Ez a nő Szelim Eutimy felesége volt, Algir szultánjáé a XVI-ik század elején. A mór népénekesek balladáiban még most is él alakja. E népdalok örökíték meg a hajdani uralkodó faj, a mezabiták történeti alakjait s a mór hősöket, Spanyolország száműzötteit; s az élő hangokat maig is visszhangozzák még a Massif bérczei; azokat nem égethette el sem a török hitrajongás, sem a szent inquisitió.
Pedig azokat az énekeseket, a kik a felejthetetlen nő karcsú termetét a Biledulgeridi pálmához, homlokát a Bra-Zaria napsütötte szikláihoz, szemeit a metidsai tengerszemekhez és orczáit a disebeli rózsaerdőhöz hasonlították, először a spanyolok, azután a törökök, utoljára mind a ketten pusztították tűzzel, vassal; hanem azért a Massif bérczei még máig is visszhangozzák dalaikat.
Szelim Eutimy emir idejében boldog ország volt a kis Algir. Két milliónyi népének uralkodó nemzetét képezte a mezabita faj, a rómaiak idejében ismeretes művelt, szorgalmas vállalkozó nép, mely bejárta kereskedő hajóival és tevéivel a tengereket és pusztákat, távollevő világrészek terményeit csereberélve; otthon pedig gazdag földét beültette a más országokból összehordott haszonhajtó növényekkel; ők találták fel, hogy az olajfát nemesíteni kell, akkor szebb és kövérebb gyümölcsöt hoz. Szöveteik a széles világon keresettek voltak, s méneseik képezték a törzsét annak az arab fajnak, melyet «berber» név alatt ismernek. A szellővel versenytfutó, karcsú, vékony lábú, fehér szőrű, piros sörényű paripák eredeti törzse még most is az ő sheikjeik kincsét képezi. A legjobb kardokat ők kovácsolták, mikhez a Medeah vasbányái adták a ruganyos aczélt, s aranyat kevertek az aczél közé: volt elég Ud-Allelah bányáiban.
S ha valaki meg akarta tőlük tudni, hogy jól ülik-e azt a lovat, s jól forgatják-e azt az aczélt? annak is meg tudtak felelni. Volt egy erős váruk Tlemzenben, már akkor rézágyúkkal ellátva, s hadihajóik az algiri sziget öblében, kereskedelmük védelmére; s aztán voltak mindig bölcs emirjeik, sheikjeik, kik paripát, kardot, ágyút sohasem igyekeztek náluknál erősebb ellenfélen kipróbálni, hanem beérték azzal a dicsőséggel, ha a magukkal egyenlőket legyőzhették. Meghódították Orant, Budsiát és Tereszt. Megvédték határaikat a rabló kabyloktól.
Szelim Eutimy emirsége alatt történt, hogy Spanyolország királya: Katholikus Ferdinánd a mórokat és zsidókat kiűzte fegyverrel és máglyával országából. Azok átmenekültek Afrikába.
Az elűzött mór sohasem tudta elfelejteni a gyönyörű palotákat, mikkel atyái beépítették Spanyolország városait, ahol a tudománynak első terjesztői ők voltak. Az Algirban megtelepült szaraczén menekvők a boszú, dicsvágy, a nagyság véres álmait hozták át magukkal s eddig nem ismert szenvedélyeket költöttek fel a mezabita nép lelkületében.
Kik a nyilt csatamezőn összetörtek, most darabokra zúzva folytatták ellenségükkel a harczot, kalózhajókat szereltek fel s a spanyol kereskedő hajókon töltötték boszújokat, s meglepték éjszakai támadásaikkal a spanyol tengerparti városokat.
Egyszer aztán Katholikus Ferdinánd megsokalta a boszantást, átkelt Áfrikába hadaival, elfoglalta Oránt és Budsiát, s az algiri kikötőn uralgó szigeten várat építtetett, azt megrakta spanyol őrsereggel, onnan aztán vigyáztatott a mórok vállalataira.
Szelim Eutimy szelid lelkületű uralkodó volt, megvásárolta a békét. Nem is drágán adták. Egy arab mén évenkint a spanyol király számára volt a hódolati sarcz.
Egy arab mén: nem is olyan nagy kincs az; kivált a kinek palotaszerű istállóiban kétszáz ilyen paripa eszi fekete márvány-jászolból a hántott árpát.
De még is nagy kincs az!
Az arabnak a paripája nem szolga állat, jó barátja, családjának tagja az. Ha utazik: egy marok árpa a lóé, a másik az övé, előbb kap a mén. Az ötven évig elél, s még akkor is fiatal: nincs közte rokkant, leütni való. A gazdájának olyan híve, mint egy jó feleség; nem kell neki biztatás, reggeltől másik reggelig elfut pihenés, itatás nélkül; ha csatába viszik, nyerítve rohan az ellenségre s felágaskodik, ha gazdája összecsap ellenfelével. Őrt áll fölötte, ha éjjel a pusztában alszik s felkölti, ha veszély közelít. A halálra sebesültet hazaviszi a csatából duárjába. A tolvajra, a ki egy berber lovat ellop, fejvétel vár; a tulajdonosra, ki egyet elád, vagy elajándékoz idegen nemzetbelinek, karóba huzatás. Ajándékba adni a Metidsa földének e kincsét, csupán az emirnek szabad s csupán igazhivő szultánok számára.
De hadisarczul adni azt egy hitetlen ellenség királyának!
Kivánt volna magának vékával aranyat, hajóteher számra drága szöveteket, a Tenesz előfok smaragd bányáinak minden évi termékét, a szűzek hosszú selyem hajzatát, vagy magukat a szűzeket, nem volna a sarcz oly nehéz, oly megalázó, mint az évenkénti egy mén a berber ivadékból.
De rá kellett állni. Sziget várfalairól azt mondták az ágyúk.
A Spanyolországból száműzött mórok közt volt Al-Hágen családja. Maga a családfő, a kordovai kalifa négy fiával együtt, a csatatéren esett el; csak a csecsszopó fia maradt meg anyjával együtt s annak a menye Zafireh.
Szelim Eutimy beleszeretett a mór fejedelmi leányba s nőül vette azt.
És azontúl Zafireh uralkodott ő fölötte és az országa fölött.
Azon időben egy hirhedett hős nevét tanulták Európában megismerni. A keresztyén templomokban imádságba volt foglalva e név, mint a döghalál. Az anyák e névvel rémítették alvásra siró gyermekeiket; a tengerre kelő hajóst kedvese nem a hajótöréstől óvta amuletjával, hanem ettől a névtől.
A valódi nevét e rémmesebeli hősnek nem is ismerték itt; sem születése helyét. Egyik monda szerint Lesbos szigete, másik szerint Sicilia szülte. Apja keresztyén volt, fazekas mester, később renegát lett, az egyik fiának «Aruch» nevet adott, mit a mórok «Horuk»-ra változtattak; e mellé azután a véres történet egy hangzatosabb nevet toldott: «Barbarossa». Olaszul: «rőtszakáll». Félmellét takaró göndör veres szakálláról nevezték így el.
Jó testvér lehetett. Dsereddin öcscsével hiven megosztá hirét, zsákmányát, még nevét is: azt is Barbarossa melléknév alatt emlegeti a történelem, a mórok «Hairaddin»-nak nevezték.
Tengeri rablók voltak, rémei a földközi tengernek és valamennyi partvárosnak. Egész hajórajuk volt, ellátva ágyukkal s vakmerőségben, kegyetlenkedésben felülmulhatatlan vad harczos néppel.
Mikor Horuk Barbarossa egész tengeri hatalommá növekedett, akkor Tunis szultánja, Mohammed, szolgálatába fogadta a kalandor hőst és hajóhadát s most már vezéri czíme is volt a kalóznak.
A míg Barbarossa véres babérai nőttek, Szelim Eutimy számára szelidebb virágai nőttek az örömnek, pálmák, olajfák és rózsák: a gazdagság, béke és szerelem. Népe boldog volt, kincstárai tele s szép hölgye keblén mosolygó kis fia.
Mikor az oráni spanyol főparancsnok, Gomarez marquis, évenkint lejött kiséretével Algirba, Szelim Eutimyval a békét megujítani, s az évi hódolatjelvényt átvenni, sohasem mulasztá el, hogy a kis fejedelemfi arczát megcsókolja, s annak fejedelmi anyja előtt kardja keresztjére tett kézzel esküt tegyen, miszerint gyermekét úgy fogja védeni, mintha saját testvére volna.
Gomarez igazi mintaképe volt a hajdankori lovagnak, délczeg, kevély, bátor és nyiltszivű. Ha Zafireh összehasonlítá vele Szelim Eutimyt, a szelid, mélázó, érzékeny fejedelmet, ezt a selyembe öltözött, édesajkú, szerelmes férjet ezzel a talpig fényes pánczélba zárt, törhetetlen büszke alakkal: akkor az összehasonlításnál egy harmadik alak nyerte meg az elsőbbséget, Horuk a rőtszakáll.
Zafireh gyülölte ezt a Gomarezt, azért, mert olyan délczeg; azért, mert olyan nemes; azért, mert olyan hűséges; Szelim nem volt neki való ellenség; Zafireh keresett egy hozzá méltót, a ki más alakban volt Gomareznek ellentéte, mert szörnyeteg, mert ördög, mert hitszegő: Barbarossát.
A mint Katholikus Ferdinánd meghalt és Spanyolország az arragoni király kezének kormányzatát még nem szokta meg, Zafireh büszke unszolásai rávették Szelim Eutimyt, hogy mondja fel a békét Spanyolországnak s hivja fel Algir felszabadítására a két Barbarossát.
S a nép örömujongással fogadta a háborúüzenést. A spanyol becsületes ellenség volt ugyan, de idegen; a török rossz atyafi, de rokon faj; s hogy milyen könnyű munka egy népet feldühíteni az idegen faj ellen, a kivel aranybékében élt együtt s nyakára veretni vele a hatalmas rokon vasjármát, annak a bebizonyítására nem is kellene nagyon messze mennünk.
Horuk Barbarossa kapott a meghiváson s nem sokára nyolczvan vitorla jelent meg az algiri tenger magasán, melynek láttára a szigeten tanyázó spanyolok hirtelen rémülve hagyták oda erődeiket, hajóikra szálltak és egy ágyulövés nélkül elmenekültek. A felmentő hajóhad minden ellenállás nélkül vitorlázott be a kikötőbe, az árboczok hegyén lengő veres lobogókkal, miken egy félhold és egy csillag voltak aranynyal hímezve.
Az algiri nép zeneszóval fogadta a felmentő seregeket, s koszorukat szórt eléjük. Nyolczszáz török martalócz volt a partra szálló csapat, a sereg magva, azonkivül háromezer arab harczos és kétezer önkénytes a számüzött mórok közül toborzva. Valamennyinek az élén kétezer lovas közepett Horuk Barbarossa, fekete spanyol ménen, mellén aranyozott pánczéllal, fején biborral borított sisakkal, melyen lombos kócsagtollbokréta rengett; két karja vállig meztelen, de fényes a duzzadó izomerőtől, mint az aczél; csuklóin széles aranykösöntyük. Arcza naptól rezesített, csaknem egyszinű szakállával, kifejezésében kemény, durva, kegyetlen.
Szelim Eutimy palotája küszöbéig jött Barbarossa elé s felvezette őt kisérő lovagjaival együtt, hálateljesen tudatva vele, hogy nála a vendég az úr.
Ezt az ajánlatot nagyon is megfogadta Horuk. És nem csak ő, hanem az egész népe.
Az algiriak nem sokára tapasztalták, hogy mit nyertek azzal, hogy felcserélték az idegent az atyafival? A büszke spanyolok helyett, kik ha bejöttek Algierba vásárolni, kemény, jó reálokkal fizettek mindent, s becsületben tarták az idegen fehércselédeit, nem nyultak a fátyola után, megkapták az igazhitű jó barátokat, a kiknek a szeme a mit meglátott, a keze ott nem hagyta, s ha fizettek valamiért, nem volt benne köszönet, mert ütleg volt a fizetés; a kik elfoglalták a gazda házát, s szolgát csináltak a gazdájából, megitták a borát, elvitték a lovát s elszerették a feleségét, elrabolták a leányát.
A nép most már zúgolódott; késő volt már. Benn volt már a házban az ellenség: ő maga hitta be. Kihez menjenek panaszkodni? Szelim Eutimy maga sem úr már a palotájában, s Horuk Barbarossa maga sem jobb vendég mint katonái.
Barbarossa lassanként egészen hatalmába keríté Szelim Eutimy birodalmát. A vendég lett az úr palotáiban, városaiban, hadai felett; csak egyet nem birt tőle elfoglalni: Zafireh szivét.
A szultán kénytelen volt a hatalmas rabló kivánatára megtenni azt, a mire muzulman férj semmi vendége kedvéért rá nem veszi magát, hogy nejét megmutassa az idegen férfiunak. Zafireh kénytelen volt engedelmeskedni.
Azonban, ha Zafireh nem gátolhatta is azt meg, hogy idegen férfi szemei arczát érintsék: felfogadhatta magában, hogy az ő szemei nem fognak annak a tekintetével találkozni. Mikor abba a terembe lépett, hol Barbarossa sovár kivánsággal várt reá, hölgyei úgy vezették őt elé, mint egy vakot, behunyt szemmel.
Ő volt az oka, hogy Algir a rabló uralma alatt nyögött: neki kellett azért megbüntetni magát, hogy őt ide hivta.
– Mi kár, hogy ez a szép asszony vak; mondá Horuk Barbarossa.
– Vak vagyok, hogy téged ne lássalak, s vak leszek, míg te Algirban lész.
– És én fogadom, hogy visszatér látásod s felfogod szemeidet nyitni, ha én akarom.
– Az én szemeim csak egy férfi arczát láthatják s az Szelim Eutimy, az én uram.
– De felfogod azokat nyitni, ha én eléd varázslom Elhadzs Besir zengő kertjét.
Egy napon aztán jelenték Zafirehnek, hogy Barbarossa elkészítette számára Elhadzs Besir kertjét.
Elhadzs Besir kertjében fák helyett spanyol lovagok voltak elültetve a földbe, fejjel lefelé: úgy, hogy még élniök kellett. Nyögésük, sirásuk felhangzott a föld alul, felfelé álló lábaik még vonaglottak, pánczél, sarkantyú csörömpölt rajtuk. Zafireh rabnői, kik kézenfogva vezették a királynét, az elszörnyedés hangjait hallatták körüle.
– Ime ez Elhadzs Besir zengő kertje! hangzék Barbarossa rettentő szava.
– Nem látom azt; mondá Zafireh és nem nyitotta fel szemeit.
– Majd látni fogsz hát, ha eléd hozom Abdallah kivilágítását.
Egy este azzal hivták elé Zafireht belső szobáiból, hogy Abdallah kivilágításának látványa vár reá.
Abdallah kivilágítása abból állt, hogy kétszáz algiri polgárt, kik a kalandor uralma ellen fellázadtak, Barbarossa szurkos vászonba burkoltatott, aztán a piaczon két sorban kikötteté őket s akkor alul meggyujtá rajtuk a burkolatot. A kétszáz élő fáklya pokoli ordítása hangzott a királyi palota falairól s viszfénye vérvilágban ragyogott ablakain.
– Ime ez Abdallah kivilágítása!
– Nem látom azt, felelt Zafireh és szemei hunyva maradtak.
– Majd ki fogod szemeidet nyitni, ha eléd hozom Sátán Ibrahim mennyei énekkarát.
Egy éjszaka aztán felköltötték Zafireht s azt mondták neki, hogy Horuk kivánatára jelenjen meg palotája erkélyén.
Onnan a tengerre lehetett látni.
Valami rettenetes karének hallatszott ki a tenger morajából.
Barbarossa három keresztyén zárda szüzeit raboltatá össze s azokat egy gályára téve a kikötőbe viteté. Ott a gálya fenekét kifuratá s a mint aztán a gálya sülyedni kezdett, a halálra menő martyr szüzek jajszava volt az, a mi az éjszaka álmait elvevé.
A gálya lassan merült el, hogy a halálkín sokáig tartson. Egy végső iszonyú sikoltás száz meg száz nőajkról hangzott utoljára s aztán vége volt mindennek.
– Ez volt Sátán Ibrahim mennyei énekkara.
– Nem láttam azt. Szólt állhatatosan Zafireh s Barbarossa még nem tudta meg, hogy kék szemei vannak-e a királynénak, vagy feketék?
– No várj hát, majd hozok eléd egy látványt, a mire bizonnyal fel fogod nyitni szemeidet: mutatok neked egy királyi temetést.
Egy királyi temetéshez szükséges egy halott.
Király pedig csak egy volt Algirban.
Szelim Eutimy, a szelid, engedékeny uralkodó reggeli mosakodásait végzé a fürdőházban s nem volt gondja egyébre, mint hogy szakálla ámbrával legyen behintve, és feje a borotválás után illatos szappannal bedörzsölve, és izmai olajos kézzel megkenegetve, s azután egész teste rózsavizzel leöblögetve.
Mikor mind ezzel készen volt, akkor Horuk Barbarossa elhozta számára a törülközőt, s megfojtotta vele.
A vendég meggyilkolta gazdáját: a segélyül hitt martalócz megölte szultánját. Ki itélhetett fölötte?
Mikor aztán a király a ravatalon feküdt, akkor oda hivatá Zafireht Barbarossa. A nő még mindig vak volt előtte.
– Ime, a mint megigértem, hogy egy király temetését fogom neked megmutatni, meg is tartám. Itt a ravatal előtted, körüle fejedelmi fény és pompa. Rajta fekszik egy halott király. Ha látni akarod, nyisd fel szemeidet érte: a holt Szelim Eutimy.
Erre a szóra aztán önfeledten nyitá fel szemeit Zafireh.
Horuk Barbarossa megtudá, hogy a nőnek kék szemei vannak, s még jobban szerelmes lett belé.
A meggyilkolt szultán temetési ünnepélye egyuttal Horuk Barbarossa szultánná emelésének ünnepélye is volt. Ugyanazon ágyudörgések hirdeték földön és tengeren járóknak, hogy Szelim Eutimy átadta Algirt Barbarossának s nem tartott meg magának mást belőle, mint egy pompás sirboltot.
De bizonyára még valami egyebet is megtartott magának és azt halála után sem hagyta el. Ez volt Zafireh szive.
Mindent elfoglalhatott Barbarossa erőhatalommal, árulással; ezt az egyet nem.
És Zafireh tudta azt jól, hogy az országrabló még e kincs után is vágyik.
Aztán összehasonlítá ezt a három embert, a ki életének jó vagy rossz csillaga volt: Szelim Eutimyt, a kedves férjet, Gomarez marquist a félelmes ellenséget, és Barbarossa Horukot, a gyülölt szövetségest. Az elsőt szeretnie, a másodikat tisztelnie, a harmadikat gyülölnie kellett.
Egy éjjel lopva kiviteté egyetlen kis fiát a palotából s dajkájára bizta, hogy a leggyorsabb dromedárra ülve, szökjék el vele Oránba s adja át fiát Gomareznek, a kit levélben fölkért, hogy védje meg kis gyermekét, s ha az ő halálának hirét fogja venni, álljon boszút az ő és férje gyilkosain.
E naptól fogva éjjel-nappal egy tőrt hordott övében elrejtve, s ujján azt a gyűrűt, a melynek fejében gyorsan ölő méreg volt elrejtve.
Horuk mindennap ostromolta a bájos özvegyet szerelmi ajánlataival. Mindenféle alakot váltott, csakhogy viszonszerelmét megnyerje. Szelid lett, hizelkedő, nagylelkünek mutatta magát, kegyelmet osztott, pazar fénynyel vette körül az imádott hölgyet, s mikor minden fáradsága kárba veszett, akkor visszatért eredeti alakjához, kegyetlen lett és erőszakos.
Eddig kért, most parancsolt.
Ámde a legelső csókért, melyet erőszakkal rabolt el, kapott egy tőrdöfést a hős nőtől, melyhez csak az erő volt kevés, hogy a világhirű kalózszultán egy nő késétől érje szégyenteljes halálát.
Barbarossa dühös volt a kapott seb miatt; testőrei után ordított, kik vértől ázottan emelték őt fel a földről. Zafireh asszonyaihoz menekült háremébe. A zsarnok utána küldé zsoldosait, hogy hurczolják elé. Mire azok megtalálták Zafireht, a szép hölgy már csak egy szép hulla volt.
Mikor látta, hogy a tőrdöfés nem ölte meg Barbarossát, a méreghez folyamodott s saját magát gyilkolta meg.
Barbarossa kijátszott szerelme s égő sebe fájdalmában a királyné valamennyi szolganőit megfojtatá s a tengerbe hányatta.
Ez az asszonyvér tölté meg poharát; ez homályosítá el szerencséjét.
A spanyol helytartó, Gomarez, új haddal közelített Algir ellen, s Horuk Barbarossa tapasztalá, hogy az a nép, melylyel ő úgy bánt, mint a legkegyetlenebb ellenség, nem tud úgy harczolni többé, mint eddig, s két ellenség közül azt gyülöli jobban, a ki falain belül van. Gomarez hirül adta az algiriaknak, hogy nem hódítani jön városukra, hanem Szelim Eutimy fiát trónjába visszahelyezni.
Barbarossa nyilt csatatéren veté el a koczkát. Kegyetlen bátorsága itten kisegíté: áttörte magát a spanyol seregen s hadaival Tlemzán várába menekült.
Gomarez ekkor körülfogá Tlemzán várát és ostromolni kezdé.
Az ostrom harminczadik napján nem volt egy ép bástyája többé Tlemzán várának s nem volt egy falat kenyere a várvédő seregnek.
Ekkor Horuk Barbarossa ismét keresztül törte magát a spanyolokon s menekült testőrcsapatjával a beduin puszta felé.
Gomarez mindenütt nyomában.
Barbarossa lehányta magáról pánczélját, hogy lova gyorsabban futhasson: Gomarez követte a példáját s ő is ledobta magáról a nehéz mellvértet. Elhajítá nehéz dárdáját is és öblös paizsát, mely féltestét betakarta s fejéről a rostélyos sisakot, csak hosszú, kétélű toledói vasát tartá meg.
Horuk kisérői egyenként maradoztak el, kifáradoztak s elvesztek az üldöző spanyolok csapásai alatt.
Végre utólérte Gomarez a kalózok fejedelmét. Az nem futott előle többet; hanem szembeszállt vele.
Gomarez két kézre fogta sulyos kardját s olyat csapott vele ellenfelére, mint a leütő villám.
Barbarossa kerek paizsával fogta fel a csapást, de a kardvas keresztül hatolt a paizs lemezén s levágta a szultán karját könyökben.
– Ezt vedd Elhadzs Besir zengő kertjéért!
Horuk megrémülten emelé fel jobbját feje fölé, annyi diadalt aratott kardjával öklében.
Egy másik csapás a spanyol lovagtól s Horuk jobb karja is a porba hullott.
– Ezt Sátán Ibrahim mennyei énekkaráért!
A hős kalózvezér, a két világrész réme, az országok rablója most mindkét karjától megfosztottan ült ott nyergében; rémülten tekinte a boszuállóra.
Most a harmadik csapás is süvöltött.
– Ezt pedig Zafirehért!
S a rőtszakállú fej leröpült a porba.
A temetést elvégezték a sakálok és hiénák.
Nehéz napokat éltünk.
Egy-egy hét története nem volt más, mint annyi rémhir lánczolata, a mennyi egy századnak elég. S mint egy gonosz álomlátás kisértetei, mik a lázbeteg látó lelke előtt egyre nagyobb óriás alakban emelkednek egymás fölé, úgy multák fölül a szerencsétlenség Hiób-postái egymást szerencsétlenségben, borzalomban, kinfokozatban.
A két ország minden határán irtó harcz a magyar ellen, mely Erdélyt, a magyar alvidéket lángba borítá már, s itt az ország szivében egy bölcsekből és hazafiakból alakult országgyülés, melynek tagjai tudják jól, hogy az önvédelemre kirántott kard hegye mily villámokat fog a magasból fejükre aláidézni, de a hüvelyében hagyott kard leránt a sárba s ott fulladunk. Ők választottak; inkább ki a zivatarba, mint le a posvány fenekére!
Jól választottak-e? azt majd itélje meg az utókor.
September 16-ika volt, midőn a képviselőház ülésében Batthyányi Lajos kinyilatkoztatá, hogy átveszi újból a miniszterelnökséget; de azon esetben kijelenti, hogy Jellasichnak többé egy talpalatnyit sem enged elfoglalni a magyar földből, s ha erre őt nem kényszeríthetné, kényszeríteni fogja, hogy ontsa a magyarok vérét, ostromolja Budapestet.
Erre Kossuth Lajos azt viszonzá, hogy ha a nemzet védelmezni akarja Budapestet, ő is elmegy a védsánczot ásni, ő is vállára veszi a fegyvert és a védők sorába áll, s azon a napon még a nők és gyermekek is harczolni fognak.
Két nap mulva készen álltak a védsánczok Buda alatt a Gellért tövében. A főváros utczáin öreg urak, gavallérok, csákánynyal, ásóval vállaikon, uri hölgyek, kisasszonyok földhordó kosárral kezeikben siettek a sánczvetéshez, mint a hogy járnak-kelnek most sétabottal, napernyővel a dunaparti corsora, valami hires zongorász déli hangversenyére.
Óh az is nagy zongoraverseny volt, a mire akkor siettünk. Egyes accordjait már hallottuk is, távoli ágyudördülésben.
És ott hányták a sánczot Buda alatt urak és mesterlegények, tanult ifjak s ősz principálisaik, finom hölgyek és szolgálók, papok és zsidók, miniszterek és radikálok, jobb- és baloldali követek, egymásnak adván kézről-kézre a földdel tölt kosarat. Ilyen szép «lánczot» is régen láthatott a világ!
Azonban a hirek rémei még egyre nőttek; a Jellasich ellen küldött hadsereg vezére, egy nagy magyar historiai név viselője kijelenté, hogy ő nem vezeti a császári zászlók ellen a háromszinű zászlókat. Vajjon a közkatonák hívebbek lesznek-e a haza trikolorjához?
E kérdés volt a legrémesebb kisértete minden éjszakának. E rém nem engedé nyugodni Kossuthot. Szeptember 24-én megbizást kért az ideiglenes kormánytól, hogy egy nagy eszméjét létesítse: fegyverbe állítani az egész magyar nemzet minden férfiát! Óriási gondolat volt: néhány napra megállítani a közélet minden munkáját az országban, elhagyni minden házat, bezárni minden boltot, s a nemzet összes tömegével agyonnyomni az ellenfélt. Hogy minő sikere volt ez eszmének, azt a dunántúli események igazolták, a hol a népfölkelés egy egész tizezer főnyi fegyveres ágyustábort hadifogolylyá tett. Én azonban a Dunán innen s a Tiszán túl történteket akarom vázolni.
Kossuth september 24-diki nyilatkozatában felhivá azokat, kik őt küldetésében követni akarják, a csatlakozásra. Úgy hiszem: tizen voltunk, kik őt e felhivásra követtük: mindannyi nevére nem emlékezem; azok közt volt Rákóczy János, Egressy Gábor, Vörös Antal, Csernátony, Lopresti Árpád, a saját toborzású huszárezred egyenruhájában. Puska és kard volt fegyverzetünk.
Délután indultunk meg a vasuton; a czeglédi állomáson véletlenül találkoztunk a Földváryféle önkéntes csapat utóhadával, melynek szolgálati ideje lejárván, hazafelétérőben volt. Az aldunai harcztérről jöttek, harcztépettek voltak, de harczedzettek. Kossuthnak egy perczbe került megfordítani a hazatérő csapat irányát, ily időben pihenni ki menne? A derék hadfiak elfeledék fáradalmaikat s a még fárasztóbb keserüséget; vállukra vették a lábhoz tett fegyvert s követték a szónokot, kit Czeglédre már háromszáz csatapróbált bajnok kisért.
A hir villáma járt mindenütt előtte.
Czegléd vásárterén már egy felzugó tenger várt reá, férfi fők tengere, melyet hullámmá paskoltak fel szavai, mint a hogy játszik a zivatar a tengerrel.
Kerek fekete kalapot viselt, hátralengő fekete tollal, viselete egyszerű volt, mint mindig.
Hanem mikor szólt, óh akkor bíbor és arany volt rajta minden. Úgy árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő. És soha őt magát úgy szónokolni nem halottam, mint e napok alatt. Soha sem ugyanazon beszédet, a mit itt vagy amott mondott, mindig mást, mindig olyant, mit a belső hév sugallt ajkaira. A nép sirt, mint a hogy sirnak az oroszlánok.
De hisz azok nem is voltak minden csendes kor szülöttének meghallani való szavak:
– Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy meg akar halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen?
És az átok, a mit végül mondott azon népre, mely hazáját el hagyná veszni, lehet-e annak szavait valaha elfeledni
«Az Isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé váljék, mikor beszíjja; hogy kezei alatt a termőföld ne teremjen mást, mint hitvány kórót; hogy a forrásvíz büzhödjék meg, midőn ajkaihoz viszi; hogy bujdossék hontalanul a föld hátán, hiába kérve az alamizsna-kenyeret, és alamizsna helyett arczul csapandja őt az idegen faj; és lészen saját hazájában vándor-koldus, kit mint gazdátlan ebet, bátran verhet agyon mindenki, s mint bélpoklost, mindenki kikerül. Hiába imádkozandik Istenhez, meg nem bocsátja bűneit sem ezen a világon, sem a más világon; a leány, kihez szemeit felemeli, seprüvel hajtandja el a küszöbről, neje utálattal köpend gyáva szemei közé, gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza és holtteste heverend temetetlenül!»
Lehetett-e e kérdésre, lehetett-e ez átokra más kiáltásnak felhangzani, mint annak, hogy:
«Mindnyájan el fogunk menni!»
Egy óra mulva Czegléd minden férfi lakója talpra lett állítva, a vezérek kinevezve, a tömeg csapatokra osztva; s még aznap estve ment Kossuth tovább s Nagykőrösön megújult ugyanazon jelenet lámpák világa, csillagok fénye mellett.
Másnap ugyanazon jelenetek Kőrösön és Kecskeméten a hullámzó férfifőtengerrel, melylyel a vihar játszik. Kecskeméten épen vásár volt, a vásáros népből tábor lett, s a mi vasat itt megvettek, az nem ment füvet kaszálni.
Onnan még aznap délután szekéren tovább Csongrádra.
Csongrádhoz közeledve nagyon rosz utak fogadtak bennünket. Ha repülni lehetett volna! Utóbb is Kossuth azt indítványozta, hogy szálljunk le szekereinkről, azokat bocsássuk előre üresen s magunk vágjunk neki erdőn, mezőn keresztül torony irányában.
Az út sáros volt a sok esőzéstől, de a tarló annál zöldebb; még a sivó homok is taraczkot eresztett, gyönyörü útunk volt őszvirágos rétek, sárguló jegenyeerdők között, az ég tiszta, a láthatáron egy felhő sem látszott.
Hogyan emlékszem én az akkori égre is! Nagyon jó okom van arra emlékezni. Ott az útban ránk alkonyodott, az éj is utolért, kiderült fölöttünk a tiszta ég csillagmyriádjaival.
Ki ne keresné ily bujdosás éjszakáján az égen azt a csillagot, mely bennünket vezet?
Kossuth elkezdett a csillagokról beszélni, minden csillaggal oly ismerős volt, mintha köztük laknék; megmagyarázta a csillagképleteket, bámulatos tájékozó tehetséggel jelölé ki, hogy ez meg ez a képlet a láthatár mely részén fog egy óra mulva föltünni! Mi körüle álltunk és hallgattuk, magunkban kérdezve, «hát csillagász vagy-e te, ki lépteid dobbanásával lavinákat indítasz meg a földön?»
Egyszerre távoli dübörgés szólított vissza bennünket a csillagok közül. Egy erdő mögül egy csapat lovas bukkant ki hirtelen.
– Ha czirkáló vasasok lennének! Jegyzé meg egyike Kossuth kisérőinek.
– Közéjük lőnénk, felelt rá Kossuth és helyben maradt.
Az erdőből azonban egyre több lovas vágtatott elő és egyenesen felénk; egy teljes zászlóalj volt az.
Öt percz mulva előttünk álltak. Csongrádmegyei népfölkelés lovasai voltak azok, kiket aggódó hazafiak Kossuth keresésére előre küldtek. Persze, hogy üres szekereink rég Csongrádra értek már az alatt, míg mi a csillagokról beszéltünk a csongrádi fenyéren.
Kossuth azt viszonzá az üdvözlésre, hogy «kétezer ilyen lovassal a poklokon is keresztül mennék!»
Másnap Szentesen, harmadnap Hódmezővásárhelyen volt, onnan éjszaka küldött el engem Pestre a honvédelmi bizottmányhoz azzal az izenettel, hogy ez órában százezer harczos van indulóban a Duna felé.
A mik ezután jöttek, azok már a nagyszabású történelem tulajdonai.
Október 3-án sajátszerű jeleneteket láttak Budapest főutczái.
Rendezett sorokban vonultak végig azon önkéntes csapatok, mik a magyar szabadságharcz segélyére vérüket fölajánlották. Elébb a bécsi légio, fekete ruhás lelkesült ifjak, ezüst halálfővel kalapjaik mellett. Azután egy csapat tiroli vadász, saját nemzeti viseletében; azután egy század franczia, kik Magyarország földén laktak. A Marseilaiset énekelték végig az utczán.
És azután, mint egy félelmetes óriás kigyó, melynek háta pikkelyek helyett kaszákkal és szuronyokkal fénylik, jött egy csapatban a háromezer czeglédi önkéntes néphad, s a háromezer ember riadó hangjával énekelte végig azt a bizonyos dalt, mely így végződik:
«Mindnyájan el fogunk menni!
Éljen a haza!»
Nem tudom: érez-e még valaki valamit, midőn e dalt legelőször hallja?
Én sirtam!
Egy az üldözésben részt vett katonatiszt elbeszélése nyomán.
Nagy híre volt már a vakmerő rabló kalandornak, ki a dunántúli megyék birtokosságát és utazóit kénye-kedve szerint adóztatá meg. Három vármegye összesített fegyveres ereje nem volt képes őt és czinkostársait kifogni a Bakonyból; elvégre is kénytelenek voltak a megyék a katonai parancsnoksághoz folyamodni, s rendes katonaságot állítani a rablók ellen.
Egy egész ezred gyalogság és egy zászlóalj dzsidás adatott a polgári hatóság rendelkezésére; ezekhez csatlakozott még a három szomszéd vármegye, Tolna, Somogy, Veszprém összes rendelkezés alatt levő pandursága, s fölöslegül valamennyi közbeeső falu vasvillás népsége.
A katonák fejenkint hatvan kemény töltényt kaptak. Rendes csataterv lett kidolgozva, hogyan induljanak meg a körülkerítő csapatok, hogyan hajtsák bele a lappangó rablóbandát a lesben maradt lövészek kelepczéjébe. A terv minden megyei tisztviselővel, minden csapatparancsnokkal közöltetett és aztán pontosan végre is hajtatott.
A remek terv sikere egy roppant nagy kudarcz lett. Egy heti hajszolás után, mi közben hol egyik, hol másik rejtekükből ugratták ki a rablókat, azoknak sikerült kimenekülni az üldözők által körülfogott térből. Nagyon jó kémeik voltak, kik őket gyorsan értesíték a katonaság közeledtéről; aztán meg ők ismerték jobban ezt a rengeteget, mely nekik veszedelmes otthonuk volt; berkek, vízmosások rejteket és egérutat szolgáltattak nekik; hegyi patakok medre eltakarta menekülésük nyomát, mikor már azt hitték, hogy most már fogják őket, akkor egyszerre nem voltak sehol.
Pedig nem bujdostak álruhában, nem rejtették magukat ismerhetlenné tevő gunyába; teljes zsiványi ornátusban jártak, széles szegélyü somogyi szűrben, az is ki volt varrva czifrára, s gatyájuk aranyrojtos volt. Két-két duplapuska volt mindeniknél és öveikben pisztolyok, szürük ujja tele töltényekkel.
Az üldöző csapatok aztán, mikor összejöttek, egymás szeme közé néztek, nagyot káromkodtak, hogy ennyi fáradság után megfogták a nagy semmit.
A rablók elmenekültek közülök; ezen már túlestek. A három vármegye megnyugodott benne, hogy kiszorította őket a negyedik vármegyébe, mármost bajlódjék az velük; a katonai parancsnokság pedig beszedeté csapatjaitól a kiosztott töltényeket, nehogy elpocsékolják, vagy valami kárt tegyenek velük, s azokat szépen vissza is tették s bezárták Kaposvárott a Zeughausba. A kifáradt katonaság pedig visszarendeltetett rendes állomáshelyére.
Lápafő egy népes falu Tolnamegye legdélibb határán, itt állapodott meg az üldöző dzsidások egy százada.
A vendéglőben épen estebédhez készült a század tisztikara, névszerint Kesselstadt gróf százados, Schirnding báró főhadnagy, Werndt báró és Miltitz báró alhadnagyok, a midőn a falu kovácsa beront a terembe s elkiáltja magát: «uraim, itt vannak a rablók!»
Hol? – «A közeli erdőben».
Ez a falu kovácsa magyar volt, legénykorában a dragonyosoknál szolgált s őrmesterségig felvitte. Vitéz, elhatározott embernek ismerték.
A tisztek e szóra rögtön felugráltak s felkötötték a kardjaikat. A századparancsnok riadót fuvatott.
A riadó-szóra minden lovas katonának rögtön ugrani kell a lovára; némelyik a nagy sietségben csak a szőrére kap fel a lóra s a nyerget a saját hátán hozza, vagy lóháton öltözik fel. Első dolog, hogy ő a lován, a fegyvere a kezében s együtt az utczán legyenek.
Ötven emberből állt a század, mely a trombita riadó szavára perczek mulva az utczán termett.
Azonban nem volt töltényük. Azt már becsukták szépen a kaposvári fegyvertár vasládáiba. Csak üres pisztolyaik voltak, aztán meg a szúró, vágó fegyvereik. A tiszteknek sem volt töltött fegyverük. Egyetlen egy töltött pisztoly volt a falu kovácsának birtokában, azt is felültették egy vezeték lóra, hogy mutassa a csapatnak az útat s vezesse azt a rablók tanyája felé.
A legegyenesebb út volt az erdők felé a szőlőkön keresztül. Azt ugyan útnak nevezni sem a nyelvtan, sem a mezei rendőrség nem engedi, de hát kérdezték is ők azt! Vágtattak keresztül a szőlőkön. Átkozott nyargalás volt! Tizenhárom lovas felbukott a bakhátakon, vagy lemaradt a lováról a sövénybozótban; mire a szőlő tulsó oldalát elérte a lovas csapat, már csak harminczhét embere volt együtt.
Szép őszi alkonyat volt. Az esti köd már kezdett leszállni a völgyekbe, a lemenő nap keresztül sütött a magas szálfák sudarai között, szemközt az előrobogó lovasoknak.
Az erdő mélyéből felhatoló füst, mely a lombokon átszürődött, elárulá a rablók tanyáját. Ott sütkéreznek most.
Rajta.
Azonban a rablóknak ezúttal nem kellett semmi kém, hogy veszedelmükről tudosítsa őket; rejtekükben ők is meghallák a faluból felhangzó trombitaszót.
Volt közöttük egy szökött katona. Vargának hitták, granátos volt sok ideig Bécs városában, onnan szökött meg. Ez mondá társainak, hogy az a trombitaszó a faluban annyit jelent, hogy «fegyverre legények!»
Mire a lovasok az erdő mélyébe hatoltak, már csak az elhamvadt őrtüzet találták ott, az eldobált fanyársakkal, miken a rablók szalonnájukat sütötték. Azok is vacsorálni akartak.
Ismét megmenekültek hát!
A százados azonban feltette magában, hogy ha már azok nem hagyták őket, ő sem engedi azokat megvacsorálni: utánuk!
A lovasság neki indult az erdőnek, a rablókat vadászni.
Az esthomályt növelte az erdők borongása, csak lépésben lehetett már haladni. A szálfák alja tele volt som és galagonya bozóttal, miken piroslottak már az őszi termés fanyar bogyói.
A lovasok vaktában csörtettek előre.
Egyszerre meghorkantak a legelől ügető paripák. Azok leghamarább megérezték a veszélyt. A rablók közel voltak.
Csak hárman voltak együtt. Pap Andor, a gavallér-betyár, Varga Péter a szökött granátos, és Sobri Jóska, a vezér.
Ezek is megunták már az untalan futást, üldöztetést, talán az is tudva volt előttük, hogy üldözőik egész tábora letett már a hadjáratról, töltényeiket is aludni küldték, s a ki most nyomdokában jön, az csak egy merész lovagcsapat, lőfegyverek nélkül.
Szemközt fordultak rájuk.
Mind a hárman külön, kiki magára állást foglalt s úgy várta be ellenfeleit. Jó lövők voltak mind.
Varga Péter volt az első, a kire rábukkantak a dzsidások.
A hajdani gránátos egy tölgyfa mögé volt elbujva. Mikor ellenfelei közelébe jöttek, katonai szabály szerint egyet előre lépett: puskáját arczához kapta, czélozott, lőtt, s arra egy dzsidás lefordult lováról. Második lövésére egy ló bukott el lovasával együtt. Harmadik, negyedik lövése is talált. S akkor még olyan vakmerő volt, ismét visszalépett a tölgyfa mögé s újra tölteni kezdett.
De már erre nem engedtek neki időt. Miltitz hadnagy oda rohant hozzá s kardjával egy irtóztató csapást mért a fejére, mely a rabló fejét egész álláig sebzette végig, de nem hasította keresztül. Kemény koponya volt az. Ez arra a kezében tartott puskát megfordítva, olyat ütött a hadnagy lovának fejére, hogy az félre ugrott s lovasát majd lehányta nyergéből.
Ámde ugyanekkor egy hátulról rohanó dzsidás a bozóton keresztül törve, legázolta a volt granátost, s míg pikájával egyet döfött a hátába, azalatt lovának patkói a fejére tapostak.
Azt hitték, hogy meghalt.
Ez pedig a következő pillanatban újra felocsudva, szüre ujjából egy pisztolyt vont elő s azzal hirtelen fellőve a legázoló lovasra, azt megsebesíté.
S ekkor elkezdett futni. Utólérték, leverték dzsidanyéllel és erős küzdelem után megkötözték.
Ez alatt egy másik lovascsapat Pap Andort vette üldözőbe.
Ez a ravasz rabló nem várta ellenfeleit helyébe, hanem csalogatta őket maga után. Nem is harczolt velük, csak lovaikat lövöldözte, jól tudva, a hogy mely ellenfele gyalog marad, az nem üldözi őt többé. Futásközben újra töltötte fegyvereit, s háta mögé lövöldözött. Elvégre egy mély vízmosás partjára ért, ott nem sokat gondolkozott, leszökött a meredeken s felkapaszkodott a tulsó parton, s onnan kiáltott vissza a túlparton maradt századosnak, kalapjával köszöntve felé:
«Köszönöm a mulatságot, kapitány uram! Holnap megint szívesen látom.»
Kesselstadt gróf angol paripája három golyót hozott el magával emlékül az üldözésből, miket hónapok mulva szedtek ki a bőre alól innen-onnan.
Pap Andor eltünt az esthomályban a sürü bozót között.
Egyedül maradt Sobri Jóska.
Őt egy nagy terebély bükkfa oldalához támaszkodva találták.
Fegyvereit kilövöldözte míg idáig menekült, csak egy pisztolya volt még önvédelmére.
Három oldalról rohantak reá. Szemközt Schirnding főhadnagy, jobbról a kovács, balról egy dzsidás közvitéz. Ő a három közül a főhadnagyot vette czélba.
Tudva volt, hogy Sobri oly biztos lövő, a ki a fecskét lelövi röptében golyóval.
A kovács meg akarta a végzetes lövést előzni s rásütötte Sobrira a pisztolyát. Nem talált. Ez volt az egyetlen lövése a támadó csapatnak.
A rabló szemét sem hunyorította meg, midőn a golyó kalapjáról lehordta a hetykén odatüzött darutollat. Folyvást czélzott a főhadnagyra.
Ekkor egy döfés érte. A lovas közvitéz dzsidáját oldalába furta.
A rabló megtántorodott, ránézett megsebesítőjére. Egy perczig tétovázni látszott, melyiket lője le a kettő közül? Akkor hirtelen saját álla alá szegezte a pisztolyt s következő perczben keresztüllőtt agygyal feküdt üldözői lábainál.
Ez volt a vége a szomoru nevezetességre jutott rablóvezérnek.
Fejét a győztes tiszt elvitte magával s koponyáját a drezdai ritkaságok muzeumának ajándékozta, most ott van; nem szándékunk azt visszakövetelni.
Elbeszélés.
Herczeg X. úr volt a legelső úr Ausztriában, gróf Y. a legelső lovas Magyarországon, s «Argo» volt a legelső gőzhajó mind a két monarchiában.
Három ilyen legelső nagyságnak a története csakugyan érdekes lehet, ha összekeveredik.
Minthogy azt most már minden ember tudja, hogy gróf Y. herczeg X-nek a veje, annálfogva nem kezdem a történetet olyan messze, a hol a szerelmi cselszövény kezdődik. Ez már régen volt. Kezdjük mindjárt a gőzhajónál.
Vannak, a kik azt állítják, hogy ez a gőzhajó az Y. gróf és X. herczegnő közötti házasság eredménye lett volna (ne tessék szó szerint venni a dolgot; akkora herczegasszonyok még Ausztriában sincsenek; úgy értik, hogy nászajándokul alakította a herczeg a Dunagőzhajó-társulat szabadalmát s abból ötszáz részvényt adott gömböstüpénzül a leányának). De ez nem igaz. Megfordítva áll a tény: a gőzhajó szerezte az Y. gróf és X. herczegnő közötti házasságot, a mi ismét csodálatos foglalkozás egy gőzhajótól.
A herczegnek volt egy leánya, a «szép Charlotte»-nak hitta a bécsi közvélemény, aztán meg egy huga, a kit úgy hittak, hogy a «disznófejü herczegasszony».
Ez bizony nem udvarias kifejezés, hanem a nép szava Isten szava, s már ezen mi a legjobb akarat mellett sem változtathatunk.
A deli lovag gróf Y. tetszett a herczeg leányának is, meg a hugának is. Hála keresztyén egyházi törvényeinknek, azonban csak az egyiket vehette el.
Gróf Y. a szép Charlotteot vélte ennek az egyiknek, herczeg X. pedig a nővérét szánta inkább neki, s csodálkozott rajta nagyon, hogy ez a grófnak nem mindegy.
Ebből aztán egy kis harag lett, gróf Y. félig kosarat kapott, másik félig meg ő mondott fel a barátsággal s aztán másfelé lovagolt.
Csak azon az ünnepélyen találkoztak ismét össze, a midőn a legelső dunai gőzhajó legelső próbaútját tette Pestről Váczra, összekötve a hajó födelén tartott díszlakomával és kereszteléssel.
A díszlakomából és a vele járó fölöttébb érdekes szertartásokból mi nem kapunk semmit, mert mi az alatt mozsárdurrogás és pezsgődugasz-durrogás nélkül lovaglunk a pesti parton gróf Y. nyomában, ki herczeg X.-el «egy font» újdonatúj ötforintos bankjegyben fogadott, hogy ő lóháton hamarább megteszi ezt az útat Váczig, mint a herczeg gőzhajón.
A herczeg praktikus ember volt; nem egyszer utazott már gőzhajón Londonba a Themzén, tudta, hogy hány percz alatt fut meg egy ilyen lapátkerekü szörnyeteg egy angol mértföldet, azt is ki tudta számítani, hogy a leggyorsabb futó angol paripának ugyanannyi tér lenyargalására mennyi idő szükséges, s a kettőt összevetve bizonyosra fogadott.
Az elindulás gőzösön és lóháton egyszerre történt, az Argo, repülő zászlókkal kötélzetén, pipázott végig büszkén a széles folyón a bámuló közönség vivátkiáltásai mellett, míg gróf Y. a dunai töltésen vágtatott a Wurm-udvartól fölfelé annak a rengeteg homokbuczkának és pocsétának, mely a mostani feldunasor palotái, az akademia fellegvára s a füstokádó gyárak helyén terült. Keresztül nyargalt tizenhárom káposztáskerten, a hol mind meghajigálták karalábéval a dühös kertésznők, átugratott három palánkon meg egy bezárt kapun, agyonlőtt egy utána szabadult komondort; belébukfenczezett egy kavicsbányába, ott elvesztette a félsarkantyuját; belelocscsant a Rákos patakjába, hogy fülig sáros lett tőle; egy szegény parasztot örökre nyavalyássá tett ijedtségében, a mint átugratott a szekerén s a kalapját kivágta a fejéből, Dunakeszin épen vásár volt, mikor végigvágtatott a piaczon, ludfalkán, disznónyájon át, zöldséges kofákon, fazekasok földszinti kirakatain keresztül, áldva, szidva, üldözve, megdobálva, megugatva.
Egy pandur utána is lőtt, szerencsére nem volt a puskájában golyó. És mindezek után épen hat első és tizenhat másodperczczel előbb érkezett meg a váczi kikötő dobogójára, mint Argo, a gőzös.
A herczeg persze dühös volt a kapitányra, hanem az felvilágosítá aztán a tévedéséről. A Themzén járó gőzösök éles feneküek, az Argo feneke lapos, azok felső légnyomással dolgoznak, emez alsóval, és aztán a Themzének dagálya van, mint a tengernek, akkor könnyen halad rajta a hajó, de az Argonak Pestről Váczra víz ellenében kell haladnia, a mi nagy különbség.
Mind ennek pedig az a vége, hogy a herczegre nézve az egy font bankjegyet úgy hijják francziául, hogy «perdu».
Gróf Y. aztán ezt az ajánlatot tette a herczegnek:
– Újítsuk meg a fogadást. Már most én arra fogadok, hogy én ugyanazon a lovamon ülve, a melyen idejöttem, a víz mentében haladó gőzöst is megelőzöm s hamarább ott leszek a pesti kikötő hídján, mint a gőzös kiköt.
Már ennek a fogadásnak lehetett állni elébe. Ez már vesztett fogadás.
– Tíz font bankót egy ellenében, hogy nem lesz ön ott hamarább!
– Ne fogadjunk többé papirosba.
– No hát aranyba.
– Még annál is drágább kincsbe. Ha megnyerem a fogadást, akkor ön azt adja nekem nőül, a kit én öntől kérni fogok.
– Jó. És ha elveszíti ön a fogadást, akkor ön azt veszi nőül, a kit én adni fogok.
– Áll!
Kezet adtak egymásnak, az alku kötve.
Következett a parton emelt sátorban még egy bankett, még egy tuczat toaszt, aztán megint durrogtak a mozsarak, a gőzösön csengettek, a vendég urak és hölgyek visszamentek a váczi partról a gőzösre.
Gróf Y. pedig felült ismét a lovára s aztán ő is szintén belovagolt a gőzösre.
– Hát ez mi lesz? kérdé bámulva a herczeg.
A lovag hideg vérrel felelt:
– Hát hiszen, nem fogadtam én arra, hogy lóval nyargalva leszek hamarább Pesten, mint a gőzös; hanem csak lovon ülve.
Természetesen, hogy az egész közönség az ő részén volt. Igen jónak találták ezt a tréfát. S a grófnak egészen igaza volt.
Hanem a herczeg nem veszté el a flegmáját; mikor már mindenki jól kinevette magát rajta, akkor azt mondá a grófnak.
– Mikor két versenyző egyszerre ér a czélhoz, azt «holt verseny»-nek nevezik, s nincs «megnyert díj». De én azt hiszem, hogy akármit csinál ön, az Argo mégis «fél lófejjel» okvetlenül hamarább ér a czélhoz, mint ön.
Ekkor aztán megint az ő részén voltak a nevetők.
Gróf Y. nem szólt rá semmit. Ismerősei kezdtek mellőle elszéledezni, mint a kik sajnálják, hogy ilyen vesztett fogadásba lovagolt bele. Egyszer csak egészen magára maradt a második helyen, a nyeregben ülve. Kezdett szomorú alak lenni.
Mikor az Argo a Margitszigetet elhagyta, a herczeg odasétált hozzá, s megveregetve paripája karcsú nyakát, azt sugá neki:
– Öné már a disznófejű herczegasszony.
– Nem az, kedves ipam uram! kiálta gróf Y. s azzal sarkantyúba kapva a lovát, a hajó korlátján keresztül beleugratott a Dunába.
Az egész vendégsereg elszörnyedése riadt fel egyszerre. «Meg kell állítani a hajót!» sikoltozának a hölgyek.
– Csak hadd haladjon. Mondá a herczeg.
Nem kell a lovagot félteni. Ott uszik ő már a lovával a Duna közepén, még csak a kalapját sem vesztette el. S ez gyönyörű ugrás volt; a hajóról a vízbe.
Hanem hát a bravour mellett is nincsen rajta segítve. A míg ő a partra kivergődik, a míg tovább nyargal, az alatt a gőzös rég a kikötő hidjához ért már, s a pályadíj most már annál bizonyosabban el van vesztve.
Mikor az érdekelt nézősereg azt látta, hogy a lovag valahol a malmokon innen kikaptat a szárazra, már akkor az Argo régen a deszkakereskedők tutajain innen járt, a kikötő hidjához közel s még a lovagnak másfél ezer lépés volt odáig.
Hanem ekkor még egy külömbséget kellett X. herczegnek megismerni a themzei és a dunai gőzhajózás között. A themzei gőzös, akárhonnan jön, egyenesen odaáll a kikötő hidja mellé; de a dunai gőzös, mikor a vízmentében alá lapátol, nem áll ugyanabban a tempóban a hidja mellé, mert akkor repülő hid lesz abból, hanem elébb lekanyarodik a rácz templom elé, onnan felkerekedik a redout felé s tipeg-topog fel nagy bölcsen és okosan víz ellenében a kikötő hidjáig, agybafőbe dobálva kötélre kötött kölönczökkel az ácsorgó publikumot, míg valaki elfogja.
Szitkozódhatott aztán a herczeg mindenféle nyelven, a kapitány egyiket sem akarta érteni; s az összegyült néptömeg vivát-rivallása egy perczczel hamarább üdvözlé a lovon érkező Y. grófot, mint az Argot. A lovag egy lóhosszával megelőzte versenytársát.
E handicap díja lett a «szép Charlotte» keze. Meg is érdemelte a gróf.
… Nem tudom, hányan csinálnánk ezt utána.
Elbeszélés.
W... bankár, a legelső magyarországi financier, a ki megmutatta, hogy nálunk is meglehet gazdagodni, ha valakinek esze, vállalkozó szelleme és szerencséje van hozzá, igen jó viszonyban élt Pestmegye akkori első alispánjával, Ny. P.-al.
A többek között Ny. P. volt a bankárnak a keresztapja.
Igaz, hogy a keresztfiú ötvenesztendős volt, a keresztapa pedig csak harmincz; de a helyzetet mindjárt megérthetővé teszi az a körülmény, hogy W... bankár ez idős koráig a Mózes hitét követőkhöz tartozott s azoknak igen tekintélyes és buzgó előljárójuk volt.
Egy reggel meglátogatja W. az alispánt, és így szól hozzá:
– Én felkérem önt keresztapámnak: kálvinistává akarok lenni.
– Szolgálatára állok; monda Ny... P.; de miért épen kálvinistává, miért nem egyszerre katholikussá? ez uralkodó vallás, ez ád legtöbb előnyt az áttérőnek.
– Igaz, szólt a bankár; de hát így áll a dolog. Az ærarium most hirdeté ki a bánáti kamarai bérletét. Csak három napi határidőt tűzött ki a csődre. Ez arra való, hogy a bérlet a bécsi bankárok monopoliuma maradjon. Én el akarom ezt ütni az ő kezükről, olyan magas ajánlattal, a minőt ők nem is sejtenek. Igy is nagyon jó vállalat lesz az. De nem versenyezhet más, csak keresztyén. Nekem tehát ki kell keresztelkednem, hogy győzelemhez jussak. Ha a pápistákhoz megyek, azok olyan hosszú czeremóniát csinálnak velem, hogy elkésem a csődületből; de a kálvinistáknál áttérhetek még ma, holnap mehetek Bécsbe, s holnapután enyim a kamarának a bérlete. A fiamat aztán már katholikusnak kereszteltetem. Az ráér.
Igy lett Ny. P. keresztapja W.-nek, W. kálvinista, a fia katholikus, a leánya maradt atyái hitén.
Gyönyörű szép leány volt. Mintaképe Szulamithnak, az «énekek éneke» eszmény alakjának, Ny. P. maga is nagy bámulója volt bájainak.
A bankár hajlandó lett volna leányát hozzá adni nőül: «nem lenne rossz partie!»
De Ny. P. éles szemekkel birt, jól vette észre, látogatásai közben, hogy a szép fekete szemek napsugarai egy planétát világítanak meg, Z. Miksa, ábrándos arczú, szöghajú ifjú alakjában s nem akart napfogyatkozást előidézni közöttük.
Z. Miksa könyvvivő volt a bankár irodájában: derék, szorgalmas, eszes és jámbor életű ifjú, régi hű hivatalnok; ki egész nap ott dolgozott az irodában főnöke magán dolgozó szobája mellett, az egész család becsülte: voltak chanceai a szép fekete szemek irányában.
Egy reggelen ajtóstól rohan be Ny. P. alispánhoz a bankár.
Fején nem volt főveg: csak otthoni kabátja volt rajta, az is szétnyitva, nyakkendőjének csokra hátul a nyakcsigolyáján, lábán házi papucs, alig tudott szólni, úgy el volt fulladva a futástól.
Mikor nagy nehezen annyira lecsillapodott, hogy összefüggő szavakat tudott előhozni, akkor aztán megtudta tőle Ny., hogy mi történt vele?
A legkoraibb reggeli órákban egy régi ismerőse látogatta meg a bankárt, kivel csak üzleti dolga volt mindig, Cs..cs gazdag bánáti földes úr ügyvédje. Fontos és sürgetős ügyben jött hozzá.
A bankár leültette őt maga elé a karszékbe, úgy, hogy az iróasztal közte és a látogató között maradt.
Ez elővigyázattal azóta szokott élni, a mióta egy báró H. r. k. r. kikapta kezéből a húszezerforintos váltóját és lenyelte.
Mondá az ügyvédnek, hogy adja hát elő azt a sürgetős és fontos ügyet.
Az ügyvéd igen röviden szólt:
– Uram. Én rám a főnököm tegnap húszezer forintot bizott, s én azt az éjjel mind elkártyáztam. Ha ma rögtön elő nem tudom teremteni azt a húszezer forintot, akkor én semmivé vagyok téve.
– No ez bizony elég sürgős és fontos ügy önre nézve, szólt hideg flegmával a bankár.
– Én tehát nem tehetek mást, mint hogy önt felkérem, ajándékozzon nekem húszezer forintot rögtön, különben itt ön előtt lövöm magamat agyon.
S azzal egy felvont sárkányú pisztolyt ugratott át a markába a bő kabátujjából, hol azt eddig rejtve tartá.
A bankárnak is ott hevert mindig egy pár pisztoly az asztalán netaláni orvtámadások elleni védelemre. Hanem hiszen ez esetben a támadó csak öngyilkossággal fenyegetőzött. A bankár hideg vérrel felelt:
– Én rám nézve pedig ez az ügy se nem sürgetős, se nem fontos.
– De nagyon fontos, szólt nevető akasztófahumorral az ügyvéd, mellényét és ingét hirtelen felszakítva; mert, nézzen ön ide: itt van a mellemre kötve tizenöt font lőpor: én ebbe lövök bele s akkor ez önt is a falhoz mázolja, engemet is.
A bankár vérét fagyni érzé ereiben, a mint hallá, hogyan csörgedezik a lőpor a felső papirból az alsóba alá a veszedelmes látogató mellén.
– Nos uram; szólt az ügyvéd, a pisztolyt önmellének szegezve. Ide adja ön azt a rongyos húszezer forintot, vagy akar velem együtt repülni?
A bankár homlokán a félelem halálverítéke gyöngyözött.
Abban a veszedelmes pillanatban egyszerre megragadja egy kéz az ügyvéd kezében a pisztolyt hátulról, kicsavarja azt abból, mielőtt elsüthette volna.
A hű könyvvivő volt az, ki a félig nyitott irodaajtón át a rejtélyes látogató után leskelődött s a mint annak gonosz szándékát megtudta, odalopózott háta mögé s ügyesen lefegyverzé azt.
A hűség és a düh oroszlánná tették az ábrándos halavány fiút. Kemény küzdelem után sikerült a gonosz látogatót a földre leteperni s aztán a nagy pokróczba, mely a padlót takarja, bele hempergetni, hogy nem mozdulhatott többé.
Ekkor szaladt aztán az öreg bankár hajadon főtt, slafrokban, papucsban Ny. P.-hoz fel a vármegyeházra segítséget kérni.
Ny. P. rögtön ment maga a bankár-házhoz fogdmegeivel, s azoknak őrizetére bízva a megkötött gonosztevőt, miután az előleges vizsgálatot és vallatást megtette, még egy rövid üdvözlésre ott maradt a bankárnál.
Az egész család együtt volt, mindenki áldotta az egeket a szerencsés megmenekülésért és magasztalta a fiatal könyvvivő bátor és elhatározott hősi fellépését a veszély perczében.
Az öreg bankár maga is el volt érzékenyülve. Köny ragyogott szemében.
Miksa reményei virágzottak. Most van itt a percz merni mindent. Most megközelíté az elérhetetlent; a szép fekete szemek oly bíztatólag ragyognak felé. Ő a nap hőse.
– Gyermekem: szólt reszkető hangon a bankár az ifjúhoz; te ma derék ember voltál: életemet, vagyonomat mentetted meg. Ezért megjutalmazlak; jer ide.
Az ifjú tétova léptekkel járult eléje, térdei reszkettek; a bankár kezét nyujtá felé, ő térdre borult s megcsókolta a kezét; volt pedig abban a számára egy öt forintos bankó…
Ez volt a jutalma.
Z. Miksa aztán kiutazott Amerikába, ott tíz esztendeig «dohányban csinált;» akkor visszajött, volt félmilliója. Még mindig szerette a szép Szulamithot és sietett azt fölkeresni.
Az pedig már akkor régen férjnél volt; volt öt gyermeke és nyomott egy mázsa nyolczvannégy fontot, a schmuckja nélkül.