Ilyen világ volt a régi jó időkben.
1864-ben egy márczius 15-iki utczai demonstratio után az osztrák rendőrség Pesten egyszerre összefogott egy csoport előkelő és népszerű hazafit. Összeesküvést akart fölfedezni.
Általános rémületet keltett e hír. Annyi összeesküvés csakugyan volt közöttünk, hogy Schmerlinget minden pereputyjával együtt utáltuk és gyűlöltük; de még az «éljen» kiáltástól és a «szózat» zengésétől a «petroleumig» nagyon nagy messzeség van.
Megijedt minden ember azon; ha ilyen magasan álló tekintélyes férfiakat minden teketória nélkül egyszerre csak összefogdosnak, épen olyan jogon akármelyikünket kihúzhatnak oda, a hol a madár sem jár, lábunkra húzhatják a spanyol csizmát s kérdezhetik tőlünk, hogy kell-e Reichsrath?
Még nagyobbá tette a rémületet a nagy titokszerűség, a mibe az elfogottak ügye hivatalosan beburkoltatott. Legközelebbi rokonaikat sem eresztették hozzájok s még csak gyanítani sem engedték, hogy mivel vannak vádolva?
Úgy látszik, maga a rendőrség is szerette volna azt tudni.
E közben az a megrendítő eset zavarta fel az előkelő körök kedélyét, hogy egyike a fővárosban legismertebb ügyvédeknek, egy tiszta jelleméért általánosan becsült férfi, több főúri családnak rendes ügyésze, egy reggel minden kitalálható ok nélkül főbe lőtte magát.
Szép daliás alak, a ki becsülve volt a férfiaknál, szerencsés a nőknél; ki nagy vagyont szerzett és tisztességes úton, s a mellett nem is volt már gyermek, hogy amerikai párbajt lehetett volna gyászesetében sejteni. Általános sajnálat kisérte végső nyughelyéig.
De még általánosabb lett a megdöbbenés, midőn hagyatékát számbavették s a nála levő számos letétemények között találtak egy sokszorosan lepecsételt dobozt, melyre ez volt írva:
«Ez annak idejében Beniczky Lajosnak átadandó.»
Beniczky egyike volt a rejtélyesen elfogottaknak.
Lángh hagyatéki gondnokául egy szintén közbecsülésben álló barátját, Ledniczky Mihályt nevezte meg. (Ki néhány év mulva ugyanazon pisztolylyal lőtte agyon magát.)
Most már a kik e dolgot megtudták, csakugyan azt hitték, hogy ime, itt van az egész politikai gubancznak a megoldása, ebben a dobozban. A befogottak jó barátai ostrom alá vették a hagyatéki gondnokot, hogy bontsa fel a Beniczkyt illető dobozt s engedje megtudni, mi van benne?
Az ügyvéd azt felelte nekik, hogy az lehetetlen: egy lepecsételt hagyatékot másnak felbontani, mint a hagyományosnak, kriminalitás.
«Hát legyen bátorságod kriminalitást elkövetni, mikor annál nagyobb érdek, egy ország nyugalma forog kérdésben. Lehettek Beniczkynek ábrándos tervei, lehetnek e dobozban iratok, a mik tán ezer meg ezer jó hazafit compromittálnak: lehet, hogy tégedet magadat is».
Az ügyvéd nem engedte magát capacitálni: azt felelte, hogy akármi van a dobozban, ő pecsétet fel nem tör. Inkább legyen becsukva öt évre politikai vétségért, mint öt napra pecsétfeltörésért. Hajthatatlan maradt. Ő meg fogja őrizni a lepecsételt titkot, míg Beniczky elő nem jön azt átvenni. Addig hadd függjön a Damocles kardja minden hazafi feje fölött.
Azonban a mi titkot sok ember tud, azt «utoljára» a pesti rendőrség is csak megtudja; egy reggelen rajta rontanak Ledniczkyn. A rendőrségnek az a jó szokása van, hogy szereti az embert korán felkölteni.
Követelik a lepecsételt dobozt.
Az ügyvéd hasztalan tiltakozik, hogy az hitbizomány; azt csak Beniczky nyithatja fel: bebizonyítják neki a Reichsgesetzblattból, hogy államfogolynak a rendőrség a gondnoka és eventuális örököse. Ide a dobozzal, aztán ő maga is kisérje azt az inquisitio törvényszéke elé.
Szegény L. nagy fogvaczogva hagyta magát a corpus delictivel együtt a nagyon emlékezetes kaszárnyába vitetni, a hol azután a hatalom személyesítőinek jelenlétében szakíttattak le ünnepélyes karhatalommal a magánpecsétek s felnyittatott a doboz.
Abból egy másik katulya jött elő. Ez csak kemény papirosból volt; nem is volt lepecsételve, de úgy le volt enyvezve, hogy azt csak a hatalom pallosával lehetett felhasítani.
Mikor aztán annak a feneke is ki volt ütve, előkerült belőle egy harmadik ládikó. Az meg már épen be volt zárva kulcscsal.
Most még lakatosért is kellett küldeni, a ki a zárt felnyissa: «Macht geht vor Recht».
Végre felnyilt a titokteljes szekrényke s előadta várvalesett s hármas szekrénybe lezárt rejtelmeit. No most már itt van az egész országos komplott!
… Benne voltak Beniczky Lajosnak a budájáról való ezüst gombjai. Egyszer hosszú útra ment s míg visszatért, ott elhagyta azokat barátjánál, hogy azalatt el ne lopják.
Beszély.
Csak egy van ilyen a földön: a só.
Legdrágább köve az élő világnak.
Ha cserélnünk kellene, s azt mondanák, vagy ezt, vagy a többit! vissza hajigálnók a földüreg sötétségeibe a gyémántot, a korund minden faját s megtartanók a sót.
A só nélkül nincsen élet.
Ez a szép hölgy arczán a pír, ez a férfi izmaiban az erő. A só nélkül nincs szerelem, nincs küzdelem. A só az a mi a napsugár.
Ha a só elveszne a földről, kihalna utána az emberiség «sóéhhalálban.»
Egy történetet mondok el, a mit a sóvilágban hallottam néhány év előtt.
A wieliczkai sóbányákat látogattam meg.
Jól tudom, hogy untatni fogom vele az olvasót, de mivel épen ily realisztikus világban élünk, már csak tessék rászánni magát, hogy ha a mesét magát meg akarja tudni, előbb kétszáz sóbavágott lépcsőn szálljon le velem és tudja meg, hogy mi az a só-világ odalenn.
Az egy tündér-palota a föld alatt; nem egy, de hat-hét egymás emeletében. Semirámis függő kertei, de megfordítva: nem egymás fölé, de egymás alá építve, tavakkal, a mik egymás fölött függnek, és lakosokkal, a kik egymás fölött élnek. Legfölül maga a város – a napfényen – és annak lakói; de alatta kétszer annyi lakó.
Egy pásztor fedezte fel az egész sóbányát, azt hitták Wieliczkának; annak a neve lett megörökítve.
Most hét egymás alá ásott bánya van e tömör drágakőbe faragva, mik együtt 240 méternyi mélységet képeznek s alattuk még a megmérhetetlen kőtömeg, minek mélységét még az artézi kútfuró sem mondta meg eddig; hossza 3300 méter, széle 1200 méter az embervájta labyrinthnak, melybe tizenhárom akna vezet. Minden bányarésznek fejedelmi, történelmi neve van: egy ország, egy história emléke az, százszorta nagyobb, mint a pyramisok; és mennyivel áldottabb. A kincs, a mit a felvilágnak, átadott, háromezer millió forint értéket ád ki első fölfedezése óta. S e háromezermilliónyi kincset Európa megette, elvigadta, szerelemben elcsókolódta, háboruban vérül kiontotta. Háromezermillió forint ára só volt az!
Most ennek a helyén óriási tömkelegek vannak, egymást átszelő folyosókkal, távjáratokkal, titáni barlangüregekkel, fejedelmi tróntermekkel, székegyházi boltozatokkal. Suwaroff orosz tábornok e század elején egyszer az egész táborával, három napig rejtőzött e sóbánya üregeiben, mint ez a bánya évkönyveiben fel van jegyezve. A magyar-osztrák uralkodók ittjártáról is tanuskodnak ez évkönyvvek, s az emlékeket tartogatják a tiszteletükre faragott termek, obeliszkok, egy-egy sóbavágott tündérpalota, oszlopokkal, caryatidákkal, cherubimos oltárokkal, művészi szobrokkal – mind sóból, miket ha hátulról a fáklya megvilágít, úgy ragyog tőlük az egész, mint Szent János álomlátta menny-palotái.
Némelyikben egy-egy tó is van, mely fölött lenge csónak szállítja át az utazókat; a legmélyebb akna, a Kloski fenekén pedig van egy tengerszem, a melyről az a monda, hogy annak nincsen feneke.
Egy vén lengyel felügyelő, ki a bányahelyiségeket mutogatva, velem járt s vezetett só- és falépcsőkön, bivalybőrös sülyesztőkön, csónakokon, s minden lehető és lehetetlen utakon keresztül, ismétlé előttem azt a mondát, midőn a Kloski üregében a magas mellvéd előtt megálltunk, utána bámulva az aknakútból lassan alászálló égő zsupp kévéknek, mik a titáni üreget bevilágították, s annak vízfenekéről visszatükröződtek:
– Ennek az aknának nincsen feneke.
Azt én nem akartam hinni.
Az akna még a hajdani római mintára van vájva, minőt a tordai sóaknában láthatunk, kuposan, mint egy üres czukorsüveg. A tűzvilágításnál szépen kivehetők a só rétegei, mik nem úgy vannak lerakodva, mint más kőé, gránité, paláé: függőlegesen, vagy miként egy eldült könyvcsoport; a só rétegei úgy mennek, mint egy kettészelt vöröshagymán látjuk, a réteg fenn kezdődik s aztán elliptikus körhajlásban indul lefelé, a másik oldalon ugyanazon réteg vissza kerül, de a legszélső rétegek már az eddig el nem ért mélységben vesznek el középiveikkel. Az egész kupterem szürkésbarna és márványvörös, pedig közelről tiszta fehér átlátszó kristály. A tengerszem lenn a fenéken fekete, mint a bűvtükör.
– Bizony ennek pedig nem lehet elérni a fenekét! – bizonyítá vezetőm, a vén felügyelő. Mert ha el lehetne érni, régen megtalálták volna ottan azt a szép asszonyt, a ki ottan fekszik.
– Hogyan? Egy szép asszony került e tengerszem fenekére.
– Bizony; a szép Starzeczky grófnő, a kit maig is keresnek ott lenn; s a kinek az arcza bizonyosan most is olyan mint száz év előtt volt, mikor innen oda leesett. A gyásztörténetről emlékezik a kereszt itt hátunk mögött.
Valóban egy roppant nagy kereszt volt ott a sófalba kidomborítva, és a kereszten végig valami lapidaris betük sorozata; de a mit nehéz volt már elolvasni. A só nem jó monumentum.
Egy női név: «Lenora» kivehető volt még rajta.
– Anyámtól hallottam még, – beszélé a felügyelő, – hogy sokáig igyekeztek a szép grófnőt megtalálni a sótengerszem fenekén; de semmi horoggal nem birták elérni, Megkisérlék aztán buvárharanggal leszállni a vízbe: hanem a sóval telt víznek oly irtóztató nyomása van a mélységben, hogy ember ki nem állja; a tüdeje elfullad, a füle vért ömleszt, kénytelen visszakérezkedni.
– Azt csodálom, hogy a hulla magától vissza nem jött a víz színére; hisz a sótelt víz különösen nem engedi az emberi testet elmerülni.
– Igen ám, mert harmincz fontnyi arany ékszer volt a nyakán, derekán és karjain; az tartja odalent; inkább is az aranyért, és a drágakövekért jártak utána olyan nagyon.
Kezdett érdekelni ez a történet.
Kértem a felügyelőt, hogy mondja el, mit tud a sótengerszem halottjáról?
Azt felelte rá, hogy az hosszú történet; nem lehet itt elmondani.
– Talán odafönn a vendéglőben, egy két pohár szomorodni mellett inkább lehetne?
Az inditvány elfogadtatott.
– Hanem előbb kisértse ön meg ezt a viszhangot, mondá az öreg. Kiáltson valami szót.
«Pax tecum!»
A sóakna ürege tizenháromszor egymás után verte vissza e szókat.
Egy pisztoly-lövés mint pelotontüzelés hangzott benne.
Este felé megérkezett az én öregem; együtt vacsoráltunk; a bor beszédessé tette, s lassanként rátért a világhírű sóbányáról a szép asszony történetére.
– Mert hát, uram, onnan ered minden baj a világon, hogy nem jó az asszonynak mindent tudni. Voltaképen semmit se kellene az asszonyoknak tudni; se írni, se olvasni. A parasztnak úgy sem használ az semmit, az úri nő meg tartson magának diákot, a ki felolvasson neki olyan könyvekből, a miket a gyóntatója helybenhagyott; annak diktálhat is levelet, ha szükség van rá, s ha azt a gyóntatója elolvasta és helyesnek találta, el is küldheti. Az asszonynak csak annyit kellene tudni, hogy a férjének engedelmeskedjék, hogy szépen fel tudjon öltözni, hogy a háznál minden rendben legyen, hogy az ebéd idején elkészüljön, a leves meg ne kozmásodjék. Tudjon egy kicsit hárfázni is, ha uriasszony, vagy cziterálni, ha szegény; himet varrni, ha dáma; zsákot foltozni, ha menyecske; járjon a templomba szorgalmasan, tudja könyv nélkül a miatyánkot, a hiszekegyet, meg az üdvözletet. Értsen a természettudományból annyit, a mennyi a csirkeköltetéshez szükséges és a chemiából, a mennyi a május hurka elkészítéséhez kívánatos; legyen annyi algebrája, hogy a rovást össze tudja számítani; tudjon annyi geográfiát, hogy betaláljon a városba hetivásárra; kedvelje az archaeologiát úgy, hogy az ős anyja ruháit megbecsülje s a divaton ne kapjon; a mechanikai gépek közül alaposan tanulja ki a kerekes guzsalyt, meg a motollát; ha botanika kell neki ott a virágos kert, meg a káposztás kert; az orvosi tudományhoz, a míg fiatal, úgy sincs semmi köze. Fiatal asszonynak nem szabad betegnek lenni, vagy ha beteg, nem illik róla panaszkodni; mert mindjárt mást gondolnak; ha pedig megvénül, úgy is tudja magától a kuruzsolást, kancsérolást. A titkos tudományokból birja az arkánumokat, hogy mit kell a hizó disznónak adni, mikor nem akar enni s mitől lesz a ludnak kövér mája; mit kell a földi bodzával mívelni, hogy a férgek kihulljanak a házi állatokból? s a meteorologiából tanuljon meg annyit, hogy mikor a pókok hálót fonnak a szabadban, akkor hozzá lehet fogni a nagy szapuláshoz, mert tartós jó idő lesz. A mi pedig a magas politikát, a férfiak dolgát illeti, ott «a te neved: hallgass!»
Ez volt az én Brankó barátomnak a programmja az asszonyokra nézve általánosságban.
– Mert ha az asszony mindent akar tudni, az csak veszedelem ő rá nézve, – folytatá az öreg, a specialis esetre alkalmazva nézeteit. Ez volt a baj Starzeczky Lenóra grófnénál. Az apja Kázmér király idejében bányagróf volt a wieliczkai aknák fölött. Nagyon megszedte magát. Nagyon okos ember volt; messzire járt az esze. A sok pénzt a mit szedett, nem verte nagy uradalmakba, a miket az ember, ha megriasztják, nem vihet magával a szomszédországba, hanem összevásárolta a legdrágább ékszereket, a mik csak kaphatók voltak hetedhét országban. Azt mondta, hogy az egyetlen leánya kedvéért teszi. Fia nem volt. Meg is nézték a szép Lenórát, mikor vasárnap a templomba ment; minden úrnapján más-más drága-köves láncz a nyakán, bogláros párta a fején, gombok a mentéjén, öv a derekán. Egyszer csupa karbunkulus, másszor csupa «macskaszem,» a mi a sötétben is világít. Aztán rubintok, akkorák, mint egy pálinkás pohár feneke. Azt mondják, hogy megér egy milliomot, a mit a bányagróf a leányára ráhalmozott. Tulajdonképen nem is annyira a leányáért, mint azért, hogy ne járjon hiába, ha egyszer netalán mennie kellene valamerre, ha egyszer netalán eszébe jutna Kázmér királynak megkérdeni, hogy miért van a vieliczkai bányagrófnak mindig sok pénze, neki pedig soha sincs? Hanem hát király ő felségeiknek is jó az, a mi az asszonyoknak, hogy nem kell nekik mindent tudni. Starzeczky gróf csak egyre gazdagabb lett, aztán nem volt neki fia, a kire a nagy szerzeményét ráhagyja. Hanem volt egy unokaöcscse: Wratislaw, szinte Starzeczky. Azt gondolta, hogy ezzel összeházasítja a leányát s aztán a családban marad a vagyon. Egy kis akadály volt ugyan a közel rokonság; de azt el lehetett hárítani pápa ő szentsége abszolucziójával, mely mindent jóvá tehet. A nagy prédikátor, a szent Klinkowstrőm a mult nagy bőjtben szépen megmagyarázta ezt nekünk a prédikátiójában. Már Ábel és Kain, mikor egymásnak a hugait nőül kérték: Kain Ábel hugát Aklimát, Ábel meg Kain hugát Lebudát: elébb Rómába írtak engedelemért, s csak miután onnan megkapták az absolúcziót, mentek a paphoz. Külömben most mindnyájan törvénytelen gyermekek volnánk.
– De már ennek az örömére igyunk egyet.
Brankó nem volt az az ember, a ki kétszer kináltatja magát, hanem inkább az az ember, a ki kétszer iszik egy kinálásra.
– No – hát összekeltek szépen. Egymáshoz illő szép pár voltak. Wratislaw igazi nyalka mazúr, Lenóra is derék egy vászoncseléd. Hanem hát az új házasok nem voltak boldogok. Az ifjú asszony nagyon sokat tudott már. A vén apja elég ostoba volt, hogy franczia nevelőnőt tartson neki, a helyett, hogy beadta volna szépen a karmelita apáczákhoz, s a madame tele verte a leány fejét mindenféle világi hiábavalósággal. E miatt sok koczódásuk volt már az első napokban. Azt mondják, hogy Wratislaw meg is verte a feleségét. No bizony nagy dolog! Hát hiszen, melyik asszonyt nem verték meg soha? Nálunk ez szokás. A lengyel paraszt addig le sem hagyja ülni a feleségét a háznál esküvő után, a míg meg nem verte. Nem is hiszi el az asszony, hogy szereti az ura igazán, ha meg nem verte. A szegény ember megveri a feleségét ostornyéllel, vagy somfa-bottal, a mit kap; a gróf pedig aranygombos czukornáddal. No hát kivánhat valaki czukornádnál valami jobbat.
– Az igaz, hogy ha kávéfával, vagy teafával verné meg, az még rosszabb volna, mert az tüskés.
– No hát! De még a verést csak elszivelte volna a grófné; hanem más volt az, a miért kesergett. Férje az első mézeshétben elutazott küldetéssel Szentpétervárra Ponyatowszkyhoz, a kinek már akkor kifelé állt a rudja Katalin czárnő udvarából. Aztán Ponyatowszky visszajött; Wratislaw pedig ott maradt Katalin czárnő udvarában; haza sem tekintett egy esztendeig. És Lenóra grófnő már tanulta a históriából, hogy ki az a Katalin czárnő? És e miatt nagyon sokat kesergett. De hát mire való az asszonyoknak históriát tanítani?
Brankónak azon véleményét, hogy az asszonyoknak nem kellene históriát tanulni, én még azzal az észrevétellel szaporítottam, hogy jobb lett volna, ha Katalin czárnő idejében az asszonyok nem «csináltak» volna históriát.
– Biz igaz. Helyeslé az észrevételt a vén lengyel. Magam is azt akartam mondani. A két császárnő feldarabolta Lengyelországot. A wieliczkai sóbánya: ez a szürke gyémánt, Mária Teréziának jutott. Attól az időtől kezdve azután Wratislaw gróf nem Pétervárott, hanem Bécsben lakott, s attól az időtől kezdve Lenóra grófné nem észak felé fordította szemeit, mikor könyezett, hanem nyugat felé. Bolond asszony! Mi szükség egy lengyelasszonynak sirni? Elég sós a mi földünk úgy is. Ha én úrasszony vagyok s keserűségem van, fölpofozom a szolgálóimat: sirjanak helyettem azok; de a magam szemeit nem vörösítem ki vele. Aztán nem is volt rá semmi oka. A bécsi udvarnál nem olyan erkölcsök voltak, mint a szentpétervárinál. Én ugyan azt sem tudom, hogy a szentpétervárinál voltak-e rosz erkölcsök? hanem hát a világ mindent összebeszélt akkor; azonban azt bizonyosan tudom, hogy Bécsben nagyon vigyáztak a tisztességre, s a ledér asszonyokat még tömlöczbe is zárták. Bizony nem azért lakott ott Wratislaw gróf, hanem azért, hogy a wieliczkai bányagrófságot elnyerje. S ha a feleségét nem hordta magával, azt gazdálkodásból tette. Az asszonyféle nagyvárosban sokba kerül. Igy is tömérdeket elköltött. Wratislaw gróf, csak olyankor jött haza, mikor az ipától pénzt kért; ha megkapta, megint sietett vissza Bécsbe. Egyszer aztán el is érte a czélját. Az öreg Starzeczki gróf meghalt s Wratislaw gróf lett rögtön kinevezve Wieliczka kormányzójává. Sós hivatal, nagyon sós hivatal. Tudja ön, hogy mi különbség van a víz és a bányagróf táskája közt?
– Tudom. Az, hogy a víz bizonyos mennyiségű sóval saturálódik, de a bányagróf zsebe soha sem sutarálódik.
– Ördöge van, hogy kitalálta!
– Mikor Wratislaw gróf kineveztetésének hire megérkezett, senkisem örült annak jobban, mint Lenóra grófné. Gondolta: no már most itthon kell neki maradni; ha kormányzó akar lenni Wieliczkán, itt is kell neki laknia. Egyszer jött az örvendetes hír, hogy ő felsége maga is szerencsésíteni fogja a mi hires sóbányánkat legmagasabb látogatásával. Wratislaw gróf leküldött Bécsből egy német czeremonia-rendezőt, hogy a felséges asszony elfogadására minden pompát előre elkészítsen. Lenóra grófné nagy örömmel hallotta ezt; tehát ő is be lesz mutatva a császárnőnek; tehát őt is látni fogja már az udvar, mint asszonyt. Nem kimélte a költséget az elfogadási pompához. Maga járt a munkásokat buzdítani pálinkával és borravalóval. Akkor faragták ki két hét alatt azokat a cherubimos portálékat, meg az oltárt és az óriási kétfejű sast a padmalyon, a miket ha hátulról megvilágítanak, úgy ragyognak, mint a kristály. Mikor minden pompa meg volt téve, épen az udvar megérkezése előtti napon jött meg Wratislaw gróf. Lenóra grófné nagy örömmel dicsekedett el neki az előkészített pompa részleteivel, s látták őt férje karján végig járni a bányatermeken és ragyogó orczával mutogatni: itt ez lesz ott az lesz! A főparádé a nagy viszhang teremében fog végbemenni: felülről az akna nyilásán egy nagy transparent fog alábocsáttatni a császárnő arczképével, az átelleni falon lámpákból kirakva tündököl koronája és névelőbetüi; a felső karzaton foglalnak helyet a magas vendégek, az alsó karzaton a zenekar, lenn a tengerszem vizén pedig a csónakok fognak lebegni. Mikor azután Lenóra grófné e szót fogja kiáltani «vivat regina,» a mit tizenháromszor ver vissza az ekhó, akkor megzendül odalenn a koronázási induló (még akkor Gott erhalte nem volt), a csónakokban meggyujtják a tűzi játékot, s száz röppentyü meg szines tüzetszóró girandole világítja majd be a földalatti tündérpalotát.
– Ez mind igen szép lesz! helyeslé Wratislaw gróf. Hanem már most még egy szót, asszony. Előbb be kell mutatnom téged a császárnőnek.
– Jó lesz, édes uram.
– Úgy mutatlak be néki, mint Starzeczky Lenóra grófnőt.
– Igen, édes uram.
– Unokahugomat.
– Miért? édes uram!
– A császárnő szigorú a vallás és erkölcs dolgában; nem tűri a közel rokonok közötti házasságokat; ha ő megtudná, hogy unokatestvéremet vettem nőül, visszavenné tőlem a magas kegyet, a miben most részesített. Azért így kell tenned. Engem bátyádnak kell nevezned.
– Ha kell, teszem. Édes bátyám!
– Érted, miről van szó?
– Értem, édes bátyám!
– Pedig dehogy értette. Az asszonyféle mindig roszabbat gondol az igazinál. Az igaz, hogy volt némi oka roszabbat gondolni Wratislaw grofról szentpétervári dolgai miatt; de most nem Katalin czárnővel volt dolga (én ugyan arról sem tudok semmi rosszat; én igen tisztességes vén asszonynak láttam.) Elég az, hogy agyafúrt az asszony. Lenóra grófnő nem mutatott azután semmi keserüséget az arczán; úgy vette a dolgot, hogy az nagyon természetes s nem is volt aztán egyébre gondja, mint hogy a másnapi ünnepélyhez megtegye az asszonyi pompát. Előszedte legdrágább ékszereit; szoknyáit lehúzta a nehéz aranycsipke, mentéjét az arany átvető láncz és két sor boglár, fején volt magas lengyel pártája, az is tömör arany abroncsba volt foglalva; a derekáról alácsüggő öv a lógóival maga öt fontot nyomott. Karjai egész könyökig fel voltak kösöntyűzve; azt mondják, a rajta levő ékszer megért egy milliót, ha nem kettőt. Az egész udvar megbámulta. Mikor Wratislaw gróf bemutatta Lenóra grófnét mint hugát, azt mondták neki, hogy «hajadonnak» talán nem is illik annyi ékszert viselni? Azzal mentette, hogy Lengyelországban ez a szokás. Minden jól ment egész a tengerszem fölötti tűzijátékig. A magas vendégek a legfelső karzaton voltak már, a muzsikusok szájuk előtt tarták a trombita fuvó likát, a tűzmesterek fujták a kanóczot, hogy el ne aludjék, a jeladást várva. Ekkor Lenóra grófné a karzat szélére lépett s e szót kiáltva «vivat regina!» leveté magát a harmincz öles magasból. – A viszhang tizenháromszor kiáltotta vissza, hogy «vivat regina!» még akkor is kiáltotta, mikor a tengerszem hullámai összecsapódtak Lenóra teste fölött. A zenészek, a tűzmesterek, kik csak a maguk dolgára ügyeltek, rázendíték az indulót, lerobbanták a röppentyűket, s míg a felső karzaton zürzavar, sikoltozás volt, asszonyok ájuldoztak, férfiak ordítokkak segélyért, a kristályterem pattogó szines röppentyűkkel telt meg, s a ragyogó tűzfényben zengett az ünnepélyes zeneszó… És Lenóra grófnő odalenn maradt a mély víz fenekén. Nehéz ékszerei ott tartották fogva. – Az udvar rögtön hazasietett Bécsbe. Az egész dolgot nagyon titkolták. Igyekeztek véletlenségnek nevezni a balesetet. Nem is engedték meg, hogy ez a bányakrónikába följegyeztessék. Wratislaw gróf megmaradt bányagrófnak; de Bécsbe fölmennie nem volt többé szabad. Ez bizonyítja, hogy Lenóra grófnő mégis csak bolond volt. Legnagyobb bolondság volt tőle az, hogy nem hagyott magára találni többé. Pedig egy egész kincs volt, a mit oda magával levitt. Igyekezett is Wratislaw gróf őt ujra feltalálni. A viszontlátás most egyszerre nagyon kivánatos lett előtte. – De nem lelte meg soha többé. Próbáltak hosszú köteleken horgonyokat ereszteni le a tengerszembe, azok soha sem hoztak fel semmit. A sóval telt vízben nagyon nehéz megtudni, hogy mikor ért a kötél végére kötött súly feneket. Buvárnak lehetetlen volt kiállani a sós víz mélyében a nyomást; a legerősebb tüdő megszakad ott; buvárharang pedig olyan mélységbe le nem ereszthető. Sok ideig jártak pedig utána; nem találtak rá.
Egyszer aztán jött ide valami német, annak volt egy csodamestersége, azt mondja, a villámmal világít a víz alatt. Az igaz, ólyan átlátszóvá tette az egész tengerszemet a mélybe lebocsátott vákító fényű lámpással, mintha egy darab kristály volna az egész. Be lehetett látni a fenekéig. Ekkor aztán meg lehetett tudni, hogy miért nem találnak rá az eltünt szép asszonyra többé? A sós tó feneke tündöklik a sóból alakult kristályokkal. Olyan az, mintha egy fölfelé fordított csepegőkőbarlang padmalyát látná az ember, a só-kristályok össze-vissza tömörülve, néhol mély üregeket, barlangokat képeznek. A szép asszony bizonyosan egy ilyen üregbe esett bele, s azóta új kristályokkal temette el az örökké alkotó tengerszem. Ki tudja, hány réteg jegecz fekszik már fölötte. De annyi bizonyos, hogy ő most is ott van a sókristályok labyrinthusában, és vele együtt a milliót érő kincsek, s ha ma kihozhatnák, aranyat, gyémántot és asszonyt oly épen találnának, mint ezelőtt hetven évvel látták. – Most szó van róla, hogy egy anglus vállalkozik hatalmas gőzszivattyuval kimeríteni a tengerszem vizét, hogy a kincses halottat fölvehessék a jegecz-sirból. – Megérdemelné a fáradságot; mert az asszony ugyan már nem asszony, de az arany meg gyémánt még mindig arany és gyémánt.
Eddig tartott a rege, valamivel tovább a bor. Én a mesét, Brankó a bort köszöntük meg egymásnak, s aztán jó éjt kivántunk magunknak is, meg annak a harmadiknak is.
Hanem az ánglus vállalatából nem lett semmi. A wieliczkai sóbányákra olyan csapás következett, mely szinte megfosztá a birodalmat és az emberiséget egyik legdrágább kincse, az ehető drágakő tárházától. Édes víz fakadt fel a bányában s az rövid időn ellenállhatatlan erővel árasztá el a mívelés alatt levő aknákat. Ez aztán adott dolgot a szivattyuknak; alig birt az emberi hatalom urává lenni egy kis földalatti pataknak. Még most is szivattyuzzák.
A szép asszony pedig folyvást építi maga fölött a szép négyszögletű jegeczekből azt a kristálygrottát, mely őt az emberektől eltakarja.
Azok között, a miket az emberi bölcsesség kigondolt, az első sorba helyezendők azok a tetszés- és visszatetszésnyilatkozatok a közönség részéről, a miktől egy lángész élete és halála függ, a mik képesek egy embert az egekbe emelni, vagy eltemetni. Ugyanazt az egyik városban eltemetik, a másikban feltámasztják: s lehet, hogy ugyanazon a napon van neki az egyik helyen virágvasárnapja, a másik helyen nagypéntekje. Ott megtapsolják, itt kifütyölik. S a hogy örül az elsőnek, úgy elbúsulja magát a másikon.
Pedig hát mit talál benne? Abban, hogy valaki összeüti a két tenyerét s az nagyot szól? vagy hogy valaki összecsücsöríti a száját s sebesen ereszti ki rajta a levegőt?
Egy hirhedett franczia tábornok, a ki a fegyvertelen néptömeg közé lövetett, azért, mert füttyhangokat hallott azzal igazolta eljárását, hogy «a fütty távolból küldött pofoncsapás». Ennek a nyomán azt mondhatjuk, hogy a taps nem más, mint egy távolból küldött csók.
Némely szinész (és nő) annyira hozzá van szokva a tapshoz, hogy ha nem tapsolnak eléje, mikor a szinpadra kilép: nem jut eszébe a szerepe, (segítenek rajta könnyen) s még a legnagyobb művész is aként játszik jól, vagy rosszul, a mint a közönség jól, vagy rosszul tapsol.
Gazdag művészek a tapsot pénzen is megveszik. (Nálunk nem, itt terem ingyen s pénz sincs rá.)
Minő martyrium lehet az, mikor egy szinész már előre tudja, mielőtt az előadás kezdődnék, hogy őt ma ki fogják fütyülni?
E rendkívüli tortura alatt szenvedett a jó Kilényi kolozsvári szinigazgató korában. Jellemszerepeket játszott s minden este kifütyülték. Ez már úgy kijárt neki, mint a sugónak a félmeszely fenyővíz. Akárhogy játszott, akármit játszott, mikor végezte a szerepet, kifütyülték. Becsületes embert játszott, vagy cselszövő gazt, kifütyülték. Komolyan vette a szerepet, vagy paródiázott: kifütyülték. Könyekre indított, vagy nevettetni törekedett, kifütyülték.
S ő azért mégis csak mindig játszott. Egészen hozzá szokott már.
Egyszer azonban valami új darabban olyan meglepően eredeti felfogással adta a szerepet, hogy a közönség egészen megfeledkezett a mindennapi angariájáról. Kilényi végezte a monológját és távozott. Mielőtt azonban a szinfalak erdeje elnyelte volna, megállt, visszafordult s azt kérdezé a tisztelt közönségtől:
– Nini! hát ma nem fütyülnek?
Kapott erre aztán rengeteg tapsvihart s azontúl minden napra kijárt neki a taps a szegődéses fütty helyett.
Még nagyobbra vitte a szinpadi phlegmát Czelesztin, pedig úgy tudott sirni a szinpadon, mint a záporeső. Egyszer Moór Károlyt és Ferenczet játszotta bravourból Kolozsvárott: a mi nagy bolondság, mert az ember egyszerre két vetélytárs babérjába markol bele két kézzel. Jutalma az volt érte, hogy előadás végén felhajítottak neki egy remekül összefont s ritkaszép példányokból kiállított hagymakoszorút.
Celesztin felvette a megtiszteltetés jelét, körülnézte, s azután elégült arczczal mondá:
– E bizony jó lesz nekem lencsére!
Azzal kardmarkolatára akasztotta a hagymakoszorút, s ment elszánt lélekkel meghalni.
De minden füttynél és szalmakoszorúnál fájdalmasabb torquemadai inquisitonalis kinzó szerszám maga a taps. Igen: az a taps, a mit a müvésznek kell hallani, mikor egy vetélytársa az ő force szerepében debütiroz.
Ilyenkor minden összecsattanó tenyér egy tőrt döf az ő szivébe. Hát még egy egész felzendülő tapsvihar! Az a pokol maga!
– Pedig hogy rontja el a szerepemet a nyomorult! Scandalum! Ideája sincs róla, hogy mit játszik? S ez tetszik a közönségnek. De hát van annak a közönségnek szeme, füle, izlése? Nincs! Szinfalszaggatás kell ennek! Meg ordítás! Nyivákolás! Micsoda öltözet ez! Maskara! Bajjazzo! Kutyakomédia! S ennek tapsolnak! Ha én tenném ezt, engem lehajigálnának onnan. Kutyabagoson a pajtában nem türnék meg, s itt kihijják háromszor! Nem szerződöm többet! Csizmadia leszek, vagy masamód!
Kezdi aztán vigasztalni magát. No hisz ez nem az igazi közönség! Ez csinált taps mind. Az az egész zártszék mind ingyenjegy: ötven karzatot, harmincz parterret osztottak ki ma este, mondta a pénztárnok. Az a fertelmes ficzkó odalenn, a ki kezdi a tapsot, az a sógora. Hogy nem szégyenli! Az meg ott az inasa odafenn a karzaton, a ki úgy kiabálja a nevét. Becsődítette minden atyafiságát, azokkal tapsoltat magának.
Ilyen kínszenvedései voltak Jancsónak, mikor Éder Kolozsvárott föllépett az ő szerepeiben.
Jancsó valódi nagy művész volt, a kinek az érdeme abban állt, hogy a komikus szerepeket mind komolyan vette, s ez által annál nagyobb műélvezetet nyujtott a hozzá értőnek. Éder azonban inkább szeretett a gyengébb felfogásúak kedvéért játszani s ugyanazon szerepeknek tréfás oldalát még rikítóbb szinezéssel tüntette ki, hogy annál jobban nevessenek rajta.
Ezt a nemét a művészetnek pedig Jancsó végtelenül lenézte és megvetette.
Hanem hát a közönség azért mulatta magát és tapsolt.
Jancsó egy sbirr vizsga szemeivel nézte rendre a fő tapsonczokat s jaj azoknak, ha valaha kezére kerülnek!
Különösen feltünt neki egy mokány örmény gavallér, a ki rendesen kiválasztotta magának az első páholy és a zenekar képezte szögletet: oda megvetette a hátát, s irgalmatlan nagy tenyereit kinyujtva a publikum fölé, mindig ez kezdé a tapsot, s pecsenyének verte a tenyerét, a míg Édert háromszor ki nem hivatta egymás után.
Jancsó nem birta ezt a nagyobb hatalmaskodási tényt tovább elnézni a szinfalak közül. Átlopódzott a szinpadról ama szöglet páholyba, mely a főkormányzónak lévén fentartva, üresen állott; oda kúszott a páholy mellvédéhez, hosszú karját kinyujtá rajta, nem sokat kellett keresgélnie, az örmény gavallér hajzata úgy állt szét, mint a szélbontotta boglya; a mint az épen legdühösebben tapsol, Jancsó belemarkol a borzas üstökébe s megczibálja azt istenigazában úgy, hogy a tapsoncz, «tüzet gyilkost» kiált ijedtében.
Ezzel aztán meg volt nyugtatva Jancsó is, a publikum is; de még a tapsvezető is.
Abban az időben, a midőn Ő Felsége Balaton-Füredet legkegyelmesebb látogatásával szerencsésítette (és nem «szerencséltette» mint a hivatalos irály mondja), az akkori kerületi kormányzó, (Statthalter) báró H..r is ő felsége kiséretében volt; a mi ugyan annyiban paradoxon, hogy nem utána, hanem előtte járt a királynak: egy órával mindenütt megelőzve a legmagasabb utazót, hogy személyesen meggyőződhessék, vajjon minden rendben van-e elfogadására?
B.-Füreden a benczések főapátja, mint házigazda üdvözölte a királyt, ki azután Füredről egyenesen Szent-Mártont, (azaz, hogy Pannonhalmát) volt meglátogatandó. Ott is ugyanezen főapát a házigazda.
A Statthalter is, a főapát is az igazgatói lakáson voltak elszállásolva; maga az igazgató az irodában hált.
Reggel korán felverik az igazgatót álmából. A főszolgabiró jön hozzá ijedt arczczal.
– Hüh, barátom, micsoda kruczifigus ember az a te vendéged, a Statthalter; legjobb álmomban kihúz az ágyamból s azon kezdi, hogy ha az ő kocsija rögtön be nem lesz fogva, azonnal vasra veret és becsukat.
Persze még ilyen szépen nem biztatták a főszolgabirót, a mióta tisztes hivatalát viselte.
A derék igazgató is ugrott fel erre a pamlagáról, s futott a konyhába, az asszonynépet fellármázni, hogy csinálják ő excellentiájának a kávét hirtelenséggel. Világos: ha a főszolgabirót vasra vereti a forspontért, a házigazdát lehuzatja a kávéért.
Siettek is azt gyorsan elkészíteni s csészét, czukrot, kávés ibriket, tejes lábast, pirított kalácsot odakészítettek varázs-sebességgel asztalára: mindent készen találjon ő excellentiája, a mint belép.
Volt azonban valaki, a kinek még ő excellentiájánál is sietősebb volt az utja, a főapátur. Neki, mint pannonhalmi házigazdának még a Statthaltert is meg kellett előzni egész forspont hosszával, hogy már otthon mindent rendbe hozzon, mire az megérkezik.
A főapátur meg az ebédlő melletti tulsó lakosztályban szállásolt; onnan jött elő utra készülten. A mint az ebédlőbe kilépett, meglátta ott a magányos csészét, az egész reggelizési készülékkel együtt: nem gondolt egyebet, mint hogy ez az ő számára van ide készítve, s egész nyugalommal neki ült s míg ő excellentiája odabenn a másik szobában legméltóságosabb orczáját borotválni kegyeskedett, azalatt a főapát jó lelkiismerettel bekeblezte a kávéját, s hogy jó idő legyen ő felsége utjára, a kalácsot is az utolsó szeletig mind elköltötte, s azután re optime gesta vette a köpenyegét, kiment. A kapu előtt látott egy hintót négy lóval, nem gondolt egyebet, mint hogy ez ő rá vár; megdicsérte magában az alattvaló közegeket: milyen szépen kitalálják az embernek még a gondolatját is; felült a kocsiba s elhajtatott.
Nyomban érkezik utána az ebédlőbe a Statthalter. Fixumfertig volt már: a stickolt frakkját is felvette, s oldalán volt az aranyos koszperd.
– Hol a reggeli?
Abból bizony csak az üres csésze maradt hirmondónak, meg a kalácsnak a morzsája.
Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől megitták a kávéját!
Várni pedig nem lehetett, a míg új kávét főznek. Menni kell már most reggeli nélkül. Hol a hintó!
Az biz itt volt, épen úgy mint a reggeli; de azt is épen úgy elvitte valaki, mint a kávét.
Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől elvitték a kocsiját, a mikor legjobban szaladni kellene neki!
Nosza szolgabiró, igazgató vágtatnak ketten kétfelé, más hintót szerezni ő excellentiájának! Szerencsére itthon van még az uradalmi őstisztességű hintó, a magas rugókkal, s kéznél vannak a majorsági lovak. Gyorsaság nem boszorkányság! Pillanatok mulva készen áll a hintó a kapu előtt, ő excellentiája számára. De ugyan fogják is ám most már a lovak zabláját két oldalról a fenyegetett tisztviselők, hogy valaki más el ne vigye megint az ekvipázst.
Ő excellentiája nem szól semmit. Nem ad senkinek borravalót. Nagyon haragszik és siet. Egy szökéssel felugrik a hintóba; bele vágja magát az ülésbe s azzal zsuppsz! beesik nyakig valami kelepczébe, csak a két keze, két lába kalimpáz ki belőle!
Hát a szerencsétlen kocsisok, hajduk elfelejtették a nagy sietségben a kocsipárnák alá betenni a kocsiládát s ő excellentiáját elnyelte az ekként alakított farkasverem.
Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek a kocsiládátlan ülésből csak a keze lába kalimpál elő.
A szegény tisztviselők azt hitték, hogy most igazán holt emberek mindannyian.
Ő excellentiája azonban, a midőn a kellemetlen kényszerhelyzetből előkeczmelgett: elkezdé magában csendesen e szavakat mondogatni huszszor-harminczszor egymás után:
«Geduld bringt Rosen. Geduld bringt Rosen.»
S ezt mondta mindaddig, míg a kocsiládával előkerültek.
A varázsmondat alatt elmult a haragja: nyájasan köszöntött, mosolygott és nem bántott senkit.
Ez aranymondás azóta is megmaradt B.-Füreden jó emlékezetben, s ha türelmetlen vendégek azt kérdik: mikor lesz már kész a társalgóterem? felelet rá: «Geduld bringt Rosen».
Gróf ** S** barátunk egyike volt annak a vitéz «ezer»-nek, a kikkel egykor Garibáldi kiszállt Marsalánál s elfoglalta Siciliát s a kikről most «I mille» regényét irja.
Természetesen magyar emigrans volt. Volt ide haza egy megátalkodott uzsorás hitelezője, a kinek kamatokban kétszer is lefizette már a tőkét; de azért a tőke maga csak fenmaradt. A kibujdosáskor a többi országos jók között ezt a derék jó hitelezőt is itthon hagyta, s az aztán meg is siratta őt nagyon s bizonyosan imádkozott is érte, hogy valahol meg ne lőjjék, s hogy az Isten a dolgát nagyra vigye.
S a hitelezők imádságát meg szokta hallgatni az ég. ** S** barátunkat nem lőtték meg, ellenkezőleg az olasz kormány vitéz tetteiért kinevezte ezredesnek.
Ki örült ennek jobban mint a jámbor uzsorás? Ő volt a legelső, a ki Magyarországról gratulálni sietett ékes prózában a kitüntetett magyar vitéznek, tudatva vele, hogy még mindig nem felejtette el, sőt «azt a bizonyos dolgot», (értsd váltót) melyet a gróf nála hagyott, még mindig becses ereklye gyanánt őrzi, s alig várja, hogy azt neki sértetlen állapotban bemutathassa, elannyira, hogy nem resteli, lefáradni Turinba, hogy azt a «bizonyos dolgot» (értsd pénzt) tőle személyesen átvehesse. Hozzá volt téve, mintegy nyomatékos fenyegetésül, hogy az illető nem restelendi, szükség esetén egyenesen magához az olasz kormányhoz fordulni.
Posta fordultával meg jött rá a válasz.
A kérdéses uzsorás ezen a dicséretes minőségén kívül még az erdélyi provisoriumnál hivatalnok is volt. Valami adóbehajtó.
Olvassa tehát a választ.
«Hazafiui köszönetem nyilvánítom önnek azon önfeláldozó buzgalmáért, hogy azt a bizonyos dolgot a mit 49-ben önnél hagytam, mindekkorig jól eldugván megőrizte. Fölöttébb megörültem rajta, hogy ön szándékozik személyesen Olaszországba, hogy azokat a bizonyos dolgokat átvegye. Már szóltam Klapkának, Türrt is értesítettem róla. Csak jöjjön minél előbb, mindent készen fog találni».
A jámbor adóbehajtó majd a fülét ejté el ijedtében. Tudta, hogy Olaszországból jövő leveleket itt-amott el is szoktak olvasni. Ő már lóg! Épen akkor vadászott a rendőrség legjobban olaszországi ideális fegyverszállítmányokra.
Rohant a szerencsétlen a kapott levéllel a rendőrségre, feladta maga magát: hogy ő bizonyos dolgokat akart ugyan kapni odakinn; de azok nem ágyúk, sem puskák. Alig tudta a boldogtalan tisztára mosni magát.
Hanem aztán többet nem is lépett levelezésbe emigrans ezredesekkel; ha még olyan feledhetetlen emlékek kötötték is valamelyikhez.
Ezóta megkapta már a bizonyos dolgokat; a másik bizonyos dolgokról pedig nem szól többé az irás.
A magyar emigratió, mint el van ismerve, nem keverte be a hirét azzal, hogy alacsony kéregetéssel alkalmatlankodott volna a jó barátainál. Élt a hogy tudott s igyekezett magát hasznossá tenni.
Egy csapat emigrans Angliába készült Olaszországból s fogytán lévén a pénzmagja: alig futotta ki, szüken szabva minden igényt, az utat odáig. Hát összetették a pénzüket s rábizták ** S**-ra, hogy ő mint legügyesebb, sokat utazott férfiu, alkudjék meg belátása szerint valami hajóssal, a ki őket elszállítsa Angliába s az uton ellássa valami szegényül. Kilátás büzhödt vízre, kétszer sültre és szárazhalra.
** S** barátunk szétnézett, keresgélt, utoljára talált egy szép antik Bachus-szobrot, a mit épen akkor ástak ki Pompéjiből, az megtetszett neki, oda adta érte a társaitól összeadott utiköltséget s hazavitte nekik a szobrot.
– Nézzétek ezt a pompás Bachust, a mit a pénzeteken szereztem!
No képzelhetni azt az egyetemes zsinatot, a mi erre támadt.
Azoknak hajó kellett volna, s kaptak helyette egy Bachust.
– Ne zugolódjatok; biztatá őket S** barátunk, jó lesz ebből.
Odavetődik egy angol mylord. S** barátunk ismeretséget köt vele. Az meglátja nála a Bachus-szobrot. Beleszeret rögtön s igéri ötszörös árát annak, a mennyin S** barátunk vette.
De már most hát jó üzlet lesz belőle mégis.
Az ám: S** barátunk azt mondta rá, hogy nem eladó.
Ettől még jobban belebolondult a mylord s igérte mázsa számra a sterlinget érte.
S** barátunk elvégre azt mondta neki: hogy igaz gentleman nem szokott nyerészkedni, különösen nem a barátjain. Hanem ha már olyan nagyon megszerette azt a szobrot a mylord, hát tessék elfogadni ajándékba.
Ott van ni! most már aztán se szobor, se hajó!
Dehogy nincs hajó.
Az angol mylord úgy meg volt hatva a nagylelkűség által, hogy ** S** barátunkat s emigrans társait mind fölszedte a saját yachtjára s úgy szállítá el Angliáig; s utközben büzhödt víz, kétszersült, szárazhal helyett pezsgővel, pástétommal traktálta őket egész Southamptonig; s még Angliában is gondja volt rájuk, kit ide, kit amoda elrekomendálván.
Tehát mégis jó volt azt a Bachus-szobrot megvenni.
Elbeszélés.
Sas Péter derék gazdag úr egy kis városban.
Gazdagságát szerezte szorgalmával, tudományával, szerencséjével és takarékosságával: tisztességes uton.
S minthogy az a józan életnézete van, hogy utódai szintén ezen az uton szaporítsák majd az egykor rájuk maradandó gazdagságot, annálfogva legidősebb csemetéjét, Pál urfit leküldé Münchenbe mérnöki tudományokat tanulni.
Mikor utra bocsátá, így szólt hozzá:
– Nesze fiam ezer forint; ez egész esztendőre való költséged. Mikor engem az apám felküldött a debreczeni kollegiumba, adott a markomba tizennyolcz garast. S lett belőlem Sas Péter. Te kapsz ezer forintot. Hát belőled mi lesz?
Az lett belőle, hogy három hónap mulva jelenté Pál urfi a levélben, hogy elfogyott a pénz.
Péter úr erre azt válaszolta: hogy «nekem pedig olyan levelet többet ne küldj, a melyben azt irod, hogy elfogyott a pénz».
Jól van: hát aztán kilencz hónapig nem küldött Pál urfi egy levelet se haza.
Péter úr már kétségbe volt esve, hogy mi lett Pál urfiból? hozzá intézett minden atyai dorgáló levele mint «unbestellbar» érkezett vissza. Végre rászánta magát, hogy személyesen felmegy Münchenbe, megtudni, hová lett a család reménye?
Praktikus ember volt: tudta, hogy a németeknél nagy pontosság uralkodik, egyenesen beszállt a rendőrséghez, ment a bejelentési osztályba, s előadta, hogy megakarja tudni, hol lakik Münchenben Herr Paul von Sas?
Az ostoba német a kiejtés után persze hogy az «Sch» betű alatt kereste a nevet; kereste félóráig, sehol sem találta.
Sas Péter úr kurta nyakú ember, hamar a fejébe megy a vér, elkezdte szidni a gyüge németet, hogy ennyi ideig várakoztatja.
Akkor kijelentette neki a német, hogy «ein Herr Schasch» nem existál sehol a világon.
– Tizenhét mennykő! dehogy nem existál! én is az vagyok! s mutatja neki az útlevelét.
– Hjah! mond a nyámnyila német, mikor látja leirva a nevet: ez aztán nem Schasch, hanem Szász.
– Szász volt a nagyapád!
Ezen aztán összevesztek: a magyarnak is igaza volt, a németnek is igaza volt s végződött a dolog azon, a min szokott rendesen végződni, mikor a magyarnak is igaza van, meg a németnek is: hogy a magyar összeszidta a németnek a Pontius Pilatusát, a német pedig fizettetett vele a gorombáskodásért öt tallért.
Hanem aztán Paul von Sas lakása mégis csak előkerült.
Péter úr vágtatott a kiderített szállásra, s eleinte nem is igen ügyelt rá, hogy a bérkocsis mellé egy tubákos bajuszú ficzkó kapaszkodik fel, a ki együtt kocsikáztatja vele magát.
A kitudott szálláson volt egy csizmadia házmester; az Péter urat azzal vigasztalá meg, hogy itt lakott ugyan Paul von Sas; de már három hete, hogy elköltözött, nem tudni hová?
– Huszonöt mennykő! Hát micsoda rend van ebben az országban, ha a házmester nem tudja, hová költözött el a lakója?
A házmester azzal védelmezte magát, hogy Herr Paul von Sas csak Afterpartei volt.
– Elhallgass nimet! mert kapom a botom, s mindjárt én mutatom meg rajtad, hogy mi az az Afterpartei?
A házmester elkotródott, de Péter úr csakugyan nem tudta meg, hogy Pál urfi hová költözött?
Hát ha valahol, bizonyosan tudni fogják a műegyetemen. Hajtatott oda. A tubákos bajuszú csak felült megint a bakra.
A műegyetemen Péter úr rátört a rectorra, a pedellusra, azok csak azt tudták neki válaszolni, hogy van biz itt beirva egy Paul von Sas, hanem az már félesztendő óta nem volt tájékára az egyetemnek.
– Ötven mennykő! Hát universitás ez, hol fél esztendeig vakácziója van a diáknak?
Ott meg összeveszett a rectorral: kicsi hija, hogy carcerbe nem tették. Kijövet majd beleütötte az orrát a tubákos bajuszúéba. Hát ez mit keres itt? Tán ez se találja a fiát?
Elkezdte ezután az utczán megszólongatni a diákokat, hogy ki ismeri Paul von Sast?
Csallóközi szerencséje volt. Mindjárt a harmadik megszólított tudott neki correct választ adni:
Nagyon jól ismeri, a lakását ugyan nem tudja; de azt bizonyosan tudja, hogy ebédelni a Cafe Europeba szokott járni. Tessék odamenni öt órakor, ott megtalálja.
– Száz mennykő! Öt órakor! Ki bolond ebédelne öt órakor? Akkor már este van.
Ezen aztán összeveszett a diákkal; az provokálta mensurára: a tubákos bajuszú interveniált s lecsitította a diákot; Péter úr ott hagyta mindakettőt egymásnak s elmenekült a Cafe Europeba.
Ott letette magát egy gömbölyű asztal mellé. S abban a perczben ott termett egy okondi termetű szőke Hébe egy korsó sörrel, azt eléje tette.
– Nem iszom! förmedt rá Péter úr.
Azzal jött egy barna fitos orrú Hébe; tányért, kést, villát téve elébe. Arra még nagyobbat förmedt:
– Nem eszem!
Arra aztán egyszerre jött egy szőke, meg egy barna Hébe, kávés csészével, findzsával; az egyik töltötte a csészébe a kávét, a másik a tejet.
– Kétszáz mennykő! Se nem eszem, se nem iszom!
– Hát mit tetszik parancsolni?
– Mit tetszik parancsolni? Hát a fiamat parancsolom! Nem ismeritek Herr Paul von Sast?
– Oh igen jól! sietett a fitos orrú Hébe válaszolni. Igen charmant fiatal ember.
– Ötszáz mennykő! Mi köze van ilyen personának ahhoz, hogy az én fiam charmant ifjú! Takarodj innen!
Péter úr unta magát; a mellette levő asztalnál ült valaki, a ki folyvást olvasott egy ujságból, egészen bele temette a fejét.
– Hallja az úr; nem adná már ide azt az ujságot? könyv nélkül akarja megtanulni?
A bizony oda adta egy szóra: akkor ismert rá Péter úr a szomszédjára. A tubákos bajuszú. – Hát ez megint itt van?
Pál urfi csak nem jött ebédelni, pedig már vacsora ideje is volt; Péter úr nem szokott vacsorálni, ő igen mértékletes ember; utoljára mégis csak ráfanyalodott, hogy újra megszólítja a fitos orrú Hébét.
– Hallja! Nem tudná nekem hát megmondani, hogy hol lakik az az én fiam?
A fitos orrú pedig csipősen viszonzá:
– Az ilyen personának semmi köze sincs az úr fiához.
Igaz: ezt ő maga mondta, s magával csak nem veszhetett össze.
Késő volt; haza kellett menni. A Tramvay még járt; felkapott rá. A legelső ember, a kinek a tyúkszemére lépett, a tubákos bajuszú volt. Az is abba a hotelbe szállt be, a melybe ő.
Másnap korán reggel talpon volt Péter úr s ment az utczára diákot fogni.
Most még nagyobb szerencséje volt; a legelső diáknál emberére talált.
– Hogy ne ismerném az úr fiát? Nagyon jó barátom. A mult héten ültük meg a lakodalmát.
– Lakodalmát? Ezer mennykő! Csak nem házasodott meg?
– Igen biz az. Nagyon boldogul élnek. Itt laknak a szegleten mindjárt.
A studio elvezette odáig Péter urat egész az ajtóig, ott be is csengetett, maga kinn maradt. Péter úr berontott az előszobába. Egy hórihorgas léhűtő kamasz útját állta azzal a szóval, hogy nem szabad bemenni; mert az úr és az asszonyság még alusznak.
– Százezer mennykő! adta Péter úr s úgy fellökte a ficzkót, hogy az akkorát esett, a milyen hosszú volt; azzal rohant be suhogó pálczával a hálószobába. Abban volt két ágy egymás mellett; azon szunnyadtak a férj és a feleség csendes nyugalommal; a «quadrilliom mennykő» szóra ijedten ugrálva fel vánkosaikról. Péter úr akkor látta, hogy ez nem az ő fia. Bizonyosan annak a furfangos studiónak valami hitelezője lehetett.
– Köszönje az úr, hogy nem az én fiam, mert most majd kapott volna a keresetlen fából!
De nem addig volt az: az inas kiabálására összerohant a házi népség. Péter urat galléron fogták s mire kiderült a tévedés, tíz kemény tallérjába került a mulatság, a mit fájdalompénzül kellett fizetnie a fellökött inasnak.
Most már kimennydörögte magát s nagy árván vissza sompolygott a Café Europeba. Észre sem vette, hogy a tubákos bajuszú mindenütt a sarkában van, mint az árnyék. A Caféban szép csendesen kávét instált s aztán körülczirogatva a fitos orrú Hébét, s egy szép luisdort nyomva a markába így szólt hozzá:
– Egyetlenegy kicsiny kis mennykőcske! Szép kisasszony hugocskám, kérem alázatosan, nem kegyeskednék nekem felvilágosítást adni abban a tárgyban, hol lakik az én fiacskám, Paul von Sas?
A kisasszony a szép megszólításra megengesztelődött, s megadta a kért felvilágosítást.
– Hát lássa az úr, magam nem tudom, hogy Paul von Sas hol lakik? hanem menjen be a kártyázó szobába, még most csak tizenegy óra délelőtt: együtt ül a társaság. Kérdezze meg odabenn attól, a ki bankot ád, a fiának a szállását, az bizonyosan tudni fogja; mert az minden urfinak szokott hitelezni.
– No erre ugyan magamtól is rájöhettem volna! Sóhajta Péter úr s bánta ugyan a czirogatást s még inkább a luisdort. A bankadótól csakugyan megtudta, hogy hol lakik most a fia? Egyenesen rátalálhatott.
Fényes délben, betett ablaktábláknál, moderateur lámpa mellett olvasott Pál urfi nyugágyán heverészve, valami regényt George Sandtól, a miből a technikusok legtöbbet tanulhatnak. Pompás hálókabát volt rajta; fején himzett sipka, szájában csibuk. Az öreg rohan be hozzá ajtóstól, egész magazin mennykőt bocsátva előre.
– Hát te mit csinálsz itt?
Az ifjú zavarba sem jött. Szépen betette a könyvet, megjegyezve a lapot a himzett szalaggal, a hol elhagyta; s azzal nyugodtan fölemelkedék.
– Jól van, jól apám. Ne csapjunk semmi lármát. Az itten nem szokás. Nincs is semmi haszna. Hozott Isten. Ülj le szépen. Mindjárt felöltözöm, aztán majd elmegyünk együtt reggelizni. Nincs min csodálkoznod. A dolog igen egyszerű. Te azt parancsoltad, hogy ne kérjek többé tőled levélben pénzt. Én szót fogadtam. Nem kértem tőled. Kaptam itten eleget kölcsön. Te azt majd kifizeted. Nem is sok az egész. Ezer tallér mindössze. Hát én nekem így is jó.
– De ezer milliom mennykő! rikoltott Péter úr s szavainak nyomatékául akkorát ütött a pálczájával az asztalra, hogy a pálcza végig hasadt.
– No már minek volt azt a pálczát eltörni? szólt Pál urfi. Csak prédálod a pénzt!
Ámde a csattanásra a nyitott ajtón bedugta a fejét a tubákos bajuszú.
Péter úr dühe most az ellen fordult.
– Hát te pernahajder, mit kisérsz engem mindenüvé, a hetvenkét mennykőbe?
A tubákos bajuszú elővont a zsebéből egy érczjegyet s odamutatta neki; tudatva vele egész tisztelettel, hogy ő a rendőrség megbizotta, kinek parancsa van az idegen urat, ki magát olyan furcsául viseli, mindenüvé kisérni és ügyelni rá.
Péter úr majd a bőréből ugrott ki dühében.
Pál urfi azonban egész lovagias hidegvérrel fordult a rendőrügynökhöz.
– Uram. Tudassa ön a rendőrbiztos úrral tévedését. Atyámnál ez csak nagyúri modor; magyar nemesi büszkeség, semmi más. Tiszteltetem a rendőrbiztos urat. Agyiő.
A felvilágosítás s egy markába nyomott tallér kapaczitálá a titkos rendőrügynököt, bocsánatot kért és eltünt.
Péter úr pedig elérzékenyülten borult fia nyakába, ki őt ily nemesi büszkeséggel vágta ki a gonosz kelepczéből, s miután «noblesse oblige», nem haragudott a történtekért, mert hiszen ha ő «úr», akkor a fia is «úr», «csak Sast nemzenek a Sasok!»
Szépen kifizette az adósságát.