– Ejh, hagyj békét! Az az ostoba Pivoda.

– Ki az a Pivoda?

– Egy németbe ojtott rácz, a ki a német szinház direktora számára fordítja a «Szökött katonát». Ott is elő akarják adni. De a szerencsétlen a népdalokat már nem tudja németre átcsavarni, s egyre engem ösztökélt, hogy fordítsam le neki barátságból: «Három alma, meg egy fél. Kérettelek, nem jöttél!» Én! Magyar népdalt! Németre!

Igaz, hogy rettenetes gondolat is volt.

Szinház után elmentünk vacsorálni a Sperlbe (ott volt a váczi-utczán egy kurta korcsma); oda járt Petőfi rendesen. Télen szerette a csigát, nem a tésztát, hanem a valóságos csigabigát, (helix hortensis), eczettel, tormával a mitől én irtóztam, és hozzá karlóczai ürmöst ivott (egy pisztolyt esténkint = 2 deci). Én még akkor nem ismertem a bornak az ízét. Orlay Soma a festő és Várady Tóni is velünk voltak.

«Navita de ventis.» A hajós a szelekről beszél. Visszatértünk az én «Czifra asszonyomra». Vajjon csakugyan kiadja-e Frankenburg? Ha az nem, majd kiadja Vahot Imre. De hát ha ennek sem fog kelleni.

– De már arra fogadok, hogy ki lesz adva a novellád! hatalmaskodék Petőfi; Orlay és Várady hallgattak.

– Én azt sejtem, hogy nem lesz belőle semmi.

– No hát fogadjunk.

– Egy millióba.

– Az sok lesz.

– No hát még többe. Ha te veszted a fogadást, megeszel egy tányér csigát s megiszol egy itcze ürmöst.

– Ez nekem annyi, mint a halál.

– No hát tégy ellenébe te, a mi ezzel fölér.

– Tehát, ha te veszted a fogadást, akkor te lefordítod németre a «Három alma, meg egy fél»-t.

– Hiszen te gyilkos, uzsorás vagy! Ez nekem kettős halál.

Felcsaptunk a fogadásra.

Rám nézve az a jó volt benne, hogy én akár megnyerem, akár elvesztem a fogadást, mindenképen nyertes maradok.

Másnap délben a Pillwaxban találkoztunk egy fekete kávénál.

Egy derék franczia nyelvmester, monsieur Rayée is oda szokott közénk ülni; egész Budapesten nagy tiszteletben részesülő alak. Akkor még szép fiatal ember volt.

Petőfi bemutatott bennünket egymásnak, s rólam így szólt:

– Ime, az igazi franczia író a magyarok között.

Ez volt ő nála a non plus ultrája a magasztalásnak.

Monsieur Rayée megigérte, hogy a mint a «Czifra asszony»-om megjelenik, azonnal le fogja fordítani francziára a Journal des Demoiselles számára.

Kezdtem kétségbeesni a szerencsém fölött.

No de van róla gondoskodva, hogy a fák ne nőjjenek az égbe.

Még hátra volt egy nagy faktor az írók pályafutásában.

Hátra volt a censor «typis admittitur»-ja.

Hátha kitörli a censor az egész novellát?

De hisz az tiszta lehetetlenség. Hiszen nincsen abban se politika, se vallás, se közerkölcs ellen semmi.

És mégis megtörtént.

Egy reggel a szokottnál is mogorvább arczczal ront be a szállásomra Petőfi, sarkig kivágva az ajtót, s elkerítve a Miatyánkját annak a censornak: «Itt van ni! Kitörülte a lapból az egész novelládat».

– Már most mit csináljunk?

Petőfi erre ezt tanácsolá:

– Eredj oda a czenzorhoz s beszélj a fülével.

– Hogy hivják azt a czenzort?

– Resetának hiják. Csodálom, mert külömben olyan derék, becsületes ember, nekem mindent elnéz: hogy ha valamennyi czenzor mind forró kénköves fürdőt kap is a pokolban, ennek az egynek hideg douchet adnak felülről az enyhítésére. Nem tudom, mi lelte ez uttal?

A jó öreg Reseta csakugyan megörökítésre méltó derék ember volt. Megkövesült bureaukratasága daczára még is derék, szabadelvü és hazafias érzelmü férfi. Ha természetemben volna a poétázás, a petrificált fához hasonlítanám, mely fa létére szikrát tud adni, mint a tűzkő. És mindenek felett nagy oltalmazója volt a fiatal iróknak. Mindnyáját tegezte.

Nálam különös joggal tehette azt, mert még se bajuszom, se szakállam nem volt.

Mikor beléptem hozzá s elmondtam neki, hogy ki vagyok és mi járatban vagyok, letette az egyik szemüvegét, feltette a másikat; az egyikkel betüt, a másikkal emberképet szokott nézni.

– Hiszen te nagyon fiatal ember vagy; mondá szemrehányással rokon hangon.

– Azt nem tagadhatom.

– Aztán kálvinista is vagy.

– Azt hiszem és vallom.

– És végül szabadelvü is vagy?

– Azzal meg dicsekedem.

– No hát, édes ifju szabadelvü, kálvinista barátom, hogy tudtál te egy ilyen kisértetes história leirására tollat venni a kezedbe? Hát azért adta neked az Isten a talentumot, hogy babonát terjeszsz vele? Nemde, nem az-e a ti feladatotok, fiatal költőké, hogy a világosságot sugározzátok az egész népre? S te a helyett a sötétséget akarod sűríteni? Hisz a kik a te rémes históriádat elolvassák, mind lunatikussá lesznek tőle! Hát álmoskönyvet, csiziót akarsz te a közönségnek szerkeszteni? Pokolbeli viziókkal traktálod te a hivő népet?

Mint a kovácspöröly, úgy hullott a fejemre a czenzor minden szava.

Megpróbáltam magamat gyöngén mentegetni, felhozva, hogy hisz ez csak költészet.

– Annál rosszabb, mert a költészet varázsa alatt behizelegteti a balhitet a szivekbe.

Még egy paizst emeltem föl a védelmemre.

– Hiszen hasonló munkákat Dumas Sándor egész kötet számra irt: a «Mille et une fantomes» czim alatt.

No ezért aztán tökéletesen porrá tört Reseta bátyánk.

Fölugrott a székéről s az asztalán heverő irásokra ütött a tenyerével: azt hittem, hogy mindjárt megesz.

– Micsoda? Hát te Dumasra hivatkozol? Hát nem tudod, hogy azt a jezsuiták fizették meg azért, hogy az «Ezeregy kisértet» könyvét megirja? Hát ez a te mintaképed? Hát te is Loyola Ignácz zsoldjába szegődtél?

Én a sárga földig voltam legázolva; ha nem szégyenlettem volna, sirva fakadtam volna.

Minden további szó nélkül kértem vissza a kéziratomat, s dugtam a karbonári köpenyem alá.

Ekkor aztán a derék öreg úr megszánt; (mert áldott jó szívü ember volt). Utánam jött, megállított az ajtóban, megfogva a köpönyegem vitézkötését.

– Ne vedd ezt a leczkét nehéz szívvel; édes öcsém. Nem árt az neked. Fordíts te hátat ennek a nyavalygós, tulvilágban járó ábrándoknak. Hagyd te ezt a franczia romantikusoknak. Keresd te másutt az eredetiséget. Irj azokról, a mik valósággal itt vannak körülöttünk: a magyar élet eleven alakjairól, a kikben van hus, vér, igazi érzés, tréfa és komolyság! Maradj te a földön; ne járj te se égbe, se pokolba; meglásd, hogy jobban oda találsz, a hova törekszel.

Ezzel bocsátott el: soha sem felejtem el a szavait.

Még soha nagyobb fiaskót nem csináltam, (pedig elismerem azoknak szép számát), mint az én «Czifra asszonyommal». Hanem aztán meg volt bennem az a démoni valami, hogy a mi nagyon fájt, az egyuttal nagyon felizgatott.

A legelső leczkének a hatása alatt neki ültem, s addig ki sem jöttem az odumból, a míg meg nem irtam a «Sonkolyi Gergely»-t.

Ezt aztán kiadta Fankenburg igazán, pompásan is dijazta. Petőfi sokat nevetett rajta (pedig hej, de ritka madár volt nála a kaczaj) s Reseta bátyánk megdicsért érte, mikor az utczán összetalálkozott velem. A nyájas olvasó ezt találja az összes munkáim elején, mint Numero 1-et.

Csak azután, mikor az uj megszületett, fogtam hozzá a korábbi szülött eltemetéséhez.

Valóságos temetés volt biz az. Az első szülött takarítása. Előttem volt a nyított kemencze szája s abba egyenkint hajigáltam bele a meggyujtott lapokat. «Ti a sötétséget akarjátok terjeszteni? No, hát támaszszatok világosságot! Égjetek el! És azután elnéztem, hogy zsugorodnak az elégett lapok egymás fölött, vándorló szikrák, mint tüzférgek, hogy tekeregnek bennök még sokáig; mintha az elüzött démon keresné még a maga eszméit.

Utóljára kivettem az elégett iráshalmazból egy reszkető lapot; a tenyeremre tettem, a fekete lapon még csillámlott a betük sora a tinta érczfényétől. Megpróbáltam, hogy el lehetne-e azt még olvasni? El lehetett. Volt benne valami gondolat, a mit nagyon megsajnáltam. Talán egy köny is esett a hamvadt lapra. Ráfujtam: elrepült.

S ezzel be volt fejezve a gyászszertartás.

Az én szellemi első szülöttem porrá és hamuvá lett szépen.

Porrá és hamuvá lett azóta sok más is.

A két lapszerkesztő, a ki az első munkáim kinyomatta; a czenzor, a ki kitörülte; a jó barátok, a kik mulattak rajta, a kritikus, a ki leszidott érte, mind por és hamu már.

A kedélyes táblabiró, a ki az eszmét adta hozzá, a tiszttartó, a ki félt a közzétételétől, a grófok, a kik megharagudhattak volna érte: mind por és hamu már.

Maga az az emlegetett kis leány, első álmom, a kire gondoltam, mikor az első munkám írtam, mit fog rá mondani? Régen por és hamu.

És az a lelkemhez nőtt jó barát, a szabadság leghivebb dalnoka, az óriás valamennyiünk között, az is por és hamu.

És utána és körüle egész nemzedékei az isteni szikrától átvilágított dicső sziveknek: irók, tudósok, költők, æszthetikusok – por és hamu.

Valóban, ha a sok fényes por, a mivel ez a föld-teke már be van burkolva, elkezd tündökölni, úgy ez a mi kis planétánk a csillagos ég-ürben önfényétől ragyog.

*

Hanem a sok közül, a mi porrá, hamuvá lett, egy mégis feltámadt, a kire legkevesebb szükség volt, s ez az én novellám.

S itt kezdődik már most a valóságos igazi elbeszélés, a mit a czim igér; mert a mit eddig elfecsegtem, az mind csak előljáró beszéd volt.

Hogy el ne felejtsem: – ebből a gyászos történetből a szomorú nyereségem az volt, hogy a fogadást megnyertem és így Petőfi kénytelen volt a vesztett fél kötelességét teljesíteni: lefordítani a magyar népdalt németre. Meg is felelt gavallér módra tartozásának.

A műbirálók és irodalomtörténetirók iránti kedveskedésből ide iktatom az eredetit a fordítással együtt.

De olyan szép volt ez a német vers, hogy még Kertbeny is irigy volt rá.

Hajh, boldog Isten, de sokszor eldaloltuk ezt a német verset magyar nótára, a mikor nagyon el voltunk busulva, aztán hirtelen jó kedvet akartunk magunknak csinálni: sötét, csunya, zivataros idők jártán, magányos oduinkba internálva, a mikor az volt a közös jelszó, hogy «czudar a világ» – hanem azért «hej-huj! meinetwegn! hab ich auch a Bluml gsegn, hej-huj, Sommers thu ichs pflücken pflegn», hát akkor muszáj volt egyszerre szivszakadva kaczagni minden embernek.

Mondok valamit! Azt hiszem, hogy azon a mezőn, a hol az eltünt költőt keressük a zöld pázsit alatt, mikor tavasszal a kikiricsek kidugják a fejeiket a fű közül, valamennyinek be van zárva még a kelyhe, ha olyankor valami ismerős hang rákezdené: «hej-huj! meinetwegn!» hát akkor egyszerre egy három lépésnyi területen valamennyi kikirics mind nevetésre nyitná fel a kelyhét. – Arról megtudnók, hogy ott játszsza a bujósdit «ő».

*

Hajh-hajh!

De régen volt ez már.

Tavaly az országos kiállítás alkalmával, a hiuság ördöge rávett, hogy kiállítsam az összes munkáimat. Megtelt velük egy egész könyvtár.

Ha a születésem napján megmutatták volna azt a sok tiszta papirost, a mit nekem majd mind tele kell irnom, bizony azt mondtam volna rá, hogy: «Visszaszületek!»

Így azonban, miután már megvan, hát csak megnyugszom benne. Maga az idő szerinti osztályozása az eredetinek, a nyelvek szerinti a fordítottaknak két napi munkát adott magamnak, de aztán mikor meg volt, én is azt mondtam, a mit a székely atyafi mondott, mikor elkészítette a portája előtt a szép nagy tanórkaput, czifra bálványforma zábéval, zászlókopja bunkós végű léczekkel, kiugró galambbúggal, arra kifaragta a saját maga csinálta kegyes mondókát ékes kezdőbetükkel, végre be is festette, kék, zöld, piros és sárga festékkel, nem kimélve tőle a tulipánt, gránátalmát és szekfüvet; akkor aztán megállt a müve előtt nagy elégedetten: «Sok ez egy embertől!»

Hát a mint ott állok, az átelleni orgonának vetve a hátamat, megbök valaki könyökkel oldalba. («Köszönöm.»)

– Ugyebár, ön a szerző?

– Én biz az, Isten bocsássa meg!

– Ráismertem arról a rézszobráról ott a szekrény tetején.

– Az nagyon hasonlít hozzám.

– Jobban, mint ez a kis portrait itt az üveg alatt.

(Negyvenkét év előtt festettem azt magam tükörből.)

– Pedig én akkor is ismertem ám önt igen jól. Jókat mulattunk együtt hajdanában.

Csak akkor kezdtem figyelmesen szemügyre venni diskuráló társamat. Alacsony tömzsi alak volt; ránczos képe olyan szinű, mint a kordovány, hanem egészséges pirossággal lazurozva, apró fekete tatárszemei azzal a hamis hunyorgatással csakugyan emlékeztettek rá, hogy szurkáltak felém valaha. Tudom is én, hol? Csavargó életem folytán ezer irókollegával, kétezer képviselővel, négyezer honvéddel, nyolczezer tisztelt választó polgártárssal lettem per tu pajtás; nem vagyok én Gyula császár (talán Julius Cæsar? corrector), hogy egy egész hadsereget a fejemben tartsak. Aztán negyven nem tudom hány esztendő mulva.

A tisztelt barátom izzadt a nagy sokaságban, annálfogva a kezében tartotta a kalapját; a feje egészen kopasz volt, egész orographiát lehetett rajta tanulmányozni, csak a homloka elején volt egy tincs megátalkodott haja, azon kivül egyik fülétől a másikig egy keskeny sövény, mintha hátrafelé kötötte volna fel a pofaszakállát, a mit elől leborotvált. Valószinüleg ez is másként volt hajdanában.

– Hát bizony sokat össze tetszett irogatni azóta! mondá az én barátom, olyan hangon, hogy dicséretnek is vehettem, meg szemrehányásnak is. Hanem hát még sem teljes a gyüjteménye.

– Nem gondolnám.

– De én bizonyosan tudom. Hiányzik belőle valami. No találja ki, hogy mi? Még azt sem találja ki? Segítsek egy kicsit? Hát a legelső munkája. Bizony talán már a nevére sem emlékezik? Hát a «Czifra asszony».

Erről a szóról aztán egyszerre a fejembe villámlott a neve az én régi ismerősömnek.

– Hisz ön az én Szepi barátom, a kivel hajdan Bántódon…

– Igen, igen! kapott a szavamba nevetve, a tiszttartóéknál. Szegény az is meghalt, a fia patikárius lett, mégis meghalt.

– Ön pedig akkor doktor volt, a ki – pegazusokat gyógyított.

(Nem akartam azt mondani, hogy lódoktor.)

– Az voltam, de felhagytam vele. Egy kis örökséget csináltam. Jószágot béreltem ki, volt egy kis szerencsém, most magam ura vagyok; szereztem egy kis birtokot, adósság nélkül.

– No ennek örülök, bár én is azt tettem volna. Hát a falsche Catalanit énekli-e még?

– Van eszemben. Hiszen olyan a hangom, mint a repedt fazéké.

– Hát ha ráér, látogasson meg. Nagyon fogok rajta örülni, ha a régi boldog gyerekkorunkról előhozakodhatunk. Teringettét! De szép fiúk voltunk akkor mind a ketten, mikor vis-a-vis tánczoltuk a franczia négyest.

– Külömben is be akartam önhöz rontani. Nem jöttem üres kézzel. Hoztam valamit az ön számára, a minek ön nagyon meg fog örülni. Nem találja ki?

El nem tudtam gondolni, mit hozhatott nekem, a mit én olyan nagyon szeretek, faluról? talán barabolyt, vagy csíkot; ezeket Pesten nem lehet kapni, pedig én nagyon szeretem.

– Hahaha! nevetett, mikor bevallottam az élhetetlenségemet. Hát azt, a mi önnek hiányzik az összes művei közül: a «Czifra asszony-t!» Nem emlékszik már rá, hogy én tisztáztam le, s az eredetit magamnál tartottam?

Boldog Isten! Ez az ember negyven év óta tartogatja bebalzsamozva azt a halottat, a kit én magam elégettem.

Csakugyan kiváncsi voltam rá, megköszöntem a barátságát s megmondtam neki az órát, a melyen életveszedelem nélkül be lehet hozzám jönni, (a ki más időben jön, annak hátrakötöm a sarkát) s azután nem beszélhettünk egymással többet, mert rákezdtek orgonázni, hogy az embernek még a foga is vaczogott bele. A nagy orgona volt a tőszomszédom.

Másnap a bizonyos órában ott volt nálam az én régi jó barátom.

Elhozta azt a bizonyos kéziratot. Szép bőrtok volt a számára készítve, nagyon megbecsülte a tulajdonos. Láttam az orczáján, milyen nagy áldozatot cselekszik, a mikor ezt nekem visszaadja. Feltettem magamban, hogy nem fogadom el az ajándékát. Hanem azért mégis kiváncsi voltam meglátni az «első szülöttemet» halottaiból feltámadva.

Akkor még jó becsületes merített papirra irtunk, a mi nem fakul meg olyan hamar, nem törik, nem mállik, még a tinta sem veresedett meg rajta. Olyan volt, mintha tegnap irtam volna.

Ugyanazok a selyembogártojásforma betük, a milyeneket most irok, azok a sürü, egyenes sorok. Hanem a tartalom egészen idegen rám nézve. Úgy olvashatom, mint valami idegen munkát. De a míg olvasom, lassankint visszatér minden körülmény az emlékezetembe. Látom a szobát, a miben tanyáztam, az ócska képeket a falakon; s eszembe jut, hogy ennél a szónál az éji őr hány órát kiáltott.

– Vissza fogom én ezt önnek adni, kedves barátom; látom, hogy becsben tartja. Rám nézve ez a munkám meg van halva. Elégettem.

– De pedig nem azért hoztam én ezt önnek, hogy ezt is elégesse, hanem hogy irja meg a folytatását.

– A folytatását? kérdém elbámulva.

– Azt bizony. Mert a mi eddig itt van, az csak fantázia, de a mi ezután következik, az igaz történet, és az túlmegy a legvakmerőbb költői képzelődésen is. Azért jöttem ide, hogy azt önnek elmondjam. Ráér meghallgatni.

– Óh kérem! Soha sincs nekem semmi dolgom.

– Szabad rágyujtanom?

– Szabad. Csak arra kérem, hogy mikor nem szíja ön azt a patkányfarkat, ne tegye ide mellém, mert mikor a holt szivarnak úgy magában vékonyan szálldogál föl a lelke, attól jobban félek mint a kisértettől.

Az én barátom kényelembe helyezé magát és hozzá kezdett.

– A bántódi kastély már azóta a negyedik kézen járja. Igazán mondom, soha sem láttam még vándorló kastélyt; ez az. Nincsen maradása, mehetnékje van. Ugy változtatja a gazdáit, mint a kikapó asszony szeretőit. Azt még talán tudja ön, hogy a legutolsó Palárdy gróffal mi történt? Nem tudja? Hisz az is tragikus dolog. Mikor az öreg gróf meghalt, a fiatalra egészen tehermentes szép birtok szállt. Volt ugyan magának szép csomó adóssága, de azokat még az apja életében (mint kiskorú) revocálta. (Zárjel között mondom: ön, mint honatya, keresztül vihetné az országgyülésen, hogy a kiskorúság harminczöt esztendőre megnyujtassék, az ország egyszerre ranzsirozva lenne.)

A fiatal gróf, a mint az örökségét átvette, azon kezdte, hogy megházasodjék. Valami németországi princzeszt talált magához méltónak. A menyegző előtt lejött Bántódra a kastélyát lakályossá tenni; oda akarta hozni az ifju menyasszonyát a mézes hetekre. A nászutazás Olaszországba épen abban az időben nem volt ajánlatos. Tetszik tudni: «1848». Többet nem mondok. «Kennst du das Land, wo die Granaten blühen?» De nem granátalmák, hanem az égő granátok. Azoknak épen akkor volt a szüretje. Itt Magyarországon meg minden in dulci jubilo volt. A pesti revoluczió! Tetszett benne résztvenni. Paraplui alatt. – Kérem! Nagyon jól tette, hogy megkimélte az életét. Az a másik bolond is – pardon – akarom mondani, az az egyik bolond is jobban tette volna, ha megtartja magát az utókornak, s irja nekünk ma is a szép verseket, mintsem hogy ott áll a pesti dinnyepiaczon rézlábon, rézköpönyegben, s integet rézujjakkal a vásárosoknak, hogy itt kapni a jó cserhajút! – De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, visszatérek a bántódi kastélyhoz, a melyet az ifjú gróf pompásan berendezett, Bécsből hozatott uj butorokkal, rangjához illő kényelmet otthonosítva meg az ősi lakban. A sok ócska retyemutyát felhordták a padlásra. Külön lakosztálya volt a princzesznek, külön a grófnak; az utóbbi igen egyszerű, de mégis izléses bútorzattal; a felesége hálószobájában selyemmennyezetes nyoszolya, a magáéban jegesmedvebőrrel bevont kerevet. – De soha abban a selyemkárpitos ágyban a grófné nem hált; a gróf is csak egy éjszakát töltött a jegesmedve bőrön. Másnap korán hajnalban, senkinek annyit sem mondott, hogy «köszöntetem a plébánust», kocsira ült, ott hagyott kastélyt, jószágot, szép menyasszonyt; csak nagy tudakozódás után jöttek rá a jószág- és jogigazgatói, hogy beállt néma barátnak valami trappista kolostorba.

Könnyű volt kitalálni az okát. Ő is áldozatul esett a családi rémhagyománynak. Neki is megjelent a czifra asszony. Ezzel az egész lényéből ki lett forgatva! Azt hitte, hogy e lélekjelenés után hat hétre meg kell halnia. Ezt az időt sietett felhasználni bűnbánással, testsanyargatással és éjjeli imákkal. A legkegyesebb carthausi lett belőle. A hat hét azonban elmult, meg is szaporodott s a grófon csak nem fogott az ősi átok: szépen életben maradt. – Azonban a családi hagyomány szerint a «czifra asszony» boszuállásának vannak stádiumai. Ha a megjelenése napjától hat hétre nem hal meg a választottja, úgy várhat a halálra hat hónap mulva. Prolongál neki. S ha még akkor sem váltja be a fenyegetését, akkor következik a hat esztendő. De ez az utolsó terminus. Ez aztán olyan, mint ha a financzdirekczió mondja, hogy «fizess!» – A gróf megunta a kolostorban várni be a hat hónapot, levetette a barátruhát, visszament az ezredéhez, a hol eddig szolgált (kürazér volt) s aztán verekedett odalenn az olaszokkal, később ellenünk is, elég alkalma lett volna meghalni, de biz a hat hónap is elmult, s a fatalis terminust átugrotta megint. Se kard, se golyó nem fogott rajta. Most már aztán igazán türelmetlen kezdett lenni. A hat esztendei időt nehéz végig várni helyben ülve. Elkezdett futni a világba. Elment Grönlandba jegesmedvéket vadászni, bekóborolta Afrikát mind a három oldalán, felmászott a Himalayára, körülkerülte a földet; az emberi nemzet mindenféle szinü asszonyait tanulmányozta anthropologice: (úgy hiszem koponyaméreteket vett fel róluk) – haza a tiszttartóinak csak annyit irt, hogy hová küldjenek utána pénzt, de sokat! hogy honnan vegyék? az az ő dolguk. Végre aztán emberevők közé jutott a hatodik év vége felé, s azok megették.

– Ah! kiálték fel, hihetetlennek találva a befejezést.

– Meg azok! Megették csizmástul. – Úgy szokták azok a kannibálok – ott Homburgban. Még akkor virágzott ez az anthropophagusok nemzete. Több embert megettek ezek, mint a Fidzsi szigeti karaibok. – Ez is halál. – Csunya halál. Mikor egy hajdani milliomosnak holnapra nincs mit ennie. – Én ott voltam a temetésén. – Mikor a jószágot elárverezték. – Mert az ám a legszomorubb temetés, mikor a halott fölött dobszó prédikál. – Pontban azon napon történt meg, a melyen hat év előtt a gróf ott hált a kastélyban. Azóta ő meg van halva. Kisért ugyan itt-amott, de fél is tőle minden ismerőse, mint a vámpyrtól. Mert az az igazi vámpyr, az a félelmes kisértet a kit ha meglát az ember, keresztet vet – nem magára – hanem a bugyillárisára: «Jaj, itt jön az a kósza lélek, a ki engem megfog, s addig el nem ereszt, a mig tíz forinttól száz forintig meg nem szivattyuzott.»

– No ez még eddig nem borzasztó történet.

– Majd az lesz mindjárt, csak elébb hadd gyujtok másik szivarra.

Égett már, s adta a füstöt. (T. i. a «patkányfark.»)

– No hát, a ki megvette a hivatalos kótyavetyén a szép Palárdy birtokot, egy fiatal, derék magyar földbirtokos volt, a kinek a bevezető jellemzésére elég annyit mondanom, hogy «akkvizitor» volt. Kérem! Magyar – fiatal – gavallér – földbirtokos – és vagyonszerző! Unikum! Az ősi birtoka odafenn volt a Kárpátok között, a hol mindig fúj a szél. Fiatal nejének nem tett jót a havasok levegője, azért vásárolta meg ezt a mi sikságunkon fekvő birtokot, a hol az ember magától a levegőtől meghizik.

Szép daliás férfi volt maga is, a felesége is egészen hozzá illett. Ő maga barna-piros Attila-ivadék, a neje szőke, lengyel hölgy. Volt egy kis hat esztendős fiuk, a kit imádtak. Hajnalig mindig az apjánál aludt a fiú, akkor az apa felkelt az istállókat sorba járni, a béreseket felköltögetni, arra meg az anyjához ment a kis fiú tovább aludni. Igy volt náluk felosztva a szeretet.

Megjegyzem, hogy a birtokba vétel után az új földesúr nem ment ám a kastélyba lakni, hanem a tiszttartói lakban telepedett le. És ezt nem azért tette ám, mintha félt volna valamiféle kisértettől, hanem abból az igen helyes indokból, hogy egy olyan nagy kastélyban lakáshoz roppant nagy léhűtő szolgaszemélyzet kell; ő pedig takarékoskodni akart. Az ott talált tiszttartót elcsapta (nem azt ám, a kivel mi mulattunk, az már akkor meghalt; egy morvát hozott a gróf a helyébe) s maga állt be tiszttartónak. Lett is ott rend mindjárt! Nem arattak vetés előtt.

A nevét is megmondom az új földesúrnak, de ezt ne tessék használni, az urak nem szeretik, ha az igazi neveiket megörökíti az ember valami regényben. Nevezzük csak «Lomniczy»-nak.

Hát egy pár esztendeig igen jól ment itt minden. A környékbeli uraságok ide jártak gazdaságot tanulni. S azt mingyárt az első belépésnél megkezdhették. Mert hogy a tiszttartói lakásban bizony szüken lehetett elférni a vendégseregnek: három négy úr is kénytelen volt egy szobában hálni, s ha nagyobb társaság volt, két szobában kellett teríteni s volt elég fejtörése a házi-asszonynak, a míg osztályozni tudta a vendégeket, melyiket ültesse a főasztalhoz, melyiket a mellék szobába. (Mert tetszik tudni, vannak némelyek, a kik az utóbbiért megneheztelnek, ellenben vagyunk többen, a kik épen ott érezzük magunkat nagy biztosságban.)

Lomniczy nem volt kártyás; sőt nagyot mondok, még csak azt sem engedte meg, hogy az ő házába kártyát vigyenek be. A kinek tetszett, nyáron kuglizhatott nála, télen meg biliárdozhatott. Hanem persze a tiszttartólak nem volt arra a czélra építve, hogy az valaha kávéház legyen. A biliárdszoba olyan rövid volt, hogy mind a kétfelől ki kellett nyitni az ajtót, ha az ember egy becsületes kvártot akart csinálni a piramidli partiban, s aztán megesett, hogy a kiugratott golyó átszaladt a harmadik szobába, a hol a hölgyek kávéztak s alig tudták előkeresni a krinolinok közül.

Ad vocem «krinolin». Akkor volt ez a csudálatos divat, hogy a hölgyek a léghajó kormányozhatóságát megvalósították. Nem szaporítanám ezzel a szót, ha ez is a motivumok közé nem tartoznék, melyek a história kifejlődéséhez tartoznak. Ha már az urak nem fértek el a dákóval, hát a hölgyek még kevésbé fértek el a krinolinokkal. Pedig tánczolni is szottyant kedvük néhanapján; de a zongorának is kevés volt a hely, nemhogy a tánczolóknak lett volna.

Az uri kastélyban ugyan lett volna elég hely; csakhogy ott egész télen át nem volt fűtve semmi kályha: a hidegben nem esett jól a mulatság; ha pedig befűtöttek hirtelen, olyan fejfájasztó gőz támadt, hogy azt még a rinóczerosz sem állta ki.

Az ismerősök köre pedig egyre szaporodott, a tiszttartói lak csakugyan nem állta ki tovább az ostromot.

Egyszer, a mint Lomniczy a felsőmagyarországi birtoka megtekintése végett hosszabb időre eltávozott (úgy tudom, hogy nagyszerü sajtgazdaságot és pisztráng tenyésztést rendezett be), a neje minden előleges tanácskozás és beleegyezés nélkül, a bizonyos indemnity reményében, átköltöztette a háztartást az úri kastélyba. Nyár volt: szép meleg idő; azokban a hűs magas teremnagyságú szobákban gyönyörüség volt a lakás. Hiszen tetszik rá emlékezni, azok a pompás platánfák hogy integetnek be az ablakokon, a nagy kúszó rózsák meg keresztül bujnak a salugáderek nyilásain s bemásznak a szobába a virággirlandjaikkal. Aztán az erkélyről milyen fölséges kilátás esik!

Arra a halastóra ott a sík pázsit közepén, a mibe azok a rengeteg nagy gyászfűzek lógatják bele az ágaikat! Én nem vagyok poéta ember; de magam is óra számra el tudtam ott ácsorogni, bámészkodva, mikor más dolgom is lett volna.

Az ismerősök, úgy féltréfából, mondák ugyan az asszonyságnak, hogy nem fél-e a «czifra asszony»-tól. (Igy hivta már minden ember a kastély kisértetét, a mióta azon novellájában ez a név lett ráruházva.) De ő nevetve mondá: «Nem féltem én az én uramat semmiféle czifra asszonytól. Magam sem vagyok az; még csak krinolint sem hordok; másféle czifra asszony volt az, a ki miatt az előbbeni földesuraságot utólérte a maga veszedelme».

A hazatérő Lomniczy egészen meg volt lepetve, mikor a háza népét már az új kastélyban elhelyezkedve találta.

Eleinte egy kicsit dörgött-morgott (a családfői jogainak megóvása tekintetéből), a dolgozó, pipázó, tekéző szobáival elégedetlen volt: azon patvarkodott, hogy semmijét sem találja: a volt lakásán tudta már, hogy mije hol áll? most pedig mindenért inas, kulcsár, szobaleány után kell kiabálni, hogy hová dugták el ezt? hova pratálták el ezt amazt? És a mi legnagyobb okot adott a zsémbelésre: az elhagyott kisszerű lakban szorosan egymás mellett voltak a hálószobáik, az övé, meg a feleségéé; itt pedig egész teremsor, folyosó, rejtekajtó választja el őket egymástól; már most a kis Bélácska hogy fog vándorolhatni egyik szülőnek az ágyából a másikba?

A nagy zsémbelésnek utoljára azzal szakitá végét az asszonyság, hogy tréfásan oda veté az urának:

– Tán bizony attól félsz, hogy téged is meglátogat a szobádban a «czifra asszony»?

Ez a tréfás csiklandás elevenre talált. Lomniczy nem szerette, ha a rovására nevetett valaki; igen komoly, mindenkinek becsületadó, de mástól is becsületkövetelő ember volt.

– No engem ugyan nem ijeszt meg semmi czifra asszony. Monda büszkén. Ha tetszik, látogasson meg. Szivesen látom.

– Inkább ha félsz, itt leszek én is melletted! kötődék vele az asszonyság.

– Köszönöm a grácziát: de mikor nekem egy ilyen érdekes hölgygyel készül légyottom, akkor a feleségem asszony csak maradjon a saját szobájában s ne rontsa el a mulatságomat.

S ezen a tréfán évődtek aztán egész este, a vacsora alatt is, s mikor eljött az ideje: a férj ment a maga lakosztályába, a nő is a magáéba. A Bélácska szokás szerint az apjával akart aludni menni; de az azt mondta neki: «Csak maradj te ezentúl az anyádnál; reggel nem találnál oda hozzá.»

Éjszakán alig hogy elcsendesült a ház, roppant nagy dörömbözésre ébredt fel minden ember. A zaj Lomniczy úr szobájából jött: úgy tetszett, mintha a házi úr egész banda zsivánnyal dulakodnék. Asszony, szobalány, paplannal a nyakában, instruktor stiléttel, inas puskával, szakács palacsintasütővel rohantak a megtámadottnak vélt segítségére s mikor benyitnak hozzá, ott találják az ágyaszélén űlve egyedül az urat. A szobában szétszórva hevert csizma, famacska, gyertyatartó, a miket az ajtóhoz hajigált. Egészen ki volt kelve képéből.

– Az Istenért! mi történt? kérdé a felesége.

Lomniczy nagyon restellte a dolgot, hogy annyi ember összeröffent, s még ő neki állt feljebb. Zsémbelni kezdett, hogy az inas nem hozott neki éjszakára friss ivó vizet, s minthogy ebben az új hálószobában nem talált rá a csengetyüzsinórra, azért hajigálta a csizmát az ajtóhoz; most menjen mindenki az ágyába s neki hagyjanak nyugtot.

Azonban a hangjának a reszketése elárulta, hogy valami másnak kellett itt történni; annyival inkább, minthogy az ivó viz is ott állt az éji szekrényen, a csengetyüzsinór is ott csüggött az ágya fejénél.

Ő azonban szigoruan megtiltotta, hogy erről a mai dörömbözésről valakinek említést tegyenek.

Hanem ettől a naptól fogva mintha kicserélték volna. Magába zárt, buskomor lett; alig lehetett szavát venni. A mit soha sem szokott, ebéd után feküdt le aludni. Az inasa, a ki a földszinten épen az ura háló szobája alatt szokott aludni, azt beszélte, hogy az úr mindig éjfél után felkel csizmát huz s nagy dobogó lépésekkel jár fel s alá a szobában; s néha a szavát is hallani, mintha kérdezne valakitől valamit: mintha kiparancsolna a szobájából valakit. Egy reggel pedig, mikor még az úr aludt, a szobájába benyitó inas a vadászkést az ajtóba furva találta; mintha valakinek utána hajították volna. S az úr rendkivül haragos volt, a miért azt az inas észre vette.

Hanem akkor aztán komolyan kérdőre fogta a felesége s egész szivszerinti nyájassággal kivallatta a férjét, hogy mi történt vele?

– A «czifra asszony.»

– Megjelent előtted?

– Minden éjjel. Mindig ugyanegy órában. Pedig én nem vagyok se képzelődő, se holdkóros. Semmi bünömet sem tudom, a miért valakinek a halottja boszut álljon rajtam. Bántja a büszkeségemet, hogy a babona, a mi parasztnak való, engem is megnyergeljen. De ott áll előttem minden éjjel s nem tudom elkergetni. Ébren vagyok; megmosom az arczomat, s mikor meg akarom törülni, nem veszem észre, hogy az ő halotti köntöse akadt a kezembe, abba törülközöm.

Az asszony megijedt. Azt hitte, hogy ez kedélykórság. De eltitkolta a rémületét. Még derült kedélylyel mondá:

– Óh, ez ellen én igen egyszerü házi szert tudok. Meghivunk a környékből egynehány jó barátot, s a hogy más tisztességes ember szokott tenni: egész éjjel eltarrokkoztok ott abban a te megbabonázott szobádban.

Ez a házi orvosság csakugyan jó prophylacticus szer a kisértetek ellen. Ugyan a tarokkozók is szoktak babonákat hinni: vannak, a kik félnek a «rossz bibicz»-től, a «szurokmadár»-tól (Pechvogel), a kik a harmadik ultimo után helyet huznak, de a «dámá»-tól nem félnek: azt letenni jó. Sőt ismerek olyan tarokk celebritást, a ki négy dámával a kezében kimondta a «szólót». Nem! a czifraasszonytól a tarokkozók nem félnek.

Tehát az történt, hogy a soha nem kártyázó Lomniczy egyszerre csak elkezdett szenvedélyes tarokkistának felcsapni: még pedig az «ugrándozó» fajtából, négy tarokkal, nyolcz szinnel megjátszta a «kettőst», kilencz tarokkal az ultimot, kétféle vulpessel bevágott a solóba, s rekontrázott ötödik vételre. Tetszik tudni úgy-e bár, hogy ezek micsoda dolgok?

(– Hogy ne tudnám? hiszen abból élek.)

– Vesztett is eleget, úgy hogy kezdték «kész-pénz bácsi»-nak csufolni: de hát azzal nem törődött. Kész nyereségnek vette, hogy agyonverhetett egy éjszakát a másik után. Mindig volt tiz-tizenegy összekötött kettős a táblán (tetszik érteni?), úgy hogy reggelig nem lehetett abba hagyni.

Ez hát így ment valami egy hétig.

Egyszer megint hozzá ültek a játékasztalhoz, jól megvacsorálva elébb: csak még a thea volt hátra, a mit egész éjjel fogyasztottak. Lomniczy megint beugrott; kérte a talont. Az osztó egymás után felvágott neki négy dámát.

– Ejnye, bizony ha még egy ötödik dáma volna, azt is nekem adnád! mondá rá tréfálkozva.

Erre a szóra belép az inas, egy tálczával a kezében, azon hoz nyolcz findzsát, a szamovárt, czukortartót, tejszines ibriket, rhumos palaczkot. De ugyanabban a pillanatban az átelleni ajtó is megnyilik, s erre olyan légvonat támad, hogy minden gyertyának a lángja lefelé csapódik s a kártyák szétrepülnek az asztalról. Az inas elordítja magát: «Jézus, Mária, szent József!» S kiejti a kezéből a tálczát, minden porczellánostól; Lomniczy pedig elmeredve bámul maga elé, az átelleni ajtónyilás sötétjébe. Magkapta az «ötödik dámát».

Mind felugráltak az asztal mellől: Lomniczy aléltan hanyatlott hátra a karszékébe; magán kívül volt: le kellett őt fektetni. Éjjel futtattak a városba orvosért.

A jelenvoltak valamennyien mind esküdtek rá, hogy ez valóság volt; az egyik látott belőle valamit, a másik a hangját hallotta, a harmadik valami megnevezhetlen sirbolti dohot érzett; de leghivebb tanu volt az inas, a ki semmit sem szólt, csak a foga vaczogott össze, ha kérdezték, mit látott. Hiszen ok nélkül csak nem dobta el a kezéből azt a sok drága theás edényt.

Ez már több a tréfánál!

A minek annyi ember tanuja volt, annak nagy hamar hire futott. Egész szenzácziót keltett az a vidéken. A ki nem akarta hinni, azt megverték.

Mikor már a közönség kidisputálta magát e rémjelenet lehetősége fölött, fogja magát két fiatal katonatiszt (főhadnagy mind a kettő): «No, majd megfogjuk mi azt a czifra asszonyt»!

Még olyan «czifra asszony» nem volt a világon, a ki egy főhadnagy szobájába büntetlenül be mert volna lépni.

Szabadságot kértek a várparancsnoktól (K.... várában volt a garnizonjuk) egy pár napra. S kihajtattak a nem messze levő Lomniczy kastélyig.

Egyenesen elmondták odajövetelük czélját: komoly dolgot csináltak belőle. Ebben a kisértet históriában valami szemfényvesztésnek kell lenni. Az ujabbkori büvészet olyan tökéletességre vitte már e tudományt, hogy valóságos boszorkányságot űz vele. Spiritisták, lélekidézők mind, vagy szándékos ámítók, vagy professionatus komédiások; hátha van valakinek valami czélja azzal, hogy e kastély urait elrémítse? ők ketten majd rájönnek e kisértetjelenés titkára; csak engedjék őket egész erélylyel hozzá látni.

Lomniczy nem akart beleegyezni; de a neje rávette, hogy engedje a két katona vendégét abban a kisértetjárta szobájában hálni.

Vacsora után a két főhadnagy eltávozott; Lomniczy ezuttal a neje szobájába vonult alvásra.

(Nem állhattam meg, hogy ennél a szónál félbe ne szakítsam az elbeszélő hazafit: «De ugyan mért nem tette ezt hamarább is?»)

– Miért ám? Hiszen én is azt kérdeném nyomban. Nem tudok rá más okot gondolni, mint hogy nem akarta, hogy a kisértet még oda is utána menjen, s még a nejét és a kis fiát is megrémítse. Pedig az oda csakugyan nem ment utána. Nem üldözött az mást, csak azt, a ki ama szobát foglalta el, melyben őt ártatlanul meggyilkolták. Éjfél után egy pisztolylövés csattanása verte fel az alvó kastélyt. Mindenki oda futott a háló szobába, a hol a két katonatiszt hált. Az egyik a pamlagon feküdt, a másik az ágyon. A pamlagon fekvő tiszt mély álmából ébredt fel a pisztolydurranásra, s a golyó által összezuzott fali tükör cserepeinek a hullására. Az ágyban fekvő főhadnagynak még kezében volt a kilőtt pisztoly, s még többször is lőni akart vele: felhuzta, meg elcsettentette, szemei mereven bámúltak a semmibe.

Meg volt őrülve.

(– Uram, ön rettenetes dolgokat beszél itten!)

– Nem én. Csak a mi megtörtént. Annyira megháborodott, hogy meg kellett kötözni. Ugy szállították a várba vissza. Ott hagymázba esett. Gyógyította azt mindenféle doktor; még Bécsből is hoztak le kettőt. De még csak a betegségének a diagnozisát sem tudták megállapítani. Nem hallotta azoknak a kórtüneteknek soha senki hirét. Hatodnapra meghalt. A nélkül, hogy egy árva szóval is elmondta volna, hogy mit látott azon az éjszakán.

(– Kérem: van még ebből a történetből több is hátra?)

– Még két szivarom van, a mit kiszivok, azzal vége lesz. Ezt még meg kell önnek hallgatni.

Az én hajdani czimborám folytatá rendíthetlen nyugalommal a rémmesét.

– Csodálom, hogy nem ismeri ön azt a történetet: hiszen le volt irva a Győri Közlönyben, a hol még a főhadnagyok is névszerint fel voltak sorolva. Az, a ki ily gyászos véget ért, egyetlen fiivadéka volt egy előkelő stájer családnak. Ez eset után még a legskeptikusabb filozófus emberek is azt tanácsolták Lomniczynak, hogy hagyja oda azt az elátkozott kastélyt, legalább egy időre: menjen fürdőre, vagy induljon utazni Skócziába.

– De Lomniczy makacs természetű ember volt: vagy talán vonta valami fátum. Azt mondják, hogy vannak lunátikus emberek, a kiket a holdvilág felcsal a ház tetejére éjszaka, mezitláb sétálni. Ezek sem tehetnek róla. Ámbár minden logika ellen van, hogy egy ember, a ki nem cserépfedelező, a háztetőkön sétáljon: még is ösztönözve érzik magukat ez indokolhatlan eljárásra. Ilyenforma lehetett Lomniczynak az a végzetes vágyakodása, csak azért is megtartani hálószobájául a megölt asszony termét. Nem akart félni. Aztán mitől? Egy semmitől! Egy agyrémtől! Hiszen gyermek az, a ki meg hagyja magát ijeszteni azzal a szóval, hogy «jön a mumus»!

Pedig hát ezuttal épen a gyermekszív volt az, a mi nem ijedt meg.

Említém, hogy Lomniczynak volt egy kis fia, a ki azelőtt, míg a tiszttartói lakban tanyáztak, az apja mellett szokott aludni.

A czifra asszony kisértetregéjét már minden cseléd beszélte: a kis fiu is meghallotta azt, s akkor aztán addig nyügösködött az apja, anyja nyakán, hogy engedjék meg neki, hadd háljon ő a papával: majd ő olyan szépen fog imádkozni, hogy a kisértet nem jön oda; hiszen benne van az imádságban: «Ne vigy minket a kisértetbe!» míg engedtek az okos gyermeki beszédnek, s Lomniczy magához vette éjszakára a kis fiát az ágyába.

És attól fogva nem háborgatta őt a czifra asszony.

Ugy ébredt fel, azon az oldalán fekve reggel, a melyiken este elaludt. A kis gyermek karja a feje körül füződött, fejecskéje a vállán feküdt: kölcsönadta az apjának az álmát.

Hát nem szép költői gondolat ez, barátom uram! A kisértet egy nő. Mindenkit üldöz, ijesztget, öldököl erős férfiakat; hanem a mikor egy kis gyermeket lát maga előtt, akkor megenyhül a haragja. Ha fölkel, odajön éjféli órában, rátakargatja a kis alvóra a lecsuszott paplant, megcsókolja és odább lebben. Ezt ön így irná meg úgy-e, ha valami románczot csinálna belőle? A női gyöngédség még a kisértet szivét is uralja.

Hanem hát ez csak poézis, a mit a valóság meghazudtol.

… Ejnye, de imfámis rosszul ég ez a szivar; pedig kiállítási specziálitás. Megengedi ön, hogy egy másikra gyujtsak?

No hát a hogy mondom: a valóság meghazudtolja a poézist. A kisértetnek nincs irgalmat érző szive: nincs nála gyöngédség, kegyelem, kiengesztelődés. Negyvenedik napjára az első megjelenésnek reggel halva találták Lomniczyt az ágyában. Vérömlés ölte meg, mint Attila apánkat.

(– S ön ezt nevezi valóságnak, a mely a poézist meghazudtolja?)

– Igy történt; ezen módon. Ezt én bizonyára nem most találtam ki az ön szórakoztatására, sem pedig a rosszul égő szivarom miatt elkeseredésből. Halva találták a derék, erőteljes férfit az ágyában. Hiszen nagy hire volt annak! Ólomkoporsóban vitték a hulláját haza az őseihez sárosi sírboltjába: ott aluszsza örök nyugalmát. Az özvegye egy napig sem maradt tovább a kastélyban, rögtön összepakolt, a kis fiával együtt felköltözött Bécsbe; a jószágát áruba bocsátotta s mihelyt vevő akadt rá: azt sem kérdte, kicsoda-micsoda? aláirta a szerződést: a többit az ügyvédjére bizta. A kastély egészen ingyenben maradt az új birtokosnak.

– Az uj birtokos – valljuk meg igazán – egy bécsi bankár volt. Éktelen gazdag Dárius ember. A ki csak úgy komázik Szerencse istenasszonnyal. Ezeres bankóval gyújt szivarra. Azt mondják, hogy Bécsben az volt a legnagyobb gyönyörűsége, hogy a pénzestárczáját a külső kabátzsebébe dugva, belevegyült a kohlmarkti sokaságba s aztán nagyon mulattatta, ha a tárczáját kicsenték a zsebéből. Hires volt a börze manövereiről. Egyszer haussera, másszor baissera dolgozott. Először meggründölt egy nagy vállalatot, aztán lánszirozta, tovább pusszirozta, végre konterminozta s így nyerte a milliókat. Tudott is velök élni! Nagy Lebemann volt. Az Opera komikban ő tartotta az egyik proscenium-páholyt, a melyikből fölfelé kell nézni a szinpadra. A leghiresebb bolondságokat ő rendezte. Hagyjuk neki azt a nevet, hogy «Lebemann Alfréd».

Ez vette meg a szép bántódi birtokot.

Én bizony megvallom igazán, hogy nehéz szívvel látom, mikor egy-egy ősi magyar család jószága a másik után gazdát vált. Tudom ugyan, hogy abból az idegenből is jó hazafi lesz időjártával; de csak még is nehezen esik hozzászoknom, hogy a mit őseink lóháton, karddal és kopjával a kezükben meghódítottak, azt a földet az idegen paruplival a kezében ragadja el tőlünk. Azonban utólag még is jól esett, hogy így esett; a bécsi bankár ezt a birtokot is csak spekuláczióra vette: rögtön parczellázta, harmincz évi törlesztésre elárusította; én is úgy jutottam belőle egy kétszáz holdas taghoz; de én hála Istennek, az első esztendőben kifizettem az egész árát; akkor nagy termés volt: tizenkét forintos buzaár, nem tartozom senkinek. Hát nekem, meg több apró gazdáknak egész javunkra vált az a birtokcsere. Lebemann bankár nem tartott meg a birtokból magának egyebet, mint a kastélyt meg a hatszázholdas parkot és vadaskertet. Az nem kellett senkinek. Hét forint luxus-adó a parktól holdankint; no köszönöm szépen. Ő azonban megengedhette magának ezt a költekezést; mert ezen az üzleten is nyert száz perczentet netto.

Aztán meg más öröme is volt benne.

Ő is tudta azt jól, hogy ehhez a kastélyhoz micsoda kisértetes hagyomány van fűzve: épen ez csiklandozta az inyét szörnyűképen.

Itt, a kisértetek elhirhedett tanyáján tartani egy nevezetes dáridót. Ennek van valami pikáns zamatja. Egy olyan lakomát, a melyen száz arany egy kuvert; van minden: csemegék, a melyeket esznek, és csemegék, a melyek maguk is esznek. Tizenegy bonviván gavallér jött le vele Bécsből: mind válogatott sportszmenek és börzebárók. És tizenkét elegáns hölgyecske a balletkarból a szimmetria végett.

Hej, ha ön olyan szépen tudna ilyesmit leirni, mint azok a franczia regényirók, a kiket mi olyan kedvtelve olvasunk ott falun (mikor a feleségünk nem látja), – ez volna az igazi tárgy.

Egy orgia a kisértet tanyáján!

Ezekkel tessék megküzdeni madám «czifra asszony!» Ezzel a féktelen vihánczoló csoporttal, mikor a kiivott poharaikat a falhoz verik s úgy hivják a kisértő szellemet: «Ide hozzánk! szép asszony a tulvilágról! Itt van egy üres szék, itt egy tele pohár a te számodra is! Igyál, mulass, kaczagj velünk! Tanulj élni! Éljen a kisértet!»

Az óra tizenkettőt üt. Az ajtó megnyilik. A lármás had elnémul, de a következő perczben még nagyobb vihongásban tör ki; hisz az éjféli kisértő nem suhanva közelgő rémszellem, hanem a bizalmas komornyik, ki az urának ezüst tálczán hoz egy táviratot.

Távirat! Éjfélben? Azt bizony K... városból hozta egy lovas staféta. Nagyon sürgős lehet. Bécsből érkezett, gyors továbbitás utasítása mellett.

Alfréd úr engedelmet kért a vidám társaságtól, hogy egy perczre a szobájába vonuljon a kapott táviratot elolvasni.

– No, csak el ne kapjon a czifra asszony odabenn! – kiáltának utána a dőzsölők gunyolódva.

Tizenegy pár ott maradt a tivornya-teremben, a tizenkettedik fele, a magányosan hagyott bacchansnő, nem tehetett okosabbat, mint hogy a többiek mulattatására felugrott az asztal közepére s szilaj merészséggel lejtette a pohártánczot, a mivel a dobzódókat még frenetikusabb őrjöngésbe hozta.

Egyszer aztán a mámoros zsivajt egy csattanó dörgés szakítá félbe.

A pisztolylövés a bankár hálószobájából jött.

Mi volt ez?

A hölgyek egyszerre ijedten huzódtak egy csoportba, nagy kendőikkel takargatva ludbőrző tagjaikat: a férfiak szájában is elakadt a dal.

– Ejh, mit? kiálta közülök a legbátrabb. Alfréd most meg akart bennünket tréfálni.

Azzal odarohantak kaczagva a hálószobájába.

Ott aztán abbahagyták a kaczagást.

Lebemann Alfréd ott feküdt az ágy előtti medvebőrön elnyúlva, keresztül lőtt fővel. Jobb kezében a revolver, baljában a távirat.

Felvették a táviratot s a következőket olvasták belőle.

«Seeschiffart maga után rántott minden vállalatot. – Általános panik! Krach! Holnap másfél millió differenczia fizetendő. Pénztáros kasszával elszökött.»

De ezzel ugyan a többi tizenegy uraság is meg volt lőve.

Ezzel a szóval az ő papirváraikat is szétfujta a szél.

Egyszerre kiment a mámor valamennyinek a szeméből. Nem kellett már nekik szép leány csókja; se esszbukéval kevert pezsgő; orczátlan dal, csábító táncz; futott valamennyi ki a kastélyból, felverni a kocsist álmából: – fogatni, vágtatni a legközelebbi vasuti állomáshoz. A dévaj hölgyek is siettek felkapkodni, ki mit talált az útiköntöséből, hogy itt ne felejtsék őket; a Sachertól hozott pinczérek sebtén takarították össze az ezüstnemüt és porczellánt: reggelre üres volt a kastély. Csak az agyonlőtt uraság maradt ott a czifra asszony szobájában, egyedül, végig nyúlva a padlón, a míg este felé előkerült a szolgabiró, meg a törvényszéki jegyző, hogy felvegyék az esetről a protokollumot.

No hát ki tudta seperni a kastélyból a «czifra asszony» az egész bacchanált, úgy-e?

Ez pedig olyan igaz történet, mint a milyenről csak valaha szolgabiró protokollumot vett föl s rányomta a pecsétjét.

Nem hiába mondja Göthe (vagy nem Göthe mondja?), egy szóval egy okos német, hogy: «Sok dolog van még a világon, a miről a bölcsek nem is álmodának».

… De már csakugyan nem szívom tovább ezt a szivart, mert úgy büzölg, mint a tőzeg; pedig «Cuba flór» volna.

A többit, a mi a kastélylyal történt azóta, három szóval elmondhatom.

A krach, tetszik tudni, teljes mértékben beütött. Nekem, hála Istennek, nem volt egyéb papirosom, mint egy pár magyar dunagőzhajózási, egy pár bajai kiházasítási, egy nehány tisza-tűzkárbiztosítási, öt darab balaton-boglári gőzkompozási részvényem. Azokkal a kerti filagoriám belsejét igen szépen kitapetiroztam, a couponjaikat pedig czigarettnek használom; hanem azok a szegény Lebemannok bizony mind Sterbemannok lettek, a kik ott a «czifra asszony»-t inzultálták.

A kastély és a park kótyavetyére került. Potom áron vette meg egy spekuláns. Valami spiritusfábrikáns.

Ez aztán prakticze fogott hozzá a kisértet kiküszöböléséhez. Az egész kastélyt átalakítá szeszgyárrá. A nagy parkot pedig kivágatta: eladta ölfának; a telket köles, burgonya és tengeriföldnek használja, abból főz spirituszt.

És így jelenleg a szellem ellen küzd a szesz: az egyik spiritus ellen a másik spiritus.

De meglássa ön: (kivánom, hogy rossz próféta legyek) az a felingerelt kisértet még ennek a spiritusznak is ki fogja törni a nyakát.

Eddig tartott az én régi barátom elbeszélése.

Én elvégre is csak azt ismétlem, hogy daczára annak, miszerint ez mind való történet: az egésznek az összefüggését lehetetlennek tartom; hanem hogy a szeszgyárosoknak a rémmese utolsó szakaszával nem ütöttem-e szeget a fejükbe? azt nem tudom: azok aligha el nem hiszik a «czifra asszony» boszuját a mostani keserves antispiritista viszonyok között…