Ugyanaz nap a déjeuner után eszembe jutott, hogy a rózsaszemzéseket fel kell már a háncs alul bontani, s a hol a szem meg nem eredt, azt ujra beójtani.
– Tanítson ön meg engem rózsákat beszemezni, szólt hozzám Flamma grófnő.
Nagyon örültem rajta, hogy ilyen rurális mulatsághoz támadt kedve. Az bizony egyike a legnemesebb élvezeteknek.
Flamma engedelmet kért rá a nagynénjétől. Azt akadálytalanul megkapta. Majd akkor, a midőn a társaság a vadászlak melletti térségen lawn tennyst fog játszani, vehet tőlem leczkét a horticulturából. Ugy is ügyetlen a lapdázásban. A rózsatelep ott van mindjárt a játékhely szomszédságában. Legalább, ha a lapda odatéved, lesz a ki visszahajigálja.
Tehát én, mikor ketten a rózsahelyen voltunk, elkezdtem magyarázni Flammának: legelőször a vadrózsa alanyon az ójtókéssel egy T alaku duplametszést kell csinálni.
– Vigyázzon ön magára, mondá halkan a grófnő.
Én azt hittem, attól tart, hogy meg vágom a kezemet.
Ő azonban ismétlé a mondást.
– Vigyázzon ön magára: önnel egy rosz tréfát akarnak csinálni.
Rábámultam. Erősen meg voltam lepve.
– Kicsoda?
– Csak magyarázza ön tovább, mit kell azután csinálni a beójtandó galylyal. Ügyelnek ránk a játszóhelyről.
– Azután a nemes galyból kiválasztunk egy jól kifejlett szemet. – Ki akar velem tréfát űzni?
– Ez a szem jó lesz. – Szigfrid.
– Szigfrid. Micsoda tréfát?
– Az az egész titkos házasság, a miben önnek, mint násznagynak kell szerepelni, puszta komédia. A kapuczinus, a ki a szertartást végzi, egy brünni szinész lesz, a neve Seestern.
Kicsi hija, hogy az ujjamba nem vágtam az ójtóág helyett.
– Hisz én nekem Szigfrid esküdött, hogy halálosan szerelmes Cennibe. S őt minden akadály ellenére nőül akarja venni.
– Minek?
– Minek! (No még ilyen furcsa kérdést sem hallottam.)
– Hát aztán mutassa ön, hogyan kell a szemet levágni a galyról?
– Egy paizsforma metszést csinálunk a szem fölött és a két oldalán: igy. – Nekem azt mondta Szigfrid, hogy neki szüksége van a Cenni grófnő hozományára, a mi egy millió forint s a Diodora nagynénjénél van letéve.
– Adja ide a kést, meg az ójtóágat, hadd csinálom meg magam. Cenni nem unokahuga Diodorának: mert az egy fiatalon elhalt szinésznőnek a leánya, a kit Diodora örökbe fogadott s szeszélyből comtessenek czímeztet. Ő bérmálta el a kis lányt «Cenerentola» névre, rövidítve «Cenni». De az igazi neve «Klára». Ő neki semmi hozománya nincsen, azon a kelengyén kivül, a mit Diodora ád vele, ha férjhez veszik. Az az egy milliónyi örökség az enyém. Jól van igy a szem levéve?
– Nem jó; mert a szem gyökér-csirja beleszakadt. Egy keveset a fából is hozzá kell hasítani. – De hát mit akar Szigfrid ezzel a tréfával?
– Ne legyen ön olyan izgatott. A szemzéshez nyugodt vér kell. Mutassa meg hát, hogyan kell a szemet kivágni fás részszel együtt. – Ez a terv. Az esküvő után, azon a napon, a melyen Diodora az idegbajával mozdulatlanul fekszik a szobájában, én pedig mellette őrködöm: a vadászkastélyban víg nászlakomát csapnak. A vége felé a czimborák versenyt isznak, a vőlegény garázda lesz. A menyasszony elirtózik tőle. Kiszakítja magát erővel a kezei közül, s oda menekül a társaság egyetlen józan és lovagias tagjához: önhöz. A vőlegény, mámortól elgyalázva öntudatlan lesz. Önt meghatja a pillanat hevélye: a szép menyasszony kétségbeesése, könyei. Az esküszik a csillagokra, hogy vőlegényét megutálta, gyülöli, nem akar az övé lenni többé. Megvallja, hogy egyedül önt szerette mindig. Ön nem állhat ellent a bűbájnak: erőre kap a szenvedély, a lovagiasság a szivében, s mikor az üldözött mennyasszony már az ablakon akar kiugrani, hogy a tivornya helyéről megmeneküljön, nemeslelküleg oltalma alá veszi. Menedéket kinál neki saját házánál. Kocsija befogva. Elhajtand vele. Azonban az összebeszélt czimborák már ott lesik az utban. Elfogják. Constatálják a menyasszonyrablást. S végül lesz belőle egy óriási nagy hahota. – De kérem: adja ide azt a levágott szemet s mutassa meg, hogyan kell a T betübe beilleszteni.
Ugy reszketett a kezem, hogy nem tudtam semmit megmutatni.
– De hát miért akarják azt tenni?
– Hát hogy legyen egy jó mulatság! Ezt nálunk ugy hiják, hogy «ugratás». Nem vette ön ezt még soha észre? A ki a mi társaságunkba vegyül, azt ugratni kell; kivált ha applombbal, praepotentiával lép fel, ha tetszeleg, ha szerepet játszik. A mint megtudják, hogy mi a vesszőparipája, akkor azon ugratni kell! hopp hopp! Az egyiket ugratják a poharazó asztalnál, a másikat a kártyaasztalnál, harmadikat az udvarlásban, a leánykérésben, a párbajban. Némelyik akkorát ugrik, hogy a nyakát töri. De szépen ugrott, tapsolnak neki. – Önt már ugratták egyszer. A politikában. Az volt a gyönyörű «peace» – az érdekes «run», hopp hopp! Az a képviselőválasztás. Egy lófejjel győztünk. De ez nem elég. Holt versenynek kellett belőle lenni, hogy következzék az akadályverseny: a második választás: hopp hopp! Egyik ugratás a másik után, itt egy sövény, ott egy korlát: hopp hopp! míg az utolsó akadálynál letörik a favorit, az urlovar beleesik fejtetőre a vizárokba. – Hanem interessant volt. – De kérem, ne rágja össze azt az ójtóágat. – Ne fordítsa arczát a játszók felé.
Ide néznek.
Valóban meg kellett az arczomon látszani mindannak, a mi e perczben a lelkemben dúlt: virított rajta a szégyen, a harag, a csalódás.
– De hát miért teszik ezt én velem? Mit vétettem én Szigfridnek? Mi érdeke van neki abban, hogy velem így bánjon?
– No most csavarjuk szép óvatosan azt a hántsot a rózsaág körül. A szemnek ki kell maradni ugy-e? – Mit vétett ön neki? Mi érdeke van benne? Az, hogy kapóra jött neki. Ön azt mondá: nem hiszi, hogy lehessenek emberek, a kik teszik a rosszat, csak azért, mert rossz: a kik fájdalmat, bosszuságot, kinlódó megromlást okoznak más embernek, csak azért, hogy fölötte jót nevessenek. No hát csak maradjon itt a mi társaságunkban: itt majd megtanulja, hogy vannak. Hisz az valami olympi látvány lesz, mikor a «tisztelt hazafi» a «szent elveink előharczosa» rajta kapatik a menyasszonyszöktetésen! Plein airben! Hogy kapkod a mentségek után! Hogy csinál groteszk poseokat. Lesz ott genrefestő is, a ki a fölséges jelenetet leskizzeli s megfesti impressionista tableaunak plein airben.
Az elütött labda odaesett a rózsák közé. Szigfrid odaszaladt érte.
– Nos? Hát megtanítottad neki a rózsaszemzést?
S tett hozzá egy élczes czélzást, a miért az Orpheumból kilöknék az embert.
– Meg. Felelt helyettem Flamma.
Én azt sem tudtam, a földön vagyok-e, vagy a pokolban?
Azt mondtam a grófnőnek, hogy «köszönöm».
Szigfrid nevetett.
– Te köszönöd meg neki, hogy megtanulta? – Capisco! – No gyertek hát lawn tennyst játszani.
S mi mentünk lawn tennyst játszani velük.
Soha sem engedtem magamat indulatrohamok által meglepetni. Meglehet, hogy a temperamentumomban van; de valószinübb, hogy az orvosi pályámon szoktam hozzá. Hirtelen harag, hirtelen ijedség, hirtelen szerelem nem fér hozzám.
Flamma grófnő feltárt titkai visszás érzéseket költöttek bennem. Először az lepett meg kínosan, hogy a legkedvesebb barátom perfid módon csúffá akar tenni; azután meg az, hogy ezt a cselszövényt elárulja előttem annak a barátomnak egy rokona: egy fiatal leány; de ez már nem kínosan lepett meg.
Mi oka van az egyiknek velem rosszul bánni, a másiknak pedig velem jót tenni?
Ezen töröm a fejemet.
Mert én, a hogy ördögöt nem hiszek, ugy őriző angyalt sem hiszek.
«Drága barátom! Vigyázz! Kiált a lapdát felém ütve Szigfrid.»
A lapdát elszalasztottam, hanem a «drága» szót felfogtam.
Ezt az epithetont nekem már más pártvezéreim is adták, s különös tréfás hangsulyozással szokták kiejteni: «drága».
Hát persze, hogy «drága» vagyok nekik!
Ők véres pénzeket izzadnak ki az én választásom alatt; én meg csak ülők és nézem, hogy őket hogyan koppasztják.
Van a magyar társaséletben egy alak, a kit úgy hinak, hogy «Potya»-ur. – Potya ur minden asztalnál ott ül, a hol ingyen traktálnak; utazik a más uri fogatán, végig nézi az operát a más páholyából, vadászik a más területén, a más puskájával, szivartárczáját mindig otthon felejti, kártyázik mutyiba a más helyén, ha veszt, nem fizet, a mit kölcsön kér: azt elfelejti visszaadni; tagsági dijjal holtig adós marad; ellenben minden borkóstolásnál, gyümölcskóstolásnál mint jury-tag szerepel.
No hát a mi Potya ur kicsiben, az vagyok én nagyban.
Mert lehet-e nagyobb potyaságot képzelni, mint azt, hogy egy Bécsből hazakerült doktor megválasztassa magát Magyarországon képviselőnek potyára?
Igaz, hogy Szigfrid már a fölléptetésnél kategorice kijelenté, hogy engem a párt nem enged költekezni; de én nekem már tudnom kellett volna, hogy mik az etiquetteszokások – Chinában? – Ha két chinai összejön az utczán, Csáng meghija Csinget magához ebédre. Csing kimenti magát: nem mehet. Csáng erővel huzza a házába. Csing kézzel-lábbal ellenkezik: nem hagyja magát bevinni. – És ha még is engedni talál Csing az erőltetésnek, s bemegy Csánghoz ebédre, akkor Csáng azt mondja neki: «Te neveletlen tuskó! Hát nem tudod, hogy nekem az illem azt parancsolja, hogy téged ebédre meghívjalak; de teneked meg ugyanazon illem azt parancsolja, hogy azt ne fogadd el.»
S most Potya ur másodszor is megfeledkezik – a chinai etiquette szabályairól!
Mikor a «nagy» lakoma költségeiről van szó, azt mondják neki: «most eredj ki, ez rád nem tartozik» s ő szót fogad és kimegy.
Igazuk van a «tisztelt» barátaimnak, én itt a «drága» barátunk szerepét játszom. – Miserabilis szerep. – No ezt majd helyre üssük.
Legalább tudom, honnan fázom?
De hát azt, hogy honnan égek?
Hát annak mi lélektani nyitját lehet meg találni, hogy egy fiatal, szép grófkisasszony, én előttem, a ki rá nézve teljesen holdbeli ember vagyok, eláruljon egy nevetségessé tételemre kifundált tervet? melyet a rokonai koholtak, melyben a mindennapi uri társaság örömét találná, hogy nekem jőjjön védelmemre, amazokat megszégyenítve?
Hogy eláruljon olyan titkot, mint Cenninek az eredete! Még az igazi nevét is! S hogy végül még azt is tudassa velem, hogy az egy milliós örökség az övé: Flammáé.
Mi oka volt Flammának mind ezt közölni velem, oly ravasz titkolózás mellett?
Csupán a jó szív volna-e az? Semmi más, mint a hogy egy vizbeesett méhnek odanyujt valaki egy szalmaszálat, hogy azon keresztül kimászszon? Miért? Miért mondta ezt el?
Csak annyit tudok, hogy égek tőle.
Most már tisztában voltam magammal, hogy első találkozásom óta a három szép tündérrel, Flamma volt az, a ki iránt rokonszenvet éreztem. Ez a szelid madonna arcz, ez a szép hallgató száj! S milyen szép volt, mikor beszélt!
Én a mint az ozsonnára hívták a társaságot, azt mondtam, hogy köszönöm a szamóczát tejfellel; haza kell sietnem: az alispántól kaptam levelet. Talán megtudom tőle, hogy meddig akar még a tekintetes vármegye a vasládámon ülni. Annálfogva holnap csak délután ismételhetem a látogatásomat.
Eleresztettek.
Talán vissza sem is jöttem volna többet, – ha ahoz a Flamma által beszemzett rózsagalyhoz hozzá nem lett volna kötve valami része az énemnek, a mit úgy hínak, hogy «lélek.»
Másnap korán reggel ott voltam a vármegyeházán az alispánnál.
– Mi hozott öcsém? Szervusz! Tedd le magad!
– Ezuttal egy okos dolog hozott. Jövök bejelenteni, hogy visszalépek a képviselői jelöltségtől.
Erre az én barátom átölelt és ugy megszorongatott, hogy minden csömör kiment a hátamból.
– No barátom, ennél okosabbat nem tehettél volna! Rögtön tudósítom róla a választási elnököt. Addig ülj le.
Nem eresztett el, a mig a levelet meg nem irta és el nem küldte az elnöknek.
– Mondtad már Szigfridnek? kérdezé tőlem.
– Még nem. De gondolom, bele nyugszik ő is.
– De aztán nem hagyod magadat ujra beugratni?
(Már megint «ugratni.»)
– Nincs az a hat bivaly, a kivel kivontassanak a helyemből.
– Becsületszavadra mondod, hogy nem lépsz fel ujból?
– Hát hogy ne?
– Nekem világosan becsületszóra mondd, hogy nem. Kezet rá.
Én aztán becsületszóra és parolázva megfogadtam, hogy nem lépek fel többet.
– No mert hát ebben az esetben én is adok át neked valamit. A pénzösszegeidre vetett zár megszüntetését elrendelő itéletet. A megyénél rég el volt rendezve az ügyed; de az ellenfél megapellálta a királyi táblára. Most onnan is visszajött a felmentő itélet. Itt hever már egy hét óta a fiókomban. De nem akartam addig exhibeáltatni, a mig az uj választás le nem pereg.
– Attól tartottál, édes bátyám ugy-e, hogy a választás alatt füstöt vet a kezemben ez a pénz.
– Mi tagadás benne? Én, ha rajtam állana, a választás idejére minden képviselő candidátust birói sequestrum alá vennék s tutort rendelnék neki.
Azzal felnyitá a Wertheimját, kivette belőle a lepecsételt papirpénz csomagot, s felvágva a boritékot, rám bizta, hogy számláljam meg, annyi-e, a mennyi rá van irva kivül.
Én bizony nem számláltam: az egészet az oldalzsebembe dugtam.
– A szolgabiró veled fog menni a kastélyodba, hogy a vasládáról lemetélje a pecséteket.
– Hogy visszatérjünk az elébbi thémára, kedves bátyám, mondd csak: igazán olyan nagy összegébe került a pártomnak ez az itteni képviselőválasztás?
– Ha authentice meg akarod tudni a számadásokat, fáradj fel az itteni takarékpénztárba, s irasd ki magadnak a főkönyvből, hogy hány és mekkora összegre szóló váltója van a portefeuilleben Szigfrid barátunknak, a többi bajtársak giróival ellátva: attól a dátumtól elkezdve, a mikor legelőször téged Bécsbe felkisért. A summa summarum a te választási periodusod expens-nótája.
– Szigfridnek váltói? kérdezém én elbámulva. Hisz ő nekem azt mondta, hogy ő neki heverő pénzei vannak.
Az alispán kedélyesen döczögtette elő a nevetést.
– Szigfridnek heverő pénzei? Hevernek talán a kártyaasztalon. De ő maga mondhatom, hogy «uszik».
– «Uszik.» Mi az?
– Azt sem tudod? Ne is tanuld meg. Szigfrid barátunknak van igen szép nagyuri dominiuma s igen nagy jövedelme. Csak az az egy baja, hogy nem tart kalendáriumot.
– Kalendáriumot?
– Azt ám. Azt képzeli, hogy az esztendő hat hónapból áll, s kétszer lehet elkölteni az embernek egy évben a jövedelmét. Uszik biz az, de nagyon szépen uszik. Az a reménypart mosolyog feléje, hogy a Diodora nagynénje, a ki nagyon vallásos, tudományos és férfigyülölő hölgy, hovahamarább kolostorba megy fejedelem-asszonynak, s akkor a birtoka reá marad.
Most megint egészen uj világításban tünik fel előttem az egész «Schöne Gegend».
– Ugyan, édes bátyám, mondjad csak: nem fog Szigfrid és a többi párthiveim megneheztelni érte, ha én azokat a váltókat, a mik az én választásom költségeit fedezték, a takarékpénztárnál kifizetem?
– No! Pozirozni fognak, mintha neheztelnének érte; de majd csak megbocsátanak idővel.
– Akkor ezt fogom tenni.
– Hát azzal csak azt fogod bebizonyitani, hogy épen olyan nemesszivü gavallér vagy, mint az apád volt: a ki épen ilyen nagy bolond balek volt, mint te vagy; Isten nyugtassa meg. De most aztán téged is Isten nyugtasson meg! Többször ne ugorj; mert aztán majd uszol. Tanuld meg, hogy mit jelent a két tenyeredben az a két M betü?
– Latinul: Memento Mori.
– Magyarul pedig azt: hogy Markolj magadnak.
No hát nem vagyok már Potya ur. Avanzsiroztam. Lettem «balek». Ez is szép magyar szó.
Ha én akkor csak egy morzsájával is birtam volna a rendes emberi észnek, hát ezek után azt kellett volna tennem, hogy a mint a Szigfrid barátom váltóit a takarékpénztárnál kifizettem, azokat a közös ügyvédünk kezébe adjam, azonkivül ugyanezt felhatalmazva, hogy a névjegyemre adott 20-ezer forintos kölcsönt, törvényes kamatjával együtt bocsássa a grófnak rendelkezésére; magam pedig egy udvarias levélben köszönjem meg Szigfridnek az eddigelé irántam tanusított nagy értékü barátságát, felmentve őt a további fáradozások alul, annak a tudtul adásával, hogy visszaléptem a candidálástól. Egy másik levélben pedig Diodora grófnőt biztositottam volna örök hálám felől. S aztán magam szaladtam volna Helgolandba. Egy ilyen választási campagne után a fürdő nagyon indikálva van.
Igy tettem volna, ha rendes eszü ember lettem volna.
De már nem voltam rendes eszü ember.
Egész pathologico-psychologicus dissertatiot irhatnék annak a fejtegetéséről, hogyan lesz egy hidegvérü, phlegmaticus emberből olyan rövid idő alatt, a mennyibe egy rózsaág beojtása kerül, sangvinicus dühös bolond.
Most már én akartam, hogy játszszuk hát végig ezt a játékot: hadd látom hát, melyikünk ugrik nagyobbat? Kezembe adta egy segítségemre jött angyal a fegyvert; meg kell neki mutatnom, hogy tudom azt használni. Az, a mit nekem Flamma el mondott, már valami titkos szövetség alapját képezte közöttünk. Én ettől fogva az ő lovagja lettem.
Az ő szineit viseltem a sisakomon. Meg kellett tudnom, hogy miért angyal az angyal?
Szinte ugrált a szívem örömében, mikor a szolgabiróval együtt Dumányfalvára kihajtatva, már ott találtam Szigfrid vadászát egy levéllel, melynek boritékára ez volt irva: «ibi: ubi; cito! citissime!» NB. «Doktor» Dumány Kornél urnak.
A levél tartalma ez volt:
«Kedves barátom!»
«Diodora nagynéném veszélyesen beteg. Siess, kérlek! Periculum in mora. Hozd magaddal az elektromagnetikus gépedet! Szigfrid.»
Megmutattam a levelet a szolgabirónak.
A szolgabiró azt mondta: az Istenért siessek azonnal. Ha Diodora grófnőn csodakurát teszek, a vármegyénk bucsujáró helylyé válik az országban, mint egykor a rudnai csodatevő pap idejében. Ő elvégzi itt a dolgát nálam nélkül is s majd hazamegy a saját kocsiján.
Én elfogadtam az ajánlatát s kincstáramból kiválasztottam a szolgabiró számára egy Apafi Mihály fejedelemségéből való zsebórát: a mivel nagyon boldoggá lett téve; azután még egy szép opálos karpereczet dugtam a kabátom belső zsebébe. Ez násznagyi ajándék volt a menyasszony számára. Mikor itt jártak nálam látogatóban: ez az ékszer különösen meg tetszett Cenninek. Emlegessen meg róla. Én egész bona fide akartam venni a násznagyságot.
A rövidebb utat választottam a Szigfrid vadaskertjén át. A vizesésnél várt reám a Mukicza. Ez volt a násznagy társam.
– Ugy várunk már, mint a zsidók a messiást! kiálta elém, s futtában ugrott fel a kocsiba mellém, meg sem hagyta a lovakat állítani.
Ott aztán elhistorizálta, hogy Szigfrid és Cenni már itt vannak a kápolnában a baráttal együtt.
Az erdőnek egy tisztásán, terebélyes bükkfák között állt a kis góth stylü kápolna; előtte egy körülrácsozott feszület. Ide érve magunk leszálltunk a kocsiról, én a kocsisomnak utasitásul adtam, hogy hajtson a vadászkastélyhoz és ki ne fogjon, hanem maradjon a bejárat előtt.
Aztán a collegámmal gyalog mentünk az ösvényen a kápolnáig.
Az ajtóban várt a sekrestyés egy minisztrans diákkal; közeledtünkre meghuzták a kápolna csengetyüjét s röviden beharangoztak.
Mikor beléptünk a kápolna ajtaján, Szigfrid jött elém s megszorítva a kezemet, indulattól áthatott hangon rebegé hálás köszönetét, hogy őt életének e forduló pontján el nem hagytam.
Én hasonló őszinte jó indulattal biztosítám őt a felől, hogy barátságom iránta ezentul is törhetlen marad.
Akkor aztán a menyasszonya elé vezetett.
Cenni a sekrestye ajtó mellé volt elbujva. Vadgalambszin uti öltöny volt rajta, nyitott tunikával; egy myrtusz és narancsvirág koszoru a fején, fátyollal leborítva, jelzé a menyasszonyságot.
Láttomra eltakarta az arczát mind a két kezével, s igen jól adta a kétségbeesett szemérmet.
– Oh Istenem! Minő lépésre hagytam magamat rábeszéltetni? Engedjen elfutnom: suttogá Szigfridhez.
De Szigfrid gyöngéden vissza tartá. Elmondá szép ihlettséggel, hogy ime tanui az oltárképen levő szentek igaz szerelmének; de a mi több, mi is tanui vagyunk: én és Mukicza báró, s eként nagy biztatással rá vette, hogy járuljon a gyónószékhez, melynek rácsos rekeszében már benn ült a szerzetes. A derék páter Paphnutius! Szakálltalan voltát tekintve, nem kapuczinus volt, hanem ligurianus. Az is jó.
Tehát gyónóczédulát is kapott Cenni, a minek meg kell előzni az esküvőt.
Szigfrid előállított bennünket, Mukicza báróval, mint násznagyokat. Paphnutius páter az áldás jegyét billenté felénk merev öt ujjával.
De bizony azután volt még két cziczomás nyoszólyólány is: a kik, a kezeiken megfeszülő fehér keztyükről itélve, kertészleányok lehettek. Azokat mi «nagysám»-nak czimeztük. Válaszuk szemérmes mosolygás volt, valószinüleg csak tótul tudtak.
Én, hogy hivatalos feladatomnak hiven megfeleljek, előleges értekezletet tartottam a szent atyával: megkérdeztem, hogy kezében van-e a vőlegénynek és a menyasszonynak a keresztelő levele? Hát a püspöki dispensatio? És a dimissoriale? Mindenre megnyugtatólag felelt. A gyámi beleegyezés hiányzott; de ez a római katholikusoknál nem lényeges.
E szerint semmi sem állván utjában a szertartásnak: a gyürük kicseréltettek; páter Paphnutius tartott egy kenetteljes beszédet németül, azután letérdepeltette a vőlegényt és a menyasszonyt; elmondatá velük az esküvési formulát, összeköté a cordájával a kezeiket s megáldá őket.
Mondhatom, hogy olyan remekül játszott, hogy én nekem már a két tenyerem viszketett s kiabálhatnám volt: «bravo, Seestern! fuora!» De tiszteletben tartottam a szent helyet, s tudtam magamat türtőztetni.
A lélekemelő szertartás után siettünk az ifju párnak szerencsekivánatunkat általadni. Én részemről megtetéztem e gratulátiót az antik karperecz átadásával, a mi Cennit elragadtatásba hozta.
– Ön a gyüjteményét a legbecsesebb kincsétől fosztotta meg.
– Kétszeresen becses fog lenni, ha a grófné viseli. Feleltem én, a kösöntyüt a boldog ara kézcsuklójára csatolva.
– Látod, milyen jó fiu ez a Kornél. Contestált Szigfrid barátom.
Én azután még assistáltam az uj házaspárnak és násznagyainak a beiratásánál a matriculába. (Ezt nem tudom, honnan kerítették.) Páter Paphnutiusnak nyomtam a markába hat darab körmöczi aranyat; ugyanannyi ezüst forintossal boldoggá tettem a sekrestyést; hat dupla piczulát kapott a ministrans gyerek.
Minden ugy ment, a hogy igazi menyegzőnél szokás.
Ezeknek utána az ifju férj karjára ölté az ifju feleségét; mi násznagyok jobbjainkat nyujtánk a nyoszolyólányoknak, németül fuvolázva: «darf ich Ihnen meinen Arm bieten mein Frojlein?» mire ők francziául felelének vissza: «Gyekujem peknye mladipán», s eként felvonultunk a kápolnától gyalog a vadászkastélyig, Paphnutius atyát közre véve.
Dehogy zavartam volna meg a mulatságot!
Elébb hadd költsük el a nászlakomát.
Majd ha jól ettünk, ittunk, akkor jön az én jelenetem.
Pompás lakodalmas tor várt reánk.
A kerek asztalnál az uj pár prezideált. Én ültem a menyasszony jobbján, páter Paphnutius a vőlegény balján; mellettem Anyicska, az egyik nyoszolyó; a másik, Masinka, a barát és Mukicza között.
Mennydörgős mennykő jó kedvünk volt.
Én nekem a lakomáknál az a szokásom, hogy csak vizet iszom, meg pezsgőt. A mi nem pezsgő, az nekem csak vinkó. Igazi sybarita vagyok.
Szigfrid barátom már ismeri ezt a szokásomat. Azért, már a pisztráng után utasításba adta a komornyikjának, hogy servirozza a pezsgőt. A dugó durrant, a nyoszolyók sikongattak, a füleiket takarva tenyérrel, a pezsgő habzott a poharakban. Mikor nekem is akart tölteni a komornyik, én kivettem a kezéből a palaczkot, hadd lássam az etiquettet!
Szakértő vagyok.
Nem elég a firma: még annak is qualitásai vannak. Van külömbség Röderer és Röderer között.
Vannak symbolicus jegyek a palaczkokon. Némelyiken egy méh, másikon egy struccz; elefánt is van. Ezen a palaczkon volt egy spanyol légy.
Én aztán azt a palaczkot fogtam a nyakánál fogva, s úgy vágtam a falhoz, hogy száz darabba törött.
Paphnutius éppen akkor gyujtott rá egy ünnepélyes toasztra, tele pohárral a kezében. Az üveg csörömpölésre a torkába szakadt az ünnepélyes szónoklat.
– Pajtás, monda Szigfrid magyarul, hozzám fordulva, a menyasszonyán keresztül. Te már az ivás előtt kezded a palaczk-falhozverést.
– Czimborám! kiálték neki vissza; ha te cantharides jegyü pezsgőt akarsz itatni a násznépeddel, ne hijj násznagyodnak egy doktort, a ki ismeri annak a medicinális hatását.
Arra ő ravaszul mosolygott, s halkan mondá magyarul, hogy a barát ne értse.
– Ne rontsd el a jó juxot! Te neked más pezsgőt hozatok. A capucinus ugrani fog tőle.
(No megállj! Majd ugratlak én most mingyárt téged, a capucinusoddal együtt.)
Az álszerzetes már felemelte a pezsgős poharát s Cenni is készen tartá összekoczintásra a magáét.
Ekkor én azt mondám:
– Ugyan kedves Seestern: nem ön szokta játszani a Capucinust, Schiller «Wallensteins Lager»-ében?
Erre az én emberem, mint a megszárnyazott vadlud esett hátra a székébe; ezzel a classicus idézettel: «hah, ich bin erkannt!»
A szép menyasszony pedig nagyot sikoltva ugrott fel mellőlem, a székét feltaszítva s kiszaladt a szobából; a két előkelő nyoszolyólány elbámulva hebegé: «csoéto?»
Szigfrid barátom ellenben nagyot ütött az öklével az asztalra, hogy minden pohár, tányér tánczolni kezdett bele.
– Sacrre de Dieu! Ez árulás!
S azzal megragadta a karomat.
– Ki árulta el ezt a schabernackot?
– De hát ugyan hogy ne ismernék én, bécsi szinházhabitué egy ilyen hirneves celebritást, mint a brünni szinház első komikusa, Herr Lazarus Seestern?
– No ezt rosszul sceniroztuk! mondá boszusan Szigfrid. Pedig milyen jó tréfa lett volna belőle. Egy Hauptjux. Te magad nevettél volna rajta legtöbbet. De már a primadonna kiesett a szerepéből. Menjen csak kedves Seestern utána s kisérje haza a kastélyig, a maga csuhája nem fogja compromittálni.
Az álbarát szomoru pillantást vetett az elhagyandó terített asztalra; de biztatta a boldog visszatérés reménye s utána eredt az elszelelt menyasszonynak.
– Te meg Mukicza pajtás eredj, kürtöld be a lesben álló czimborákat. Nem lesz hajtóvadászat, a vad kitört.
A báró násznagytárs is eltávozott.
– «Hibáj te!» Monda ekkor Szigfrid a nyoszolyóknak, mire azok is felugrottak a helyeikről s míg az egyik sietett megtömni a zsebét a felhalmozott czukedlikkal, azalatt a másik sorban kiitta a maradék bort valamennyi pohárból, aztán loholtak kifelé. «Csallóközi szerencséjük»4) volt.
Az inas épen hozta a tálat a spékelt őzderékkal. A tálat kikapták a kezéből, magát meg kitaszigálták az ajtón.
Szigfrid elém állt komoly arczczal.
Ketten maradtunk.
– Uram. Rendelkezésére állok. Sértve érzi ön magát a tréfa által?
– Én? mondék nevető bámulattal. Hát mért volnék én megsértve? Velem nem történt semmi.
– De akart történni. Mi téged egy kicsit ugratni akartunk.
– S ugyan miért?
– Hát azért, hogy olyan komikus képed van azzal a majomszakállal.
– Csupán azért? De hát mit ugrálhattam volna én itt, mint násznagy?
– Hát az, a ki elárulta a dolgot, nem mondta el neked az egész tervet?
– Hagyjuk abba! Én nagy kedvelője vagyok a csintalankodásnak. Hát látod, magam is csináltam egy jó tréfát. Ma reggel beadtam a lemondásomat a képviselőjelöltségről.
Szigfrid hátratoppant e szóra.
– Komoly dolog ez?
– Dehogy! Mondom, hogy tréfa; hanem megtörtént dolog.
– De édes barátom! Az én tudtom nélkül! A párt beleegyezése nélkül! Donner und Doria! «Nem így verik a czigányt!»
– De a czigány is elszaladt, mikor két kézre fogták a botot.
– De édes Dumány! Itt nem babra játszunk. Mi itt megtettük az új választásra a roppant költekezéseket, a te szép szemeidért, s most te egyszerre azt mondod: «werfen’s mi aussi, i pin nur a Schneider!»
– Hogy nem mondom azt, erről mingyárt meg foglak győzni.
Azzal elővettem a zsebemből a kifizetett váltókat, középen berepesztve valamennyit s odatettem az asztalra.
Szigfrid megkisérté a haragba jövést.
– Mi ez? Az én váltóim kifizetve? Doktor úr! Nem sejti ön, hogy egy gentleman váltóit másnak kifizetni nagyfokú compromittálás?
– Ne jőjjünk tűzbe, kedves gróf. A mi közös ügyvédünk fizette ki azokat a takarékpénztárnál az ön megbizásából, az én pénzemmel.
Erre megszelidült. Szemrehányó hangon szólt hozzám.
– No látod, rossz ember vagy. Te most azt hiszed, hogy mi téged azért akartunk egy kicsit megtréfálni, mert sokalltuk a további költekezést miattad.
– Azt rólad épen nem tehetem föl; a ki nekem magad jószántából egyszerre huszezer forintot adtál kölcsön. Most azt is hálás köszönettel visszafizetem. A birói zár fel van oldva. Légy szíves visszaadni a névjegyemet.
Szigfrid elővette a tárczáját s kiadta belőle a névjegyemet. Én is a tárczámért nyúltam.
– Nem adsz érte semmit. Mondá Szigfrid. Ez is közte van a kifizetett váltóknak.
(Különös jellem. Ahoz van elég rossz akarata, hogy egy jó barátját megugrassa; de hogy még húszezer forintig be is rántsa, azt már alávalóságnak tartaná. Mind a két esetben aristocrata!)
– E szerint te ezt a húszezer forintot is váltóra vetted fel, a mit nekem kölcsön adtál?
– Ne beszéljünk erről. Látom már, hogy pedáns ember vagy. Azt hiszed, hogy hitvány számításból akartunk veled valami juxot csinálni. Ez neked sanscrit. Nem érted te ezt! A hogy a hajdani czéheknél szokásban volt, hogy mikor felszabadították a mesterlegényt, elébb mindenféle tréfás kisérletet kellett neki kiállani: ruhástól vízbe ugrani, lúdnyakat elszakítani; így szoktuk mi is, a kit a társaságunkba beveszünk, elébb a legénypróbának alávetni; ha kiállja, akkor jó czimbora: közénk való. Ha megharagszik, elmehet tyúkot ültetni.
– Én nem haragudtam meg.
– De igen. Mert a magyar csak akkor fizet magától, ha megharagítják.
Ezt a kedélyes vitát félbeszakítá egy újonérkezett.
Nem vendég volt, hanem Diodora grófnő komornyikja.
– Tán Cenni grófnőt keresi? kérdezé Szigfrid.
– Óh nem. Cenni comtesse már otthon van a kastélyban.
– Ejh, de jól tudott futni. Hát melyikünkre van szükség?
– Vernőczi grófnő ő méltósága kéreti a nagyságos doktor urat, hogy kegyeskedjék őt meglátogatni.
Nagy gráczia!
– Fölkelt talán már Diodora grófnő? kérdé Szigfrid.
– Sőt fekszik és nagyon rosszul van. Azért hivatja a doktor urat. A lovászlegény felnyergelt, hogy a recepttel bevágtasson a városba.
Szigfrid fittyeket hányt az újjaival bámulatában.
– No barátom! Akkor te most olyan dolgot fogsz látni, a mit még férfi nem látott: Diodora nagynéném alcovenjének a kárpitjait félrehúzva. Gratulálok a vívmányhoz! Te vagy az első doktor, a kinek megengedi, hogy a pulsusát megtapintsa. Csoda ember vagy! Cagliostro vagy! Csinálhatsz mirákulumot!
Nekem valami ütött a fejembe! Gyanakodtam már mindenkire. Hátha itt egy ujabb tréfa készül? Egy magasabb korlátugratás? Vajjon ne tegyek úgy, mint a circusi «Dummer August» tigristarka szamara: a ki a helyett, hogy átugrana a korláton, alatta bújik keresztül.
Ejh! Egy neuralgiás beteg hölgy nem játszhatik komédiát!
Felül került bennem a doktor. Az Aesculap-bot ki tudja békíteni a kigyókat.
«Azonnal sietek a grófnőhöz!»
Mire a lesbeállított czimborák a Mukicza kürtölésére nagy lármával előkerültek a vadászlakhoz, s faute de mieux, a talmi nyoszolyókat is újra léprecsalták, én már a kastélyban voltam. Megkönnyült szívvel és megkönnyült tárczával. De igazán mondom, hogy mikor ezt a pénzt eldobtam magamtól, úgy éreztem magamat, mint a ki egy nehéz betegségtől szabadult meg.
A kastélyban ilyenkor, mikor a grófnő neuralgiában fekszik, minden cseléd posztóczipőben jár és suttogva beszél. Egy légynek sem szabad döngeni.
Én nem geniroztam magamat: az orvos lépéseinek hangja mindig örvendetes a betegnek.
A komornyik egész addig a szobáig vezetett, a hol Flamma grófnő volt. Azon túl volt Diodora grófnő boudoirja.
Flamma elém jött, letéve a lámpa elé a könyvet, a melyet olvasott, s kezét nyújtá.
– Diodora türelmetlenül várja önt. Még ilyen indulatosnak soha sem láttam, mint most. Cennit épen most kergette ki magától. Megérezte rajta, hogy bort ivott.
– Hát Cenni itt volt már? Bizonyosan az «alibi» bebizonyítása végett.
– Hallgasson erről. Cenni már elmondta nekem, mi történt. Hát ön nem ivott bort? Leheljen rám.
Megtettem.
– Jól van. Akkor bevezetem önt hozzá.
S azzal felnyitva az ajtót, maga előre ment, engem maga után intett.
A boudoirt egy zöld üveggel letakart lámpa világítá be. A szobát kétfelé osztották az alcoven nehéz broquat függönyei.
Flamma egy perczig eltünt a kárpit hasadékban, nagyhamar visszatérve, a midőn aztán a kárpit egyik szárnyát félrehúzta, a bojtos zsinórral felcsiptetve. Némán inte, hogy menjek oda s maga elhagyta a szobát, betéve maga mögött az ajtót.
Én tehát megláttam, a mi még eddig egy orvosnak sem volt megengedve, Diodora grófnőt a fekhelyén.
Csak a feje látszott ki és a karjai a takaróból. Karok, a minőket a Milói Vénus veszthetett el és ő hozzá kerültek. A haja ki volt bontva és sűrű pászmákban szétszórva a vánkosán, a paplanán, egy tekercs magasan, egészen a nyoszolya polczozatára volt fölvetve, s egy egész hajzuhatag omlott alá az ágy széléről a szőnyegre. A két karja a feje fölé volt emelve, s mind a tíz újja a hajába merülve nyugtalan görcsös vonaglással, mintha tépni akarná.
Az arcza halálsápadt volt és fényes, a szemei lázasan ragyogtak; kék karikától körülfogva, felnyitott szája sebesen lihegett.
Jól ismerem ezt a bajt; sokszor találkoztam vele.
Mikor engem meglátott Diodora, odadobta elém az egyik kezét, nem törődve vele, hogy hálóöltönyének a szalagja kibomlott s az újj a válláról lecsúszott.
Megfogtam a kezét: az forró volt és száraz; az érverés rendetlen volt.
Azután a kezemet a fejére tettem, a hüvelykújjammal a feje lágyát megnyomva.
– Ott! ott a pokol! Lihegé hörgő hangon.
Azután végig huztam a kezemet a nyakán, a musculus cucullaris és a sternocleidomastoideus között.
– Igen! Arra megy le a fájdalom! rebegé.
– Megengedi a grófnő, hogy gyógyrendszeremet alkalmazzam?
– Ne mondjon grófnőnek. Kutya vagyok. Mondja «te dög»! Tegyen velem, a mit tud.
– Legelőször is engedje a haját felkötnöm, szétszórtan akadályoz.
E végett fel kellett ülnie az ágyban.
Engedte, hogy azt a szétomló dúsgazdag hajzatát két kézzel összemarkoljam. S aztán lazán összecsavarva csomóba kössem.
E közben a takaró lehullott róla s ő azt észre sem látszott venni.
Az orvos szeme előtt nincsenek női bájak.
Ez a meleg, hófehér eleven bársony csak «epidermis»: «stratum mucosum Malpighii.» A szép fehér nyak, melyen a massaget elkezdjük, az a «regio nuchae». Azután következik a «regio scapularis», a «deltoidea», utóbb a «sacrospinalis».
Olyan nagy dolgot csinálnak belőle, hogy egyszer egy asceta ellen tudott állni a kisértésnek, midőn a daemon Lilith alakjában őt összeczirógatta.
Hátha neki kellett volna a Lilith termetében eléje jött daemont massirozni!
Bizonyára mi doktorok megérdemeljük, hogy szenteknek híjanak bennünket. (No már nem mind valamennyit!)
A legelső kéznyomásoknál is meglátszott az eredmény: a fájdalom enyhülése. Az a kéjes nyögés, azok a hosszú sóhajtások, az a delejes megmegrándulás tanusítá, hogy ama rejtélyes zürzavar a vénák, lymphák és nervusok rendszerében, a gangliákban tünedezik; egy erős összenyomására a bicepsnek tele marokkal, vagy mikor a hüvelykújj a rhomboideust ugratta, kiszaladt ajkán a szó: «hah, ez jól esett!» Majd reszketni, dideregni kezdett, a test forrósága elmult. A bőr nem volt olyan száraz többé, transpirálni kezdett. A fogai összevaczogtak és a mellett önkénytelen nevetett. Végre háromszor egymásután hosszú mély lélekzetet tudott venni, fohászszerű kilégzéssel, megkönnyebbülten suttogva: «úgy érzem, mintha a forró olajtenger alul merülnék fel».
A regio palmarumnál voltam. A karját végig dörzsölve, a tenyerét fogtam a kezem közé, s valamennyi újját izenkint összeropogtattam. Ez már csiklandozta: «Ah, ez jó volt! Köszönöm már tudok eszmélni».
Én aztán mondtam neki, hogy még csak félig van meg a gyógymód. Ezt végig kell kezelni, mert külömben visszatér a baj. Az a czél, hogy a megzavart vérkeringést a test minden ízében rendes működésbe hozzuk. Ez nem bűvészet, hanem észszerű mechanicus elősegítése az élő organismus működésének.
Az által azonban, hogy az eszméletét visszanyerte, a női szeméremérzet is visszatért jogaiba.
– Nem végezhetné ezt egy «nő»? kérdezé tőlem, a kezemet visszatartva.
– De végezhetné; ha elébb négy esztendeig tanúlná az anatómiát, hat esztendeig eljárna a bonczterembe s megismerkednék az emberi testalkat minden zsigerével, izom- és idegrendszerével, vénái és lymphái hálózatával; a miknek az alapos ismerete nélkül épen olyan veszedelmet okozhat egy kenőfenő, mint a ki belső medicinákkal kuruzsol. Az egész emberi test belső szervezete nagyobb csodája a teremtőnek, mint a csillagos ég. A mig egy meghallott szó miatt az arcz mosolyra vonul el, egy szövevényes gépezetnek kell működésbe jönni, s minőnek még, a míg egy szó hallására a köny kicsordul a szemből. A ki ezt a felséges gépezetet nem ismeri, az a betegnek nem orvosa, hanem hóhéra. Legyen megnyugtatva a grófnő. Az orvosnak a betege mellett nincs neme: épen mint az angyaloknak.
– Hát legyen ön angyal.
Én folytattam a gyógyítást.
És láttam a betegemet fokról-fokra elcsillapodni. Már a musculus risorius is mozgásba jött: arczán megjelent a kéjérzet öntudatlan mosolygása, a levator labii felemelte az ajkát, míg a zigomaticus major elernyedt, s felnyilt ajkai közül gyöngysor foga kivillant. A halvány arcz lassan kipirult. A vér rendes forgása visszatért. Később a mosolyt követte a köny. A lezáruló szempillák alatt ragyogni kezdett két könycsepp. (A tensor torsi, a sacci lacrymales működése.) Végre elaludt.
Olyan mélyen aludt, hogy még a gyógykezelés vége sem zavarta meg az álmát; mikor az aponeurosis plantarisra került a sor. Pedig azt ébren senki sem állja ki, hogy a talpát dörzsöljék.
Sőt még arra a lármára sem ébredt fel, a mit a vadászlakban csaptak Szigfrid és czimborái, paraszt trombitások tuschkürtölése mellett.
Ott feküdt előttem istennői szépségében, halálmély álomtól elnyomva, mint egy élő márványszobor.
Én fogtam a piquet takarót, melyre egész szélességében volt felhimezve a Vernőczy czimer (csigahéjból kiemelkedő sellő, arany haját kétfelé tartva) s azzal betakartam az elaltatott patienst. Gondom volt rá, hogy a lábait jól befedjem, mert külömben azt fogja álmodni, hogy mezitláb jár az udvari bálban, s attól megint megfájdul a feje. Az orvosnak arra is kell gondolni, hogy a betege rosszat ne álmodjék. Aztán lebocsátottam az alkoven függönyét, hogy a lámpavilág ne érje az arczát.
Azzal kimentem a benyiló szobába. A vastag puha szőnyegen nem hallatszott a lépésem; az ajtót is csendesen nyitottam. Flamma nem vette észre, hogy kiléptem.
Az olvasó-asztalnál ült két egymásba kulcsolt könyöklő kezére fektetve az arczát, előtte egy kitárt könyv. Abba látszott elmélyedni. Valami érdekes olvasmány lehet. Vártam, a míg végig olvassa a lapot s fordítani fog. De nem fordított, hanem a mint a lap végére ért, megint visszatért a fejezet elejére s újra kezdte.
Megszólítám halkan: «grófnő!»
Ekkor hirtelen összecsapta a könyvet. A tábláján egy aczél kereszt volt. Ez imakönyv! Vajjon milyen ima lehetett az, a mit ismételnie jó volt?
Aztán rám nézett ijedten. Olyan volt a két szeme, mint két holdvilág: kerek és fényes.
– Ön már kijött? kérdezé csodálkozva.
– Elvégeztem. A grófnő elaludt csendesen s most már fel nem fog ébredni reggelig. Hagyjuk őt magára.
– S ön nem marad «ott»? kérdezé félénk kiváncsian.
– Most már nem tehetnék egyebet a grófnő mellett, mint hogy nézzem, hogy alszik szépen. Arra pedig neki sincs szüksége, nekem sincs.
A víg tivornyazaj felhangzott a vadászlak nyitott verandájáról.
– Vissza fog ön menni a társaságba? Kérdé Flamma, a zaj tája felé bólintva a fejével.
– Nem szándékozom. Szigfriddel rendbe hoztam minden dolgomat. Tudattam vele, hogy a jelöltségtől visszaléptem.
– Igen. Már visszaléptem. Az eddigi választási költségeket megtérítettem neki s megköszöntem a fáradozásait. Ezentul is jó barátok leszünk; de csak távolból. Most haza megyek. A kocsim be van fogva. Holnap reggel visszajövök, Diodóra grófnőnél orvosi látogatást tenni.
Flamma fölkelt és közel jött hozzám.
– Ne menjen ön most kocsival. Az éjszaka sötét, valami baj fogja érni. Én berendeztettem az ön számára a kastélyban (néném tudtával) egy vendégszobát. S ezentul, ha Vernőczre jön, a kastélyba szálljon, ne a vadásztanyára.
Valami hőség lepett meg egyszerre. Itt legyek ő vele egy födél alatt!
– Itt marad ön? kérdezé, a kezét nyújtva elém, kérő mosolygással.
Én kezet adtam rá.
Minő kézszorítás volt az! Világ minden Ciceroi és Demosthenesei nem birnak oly ékesszólással, mint egy nőnek a keze, ha meg akar szólalni.
Én azt hittem, hogy mindent tudok.
Tudom már, hogy miért védelmezett meg.
Mondtam-e neki erre valamit, csókoltam-e meg a kezét? nem tudom megmondani. Az egy olyan pillanat volt, a minő fordul elő néha az életben, hogy az ember már a következő perczben nem tudja, hogy mit tett, vagy mondott?
A komornyik az előszobában volt. Mondám neki, hogy a grófnő kivánatára itt fogok éjszakára maradni a kastélyban. – Már utasítva volt; a lovaimat kifogatta s az uti necessairemet felhozatta a szobába, a hol aludni fogok.
– Nem parancsol theát? kérdezé tőlem.
– Köszönöm. Nem kérek. Hanem nagy hálára lennék lekötelezve, ha nyerhetnék egy kis meleg vizet – borotválkozáshoz.
– Rögtön fogja hozni a szobaleány.
Elhatároztam magamat, hogy megborotválkozom. – Adieu kedves szakállam: köszönöm, hogy eddig szolgáltál. Nincs már rád szüksége se törhetlen elveinknek, se féltett nemzetiségünknek, se veszélyeztetett vallásunknak. A mai szent naptól kezdve nem vagyok «nagy férfiu», hanem doktor.
Elébb azonban azt a három hetes bozótot le kell nyirogatni ollóval; mert a borotva beletörik. – Mikor a tükör elé ültem, magam is visszariadtam a pofámtól. Csakugyan úgy nézek ki, mint egy szökött rab.
Ezalatt bejött a szobaleány a forróvizes ibrikkel.
Külömben sem szokásom a szobaleányokra sandalogni; most pedig épen olyan kedélyállapotban voltam, hogy a szemem előtt lebegő arczot nem akartam más nő képével eltörölni.
– Csak tegye ide, édes lelkem, a forró vizet az asztalra.
Szobaleányoknak szokás azt a czimet adni, hogy «édes lelkem».
Odatette s aztán csak ott maradt a szobában. Az ágyat igazgatta, vagy mit csinált? Én bizony nem zsenirozom magamat tőle. Behabartam a szappanhabot a tégelyben s aztán a pamacscsal telekentem vele a két pofámat, meg az államat. Azután egy párszor megfenve a szijon a borotvát, hozzáfogtam a munkához.
– Nem tetszik még valamit kivánni? csengett a leány hangja.
Csak ekkor lettem rá figyelmes.
Hisz ez Cenni!
– Hát maga van itt?
– Én ám. Szólt nevetve. Csak folytassa. Láttam én már önt ennél furcsább figurában is.
Hát én is tréfára vettem a dolgot.
– Tudom, hogy miért jött? Van már negyedik is, a miről nem szabad beszélni: «létra, – marokkói szultán, tengeri gerlicze: – «pater Paphnutius».
(Milyen hamar kitalálta.)
– A hallgatásért megint lesz pályadijul kitüzve egy igen szép csók?
– Az nem; hanem egy harapás. Tudja, a hogy a dajkák szokták mondani a kis gyereknek, a ki csók helyett harap: olyan «kutyaharap-csók».
– Az lehet még a valami jó!
– Ne higyje. Várok, a míg elkészül a nagy munkájával. Nem akarom, hogy belevágjon az arczába.
– Ne tessék aggódni miattam. Operateur vagyok: nagyon biztos a kezemben a kés.
– Ez megint ravasz kiszámítás öntől. Ez alatt a műtét alatt nem lehet az arczán meglátni azt a hatást, a mit szavaim fognak önre tenni.
Ebben már igaza volt. Mikor az ember hol a száját huzza féloldalra, hol az alsó ajkát harapja a fogai közé, nehéz valami indulatot kifejezni az arczának, kivált ha még be is van szappanhabozva; akkor az ember az egyik három ujjával az orrát emeli fölfelé, a másikkal meg a felső ajkát kapargatja a késsel lefelé. Ily poseban még Garrick se játszta el Othellot. – S nekem «így» kellett azt eljátszanom.
– Ön engem most megvet; kezdé a leány, odatámaszkodva az asztal szélére. Azt hiszi, hogy én ön ellen complottot csináltam s valami rosszat akartam elkövetni. Pedig lássa, az nem lett volna önre nézve rossz, ha végig játsztuk volna.
Csakugyan elbámultam azon, a mit mondott. Mi az, a mi nem lett volna rám nézve rossz? Ha én őt a játék végén, mint vőlegényétől kinzott menyasszonyt elszöktetem?
Nem tudtam elhatározni, hogy a naivság sublimatuma-e ez? vagy a cynismus præcipitatuma?
Erre még tán borotválkozás nélkül is ferde képet csináltam volna.
– Önnel elhitették, – folytatá Cenni, – hogy én szerepet vállaltam egy olyan játékban, a mely önnek a nevetségessé tételére volt kigondolva: pedig soha az ön jellemereje fényesebb diadalt nem ült volna, mint akkor, s a válságos perczben majd megtudta volna ön, hogy én ki vagyok».
Erre csakugyan kiváncsi voltam; mert rejtély volt előttem az egész leány.
– Önnek azt mondták, hogy én vagyok a sátán. Azt is tudom, hogy ki mondta? Az a másik: az az angyal. Hiszen mindenki azt hiszi, a ki bennünket együtt meglát, hogy ő az angyal, én az ördög. Azért, mert nekem macskaarczom van, hamis szemeim, nevetésre álló ajkaim; azért mert kényeső természetem van: szeretek kötődni, gunyolódni: ugrálok, tánczolok, nem vigyázok az illemre: azért nekem kell lenni az ördögnek. Az a másik pedig, a miért madonna-arcza van, mert a szemeit lesüti s a száját fel nem nyitja: az az angyal. De fel tudta nyitni a száját, bezzeg, mikor engem kellett befeketíteni. Azt gondolja, nem vigyáztam önökre, mikor azt a rózsát ójtották együtt? A szemzésről beszéltek ugy-e? Ahhoz kellenek azok a szikrázó szemek? Azok az ökölre emelt kezek? Akkor beszélte el a mi játéktervünket. – Láttam.
Jó volt, hogy épen fel kellett emelnem a fejemet, hogy az állam alatt működhessen a borotva.
– S miért tette ezt? ugyan miért? Azért, mert én előtte való nap önnek azt ajánlottam, hogy merjen Diodora grófnőhöz közelíteni. Ezt nem bocsájtotta meg nekem. S miért fájt ez neki? ugyan mit gondol. – Ön én nekem egy adomával felelt, a miben egy hires jó barátjának a tragoediáját mondta el. Ebből megérthettük mind a ketten, hogy ön óvakodik a gazdag és főrangu hölgyek szeszélyes kegyeitől. Nem hiszi, hogy azok közül valamelyik szerelemből válaszszon alsóbbrangú, szerény vagyonu férjet. Hát én nem vagyok sem gazdag, sem főrangu. A comtesse név csak gyerek korból rám maradt gúny. – Ezt megmondta az angyal. S miért kellett neki az én játékomat elrontani? Miért árult el engem? Ön nem találja ki magától?
Torkomon volt a kés: – a szó minden értelmében.
– Haha! – Nevetett gunyosan a leány. – Ön most ő tőlük jön. Onnan belülről. Az istennőn orvosi gyógykezelést hajtott végre. Látta őt emberfölötti bűbájában. El tudta űzni kinzó dæmonát. Meggyógyította a keze érintésével: mint hajdan a Messiás. – Azután pedig beszélt az angyallal. Tudatta vele, hogy inkább hajlik Psychéhez, mint Anadyomenehez. Kapott tőle egy sokatmondó kézszorítást. Meg is csókolta a kezét. – És most fontolgatja magában: melyiknek a láncza volt elviselhetőbb. – Elfelejtette már azt a történetet, a mi hires jó barátján megesett. – Nem mondja többé: «voltam kuruzsló doktor, vagyok bukott követ, leszek tót király»: – hanem – leborotválja a szakálát, s azt mondja: vagyok csodatevő varázsló, leszek szivkirály! – Hahaha!
Csakugyan simára volt már borotválva az arczom.
Most még le kellett törülgetnem otkolonos kendővel.
– Elég szép ön: mondá a leány. Ismét lord Byron arcza van. Mehet hódítani vele. – Önön függ, hogy kinél üljön diadalt. – Ha az istennőt nyeri meg, úgy fogok szerencsét kivánni hozzá holnapután is, mint tegnapelőtt. Rabszolga fog ön lenni; de jól megbecsült rabszolga. Nem fogja ismerni a szerelmet: de a féltékenységet sem. Hanem az angyaltól óvakodjék! – Én rosszat senkire nem mondok. Hanem előre megmondom önnek, hogy ha az a rózsaszemzés megfogamzik, a mit önök ketten ójtottak tegnap, s ha az virágot fog hozni: ön lesz a világ legszerencsétlenebb férfia. – Még most van önnek ideje, lemenni a sötétben, felkeresni a rózsaligetet, s letörni azt az ágat, a mihez az ön lelke hozzá van kötve, s aztán futni a merre lát. Az angyal rózsája meg fogja önt ölni!
Már akkor az ajtó kilincse a kezében volt.
Még egyszer visszafordult a nyitott ajtóból.
– Én megadtam önnek az igért harapást: jól tenne önnek ha fájna!
Azzal kiment a szobából, nyitva feledve az ajtót.
Nem fájt az a harapcsók.
Ellenkezőleg!
A mit e leány féltékenységében kibeszélt, az bizonyossá tett a felől, hogy Flamma szeret.
Én is szeretem őt.
S a szerelem arany. A rágalom azt meg nem rozsdásitja. Ezt az aranyat a rágalom megaczélozza.
Ha szeretünk valakit egyszer: rágalmazza őt valaki előttünk, s százszor meg fogjuk szeretni.
… Hanem ezen az éjszakán nem tudtam lehunyni a szememet.
Alig várhattam, hogy megvirradjon. Az első hajnalhasadáskor már ott mértem végig nagy lépésekkel az utakat a parkban. Mit csinálhatok addig, a míg a hölgyek a kastélyban fölkelnek s toilettkész állapotban lesznek? ott még a cselédség is mind alszik. Azon vettem észre magamat, hogy kigyalogoltam a tejgazdaságig. Szigfridnek nagyszerű majorsága volt. Husz aargaui fajta tehenet fejtek benne. Sajtkészítéssel volt összekötve. Gyakran mondta, hogy a mint az államvasut kiépül, viczinális vasutat fog a birtokán végig huzatni, a tej értékesítése végett. A majoros azt hitte, hogy én vagyok már az inzsellér, a ki a vasutat tracirozza. Ebből azonban kiábrándították a fejő leányok, a kik rám ismertek, hogy én vagyok a tegnapi lakodalomból a panye násznagy: a panye doktor. Ők voltak a nyoszolyóleányok. Elbeszélték hűségesen, hogy milyen jól mulattak, hogy én eljöttem a vadászkastélyból: a barát czifra jó kedvében volt. Mindenféle bolond nótákat dalolt, a mire őket is megtanította. Ott vigadtak első kakaskukoritásig. Mondtam nekik, hogy hallottam a víg nótafikálásukat, egész felhallott a kastélyba. «Jaj csak a grófnőnek el ne áruljam, hogy ők voltak ott.» Készek voltak lekenyerezni. No nem azzal, a mivel az uri tündér kecsegtetett, hanem valóságos puha rozskenyérrel és egy nagy pohár friss tejjel. A mit én nagy élvezettel el is költöttem. Azzal az Anyicskának is, meg a Marinkának is megfogadtam, hogy semmire sem fogok emlékezni. Ezért aztán azt a komplimentet kaptam az Anyicskától, hogy sokkal szebb fiú vagyok, mint tegnap voltam: a mit én készpénznek is vettem.
Mire megint visszatávgyalogoltam a kastélyba, már a cselédség talpon volt s a nagy szőnyegporolásból megtudhattam, hogy a grófnő sem alszik már s az idegbaja is elmult.
Szobámba hozták a reggelit. A komornyik értésemre adta, hogy a grófnő még gyöngének érzi magát a kiállott szenvedés után: azért nem reggelizhet velem együtt szokás szerint a grotta köröndjében.
Én viszont azt az óhajtásomat árultam el a komornyik előtt, hogy ha a grófnő elfogadja az orvosi vizitemet, azt per express tudassa velem; a mit a jeles közbenjáró ad referendum vett.
Nem is soká kellett várnom. A míg kabátot és czipőt váltottam, már visszatért a komornyik, azzal a megtisztelő izenettel, hogy a grófnő óhajt látni; mire én nem késlekedtem e jeles diplomatát, legközelebb végrehajtandó tervem titkának részesévé tenni; megbizva őt azzal a missióval, hogy a kocsisommal fogasson be, mert rögtön el fogok utazni, s hogy most végleges elutazás lesz, azt tapasztalatai nyomán kitalálhatta a markába nyomott napoleonaranyból. Kértem egyuttal, hogy figyelmeztesse majd a szobaleányt, hogy a vizes ibrik alatt az ő számára is van valami tanujele hálás elismerésemnek; mire ő legnagyobb sajnálatát fejezte ki megmásíthatlan elhatározásom fölött. Azzal elvezetett addig a teremig, a hol a grófnő várt reám; ott kétfelé nyitotta a szárnyajtókat s engemet bebocsátva, maga visszavonult.
Az erkélyre nyiló szobában voltak az uraságok; mind a két ablak s az erkély szárnyajtaja is nyitva volt; a nap besütött. Egészen pleine air tableau volt.
Diodora grófnő pompás veres mályvavirágszinű reggeli öltözetet viselt, pálmaszegélyzettel; a fejére fekete csipke csepesz volt vetve, haja még úgy volt, a hogy én összebogoztam, legfeljebb egy sárga teknönczhéj fésü volt még bele tűzve. Igen jó szinben volt. Meg sem látszott rajta az elmult éjszaka szenvedése. A szegletben keresztbe állított pamlagon ült; előtte a theás service a velenczei mozaik asztalon. Ugyanazon asztal másik végén ült Flamma és Cenni. A chinai napmadár befejezésén dolgoztak. Az előttük fekvő kosárkában volt még egy csomó aranyos rovarszárny: azon tanakodtak, hogy mit kellene abból még csinálni? A veranda nyitott ajtajánál állt Szigfrid és szivarozott. Gyöngéd figyelmet tanusított vele Diodora iránt, hogy a füst ne maradjon a szobában. Egyszerübb lett volna ugyan épen nem szivaroznia.
A mint én beléptem a szobába: Szigfrid abban a perczben jutott arra a meggyőződésre, hogy még is galantabb dolog lesz, odakinn az erkélyen folytatni a szivarozást. Ezzel szerencsésen kikerültük azt a dilemmát, hogy egymásnak vagy mondjunk jó reggelt, vagy ne mondjunk.
Épen úgy Cenni is igen helyes ürügyet talált az eltünésre; felszedte a thea servicet Diodora elől, annak eltávolításával saját exodusának tetszetős indokot adva. Flamma ott maradt.
Diodora igen szivélyesen fogadott: megkinált, hogy üljek le a mellette levő fauteuilbe, kezét nyujtá. Én megkérdezém, hogy mint érzi magát? Hogyan aludt? Ő egész elragadtatással felelt:
– Fölségesen. A hogy csak gyermekkoromban aludtam valaha. Még álmomban is gyermeknek álmodtam magamat. Ön én velem valóságos csodát művelt. Ezentul úgy fogok önnek hinni, mint az oraculumnak. Visszavonok minden rosszat, a mit az orvosi tudományról mondtam. Az ön kezének első érintése már valami bűvös hatással volt rám. Később úgy éreztem, mintha ezt a rossz testet izről-izre levenné rólam s aztán egy jobbat, egy tökéletesebbet idomítana rám. Azt éreztem, hogy repülök: ön ragad magával a végtelenségen keresztül; holdak, csillagok maradnak el mellettem. Egy örvény, mely fölfelé sodor, ismeretlen gyönyörök világát nyitja meg előttem. Ah, mért nem tarthat ez a kéjérzet örökké? Én valóban nem tudom megmondani, hogy minő hálával tartozom önnek.
Ezeket mondta nekem Diodora. (Hallotta Flamma is. Még Szigfrid is bedugta rá a fejét az erkélyről.) S hogy tudott rám nézni azokkal a junoi szemeivel. Igen! Akkor, midőn az istennő a nagy bolond Ixiont felbátorította s aztán – egy felhőt dobott a bukfejesnek a karjai közé.
Az ilyen szavaktól, az ilyen nézéstől, talán nem is lett volna csoda, ha megbolondultam volna.
Hát miért is nem bolondultam meg tőlük?
Mert már vaccinálva voltam!
Én ezekre a szavakra felkeltem a székről s egészen ünnepélyes declaratio poséba téve magamat, meghajtottam Diodora előtt a fejemet.
– Grófnő. Én rám nézve a legnagyobb öröm önnek mindenkor szolgálatára lehetni. Ha önnél egy szenvedést gyönyörré változtathatok: az nekem isteni jutalom. – A grófnő kegyteljes szavai e perczben bátorságot öntenek a szivembe, hogy egy eddig rejtegetett titkomat kezébe letegyem, mely engemet holtomig a grófnő hű szolgálatára fog kötelezni: azáltal, hogy családjához forraszt.
Ah, azt a büszke fejfölemelést nem lehet elfelednem soha. Így nézett Diána szegény Actaeonra talán. Pedig az nem is jutott el nála a massage curáig. A homloka meglátszott nőni, a szemei elbujtak a szempillák alá, ajkai keményen összeszorítva lehuzódtak, az álla megfeszült s tokát csinált, orrczimpái széttágultak: maga volt a visszataszító kevélység.
Haha!
Gondolta magában: «te is az a vándor madár vagy, a ki bolond fejjel nekirepül a világító torony reverberált fényének s agyonüti magát rajta».
S lassú léptető hangon mondá:
– Ön félreértett engem, kedves doctor. Én nem arra gondoltam, amire ön szavaim által felbuzdítva hiszi magát.
Még mélyebben meghajtottam előtte a fejemet.
– Kedves grófnő. A félreértés az ön részén van. Én az ön unokahugának a kezét kérem meg.
Erre a szóra aztán megint egyszerre átalakult az arcza és a kedélye. Elkezdett kaczagni.
Ismerem ezt a kaczagást. Ez a boszúságnak, a megsértett dölyfnek, a kijátszott furfangnak a nevetése. Ezzel álarczozzák az asszonyok azt az indulatot, melyben szeretnének mindent összetépni, törni, mi csak tépni és törni engedi magát.
– Hahaha! Ah haha! Tehát Cennit kéri meg. Haha! Tehát mégis igaz? Jól sejtettem. Hahaha! Azért futott ki a bohó leány! Ah hahaha! Nagyon derék! A Cenni unokahugomat, a kis Cenni comtesset! Derék pár! Hahaha!
Engedtem neki, hogy hadd nevesse ki magát. Árt az egészségnek, ha az ember egy ideges hölgygyel félbeszakíttatja a nevetést.
A nagy kaczagásra Szigfrid is bejött az erkélyről, s odament a nagynénjéhez:
– Na mi az?
Diodora aztán annak is elmondta, háromnegyedrész nevetés közé felvegyítve, hogy doktor Dumány barátunk megkérte a mi kis Cennink kezét.
– Wery well. Monda rá Szigfrid. Gschieht ihm recht! Habeat sibi.
Most már aztán én is kegyetlen voltam.
– Kedves grófnő, mondám: úgy látszik, hogy a félreértés chronicussá kezd válni köztünk. Én igen nagyon tisztelem, de nincs eszemben, nőül venni «Klára kisasszonyt!»
Megint egy új arczváltozás.
A szemek elmerednek, a száj nyitva marad, a szemöldök összehuzódik, az egész arcz megnyúlik, az orr hegyes lesz.