát ettől én nem félek. Hanem a mitől félek, az, hogy mi tönkre fogunk menni.
Ez nagyon érzékeny oldala volt az öregnek. Felpattant, leszamarazott.
Én aztán megmutattam neki a távolléte alatt vezetett számadásaimat, a mik nagyon kedvezőtlen arányokat mutattak ki a bevételeink és a kiadásaink között. Látni sem akarta ezt a fertelmes dolgot.
– Ne legyen neked semmi aggságod! Ha momentán egy kicsit meg is van rigázva a gazdaságunk: majd regresszirozni fogjuk magunkat.
«Regresszirozni!» Ez az igazi magyar szó. Ha ezt a szót a tudós társaság ki próbálná irtani a magyar szótárból, lebontanák a hazafiak az akadémia palotáját!
– Itt van Dienes bátyád, ne félj lurkó! Nyolcvanhét esztendő nyomja már a vállát. Isten nyugtassa meg. Felveti a pénz! Ha meghal, mindene ránk marad. Legközelebbi agnátusai mi vagyunk. Azzal egyszerre regresszirozva leszünk. Jobb lenne, ha azt kultiválnád. Az öreget kultiválnod kellene. Oda kellene hozzá menned. Azt doktorolnád!
Én azonban erre sem álltam rá. Felvilágosítottam róla az öregemet, hogy nem bizonyos az a virtualitás. Az ősiség el van törülve, mindenki annak testálhatja a saját vagyonát, a kinek akarja.
– Épen ezért kellene kultiválnod az öreget. Én nem adhatok neked egy garast sem, hogy nekem doktorságot tanulj. Eredj, kérj a Dienes bátyádtól. Ha ő ád, akkor beleegyezem.
– Már voltam nála és adott is.
– Mit? Mennyit?
– A mennyivel az egész cursus alatt beérem.
– Akkor hát ne mondd, hogy schmutzigoskodom. Én is kiszurok – huszon – husz forintot.
Nem mondta meg az öreg, hogy mennyi időtartamra? Egy hónapra-e, vagy egy esztendőre?
Az első hónapnál többször nem is vettem azt igénybe. Azontúl szereztem a mennyi kellett, franczia leczkeadással.
Hogy pedig az öreg Dienes bácsitól mit kaptam, azt majd mingyárt elmondom.
Dienes volt a neve; de minden ismerőse úgy hítta, hogy «Diogenes.»
De még túltett classicus mintaképén, a régi cynicus philosophuson.
Nem volt már olyan vén ember a vármegyében, a ki visszaemlékezett volna arra, hogy azt a dókát újnak látta, a miben az öreg minden reggel panyókára vetve, végig járta az utczát, a házától a templomajtóig. Be nem ment a templomba, csak ott végezte az ájtatosságát a templom küszöbén, a hol a többi koldusok. Onnan ment a közkuthoz, tele merítette a korsóját s vitte haza. Semmiféle cselédet nem tartott. Félt, hogy meggyilkolják. Mind a két csizmaszárába egy töltött pisztoly volt dugva. Főtt ételt soha sem evett; de még kenyeret sem. Azt hitte, hogy megmérgezik. Azért elég változatos menűje volt: burgonya, dió, kerek répa. A gulyájából beállított egy tehenet az istállójába, de annak mindig ő maga adott szénát, kiválogatva szálankint, nehogy valami mérges szironták-levél közétévedjen, a mi a tejet megmérgezi. Azt a tehenet minden reggel, este ő maga fejte meg. Csinált turót, meg vajat. Ez volt a fényűzése. A vizet, a mit a kútból hozott, előbb üstben felforralta, úgy hűtötte ki, hogy a bacillusokat kiölje belőle. Ujságot sem olvasott mást, mint a mit a falubeli plébánostól kapott kölcsön, a tót nyelven szerkesztett Narodné Novinét; de azt is előbb parázs fölé hintett fenyőmagon megfüstölé, no nem a tartalma miatt, hanem hogy netaláni miasmák spóráit távol tartsa magától.
Minden birtoka árendába volt adva: az évi haszonbért csak arany- és ezüstpénzben fogadta el s azt egy hatalmas régi vasládába elzárta. Executio útján százasok is jutottak a birtokába, azokat üres nádszálakba összesodorgatva dugdosta el. Kölcsön nem adta a pénzét senkinek: még a takarékpénztárnak sem volt előtte hitele; ajándékozni pedig hite és meggyőződése tiltá.
Mi volt hát az, a mit én nekem ajándékozott s a mire az apám előtt hivatkoztam?
Hát épen az ő dicsőséges példája.
Hát ha egy «tót királyság» jövedelme mellett lehet sült burgonya, vaj és dió élvezésével nyolczvanhét esztendeig elélni, mért ne lehetne én nekem ugyanazon életrend mellett nyolcz tanfolyamon keresztül átvergődnöm?
Azonban az igazság végett meg kell jegyeznem, hogy erre a diogenesi életmódra csak az elején voltam rászorulva, később tudtam annyit keresni, hogy tisztességesen megélhettem.
Diplomás orvos voltam már, mikor az atyám meghalt.
A temetést nyomban követte a csőd.
Nagyon jó ember volt szegény! Nem tudott a jó barátainak valami szivességet megtagadni: például egy váltó aláirását. Mert a mostani magyarok eként tartják fenn azt a hajdani daliás, jó szokást, miszerint a fegyvertársak a csatában egymáshoz kötözték magukat lánczczal, s ha egyikük elesett, a másik is kötelezve volt vele magát eltemettetni. Ezt pótolja most a váltó. Minden igaz levente megkivánja, hogy ha már ő neki meg kell halni, hát egykét jó pajtását is temessék el vele együtt.
Ért-e valaha véget az a csődper? nem tudom.
Én egészen megszoktam a bécsi életet s nem voltak többé magyar fájdalmaim.
Az orvosi hivatás ugyan, fiatal kezdőnél sok fáradsággal jár, de a mihez az embernek kedve van, annak a terhét nem érzi. Nobel passióim nem voltak, megéltem a keresményemből.
Még az alkotmányos korszak helyreállása sem csábított a hazámba vissza. A bécsi ismerős körökben általános volt az a nézet, hogy nem lesz ez tartós: a magyarok majd tesznek megint valami genialis dolgot, hogy elveszítsék, a mit már a kezükben tartanak.
Néha, mint specialistát, Magyarországra is meghivtak valami úri beteghez. Jó honorariumot szoktak adni; hanem azért örültem, ha visszaszabadulhattam a végeszakadatlan ebédekből és vacsorákból az én megszokott bécsi bajtársaim körébe, a kik a Wandelnál a stammasztal mellett vacsorálnak, kiki a maga pénzére: egy «Pfiff» bor mellett dobzódva.
Egyszer megint kapok egy pénzes levelet. Rettenetesen össze-vissza volt pecsételve, a legkomiszabb spanyolviaszkkal, a minőt csak valaha, már használt levélborítékokról, takarékos kezek leolvasztottak.
Elbámultam, midőn a kőpor alól kiásott sorok végén Diogenes bátyám aláirását láttam meg, mellékelve hozzá egy fakó százforintos, a mi már régen kiment a forgalomból, s melyen jól ki lehetett venni, hogy sok ideig volt összegöngyölitve.
Mit akarhat az öreg, hogy igy dobálózik a százforintossal?
Ilyenformán irt:
«Édes doktor uramöcsém.»
«Tudván azt, hogy doktorok egy lépést sem tesznek ingyen, itt küldök uramöcsémnek száz forintokat, azzal a kéréssel, hogy ne sajnáljon engem nehány napra szegény házamnál meglátogatni.»
Én rögtön bepakoltam a száz forintját egy boritékba, ilyesforma izenetet mellékelve hozzá:
«Kedves urambátyám.»
«Én száz forintért az itteni patienseimet itt nem hagyom; hanem ha én rám, mint orvosra van szüksége kedves urambátyámnak, úgy tudassa azt velem, minden pénzmelléklet nélkül. Azon esetben rokoni kötelességemnek tartom kedves urambátyámnak orvosi tanácsadásommal haladéktalanul szolgálatára lenni.»
Postafordultával megjött a válasz e levelemre.
Igenis: orvosi tanácsadás végett hivat az öreg.
Azonnal siettem hozzá utazni. Még akkor vasut nem volt azon a tájon. Bérkocsit kellett fogadnom odáig.
Tiz éve mult, hogy az öreget utoljára láttam; akkor volt nyolczvanöt esztendős; tehát azóta lett kilenczvenöt. Ritka időkor!
Senki sem él már azok közül, a kik vele egyvivásu emberek voltak. Látott gyermekeket vén emberekké, kis leányokat vén asszonyokká lenni. Látta őket sorban elmenni a temetőbe.
Nevetséges gondolat, hogy én, a harmincz esztendős ficzkó, adjak most orvosi tanácsot annak az embernek, a ki kilenczven esztendeig tudott élni orvos nélkül.
Még előttem állt az alakja, a hogy tiz év előtt láttam.
Olyan egyenesen járt, mint egy granátos. A botot a hátratett kezében hordta, nem használta támaszkodásra. Sűrü, tömött fehér haja penészzöldbe játszott s a háta közepét verte, övig lelógó szakálla meg olyan volt, mint a kender. Mindennap begyalogolt a városba télen-nyáron, hozzá igazítani a klepsidráját a toronyórához. Szemüveg nélkül olvasott és szemzette a reine claudeokat. «Akarok én még ennek a gyümölcséből enni.» Evett is belőle. Nyáron gyümölcs járta répa helyett.
Tudtam már a jó szokást. A vendégnek a korcsmában kell hagyni a kocsiját cselédestől: ott rendelheti meg magának az ebédet. A kastély udvarára kocsival behajtani nem lehet. Nagyobb igazság kedvéért akkora ló-sóska nőtt a kapujában, hogy azon dolog volna átgázolni. Hanem a kertajtón keresztül be lehet járni. Van egy vén kertész, a ki egyuttal mindenes: az beereszti az embert.
Most is épen ott találtam az öreget a kertjében, mint tiz év előtti látogatásomnál. Ójtogatott. Már ezuttal nem gyümölcsfákat, hanem csak rózsákat. Ez volt az egyedüli szenvedélye: a rózsa. Erre nem sajnálta a pénzt. S tudta valamennyinek a nevét és származását.
Mikor tiz év után ujra meglátott, egyszerre rám ismert.
– Hozott Isten, Nelli öcsém. Hisz te most is a régi gyerek vagy!
Mindig simára volt borotválva az arczom; nem kellett nekem bajusz. Hiu voltam erre a különösségemre, nem tagadom.
– De urambátyám is a régi legény még, mondhatom.
Hát ez is igaz volt. Épen úgy keresztül-kasul volt barázdálva az arcza ránczokkal most is, mint tiz év előtt.
Nagyon megbecsült: leültetett egy rózsalugasban a padra.
– A szobámban nagy rendetlenség van: oda nem vihetlek be.
Nyugtalanul tekintgetett a vén kertésze felé, a ki épen egy csomó sárgarépát hozott üstökénél fogva.
Kitaláltam az arczából, hogy mi a baja.
– Ebéd után vagyok, urambátyám. Siettem őt megnyugtatni.
Erre mingyárt megkönnyebbült.
– Hát miben lehetek szolgálatjára urambátyám? Mi baját érzi?
– Nincs én nekem más bajom, mint az, hogy meg kell halnom. Még pedig rövid időn. Csak egy esztendőm van hátra.
Hypochondria lepte volna meg az öreget?
Elővettem az orvosi diagnosis fogásait.
– Sohse kopogtasd az én bordáimat; ne hallgatózz a szivverésem után: a pulsusom se tapogasd. Nincs az én zsigereimben semmi hiba, a pupilláimat se vizitáld. Bolond se vagyok. Más dolog van.
Csakugyan nem találtam még olyan ép organismust sehol, mint annál a kilenczvenöt esztendős embernél. Nem volt ennél se asthma, se hypertrophia. Még az excema senile se bántotta a nyakát.
– Hát tudod öcsém, úgy van az én állapotom, hogy kilenczvenöt esztendő huzza lefelé a fejemet. De ennek még oda se néznék. Volt én nekem egy juhászom, a ki száztiz esztendeig élt. Hanem hát meg van izenve: tudod? Ezelőtt három esztendővel, pontban a születésem napján megjelent az álmomban szent Nepomuczénus János, s azt mondta: «Dionysius! Tudd meg, hogy még három esztendőd van élni.» Esztendőre rá, ugyanazon a szent napon megint megjelent előttem s azt mondá: «Dinikém! Nem tehetek róla: de meg kell neked mondanom, hogy már csak két esztendeig jársz a földön.» Az idén ismét ugyanazon a napon megint oda jött hozzám, megcsóválta a fején azt a négyszögletü süvegét, s azt mondá: «Dénes! Dénes! Bizony el kell neked patkolnod egy esztendő mulva.»
Boszus lettem.
– Édes urambátyám! Ha szent Nepomuczénus a baja, akkor papot hivasson; ne doktort. A kolerából ki tudom rántani: de a szentek kezéből ki nem tudom szabaditani; mert azt én nem tanultam.
– Ejnye de szeretem, hogy ilyen gorombán beszélsz velem! Hát hiszen nem is azért hittalak én ide, hogy én nekem az életemet megnyujtsd. Nem alkuszom én a halállal.
– Hát akkor miért hitt ide?
– Majd mindgyárt elmondom. Hát tudod; te vagy a familiánkból az az egyetlen ember, a ki az eszével pénzt szerez. Mert még a hány eszes ember volt a Dumányiak között, az mind arra használta az eszét, hogy a vagyonát elverje vele. Aztán meg az is furcsa ám nagyon, hogy mikor én te neked egy száz forintos bankót elküldök, te azt nekem posta fordultával visszaküldöd. Hazajáró lelkekben mindig hittem; de hazajáró száz forintos bankókban soha sem hittem. Fiókszámra áll a ládámban az atyafiságom kvétáncziája, mikor még olyan bolond voltam, hogy a pénzt kölcsön adtam. Soh’ se hozta azt nekem vissza egy se. Hát én arra határoztam el magamat, hogy te neked testálom minden fekvő és ingó vagyonomat. Ezért hittalak magamhoz.
Ekkor aztán felkeltem az öreg mellől a padról; egész sértődött kedélylyel.
– Kedves bátyám! Erről meg már épen nem lehet velem beszélni. Én egy rokonom halálára nem spekulálok. Még a szegény apám örökségeért sem zaklatom azokat az urakat, a kik rajta ülnek. Én élek tisztességesen a fáradságom után s nem vágyom gazdagságra.
– Tudom. Tudom. Hisz ezt szeretem épen benned, hogy te nem imádkozol a halálomért. De hát, hogy egészen bizonyos legyek felőled, én azt akarom, hogy még az én életemben, most mingyárt vedd át az egész birtokomat, így a hogy áll: a kastélyomat. Mindent!
Én nagyon furcsán tekinthettem körül, mert az öreg el kezdett nevetni: a száz redő az arczán mind részt vett a nevetségben. Azt hitte, hogy el akarok szaladni, mert megfogott.
– No csak ülj le ide mellém. Hallgasd tovább. Hiszen nem azt akarom én, hogy «így» lakjál ebben a piszokban s ebédelj velem együtt sült burgonyát, meg főtt almát. Sőt épen ellenkezőleg.
Kiváncsi voltam rá, hogy mi lehet ennek az ellenkezője?
– Hát, tudod doktor öcsécském, hogy én már igen sok esztendő óta úgy élek, mint a hajdani remeték az erdőben. Se főtt, se sült ételt, a mit más keze készített, nem ettem már régen; mert attól féltem, hogy megmérgeznek, a kik az örökségre ácsingóznak. De most már tudom, hogy egy esztendő mulva meg kell halnom. S ez nekem nagy megnyugvás. Mert már most nem kell mindennap rettegnem, hogy «holnap» jön el a halálom. Van egy egész esztendőm. Hát ez alatt az egy esztendő alatt szeretnék igazán «laute» élni. Kedvem szerint: a hogy csak a testem megkivánja. Jó pecsenyéket enném! Meg turós lepényt! Bort is innám! Ha visszaemlékezem rá! Az 1809-iki diaetán, mikor juratus voltam a personalis mellett: a mi bor megmaradt az asztalnál, az mind nekünk jutott juratusoknak. Ej de jó volt!
– Kedves urambátyám! szóltam közbe. Nem lesz ez jó.
– No csak ne szólj semmit! Tudom, hogy azt akarod mondani, hogy ez nem egészséges dolog: nem az én gyomromnak való már. De hát azért volnál te itt. Nem csak örökösöm lennél, hanem házi orvosom is. Azt nem teszem, hogy szakácsnét fogadjak a házhoz s azzal főzessek magamnak. Ismerem a kutyatermészetemet. Fél esztendő mulva én azt feleségül venném, s aztán rá hagynám mindenemet. Hanem azt akarom, hogy te jőjj ide. Foglald el az egész kastélyt: nekem csak a mostani kis szobámat hagyd meg, a mibe már beleáporodtam, az én ócska retyemutyáimmal. Aztán hozz a házhoz szép fiatal feleséget: olyat, a ki énekel és muzsikál. Annak lesznek szép szobaleányai; azoknak az orczáját én nekem majd jól esik megcsipkedni: a szép asszonykának meg mindennap kezet csókolni. Azt a szép fehér puha kezét. Aztán hallani egy kis zsémbelést a háznál. Megkérdeznék tőlem, hogy mit főzzenek délre az én számomra? te határoznád meg, hogy mi nem árt meg? vigyáznál rá, hogy ne igyam, ne egyem tul az elégségesen. Aztán délutánonkint nyitott ablak mellett szundikálhatnék, a mit most nem merek tenni Az volna nekem a szép átmenetel ebből az ócska világból a mennyországba.
Az öreg egészen belemelegedett a rögeszméjébe.
– Lásd ad vocem «mennyország», én most a templomba sem tudok járni, odakinn imádkozom a lépcsőn a vak koldusok sorában. Miért nem? Hát azért, mert most csak egy buta vén plébános van itt, a ki nem tud, csak tótul prédikálni. Olyankor persze tele van a templom. Irtóztató parasztbüz van odabenn, a mitől én megfulladok. De ha te idejönnél, bizonyosan magyar feleséget hoznál a házhoz, annak a kedvéért magyar káplánt küldene ide a püspök, az magyarul prédikálna s olyankor üres volna a templom, mert a hanáknak a füle a magyar szót be nem veszi. Mi magunk volnánk a templomban hárman! Hát ha még egyszer keresztelő is lenne a templomban? Te! Én lennék a keresztapa! Ha én azt megérhetném!
Én ezekből a beszédekből orvosi hidegvérrel állítottam össze a diagnosist. Vallásos rajongásból eredő hallucinatió, ascetai életmód szülte idiosyncrasia, allotriophagiai tünetekkel, öregségi nymphomania, hypochondriacus képzelődés. Ezek többnyire mind együtt járnak.
Helyeselni a szándékolt életrend változtatást egy orvostól qualifikált gyilkosság volna. Mindenek előtt meg kell nyernem a bizalmát, hogy megfogadja a tanácsomat.
Megöleltem az öreget.
– Nagyon meg vagyok hatva, édes urambátyám, attól a szives részvéttől, a melylyel engem megtisztel. Nagyon örülök, hogy meghivásának engedelmeskedtem, s örökre hálásan fogok visszaemlékezni az irántam mutatott nagy jó voltára. Hanem én ezt a fényes ajánlatot nem fogadom el. Én magamnak életpályát választottam, a melyet szeretek: azon szereztem magamnak öntehetségem által olyan állást, a mire büszke vagyok s a miből uri módon élek. S azon a pályán van előmenetel. Magas példák vannak előttem, a kiknek nyomdokait követem. S ezt a pályát nem lehet félbeszakítani; ezen folyvást tanulni és gyakorolni kell. Nekem ez az életem. Földesurrá lenni annyi volna rám nézve, mint eltemetni magamat.
Az öreg ravaszul mosolygott. Azt hitte, hogy ő az orvos, én vagyok a beteg, az ő dolga engem kigyógyítani.
– Hallod-e édes doktor öcsém, most elmondok neked valamit, a mit senki sem tud rajtam kívül. Ugyebár, mikor ezt az ócska kastélyt meglátja valaki az országutról, vedlett vakolatu falaival, fakó salugádereivel, hát azt gondolja magában, hogy no hiszen nevezetes tót rezidenczia lehet ez még belül. Pedig hát nem úgy van. Ha valaki az atyafiság közül látogatóba jön hozzám, azt abba a szobába vezetem, a melyben magam lakom. Ott nincsen egyéb, mint rongyos székek, toldott lábu asztal, almáriom, medvebőrrel letakart ágy, bunda és sajtszag. Vendégszoba nálam nincs. Örül a látogató, mikor ismét lélekzetet vehet odakinn. Pedig azon az én piszkos szobámon tul következik egyik muzeum a másik után. A hogy mondom megannyi muzeum. Az egyikben régi, csodálatosan faragott butorok, kirakva gyöngyházzal, elefántcsonttal, préselt, aranyozott bőrszékek Ulászló király idejéből; a másikban korsók, tálak, egész fazekas műhely, mind a régi századokból, a harmadikban egész fegyvertár, pánczélok, paizsok, nyergek, a negyedikben régi öltözetek, himzések, szőnyegek, egy szoba teleaggatva furcsánál furcsább festésekkel; végre egy egész könyvtár, a stukaturig rakva ócska pandektákkal, akkora kapcsos könyvek, hogy két kézzel kell őket felnyítni. Ez az én apámnak a gyüjteménye. Az én apámat (Isten nyugtassa meg szegényt) a míg élt, a legnagyobb zsugorinak tartotta minden ember. Magam is annak hittem. Az utolsó pénz, a mit láttam tőle, az az utravaló volt, a mivel a pozsonyi diétára eleresztett juratusnak: tizenhat darab régi két garasos. Azontul soha se kaptam tőle semmit. Husz esztendeig voltam kanczellista a vármegyénél. Ott tanultam meg a frugalis életet.
Azért is nem házasodtam meg soha. Magamnak sem volt mit ennem. Őszbe csavarodott már a hajam, mikor az öregem elköltözött ez árnyékvilágból. Minden ember azt hitte, én magam is, hogy ilyen szükmarku mód mellett rengeteg pénzeket kellett az apámnak élére verni. Nagy volt a csalódás. Nem maradt annak még temetési költségre való sem a pénztárában. Hanem volt neki hét szobája tele régiségekkel. Ezekre költötte minden jövedelmét. A rendesen vezetett számadásaiból kitünt, hogy azok egy egész kincset képviselnek. Szakértők, a kik idejöttek a hagyatékot felbecsülni, olyan összeget róttak fel, hogy magára az örökségi illetékre nem volt elég az egész jószág évi jövedelme. S a mellett az öreg aként intézkedett a végrendeletében, hogy mind ennek a ritkaságok tárházának együtt kell maradni az örököse kezében, s ha az csak egy darabot is elidegenitene belőle, szálljon az egész gyüjtemény a pesti muzeumra. Tehát én, a reménylett százezrek helyett kaptam egy fizetéstelen hivatalt: muzeumi custossá lettem. Ekkor adtam magam a vegetarianusságra. A míg kanczellista voltam, havi harmincz forint fizetéssel: egy héten egyszer csak jól tudtam lakni; de a mint ebbe a nagy bolond dominiumba beleültem, akkor tudtam csak meg, hogy mi az a koplalás? Porczellántál volt itt elég; de egy kanál liszt nem volt beletenni való. Később aztán hozzá szoktam: belegyakoroltam magamat. Hanem a muzeumomat nem mutattam meg senkinek: az én régiségeimen ne legeltesse senki a szemeit. Te vagy az első, a ki ma meglátod. Gyere be, nézd végig. Meg fogsz győződni felőle, hogy van itt olyan tudós embernek való mulatság, a min elstudérozhat egy álló esztendeig. Hozz ide még két-három doktor kollégádat; fogadom, hogy mind itt ragadnak. A ki egyet azok közül az ócska kapcsos könyvek közül felnyit, az meg van fogva. Van ott még ördögidéző könyv is. Én nem néztem bele, mert én babonás vagyok; de te «Frájgászt» vagy: tudom. S ez mind a tied lesz!
Most már csak kénytelen volt az öreg bevezetni a lakószobájába.
Sajátszerű ősi kastély volt az az ő rezidencziája. Még a mazúrok uralkodása alatt épült, Albert idejében. Bástyaszerű falak faragott kövekből, az ablakokon kidülő vasrostélyok. Az épület főajtaja, a lépcsőházzal együtt be volt falazva. A közepén volt egy emelet, két szárnya földszintes; hanem a hátulsó oldalán volt egy torony. Ez idő szerint csak ezen a tornyon keresztül volt bejárás. Egy keményen megvasalt tölgyfaajtó zárta el e bejáratot, melynek a kulcsát az öreg mindig magával hordta. Mikor a Zrinyi dolmányának a hosszú lebernyegét visszahajtotta, hogy a kulcsot elővegye, megláttam a csizmaszára mellé dugott pisztoly agyát. Észrevette. «Hja öcsém, itt vigyázni kell az embernek magára. Janotyik2) ivadékai még nem vesztek ki. Embert nem tarthatok a házamban, a ki megvédelmezzen: mert az öl meg; kutyát meg két okból nem tartok: először, mert harap, másodszor, mert eszik. Hát csak magamnak kell magamat őriznem.»
Segíteni akartam neki a nehéz zár felnyitásánál.
– Hagyd el öcsém. A ki nem tudja ennek a zárnak a fortélyát, forgathatja az benne a kulcsot előre is hátra is: akár napestig.
Az volt a tudomány, hogy mikor kell a kulcsforgatással megállni.
Ugyanazon módon megint be is zárta hátunk mögött az ajtót.
Abban a szűk toronyszobában lakott az öreg. Régi időkben az volt a toronyőr lakása.
A butorzatát már leírta maga. Csak két tárgy volt, a miről nem tett említést. Egy roppant nagy vasláda, hármas rejtek-lakattal, aztán meg egy nagy pipatartó, tele mindenféle pipákkal. Azoknak hosszú ostorménfa száraik voltak.
– Szokott dohányozni urambátyám?
– Soha.
– Hát akkor minek ez a sok pipa a szobájában?
– Majd megmondom, ha visszakerülök ide.
Azután egy csomó kulcsot vett le a fogasról, s a kulcsok legkisebbikével felnyitott egy szűk oldalajtót. A főajtó, mely a folyosóra vezethetett, látható módon be volt falazva. Az oldalajtón át egyenesen a nagy tornáczba lehetett átmenni, a hol már elkezdődött a kincses ház.
Ennek a drágaságai ugyan még csak kövek voltak; de olyan kövek, a mik a szaktudóst, mint a mágnes a vasat, úgy magukhoz vonzák; történelem előtti kultura és luxus.
S innen azután két terem nyilt egymásból, s azokból több oldalszoba.
Tele volt mind valamennyi a mult idők remekeivel és ereklyéivel.
Diogenes bátyám maga volt az eleven catalogus. Rávezette a figyelmemet a legritkább műdarabokra. Megtudta mondani, melyik minő korból való: s ki volt a mestere? Csak hogy az idegen neveket úgy ejté ki, a hogy írva voltak, magyar olvasás mód szerint: «Zsàn Guzsón» neki Jéán Góújon volt, «Zsül Romén» pedig Júlesz Rómáin; a hogy az apja tárgyjegyzékéből bemagolta.
Azt is meg tudta mondani, hogy minő árakat adott az apja egy-egy műremekért: hogy vett egy cseréptálat, a mi csak mázas fayence, de Luca della Robbiatól való; meg egy flandriai szőnyeget? s hogy azokért milyen mesés árakat kinált már egy Rothschild Alfonz báró, meg egy Pourtalés gróf? de nem adta oda semmi kincsért.
Veszedelmes levegő volt ezekben a szobákban. A soha nem szellőztetett régiségkabinetek sajátszerű doha, a mit a molyvédő arsenicum és kámfor már a falakba is beitatott, az az előkelő bűz, a mi az ócska pandektákból illan. De nem ez volt a legveszedelmesebb, hanem az a szellem, a mi azokban a szobákban kisért. A sok mindenféle fajtái között az őrültségnek ez a souverain dæmon, a régészeti mánia. A kit ez megkap, az el van neki adva holta napjáig. – Ezek a sisakos vasemberek, ezek a faragott bálványok, mind azt beszélték: «Ahá! Itt van már megint egy uj ember, a ki a mienk lesz!» A bezárt könyvek így kinálkoztak: «nyiss fel csak! Csak egy sort olvass el. Abban az van írva, hogy te neked itt kell maradnod. Bezárkózol velünk, elmaradsz a világtól, a hogy az első, meg a második tette. Te is itt vénülsz meg, a hogy azok. Elfelejted, hogy van élet odakinn. Nem gondolsz a jelenkorral. Nem kell aztán se dicsőség, se szerelem! Étel, ital nem jut eszedbe. Futsz a jó czimborák s a szép asszonyok elől. Mi leszünk a szeretőid! Nem törődöl a hazával, a politikával, a szabadsággal, szereted a börtönödet; nem érdekel a jelenkor, nem a csodatalálmányok. Visszateremted a régi világot álmodban, s ez az álom mi vagyunk, kőben, fában, érczben, szövetben, pergamenben megvalósulva.»
Nem jó itten sokáig időzni!
Azt mondtam az öregnek, hogy daczára a nagyon érdekes tárgyaknak, jobb ezeket a szobákat magukra hagyni; a levegő arsenicumszaggal van tele.
Az arsenicum megdöbbenté az öreget. Rövidebbre szabatta vele a magyarázgatást. Felváltotta azonban azt egy jól alkalmazott expectoratiója a nemesi büszkeségnek.
– No lásd öcsém; ha te egyszer ezeket a termeket megnyitod a világi társaság előtt, hát egyszerre levágod ám vele valamennyi szomszédban lakó mágnásokat. Mert pompás palotát építhet akárki, a kinek pénze van: lovat, hintót tarthat; lakomákat csaphat, tele rakhatja az asztalát ezüsttálakkal, tortákkal, sültekkel, de ezt az ősi pompát, ezt az ereklyegyűjteményt, a mit itt látsz, nem veheti meg semmi kincsen. Ha te egyszer idehivod a statutióra a Bisztriczay bárókat, meg a Vernőczi grófokat, hogy fog szemük-szájuk tátva maradni, mikor meglátják, hogy mi lakik az ősi Dumányi kastélyban!