JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXI. KÖTET

MEGTÖRTÉNT REGÉK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

MEGTÖRTÉNT REGÉK

BESZÉLYEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

AZ ANGYAL ARCZU DAEMON.

Elbeszélés.

Néhány nappal az előtt, hogy Nyáry Pál borzasztóan nagy elhatározásával megrendíté alattunk a földet, egy unalmas órájában az országgyűlésnek, a midőn három-négy hazabeszélő szónok volt még szólásra feljegyezve, a ki «el nem áll», Nyáry Pál is felkerekedett mellőlem a helyéről s azt mondá nekem: «menjünk ki, míg ennek vége lesz; majd én mesélek neked egyet-mást a régi időkből, talán te még hasznát veheted».

És azután kimentünk együtt s akkor két óra hosszat Nyáry a legérdekesebb élményeket mondá el előttem, mikre pestmegyei alispánsága idejéből visszaemlékezett.

Nem sejtettem még akkor, hogy ez végrendeleti hagyatéka volt számomra.

Ezen történetek egyike az, a mit most leirok: neveket nem említve, miután a szomorú hirességre jutott közreműködöttek némelyikének utódai a családi átok alól kiküzdve magukat, most, mint derék, becsületes emberek ismeretesek.

E történet főalakja és intézője egy nő.

E bájos arczú, szép karcsú termetű uri hölgy ....r Matild bárónő. Különösen emlékezetes marad dúsgazdag hosszú fekete haja, melynek e történetben nagy szerep jutott.

Nagyvilági hölgy volt, kereste a bálokat, fürdőkre járt, bálkirálynő, fürdőkirálynő czimeket kapott: elfogadta az udvarlást. Hiú volt; szerette a piperét, ékszereket, kényelmet, sok cselédet; s könnyelmű nők szokása szerint, nem rettegett az adósságcsinálástól: a miatt azután örökös pénzzavarban volt; hogy ebből meneküljön, ismét nem válogatott az eszközökben, s elvégre oly tökéletességre vitte a pénztsokszorozó mesterséget, hogy túltett vele a legfurfangosabb férfiakon.

Neje volt egy előkelő megyei nemes úrnak, ki nagy birtokú földesúr volt és igen okos ember; de ki a mellett azt a hibát követte el, hogy nem huszonöt éves korában, hanem ötven éves korában házasodott s akkor nem egy negyven éves, hanem egy húsz éves hölgyet vett feleségül.

Ezt a hibáját a saját kárán okult férj aztán azzal igyekezett helyrehozni, hogy tapasztalataiból merített indokokra támaszkodva, a szép feleség ellen válópert indított: el is választották tőle s azután éltek külön, a férj falun, a nő Pesten.

Egyszer az elvált férj meghal. Végrendeletében minden szerzeményét oldalrokonaira s jótékony czélokra hagyományozza, elvált nejéről egy szóval sem emlékezve meg.

De rögtön halála után előáll Matild bárónő egy hatvanezer forintos kötelezvénynyel, melyen elvált férje volt aláirva, mint adós, s beperli vele az örökösöket.

Az öröklő rokonok kénytelenek voltak elismerni, hogy ez az okmány betüről betüre az elhunyt irása, nevét épen így szokta aláirni, pecsétje is ugyanaz. De az okmánynak még két tanu is volt aláirva, mindkettő tekintélyes úr, ismert előkelőség a megyében. Azok mind a ketten azt mondták, hogy ez az ő saját irásuk; bár arra nem tudtak visszaemlékezni, hogy valaha a megholt férj nejének adott kötelezvényt láttamoztak volna. Azonban hát az öreg emberek emlékezőtehetsége gyöngül. Meglehet, hogy még is úgy volt. Esküdni nem mert rá senki, hogy nem a saját aláirása az ott; s igy Matild bárónő a kötelezvény alapján megkapta a 60 ezer forintot azon férj hagyatékából, kit éltében annyit bántott és gyűlölt.

A szép bárónő az időtől kezdve aztán még nagyobb pompával vette körül magát. A megnyert örökség nem arra szolgált nála, hogy hitelezőket elégítsen ki vele, hogy vagyoni állását rendezze; hanem hogy annál nagyobb fényt űzzön. Mikor legtöbb pénze volt is, adósságra vásárolt, szabót, pipereárust, nyalánkságboltost nem fizetett soha, s ha egy helyütt nem hiteleztek neki tovább, ment más boltba kontózni: a pénzt pedig elfecsérelte mulatságokra.

Mindennap vigalom volt házánál, melyet különösen örömest látogattak nőtlen öreg urak; a mit könnyen ki lehet magyarázni abból, hogy Matild igen kedves társalgó volt; ismerte minden ember gyöngéjét; a kivel négyszemközt beszélt, az előtt olyannak mutatta magát, a milyennek az óhajtá: a költői kedélyű férfi előtt fellengős volt, a világfi előtt kaczér nőt tüntetett fel (és ez is játék volt nála: majd meg fogjuk tudni, hogy miért?) a komoly falusi éltes udvarlók előtt szilárd magaviseletet tanusított, s jó gazdasszonynak és kegyes nőnek tüntette föl magát; a szellemdúsnak látszó férfiakkal fecsegett művészetről, irodalomról, a piperkőczöket emberszólással mulattatta, a távol rokonok iránt atyafiságos gyöngédséget tanusított s ha sokan voltak együtt, az egész társaságot felvillanyozta eszes, leleményes társalgásával; úgy, hogy minden ember azt hitte felőle, hogy az egészen ő hozzá való – s az egész világ együtt azt hitte, hogy ez egy olyan tökéletes nő, a kit senki sem érdemelt meg.

Ismerősei között volt egy komoly öreg úr is. Jelezzük X-nek. Félig-meddig rokona volt; azonfelül pedig meglehetősen meghaladta már azt a kort, melyben még az ember bolondságokat szokott elkövetni. Hanem azért mulattatá a vidám özvegy elmés társalgása s jól esett a mellének, ha közelében lehetett. Ott sok boldog órát eltöltött csöndes, magányos pikétjáték mellett, s engedte a szép özvegyet nyerni. Aranyban játszották a pártit, százát, s a gazdag főur örült neki, mikor Matild örömét látta, minden este besepert öt-hat arany nyereségén. Hisz ez nem olyan nagy dolog.

Ismerősei ugyan sokat évődtek vele, hogy «nono! vigyázzon magára! mert majd egyszer a szép özvegy a sok piketirozás mellett a szivét is el találja nyerni!» Hanem az öreg úr biztos volt már maga felől; nem félt ő már a szív gyöngeségeitől s egy izben, hogy bebizonyítsa, mennyire ura maradt szivének, bucsút vett Pesttől s a szép özvegytől: kiutazott Egyptomba, elment a pyramisokat megnézni s nemsokára az a hír érkezett felőle, hogy meghalt Alexandriában a keleti pestisben. – Pár hét mulva ugyan jött a halálhir czáfolata, hogy nem ő az, a ki meghalt; hanem egy vele együtt utazott angol, s ő már jön is hazafelé; hanem ezen pár heti időzés a más világon mégis csinált annyiban egy kis zavart, hogy a kik ilyen nagy földbirtokosnak imitt-amott hitelezői vannak, a halál hirére mind kibujnak a földből s sietnek a kötelezvényeiket a néhai fekvő birtokára betábláztatni; nehogy valamelyiknek, a ki hátul marad, lemaradjon a lába a semmibe.

X. urnál ugyan ilyen esettől nem lehetett félni; de azért, a kinek általa aláirott papiros volt a kezében, még is csak jobb szerette azt, ha a vármegye is rámondja az Áment.

Ez egy kis boszuságot okozott a hazaérkezőnek. Elhatározta, hogy a nyugtalankodó hitelezőket mind ki fogja fizetni s lerázza a nyakáról. Az ő jószágára ne legyen senki betáblázva. Elment az alispánhoz megtudni, hogy mennyi lehet a betáblázások összege.

A mint Ny. P.-hoz belépett, az sajátságos gunyoros mosolygással fogadta s azt mondá neki:

– Barátom: úgy látszik, hogy a te piketirozásod a szép özvegygyel még sem került olyan kevésbe. Ő is itt van a hitelezőid között egy háromezer forintos kötelezvénynyel, a mit be is tábláztatott rendén.

X. úr majd elszédült ijedtében.

Nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen kötelezvényt aláirt volna.

– Már pedig az itt van. Még talán odalenn lesz a levéltárnoknál.

Azzal átküldött a levéltárnokhoz s behozatta a kötelezvényt, mely betáblázás végett volt a megyéhez beadva.

X. úr csak elámult, mikor azt meglátta.

– Ez vonásról vonásra mind az én irásom; de én ezt, becsületemre mondom, sohasem irtam.

De még azonfelül két előkelő úr is alá volt irva, mint tanu, és mind a háromnak a pecsétje a neve után odanyomva.

Ny. P. első tekintetre felismeré X. úr arczából, hogy igazat mond. Végtelen emberismerete volt: az első szónál megtudta a beszélő tekintetéből, hogy ártatlan-e vagy vétkes; míg a vele szemben álló soha sem vette észre az ő bírája arczán azt, hogy sejt-e ez valamit?

A kötelezvény nagyon valószinüleg hamisítvány volt. Azonban az aláiró tanuk egyike már meghalt, a másik pedig élemedett, gyönge agyú ember volt, a ki nem merte már bizonyosan azt állítani, hogy a sok idegen okirat között, a mit életében láttamozott, nem volt-e ez az előmutatott is. Irásokat, pecséteket minden szakértő az igaziakkal azonosoknak nyilvánított.

És az alispán még sem tett le arról a gyanúról, hogy ez a kötelezvény hamis.

Az ügyvéd, ki ezt a bárónő megbizásából betábláztatta, fiatal kezdő ember volt; még jogász korából hirhedett arról a szerencséjéről, hogy Matild bárónő kiválasztott kegyenczének tartatott.

Ez nem követte el a hamisítást. Jó tánczos volt, jó vivó, derék kártyás és vitéz ivó; hanem az irás mesterségét nem vitte messze. Ez nem képes arra, hogy több ember kéziratát oly meglepően utánozza.

Hanem az óvatos fürkészés után nyomára jöttek, hogy a fiatal ügyvédnek van egy titkos segédje. Egy régi ügyvéd, a ki korábbi éveiben egy hirhedett bűnvádi pernek fő hőse volt; mérgezésről, nagy főuri családon elkövetett stellionatusról volt szó. Az ügyvédet elitélték sok évi börtönre, az ügyvédi gyakorlat elvesztésére. Fogságát kiülte, kiszabadult, s miután saját neve alatt többé ügyködnie nem volt szabad, szövetkezett a leghanyagabb, könnyelműbb, munkakerülő fiatal ügyvéddel, a kinek azután ő vitte az ügyeit, míg az adta a törvényszékek előtti működéshez a nevét.

Jelezzük mindkettőt neveik végbetüivel; az ifjú ügyvédet –y-nal, a silentiariust –l-el.

Ny. P. gyanuja erre az utóbbira esett.

Hanem az nagyon óvatos ember volt; nem lehetett megközelíteni. Erőszakos rendszabályokat idő előtt nem volt szabad alkalmazni.

E közben Ny. P. egy nevezetes felfedezésre jött, még pedig igen egyszerű úton. Egy górcső segélyével.

A kötelezvény alá irt X. pecsétje hajszálnyira hasonlított az igazihoz; hanem «egy hajszállal» mégis több volt rajta. Az eredeti czímeren egy fekvő nyúl van, hátrahuzott fülekkel. A kötelezvényen ugyanazon nyúl volt, de a melynek hátrahuzott füle egy hajszál vonallal a hátához van ragadva; mintha a czimervágó vésüje kiszaladt volna s az érczlapon azzal az egy hajszállal többet rajzolt volna oda a szükségesnél.

Ny. P. rögtön maga elé idézteté Budapest valamennyi czímer-vésnökét s kérdőre vonta őket, melyik készített közülök hasonló czímerű pecsétnyomót.

Egy váczi-utczai vésnök felismerte és bevallá abban a saját művét.

Most az volt a második kérdés, hogy ki rendelte meg nála azt a pecsétnyomót?

A vésnök igazolta magát egy előmutatott levéllel.

Hanem annak a levélnek az aláirása azután inkább szaporította a homályt, hogysem eloszlatta volna.

A megrendelő egy borbélylegény volt egy zsibárus-utczai officinából.

Ennek pedig semmi összeköttetését sem a bárónővel, sem az ifjú ügyvéddel nem lehetett bebizonyítani.

Hanem, hogy a silentiarius ügyvéddel néha látták együtt, arra voltak bizonyságok.

Ámde a borbélylegény rég eltünt a városból s nagy feladat volt kitudni, hogy hova lett? és kézrekerítni.

Ez is meg lett oldva. Rátaláltak Bécsben s az ottani hatóság, Pestmegye kivánatára, leszállítá őt Pestre.

A borbélylegény természetesen, hogy nem is ismert rá az eléje mutatott megrendelő levélre. Ő arról nem tud semmit: az nem is az ő irása.

Ekkor Ny. P. alispán leültette őt az iróasztalához s felszólítá, hogy irja le azt a levelet diktálás után.

A borbélylegény mosolygott az ártatlan tréfán, azután diktálás mellett egy olyan félremesterkélt firkát irt, a miből egy vonás sem hasonlított a neki tulajdonított levélhez.

«Irja ön le még egyszer!» mondá néki Ny. P.

És azután lediktálta neki ugyanezt a levelet tizszer, huszszor, harminczszor; mindaddig, míg a harminczadik leirásnál úgy hasonlított a lemásolt levele a perbefogott irathoz, mint egyik ákáczfalevél a másikhoz.

A borbélylegény látta, hogy ebből a szurokból ki nem tud gázolni; megadta magát és vallott.

Hogy a kötelezvényen levő pecsét utánzott, az már ki volt nyomozva; de annál nagyobb feladat volt még a homályos történet közreműködő személyeit mind úgy összehozni, hogy az egész ravasz cselszövénynek minden kereke egymásba találjon.

Az alispán legelőször is magához hivatá azt a bizonyos silentiarius ügyvédet, a kire gyanuja volt, hogy az készítette a hamis kötelezvényt. Tudta jól, hogy az ügyesség és a hajlandóság ennél van készen legnagyobb mértékben.

A hallgatásra itélt ügyvéd azonban nagyon is szó szerint vette az itéletét: hallgatott. Ny. P. minden keresztül-kasul való kérdéseire olyan ügyesen felelt, hogy nem lehetett belőle semmit kivenni.

Azt mondta, hogy ő –y ügyvédnek csupán egyszerű segéde, ki annál lemásolással foglalkozik és Matild bárónőt sohasem látta, vele soha sem beszélt. A gyanus kötelezvényről sem akart tudni semmit.

Ekkor az alispán a górcsőhöz vezette őt, s az alá téve elébb a kötelezvény-aláiró X. úr saját, igazi pecsétjét, azután meg a betáblázott kötelezvényen levő pecsétet, saját magára bizta, hogy mondja meg, vajjon nincs-e valami külömbség e két pecsét között?

A silentiárius ügyvéd kénytelen volt bevallani, hogy egy szőrszál külömbség van a két pecsét között.

Tehát ez más pecsétnyomóval lett oda nyomva. Ki rendelte meg ezt a pecsétnyomót?

A hallgatásra itélt –l azt felelé rá, hogy azt ő nem tudhatja.

– Tehát majd mindjárt meg fogja ön tudni. Mondá neki az alispán, s a mellékszoba ajtaját felnyitotta.

Azon az ajtón kilépett a bűnszövetséges borbélylegény.

A mint ezt az alakot szembesítve látta –l, reszketés állta el minden tagját. Még nem is kérdezett tőle az alispán semmit; csak némán mutatott az eltüntnek hitt kisértetre s e néma tekintet alatt az ügyvéd alakja összecsuklott, birája előtt térdre roskadt, megragadá Ny. P. kezét, s reszkető ajkakkal rebegé.

«Mindent ki fogok vallani.»

Késő estig tartott a vallomások fölvétele.

Az alispán egyedül volt a vallatottal, s maga jegyzé föl annak fölfedezéseit.

Akkor mindkét vádlottat elzáratá külön.

Azután felment a megyeház második emeletébe, hol a központi főszolgabiró P. lakott. Az fiatal, daliás gavallér volt.

– Öcsém, mondá neki; ma eljösz velem ...r Matild bárónőhöz, tánczvigalomba.

– De én nem vagyok hivatalos.

– Nem tesz semmit. Én hivlak, s akkor híva vagy. Még az esküdtedet is magaddal hozod.

Az alispán szava parancs volt, a főszolgabirónak fel kellett bálszerüen öltöznie. Egy kis dolgot adott még az esküdtet előkerestetni a Komlóból, vagy a Nagypipából, de végre még is csak ráakadtak a kiküldött megyei hajduk az arany Flaskóban, s az is felvette bálrajáró attiláját.

Akkor aztán két bérkocsin elhajtattak a bárónő lakására. Mind a két bérkocsis mellé egy hajdu volt ültetve s a bérkocsikat egy mellék-utczában hátrahagyták.

A szép bárónőnél épen a hetenkint rendesen tartatni szokott tánczestélyek napja volt.

A fővárosi előkelő világ volt együtt. Öreg és fiatal világfiak, jókedvű hölgyek társaságában.

A pestmegyei alispán és kisérői megjelenését senki sem találta valami különösen felötlőnek Matild bárónő termeiben. Azok nyitva álltak minden hirneves ember számára s az alispán a legkedvesebb társalgó s akkor még keresett ifjú legény volt, daczára birói szigoruságának. És különösen jól tudott tarokkot játszani.

Csak a bárónő maga sejtette, hogy ez a látogatás valami rendkivüli körülménynyel van összekötve. Azonban hódító tekintetének mosolygása alá jól el tudta rejteni megdöbbenését.

A termeiben összegyült társaság a fővárosi úri köröknek azon részét egyesíté magában, mely nem szokott a családja társaságában mulatni. Gazdag agglegények, feleségeiktől külön élő öreg urak, s viszont jókedvű szalmaözvegyek és könnyű erkölcsű külföldi művésznők; azután nagy szelet csapó fiatal gavallérok, a kiknek jövedelmi forrásai nem igen ismeretesek, képezték a Matild bárónő rendes látogató körét.

Hanem azért a termekben minden fesztelen jókedv daczára szigorú társalgási rend uralkodott; gond volt reá, hogy semmi botrány napirendre ne kerüljön. Matild bárónő hódító alak volt, de tudott mindenkit tiszteletteljes távolban tartani magától, s a ki látta őt, a hogy egész estén keresztül három összeválogatott öreg úr társaságában tarokkot játszott, sohasem mondta volna, hogy valami ismeretsége lehessen azzal a fiatal –y ügyvéddel, ki a negyedik szobában bankot ád egy kis ártatlan huszasos makaóban. Éjfélig legalább nem folyt a kártyázás nagyban, s Matild bárónő csak az öreg urakkal mulatott, vagy néha kivételkép abbahagyta a tarokkot, mást ültetett le maga helyett s egy-egy halavány hektikás kinézésű fiatal ember kedvéért elment a tánczterembe, s járta a kotillont, vagy félreült egy szegletbe sugdosni.

Nem társalgott mással, mint öreg urakkal és beteges kinézésű fiatal emberekkel!

A mint a bárónő megpillantotta a belépő alispánt, a nők éleslátásával s a bünösök ösztönével rögtön kitalálta a látogatás okát.

A vizsgáló birót látta maga előtt.

De olyan jól tudott uralkodni magán, hogy ijedelmét vendégei közül senki sem vette észre. Arcza derült és hódító maradt; különösen e nevezetes vendég irányában, ki akkor volt először a bárónő fényes termeiben.

A szép házinő eléje sietett, kezet szorított vele s helyet mutatva neki azon a pamlagon, melyen eddig egyedül ült, maga mellé ülteté őt.

Épen tarokkot játszottak négyen: az úrnő, egy öreg földbirtokos, egy fiatal mágnás, kinek arcza, termete nagyon elárulá, hogy mellbeteg, már a harangozópénzt hordja a szájában. Negyedik volt a fiatal ügyvéd –y, Matild bárónő titkárja és házi ügyvédje.

Az alispán kérte a társaságot, hogy csak folytassák a játszást, ő majd nézni fogja, gyönyörködik benne.

Erre az ifjú ügyvéd felajánlotta neki a helyét, hogy vegyen részt maga is a mulatságban.

– Köszönöm, monda Ny. P., de én soha sem kártyázom; a mire igen nagy okom van. Én nekem megvan az a különös adományom, hogy a mint egy játszma kártyát egyszer keresztül nézhettem, azonnal ismerem a hátáról valamennyit. És így természetesen nem játszhatom soha, mert akkor hamis játékos volnék.

S szavainak bebizonyításaul rögtön felvette az asztalról azt a játék tarokkot, mely ott feküdt, s végig forgatva az ujjai között, nagy hirtelen elszámlálta a hátuljáról, melyik kártya micsoda.

Bámult rajta minden ember.

– Ez az ok, a miért nem játszom soha.

«Tyüh! mondá magában a fiatal ügyvéd, hiszen ez volna épen a legjobb ok arra, hogy az ember mindig játszodjék.»

Hanem hát Ny. P.-ban ez a talentum kárba veszett.

Volt azonban egy másik tehetsége, a mit nagyon tudott érvényesíteni: ez volt az adomamondás.

Tele volt mindig élczes adomákkal. S azokat a legjobb helyen tudta alkalmazni. Adomákkal el tudta mulattatni a társaságot; egy jó adomával helyre tudta ütni a félreterelt tanácskozmányt a gyülésben, egy erős adomával lecsillapította az utczai lázadást, s a vérontásra kész tömeg nevetéssel oszlott szét. És aztán adomákkal tudott vallatni is.

Mikor látta, hogy csodálkoznak az ügyességén, mindjárt készen volt egy idetartozó adomát közrebocsátani Parázsóról, a hires szinésznő férjéről, ki egyszer Pesten leült egy hirhedett hamis játékossal tarklizni. De Parázsó is épen olyan jól ismerte a kártyákat hátulról, mint ellenjátékosa, paklizott is mindakettő tehetsége szerint. Egyszer Parázsó négy királyt mond a kihivás után; ellenfelénél három felső volt, a negyedik fölvételre következett. Ez tehát a kihivott kártyát elütve, azt mondá: «nem jó, nálam négy felső van!» – Parázsó ekkor azt mondá neki: «no hát legyen öt!» S azzal felvágta előtte a következő lapot. Erre az elbámuló játékos lecsapta a kártyát s azt mondá: «no uram, már most kezdjünk el játszani becsületesen.»

Matild bárónő, hogy szorongását palástolja, folytatni kezdte e tárgyról a beszélgetést.

– Azt még értem, hogy egy jó emlékezetű ember ezeken a mi tarka hátú kártyáinkon, ha azokat végig nézhette, talál egyes jeleket, a mikről ráemlékezik azoknak a belsejére; de megfoghatatlan marad előttem, hogyan lehetnek játékosok, a kik hamis előnyöket tudnak maguknak szerezni, midőn szerencsejátékoknál olyan kártyát hoznak eléjök, a melynek tiszta fehér és sima a hátlapja, s a mely először van kézben, s a melyet az első játék után rögtön újjal cserélnek föl.

– Annak is tudom a titkát; mondá Ny. P. Ez az eset is fordult meg előttem. Egy bankadó játékos sok ideig koppasztotta itt Pesten a játszani szerető közönséget. Még akkor megyei hatóság alá tartozó salva guardiák is voltak; azokban ütött tanyát majd itt, majd amott. Ennek is tiszta fehér hátú ujdonatúj kártyái voltak, a miket akkor bontottak ki a párisi lepecsételt tokból, mikor játszani kezdtek velük s minden játékhoz ujat hoztak elő. A bankadó fél szemüveget viselt. Egyszer valaki véletlenül keresztül nézett e szemüvegén s észrevette, hogy az igen erősen nagyít, sokkal erősebben, mint rendes szemüvegek szoktak. A gyanakodó rögtön elvette tőle a szemüveget, s akkor azon keresztül vizsgálva a kártyák hátulját, kitünt, hogy mindegyiken volt valami apró mikroskopikus jegy, a mit puszta szemmel észre nem lehetett venni. Azokat már a párisi gyárban készítették a hamis játékhoz. Csak az erősen nagyító üveg tette láthatókká a jegyeket, mikről a bankadó minden kártyát megismert.

– És meg lett büntetve? Kérdezé kiváncsian a szép bárónő. (Pedig jó lett volna e perczben nem emlegetnie azt, hogy meg lett-e valaki azért büntetve, hogy csalt, fosztogatott?)

– Benn ül! Felelt rá az alispán. Pedig nagyon nehéz volt lépre keríteni. Ha a városi hatóság lesett rá, akkor megyei telekre vonult át, ha a megye üldözte, városi telekre menekült s akárhányszor meglepték a kártyázókat, a gyertyák egy percz alatt el voltak oltva, s mire a hatósági közegek ujra világosságot csináltak, már nem volt az asztalon se kártya, se pénz; s hiába kutattak fel minden zugot, minden butort, hiába motozták meg a jelenlevők ruháit, semmi gyanus tényre nem akadtak.

– Ah, de hát hová tünhetett el minden? Kérdezé nagy érdeklődést szinlelve a szép urnő.

Az alispán úgy látta, hogy az ő adomázására most már a szomszéd termekből is sokan átjöttek; egész csoport támadt körülötte.

Ő azoknak szokott mosolygó nyugalmával beszélé el a történetet, mintha csak egy alkalmilag eszébe jutott adomát mondana.

– Hát biz az igen egyszerüen ment végbe. A bankadó egy nagy, magányos pamlagon ült. Annak épen olyan magas támlánya volt, mint annak, a min most ülünk. E támlányon volt egy réz oroszlánfő, szájában karikával: csaknem olyan, mint ez itten; ha azt a karikát elfordították, a pamlag támlánya egyszerre két felé nyilt.

S azzal az alispán rátette a kezét az oroszlánfőre.

Hanem a szép háziasszony abban a perczben ájultan esett le a pamlagról.

Matild bárónő elájulása nagy zavart idézett elő az egész társaságban.

A szép delnő a pamlagon végig omlott, félkezével görcsösen ragadva meg annak hátulsó támláját.

A felriadt vendégseregen keresztül –y úr, a fiatal házi ügyvéd törte magát, rémült arczczal az ájult úrnőhöz.

Azonban ott utját állta a főszolgabiró P.

– Bocsásson ön! kiálta az ügyvéd indulatosan. Nekem e hölgyhöz jogom van.

– De nekem még több jogom van. Monda P. hidegvérrel.

– Minő joga?

– Az, hogy foglyom.

– Én tiltakozom az ellen a törvény nevében.

– Ön ne tiltakozzék a más elfogatása miatt; mert ön is foglyom: mint e nő bűntársa.

A vendégek erre kezdtek szétriadni. – «Senki el ne hagyja e szobát!» parancsolá az alispán.

Az ügyvéd erre könyörgésre fogta a dolgot. Sirt, letérdelt; nem magáért, de a szép hölgyért, hivatkozott az alispán emberszeretetére: ne engedje, hogy megöljék e nőt; hagyja legalább a házi orvosát idejönni, hogy ájulásából fölébreszsze; engedje a komornáját közelíteni hozzá, hogy ápolhassa e nőt; távolítsa el köréből ez idegen férfiakat. Ny. P. kérlelhetetlen volt. Intésére az ajtókat elálló megyei hajduk beléptek; az ügyvédet erőszakkal kellett eltávolítaniok a szobából, míg az elájult bárónő mereven, mint egy halott, engedé magát felemeltetni a pamlagról s a bérkocsiba leszállíttatni.

Pedig nem volt ájulásban, csak tetteté azt. Fogait csikorgatta, midőn hallá, mily hasztalan könyörög az ifjú ügyvéd, hogy bocsássanak az elájult közelébe valakit a háziak közül. Nem lehetett senkinek jelt adni, vagy csak egy suttogó szót is mondani. Ez a fiatal főszolgabiró hideg volt, mint a márvány. Mikor Matild bárónőt elhelyezték a hintó hátulsó ülésében, P. nem ült melléje, hanem az átellenes ülésre. Ha e szép alélt nő látása csak egy pillanatra is felhevíti a szivét, ha csak egy perczig elfeledkezik arról, hogy ez a szép alak, ki fedetlen vállakkal, hófehér kebellel fekszik ott előtte egyedül, – nem más, mint egy bűnös és ő csak egy biró, akkor egyszerre bele lett volna vonva abba a bűvkörbe, a miben együtt kellett volna elvesznie a tündérhatalmú asszonynyal. – Ámde érzéketlen maradt. Betakarta köpenyével a szép delnő fedetlen bájait, s aztán karjait mellén összefonva ült vele szemközt s hidegen nézte az arczát, míg a megyeház udvarára behajtottak. Matild halálos boszut esküdött e férfi ellen.

A másik hintóban előttük utazott az esküdt kiséretében az elfogott bűntárs, a házi ügyvéd.

Az alispán pedig az ott maradt vendégeknek parancsoló szóval adá tudtokra, hogy a vizsgálat befejeztéig ott kell maradniok.

Nehány percz mulva a szolgabiró és esküdtje visszaérkeztek. A foglyok el voltak helyezve.

Ekkor az alispán annak a bizonyos oroszlánfőnek az elcsavarásával egy titkos rugót hozott működésbe, mely a pamlag hátulsó támlányát egyszerre kétfelé nyitotta.

A vendégek azt hitték, hogy előre kitalálható a történet vége. Az adoma, mit az alispán a hamis kártyásokról elmondott, e helyen történik meg valóban s a titkos zár rejtekéből azok a megjegyzett franczia kártyák fognak előkerülni tuczat számra.

De ugyancsak más meglepetés várt reájuk.

Az a pamlagtámlány tele volt mindenféle iratokkal és mintegy ötven pecsétnyomóval.

Azok az iratok mind kötelezvények voltak; – kiállítva éltes gazdag uraktól, s beteges külsejű ifjú örökösöktől, kik Matild bárónő termeiben megszoktak fordulni: – tíz, húsz, harmincz, egész hatvanezer forintnyi összegekig.

Közel két millió forintnyi összegig ment fel a kötelezvények számlája!

Bele voltak azok aláiróinak sorába vonva Magyarország legelőkelőbb családainak férfiai, olyanok is, kik többször sem voltak Matild bárónő házánál, mint azon az egy napon, melyről az aláirás kelt.

Sokan közülök épen jelen voltak a mai mulatságban.

Az alispán egyenkint szólítgatá elő őket, a mint a felfedezett iratokat sorba vette, hogy tekintsék meg csak, mi van ide irva.

Mindenki rémülve ismert saját irására, melyet soha sem irt, és a neve után nyomtatott pecsétre, melynek eredetét megmagyarázta az utánmetszett pecsétnyomó.

Az elszörnyedés perczről perczre nőtt, midőn a hamis kötelezvények egyenkint felismertettek. Nem volt egyetlen egy férfi tagja a jelenlevő társaságnak, a kinek egy kötelezvénye ne lett volna ottan.

A szép delnő pokolbeli cselszövénye az volt, hogy ő az ország minden öreg udvaronczát és ifjú kéjenczét, ki halálát sietteti, maga körül gyűjté, s aztán várni akart, míg sorban meghalnak, s haláluk után lepni meg családaikat a kötelezvényekkel; a midőn az aláirók már nem tiltakozhatnak a hamisítvány ellen.

Az első kisérlet sikerült, – saját férjénél, – hanem a másodiknál már rajta vesztett.

Matild bárónő bűnügye rövid időn hirhedett perré nőtte ki magát.

A nagyszámú érdekelt fél, tanu, az ország minden vidékéből összeidéztetett s lassankint kiderült az óriási cselszövény, mely annyi előkelő család megrontására volt tervezve.

A gonosz terv a szép delnő tanulmánya volt, ő szedte össze a hálójába azt a sok élvezet után sovárgó gazdag öreg urat, kiknek azután ily gonoszul akarta magát örökösévé tenni. A hamis kötelezvények elkészítése titkos kedveltje, a házi ügyvéd révén jött létre. A ki azokat megirta, az ifjú ügyvédnek öreg segédje volt, a silentiarius –l. Ő volt a remek oklevélhamisító. Az ő keze alul kerültek ki azok a kötelezvények, miknek mindegyikére azt mondták az érdeklett felek, hogy: «ezt én ugyan nem irtam soha; de mégis az én tulajdon irásom».

Ha Ny. P. alispán erélye és éles esze közé nem markol e pókszövetnek, száz meg száz család lesz megkárosítva, s a mi nagyobb még a kárnál, száz meg száz család előtt lesz beszennyezve az elhunyt családfő emléke, kik mind azt a gyanut hagyták volna hátra hozzátartozandóik előtt, hogy könnyelmű emberek voltak s egy szép asszony szép szemeiért keserves terheket hagytak hátra örököseikre.

Hasztalan volt a szép kigyónak minden erőlködése saját hálójából kicsuszhatni; a hamisítást elkövető –l. maga mindent megvallott töredelmesen, s a főbűntárs –y a házi ügyvéd nem birt az ellene szóló adatok alól menekülni.

Gyakran csempészett ki börtönéből leveleket Matild bárónő az ifjú ügyvédhez, de azok az éber szemmel őrködő P. szolgabiró kezébe jutottak mind, s általa a törvényszéknek kiszolgáltattak.

Egy reggel aztán Matild bárónő megmérgezve találtatott börtönszobájában. Ott feküdt a padlón elterülve.

Rögtön hivatták a megyei orvost. Az odasietett, megvizsgálta a szenvedőt s a jelenségekből azt itélte, hogy a legnagyobb fokú mérgezés esete van jelen, még pedig strychninnel.

A bárónő eszméletén kivül volt; tagjai görcsöktől rángatóztak, ajkai tajtéktól habzottak, arcza el volt kékülve, szemei beesve, s a mi különösen felismerteti a strychnin mérgezést, egész alakja hátrafelé igyekezett görbülni, kinosan.

A padlaton apró czukorkák voltak elszórva. Bizonyosan ezeknek kellett megmérgezve lenniök.

Ki hozta ide ezeket a czukrokat?

Kiderült, hogy egy vén házaló asszony, ki mindenféle nyalánkságokat szokott árulni, a börtönőr elnézésével be szokott járni a megyei börtönökbe, s azok szomorú lakosainak édességeket adogatott el. A porkoláb nem tartotta szükségesnek azt eltiltani. Szegény rabok, hadd édesítsék meg egy kissé az életüket.

Mikor a czukoráruló házalónét feltalálták, az nagy ijedelmet árult el, s úgy tett, mint a ki nem tudja, hogy miként meneküljön ki a kelepczéből? A sok ellenmondó kitérés után végre bevallotta, hogy ő azokat a czukorkákat a Korona-kávéházban kapta egy fiatal úrtól, ki délután két órakor rendesen ott szokott ülni a kávésnő rekesze előtt. Leirta körülményesen ez ismeretlen úr arczát, alakját, viseletét.

A leirt arcz, alak és viselet egészen összetalált P. főszolgabiró személyével. – Ő lett volna a megmérgeztető? Ujabb rejtély!

A mérgezés gyanuja egész valószinüséggel nehezedett a főszolgabiróra. Többen látták őt a czukoráruló házalónővel a kávéházban beszélni. A fiatal tisztviselő ugyan nemes méltatlankodással utasította el magától a vádat; de a körülmények mind ellene bizonyítottak, s az által, hogy ő is bele lett vonva a varázserejű asszony cselszövényeinek rejtélyeibe, mint érdekelt fél jelent meg e nevezetes ügyben, s nem játszhatott abban többé, mint terhelő tanu; sőt azon kellett igyekeznie, hogy önvédelméről gondolkozzék e meglánczolt ellenféllel szemközt.

Miért akarta Matildot megmérgeztetni? Mi viszony kötötte őt hozzá? Boszuállás ösztönözte-e arra, vagy bűntársi öntudat? Be volt-e avatva oly titkokba, a miket el kellett némítani?

Ekkor az alispánnak, ki gyakran meglepte éles eszének nem várt ötleteivel a furfangos cselszövőket, egy kérdése egyszerre világot derített e zürzavarban.

Ny. P., mikor már be volt bizonyítva, hogy csakugyan P. volt Matild bárónő megmérgezője: azt a kérdést tevé, hogy csakugyan megvolt-e a bárónő mérgezve?

Ez ideig csak a megyei orvos bizonyítá a mérgezést.

A törvényszék tehát összehivatta az orvosi fakultás legfőbb tekintélyeit: azok vizsgálatot tartottak és abból aztán kiderült, hogy nem is volt Matild bárónő megmérgezve soha. A czukorkák nem tartalmaztak semmiféle mérget; legkevésbbé strychnint. Hanem e ravasz szép hölgy oly élethűen tudta utánozni a megyei orvos láttára a strychnin mérgezett minden kínvonaglásait, vergődését, émelygését, arczszinelváltozását, hogy azt egészen elámította vele. Az orvos által rendelt ellenszerekből nem is vett be semmit; hanem elszórta azokat az ágyszalmája közé. Legkisebb baja sem volt. Az egész cselszövény csupán P. elleni boszuszer volt; melyhez a czukrásznőt nagy igéretekkel megnyernie sikerült.

Ez volt azután utolsó cselfogása. Ezentul semmit nem tagadhatott s akkor aztán nevető arczczal, gunyoros kedélylyel számlálta el sorba birái előtt, hogyan akarta nagyszámú udvarlóit egytől-egyig kifosztogatni, két bűntársa segélyével: egyik volt az ifju házi ügyvéd, a másik annak mindenese, a vén silentiarius prókátor; ki a hamisítványokat maga készítette, felismerhetetlen hűségű utánzásával a kéziratoknak.

A bárónőt tíz évi magánbörtönre itélte el a törvényszék, ügyvédeit és bűntársait egyenkint ötre.

De még itt nem végződik a regény. A valódi regény még csak most kezdődik.

Matild bárónő elitéltetése után ismerői egész terjedelmes körét megmozgatta, hogy magát kiszabadítsa börtönéből. Levelezett az egész világgal a börtönből. Pedig ettől el volt tiltva. Nem adtak neki semmiféle iróeszközt; és ő mégis tudott levelezni. Minden nap más nőcselédet küldtek felszolgálására; kiket a porkolábnő maga megvizsgált, hogy nem csempésznek-e be hozzá papirt, irónt, s kijövetelükkor ismét kutatás alá fogta. És mégis tudott rá Matild módot találni, hogy folytonosan levelezzen bezárt börtönéből. Egy egy elfogott levelének hivatkozásai tanuskodtak róla, hogy azt már több más levél előzhette meg, mik szerencsésen kézhez adattak.

És hasztalan kutatták fel a szobáját, egyes öltönydarabjait, nem találtak nála iróeszközt.

Hanem egyszer azután a levelezéseknek igen regényes fordulata lett.

A magánbörtönben tartott szép bűnösnő egy napon egy szép kis egészséges fiuval lepte meg a külvilágot. Egy kézrekerült levelének vallomása szerint a börtönben született gyermek atyja a börtönben elzárt ifjú ügyvéd volt. De az ügyvéd börtöne földszint volt, a nőé a második emeleten. Hogyan lehetett ily regényt szőni két börtönfalon át, két belakatolt börtönajtó daczára? Azt nem birta senki kitalálni.

A börtönőrök, a megyei drabantok, cselédek, mind régi hűséges szolgák voltak, s ily cselszövényhez folytonos összeköttetést kellett föltételezni.

És semmi iróeszközt Matildnál nem lehetett találni.

Egyszer aztán az alispán élesen szemügyre vette a nőt, s arra kérte, hogy legyen szives a haját lebontani.

Gyönyörű tömött hosszú fekete haja volt Matildnak, mit nagy gonddal befonva, fején magasra tornyozottan viselt.

Ebbe a tündéri szép hajba volt elrejtve minden titka. Iróeszközök, levélpapir, s a rejtegetett titkos levelek, miket kedvesétől kapott. Ez mind jól el volt dugva e nagyszerű hajsátor alá.

Azok a levelek aztán megoldását adták a bárónő titokteljes életregényének. E regény azonban nem hozható nyilvánosság elé.

Most már e történet szereplői mind hazatértek. Vádlottak, birák, tanuk: nyugosznak mind.

A nevezetes bűnper azonban Pestmegye levéltárában érdekes tanulmányul szolgálhat, mint korrajz és hazai bűnügyi eljárásunk adathalmaza.

A BRAVALLAMEZŐ HÖLGYEI.

Elbeszélés.

Ránk magyarokra nézve örökké rokonszenves nemzet a svéd.

Olyan kicsiny nemzet, mint mi, és mégis önálló, független ország népe. Vitézsége első helyen áll a világtörténelemben. Győzelmes zászlói keresztül-kasul jártak a nagy Oroszországon, XII-ik Károlyuk Nagy Péter czárral mérkőzött meg sok diadalmas csatában. A távol éjszakról, a sötét éjsark közeléből mindig a szabadság, a felvilágosodás terjesztésére jöttek elő s nagy nemzeti küzdelmeinkben egyedüli igaz, hű szövetségeseink ők voltak; Gusztáv Adolfjuk a vallásszabadságért, a mi szabadságunkért harczolva esett el. Kopott bőrpánczélját, mit a golyó átjárt, ott őrzik a bécsi fegyvertárban, mint diadaljelvényt. S harczoltak ők nemcsak fegyverrel, de szellemmel is. Irodalmuk remekei át vannak ültetve a világ minden művelt nyelvébe. Szaktudósaikat büszkén említi fel a tudományos világ. Hajóik lobogóit üdvözlik a világ minden tengerein. Van hitelük a pénzpiaczon. Művésznőik a két világrészben hirhedettek. És azután van egy olyan minta-alkotmányuk, mely mellett ők is megvannak elégedve, meg a hozzájuk kötött szövetséges ország, Norvégia is. Paradicsom ez az ország!

Nem! Ez az ország kopár sziklahát; asszú fenyérróna; ködlepte ingovány, homokos tengerpart; a mi kincse van, az fiainak, leányainak szivében van.

* * *

A rónát, mely Ulexiő és Carlskamm között elterül, nevezik a Bravallamezőnek. Napi járó föld egyik várostól a másikig és közben egy falu sincsen. Csinált utjait, gátjait egy-egy nedves őszszel elnyeli az ingovány s akkor a Bravallaheide épen olyan arczot mutat, minőt Alle király idejében.

Nagy messzeségben rőt zsombéklepte róna terül, felcsillámlanak a nádbugás rétlapályból a széles tavak, miket lomha folyamok kötnek egymással össze. Magányos fenyőfák állnak itt-amott, s roppant szikladarabok vannak elszórva a mezőn. Mintha óriások temetője volna ez itt, s a cziprus alakú fenyők és sziklák azoknak a sirjait jelölnék.

A szél szabadon süvölt végig e rónán, akárhonnan hajtja is a felhőt, az ingoványos róna fehér ködei úgy futnak előle, mintha egymást üldöző kisértetek volnának.

E róna közepén két tó és két vízgát között van egy emelkedett domb, emberkéz rakta azt össze embercsontokból. Bizonyítják azt a kövek, a mikre a Bravallamező története ékirással fel van róva.

«Lichaven»-nak hivják az északi népek az olyan kőemléket, mely három egymásnak döntött sziklaoszlopból áll. «Hintakő» az olyan hosszú sziklalap, mely akként van fektetve egy kőczölöpre, hogy a kézérintéstől hintázni kezd, s «hun-ágy» a neve a lapos négyszögű sziklának, mely négy más szirtdarabon nyugszik. Mind a három emlék meg van még e halmon, az ékirás nem kopott le róluk; hanem a nagy köroszlopzatot, a karikákban felállított két öles sziklaszálakat, mik a dombot nagy messzeségben körülvették, már nagy részt elnyelte a sülyedező talaj; alig áll még belőle nehány, félredüledezve, mint egy haldokló óriás, melynek ezer esztendő kell, a míg lassan lefekszik a földre, másik ezer, a míg önterhével eltemeti magát.

Ez a domb, ezek a kőemlékek beszélnek a bravallamezei csatáról, melyet hős asszonyok vívtak hős férfiak ellen.

A skandináv nép még akkor ős oltárainál áldozott; isteneinek léte össze volt vegyülve hőseinek történetével; dalnokaik a «skald»-ok együtt énekelték az Isten és a hős viselt dolgait, s a királyok maguk is kezükbe vették a lantot, s nem szégyenlették a költő czímet.

Hősnek lenni, magát a hazáért feláldozni, a halált megvetni: ez volt náluk a fegfőbb erény.

Örök harczuk volt az elemekkel, a szomszédokkal, az erdők és tengerek vadaival s ott száz alakban ismerték meg a halált. És minden halál szép volt nekik, csak egy nem: öregségben, betegségben, ágyban halni meg. A ki elnyomorodott, nem türte, hogy ápolják, gyógyítgassák, megölte magát.

Egy királyukat, Ragner Lodbrokot, a britt szigetek rémét, ellenségei elfogták s egy kigyókkal tölt verembe vetették. A skaldok lángoló dalokat tudtak énekelni a hős királyról, ki ellenségeit gúnyolta és kaczagott, mi alatt az undok kigyók halálra marták.

Mikor az ütközetben egy hadvezér elesett, fegyverhordozói önkardjaikat verték szíveiken keresztül, hogy vele haljanak. Hű fegyvertársak a csatában öveikre kötött lánczczal csatolták magukat egymáshoz, úgy harczoltak együtt s ha egyik elesett közülök, a másik társával együtt temetteté el magát a kifalazott sírba, melyet fejeik fölé hengerített sziklával zártak le, a kőre írt runák hirdetik az áldozatot, s ha a sírt felbontják, nem tudni, melyik volt az élve, melyik a halva eltemetett? olyan mozdulatlanul halt meg amaz.

A kit csatában, párharczban megöltek, annak minden ivadéka kötelezve volt a megöltért a gyilkoson boszút állani.

Szíveik erősek voltak, mint az aczél, és érzéketlenek, mint a kő. A legvitézebbek, mikor kétségbeesett csatához kezdtek, letették magukról a pánczélt, levetettek minden öltözetet, sisak nélkül, paizs nélkül, csak a karddal és buzogánynyal a kézben rohantak az ellenségre: s a meztelen harczosok küzdelme vívta ki a legvérengzőbb diadalokat.

És aztán büszkék voltak asszonyaikra. A milyen rossz ellenségek voltak, olyan jó szeretők. A férfiszó oly erős kötés volt náluk, hogy abban megnyugodhatott ellenség és jó barát; s az asszony szava, igérete, fogadása egyértékű volt náluk a férfi adott szavával. Inkább meghalt, mint hűségét megszegte volna.

A skandináv népnek mostoha földet adott a sors édes anyául. A haza nem birta eltartani fiait. Eltartotta őket a tenger.

Hirhedett hajósok voltak: de rettegettek is. Mert meg volt az a rossz szokásuk, hogy mikor a saját hazájukban nem termett elég kenyér, elmentek a szomszédba, a hol sok volt s aztán a mit elhoztak, azért rögtön fizettek is, csakhogy vassal.

Álle király idejében, ki Göta Rikeben volt «Wilkis» fejedelem, egy évben olyan rossz termés volt az országban, hogy a mit a föld adott, az épen csak a nép felének vala elég.

Mai korban ily inség idején pénzt kérnének a fejedelmek kölcsön, s soha vissza nem fizetnék; a barbar korszakban vért adtak ilyenkor kölcsön, de azt vissza is fizették egymásnak.

Álle király egyuttal főpapja is Göta Rikének, az áldozáskor azt az intést vette Odintól, a főistentől, hogy a népnek az a fele, melynek számára nem termett kenyér, üljön hajóra mind s hozzon magának Scotiából, ott termett elég.

S az a fele a népségnek, melynek számára nem adott a föld kenyeret: a férfi nem; mert a svéd, ha csak egy falatja van a háznál, azt nem osztja meg a feleségével, hanem odaadja neki egészen.

Ki lett hirdetve a «Wiking-út».

Igy nevezték tengeri hadjárataikat, a miktől fél Európa rettegett.

Hajóiknak, mikkel a tengerre szálltak, nem voltak vitorláik. Emberkéz hajtotta azokat csupán. A tizenhárom sing hosszúságú evező feszítése volt a férfierő próbaköve. Százhúsz ember fért egy hajóba, s az kívül veres rézzel volt borítva. És ezekkel a nyított dereglyékkel, miket csupán emberizom hajt, bekalandozták ők a Faröe és Britt szigetektől elkezdve Gibraltarig s a görög Archipelagusig a tengereket, vészben, viharban, megadóztatták a czeltákat, angol-szászokat, spanyolokat, s haza hordták tőlük a zsákmányt evezve. Néha a tengerről feleveztek a nagy folyamokon át a meglepett országok fővárosaiba, s azokon vették ki idejöttük adóját, s ha azután visszatérett az ellenség elzárta előlük a folyamtorkolatot, nem jöttek zavarba, kihúzták hajóikat a szárazra, zsákmányostól együtt a vállaikra vették s úgy kerültek ki velük a tengerpartra. Ezek voltak a Wiking-utak.

Álle király parancsa az volt, hogy a ki csak férfi az országban és szakállt visel, mind elmenjen a Wiking-útra, otthon ne maradjon más, csak az asszony és a gyermek. Száz hajó telt meg a hősökkel. Skóczia volt hadikalandjuk czélja. Mikor bucsúdaluk elhangzott a tenger morajában: se ifjú, se vén nem maradt Göta Rikében, kinek neve férfi.

Kormányzásra, igazságszolgáltatásra addig, a míg a férfiak oda vannak, nem volt semmi szükség.

Megtudta azonban a szomszéd Jütland fejedelme, Herold, hogy a göta-rikei nép egész serege a Wiking-útra kerekedett fel, s kapott az alkalmon, hogy most a távollét alatt egy jó szomszédi látogatást vissza adjon nekik; most nincsenek otthon, csak az asszonyok és leányok. Herold Engelholmnál partra szállt egy egész sereggel.

Nagy volt a rémület egész Göta Rikében. Az asszonynép futott mind Vixiő felé, s ezuttal a nők tartották meg a «Thinget», az országgyülést, minők a mi rákosi országgyüléseink voltak.

Két leánya volt Álle királynak; Maga és Blonda.

Maga az idősebb, Blonda az ifjabb. A «Thing» tőlük várta a jóslatot, miként a féfiak thinge atyjuktól a királytól.

Maga szólt elébb.

Elmondá az asszonyi országgyülésnek, hogy védelmükre nincsenek honn a férfiak; a nők egyedül nem állhatnak az ellenséggel szembe; a kézi fegyverrel sem tudnak bánni, hát még egész ütközetet vezényleni. Itt nincs másban menekülés, mint a futásban; vegye mindenki hátára a mije féltő, s aztán fusson minden nép a szomszéd Svea Rikébe, ott keressen rokonainál oltalmat.

Azután szólalt meg Blonda.

Ifjabb volt nénjénél egy évvel, de annál egy fővel magasabb. Bátor tekintete; haragra duzzadt ajkai; hős lelke arcza pirjában ég; hosszú arany haja fedi termetét sarkig, mint egy királyi palást.

«Nem futunk el előlük azért, mert nők vagyunk s azért, mert ők férfiak. Ha apáink, testvéreink eltávoztak, itt maradtak kardjaik, kelevézeik s a mi karunkban is van erő, a mi szivünkben is van bátorság. Nem futunk el, nem hagyjuk prédára házainkat a jütlandinak. Mink is tudunk a kelevézzel bánni, s a nyil a mi kezünkből is sebet üt. Ha ők nem szégyenlettek, férfiak, seregestül rohanni asszonyokra: szégyenüljenek meg a sebektől, miket asszonyoktól kapnak.»

Ez a beszéd tetszett az asszonyi thingnek, ott rögtön kikiáltották Blondát vezérüknek, s aztán feltüzék kontyaikba büszkén a vadludtollakat, a férfiak büszke harczi jelvényét s előhozták a harczi dobokat, trombitákat, fujták, verték a riadót, míg beletanultak s csattogtatták pajzsaikat a kardokkal és esküt tettek Odinnak férfi szokás szerint az oltárkőnél, hogy vagy győznek, vagy elhullanak.

Csak egy része a nőknek, a vestra-uäradi asszonyhad futott el Magával együtt a svea-rikei határon túl, az ott maradt asszonysereg gúnykiáltásaitól üldözve.

A jütlandi betörő had a könnyű hódítás hitében haladt előre. Hadi rendet sem kellett tartani: hiszen nem volt férfi a háznál. Falvak, városok mind üresek voltak, csak be kellett rugni az ajtót.

Mikor aztán Maklundánál a sűrű borókától fedett halmokhoz értek előcsapatjaik, itt egyszerre váratlanul előrohant a sűrűből egy lovascsapat.

Blonda volt ott maga amazon társnőivel. Csak kétszáz lovas volt mindössze; de a jütlandiaknak annyi sem volt; ők csupa gyalogságot hoztak. Csak nők voltak azok; de a paripa rangot ád a harczban.

A jütlandi gyalogcsapatok azzal kezdék meg a hadjáratot, hogy az első találkozásnál hátaikat mutatták meg az asszonyoknak s aztán futottak előttük órahosszat, míg derékseregükig menekülhettek. Ott megfordult az amazon sereg s büszkén lándzsájára tűzve az elesettek fövegeit, visszalovagolt Maklunda felé.

Ez jó vezéri volt fogás Blondától. Az első diadal hire új bizalmat öntött asszonyserege szivébe; míg az ellenség, a rajta ütött szégyentől dühbe jött s dühétől elvakulva, belerohant a kelepczébe, melyet a női hadvezér gondolt ki számára.

Blonda oda akarta csalogatni ellenségét a Bravellaheide mocsarai közé, melyeknek titkait csak azok ismerik, a kik otthon vannak.

A jütlandi seregek kényszerítve lettek teljes hadi rendben nyomulni előre. Váratlan volt az ellentállás; de mindenütt maguk előtt találták azt. Asszonysereg állt velük szemközt.

S az asszonynép helyt állt hidegben, zivatarban, ellenség nyilzáporában.

Blonda főhadserege Vexiő előtt várt az ellenségre; ennek a Bravallamezőn keresztül kellett odáig hatolni.

A Bravallamező egy ingoványos róna, melyet két folyam szel végig, a járható tér a két folyam között van. Ezt kellett az egyik félnek megvédelmezni, a másiknak elfoglalni.

A jütlandiak apró ladikokat hoztak magukkal, miknek orra hegyes vassarkantyuban végződött, azokkal hatoltak előre a két folyamon. A svéd asszonyok nem állítottak velük szembe más csónakrajt; el sem zárták a folyamokat; mert az ellenségnek nem nagy tréfa volt csónakjait a partra kivonni, a hol zárt talál s aztán megkerülve azt, ismét a vízre szállni; az asszonyok más ravaszságot gondoltak ki ellenfeleik meglepésére.

Blonda egyik alvezérnője, Molilja, a legkarcsúbb, legügyesebb, legkönnyebb testalkatú hajadonokat kiválogatva, a folyamon túl levő mocsáron át került az ellenség háta mögé. Lábaikra hosszú, szántalp alakú hókorcsolyákat kötöttek; azokkal csak úgy repültek keresztül az ingó láp bürüje fölött, egymás kezét fogták, hogy el ne sülyedjenek s úgy huzódtak át a mocsáron, mint egy tündérsereg, mely a vizek és mélységek fölött suhan el.

A mint Molilja illanó tábora megrohanta a jütlandiak tartalékhadát, az, csupa pánczélos, nehéz vas emberekből álló, szemközt fordult a támadó amazon hadra s könnyű szerrel elverte azt magáról.

Ámde győzelme csak veszedelmére szolgált; Molilja szűzei becsalogatták a nehéz vitézeket a Bravallamező ingoványai közé s mikor azok hajóikat elhagyva, a süppedező talajban a lábuk alól érzék elfutni az áruló földet, ez a föld szövetségese volt szülötte leányainak, azokat megbirta a hátán, Molilja repülő leányai visszakerültek a folyamhoz s leölve a hajóknál hagyott gyenge őrcsapatot, felgyujták a jütlandiak csónakhadát.

Az égő hajók füstje volt a jeladás Blondára nézve a támadásra.

Ő ez alatt egy dombtetőn állva lovas amazonjai közepett várta Molilja hadicselének kimenetelét. A füst jelenté, hogy a csel sikerült. A jütlandi sereg egy része a folyón túl rekedt, vagy a mocsárba tévedt, a honnan minden oldalról körülfogva, ki nem gázolhat. Most itt az ideje az ellenség derékhadaira lerontani.

Ő és lovas csapatja kezdte meg a rohamot. Csoda volt, a hogy a gyöngéd asszonynép tudta forgatni a kardot és kelevézt. A jütlandi azt hitte elébb, hogy könnyű harcza lesz férfiaknak leányokkal. Hejh de a fegyver rosszul fog a férfi kezében, ha asszony az ellenség. Az ütött seb az adónak fáj jobban. Az asszony pedig megszünik ember lenni, mikor gyilkolni kezd; oroszlánná válik, vadállattá, mely szomjazza a vért.

A jó jütlandi vitézek sorai megdültek a svéd amazonok kardcsapásai alatt.

Ekkor szégyentől és haragtól eltelve előállt válogatott csapatja élén maga a király fia, Kanut herczeg.

A királyfi kedv nélkül jött a svéd király népe ellen. Bántotta a szégyen, hogy egy védtelen országot támadnak meg; s bántotta a szíve. Neki volt eljegyezve Blonda menyasszonyul.

Most aztán itt volt az idő megmutatni, hogy megérdemli-e a vőlegény menyasszonyát?

Kanut herczeg, a jütlandiak legjobb hőse szemközt ment arra a csoportra, melynek élén Blonda harczolt.

Blonda kezében egy hajító kelevéz volt, hegyén szigonynyal; a nyele lánczra kötve. Elhajítá a szigonyt s mikor sebet ütött vele, visszarántá azt a láncznál fogva. S halál volt az a seb.

Kanut királyfi három gerelyt vitt kezében, miknek lándzsavégin alul egy nehéz gömb volt, mely a repülő gerelynek olyan súlyt adott, hogy az keresztül tört minden pajzson.

Egymást kereste az ütközet hevében a két öldöklő hős alak. S mikor ama hires domb előtt összetalálkoztak, egyszerre kisütött a nap egy felhőhasadék közül s egy fényes sugárküllő megvilágítá Blonda alakját, ki a szélben repkedő aranyhajjal, fehér lován, aczél paizsát előre feszítve, gázolt ellenségei hulláin keresztül.

Kanut királyfi gyalog harczolt.

Két testőr amazonja Blondának rohant reá.

A királyfi elröpíté az első gergelyt, az keresztül tört az amazon paizsán, átfurta pánczélját is, szivét is elhallgattatá; a második gerely a második hölgynek aczél sisakját találta, azt is keresztül töré, s holtan veté le lováról.

Most a harmadik gerelyt csóválta meg Kanut. Maga Blonda állt vele szemközt.

Ekkor a királyleány hirtelen elveté magától paizsát, ledobta pánczéljait, s a hogy a svéd férfiak szokták, mikor rájuk jön a «Berserker-düh» s mezetlenül rohannak a csatába, úgy közelíte ellenfelére.

Ez elkábult e látványra. A pánczélt keresztül törte volna kopjája, de azt a hókebelt nem birta átütni: lehanyatlott kezében a hajító dárda.

Ekkor aztán Blonda kelevéze süvöltött s a királyfi lerogyott a szigonytól találva keble közepén.

A királyleány kezében tartá a kelevéz lánczát.

– Oh Blonda! kiálta. Te engem másként csókoltál egykor.

– Akkor vőlegényem voltál, felelt a hölgy.

– És most megölsz.

– Most pedig hazám ellensége vagy.

S azzal visszarántá a szigonyt és a királyfi megszünt élni. És Blonda özvegygyé tette magát; de megnyerte a harczot, megszabadítá hazáját. A legnagyobb hős, a királyfi eleste után futott az ellen, a merre látott: sok elveszett a mocsárban, több a kard éle alatt, melyet asszonykéz forgatott.

Midőn Álle király a férfihaddal visszatért hadjáratából, már a kész halmot találta a Bravallamezőn magasra emelve ellenségei hulláiból, be is volt már takarva zöld pázsittal szépen. A férfiaknak csak az emlékkövek felállítása maradt a svéd győzelem emlékeül, melyet asszony szív, asszony kéz vívott ki.

Álle király és a Thing (a népgyülés) a hőstett jutalmául törvényt hoztak, mely szerint a göta-rikei asszony egyenlő öröklési jogban részesül a férfival, a leány bátyjaival egyformán osztozik. Azután: a bravallamezei diadal emlékeül a göta-rikei asszonyok kontyát ugyanazon harczi jelvények ékesítik, a mik a férfiakét; s mikor a göta-rikei leány férhez megy, dobszó és trombita kiséri nászmenetét. A gyáván megfutott vestra Häradi asszonyok fejére pedig egy szégyenteljes adó vetteték «Springskalt», «futásbirság» czím alatt.

E törvények még most is érvényben vannak.