A két kedves hölgy így mondta el nekem e szép epizodot Petőfi életéből, mikor harmincz év után szerencsés voltam vendégük lehetni. Mind a kéziratot, mind a tollat, mely azt megírta, mind ez idő óta ereklyéül őrzik.
Ugyanazzal a tollal írta meg Petőfi Tompának és nekem a meghívást, hogy legyünk násznagyai, Juliával való egybekelésénél.
S néhány hét mulva már össze volt tépve a rózsaláncz.
Petőfi azt írta nekem:
«Nem veszem el már, mert megtudtam, hogy egy német katonatiszt gróf udvarolt neki! Német, katonatiszt és gróf! Háromszoros ellenség!»
Pedig csak azt beszélték neki, hogy «udvarolt», s lehet, hogy az is csak mende-monda volt. Kis városban elég valakivel egy fordulót tánczolni a bálban, már kész a pletyka.
De ő neki az is elviselhetetlen volt. Egész tündérvára összeomlott.
E korszakra emlékeztetnek ez időben írt költeményeinek egyes részletei; a lemondás:
Majd a könnyüvérüséget hazudó daczolás:
S utóbb az önvallomás, mikor Juliát kiengeszteli:
E pillangó hajnalka-virága volt a Pila Aniko.
Lelke bálványát meg nem tagadta volna a szőke angyalért; hanem a mikor azt a bálványt detronálta, akkor odaültette helyébe a puszták szülöttét, a rongyos sátor leányát, a kóbor czigányvajda princessét.
Az idő mult aztán, a szív felejtett; egy napon ismét vendégül állt Petőfi a koltói kastélyhoz. Szivesen látott, üdvözölt jó barát, mint azelőtt. De kedve nem volt; látszott, hogy valami nehéz feladaton töri a fejét.
Estenden még is csak előadta a baját Teleki Sándornak:
– Valamit szeretnék tőled kérni: de az igen nagy dolog.
– A mi emberileg lehető, teljesítem.
– Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs; engedd meg, hogy mézes heteinket itt tölthessük Koltón.
– A legnagyobb örömmel.
– Még ez nem minden. Tovább is megy a kivánságom. Arra kérlek, hogy az alatt te tünj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül.
– Az is meglesz.
– Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztól minden cselédet, hogy ne maradjon itt velünk egy élő lélek se.
– A Pila Anikót is?
– Azt legelébb!
És Teleki Sándor rögtön intézkedett, hogy minden cselédje elköltözzék a kastélyból ki ide, ki amoda; a gazdatiszt lett megbízva, hogy az érkezendő vendégek ételéről s felszolgáltatásáról gondoskodjék, míg itt lesznek; ő maga átadta Petőfinek a kulcsokat s elment Kolozsvárra ő is.
Pila Aniko pedig Petőfi Sándortól kilencz szép új máriás huszast kapott s azzal vette a vándorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papirrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, a mik a szép czigány leányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!
Harmincz esztendeje bizony már ennek…
Fa sem maradt már meg azokból, a miknek kérgébe a költő és ifjú szép neje neveik előbetüit vésték a koltói parkban. A szőlőlugas is elveszett, mely forró sohajtásaiktól rezgett egykor. Új ültetés van a helyén.
Hanem a czigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.
Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Az az, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a baloldalon valami. Azt talán a czigány leánynál is szivnek híják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? hogy sok rossz időt megért, kivált a míg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta haza jött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az inség.
Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: «Petőfié volt» s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázszsal bir e földön, hogy rabokat kiszabadít!
Én is adtam szegény Anikónak három forintot s irtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes huszas; s csak az én versem, nem Petőfié; – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, a milyen van.
Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol «oda» Segesvárhoz, a hol hir szerint, a költő nyugszik.
Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szivéhez legközelebb vannak; mert a föld kebelében dolgoznak.
A földmivesnek kész aranyat ád a haza földe, arany kalászokban, Isten szabad ege alatt dolgozik; míg a bányász, a míg ezüst pénzt előteremt, a föld alatti éjszaka álmait veri fel, munkájához tudományt, műszaki ismereteket visz, egészségét pazarolja, életét koczkáztatja minden nap. És mégis szereti hazáját.
A timany, melyből tollunk készült, a bányászra emlékeztet, a kanál, melylyel ételünket elköltjük, a vas, ólom, mely fegyvereink alkatrésze, az ón, mely gondolatainkat betű alakban megörökíti, vajha az iral is emlékeztetne rá, hogy mikor a budgetből törülni kell, ott használnók a plajbászt a törlésre, a hol takarékoskodni kell, s jutalmazásra ott, a hol a földkebel munkásairól van szó.
Különösen eszünkbe juthat a bányász most, a midőn a napok égető és izzasztó kérdése az, hogy ha Magyarország fel akarná állítani az önálló jegybankot, honnan vegye hozzá az érczalapot?
Honnan vegye most, mikor köröskörül minden pénztárát a magas finánczvilágnak csodálatos összebeszéléssel bezárva tartják előttünk: honnan vegye hát?
Dobbantsunk lábunkkal a földre s mondjuk: «innen».
Rajta állunk az érczalapon, csak érte kell menni.
A két magyar haza hegyei most is annyi aranyat és ezüstöt szolgáltatnak nekünk, hogy azoknak tíz évi terméke megfelel a jegybank érczalapjának.
Tehát nem kell koldulnunk az ezüstért, aranyért, hanem csak dolgoznunk kell érte.
Igaz, hogy az arany és ezüst azért király és királyné, mert nagyon híven akarja szolgáltatni magát.
Itt eszembe jut egy versem, a mit poéta koromban irtam (t. i. mikor a poéseos classisban ültem: jó harmincznyolcz esztendeje); czime volt: «Az ember és az arany.»
Tehát ezek a mi fölséges uraink bizony nagy szolgálatot kivánnak maguk körül.
Bárha most is előfordul még, hogy egy verespataki bányában tizenhatfontos termés aranyra bukkannak a bányászok; de azok a boldog idők elmultak már, a mikor egy ezüst bányából akkora termés ezüst lapot emeltek ki, hogy azon a fejedelem udvarával együtt megebédelhetett.
Kétezer év óta aknázzák már a mi kincstárainkat. Még a rómaik elkezdték. S bár az ujabb kor a rabszolga izzadságát helyettesíté a géperővel: az ember-észnek, emberkéznek küzdelme csak biztosabb lett, de nem könnyebb.
Hazánk egyik leggyönyörűbb tájéka Nagy-Bánya és Felső-Bánya. Mint óriási háztetők sora, vagy mint titánok sirkertje: emelkedik egyik gömbölyű hegyorom a másik mellett, déli oldalaik szőlőkkel tarkázva, tetejeik, északi részeik, völgyeik nemes gesztenyeerdőkkel koszoruzva. Ott fénylik Felső-Bánya aranyozott kettős tornya, s tőle egy kis félórányi távolban Nagybánya, regényes kertektől körülvéve. Gyönyörű mulató ligetét irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ.
E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kulturája, mely a német és franczia városokéval vetekedik; van állandó szinháza, jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társas-élete.
S az egész határa – nem volna elég vadaskertnek egy magyar főur számára.
E kultura, jóllét, gyarapodás eszközei a föld alatt teremnek.
A város közelében van a fernezelyi völgy. Gyönyörű kies vidék, mindkét felől erdős hegyoldalak közé szorítva, mik közt hatalmas hegyi patak vágtat tombolva végig. S a patak mentében barátságos lakások, virágos, gyümölcsös kertekkel körülvéve; tovább gigászi tömör építmények, s emeletes paloták.
Hanem az egész völgy felett folytonosan egy ködszellem ül; a ki ott lakik s az idegent visszadöbbenti fojtó lehelletével.
Néha ez a köd-szellem alak felmagasodik s mint egy alaktalan rém kiemelkedik hegyvágánya közül; látszik hömpölygő közeledése, s aztán elterül a közel városon s a szomszéd vidéken messzire.
Ez a fernezelyi érczizzasztók füstje: kén és mireny füst. A kénszagot is ritka ember tartja parfumenek, a mireny pedig igen szerencsésen egyesíti illatában a foghagyma és vadpoloska prægnans tulajdonságait.
A bányákból kihozott ércztartalmu követ óriási hasábfákból és szénből rakott máglyára halmozzák, s azok addig égnek, míg a kén és mireny elszabadul a légbe.
S e rettenetes légkörben tölti el egyik ivadék a másik után egész életét; s virágaik virágoznak benne.
Az érczolvasztók roppant épületébe lépünk, melynek oduiból alant és fönt vakító láng tünik elő. Tűz, mely húsz év előtt meggyujtva, azóta szakadatlanul ég: egy perczre ki nem aludt; mindig munkát végzett; a katlanok alját megnyitják s vakító fényű patakocskák ömlenek belőlök elő, olvadt érczpatakok, míg izzó tavacskákká gyülnek össze. Azokban együtt van az ólom, arany, ezüst.
Mert a királyi érczek nagyon sok paraszt kiséretében jelennek meg.
S a mint dolgozik egyfelől az örök tűz, úgy segít neki a munkánál közel szomszédjában az örök víz. A hegypatak hajtja a tüzet fujtató óriási gépet: az adja erejét az érczzúzók munkájához. S a vízgép ereje versenyez a leghatalmasabb gőzgépével. Egyik hajtó kereke a mult években elkapott egy vigyázatlan gépészt s azt egy percz mulva három darabra szakítva hajította ki a tulsó oldalon.
Az ércz megkivánja, hogy válogassák, osztályozzák, megőröljék, megszitálják, megfüröszszék, megszárítsák, kemenczébe tegyék. Tűz, víz, gép együtt dolgozik az emberi kézzel. Egyik munkához csak gyermek-kezeket használnak, másikhoz fiatal leányokat, van olyan része a munkának, melyet az erős férfi is csak két óráról két órára egymást felváltva bir meg. És aztán van olyan, mely egyetlen értelmes szakember felügyelete alatt éjjel-nappal folyvást halad előre s a mit elvégzett, megint újra kezdi.
De mind ezeknek a munkája nem puszta dolgozás; hanem tudomány. A fáradság mellé még ész kell és értelem. Annak az egyszerű embernek a dolga jártasságot követel a chemiában, mechanicában, metallurgiában: annak tudnia kell, hogy mit mért cselekszik? kiszámítania az időt másodperczre; – tévedést, hanyagságot, ismeretlenséget ott meg nem engednek.
Ott főznek óriási agyagüstökben valami keveréket. Az ólom, arany és ezüst keverve czinkkel. A czinkhez a nemes ércz rokonabb, mint az ólomhoz, s a czink könnyebb, mint az ólom. Az üst szélén karimák képződnek, miket két munkás roppant vasfogókkal emelget ki, azok már a nemes érczczel vegyült czinkdarabok.
Most tehát már az ólomtól megszabadult az ezüst, s kapott helyette czinket. Ettől csak vegytani úton lehet elválasztani. Egy nagyszerű lugzó készülék hajtja végre ezt a műtétet. Napokig el lehetne azt bámulni és gyönyörködni benne. Hogy alakul egy kristálytiszta folyadékban a belecsorgó arany fényű nedvtől lassankint rőt barna moslék, mely lassankint átlátszó karmazsinná válik. A vegytan alakító szellemei küzdenek egymással. E lugzó készülék tökéletesítése Kiss Ferencz bányahivatalnok találmánya s előnye abból áll, hogy a míg az eddigiek csak az ezüstöt tudták præcipitálni, ez a legkisebb mennyiségű aranyat is el tudja különíteni, s csaknem minden költség nélkül, miután ugyanazon lúg, a mint feladatát elvégezte, a nemes érczektől megszabadulva, folytatja évről évre működését ujra meg ujra.
Innen a próba-műhelyekbe lépünk, a hol a zúzdák termékeinek nemes ércztartalmát kisérlik. Fiatal, diákarczú emberek foglalkoznak e munkával, mely a bányászat pénzügyi számításainak alapját képezi. Ezekben a gömbölyű agyagtégelyekben látunk valamit fényleni. Egy kásaszem, egy mákszem az; – a melyik már egy lencseszem, az nagy úr. – Ez az ezüst: a valóságos igazi ezüst. Némelyik tiszta fehér, a másik sárgás; az aranynyal van vegyítve, tehát sokszorta becsesebb.
S ezért az egy virágmagnyi ezüst pontocskáért hány ember keze izzadt, hány ember szive dobogott, hány ember ajk imádkozott: «Szerencse fel!» hány ember tüdeje telt meg méreg-gőzzel és a kemenczék izzó lehével?
Nekünk fogalmunk sincs arról, minő szerencsejáték a bányászélet.
A közmunkás életét teszi koczkára s kap érte 30 krtól 70-ig terjedő napszámot. Földmives ily napszámon el nem tengődhetnék. S az meg van elégedve vele, csak munkája legyen mindig.
De a bánya-tulajdonos sorsa még nagyobb koczkán forog. Ugyanazon tárna, mely az apát gazdaggá tette, a fiát koldussá teszi, mikor elvész az ér.
Egy kiváló esetet hallottam ott elbeszéltetni; a minek valóságáról kutforrásom kezeskedik.
Egy részvényes társaság sok éven át míveltetett egy tárnát, folytonos veszteséggel. Végre megsokalta a ráfizetést, s abba hagyta. Egyik tagja a társaságnak, ki már apai örökéből, 80 ezer forintból, az utolsó négy ezer forintig mindent ráköltött e tárnára, még egy esztendeig folytatni akarta a kutatást saját költségére. Az ilyen elhagyott tárnáknak tovább-mívelését «urburának» hiják s az a szokás, hogy ha a tovább mívelő csakugyan nemes érczre akad, a tiszta haszonnak öt százalékát fizeti az abbahagyónak. – A folytatásra azonban kellett volna még 8 ezer forint s a vállalkozónak már nem volt több, csak négy. – De volt egy közel rokona, azt felszólítá, hogy még egy évig teendő kisérletre járuljon ugyanannyival. «S mi lesz, ha azt is elveszted?» kérdé a felszólított. «Akkor főbe lövöm magamat.» A felszólított nem állt rá a vállalatra. A mindenkitől magára hagyott bányász aztán hozzá fogott egyedül, vagyona utolsó maradékával. S két hónap mulva már rátalált a keresett ezüst érre, s abban az évben húszezer forint tiszta haszonnal végezte a vállalatát, s azóta folyvást gyarapodó hasznot hajt a tárna, úgy, hogy az utóbbi években százhúsz ezer forint jövedelmet hajtott. Az ilyen nyereségre igazán elmondhatjuk, hogy «Isten áldása rá!» Láttam a derék bányásznak egy ház magasságú nemes érczkő-halmazát, mely becslés szerint 80 ezer forint ezüstöt tartalmaz. Ott fekszik a szabad ég alatt; nem kell félteni a tolvajoktól. Elébb annak a fernezelyi völgy minden kohóján, kallóján, malmán, üstjén, katlanán, és vegytani kádain keresztül kell mennie, a míg azzá válik, a miből az ember az Istent a saját képére teremti, mivelhogy olyan világot élünk, a mikor az arany és az ezüst az emberek Istene, s a magyar nem hiába nevezi azt «Krisztus»-nak.
Nekünk, hála Istennek, van ilyen; ha kell: ne kolduljunk senkitől; hanem tartsuk meg azt, a mit Isten adott, s munkás hazánkfiai napfényre hoztak. Áldassék érte Isten és ember!
Egy nagyszerű téren, mely fővárosunkban nem rég keletkezett, s melynek közepét a jövő században Árpád (vagy Rotschild) szobra fogja elfoglalni, emelkedik egy háromemeletes ház. Hajdan palotának nevezték volna. Márványfoglalatú pinczeablakaitól kezdve a rizalitját ékesítő terracotta nymphaalakokig, minden az újabb építészet remekléséről tanuskodik rajta. Térdelő ergonádok, görnyedő karyatidák emelik a velenczei erkélyeket, nincs hiányosság korynthi oszlopokban, a kapu fölött renaissancekori gypszangyalkák tartják a czimervértet, a háztulajdonos monogrammjával, s a háztető franczia ormozatát rácscsipkézet futja körül; az ablakok mind tükörüvegből, színes japáni függönyökkel s ha betekintünk a félig nyitott kapun, az udvaron márványnympha invitál a tengercsiga mintájú kúthoz.
A földszint egyik oldalán tíz ajtónagyságú boltablak s azok közt egy pár valóságos ajtó fölött e fölirat pompáz kiálló aranybetükkel: «Goldmeyer és Társa selyem és pipere bazárja». A kapun túl levő része a földszintnek kávéház, s annak a felirata három nyelven: felül szerbül, alább németül, legalul magyarul hirdeti, hogy ez az a híres kávéház a «montenegrói fejedelemhez».
Az egész első emelet falát egy hatalmas felirat foglalja el, melyet jószemű ember a Szent-Gellértről is elolvashat, itt van az «Első magyar-osztrák gőzhajó társulat hivatala». A második emelet egyik erkélye két oldalán két roppant fekete tábla hirdeti arany betükkel minden európai nyelven, hogy ott divatraktár keresendő; a másik erkély botrányosan rontja a symmetriát ürességével. Ott bizonyosan valami falusi földesúr lakik, a ki még restelli kiirni a szállása falára, hogy ő mit árul? Hasonló mulasztást követtek el a harmadik emelet lakói is; de helyrehozta aztán mind valamennyinek a hibáját a padláson befészkelt fényképész, a ki legfelül a háznak mind a négy falára hétországraszóló nagy betükkel kiirta, hogy ott «Photograf» lakik: görög-német helyesirás szerint.
Abból, hogy a háznak mind a négy oldalára lehet irni, megtudtuk, hogy az egyedül áll: – se elől, se hátul, se oldalt semmi szomszéd.
A háta mögött van egy mélyen fekvő veteményes kert, otthagyott káposztatorzsákkal; az egyik oldalán a kidült-bedült palánkkal bekerített telket télvizben megzöldült kőhalmazok fedik, azok közt korhadó épületfák vannak egymásra támogatva, s üres mészvályúk tartogatják a beléjük hullott eső-vizet; mind annak a tanujelei, hogy valaki építeni akart oda valamit; de beletörött a kése. A palota tulsó felén fekvő telek már nagyobb reménységet táplál fényesebb jövendő iránt. Annak a gazdája cserzőgyártulajdonos: mind ide hordatja a cserhulladékot a telkére, s mikor az egyszer egészen fel lesz töltve, akkor okvetlenül hozzáfog az építkezéshez.
Elől pedig a gyönyörű szép négyszögű tér; behintve káposztalevelekkel, s lovak ottlétének tanujeleivel, szénával, szalmatörmelékkel, baromfitollal; a közepén két kuvasz igyekezik egy harmadikat lefülelni, s a távolban füstölög valami rozzant palánk oldala. Azon valami kofa rést tört, s mint a remete-rák a csigahéjból, ottdugta ki a fejét, boltot rögtönözve a palánkból, melyben napszámosoknak süt burgonyát s oszt spiritust, pálinka czimen.
A háromemeletes palotának azonban már szép járdája is van; a mit ugyan a járó-kelők még szebben elkerülnek, mert nagyon magas, fel kell rá mászni; annálfogva a járda gránitkoczkáinak illetékeiből szépen kizöldült a buza, sőt a kedvező időjárás mellett már meg is bokrosult kellően, a mit elhullattak, a pinczeraktárba letöltögetéskor. Ez a vetés a Goldmeyerék boltja előtt virít. Hanem azért a repcze is igen szépen áll, mely viszont a kávéház ajtajáig díszlik, s ha valami elemi viszontagság nem éri, bő aratással fenyeget.
A mult év egyik borongós novemberi napján, a midőn a felhők azon látszottak országgyűlésezni odafenn, hogy kész eső, vagy hó alakjában róják-e le az idei adójukat, a mivel a földnek tartoznak? egy fiatal férfi igyekezett nagy léptekkel elérni a montenegrói fejedelem barátságos küszöbét, a kinek ez a moratorium nagyon kedvére lehetett, mert sem esernyő, sem köpönyeg nem szolgált neki fedezetül. Fehér kalapja ugyan igyekezett a nyár óta hozzábarnulni az őszi időhöz; de még a tökéletes sonkaszint nem nyerte el a pipafüsttől. Két nyári kabát volt rajta, egyik sárga, másik barna, a sárgát vette felül, a barna hosszabb volt egy grammal, vagy literrel, vagy nem tudom én, minek híják most az «araszt», mint a sárga s kilátszott alóla. Őseink is így viselték a dolmányt: a hosszabbat alul, a kurtát felül.
A mint belépett a kávéházba, nem is köszönt senkinek, csak egyenesen ment a megszokott szegletbe szemére húzott kalappal s kicsi híja, hogy az ölébe nem ült annak az alaknak, a ki a helyét elfoglalá.
– No nincs több asztal a kávéházban, csak ez? dörmögött az ott talált buslakodó a vele szemközt letelepülőre.
Volt biz ott még hat asztal is, s egyetlen egynél kuporgott egy magányos czernagoracz egy pohár szilvapálinka mellett; de hát a mi fiatal emberünk szerette a társaságot és beszélgetést. Udvariasan engedelmet kért, megdörzsölte a kezeit, hogy a hideg kimenjen belőlük s aztán szétnézett a marqueur után.
A «Kristóf» ismerte már jól a vendégét s hozta számára a mindennapit; egy pohár forró tejet, meg egy zsemlyét.
Ez volt a vendégre nézve az ozsonna, vacsora, még talán az ebéd is.
A mint a tálczáról átvette a tejes poharat és a süteményt, mindjárt le is tette rá a megfelelő árt, egy piczuligramm alakjában.
Kristóf úr markába vette a pseudoezüst pénzt s megköpködte:
«Pfhü, pfhü; apád-anyád ide jőjjön! Ez az első pénz, a mit ma beveszek.»
Pedig délután öt óra volt már.
Az átelleni vendég előtt állt egy pohár fekete kávé érintetlenül. Az uraságon jó macskaprémmel bélelt téli kabát volt, s a mellénye gombjába arany óraláncz volt akasztva. Az alsó kabátja mellső oldalán pedig egy négyszögű dombormű árulá el, hogy ott tárcza van, s tárczát nem csak azért visel az ember, hogy az oldalát nyomja.
Az uraság azonban nem itta meg a kávét; hanem kezében tartotta a Pester Lloydot, s annak az első lapját tanulmányozta.
Nagyon apróra meg akarta tanulni, mert egészen belebujt, úgy eltakarta vele magát. A fiatal embernek nem maradt más mulatsága (ez levén az egyedüli hirlappéldány a montenegrói fejedelem területén) mint az alatt a hirlapnak felé fordított oldalát olvasni, a mi szintén igen érdekes olvasmány: ott hirdetik a doktorok, hogy miféle betegségeket tudnak ők gyógyítani? A fiatal kedélyt ez is mulattatja nagyon: «de bolondok ezek a doktorok, hogy olyan bajokat akarnak meggyógyítani mai nap, a mikhez még elébb pénzének kellene lenni az embernek, hogy azokat megszerezze».
Az átellenesének azonban még könnyű a dolga, mert az ablak felé van fordulva; tehát még lát valamit a betükből; de ő felé az árnyékos oldala van fordítva a lapnak s idebenn már sötét van. Egyéb világosság nem ég, mint az a spirituslámpa az asztalon, a minél fidibuszt lehet gyujtani.
– Ejnye, de sötét van idebenn, Kristóf! jegyzi meg a fiatal ember, a kiürített pohárból az utolsó morzsát is kiszedegetve a kanállal.
– Még nem gyujtjuk meg a gázt; elég világosságot ad a spiritus lámpa.
A párbeszéd által háborgatott újságolvasó boszusan felkelt, s átment a szomszéd asztalhoz, a Lloydot is magával vitte.
A Kristóf utána szállította a fekete kávét.
– Egészen jéghideg lett már; dörmögé az uraság. Melegíttesse meg újra.
A Kristóf engedelmesen szót fogadott s nemsokára visszajött a párolgó feketével.
A fiatal ember várta türelmesen, hogy meddig lakik még benne ez az uraság abban a Lloydban?
Végre letette az maga mellé a hirlapot, hanem akkor meg rákönyökölt. A fiatal ember szerette volna megszólítani, hogy adja már ide, ha kitanulta; de félt, hogy megharagítja.
A prémes uraság fejét tenyerébe támasztva, elkezdte a kanállal a kávét kavargatni s úgy nézett bele abba a pohárba, mintha a lánczhidról nézne le valaki a Dunába.
– Ejnye, de hideg van idebenn, mondá a fiatal ember, két tenyerét összedörzsölve, Kristófnak.
– Még nem fűtünk, elég meleget ád a spiritus lámpa.
Nem sokára aztán olyas valamit látott a fiatal ember, a mitől olyan melege lett, hogy a háta is izzadt bele.
A mogorva vendég egy perczre megint eltakarta magát a hirlappal, mintha keresne benne valamit s aztán mikor ismét letette azt maga elé, elkezdte sebesen a kávét kavarni a pohárban, míg szemei merően bámultak az átelleni órára, mely épen hatot mutatott.
És a fiatal ember azt látta, hogy az a pohár fekete kávé egyszerre csak elkezd fehér lenni; mindig világosabb, mindig fényesebb lesz, utoljára az egész pohár rémületes zöld fényt derenget maga körül. Ettől a látványtól kezdett izzadni a homloka.
Az óra hatot ütött; a prémes úr felemelte a poharat, behunyta szemeit, a fiatal ember pedig felrúgta a székét, odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a poharat s a tartalmát odaöntötte a köpőládába, vakmerően ráförmedve a megtámadottra:
«Hát nem szégyenli ön magát?»
– Nem szégyenli magát az úr? – ismétlé a két nyári kabátos ifjú ember a macskaprémesnek, mi alatt a marqueur a padlóra öntött folyadékot törülgette fel a tegnapi ujsággal, (még a padlón is fénylett a szétömlött villós méregfolyadék.) Meg akarja magát ölni! Hát akkor én mit tennék? A ki elvégeztem tizenkét iskolát, kitanultam az oeconomiát, veterináriát, letettem a birói vizsgát, voltam két esztendeig szolgabirói segéd, akkor redukáltak, télen nyári kabátban az utczán felejtettek s most lótok-futok egyik ajtóról a másikra munkát keresni, mindenütt beleütöm az orromat olyan emberekbe, a kiket már ugyanonnan kilöktek; délig körmölök, másolok, keresek vele harminczöt krajczárt: abból huszat elköltök újabb folyamodásokra, papirosra, bélyegre, tizenöt krajczárból ebédelek, vacsorálok, szállásom nincs, itt hálok a pad alatt; az egyik fülemre ráfekszem, a másikkal takarózom, s a vasárnapot megbőjtölöm, mert akkor nincs kereset. Azért még sem ugrom a Dunába. Az úrnak pedig milyen szép macskaprémes kabátja van, még óraláncza is s mégis gyufát akar enni?
A megdorgált ember engedte magát, mint tetten kapott gonosztevő, végig leczkéztetni s mikor vége volt, azt mondta rá:
– Még egyebem is van: ez a három emeletes ház is az enyim.
– Hát akkor mi a baja?
– És azért mégis szegényebb ördög vagyok, mint az úr ebben a másfél nyári kabátban.
– Hát akkor szökjék el a házától s mindjárt gazdagabb ember lesz, mint én – egy egész téli kabáttal.
– Nem érti azt az úr. Nem tanítják ezt a tizenhat iskolában. Pedig bár mindjárt az elsőben azt tanitanák: a Hübner helyett. De hát ha már a kávémat elpocsékolta az úr, hát már most hallgassa meg, hogy mi bajom van én nékem, s ha tud valamit kitalálni, a mi az ellen használ, hát akkor odaadom az úrnak akármimet, a mi még az enyim.
– Adjon róla irást.
– Akár kettőt. Tegye fel az úr prókátorosan: a stemplit fizesse maga. Hanem elébb hallgassa meg, miben áll a bajom. Tud az úr a financziális kalkulushoz?
– ’Sz abba szakadt ki a kabátom könyöke.
– No hát! Én a régi okos világban becsületes hentesmester voltam. Ismertem a művészetemet alaposan s szereztem magamnak belőle – nem ugyan valami kapitalist, mert a pénz nem való tisztességes embernek, hanem egy kis házat és telket itt ezen a téren, a melyet az előtt disznópiacznak hittak. Csinos kis ház volt! Olyan szép húsfüstölő műhely volt benne, hogy ellakhatott volna abban akár Stroussberg. Hát még a kert odahátul! Micsoda sárgabaraczk fák voltak benne! S milyen gyönyörű nagy bécsi szederfa. Mikor érett a szeder, minden gyermekemnek tulipiros volt a képe a levétől. Nem adtam volna azt a fát senki száz forintjáért. Nem is volt én nekem soha semmi bajom; kivéve egy fél esztendőt, a mikor megakasztotta a kalbász-üzletet a trichin-nyavalya; hogy a Pluto kösse hátul a sarkát annak az ujságirónak, a ki legelőször kigondolta! – Ekkor beütöttek a boldog aranyidők. A magas kormány elkezdte önteni a pénzt a házi urak kalapjába. Az ujságok mellett Budapest új térképei jelentek meg, rózsaszínnel festett új utczákkal. Az akadémiában nagyszerű panorámák voltak kiállítva: ilyen lesz Budapest tíz esztendő mulva! Az én jó disznópiaczomat elnevezték Bendegúz-térnek. Ez is le volt pingálva, hogy milyen lesz tíz esztendő mulva? Olyan Párisban nincs. Három baubank alakult a kiépítésére, mindeniknek volt egy gróf elnöke, egy bankár igazgatója, meg egy képviselő titkárja; pénze pedig annyi, hogy az ablakon folyt volna ki, ha más úton ki nem folyhatott volna. Egyik sensál a másiknak adta a kilincset a házamban, azt kérdezve, hogy adom? Én szereztem azt egy időben, mindent összevéve nyolczezer forintért. Addig liczitáltak egymásra, míg utoljára fölverték nyolczvanezer forintra. Ott volt már a pénz az asztalomra leszámlálva: csak be kellett volna sepernem, s aztán elénekelnem, hogy «Isten hozzád te csendes ház!» Ekkor egyet gondoltam: visszaadtam a pénzt, megtartottam a házat, azt mondtam, no már most hát építek magamnak ide egy palotát. Nyolczvanezer forintot érő telkem már van. Ez bizonyos. Ezt a jég sem veri el. Itt van egy hatalmas pénzintézet, a «szükölködők bankja». A czíme is mily bizalomgerjesztő. Az igazgatója sógorom. A titkárja benső barátom. Három esztendeig mindig ő borotvált. Most visszaszolgálom neki. Egy nyolczvanezer forintot érő telek tulajdonosának semmi erőtetésbe sem kerül százhúszezer forintot kapni kölcsön egy háromemeletes palota felépítésére. Maga a bank vállalkozik rá. Nekem csak a kész ház kulcsait adják át s én aláírom a kötelezvényt, mely szerint én fizetek harminczkét esztendeig a kölcsöntől hat perczentes kamatot, meg két százalék törlesztést. Úgy de én nekem viszont nyolcz száztólit hoz be a ház az egész értéke után: és így harminczkét esztendő alatt maga magát tisztára kifizeti. S azonfölül nekem évenkint marad hatezernégyszáz forint bizonyos jövedelmem, a mivel egyszerre úrrá vagyok téve! Ez már csak bizonyos kalkulus; ugy-e?
A hallgató nagyon csóválta a fejét.
A házi úr folytatá:
– Valamennyi építeni szándékozó között én szaladtam legelőre, hogy megelőzzem a többit. Meg is előztem. Az én házam már tető alatt volt, mikor a többiek még csak a meszet ójtatták hozzá. A felvett kölcsön becsületesen felment rá: akkor volt legdrágább a tégla, meg a napszám. Csakhogy kapni lehetett! Őszre már készen állt a házam s télre belé lehetett volna költözni, ha az építőmester olyan jól nem csinálta volna a stuckaturokat, hogy mind fel kellett szedetni s újat rakatni helyébe télen.
– Bizonyosan vén fákat használt hozzá.
– Ördögöt vénet! Hiszen zöld volt még: akkor vágták az erdőn. Maga csak pipázzék és ne beszéljen! Pedig már akkor ki volt adva minden szállás a házamban, a mikor még be sem voltak vakolva a falak. A szálláskeresők lajtorján másztak fel kvártélyt nézni s lefoglalának mindent az utolsó pincze-raktárig. A földalatti magazinokat kivette egy gazdag gabonakereskedő, aztán meg egy fiatal bankárfiú. Ez utóbbi nem volt se gazdag, se kereskedő; de igen jó kuncsaft. Pénz helyett repczét kapott az uzsorástól, azt tartotta itten. Ez volt az ő trezorja. A földszint még nedves volt, mikor már kivették: az egyik részét a montenegrói fejedelem kávéházának, a másikat nagyszerű piperebazárnak. Az első emeletet egészen elfoglalta az első magyar-osztrák tengeri gőzhajózási társulat. Ez már csak nagyhitelű vállalat volt az egyszer! A második emelet egyik felébe ruhagyár fészkelte be magát. Virágzó üzlet! A másik felét pompásan bebutoroztatta egy vidéki földes uraság, a ki egyúttal országgyűlési képviselő is; gazdag úr, nevezetes honatya; egyszóval halhatatlan ember; a mi nagy érdem egy parteinál. A harmadik emeletnek egyik szögletében magam helyezkedtem el családommal, a közepét egy vasúti főhivatalnok lepte meg, s a tulsó szárnyában fészket rakott egy szép elegans kisasszony, a ki énekesnőnek irta be magát és volt egy gróf vőlegénye. Párisból hozatta ruháit; mikor a doboz megérkezett a postával, kétezer, háromezer frank volt rá felírva: a miből gyanítható volt, hogy vagy ő maga, vagy a vőlegénye nagyon szépen énekel. Még aztán jött egy fotograf, a ki addig unszolt, míg rávett, hogy üvegeztessem be a házam tetejét, hogy ott ő felüthesse a műhelyét. Uram! Még a kapu-alját is kivették tőlem: egy olajfestmény-árús szerződést kötött velem, hogy ott kirakhassa a remekműveit. Még egy udvari szobám volt, a mit eshetőleges katonabeszállásolásra hagytam meg, azt is kivette tőlem egy öreg úr, a kiről azt mondták, hogy nagy uzsorás. Egy szóval tökéletesen helyre voltam állítva. Semmi kivánni valóm sem lehetett. Nem is volt szó több húsfüstölésről; a feleségem dáma lett, a fiam gavallér, a leányom énekelni, zongorázni tanult: magam pedig bizottsági tag lettem és alelnök a Walhalla-nevű temetkezési egyletnél, mely minden eddigi temetkezési pompát mesésen fölülmúlni igyekezett.
– No ez az egy jó legalább megmaradt a sokból: a temetkezési pompánk. A ki látja, hogy milyen fényesen temetnek el bennünket, csakugyan azt hiszi, hogy urak vagyunk.
– Arra az úrnak semmi gondja. Tehát, hogy visszatérjünk a financzialis calculusra, a bilanceom így állt. Biztos jövedelmem volt a házamtól tizenhatezerhatszáz forint. Ebből kamat és törlesztés fizetendő a banknak kilenczezerhatszáz. Marad nekem valóságos jövedelmem hétezer kemény forint. E mellett már csak megélhet az ember hurkatöltögetés nélkül is! Hanem mindjárt az első félesztendőben kapok az én barátságos bankomtól egy szerelmes levelet, a miben tudtomra adják, hogy az egész világon megdrágult a pénz; a hat perczentre adott kölcsönt nem adhatják most már alább hét és fél perczentnél, ha nem tetszik a föltétel, szabad lesz visszafizetnem. No ez szép újesztendei köszöntő. Már most a tiszta jövedelmem leszáll ötezer kétszáz forintra. Összébb kell húzni a bagariákat. A következő fertályban azonban a lakók kezdtek lefelé steigerolni. Engednem kellett. Fele bért kináltak, mint eddig. Abba is meg kellett nyugodnom. Elolvadt az egész plus, a mi a saját jövedelmemet képezte. Örültem, hogy a bank rátáját ki tudtam teremteni. Ez az örömem is elmult. A következő fertályban jöttek a bukások. Egész szállásaim üresen maradtak. A banknak fizetendő rátát nem voltam képes kiteremteni. Azt mondtam: «ne hagyd magad!» s hozzá fogtam ahhoz a mesterséghez, a mit annyian gyakoroltak: ha egy adósságot törleszteni kell, csinálni másikat. Sohase volt váltón aláírva a nevem; most ráfanyalodtam, hogy az egyik tararékpénztártól kölcsönt vegyek kilencz perczentre, azért, hogy a másik bank hét és fél perczentes kölcsönét törleszthessem vele. Találtam két jó barátot, a ki aláirta a váltómra a nevét. Viszonszivességből aztán én is aláirtam a nevemet az övékre. A miből aztán az lett, hogy lejáratkor ők elfelejtették törleszteni a maguk váltó rátáját s mind a hármat nekem kellett törlesztenem.
– Ezt biz előre is megmondhattam volna.
– Hát miért nem jött akkor, hogy mondta volna meg? No jól van! Ez meg volt. Jött az új fertály. Jövedelem megint nem volt; törleszteni megint kellett, most már a kölcsön rátát is, meg a váltó összeget is: fogtam magam, beálltam a bank «hitelegyletébe», ott «száraz» acceptre adnak pénzt. No iszen megadtam én szépen ennek a száraz hitelnek az árát. Lejáratkor most már nem két aláíró, hanem száz in solidum nem fizető tartozásáért kellett megszenvednem; fizettem a kölcsön kapott pénzért, a mivel a többi kölcsönt törlesztettem, 35 perczentet, mint veszteséget. Hát hisz akkor jobb, ha Daumenschraub úrhoz megyek pénzért, az én udvar-szobai lakómhoz, a ki csak 29 perczentre adja ki a pénzét. Kaptam is nála hitelt, csakhogy azt a jövő fertályban felvitte 43 perczentre. Már most tehát így állt a kalkulus: Hogy a banknál levő 7½ perczentes tartozásomat törleszszem, felvettem a takarékpénztárból 10½ perczentes váltó-kölcsönt; hogy ezt törleszszem, felvettem a hitelegylettől 35 perczentes kölcsönt, s hogy azt törleszszem, felszedtem az uzsorásomtól 43 perczentes kölcsönt, akkor aztán megesett, hogy valamennyi lakóm megszünt fizetni a házbért. De már ennek a történetével külön meg kell az urat apróra ismertetnem.
– Hát ugyan miért nem fizették a lakók a házbért? kérdezé a két nyári kabátos ifjú.
– Kezdjük csak sorban; aztán tartsunk rendet. Kezdjük el a legelsőnél, a pinczeraktárnál. Hát a buzakereskedőmet megölte a mult esztendei rozsda. Az ördög tudta azt, hogy a buza is vasból van: hol aczélos, hol rozsdás, még sem tart örökké. Mindig olcsóbban adott el, mint a hogy vásárolt. Utoljára rájött, hogy a mely napon a gőzmalma nem dolgozik, azon a napon csak ötven forint a vesztesége; de a melyik napon dolgozik, azon száz. Kapta magát: liquidált. Felgyujtotta a malmát, megkapta érte a biztosítási összeget s elment vele Bécsbe. A magazin üresen maradt. Ez a Nro. 1.
– Nro 2. nem volt ilyen okos ember. Ő nagyon messze engagirozta magát «Omnibus»-ba, míg egyszer lett belőle «nihilibus», akkor egy éjjel megszökött Amerikába; azt se mondta, hogy «ülj a hátamra!» s itt maradt a másik magazin üresen.
– Most jön a Nro. 3. A selyemkereskedő. Ez már Amerikából jött haza; ott tanulta Chicagóban, hogy milyen hamar támadnak a városok a puszta földből: azért etablirozta magát a disznópiaczon confectiós bolttal. De csakhamar észrevette, hogy elsiette a dolgot vagy félszázaddal s sietett átváltoztatni a selyem üzletet pokróczkereskedésre. Floreált is egy darabig erősen: csak úgy hentergett az udvaromon a sok deszkaláda mindennap, a mit hordtak és vittek. Azt hittem, valamennyi ujságírót ő látja el naponkinti pokróczczal. Egyszer aztán az infamis financznak feladta valami gazember spitzli, hogy az én selyempokrócz kereskedőm azokban a ládákban, a mikre kivül «halina» van írva, csupa merő külföldi csempészett szivart szállít. Meglepték, megcsipték, beidézték, kisütöttek rá mindent: elitélték háromezer millió forint birságra. Az elől megszökött: itt hagyta az üres ferschlagokat, meg a fizetetlen házbért.
– Most térjünk át a Nro 4-re. A montenegroi fejedelemre. Persze, hogy igy spekulált a kávés, a kinek különben is «vics»-en végződik a neve: hogy ha ő ide üti fel a tanyáját, a disznópiacz szegletére, hát akkor valamennyi rácz disznókereskedő, a ki csak Zimony és Kőbánya között megfordul, az mind ő nála költi el a pénzét. Hanem hát beütött a bécsi krach, meg a herczegovinai lázadás. A ráczoknak nem kellett több disznó, benne voltak úgy is; a montenegrói fejedelem egész Európától izoláltan maradt: az én kávésomnak a törzspublikuma elmaradt. Később aztán fordított a dolgon s estenkint új, más szabású vendégsereg kezdett gyülekezni a kávéházában: olyannemű, hogy én már nyolcz óra után nem mertem kimenni a házamból az utczára; de hát mi közöm volt hozzá? csak a házbért fizesse rendesen. Hanem egyszer egy este valami akasztófáravaló becsületes ember feladta, hogy a kávéházában nasivasi bank van felállítva, a hol a falusi embereket con amore kifosztogatják s éjjel megjelent a kávéház előtt a policzia. Persze, hogy a míg az be tudott jönni az ajtón, az alatt a bankadók a játékosokkal együtt rég kiugráltak a hátulsó ablakon s elmenekültek a kerteken keresztül: nem került kézre senki. Hanem az én kávéházamnak a hitele tönkre lett téve egészen, mióta éjjel nappal ott strázsál a szegleten egy constabler, s ettől az utonállótól tisztességes spiller nem mer az ajtón bejönni. Már most az is felmondott s nem fizeti tovább a házbért.
– Jön a Nro. 5. Az osztrák-magyar tengeri gőzhajózási társulat az első emeleten. De ennek, engedje meg az úr, hogy egy czigarettet csavarhassak a tiszteletére, s úgy fogjak hozzá, külön fejezetet szentelve a viszontagságainak sorrendbeni előadására.
Most gyerünk az első emeletre! Hanem persze csak úgy szóval: mert testtel oda nem mehetünk. Le van az pecsételve, még a folyosó ajtaja is. Uram! még egy hajójuk sem volt, már is hajótörést szenvedtek. Volt igazgató, igazgatótanácsos, elnök, alelnök, intendáns, pénztárnok, könyvvezető. Egyszer aztán megszökött a pénztárnok. Én azt hiszem, megfizették, hogy szökjék el, hogy aztán ő rá lehessen fogni, hogy elvitte a cassát. A részvényesek csődöt kértek. A szállást lepecsételték. Kaptak tömeggondnokot, perügyelőt. No már uram, én láttam Boscót, a mint egy üres palaczkból tizenkétféle likört préselt ki, de szeretném látni azt az ezermestert, a ki egy tömeggondnokból egy krajczárt ki tudna préselni. Én hát az egész első emelettől nem kapok házbért. Benne van a tengeri gőzhajózás örök időkre. Az ördög hitte volna. Ha még ennek se lehet hinni! Ha még a tenger is vízzé válik!
No, most gyerünk a második emeletre. Ott van a nagyszerű ruharaktár. Ez már csak szolid üzlet. Hiszen kabátra minden embernek van szüksége. Hála istennek, nem lakunk olyan meleg tartományban, hogy az emberek köténynyel eljárhatnának. Ruha: tisztesség, azt tartja a közmondás. Az én szabóm nem is volt élhetetlen ember. Tudta praktikus oldalán venni a dolgot. Minden lapba beiktatta a hirdetményeit, hogy mi minden kapható nála? csak a Styxbe nem. Ezért aztán a Styx kifigurázta egy képben, a hol az én szabóm amaz ismeretes kecskével hozatik kellemetlen consortiumba. Én dühös voltam érte; azt mondtam, hogy verje meg! Dehogy verte! Sajtópert indított ellene. Annak nagy hire lett. A tárgyalásról valamennyi lap referált. Ez volt aztán a reklam! Én azt hiszem, hogy az egész sajtópert maga a ruhakereskedő csinálta ki a lapszerkesztővel, hogy nagy híre menjen. Ügyes gondolat volt, az már igaz! Hanem hát mind ezt a jó gondolatot tönkresilányította Kerkápolyi. Igen is, ő! Már miniszter korában azt prédikálta, hogy minden ember gazdálkodjék, takarékoskodjék, járjon gyalog! Jaj, miniszter úr! ha minden ember tíz esztendeig hord egy kabátot, s gyalog jár át Budára, akkor a bérkocsisok miből fizessék az adót? A képviselő-jelöltségi beszédében meg plane azt tanácsolta, hogy meg kell foltozni a rongyos ruhát, s hogy az asszonyok ne hordjanak tunikát! Már most annak mi lett a következése? Az, hogy az én ruhakereskedőmnek az ajtaja előtt szépen megnőhetett az én buzakereskedőmnek a buzája. Egyszer végre (magam is minden ismerősömnek rekommendáltam a derék embert úton útfélen) beállít hozzá Goldamsel úr, leggazdagabb gyapjukereskedő ezen a vidéken. Ez jó fogás! Ez idehúzza a többit is! Előhordják neki az egész magazint, válogat benne kedve szerint. Utoljára azt kérdi: hogy ennek az ő tavalyi téli kabátjának a gallérja nagyon kopott; nem lehetne-e rá újat csinálni? S mennyibe kerülne? Jaj barátom, ruhakincstárnok! ha már Goldamsel is új gallért varrat az ócska kabátjára, akkor csak te pakolj össze, eredj odább egy országgal, s czivilizáld a frakjaiddal az oláhokat! Azaz, hogy azt nem mondtam neki: csak gondoltam magamban; hanem a derék ember tudott a gondolataimban olvasni; apródonkint elköltözött innen s a jövő fertályban azt se mondta, hogy «gute Nacht Paoli!» nem hagyott itt nekem egyebet, mint az üres állványokat, tele pakoló papirossal.
– No de itt van a tulsó szárnyon a földes úr! A kinek kétszeres oka van Pesten lakni: először mert földesúr, másodszor mert országos képviselő. Szeretik a választói nagyon. Ez alól csak nem szökik el a föld. Primæ classis földje van neki, annyi ezer hold, hogy ha nekem annyi volna, már tavaly akasztottam volna fel magamat, nem az idén. Mert hát nagyon jó föld az, de az egyik esztendőben tavasztól őszig nem esett rá egy szem eső: ki nem kelt benne semmi mag, a másik esztendőben ősztől tavaszig rajta volt az árvíz: nem termett rajta egyéb, mint béka. A harmadik esztendőben kikelt benne minden, de rájött a rozsda, buza helyett köménymagot aratott, azt is csak ott, a hol meg nem ették az egerek. No az idén kitett magáért! olyan termése volt, hogy hetedhétországra szólt. Akárki adott volna neki rá kölcsönt még a lábán. A szeme se szorult meg a buzának, mint másutt. S még nagyobb elővigyázat kedvéért négy helyen is biztosította a jégverés ellen: a hazainál, a pestinél, meg a Tiszánál, végre a Donaunál. Eljött az aratás, learattak szépen; neki állított egy egész tábor népet, hogy egy nap alatt elkészüljön vele: estig kepébe volt rakva minden szerencsésen. Este hat órakor támad egy irtóztató szélvész; az neki esik a kész kepéknek s úgy elviszi valamennyit le Afrikába, hogy még csak egy szalmaszálat se hagyott itt belőle neki. Ez aztán a pech! Ha le nem vágatta volna a buzáját, másnap következett rá egy irtóztató jégeső, mind elverte volna, kapott volna érte kártérítést; de hát a szél ellen nem volt biztosítva. Ilyen a becsületes embernek a pechje. No de mindannyi malheur daczára is biztos kuncsaft maradt volna; mert képviselő volt, s nagyon szerették választói s onnan csak kijár a házbér; hanem akkor kapja magát, hoz egy törvényt az országgyűlés, a mely szerint a ki képviselő, az nem lehet szolgabiró. Nagyon szerették a választói, hanem volt nekik egy crudélis rossz szolgabirájuk, a kitől nem tudtak másképen megszabadulni, mint hogy megválasztották képviselőnek. És így az én lakóm alól még a választó kerületet is kifujta a szél. Fel se jött többet Pestre. Irtam neki, hogy hát a szállással mi lesz? Azt hiszi, hogy felelt rá? Dehogy válaszol a falusi ember valami levélre! Fenyegettem, hogy eladom a butorait! Fogadni mernék, hogy fel sem bontotta a leveleimet. Akkor aztán megharagudtam. Összehittam a zsibárúsokat, hogy eladom! Hát aztán igértek a hat szoba butorért ötven forintot. Ledobáltam őket a lépcsőn. S már most nem csak az a baj, hogy házbért nem kapok tőle, hanem még minden héten kétszer le kell magamnak mennem a szállásra s kiporolnom a butorokat sorba, hogy a moly meg ne egye tisztára.
– Venio nunc ad fortissimum virum! Itt volt a harmadik emeleten Femina kisasszony. Ő ugyan Fenenának irta magát; de én ezt rendőrségellenes névnek tartottam; hasonlított valami káromkodáshoz: kikorrigáltam Feminának. Ebben rá nézve nem is volt semmi sértő. Ő birta a harmadik emeletnek az egyik felét. Ezt tartottam a legbiztosabb kuncsaftomnak. Ő volt kiszemelve arra a czélra, hogy rajta kezdem meg a steigerolást. Nagyon szép volt. Én poéta nem vagyok, hogy le tudjam irni, hogy milyen szép volt, de nem esem tulzásba, ha azt mondom, hogy volt olyan szép, mint a hatvani-utczában a friseurbolt ablakába kitett viaszkisasszony. Azután német szinésznő volt, primadonna, tizesztendei fixum szerződéssel a német szinháznál: énekelt – neked – úgy, hogy három ajtón keresztül is hasította a fülemet. Aztán volt neki «egy» eljegyzett mátkája, a ki hol báró volt, hol gróf volt: de mindenképen gazdag ember volt; mikor felmentem a padlásra, majd a nyakamat törtem ki a sok üres champagneis palaczkban, a mi mind ő tőle került oda. Nem szeretett egyebet, csak a champagneit. Én is szeretem, csakhogy nem akadtam még olyan bolond grófra, a ki kosárral küldje a nyakamra. Aztán milyen butorzata volt! Barátom, olyan is volt közte, hogy én azt se tudom, leülnek-e arra, vagy guitároznak rajta? Csupa indiai fából, meg atlaszból volt ott minden! S a kirakott ezüstjére megadtak volna a zálogházban legkevesebb ezer forintot. No ennek már csak biztosított állapotja van. Először: német; másodszor: énekesnő; harmadszor: szép leány! Külön-külön is megél mindegyik, hát még mikor együtt van három! Az ördög hitte volna, hogy még a háromlábu szék is feldülhet! Hát először megbukott a német szinház igazgatója; becsukta a boltot: oda lett a szerződés. Akár csak egy omnibus-részvény lett volna. Maradt csak az énekesnő, meg a szép leány. Egy farsangi napon egész éjjel méltóztatott a maskarabálon mulatni; másnap reggel úgy be volt rekedve, hogy minden betüt «h»-nak mondott. S ettől a szent percztől fogva úgy elvesztette a hangját, a mi megért egy milliót, hogy hálát adhat az Istennek, a ki valaha elveszi, mert nem fog tudni pörölni. Maradt még csak a szép leány. De hát az meg mit ér, ha nincs se gróf se báró; ha a vőlegényből egyszerre olyan ember lett, kinek tartózkodási helye nem tudatik! A jövő fertályban, mikor a házbért kértem Femina kisasszonytól, leültetett a pamlagra maga mellé, megszorongatta a kezemet, megsimítgatta a pofámat, csupa hajpor lett a kabátom gallérja az orczájától; aztán vörösre sirta az orrát: ez volt nekem a fizetés. Meg se mertem mondani a feleségemnek. Inkább felvettem annyi pénzt az uzsorástól száz perczentre, s azt mondtam, hogy ez a Femina kisasszony házbére. A jövő fertályban aztán bucsút vett a kapufélfától. Mikor pedig a butoraira rá akartam tenni a kezemet, előállt a butorkereskedő, semmi sem volt kifizetve, elhordatta az orrom elől.
Ez volt az utolsó lakóm.
A fotográfról ott a padláson nem is beszélek. Ugyan ki jött volna ide magát lefotografiáztatni; hisz a ki ezen a mi vidékünkön lakik, mosdani sem szokott, annyira nem kiváncsi a saját ábrázatjára.
A nyomorultnak nem maradt más választása odafenn a kakasülőn, mint vagy meginni mind azt a cyankalit, pyrogallust és collodiumot, a mit puffra összevásárolt, vagy felcsapni ujságirónak. Úgy tudom, hogy az utóbbit választotta.
No most azután már csak én vagyok hátra magam, mint a ház legszerencsétlenebb lakója. Én nem szökhetem el a házamtól, mert hozzá vagyok nőve, mint a csigabiga.
No az igaz, hogy az első esztendőben szép jövedelmem volt. A míg dolgoztam, álmodni sem mertem volna róla, hogy ennyit keressek. Ha munkával kerestem volna e pénzt, bizonyosan megtakarítottam volna négy-ötödrészét. Hanem hát, mikor az embernek dolog nélkül jön a jövedelme, az nem lehet olyan sok, hogy esztendő végére el ne fogyjon.
Pedig én azt hittem, hogy nagyon sok dolgom van. Persze nem olyan komisz dolog, mint a hajdani, a miért még én fizetek. Megválasztottak városi képviselőnek, betegápoló és temetkező-egylet bizottsági tagjának, kruczitürken-egylet tagjának, alelnökének, szavazatszedő bizalmi férfiunak, esküdtnek, esküdtszéki tagnak, tisztelgő deputatiónak, kortesvezérnek, bankettrendezőnek, népszámlálónak, Fröbelkertésznek, iskolavizitálónak; annyi volt a dolgom, hogy azt se tudtam, hol a fejem? s valamennyinek az volt a vége, hogy «fizess!» Minden megkezdett és bevégzett munkának az elején meg a végén egy bankett, a kiből én rendesen éhen mentem haza s ujra ebédeltem a kurta korcsmában s lefizettem az öt forintomat s aztán vettem egy starniczli czukrot a czukrásznál, hogy odahaza eldicsekedhessem a feleségemnek, hogy milyen pompás vendégségről jövök. Egészen elszoktam már hazulról. A sok gyülés miatt hol délben, hol este, hol reggelfelé ebédeltem; s otthon hitték is nem is, hogy mindig gyülésbe járok. Igaz biz az, hogy az eszmék tisztázása végett a conferencziát egy kis sashegyi mellett tovább folytatni szükséges s a Beleznayban nem megvetendő népénekeseket lehet hallani, a kiktől sok életfilozofiát tanul az ember. Közbe-közbe egy kicsit gründoltunk is. A calabriast nem is számítom; mert hisz az változó szerencsével jár: egy nap én nyertem két forintot, másnap én vesztettem tiz forintot, harmadnap megint én nyertem öt forintot; negyednap megint én vesztettem húsz forintot: úgy, hogy nyereség-veszteség körülbelül apré. No meg aztán ha az ember a szép cassiernénak fizetett, csak nem kérhette vissza az aprópénzt.
Nem is nagy gyönyörüségem volt idehaza lenni. A feleségem mindig nyavalyás volt. Az előtt, a míg a földszinti házunkban laktunk, olyan egészséges volt, mint a mangalicza; most meg folyvást volt valami grófnénak való baja. Hogy neki a falak kigőzölgése asthmát csinál, az ablak mellett bejövő légvonattól rheumája támad, a kocsizörgéstől migrainet kap. Bezzeg, mikor mindennap ott állt a nyitott konyhán könyökig feltürközve s a csikorgó hidegben maga tisztította a hurkabelet, akkor nem tudta, hogy mi az a rheuma; a húsfüstölőben sem vette észre, hogy valami nehéz illat van. Hanem olyan csodálatos migraineje és rheumája volt, hogy este hét órára, mikor szinházba kellett menni, mintha kettévágták volna, megszünt, s nevezetes nagy betegségeiből kurálta ki egy-egy bál, a hová a leánya kedveért neki is el kellett menni, s a selyemruhának, meg a csipkének csodálatos hatása volt az organismusára. Sohasem láttam olyan csodálatos betegséget, a melyiknek Alter és Kissnél van a patikája. Az már bizonyos, hogy legjobb asszonyorvos a szabó. Nincs az a hideglelés, a mely Monaszterly és Kuzmik receptjétől el ne múljon. Kóstál százötven forintot.
Szegény jó asszony, az uj emeletes házban annyira megrontotta magát, hogy tavaszra elővette a köhécselés. Máskor is megjött az így tavaszszal: akkor úgy hittük, «nátha» s kikúrálta az ember egy garas ára medve-czukorral, meg két garas ára rapéval, s elmult. Hanem most az lett a neve, hogy «grippe». S a következése az, hogy az asszony mellbajról kezdett panaszkodni s az ordinariussal consultált. Az azt mondta neki, hogy fürdőre kell mennie okvetlenül, ha az élete kedves: Balaton-Füred indikálva van a mellbajok ellen. Hanem aztán megtudta az asszony, hogy a kávésné is innen a házból Füredre készül s akkor egyszerre csodamódon elmult a mellbaja. A helyett a gyomrára panaszkodott. Ez ellen meg már egyenesen indikálva volt Karlsbad. Pénzbe került az igaz, de nem sajnáltam tőle, az embernek kóstál valamit a szalmaözvegység megszerzése hébe-hóba: de megvannak a kellemetes oldalai annak.
Aztán van egy fiam. Jó, becsületes gyerek. Nagy szamár. Ez ugyan soha se fogja annyira vinni az eszével, hogy kivégezze magát. Jó ennek minden. Mikor az anyja vaniliakrémet csináltat, ő odakinn a konyhában elébb jól lakik kukoricza gölődénynyel. Az egész uraságom csak annyi külömbséget csinált benne, hogy azelőtt vasárnaponkint egyenesen ment a Sauwirthhez; most meg elébb a redout-bálba megy s csak onnan a Sauwirthhez; aztán meg eddig ebéd előtt itta a liqueurt, most meg ebéd után. Ezt nem féltem, hogy mi lesz belőle? mert ez olyan lusta, hogy dolog nélkül megél.
Mert tessék elhinni, hogy minden embernek egyforma esze van. Csakhogy némely ember olyan vigyázatlan, hogy ezt elárulja magáról. Azt azután hámba fogják, húzatják, hajszolják, dolgoztatják a lerogyásig. A másik pedig eltitkolja, hogy van esze, nagy bölcsen: az aztán zsebbe dugja kezét, s vigan éli keresztül a világot. Nem biznak rá semmit. Mind a kettőnek egyformán van esze; csakhogy a melyik eltagadja, az az okosabb.
Annál több tehetség egyesül aztán a szegény leánykámban. Szegény Zsuzsikám! Még alig tizenhat esztendős s már úgy ért a főzéshez, varráshoz, mint akár az anyja. Ezt szeretem benne én. Hanem az anyja persze más véleményen volt. Egészen elcsavarta fejét az a bizonyos Femina kisasszony; annyit beszélt neki a művészi pálya dicsőségéről s hogy milyen fényes jövendő várna azon az én Zsuzsikámra, ha ráadná magát. Az már igaz, hogy biz az én Zsuzsikám szép leány. Szabad az úrnak megnézni a photographiáját, de csak így a markomból, mert a kezébe nem adom. No ugy-e, hogy ez aztán leány? Pedig az nem chignon ám a fején; hanem a saját igazi haja. Hát a két asszony addig súgott-búgott, míg egyszerre a feleségem előrukkolt vele, hogy ő a Zsuzsikát szinésznőnek szánta. – «Mit? mondok: el akar szökni a háztól?» – Én azt gondoltam, hogy ezt azon kezdik. – Aztán felvilágosítottak, hogy dehogy szökik el. Sőt inkább iskolába fog járni, a hol a szinészetet tanítják. Úgy? Ezt se tudtam. Azt gondoltam, hogy a szinészet is olyan, mint a májas-hurka: a kinek jó szájize van, az tud jó májas-hurkát csinálni magától is; a kinek pedig nincs jó szájíze, taníthatják annak szakácskönyvből: soha se csinál jó májas-hurkát.
Ráhagytam magamat beszélni. Tudja az úr, mikor az asszony föltesz valamit magában s aztán ugyanazt a dolgot hajnalban, mikor az ember legjobb izűt alhatnék, ujra meg ujra elkezdi mondani, hát az ember utoljára inkább beleegyezik, hogy békét hagyjanak neki. Ekkor aztán vett neki az anyja egy zongorát. Kóstált ötszáz forintot. Jó szerencse, hogy soha sem voltam nappal otthon: nem háborgattak vele. A Zsuzsikám pedig elkezdett szorgalmasan feljárogatni a képezdébe s iszonyú csomó könyvet szorongatott a kebléhez végig az utczán, a mi olyan jól illik ezeknek a növendék-leánykáknak. A melyik leány könyvet visz, arról tudhatni, hogy nincsen szeretője; mert ha volna, akkor már szégyenlené a könyvet czepelni.
Hát egyszer szörnyen kisirt szemekkel jön haza a leányom; s otthon azon kezdi, hogy levágja a könyveket s azt mondja, hogy ő többet nem megy a képezdébe.
«Ki bántott, Zsuzsikám, leányom?»
«A professor.»
«Tán nem tudtad a leczkédet s letérdepeltetett?»
«Nem a; hanem olyan csunyákat tanított.»
«Milyen csunyákat, te?»
«Szégyenlem el is mondani.»
«Példának okáért egyet.»
«Hát hogy egy isten bikává lett.»
«Aztán elrabolt egy kisasszonyt a fürdőből.»
«Egy isten? Egy kisasszonyt?»
«Az ám. S aztán liaisont kötött vele.»
«Tyhü! Kutya, meg a mája!» ordítottam fel én is, s kaptam a bikacsök botomat, vágtattam fel abba a művész csináló fábrikába: együtt találtam a professorokat mind.
No uram; a leányom sokat mesélt nekem abból a mythologiából Tantalusról, Sysiphusról, magam is olvastam az örök zsidót, a mi igaz történet: de hárman együtt annyi talpalásnak, kőhengerítésnek, s elszaladó almák után kapaszkodásnak nem mentek végére, mint én magam.
Uram, még kinevettek érte, hogy haragudtam. Azt mondták, hogy hiszen csak hamis isten volt az, a ki bikává változott: «Jupiter.»
«No már én elejbém ne kerüljön még a Jupiter se, ha bikává változott; mert én meg mészáros vagyok s kármonádlit aprítok belőle. Az én leányomnak nem szükség az ilyesmit megtanulni. Azt mondták, hogy az mythologia. Ezt szükséges tudni annak, a ki szinésznő akar lenni; mert különben hogy játsza el Orpheust az alvilágban. Ez egyike azoknak a tudományoknak, a miket a kis leányoknak meg kell tanulni, a kik szinésznők akarnak lenni. Ilyen tudományok például: hogyan kell elájulni, szerelmet vallani, a kedvesét megölni, és rendkívüli halállal kimúlni; aztán megint feltámadni, gavallérokat elcsábítani, férjeket bolonddá tenni. És a többi.» – Való igaz, hogy ez mind szükséges a szinpadon. De hát mégis arra kértem az urakat, hogy énekelni, deklamálni nem bánom tanítsák a leányomat szemtől szembe, de azért a többi tudományért majd inkább az anyját küldöm ide: annak mondják el, az aztán majd elmondja otthon a leányának. Hogy kinevettek vele! Azt mondták, hogy ha már a hamis istenektől is féltem a leányomat, hát még a hamis emberek elől hova teszem? Utoljára az énekmester azt a gorombaságot mondta, hogy jobb is, ha otthon tartom a kisasszonyomat, mert a kisasszony egészen hamis. No még énekmesterből se csináltam kolbászt; most azt hittem, hogy megteszem! Az én leányom hamis! az a szelid, szemérmetes ártatlan gyermek! Hanem aztán a többi urak megfogtak, s megmagyarázták, hogy mikor egy énekmester valakiről azt mondja, hogy «egészen hamis,» hát akkor annak csak a hangja hamis. Ez meg épen nem ment a fejembe! Az én leányomnak olyan igazi hangja van, hogy azt meghallhatja akárki; énekelt az már a templomban is requiemet. Végre felvilágosítottak, hogy a leányomnak nincsen füle. Itt van ni! Már most az egyik gyermekemből azért nem lesz semmi, mert nincsen füle; a másikból pedig azért, hogy nagyon is nagy. Hazamentem nagyon búsan, nem akartam szegény leányt azzal megszomorítani, hogy nincsen füle; pedig dehogy nincsen! hiszen még azt is meghallja, a min gondolkozom. «Ugye apám, azt mondá, jobb lenne e helyett a zongora helyett, ha egy varrógépen muzsikálnék, s a solfeggiók helyett tanulnám a fehérnemű varrást? Bizony, ezt mondtam épen magamban. És ő meghallotta. S aztán még azt mondják, hogy nincsen füle! Rögtön vettem neki egy Wheeler és Wilsont; az ugyan nem tetszett a feleségnek: azt mondta, hogy ő fülzugást kap a varrógép berregetésétől; pedig hát nagyon okos butor az. Mikor a butoraimat lefoglalták, mindent conscribáltak; még a zongorát is; de ezt kihagyták az executióból: azt mondták, hogy ez a kenyérkeresetre szükséges eszköz. Én pedig csak mulatságul vettem a szegény gyereknek.
De hát hogyan jutottam bele az executióba? Ezt hadd mondom el elébb.
Azt már vettem észre, hogy a tartozásaimat, mikor az idejök eljön, semmiképen sem tudom fizetni. Azt az egyszerű segítséget gondoltam ki, hogy a főhitelezőmet, a bankot, rábeszélem, hogy várjon! Neki könnyű. Látja, hogy uszom; ne kapaszkodjék a nyakamba, míg annyira ki nem úszom, hogy a lábam földet ér. Meg is kaptam az igéretet, hogy várni fognak, a míg jobb idő lesz. Csupa sógorom, komám volt az igazgató-tanácsban: azt mondták, hogy majd az egyik szemüket behunyják a kedvemért. Én azt kértem, hogy hunyják be mind a kettőt. Mikor már azt is megigérték, akkor egyszerre a publikumnak a szeme nyilt fel mind a kettő. Megbukott az egyik bank. Olyan volt ez is, mint a mikor az ember álmodja, hogy sok pénze van: a míg a szemét lehunyja, addig van is; de a mint felnyitja, odavan minden. Hát az én sógoraim, komáim, a derék tekintélyes férfiak, a szakértők és nagy nemzetgazdászok azt a tréfát követték el, hogy egy nap a koma hozott oda a hóna alatt egy csomag divatból kiment részvényt, a mi csak filagoriát kitapeczirozni való volt már; azt letette «depó»-ba: akkor a sógor adott neki rá kölcsönt; másnap meg a sógor hozott oda egy határ döglött papirost, akkor meg a koma fogadta el a «depó»-t, s az merített neki a pénzből. Utoljára kifogyott a kutból a pénz, ott maradt a sok veszett papiros. Volt aztán lárma. Sógort, komát kit becsuktak, ki elszökött; nekem pedig megfogták a nyakravalómat s szépen ráfojtották a torkomra, hogy vagy fizetek, vagy kirántják alulam a három emeletest.
A veszedelem nem jár egyedül. A többi hitelintézet is mind megrendült, a betevők ostrommal veszik vissza a pénzüket, a bankok meg a hitelegyletek liquidáltattak; fele az adósoknak nem tudott fizetni, azért a másik felének in solidum kellett helyt állni: utoljára azt vettem észre, hogy én épen ötven perczentet fizetek, mint legális kamatot a «száraz váltómra». De már akkor inkább folyamodom a házamban lakó uzsoráshoz, mert az csak «három perczentre» osztogatja a pénzét. Ez a végső segítségem, ha azt nem akarom, hogy exequáljanak. Épen a kalapom keféltem már, hogy majd lemegyek hozzá, a mint jön rohanva fel hozzám a házmester ijedten s nem tud egyebet mondani, mint hogy «a szederfa!»
No hát mi a szederfa? Igen is van egy vén bécsi szederfa a kertemben. Azt a gyerekek az építéskor nem engedték kivágni. Az nekik kedvencz fájuk volt: kicsi korukban egész nyáron rajta élődtek; mindennap megverte őket az anyjuk azért, hogy a ruhájukat összeszedrezték, ezért volt nekik olyan kedves. Ez a nagy fa most is megvan még. Bár a többi is megvolna.
– No hát mi termett a szederfán?
– Az az úr… lihegett a házmester… A földszintről a 13-ból.
– Az én uzsorásom! Hát mit csinál az a szederfán?
– Lóg rajta.
– Utczu szaladjunk! Messük le frissen! Hisz attól én pénzt akarok kérni.
Elég jókor érkeztünk még. Levágtuk a kötelet. Életre dörzsöltük a jámbort; nem igen nagyon halt még meg.
Vajjon mi vihette erre a kétségbeesett lépésre? Boldogtalan szerelem? Családi viszontagság? Életunalom? Terhes testi szenvedések? Hirtelen őrültségi roham? vagy amerikai párbaj? Mindenre gondoltam, a mi csak lehetséges, csak az igazi okra nem: a mit aztán az életre visszatérőtől bámulva értettem meg. Az ember tönkre volt jutva. Hallatlan eset ez! Hát ide jutottunk már? Hogy még az uzsorás is tönkre juthat? Hát akkor kinek biztos még az élete az országban? Pedig hát rendkívüli bár az eset, de egészen érthető. Az én emberem országgyűlési képviselőknek osztogatta ki a pénzét harminczhatos kamatra s mindjárt lefoglalta a fizetéseiket. Ez már csak biztos hypotheca! Ezt se árvíz el nem viheti, se tűz meg nem emésztheti, se rozsda meg nem ronthatja; ennek még a köd se árt meg. Ez a takarmány biztosítva van. Az ám! Ekkor valami insurgensnek eszébe jut egy paragraphust iktatni a törvénybe, melynél fogvást, a kinek a képviselői diját lefoglalják, annak elvész a mandatuma s az én uzsorásom vetését ettől a veszekedett paragraphustól az ország hármas lakattal bezárt ládájában is elveri a jégeső. Hát gondolhat ki ilyen malheurt is az ember? Hogy még egy uzsorás is oda jusson, hogy az adósai könyörögjenek neki, hogy fel ne akaszsza magát; mert ők lesznek kénytelenek közös költségen eltemettetni. Igazán rettenetes világban élünk!
Ez az eset az uzsorással annak a megtudására hozott, hogy ez a módja a pénzcsinálásnak, a mit kölcsönkérésnek nevezünk, egészen romlásnak indult. – Közbevetőleg mondva, én minden adósságcsinálót becsukatnék, mint hamis pénzverőt: mert ez a leghamisabb pénz; és minden embert, a ki nagyobb summát ir alá, mint a mennyit felvesz, becsukatnék, mint váltóhamisítót.»
Ekkor támadt bennem az a nagyszerű elhatározás, hogy «ejh, ne hagyd magad! Selbst ist der Mann! – Dolgozni fogok!
Mikor meghallotta az asszony, hogy dolgozni akarok, olyan bömbölésre fakadt, majd felvette a házat. Azt hitte, a hentes-műhelyt akarom visszaállítani a házba s megint a vágó-tőke mellé állok a kék köténynyel! – Együgyü asszonynép! Mintha én egyébhez sem tudnék, mint a magam mesterségéhez? Hát nem értek-e én mindent? Nem kiküldtek-e a vízvezetéket megvizsgáló bizottságba? Nem voltam-e megválasztva igazgatótanácsnak a Bodmereiba? (Tudja az úr, hogy mi az a Bodmerei? Nem tudja? No én sem.) Nem kiküldtek-e becslőbiztosnak a lágymányosi téglagyárba? Nem bevettek-e a sugárút-kisajátító esküdtszékbe? Nem vettek-e be részvényesnek hirlapalapításnál? Nem hivtak-e meg bankenquetebizottság elé véleményem kihallgatása végett? Nem küldtek-e ki iskolafelügyelőnek? nem oda ültek-e az ujságirók elejbém, mikor az iparos-gyűlésben szónokoltam, hogy egyenesen a számból motollálják le a szót? Nem szólitottak-e meg az utczán a miniszterek és osztálytanácsosok, mikor összetalálkoztak velem, s országos dolgokban kérték ki a véleményemet? Van nekem összeköttetésem tömérdek, tekintélyem sok. Itt az ideje, hogy érvényesítsem. Tehát semmi hurkatöltő!