Genrekép.
Oszkárnak jó nevelést akart adni az apja, s felküldte Bécsbe egy jó hirű nevelőintézetbe. Az itthoniakhoz nem sok fiduciája volt.
A fiú sokba került; hanem hát egyetlen gyermek volt s az apja azon régi ivású hazafiak sorába tartozott, a kik nem szerettek azzal vesződni, hogy a pénz hovalettéről maguknak számot adjanak.
Végre hat év mulva hazakerült az ifjú, kitanult már mindent. Persze, hogy mindent jobban tudott, mint az apja. Ha disputára került a sor, letájcsolta az öreget.
«Mit tudsz te ahhoz?»
Biz az öreg a mit tanult, azt már régen tanulta; a mióta a censurát letette Pesten, nem járt többet iskolába; s a tudományok azóta már sokat haladtak.
Arról például sejtelme sem volt az öregnek, míg a fia fel nem világosította róla, hogy ő és egész háza népe mindennap reggel délben és estve a legveszedelmesebb játékot űzi az életével, folytonos, egymásra következő mérgezési kisérleteket téve magán.
A szalonnában, a mit az öreg reggel falatozik: trichinok vannak, a rozskenyérben anyarozsméreg; a hurkában hurkaméreg, a sajtban sajtméreg; a hegyaljai, a mit idogál, phosphorral van inpregnálva; az asztali bor fuxint tartalmaz, a meggy, szilva magjában gyilkos kéksavany van; s a pipája fenekén, a mi izzadmány marad, az a legveszedelmesebb méreg, a nikotin.
Az ifjúnak tehát megnyugtatásul külön kellett főzetni, süttetni, reggelire theát, étkezéshez johannisbergert adni, füstölni havannát kapott, hogy meg ne ártson neki a paraszt koszt.
A gazdaságot azt meg épen radikaliter értette. Ezt Angliában mind máskép csináljak: ott a virágos kendert, meg a magos kendert külön vetik, ott a követ nem hagyják úton útfélen heverni, kőszenet égetnek belőle s azzal fütnek, ott az ürük minden esztendőben kétszer fiadzanak. Ott a birkának csak a két tőgyét engedik kiszopni a bárányka által, a másik kettőt kifejik s csinálják belőle a chestersajtot, s aztán a szamarat addig nemesítik, míg ló lesz belőle.
Az öreg engedett magába disputálni mindent.
Oh a törvényes dolgokban meg ugyan csak helyén volt Oszkár. «Nem olyan ám most a törvénykezés, mint a ti időtökben volt! Ideád sincs most arról.» Egyszer az öregnek valami szerződést kellett előttemezni, aztán a fiát kérte fel, hogy irja ezt alá, mint tanu, a helybeli rektorral együtt.
Oszkár aztán fogta a szerződést, oldalt fordította, s elkezdett a sorokon keresztül irni.
– Mi lesz abból? kiáltott rá az öreg.
– Mit tudsz te hozzá! tromfolá le az ifjú. Ezt ujabb rend szerint így szokták. Az aláirás a szövegen keresztül rézsut vitetik; angenommen X. X. Oszkár m. p.
Az öreg nagyon vakarta a fejét: «ezt az egyet nem bántam volna ha nem tanultad volna meg!»
De hát Oszkár jobban tudta, s aztán csak a rektornak is így kellett a nevét a szövegen keresztül padlásra mászó sorban irni Oszkáré után.
A mi a vallást illeti, abban ezer esztendővel előtte járt az apjának. Istent természetesen nem hitt; hanem az inge alatt viselte a pápa által megszentelt amulettet, a passaui felirattal, mely kard és golyómentessé teszen.
Legtöbb disputája volt az öreggel a miatt, hogy ez, mint az özönvíz előtti kor mumiája, még mindig magyar patriota akart lenni, s ebben az értelemben aristokrata is volt. Oszkár pedig már régen túl volt ezeken a balgaságokon! Antik dolgok! Furcsaságok kirakatába való klenodiumok! Ő demokrata volt. Minden cselédet «ön»-nek szólított és minden parasztot «uram»-nak, s a koldusnak felvilágosítást adott az emberi jogokról. Krajczárt azt nem adott neki.
Az irodalomban is jártasabb volt az apjánál. Az öreg még élvezettel olvasgatta a hazai költőket, Oszkár pedig ha felnyitotta az öreg kedvencz iróinak egy-egy művét, azt csak azért tette, hogy bebizonyítsa neki, milyen ostobaságokat tudtak össze-vissza firkálni ezek a poeták. Az ujabb nemzedék már csak azért olvas, hogy itéletet mondjon fölöttük.
Hanem aztán ha egyszer a politikába elegyedtek bele, ott tudta csak hatalmasan lecsépelni az öreget a reményteljes ivadék. Persze az öreg, mint a féle táblabiró, még mindig tele volt olyan ócska eszmékkel, mint: szent István koronája alatti országok egysége; magyar alkotmány, s különösen a korona iránti hódolat s más e féle bolondságok! Ah jaj! Oszkár pedig socialrepublikanus volt és világpolgár. Szabadság nemzetiség nélkül! Ez volt jelszava.
E miatt sokszor egész komolyan összetűztek.
Oszkár végre egy heves disputa alkalmával azon szavakra fakadt, hogy minden királylyal úgy kellene bánni, mint Kszui Lajossal.
Apja bámuló arczából azt olvasá ki Oszkár, hogy talán nem is ismeri azt a nevet.
– Te talán nem is tudod, hogy ki volt az a Kszui Lajos? szólt Oszkár triumfáló hangon. Hát persze, a te grapsa tanárod, a kitől a történetet tanultad, nem mert odáig elmenni veletek. De mi elszoktuk azt is olvasni, a mit a tanár kihagy a könyvből.
Ezzel, mintha szégyenlené, hogy ilyen tudatlan apja van, felkelt és kiment a szobából.
Az öreg csak törte a fejét, hogy tehát ki is lehet az a Kszui Lajos! Hiszen bizony nem igen sok bibliothekát olvasott ő keresztül: de a mi idáig történt a világban, mégis csak volt róla tudomása. De miféle nemzet lehet ez a Kszui Lajos? Hasonlít a neve Crouy-hoz: de még sem ugyan az? Tán valami patagoniai király, vagy mi? Nem merte megkérdezni a fiától.
… Egy délután együtt üldögélnek a kandalló mellett, az öreg azt mondja a fiának:
«Monsieur, ha meg nem bántanám, felkérném, legyen olyan jó, menjen át a szobámba, nézze meg az órámon, mennyi az idő»?
Oszkár bemegy s kis idő mulva kijön kaczagva.
«No hiszen derék órád van, mondhatom»! Hiszen nincsenek azon számok; hanem mindenféle bolond ábrakadábrák, X-ek, V-k; az ördög tud azon elmenni.
Az öreg úr végig bámult az ifjú óriáson, kinek életét okozá.
Hisz ennek a növeldében hat esztendő alatt elfeledték megtanítani, hogy «római számok» is vannak a világon!
Most tudta aztán az öreg azt is, hogy ki az a Kszui Lajos? hát = XVI. Lajos, ha betűnek olvassák a számot!
Nem szólt semmit. Kikeresett a könyvtára fenekéből egy régi abéczét. Nagy szomorúan odanyomta Oszkár markába.
«Nesze fiam: kezdj el tanulni egy kicsit ide haza.»
Elbeszélés.
X. úr. (Már megint X. Ez egy másik. Az X. Y. és Q. igen nagy család. Mikor mind együtt lesznek, kiadjuk a viselt dolgaikat egy könyvben ily czím alatt: «X. Y. Q. történetei».) Tehát X. úr igen élelmes ügyvéd volt Bergengócziában. Bergengóczia pedig ott fekszik Göcsejben; hanem hogy Göcsej merre van? azt soha sem tudod meg, a lakosai eltagadják; ha az egyik faluban kérdezed, hol van Göcsej? ott azt felelik, hogy hátrább kezdődik még, s ha a másikban kérdezed, ott azt állítják, hogy már elhagytad.
Tehát itt járt X. ügyvéd úr a levátákra, itt szokott allegálni, inhibeálni, informálni, replikálni, néha-néha emendálni, de kiváltképen exequálni. Volt is igen jó hire és elég szép jövedelme.
De mind annál nagyobb volt az ambitiója.
Hát hiszen «dat Justinianus honores».
Hát körülnézett a székváros szépségei között, úgy találta, hogy vágyait leginkább ki tudná elégíteni Juliska: elismert bálkirálynéja a székváros és környéke mindazon birodalmainak, a miket miként Didó Carthagót, egy ökörbőrrel kerítenek körül: t. i. a tánczoló párok czipőtalpaival.
És «Juliska» szép név; csak az a baj, hogy három prædicatum van hozzá; egész természeti nagyságában «Sásbereki és Paradicsomi Czoborhegyi Czobor Julianna kisasszony» a másod-alispán kisasszony-leánya.
Ezt nem adják oda egy X-nek, ha még olyan híres ügyvéd is; de még csak annyi prædicatuma sincs, hogy X2.
X. úr csak olyan kurta nemes ember volt; semmi rangja. Ha mégis fő fiskalis volna! De hát ahhoz meg hiányzott a nexus.
Egyszer csak hozzák a hírlapok a nevezetes ujdonságot, hogy a Hochbreitensteini uralkodó herczeg X. urat nevezte ki udvari ügynökévé és meghatalmazottjává Magyarországon. Az indokok is el voltak mondva, miért? X. ügyvéd úr több rendbeli ócska családi levéltárok átkutatásánál oly csalhatatlan okiratok birtokába jutott, melyek kétségtelenné teszik, hogy a Hochbreitensteini uralkodó herczeg közvetlen örököse és jogos tulajdonosa egy deficziált magyarhoni családnak s illetőleg hátragyott birtokainak, minek becsértéke hat és nyolcz millió között variál.
E nevezetes fölfedezésért az uralkodó herczeg az agensi kinevezéssel egyidejűleg megküldé X. úrnak a «veres griffmadár» érdemrendének kis keresztjét. Természetesen egyelőre csak a kicsit. Ez még csak foglaló.
Hanem hát nagy dolog Bergengócziában a griffmadár, ha csibe is; mikor ott senkinek sincs medaillonja, kivéve a koldúsbirót, a melyik pénteken a perselyt hordja, s igazolásul egy nagy bolond rézcsillagot hord a szűrére szegezve.
Most aztán már adták volna X. barátunknak Juliskát szivesen. Csak hogyhát az is igen természetes, hogy mikor az embernek «veres griffmadara» van és hozzá a Hochbreitensteini uralkodó főagense, akkor nem reflektálhat többé holmi alispán-kisasszonyokra. A régi szerelmi viszony condescendáltatott; X. barátunk kénytelen volt a pertractatiók végett felmenni Budapestre; az intermediatiók alkalmával megismerkedett egy Brilliantenstein bankár konteszével, a nem annyira szép, mint kellemes, ámbár puposhátú gazdag Reginával; kinek kezét rögtön sietett is impetrálni.
Brilliantensteinnak pedig az a kifogása volt X. barátunk ellen, hogy nem elég gazdag.
Erre az exceptivára rögtön megérkezett a Hochbreitensteini uralkodó herczegnek egy donatioja X. úr részére, melyben számára egy háromezer holdból álló birtokát inscribálja, jutalmul azon hű szolgálatokért, melyeket a felfedezett okmányok nyomán családjának okozott. A kiperelt örökség most már köztudomásúlag nem nyolcz, hanem tíz millióra rúg fel. E nagyszerű adományozással egyidejűleg megérkezett a «veres griffmadár» középkeresztje is, a herczegi koronával. Zengett e nevezetes ujdonságoktól minden hazai hirlap.
Most aztán adták volna már kontesz Reginát két kézzel X. barátunknak, hja, de mi az embernek egy bankárleány, ha már egyszer a griffmadárból a kotlóst is megkapta? X. barátunk most revocálva a Regina-féle kötelezettségeket, áttette hatáskörét Bécsbe. Természetesen még a legfelsőbb jóváhagyás volt hátra a Hochbreitensteini uralkodó herczeg részére, hogy nagyterjedelmű birtokait elfoglalhassa.
Bécsben megismerkedett X. barátunk Lőwenmaul nyugalmazott tábornagygyal. Annak volt egy igen szép princzessze; az ismeretes sasorrú szépség, Hortense; az operaház páholyában valamennyi lorgnon tűzpontja. Most ennél inhibeált új szerelmi viszonyt s sikerült alperesét rövid időn amicara birni, míg egyszer az apa nem ingerálta magát a szerelmi zálogperbe, sequestrálva leánya szívét, mely már úgyis concursus alatt volt, azon jogczimen, hogy actornak nincs semmi világbeli rangja: rang nélkül pedig házasodni nem lehet.
Hiszen «ha csak lú kell!» monda erre a Hochbreitensteini herczeg, s rögtön megküldé X. barátunknak a «comthúr-keresztet» csillaggal. Itt van már a griffmadárnak a kakasa is! Az pedig tudva lévő, hogy együtt jár az ezredesi ranggal és széles kékveres szalaggal. Tehette volna a nagyherczeg, hogy Generalpæchter vagy Tambourmayor czimet is küldjön hozzá, de valószinű, hogy Lőwenmaul tábornok azokra elébb-utóbb ráismert volna, hogy nem katona charge-ik.
A comthurkereszt is igazán meg volt érdemelve. A roppant birtokok Magyarországon véglegesen meg lettek nyerve a Hochbreitensteini nagyherczeg számára, csupán azon teher járt velük, hogy valami félmillióra menő beruházásokat kellett még megtéríteni egy mellékágon öröklő családnak, mely jelenleg Párisban lakik s marquis de Grandpipe nevével világosan elárulja a magyarországi «Nagypipájú» ősnemességből való eredetét. Most X. barátunknak át kellett tenni székhelyét Párisba, mi által természetesen a generalis princzesszével kötött viszony is ad acta tétetett.
A Grandpipe marquisi családban volt egy istenasszony, a kinek Eugenia Crescentia Lætitia Innocentia volt a neve, superlativusa a szépségeknek. X. barátunk, ki félmilliót negocziált a de Grandpipe et de Petittabac marquisi családnak, prioritást követelt magának (másodsorozatút-e?) a bájos istennő kezére nézve, saját kezét igérve cserébe.
Az ajánlat nagyon kedvező volt; az összes európai sajtó hirdeté a nagyszerű örökösödési pert, melyet X. úr megnyert a Hochbreitensteini uralkodó herczeg javára s a legelőkelőbb salonok látták a győzelmes ügyvédet, ki tíz milliót vívott ki, hármas érdemrendével feldiszítve ragyogni vendégcsoportjaik között; ő maga is egy millió értéket képviselt, mit fáradozásai jutalmául kapott. Csupán csak egy scrupulusa volt a Grandpipe marquis-családnak: az, hogy miért nem lehet X. úr legalább báró, vagy ha egyéb nem, hát Ritter? mert már csak olyan egyszerű «Herr von»-nak nem lehet egy istennőt feleségül adni.
Ekkor jött elő aztán a Hochbreitensteini fejedelem legmagasabb kegyével. Megküldé X. úrnak a «veres griffmadár gyémántokkal kirakott keresztjét, a mely, mint tudjuk, a grófi czimmel jár együtt s arra minden ujságot bejárt a hír, hogy a Hochbreitensteini uralkodó fejedelem X. urat kinevezte a franczia udvarnál nagykövetének, X. úr már jelen is volt a diplomatiai testület gratulatiójánál szent Napoleon napján nem szent Napoleon udvarában, tánczolt gróf Persignynével, udvarolt herczeg Metternichnének, kártyázott princz Plonplonnal s Napoleontól megkapta a becsületrendet. Azt is leírták már, hogy milyen trousseaut ajándékozott menyasszonyának, hogy Pietri és Larochefaucoult lesznek a násznagyai; hogy a Boulevard Sebastopolon van a hotele, ott van kitűzve a Hochbreitensteini herczegi pavillon az erkélyre stb.
Hát egyszer valami bolond franczia ujságirónak eszébe jut azt az orczátlan kérdést intézni a világhoz: hogy «valjon csakugyan létezett-e valahol a kerekföldön egy Hochbreitensteini uralkodó herczeg?»
Erre az emberek egymás szeme közé néztek s elkezdtek nevetni s azután elkezdték szidni az ujságirókat. Az ujságirók meg egymást. A franczia journalisták a németeket, hogy minek lovalták fel őket, a németek a magyarokat, hogy minek szedték rá? s valamennyien a politziát, hogy miért nem vette ezt a tréfát hamarább észre?
X. úr aztán ott hagyta Párizsban a Grandpipék istenasszonyát a négy keresztnévvel, Bécsben a Lővenmaulék princzesszét a sasorral, Pesten a Brillantensteinék kontesszét a kellemes, de púpos háttal, s hazament Bergengócziába megint replikálni, exequálni s a Juliska kisasszonynál novisálni.
Ott meg aztán perbe fogták, hogy minek csalta meg a világot ilyen horrendus bolond módon kicsinált stellióval?
Akkor aztán ő nevetett. Hát minek hagyta magát ilyen bolond módra megcsalni?
Azóta szép tisztességesen él Bergengócziában.
Valószínű történet.
Hunyady János jó barátja volt Kapisztrán barátnak.
Miért? Azért, mert Kapisztrán barátnak szavára tízezer ember állt ki a síkra Hunyady János mellett verekedni. Annálfogva nagyon valószinű, hogy ha Hunyady Jánosnak leánya lett volna, Kapisztrán barátnak pedig fia lett volna, Hunyady János a leányát Kapisztrán fiához adta volna feleségül.
Már most, miután psychologice meg van állapítva, a majori ad minus bizvást lehet következtetni, hogy X. úr, a ki nem Hunyady János ugyan, hanem miniszteri tanácsos, a leányát Y. úr fiához fogja adni feleségül, mely Y. úr szintén nem annyira dominikánus barát, mint Imitt-amott vármegyében főispán. De azért még többre becsülendő szövetséges az elébbinél; mert nem csupán egy, de két segédcsapattal rendelkezik; két olyan bizonyos választókerülettel, honnan azt küldi Pestre képviselőnek, a kit ő akar.
A bellum punicum primum, secundum és tertium valamelyikében nagy lévén a «latin»-ok szorongattatása a chartahágo csapatok által, X. úr azt irá Y. úrnak: «a két választókerületet tartsd hátra; ha ide kinn a nagy ütközetben eltalálunk esni, én és a miniszterem: legyen hol feltámadnunk újra.»
Visszaír erre Y. úr: «meglesz; de «a Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen». Nekem van egy fiam, neked van egy leányod. Add a leányodat a fiamnak. De minthogy «a hivatal meg nem csal», egyuttal miniszteri titkárrá is neveztesd ki a lurkót, kinek neve külömben Vilmos.
Hát hiszen csak annyit kell tudni, hogy «Vilmos.» Másnap már ott van a kinevezés a Közlönyben. Egyelőre csak «fogalmazó». Hja persze, az még csak az eljegyzés: foglaló; majd a «miniszteri titkár» a lakodalom után következik.
Hogy tud-e Vilmos fogalmazni? az nem kérdés. Ha nem tud, majd megtanul. De hát tulajdonképen minek is tanulna meg, ha nem tud? Még jobb ha nem tud. Igazán jobb ha nem tud, mert hamarább előléptetik, hogy ne alkalmatlankodjék a többieknek.
A nagy választási ütközet aztán úgy dült el, hogy a miniszter maga megélt, csak a miniszteri tanácsos esett el. És így a két rezervában tartott választókerület közül csak az egyikre volt szükség. Melynél Y. úr így okoskodott: Ha már Vilmosnak úgyis Pestre kell menni, hogy megházasodjék és miniszteri titkár legyen, egy füst alatt még azt a kis képviselőséget is elviselheti kényelmesen; nem árt az meg. Tehát a másik választókerületben lábratette Vilmost. S ugyan jól tette: különben valami «nemzetiséget» küldtek volna fel onnan is.
Vilmos nyalka fiú volt; szép szál legény: megérdemlette, hogy egyszerre hivatalt is kapjon, meg képviselőséget és menyasszonyt.
Pedig nehéz feladatok. Különösen a középső. A szegény képviselő annyi nyomtatványt kap a házba beléptekor, hogy azt naponkint alig győzi felfűteni. Hát még az a sok felállás és ülvemaradás!
Aztán ott ácsorogni az embernek hiába, mikor a hivatalban annyi a dolog!
S minthogy az ember nem rhodusi kolosszus, hogy egyszerre két helyen legyen: Budán a hivatalban, meg Pesten a képviselőházban; tehát megy az ember egy harmadik helyre.
Itt persze mindenki azt gondolja, hogy a harmadik a menyasszony. De nem kell mindjárt rosszat gondolni. Dehogy a menyasszony.
Vilmosnak legelső gondja volt, mint gavallérhoz illik, magát a hivatal főnökénél, az aligazgatónál bemutatni. Felkereste őt saját szállásán, még a staatsvizit órájában 11 órakor délelőtt, a mikor annak épen az irodájában, kell lenni. De hát tudhatja azt az ember?
Az igazgató hibája, hogy nem volt otthon: érdeme azonban, hogy otthon volt a szép fiatal felesége, a kivel nem vész az embernek az ideje kárba.
S ezentúl minden nap elment Vilmos az aligazgatót meglátogatni a szállásán, olyankor, mikor annak odaát kellett lenni Budán s minthogy az aligazgató valószinüleg nem volt otthon, rendesen vitt egy buketot, a hogy illik, a főnöknéjének.
És ezzel háromszoros szolgálatot tett: először nem szaporította az «igen»-nel szavazásokat, a mi nagy érdem, másodszor az irodában nem rontotta el a drága papirost; harmadszor igen jól töltötte az időt.
Ilyenformán teltek el szépen a hónapok, miközben Vilmosnak még azzal sem kellett fárasztania magát, hogy a képviselői napidíjait s a hivatalnoki fizetését felvegye: akadt egy régi jó ismerőse, valami becsületes uzsorás onnan hazulról, a ki nem restelt utánna fáradni s régi barátság fejében lefoglalni mind a két helyen az illetményeit. Ezzel sem volt hát baja.
Egyszer azonban mégis megmozdult volna benne valami lelkiismeret forma, a mi így szólt:
«Ma nagy szavazás lesz az országházban; tegnap este a klubban minden embernek a hátára felírták krétával, hogy számítanak rá. Tíz órakor ott kell lenni okvetlenül. Azután a miniszteri tanácsoskisasszonyának ma neve napja van, a bukétot ma annak kell venni: úgy illik. Ez tizenkét óráig tart. S ha már az ember kijön a rendes kerékvágásból, egy füst alatt végezze el minden dolgát: menjünk fel ma az irodába is! A hivatal kilencz órakor nyilik meg, s ha az ember féltizenegykor megindult, épen megérkezik tíz órára a házba (a ház órája szerint).
Ekként az időt jól beosztva, kilencz órára felbérkocsizik a hivatalba. Olyan jókor pedig még senki sincs az irodában, csak a takarító szolga, a kiben meg van az igyekezet egy szurtos sirtingdarabbal minden széket, asztalt még piszkosabbra törülgetni.
Vilmos egyedül találva magát az irodában, leült egy asztal mellé s minthogy tollat, papirt talált maga előtt, elkezdett torzképeket rajzolni.
Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta egy idegen úr.
Vilmos, ki még mindig egyedül volt az irodában (a többiek milyen korhelyek), tekintélyes arczczal fordult a belépő felé s ültéből kérdezé:
– Kit tetszik keresni?
Az idegen úr: nyájasképű, mosolygó ember, e kérdésre egy kicsit megcsóválta fejét, különös tekintettel nézve végig a kérdezőt; s olyanformát hallatott, hogy
– Hm, hm – Hogy én kit keresek?
Azzal szép csendesen letette az esernyőjét a polczára, s indult azon ajtó felé, mely az irodafőnök szobájába nyilik.
De már erre Vilmos sietett hivatalos tekintélyének egész súlyát érvényesíteni, útját állva a tolakodónak.
– Az aligazgató úr még nem érkezett meg!
– Nem érkezett meg? hm, hm.
– Tessék addig helyet foglalni és letenni felső kabátját, mert meleg van; s ha tetszik rágyujtani.
– Hm, hm. Hát leüljek? A kabátomat is letegyem? És rágyujtsak? Hm, hm. Kegyed ugyebár hivatalnok az irodában?
– Azt látja ön.
– És mennyi idő óta?
– Még csak hét hónapja.
– És engem nem tetszik ismerni?
– Én vagyok önnek a főnöke, az aligazgató.
Vilmos barátunk egy cseppet sem jött zavarba erre a felfedezésre. Nagyot nevetett rá s szörnyen örült neki, hogy végre valahára lehet szerencséje az aligazgató úrral megismerkedhetni. Milyen véletlen szerencse.
Aztán az aligazgató is csak mosolygott a dolgon, s aztán rá hagyta Vilmosra, hogy rajzolja a torzképeket tovább; s azzal szobájába távozott.
A nemsokára felszállingozó kollegáknak aztán Vilmos maga beszélte el nagy nevetve azt a mulatságos quiproquot, a mi köztük történt, az irodafőnök áldotta az egeket, mikor féltizenegyre az új fogalmazót elhívta a képviselői kötelesség az irodából; mert a míg ott volt, a többit sem hagyta dolgozni. Igen mulatságos fiú volt.
Így lett ez eset publique; s nem maradt következmények nélkül. Az aligazgatót nem sokára eltették más fővárosba; mindegy akárhová? a hol Vilmosnak nem volt alkalma többé összetéveszteni a papot a papnéval.
Nemsokára aztán Vilmos elvette a miniszteri tanácsos kisasszonyát, előléptetett miniszteri titkárrá, ujra megválasztatott képviselőnek; s hogy milyen buzgó hivatalnok, azt bizonyítják a képviselők, a kik sohasem látják az országházban tömeges hivatali teendői miatt; hogy igen szorgalmas képviselő, arról eleget panaszkodik a felesége, mivelhogy egész nap nem kerül elő a sok országgyűléstől s mindig éjfél után vetődik haza az örökös fárasztó pártértekezletekből és osztályülésekből, arra pedig, hogy nagyon jó férj, megesküsznek a hivataltársai, kik minden dolgát végzik helyette, mert ő naponkint csak azért megy fel az irodába, hogy bejelentse, miként ma haza kell sietnie, mert feleségét kell ide-amoda elkisérni s aztán «Frauendienst vor Gottesdienst» mondja a német, s a németnek mindig igaza volt.
Elbeszélés.
X. Miczu és Q. Feri testi lelki jó pajtások voltak; együtt jártak a bálokba, egy szőke szépségnek udvaroltak, s ha attól az egyik egy szál virágot a bukétból, egy kotillionrendet, egy édes szót elnyerhetett, azt a másik bizonyosan megtudta. Aztán máskor meg a másikra került a sor.
A jogászbálban Miklós előzte meg a nemes versenynél jó barátját egy fél előtánczos-fejjel; ő kapta meg a szőke széptől a kotillion utáni quadrillet; a mi tánczsportmanek bizonyítása szerint a legnagyobb handicap díj; mert a hosszú füzértáncz után a mamák rendesen elkezdenek kászolódni, czihelődni, hogy «menjünk már!» s ha olyankor a kiasszonyok azt mondják, «csak még a következő franczia négyest!» már akkor a tánczosnak kell kedvesnek lenni. Ez a «pour le seigneur!» (à la «pour la dame.»)
Irigy szemmel nézhette ezt Feri!
A két jó barát úgy egyezkedett, hogy bál után Feri haza viszi a kocsiján Miklóst, ott az ő szállásán alhatik. Ferinek már inassal ellátott garçonszállása volt, két szobával, előszobával; tehát fütöttre várták; míg Miklós szobája a szállodában ilyenkor farkasordító.
Az utolsó quadrillenek is vége lett már; a szőke szépség egy gyöngéd kézszorítás mellett biztosítá lovagját a holnaputáni technikus bálban az első franczia négyesről; azzal Miklós sietett Ferit keresni.
A ruhatárban azt mondták neki: hogy «régen elment az már!» még a quadrille előtt.
– No ez már nemtelen boszú! Ezért meglakol! Engem gyalog hagyni!
Szerencsére ott volt esernyője; mert szakadt a hó, bérkocsira pedig nem vesztegeti a szolid ifjú ember a pénzt. Miklós baktatott Feri szállásáig az esernyő alatt gyalog. Gondolja az ember, mintha az is a füzértánczhoz tartoznék.
Feri szállása pedig volt a T..i házban, mely egy szűk utczára nyilik; régi módi, mult századbeli épület, nagy tágas udvarral, melynek kövezete közül nyáron kizöldül a kutyakapor: az utczára nyiló ablakokon potrohos vaskosarak, az udvarra nyilókon vasrácsok, akár egy jól őrzött börtönön. S e börtönnek lakója maga a házi úr. T. i. az egész emelet az övé, de annak lépcsője, folyosó ajtaja mindenkor zárva van; az öreg úr télen soha ki nem jön a szobából s egész cselédszemélyzete egy gazdasszony, a ki süket, meg egy házmester, a ki lenn a pinczében lakik. Ebben a házban volt Feri szállása földszint, udvarra nyiló ajtóval, s kertre néző ablakokkal; a mit a rokonság révén bírt az öreg úrtól.
A házmester ismerte már jól Miklóst, s bebocsátá hajnalban is; az ment a Feri ajtajára: azt nyitva találta; betapogatózott a fél sötétben Feri hálószobájába. Annyit látott, hogy az ágyon fekszik valaki és tátott szájjal horkol, ezt már hallotta is.
– No ennek most kivánok egy jó reggelt, azért, hogy megszökött s otthagyott! mondá magában Miczu, s a mint az összecsukott esernyője még teli volt hópelyhekkel, azt hirtelen kifeszíté az alvó fölött, hogy annak szeme szája tele lett egyszerre a hideg zuhanynyal.
– Tűz van! ordítá a felébredő, pedig víz volt. Ki az?
– Én vagyok Miklós.
Most vette észre Miczu, hogy egy idegen, soha nem hallott hang beszél hozzá a sötétből.
– Hát ön kicsoda? kiálta rá vissza.
– Én vagyok Z. Béla.
– Hát az kicsoda?
Az ágyonfekvő kapott az éjszekrényen levő tűzfegyverhez, Miklós zsebében is volt olyan: t. i. gyufacsomag. Egy pillanat, két sercsenés, s mind a kettő kezében lobog a süstörgő gyufafáklya, s mind a két fél lát maga előtt egy arczot, melyet még sohasem látott.
Fiatalok közt a felvilágosítás gyorsan megy. Miklós is, Béla is elmondá egymásnak kölcsönösen, hogy közös barátjuk, Feri hivta őket szállására pihenésre; ő maga ki tudja merre csavarog? minek is azt kérdeni nagyon? Azzal barátságot kötöttek s elfujva a gyertyát, egyik az ágyban, másik a pamlagon átadák magukat a megérdemelt nyugalomnak.
Hátra volt azonban a tűzpróba, mely barátságukat felbonthatlanul megerősítse. Világos dél felé egyik horkolása elveri a másik álmát s kezdenek a felkelésről gondolkozni. Feri csak nem jött haza. Kiáltanak az inas után. Semmi visszhang. Végre rászánják magukat, hogy mosdatlanul menjenek odább (mosdóvíz sem volt készítve), hát akkor látják, hogy be vannak zárva.
Elkezdenek az ajtón dörömbözni, előbb ököllel, aztán sarokkal, nem jön senki. Kiabálnak az ablakon át az üres kertbe. Hallja is azt ilyen télvíz idején valaki. Vagy ha hallja is, mit törődik vele? Az úrfiak szoktak itt sokszor lármát csapni. A házmester a pinczében lakik. A háziúr hermetice el van zárva, a gazdasszony süket: hasztalan itt minden kiabálás.
Pedig már dél van, harangoznak, a korhelykedett gyomor élénken interpellál valami szolid táplálék után, de nem lehet elmenni.
Nincs más szabadulás, mint kivetni az ajtót sarkából Igen, ha lehetne. De nem úgy van az csinálva; alul-felül mindenféle kapcsok, ütközők mennek abból a kőrámába; arra volt az számítva, mikor csinálták, hogy kiálljon egy tatár-ostromot.
– Nem lehet innen elmenni, barátom! Az éhség pedig nagy úr. Nézzünk utána, mi volna itt valami enni való?
– Enni való! egy fővárosi gavallér szállásán.
Elkezdtek kutatni.
De bizony csak talált Miklós valamire. Egy döbözben tojás volt.
Feri tojáshabbal szokta éjszakára behabozni a szakállát, hogy másnap szép fényes legyen; arra való volt az.
– Sebaj, csinálunk omelettet! ujjongott Miklós.
– Mi az ördöggel? mondá Béla; hiszen se zsír, se liszt.
– Lesz, csak keressünk tovább.
Csakugyan találtak is. Egy üveget tele eper-pomádéval. Egy kicsit jó szagú lesz tőle az omelette; de nem árt az. Aztán előkerült egy doboz hajpor, azt meg hajának épentartására szokta használni Feri.
– Itt van a liszt.
Hozzá van gyorsfőző-gép spiritussal. Miklós nekigyürkőzött, s készített mindkettőjük számára lukullusi lakomát.
– De mit iszunk hozzá? Ez a nagyobb kérdés, víz nincs. Bor meg épen nincs.
Végre fölfedeznek egy szekrény tetején három üveg – budai keserüvizet.
– Hah! Ez pokolbeli ital lehet az édes omelettre.
– Keressünk tovább. Nincs-e valami jobb is? Van. Tizenkét palaczk finom – otkolon.
S ekként ebédeltek omelettet eperpomádéval és rizsporral s ittak hozzá keserüvizet otkolonnal.
Azonban az este is eljött s csak nem érkezett senki a foglyokat kiszabadítani. Rá-rákezdték a dörömbözést, segélykiabálást, mind hasztalan.
De már ennek fele sem tréfa!
Az unalom is kínozni kezdé őket, elővettek minden mulatságot, a mi egy garçon-lakásban kinálkozik; leltek kártyát egy fiókban, elnyerték egymás pénzét s meg kölcsönadták egymásnak, hogy tovább játszhassanak; előszedték a vívó-kardokat s elpüfölték egymást; sikongatták Feri furulyáját, czinczogtatták hegedüjét s török-dobot vertek hozzá az ajtón. De azt is csak megunták.
Estére megint csak Miklósnak kellett rántottát csinálni s hozzáfolyamodni az otkolonhoz és keserüvízhez.
Aztán csak azt hitték, hogy ha ők lefeküsznek és végigaluszszák az éjszakát, hát majd az alatt megváltozik a dolog. Dehogy változott meg! Másnap megint csak be voltak csukva.
Ajtóndörömbözés, ablakon át kertbekiáltás megint csak nem használt semmit. Délben megint csak elő kellett venni Miklósnak a szakácsművészetét, elkészíteni a rántottát, hozzá azt az átkozott sorbetet otkolonból meg keserüvízből.
Délután már arról kezdtek tanakodni, hogy felgyujtják a házat.
– De már ez nem barátság! Az ember komolyan meghalhatna éhen!
Az este is eljött. S a szabadulás órája nem ütött.
– No már ez infámis cselszövény, mondá Miklós, kinek a ma esti technikus-bál jutott eszébe. Ez a Feri azért csukott ide be engemet, hogy azalatt elhódítsa tőlem az én szőke szépemet!
– El biz az én barnámat! hüledezett Béla.
– El az mind a kettőt.
Most lett már világos a pokolbeli cselszövény! Ez egy vetélytárs munkája volt. Feri mind a két versenyfélt idecsalogatta a csapdába, s most azok be vannak rekesztve, mint az egérfogóba.
– Ez véres boszut kiván! Ezért meghal Feri, kétszer!
Hanem addig is csak elő kellett venni Miklósnak a gyorsfőzőt s megsütni benne az omelettet eper-pomádéval s megtraktálni egymást az otkolonos keserüvíz mixtum compositumával.
A düh és hascsikarás egész éjjel nem hagyta őket aludni.
– Az most ott tánczol, mi meg itt (ki sem lehet mondani, hogy mit csinálunk?).
Harmadnap reggel végre hangzott a szabadító kulcscsikorgás az ajtóban.
– Meghalsz! Megöllek! ordítának mindketten a belépőre, neki rohanva fürészélű vívó-kardokkal.
Az pedig majd nyavalyássá lett szegény ijedtében. Az inas volt.
– Hát a nagyságos urak jöttek ide?
Najszen örülhetett, hogy csak a lapjával kapott feleletet!
Nagy nehezen aztán kiderült a talány.
Ferinek késő éjjel hoztak táviratot, hogy a nagybátyja haldoklik. Azt a táviratot az inasa utána vitte a bálba. Feri erre sietve rohant egyenesen a vasuthoz, hogy haldokló nagybátyját még életben láthassa s nem volt ideje a két meghivott bajtárs után tudakozódni. Az inasának azt mondta, hogy nehány napig nem fog haza jönni. Az inas erre gondolta magában, hogy van egy nénje Váczon, azt most ezalatt ráér meglátogatni, hazasietett, bezárta a szállást, eszében sem volt, hogy valaki lehet odabenn a szobában, s aztán két napig ott mulatott Váczon. De jó, hogy nem három napig mulatott, mert már nem volt se tojás, se hajpor.
Hanem Miklós öcsém azóta az otkolonnak még a szagát sem állhatja ki.
Elbeszélés.
X. és Y. szomszéd földesurak és jó barátok voltak.
Y-nak volt felesége, szép, fiatal és szellemdús, X. pedig garçon volt.
Y. igen jól tudott pikétezni, a felesége még jobban, de X. legeslegjobban. Ezt játszottak együtt mindennap.
A pikét tulajdonképen két ember számára való játék, de játszhatják azt hárman is. A ki veszt, az pihen.
Ha ők hárman játszottak együtt, akkor az asszony rendesen megnyerte a játszmát a férj ellenében, mert jobban játszott; a házibarát ellenében megint megnyerte, mert az készakarva engedett neki. Ilyenformán az asszony mindig benne volt a játékban, míg a két férfi soha sem jutott hozzá, hogy egymás ellen játszszék.
Szép játék az a pikét nagyon.
Hanem egyszer mégis támadt X-nek valami etymologiai scrupulusa.
Etymologiainak nevezhető, mert abból támadt, hogy Y. kutatni kezdé, miért hivják a hármas pikétben azt, a ki pihen, «királynak».
Azért, mert meg van koronázva!
De már így nem szép játék a pikét.
A míg Y. ezen a sajátszerű nyelvészeti talányon törte a fejét, hogy miért «király» az a pikétben, a ki csak nézi? azalatt X. elnyerte tőle a birodalmat, neki megmaradt a korona.
A szép asszony megszökött a házibaráttal.
Ennek válóper lett a folytatása s új házasság a vége. Y. elvált a nejétől s X. összekelt a szellemdús szép asszonynyal, s rá nézve ezzel vége volt a vígjátéknak.
Hanem Y. nem tudott megnyugodni a sors végzésében: neki nem volt elég «egy sütetből egy lepény».
Hozzá volt már nagyon szokva, hogy legyen valakije, a kivel délutánonkint elkártyázgassék; de föltette magában, hogy mostanság olyan asszonyt keres, a ki maga legyen a királyné, ő nem lesz király többet.
Megtalálta. Egy derék, kapitális özvegy asszonyt a legjobb korban. Hatalmas, kaczkiás menyecske volt. Lovagolt, lőtt, mint egy amazon, a baltát úgy bele tudta vágni a fába, mint akármelyik kanász; a pipa is jól illett a szájába, hát még a sallangós «teremtették?» pif-pof jobbra-balra olyan könnyen állt nála, mint az «adjon Isten!» s ha megharagították, furkós bottal úgy kitakarította az udvart, hogy csak úgy ugrált ki a paraszt a kerítésen.
Ezt vette el második feleségül Y.
Az igaz, hogy ezt nem csábította el tőle senki. Rettegett attól minden férfi. Az ám; de ő maga legjobban.
Azonban ez nem tudott pikétezni; nem tudott más kártyást, mint épen csak «orronverősdit».
Az orronverősdi is igen szép játék.
A kinek kezében rekedt a kártya, attól azt kérdi a győztes: melyik felében a játszmának van a «vörös disznó»?
Ha az a felelet, hogy az «alsó»-ban, akkor alulról kezdik a kártyákat kihuzogatni s egyenkint a vesztes orrához ütögetni, mindaddig, míg a vörös disznó elő nem kerül. Néha a vörös disznó az ellenkező oldalon a legutolsó, olyankor mind a harminczkét lapot az orrához verik.
Mindez természetesen szép gyöngéden történik; a kiméletes kéz csak finomul végighúzza ellenfe orrán a kártyát, csak mutatja a «verést», csak tréfásan odapeczczent vele, legyint, de nem üt; kaczagva büntet.
Az új menyecske eleinte csak legyintett az egyes lappal, később aztán az egész játék-kártyával legyintett, utoljára legyintett minden kártya nélkül.
S így már nem szép játék az «orronverősdi».
… Egy nyári idényben véletlenül összekerült a szliácsi fürdőben X. és Y. Mind a ketten feleségeikkel együtt.
Y. még most is olyan szemeket vetett X-re, mint a vasvilla.
– Én nem tudom, panaszkodék X., ez az Y. úgy néz rám, mintha agarat loptam volna tőle.
Egy olyan kis fürdőn pedig nagyon szűk térre van a társaság összeszorítva s hamar kényelmetlenné válik, ha lát az ember valakit, a ki félrefordítja a fejét, mikor találkozik vele. X. nem állhatta tovább azt a kényelmetlen feszültséget. Egyenesen rajtahajtott Y-ra.
– Ugyan, bajtárs, ne tarts már tovább haragot! Látod, jó vége lett a dolognak. A mi elmult, jól ütött ki. Én gavallérmódjára helyrehoztam, a mit vétettem; te is vigasztalást találtál. Békülj már ki velem. Nyujtsd a kezedet.
De Y. csak a háta mögé dugta még mindig a kezét.
Pedig X. bajtárs olyan szívélyesen kérte bocsánatát.
– Jól van, mondá végre Y. Egy föltétel alatt kész vagyok neked megbocsátani. – Szöktesd el tőlem ezt a másikat is.
Legelőször Pápán ismerkedtem meg vele. Még Petrovics volt.
Első találkozásaink nem igen voltak rokonszenvesek.
Én a «képzőtársulat»-ban egy adomát adtam elő, mely szól egy lutheránus papról.
Petrovics Sándor ezért keményen megrótt, hogy minek mondtam a papról azt, hogy lutheránus? Mi köze a vallásnak ahhoz az adomához?
Olyan igaza volt, mint a napfény. Az a pap lehetett volna kálvinista is. Ellenben én sem voltam méltó a bünhödésre, mert az adoma nem volt sértő, csak mulatságos.
Petrovics Sándor akkor egy kurta gallérköpönyeget viselt, azzal az ajkáig betakarta magát s nagyon keveset beszélt. Az utczán fejét előtartva, rohamléptekkel járt s nem tért ki senki elől. Nem is igen barátkozott.
Másodszor megint a képzőtársulatban találkoztunk.
Ekkor meg azt a tréfát tette meg, hogy Vörösmarty Szózatát szavalta el, olyan tájszólással, a minővel Tallérosy Zebulon beszél.
Ekkor aztán rajta volt a sor kikapni! Megrovatott keményen e szentségtörő merényletért. A Szózatot (!) tótosan (!) szavalni el (!) hisz ez káromkodás.
Pedig ismét neki volt igaza, mert ő csak szinészi idomító tehetségét akarta bemutatni egy genreben, s ezt nem értette meg a képzőtársulat.
De hát magyarázzuk meg azt is, hogy mi volt az a képzőtársulat?
Ez a felsőbb iskolai fiatalságból alakult egylet volt, Tarczy Lajos tanár választott elnök alatt, melynek gyülésén a tagok irodalmi műveiket olvasták fel, novellákat, verseket, essayket, politikai és tudományos értekezéseket, s szavaltak verset és prózát s azután rögtön megbirálták a hallottakat kölcsönösen. A mely felolvasott mű kiállta a birálatot, az felvétetett a társulat «Érdemkönyvébe». (Ez volt a föladat: a birálathoz hozzászoktatni egymást.) Majd jutalmakat tűztek ki pályaművekre; akademikus tudósosokat kértek föl a pályadíj odaítélésére s még fényes zsebkönyvet is adtak ki «Tavasz» czím alatt. Ebben jelent meg Petőfinek is, nekem is, a legelső nyomtatott munkánk.
E képzőtársulat tagjai közül lett egy miniszter (Kerkápoly), két fő-kormányhivatalnok (Gondol, Kozma S.), egy hős honvédezredes (Gózon Lajos), öt országos képviselő (Kerkápoly, Kozma, Bárány, Gaál, Jókai), egy híres festő (Petrics Soma), két poeta; meg hogy a leghíresebb embert ki ne felejtsem, Parragh Gábor, az országhírű borász.
Abban az évben a három kitűzött jutalmat (aranyokat!) mi hárman nyertük el: Petrovics, Petrics és én. Ezen kezdődött a kapocs.
Már az is mutatja, hogy milyen jó politikus volt a képzőtársulat! Ha egy jutalmat tűztünk volna ki, a nyerőnek ezt soha meg nem bocsátották volna; de hármat tűztünk ki, hárman nyertünk, s jó barátok lettünk.
A vakáczió aztán szétszórt bennünket a világba.
Én a következő évben Kecskemétre mentem jogot hallgatni.
Egy esős, késő őszi napon betoppan hozzám valaki. Az ismeretes gallér-köpeny hátulról látva is elárulta volna.
– Petrovics! kiálték a nyakambaboruló elé.
– Nem Petrovics, mondá ő, hanem Petőfi!
Már akkor Bajza Athenæumában e név alatt jelentek meg költeményei; de én azt nem tudtam. Itt nem járattunk lapokat. Kávéházban pedig nem voltam én soha diákkoromban.
Aztán elmondá, hogy ő most színész az itt működő Szabó-féle színtársulatnál – harmincz váltó-forint «proportiora».
A mi annyit tesz, hogy ha van a cassában nagyon-nagyon sok forint, akkor jut neki belőle harminczszor egy forint; ha pedig nincs a cassában semmi, akkor jut neki belőle harminczszor semmi.
Öltözete, a miben meglátogatott, nem volt valami fényes. A gallér-köpeny képviselte a telet; egy szürke vitorlavászon kabát pedig a nyarat. Úgy, hogy én meg voltam szeppenve, mikor háziasszonyomnak, a szép nemes magyar arczú Gyenesnének bemutatva barátomat, az meghitta őt másnapra ebédre. Aggódtam, hogy talán nem is lesz elég díszes öltözete ily megjelenéshez. Kellemetesen csalódtam. Petőfi másnap egész gavallérnak öltözve áll be hozzám. Csinos violaszín frakk volt rajta, sárga gombokkal, melyek mindegyikén más alakú állatfej pompázott. Ez volt az egyetlen és utolsó frakk a világon, a mely Petőfi testét érintette; ebben festettem le őt miniature-képben olajba. Sokat adnék most azért a képért, ha valaki elém hozná. Ő elvitte magával Debreczenbe.
És azután vacsora fölött kiderült, hogy Petőfi oly társaságban, a hol hölgyek is vannak, nemcsak elmés, de ügyes mulattató, a nyers kevély modor, melyet férfiak irányában gyakorol, egészen lefoszlik róla, s kitünik alóla egy udvarias, derült kedélyű, meleg szívű ifju, a ki egyszerre megtudja magát szerettetni mindenkivel.
Ilyennek persze nagyon kevesen ismerték Petőfit; verseiből, a külvilág előtti megjelenéséből sem tünik ki ez alak, de én, a ki láttam őt nők körében, saját anyámnál, az ő saját anyjánál, barátai nejeinél, mindenütt a leggyöngédebb modort észleltem nála; figyelmes, barátságos volt, egy kérésre engedett, elszavalta verseit, ha kivánták; saját neje előtt épen a szolgálattevő lovag (cavalier servant) szerepét viselte s egy ízben Petrics Somát keményen megdorgálta azért a figyelmetlenségeért, hogy nők társaságában e szót szalasztá ki ajkain: «fene» (!) Pedig bizony ott van ez egy pár helyen Petőfi verseiben nyomtatva is, még pedig mint «veszett fene», s köztudomású róla, hogy micsoda erőkifejezést használt ő egyszer Pest város kapitánya ellenében, midőn az felkérette, hogy irjon valami jubileumra dicsverset. A ki nem tudná a válaszát rá, megtalálhatja azt Hugo Victor Nyomorultjaiban, a waterlooi ütközet leirásának utolsó fejezetében a czímben. Csakhogy Petőfi rá is duplázott. Először a határozatlan igét használva, másodszor, mikor visszaüzent neki a kapitány, hogy «nem ingyen kivánja ám, hanem ötven forintért a verset», akkor meg a határozott módú igét küldve neki válaszul.
Hanem nők előtt csupa gyöngéd kedély volt a szikrázó elmésség mellett.
Két dolgot nem hallottam Petőfitől soha: kérni valamit és panaszkodni valamiről.
Színészi pályája nem volt gyönyörteljes.
Hangja és alakja nem volt e hivatáshoz szabva; de szenvedélye és tanulmánya annál nagyobb. Szűk szobácskájában, hol házi asszonya ugyanazzal foglalkozott a mivel ő: «költéssel», csakhogy az csirkéket költött, naphosszant tanulmányozta Shakespearet, s már ekkor tanult angolul. Francziául régen jól tudott s rendesen megjavítá az első művészeket, ha azok rosszul mondák ki az idegen neveket, a miért dühös volt rá a rendező, Almásy, ki ehhez jobban akart érteni, s például a «qu»-t x-nek parancsolta kimondani Petőfi daczára! Szerepei, miket otthon betanult, Shakespeare és Molière alkotásai voltak s azután játszott harmadrendű lógósokat. Azokban is volt egy szerencsésebb vetélytársa, ki sok jobb szerepet elvett az orra elől. Petőfi arra sem panaszkodott, csak fenyegette, hogy megöli. Ez volt Németi. (Most színigazgató a vidéken.) Annak persze szép hangja volt, ha nem ismerte is Shakespearet, de tudott népdalokat énekelni. Míg Petőfi hasznavehetetlen volt az énekkarban. «Dejszen fürészelhet az úr azzal a hegedűvel naphosszant az én fülembe», mondá Laczkónak, a karmesternek, «nem tanulok én azért meg egy nótát sem».
Ekkor aztán annál több némaszereppel szekirozták. Ő tudott magának ezért revancheot szerezni. Egyszer spanyol kard helyett egy nagy furkós botot dugott az öve mellé, majd meg felpeczkelte az orrát piszének, másszor meg a magyar süvegében a kifityegő csákóba egy hosszú pálczát tüzött s azzal felfelé peczkelte azt s a primos heros szerepét úgy elrontotta vele, hogy az maga is kaczajra fakadt, mikor meglátta.
Décsi (ez volt a hős) azt mondá erre Petőfinek (pedig szerette nagyon): «ha én most igazgató volnék, önnek félgázsiját lehuznám!» No ugyan nagyot vesztett volna vele! Abban a hónapban épen semmi volt a tiszta jövedelem. Kapott volna fél semmit egész semmi helyett.
Pedig a közönség kezdte már megszeretni Petőfit a színpadon. A «Falusi lakodalomban» csak egy jelenete volt, mint vőfélynek. Annak a furcsa mondókáját Petőfi oly hű genre-festéssel adta elő, hogy jelenet után kitapsolták.
Általában a genre-szerepek voltak kedvenczei, s Egressy Gábor az eszményképe. Szavalni (szobában) igen szépen tudott; arczkifejezése jellemző volt.
Hangja kis társaságban hajlékony és igazi melegségtől áthatott volt, míg a színpadról tompán, fátyolozottan hangzott le. Szavallata magánkörben a legtökéletesebb magyar zamattal birt. Első nagy szerepében ezt az előnyét is elveszté. Krumm Illés volt az: Egressyt utánozta benne, tótos kiejtéssel adva a félszeg candidátust, s megint azt hitte róla a hallgatóság, hogy ő maga tót. Ha pedig saját költeményeit szavalta, magával ragadta a hallgatót, mint a művész.
Egyszer, tavaszszal, az idény vége felé jutalomjátékot kért Szabótól. Meg is lett az neki igérve.
De Petőfi «Lear királyt» választotta, s abból a maga számára a bolondot. Ez pedig olyan darab, a mivel nem igen szoktak megbirkózni vidéki szinpadon.
Én is mérlegbe vetettem befolyásomat, hogy Lear szinre kerüljön.
Hogy honnan jutottam ehhez a befolyáshoz, azt is elmondom. Nem voltam ám akkor még se drámaíró, se lapszerkesztő.
De voltam piktor!
Már akkor tömérdek urat és kisasszonyt leolajfestettem Kecskeméten és rajztanodát állítottam fel lakásomon, melyben a reményteljes fiatalság orrokat, füleket, szemeket formálni tanult tőlem. (Abonyi Lajos irótársam bizonyíthatja, ő is tőlem tanult rajzolni.)
Tehát egyszer a «Velenczei nőt» adták volna elő a szinpadon, a mi igen hatásos darab. De kell hozzá a velenczei «szárnyas oroszlán,» a mi nélkül nem lehet azt előadni; mert az is szerepel benne. A társulat pedig nem hordott magával diszítőt, s egész Kecskeméten nem volt piktor.
Ekkor felém fordult a szorongatott igazgató figyelme. Én aztán, Petőfi közbenjártára készítettem egy olyan hatalmas velenczei szárnyas oroszlánt Szabónak, hogy az az egész Thespis szekerét kirántotta a bajból.
E hálára támaszkodva léptem fel aztán én is Lear király mellett s interventióm nem volt sikertelen.
Ámde a nagy királynak tömérdek akadálylyal kellett megküzdenie, a míg Petőfihez eljuthatott. Először is Décsinek, kire a czímszerep várt, az a jogos követelése volt, hogy Ó-Anglia királyának lehetetlen a küldiplomatia előtt megjelenni egy olyan hosszú vörös palást nélkül, mely legalább két apródnak dolgot adjon az utánavitelben. Pedig Szabónak nem volt kedve neki ilyen superfluet csináltatni.
Ezen is segítettünk. Egy derék honleány idekölcsönözte a vörös ablakfüggönyeit s kettőt összevarva belőlük, készen lett Lear díszpalástja.
Most újabb akadályok gördültek elé.
Learnak leányai is vannak: jók és rosszak. Szabónak pedig primadonnái voltak: könnyűek és nehezek. Kesziné könnyű, villitermet volt; De Cau Mimi pedig erős amazoni alak.
De Cau Mimi semmiképen se akarta Gonerilt játszani, a gonosz leányt; hanem Cordeliát, a szelidet. Lear király pedig azt mondta, hogy ha ő neki «ezt» a Cordeliát kell holtan az ölében a szinpadra kivinni, hát abba ő megszakad, hamarább, mint Shakespeare kivánta.
Ismét minden diplomatiai rábeszélésünket elő kellett vennünk; – s miután Cordeliát nem lehetett arra rábírni, hogy legyen könnyebb, Leart kellett arra capacitálnunk, hogy legyen erősebb. A mi meg is lett.
Mégis szinre került Lear király, Petőfivel mint bohóczczal: ki szerepét, minden hozzákötött várakozás ellenére, igen szomorúnak vette; komoly philosophot játszott benne s egy cseppet sem álczázta magát: egészen Petőfi volt, s azért nem is tetszett a publicumnak. Hisz nem volt ebben semmi bolond! Én és többi barátai azonban meg voltunk vele elégedve.
De bezzeg nem volt ő megelégedve mi velünk!
Az egész jövedelem-osztalék, mire az igazgatói számla retortáján keresztülment, tett Petőfi számára tíz váltó forintot.
Pedig már akkor Petőfinek Dudásné asszonyomnál húsz forintra felment a libegő adóssága szállásbér és ebéddíj fejében. S ez a jutalomjáték volt minden reményének kártyavára. Ez is összedült. A kiadott versekért még akkor nem fizettek a szerkesztők, az irói honorarium chimæra volt.
Dudásné asszonyom pedig nem érte be tíz forinttal. Neki húsz kellett.
Hiszen a másik tizet előteremteni nem lett volna Petőfi barátaitól boszorkányság, bár magunk is szegény ördögök voltunk; hanem ezt Petőfivel elfogadtatni: az volt a circuli quadratura!
Én megkisértettem azt. Volt hozzá jogczímem. Akkor írtam meg legelső drámámat: «A zsidó fiu»-t. (Pedig még akkor nem voltam terézvárosi képviselőjelölt.) Versekben volt írva. Az akadémiai nagy pályázatra szántam. Kisebb vágyaim nem voltak. Annak idegen kézzel kellett letisztázva lenni. Petőfi vállalta magára a lemásolást. Gyönyörű férfias irása volt, mint a gyöngysor. Én tehát megkisértettem neki pénzt adni azért a terhes fáradságért. Huh, be büszkén utasított vissza.
«Én nem irtam neked pénzért! Én sem kérdeztem, mikor lefestettél, hogy mit fizetek érte?»
Hanem hát Dudásnétól tíz forint adóssággal megszökni megint nem illik. – Innen pedig menni kellett.
Petőfi e nehéz feladatot így oldotta meg. Laktársam és közös barátunk, Gyenes Pali (szerencsétlenül agyonlőtték hivatalos működése közben) birtokosa volt egy rongyos Calepinusnak; azt már mind kiolvastuk; vagy talán bele sem néztünk; már nem emlékezem rá bizonyosan.
Egy szóval nem volt rá szükségünk. Ezt az elephantina molest kérte kölcsön Petőfi, abból a czélból, hogy azt leteszi zálogba Dudásnénál. Tartsa magánál e könyvet Dudásné mindaddig, a míg ő pénzhez fog jutni. S ő e könyv előmutatójának kiszolgáltatja a rá betáblázott adósságot. (Egy ötfontos váltó! nem font sterling, hanem bécsi font.)
Dudásné látszólagos megnyugvással fogadta el a csudálatos hypothékát, de szívében mást főzött. Szerencsére volt Dudásnénak egy szép kis unokája, Juliska (ez is Juliska volt), ki a költő iránt nagyobb rokonszenvvel viseltetett, mint az öreg asszony. Ez megsúgta neki, hogy öreg anyja őt azzal bízta meg, hogy éjszaka, mikor már Petőfi alszik, keljen fel, lopózzék az ágya mellé, vegye el székéről a szép sárga gombos frakkot s tegye helyébe a vitorlavászon-zubbonyt neki: utazzék abban; maradjon itt a frakk, ez jobb kézi zálog a könyvnél.
E cselszövény fölfedezése sietteté a dráma kifejlődését. Költő barátunk azon az éjen nem ment szállására aludni, odajött hozzám.
Elmondta, hogy még ez éjjel útnak indul Pestre. – Gyalog.
Egy tizes volt az egész pénze. Egy pár fehérnemű és egy csomó vers a batyujának terhe.
Derék háziasszonyom még egy csomó pogácsát és egy sódart kötött mellé; mi ketten, Gyenes Palival, elkisértük őt a város végéig. Sáros, nedves éjszaka volt. Szekér nem járt, mely fölvette volna.
Ilyen hadi-készülékkel indult el Petőfi – meghódítani a világot. – És meghódította azt.
Hogy mi lett Calepinusból? Azt is elmondom.
Hogy Dudásné elszalasztá a sárgagombos frakkot, nem várt tovább, a hogy illett volna, az öt fontos váltójával a lejáratra, hanem felvitte az akkori jó derék tanárunk, Szabó Sándorhoz s elmondta neki nagy veszedelmét. Tanárunk, ismerve kettőnk baráti viszonyát az eltávozotthoz, tudatta velünk a Calepinus dolgát. Gyenes Palival megvettük a tulajdon Calepinusunkat a collegium számára tíz forintért, Dudásné nagy bámulatára és megelégedésére.
Fél év mulva kaptam levelet Petőfitől Debreczenből, melyben gratulál nekem, hogy a «Zsidó fiu» mint egy hajszál híján nyertes, dicséretre méltattatott az akademia által. Tőle tudtam ezt meg legelébb. A hirlap ritka jószág volt arra mi felénk. (Ez a levele így volt aláírva: Kis Pönögei Petőfi Sándor Pál; minthogy Pönögei Kis Pál álnév alatt jelent meg egy verse.)
Milyen nagy öröm volt ez akkor ránk nézve.
Petőfi szinész akart lenni, én festő; egy harmadik muzsa megfogta kezeinket s elvezetett pályáinkról más világokba.
Petőfi volt akkor tizenkilencz éves, én pedig egy évvel kevesebb.
Most még azt kell elmondanom, hogy azon idő alatt, a míg Kecskeméten szinész volt Petőfi, mik történtek vele irói pályáján?
Kecskeméten is volt önképző társulata a fiatalságnak. (Azonkívül műkedvelő-társulata, zene-egylete, dalárdája, táncziskolája és tornászata – mind ingyen!) S volt egy írott lapja is: «Calliope.» Ennek a szerkesztője volt Ács Károly, kinek igen szép költői ihlettel írott versei jelentek már meg Bajza Athenæumában. Ránk, névtelen poetákra nézve már akkor Ács Károly tekintély volt, a kit még Petőfi is respectált.
De nemcsak verseiért volt Ács Károly tekintély,; de jó szívéért is.
Nem hagyhatom feledékenységbe menni, hogy azt a historicus violaszín frakkot azokkal a sárga gombokkal épen Ács Károly megrendelésére s jótállására készítette Petőfinek a derék magyar érzelmű Béler pesti szabómester; kivel annyira egyforma termetű volt, hogy mikor társalgási darabokban jellemszerepeket kellett előadni, ahhoz Ácsnak sarkig érő téli kabátját kölcsönözte ki. Hideg, csikorgó deczemberi este volt, mikor érte jött. Ács Károly unszolta Petőfit, hogy hazáig is öltse fel a meleg kabátot, de ez nem volt rábírható; azt mondta, hogy elég, ha a szinpadon rontja, s azzal szépen a köpenye alá vette s úgy vitte haza, másnap reggel már megjelent nála kérlelhetlen pontossággal s hozta ismét azon módon, szépen összehajtogatva, a hóna alatt a hosszú redingotot.
Ács Károly szállásán volt a diák-kaszinó s egyúttal tornaterem.
Egy zimankós deczemberi estén épen azon tanakodtunk Petőfivel, hogyan kellene ezen az olympi nyomorúságon tisztességesen segíteni? Nem lehetne-e valami irodalmi merényletet elkövetni? Teszem föl: kinyomatni egy füzetkét s azzal a kecskeméti ismerősöket megadóztatni. Hozzá való anyag lett volna elég. Petőfinek voltak versei; nekem is volt egy novellám, a mit rendelkezésére bocsátottam. De hol a nyomda-költség? Itt a bökkenő.
– Nekem van egy eszmém, mondá Petőfi, s felugrott az ágyamról (az volt a közös diván) s szokott rohamléptekkel elvágtatott.
Ment egyenesen Ács Károlyhoz.
Ott épen egy csomó diák birkózott s verte egymást a földhöz. Petőfit is biztatták, hogy vegyen részt benne; de ő nem szokott birkózni, csak Váradi Tónival, a ki engedte magát ütni, ha Petőfinek kedve szotytyant hozzá. (Vívni is vele tanult együtt Chappontól, s olyankor két kézre fogta a kardot, ha másként nem bírt vele.) Megvárta, míg mind elmennek, akkor elmondta Ács Károlynak, hogy mi járatban van?
– Adjunk ki mi hárman egy zsebkönyvet. Ács, Petőfi, Jókai. Az azután jó lesz újévi ajándéknak. Megveszi azt Kecskeméten minden ember.
Ács Károly rögtön ráállt a tervre, s nemcsak saját költeményeivel igért hozzájárulni, hanem a mi sokkal nagyobb és nehezebb része volt a föladatnak, magára vállalta, a jó öreg Szilády Károly bácsit, a nyomdászok veteránját rábírni, hogy a zsebkönyvet hitelbe nyomassa ki. (Ács Károlyt nagyon szerette Szilády; ő írta a nyomdája megnyitásának ünnepélyére az üdvözlő verset, chronostichont, melyért Kecskemét nagylelkű honleánya, Szántó Mártonné által aranynyal jutalmaztatott.) Meg is igérte, hogy kinyomatja a zsebkönyvet «post festára». Tehát a legnehezebb kérdés meg lett oldva.
Petőfi másnap átadta verseit Ács Károlynak, hogy mondja meg, mit szól hozzájuk? – s válaszszon közülök.
Ez volt az első és egyetlen kritikus, a kit Petőfi maga kért fel, hogy mondjon véleményt a verseiről.
Mikor Ács Károly végig olvasta a verseket, azt mondta Petőfinek:
– Kedves barátom! ezek mind oly nemes szellemű, oly szokatlan költői erővel írt művek, hogy az egész világnak tetszeni fognak: – de bezzeg nem Sembera Kalazancziusnak…
De hát ki légyen megint az a Sembera Kalazanczius?
Azt is elmondom. Ott laktam vele épen átellenben. Minden nap, télen, mint nyáron, láttam őt reggel nyolcz órakor kijönni a piaristák kapujából. Mikor az utolsó lépcsőn lenn volt, ott megállt: gondolkozott; azután visszafordult, megnézni, hogy jól bezárta-e az ajtót odafenn? Télen, mint nyáron, volt rajta egy nyolczgallérú köpönyeg; egy sótartó alakú kalap a fején, azt a lekonyított két füle tartotta; a kezében egy nádpálczát viselt, a mire sohasem támaszkodott: mindig ütögetésre mérte azt a levegőben. A száját folyvást úgy összefogta, hogy orra és az álla majd összeért, és soha semmi köszöntésre nem szólt mást, mint morgott.
Ő volt a kecskeméti censor.
Nevezetes hivatal!
Még a báli meghivók is az ő kezén mentek keresztül. Egyszer a jogászbáli meghivókra azt nyomattuk, hogy «télhó» 12-ike. Sembera Kalazánczius kikergetett vele bennünket: micsoda az a «télhó»? odavittük neki aztán a Pesten megjelent naptárt s mutattuk benne, hogy ime, télhó annyi mint januárius. Ej mit! rivallt fel a hatalmas úr: «télhó, félhó, hoc ego non intelligo, nunquam admittam!»
No hát – ehhez kellett elvinni Petőfi verseit, hogy censurázza meg!
– Tudja ön, mit? szólt Ács Károly; előbb tegyünk a censorral egy próbát. Van nekem egy latin ódám, a mi Szilády bácsinak annyira megtetszett, hogy ki akarja nyomatni ingyen. Előbb elviszem a censorhoz ezt; a mikor ez által jó kedélyre hangoltam (igen szereti, ha valaki latin verseket ír), akkor majd előálljunk neki az ön költeményeivel.
No iszen szépen jó kedélyre hangolta Ács Károly a censort azzal a latin verssel. Majd megette érte. – Igaz, hogy hazafias költemény volt; de Sembera Kalazánczius abban egyenes felhivást látott a forradalomra; s megszidta a szerzőt latinul irgalmatlanul.
Ez aztán jött nagy búsan elmondani a balesetet Petőfinek s mutatja neki az ódáját, a miből a censor revolutiót olvasott ki. «Akkor az enyémben az apocalypsist fogja találni.»
«Keressünk ki hát valami olyant a verseim közül, a melyikbe még a censornak is lehetetlen beleakadni», szólt Petőfi szomorú lemondással.
Lehetetlen? Egy censorra nézve nincs lehetetlenség.
A «Disznótorban» czíműre esett a választás. Már annál csak nincs ártatlanabb vers a világon.
Petőfinek nagy biztatás kellett, hogy elmenjen a censorhoz. Arra is csak úgy vállalkozott, hogyha Ács Károly is velemegy; mikor aztán a censor lakáig elmentek, akkor azt mondta Ácsnak, hogy csak menjen fel ő maga; majd ő addig ide lenn fogja várni. Hideg szél fújt, Ács Károly ráadta addig a köpenyegét, hogy azalatt meg ne fagyjon ide kinn.
Neki úgyis elég meleg volt a censornál!
Sembera Kalazánczius rá hagyta magát venni, hogy elolvassa a verset rögtön; mivel Ács Károly nagyon szépen könyörgött diákul, hogy sietős a dolog! Elolvasta azt s nagyokat buffogott közbe. Teletömte az orrát tubákkal, újra meg újra elolvasta s újra és újra morgott. Végre neki röffent Ács Károlynak:
«Hát ez quid hoc megint? Hát hogy meri az úr én tőlem azt kivánni, hogy én ilyen obscurus (!) dolgot admittáljak! Audiat tamen. «Gömböcz lesz fölöttünk a nagy ég: És mi e gömböczben töltelék!» – Tamen hoc est sacrilegium! Az ég nem disznóhurka! És én nem leszek disznóhurkában töltelék! – Non admittitur.
Kikergette a verssel együtt.
Még aztán megkisértettük magát a jó Szilády bácsit ráküldeni a censorra, hogy beszéljen a lelkére; mondja el neki, minő nyomorban él az a szegény költő, a kit egyetlen reményétől foszt meg keményszívűségével. Az sem használt. Sembera Kalazánczius kérlelhetlen maradt.
Mit tehettünk végre is? Voltunk jó pajtások elegen. Neki ültünk; leírtuk Petőfi betiltott költeményeit sok példányban, úgy osztattak ki azok a közönség között.