Igaz történet.
E czím alatt Ezeregyéjszaka sok szép tündéries regét mesélt el az elmés Seherezádé, azért, hogy nénje, a szép szultánné életét hosszabbítsa vele, kit a szultán féltésből meg akart öletni. Ez a történet oda illenék azok közé; azért neveztem el «Ezerkettedik éjszakának». Ez csak annyiban külömbözik azoktól, hogy igaz történet, melynek adatait egy, a mult század végén megjelent krónikából szereztem meg; s úgy adom elő minden változtatás és szépítés nélkül.
Egy pompás palota termei tárulnak elénk: hosszú, egymásra következő sorban; a termeket nem választják el zárt ajtók egymástól, hanem magas nyitott boltivek kötik össze, úgy, hogy a szélső terem mélyéből végig lehet valamennyin látni, a mint azok egymásba folynak. Kápráztató pompa váltakozik bennük. Minden terem felülről kapja a világítását, egy kerek nyiláson át a boltozatról, oldalablakok nincsenek sehol; az a felső nyilás pedig tarka szines üvegekkel van fedve, a miken át szivárványos világítás ömlik alá a fényes falakra. A boltiveket egyik teremben sárga, másikban kék márvány-oszlopok emelik, másutt a karcsú pilléreken többféle szinű márvány van összeillesztve, s váltogatva fekete jaspissal. Az oszlopok közein nehéz selyem függönyök omlanak alá, átszorítva aranyzsinórral; más helyütt kövér levelű folyondárok futnak fel aranyos rácsozaton egész a boltozatig, s onnan hullatják alá tölcséres virágaikat. A boltozatok kék és zöld drágakövekkel vannak burkolva, lazur-kővel és malachittal; s a drágakő alapon arany czikornyák vannak pazaron elszórva. A padlatot puha szőnyegek fedik, mikbe a rajtuk járó lába belesüpped, mintha mohos pázsiton járna.
A középső gömbölyű terem a legtágasabb. Falai fehér márványból vannak, de azokat rózsaszinüre festi a felső ablak gyönge piros festett üvegtábláin átsütő napvilág. Az oszlop-közöket roppant nagy kőedény kádakban keleti növények csoportjai töltik ki, pálmák, miknek levélzete szinte izzadni látszik, úgy csillog; fügefák, tele érett gyümölcscsel; narancsok, aranysárga almáikkal, s azok a pozsgár levelű idegen virágok, miknek szegény ember hírét sem hallotta soha, s ha meglátná, azt hinné: kigyót lát, vagy süldisznót, a minek tövises hátából csudaalakú fehér és piros tulipánok nőttek ki; mások meg olyanok, mintha kerekberakott hegyes kardok közül nyulna ki egy hosszú dárda, melynek végén egész fürt van piros virágokból, mik olyanok, mint a kigyófejek, kinyuló nyelveikkel.
A terem közepét egy szökő-kút foglalja el, mely kristálytiszta vízsugarával szines üveglapdákat hajigál fel a magasba; a medenczében arany és ezüst halacskák kergetik egymást. A terem két oldalán két mélyedés látszik, a miket aranyozott vékony sodronyrostély takar. E sodronyszöveten keresztül láthatók az egyikben Ázsia és Afrika tarkabarka madarai, a másikban bohókás majmok űzik játékukat.
S e két fülke között van egy nagy csúcsives boltozat, melyen keresztül a külső tágas tornáczba látni.
E tornácz oszlopsora között egy tündéri kert tünik elé: tele magas pálmákkal, kávéfabokrokkal, granátalma fákkal, miknek ágain tarka tollú papagálycsoport himbálja magát, kötéltánczosi mórikálással.
A tornácz közepén asztal van terítve; az is görnyed az izletes étkek terhe alatt; a közepét egy egész sült páva foglalja el, a melynek a feje és a farka tollai meg vannak hagyva. Roppant nagyságú tengeri halak nyulnak végig művészi zománczozású tálakon, hogy inkább a tálat bámuljuk meg, mint a halat. Tornyokat, várakat utánzó torták, sütemények, s gyümölcs alakba varázsolt édes kocsonyák, rezgő, átlátszó nyalánkságok, közben karcsú palaczkok, poharak, aranyfényű, gránátvillogású nedvvel.
A termeken, tornáczon és kerten bűbájos, andalító illat árad el; ezer nyiló virág természetes illata, vegyülve a füstölők ambra szagával.
… A szultán mulató-kastélya ez.
Az asztalt félkör alakú kerevet veszi körül. S a kereveten tizenhárman ülnek. A török nem fél a tizenhármas számtól. Kivált mikor ebből tizenkettő vidám fiatal asszonyféle s a tizenharmadik az egyetlen egy férfi.
A szultánt nem szólítják név szerint: az ő neve «sah».
A tizenkét hölgy neve: Hafitem, Sekerpára, Izmaéla, Nurmahal, Szandabáb, Karaszóla, Zoráia, Fatme, Zibella, Aizah, Mahadévi és Attaïnte.
Hafitem a kegyencz-szultána.
Sekerpára bir azzal az előjoggal, hogy a szultán számára meghámozza a gyümölcsöt; ételeit felszelje; poharát megtöltse és mindent megizleljen előtte, a mit a szultán eszik és iszik. Izmaela és Nurmahal énekelni tudnak, egyik mély, a másik magas hangon, Szandabáb hárfán kiséri az éneket, Karaszóla és Zoráia az alatt, míg a szultán nargilehját szívja ebéd végeztén, bájos taglejtésekkel járják előtte a fátyoltánczot, Fatme kitünő szavalattal tudja felolvasni a remekköltőket, Zibella igen kedves mesemondó, Aizah remekel a kötélen tánczolásban s Mahadévivel együtt a legművésziebb erőmutatványokat és szemfényvesztő előadásokat hajtja végre; Attaïnte pedig megbecsülhetetlen ügyességgel bir a női pipere és öltözék összeállításában. Gyakran szindarabokat is adnak elő az e czélra épített szinpadon, s circusi lovarművészettel gyönyörködtetik a szultánt; idomitott telivér arab lovakon nyargalva és tánczolva. Játékkal, énekkel, enyelgéssel, öltözködéssel telik el az egész nap, meglopja az éjt is; s midőn éjfélután megnyilnak a hálótermek, a falakba rejtett gépzene lágy dallamai ringatják álomba a gyönyörtől kifáradtakat. A szultán hálószobájának falai drága prémbőrökkel vannak bevonva köröskörül; a hálószobájából nyilik a kincstár ajtaja. A kincstár-szoba egészen vasból van s oly gépezettel van ellátva, mely azt egyetlen rúgó megnyomására, egy percz alatt elsülyeszti s mély víz alá meríti, míg a hálószoba egy másik gép nyomására gondolatsebességgel a magasba emelhető. E kettős gépezet netaláni rablótámadások ellen van ekként szervezve.
A szultán cselédjei egyébiránt mind szerecsenyek, abból a szerencsétlen osztályából az embereknek, mely se nem férfi, se nem asszony.
… Ebben az egész leirásban még eddig semmi nevezetes nincsen; csak akkor válik ez figyelemreméltóvá, a midőn megtudjuk, hogy ez a pompás keleti tündérkastély nem valahol Maroccóban, vagy Tripolisban, nem a keletindiai nábobok gyönyöradó éghajlata alatt volt feltalálható; hanem a legczivilizáltabb Angliában, négy angol mértföldnyire az ország fővárosától, Londontól, egy olyan területen, a mely a Lord Mayor hatósága s a londoni szemfüles rendőrség felügyelete alatt áll, s a melyről éveken keresztül még sem tudott senki semmit.
Azt azonban előre kell bocsátanunk, hogy e történet ideje 1733, a mikor még nem volt annyi hirlap, a mik mindent közhirré tegyenek s minden ember dolgába beleavatkozzanak.
Ez a szultáni kastély egy roppant erdő közepén feküdt, melynek minden részecskéjét összevásárolta az új tulajdonos, úgy, hogy abban az ő cselédjein kívül órajárásnyira nem lakott semmi idegen ember. Az ilyen elkerített erdőségek nem ritkák Angliában s senki sem ütközik meg azon, ha valaki a parkját, vadaskertjét kerítéssel veszi körül, s az útjait sorompókkal és tilalomfákkal zárja el a járókelők elől.
A tulajdonos jó fizető volt, nem bántott senkit, a törvényekkel össze nem ütközött, fölvett neve «miszter Herby esquire» volt s a rendőrség előtt nem titkolá, hogy ő muzulmán, kinek oka volt Konstantinápolyból menekülni. A menedékjog pedig mindig tisztelve volt Nagy-Brittanniában.
Az erdő közepett épült keleti tündérlak pálmái, narancsfái mind üvegházban ápolt növények; az egész pálmakert egy óriási üvegboltozattal van betakarva; télen a termeket vízpárával fűtik. Egyébiránt Angliában a tél igen enyhe, alig zordabb, mint nálunk az ősz és a kora tavasz, a mit a körülövedző tengernek köszönhet.
Délvirágokat, meleg égalji madarakat és majmokat mind távolról szállítottak ide nagy költséggel, az eunuch rabszolgaszemélyzet is Nubiából került; a kösköt magát arab építészek készítették; – de hát az a tizenkét ifjú szép hölgy honnan támadt?
Ezek nem keleti szépségek. Valamennyi mind szőke; a lenhajú, a selyemsárga szőkétől kezdve a sáfrányveresig minden árnyalat képviselve van köztük, szemeik kékek, vagy tengerszürkék, csak maga a kedvencz hölgy, a karcsú, deli Hafitem, tünik ki gesztenyeszin hajzattal, barna szemekkel.
És valamennyien mind angolul beszélnek és francziául, nem persául vagy törökül, a honnan neveiket vették, s a versek, a miket felolvasnak, nem Hafiz költeményei, hanem ó-angol versiróké, s a dalok, a miket énekelnek, inkább hasonlítanak azokhoz, a miket Londonban és Párisban a közmulatóhelyeken lehet hallani, mint a minőkre az «édes vizek» köskjeiben tanítják az odaliszkákat.
Viseletük különben annyiféle van, mint egy szinésztársaságnak, s készen vannak akár mint angol ladyk, akár mint oláh bojárnők megjelenni, a franczia rococóban is egészen otthon vannak; sőt mikor mister Herbyvel együtt a szabadban lovagolnak, akkor férfiaknak öltöznek; az akkori idők bőújjas, szalagcsokros, pulideres, parókás férfidivatja igen alkalmas volt arra, hogy asszonyok is elrejtőzhessenek bele. Szakállt, bajuszt a férfiak sem viseltek akkor.
Hogy kerültek e titokteljes férfihoz? ez a történet rejtélye.
Krónikánk a legpontosabb adatokkal szolgál arra a kérdésre, hogy honnan kerültek e szép hölgyek a szultáni palotába?
A legelső, a kit a sah «Sekerpára» névvel tisztelt meg (a mi annyit tesz, hogy «czukorfalat»), londoni fehérnemű varrónő volt: a Brothers-bazárban missz Lucile név alatt ismerték. (A krónika a családi neveket mindenütt elhallgatja a hozzátartozók iránti kiméletből). Ennek a megnyerése minden kaland nélkül ment végbe. Miszter Herby gyakran fellátogatott a londoni börzére, hol pénzei voltak elhelyezve; e közben meglátta a szép varrónőt; ő gazdag volt, az szegény és árva, könnyű volt rávenni, hogy a nélkülözésből, mindennapi munkából álló életmódot felcserélje az élvezetekkel és gondtalan henyéléssel.
Sekerpára a leggyöngédebb bánásmódban részesült a sah rejtett palotájában; hanem utoljára a gyönyörűséget is megunja az ember, ha az mindig egyforma. Nehány hónap mulva azt kérte a sahtól, hogy engedje meg neki, hadd hívja ide látogatóba magához missz Mathildeot, missz Emmát és missz Adát, barátnőit.
Az egyik pipereárusnő volt, a másik virágárusnő, a harmadik a Conventgarden szinháznál harmadrendű szinésznő.
A sah csak azt akarta tudni, hogy nincsen-e a hölgyeknek valami «családja».
Az értesítés megnyugtató volt. Az egyiknek van egy korhely matróz testvére, az Keletindiában jár, a másik egészen árva, maga sem tudja, hol született? a harmadiknak van egy öreg anyja.
A sah ráállt a tervre. Sekerpára leveleket írt barátnőihez, lefestve előttük a fényes sorsot, a pompát, a jóllétet, melybe jutott s meghívta őket tündérkastélyába látogatóba.
Azok mind nem voltak valami félénk hölgyek, a kiváncsiság rávette őket a meghívás elfogadására. A meghatározott helyen várta őket a sah fedett hintója szerecsen kocsissal és hátul a bakon két czifra szerecsen inassal. A hintóba beültek s csak azután bámultak el, mikor a hintóajtó bezárult rájuk, hogy az oldalablakokon nem lehet kinézni, mert a kocsiredőnyökön belül vaslemez van, csupán a kocsi tetején van egy kis tallérnyi lyuk, mely világot ereszt be; azon át pedig nem látni mást, mint a csillagos eget. Este volt, mikor útra keltek, s hajnal lett, mire czélhoz értek. A betanított kocsis egész éjjel hordozta őket keresztül-kasul mindenféle tévútakon, hogy azt higyjék, messze el vannak Londontól; holott alig voltak másfél óra járásnyira.
A palotában minden telhető pompával fogadták őket s a három hölgy úgy megszerette az ottani életet, hogy többet el sem kivánkozott onnan, hanem engedte magát neveztetni Fatmének, Zibellának és Attaïntének, miután végre Fatme öreg anyjának levelet irt, s ahoz egy erszény pénzt is mellékelt, tudatva vele, hogy ha nyugton marad, még többet is kap, annál fogva nem csuda, ha semmi lárma sem lett a dologból; a londoni rendőrségnek bizony más dolga is volt, mint azt fürkészni, hogy három szép leány hova lett a városból?
Fatmének aztán ismét volt két fiatal barátnéja: missz Katty és missz Eveline, tánczosnők ugyanazon szinháznál, a hol ő volt; ezek is sokkal kedvezőbb alkalmazást nyertek a tündérkastélyban s meg voltak elégedve a sorsukkal, s a Karaszóla és Zoráia nevekkel. Ők hítták meg aztán missz Mirandát és missz Octaviat, kötéltánczosnőt és erőművésznőt, később Aizaht és Mahadévit s valamennyi hölgy egyesült cselszövényének sikerült végül két szép énekesnőt, missz Luizát és missz Paulinát befonni s ottmarasztani Izmaéla és Nurmahál nevek alatt.
Igy aztán a művészetnek minden ága képviselve volt a sah palotájában s a mulatságból ki nem fogytak soha. Élvezet, gyönyörüség annyi volt, a mennyit csak szem és száj és szív megkivánt s a kinek gyönyörére mind ez történt, a sah maga kifogyhatlan volt mind a pénzben, mind a barátságban. Csak hizelkedés és ajándékozás volt egész nap a dolga.
Idáig nem is háborgatta ebben a dolgában senki.
Hanem egyszer megunta az egyforma örömöket.
Tizenegy hölgye volt már tündérkastélyának, de ő érezte, hogy a tizenkettedik hiányzik. Egy olyan nő, a kit nem a pompa fénye, nem a kényelmes rabság henye örömei csábítottak ide, hanem a ki egészen szerelemből követi kedvesét.
Egy ilyen leányt ismert meg Londonban: missz Clarisset.
Szegény szatócs leánya volt; szülői tisztességes polgáremberek, abból az osztályból, melyet cockneynek csufolnak, azért, mert egyszer egy ilyen polgár, a ki soha életében Londonból künn nem volt, falut nem látott, mikor véletlenül egy kakast hallott kukorítani, azt mondá: «the cock ney». (A kakas nyerit.) Innen rajtamaradt az egész osztályon a «cockney» «kakas nyerít» gúnyczím.
Hanem missz Clarissenál nem sokra lehetett menni a fényes igéretekkel, ő erényes leány volt, s bár szivét megnyerték is a szép török férfi hizelgő szavai, de addig nem akart a hozzá menetelről tudni, a míg az hitét, becsületét le nem kötötte, hogy nőül fogja őt venni.
A házasság azon időben Angliában nagyon könnyen ment. Volt egy kovácsmester Gretna-Greenben, a kinek az a szabadalma volt, hogy a hozzámenekülő szerelmes párokat formaszerint összeadhatta s az általa kötött házasság olyan érvényes volt, mintha az oltár előtt ment volna végbe.
Egy este rávette miszter Herby a szép Clarisset, hogy a míg apja, anyja a boltajtó bezárásával vannak elfoglalva, egy készen tartott hintóba beüljön s gyors paripákkal elvágtasson kedvese kiséretében Gretna-Greenbe a kovácshoz, a honnan aztán mint férj és feleség siettek a tündérkastélyba haza.
Ez volt a tizenkettedik hölgy, – Hafitem. Az egyedüli, ki a sahnak törvényes felesége; először az alkorán szerint, mely nem követel mást, mint hogy a férj nyilatkoztassa ki, hogy ez az ő felesége, másodszor a szokás szerint, mely Angliában olyan erős, mint a törvény, a gretna-greeni kovács kiadott bizonyságlevele mellett.
Clarisse ártatlan szelid teremtés volt, ki a mint a keleti pompával ragyogó kastélyba megérkezett, s ott a fényes udvari nép által hódolattal fogadtatott, e fény, gazdagság, jóllét, tündéri élvezet mámorától egészen el lett kábítva. Miszter Herby, a hogy ő nevezé, a szeretet és gyöngédség minden jelével halmozá el, Clarissenek semmi oka sem volt féltékenynek lenni tizenegy társnőjére. Azok csak az ő mulattatására voltak jelen, csak azért, hogy előtte tánczoljanak, zenézzenek, énekeljenek, hogy őt öltöztessék, fésüljék, piperézzék, neki egész nap mulattató meséket mondjanak s még titkos ohajtásait is kitalálják. Harag, zsémbelés, féltékenység nem volt e tündértanyán, a sah figyelmes és gyöngéd volt mindenik hölgyéhez, csak hogy amíg gyöngédsége a többiek irányában a leereszkedés szinét viselte magán, addig Clarisse irányában, kit hízelgve Hafitemnek hívott, a hódolattal volt rokon.
Néha hajtóvadászokat is rendezett a sah mértföldekre kiterjedő erdejében s olyankor női kisérete perzsa és indus amazonoknak öltözve vágtatott nyomában. A szép Hafitem méltán képzelheté, hogy ő Anglia első úrhölgyeivel áll egy sorban.
A hónapokig tartó kéjmámor után azonban egyszer mély búskomorság lepte meg a szép Hafitemet, melyet nem oszlatott el sem társnői játéka, sem a sah hizelkedése.
Sok kérés, könyörgés után megvallotta neki végre szomorúsága okát.
Szüléit látni vágyott.
Felébredt benne a gyermek szeretete apja, anyja iránt, kiket szökve, búcsúzatlanúl hagyott el, s kik eltünése miatt most halálra búsúlják magukat. Szerette volna velük tudatni, hogy él és boldog.
A sah nagyon szerette Hafitemt.
Mikor megtudta búskomorságának okát, akkor azt mondá neki:
– Jól van, hogy lássad, mennyire szeretlek, nem csak azt engedem meg, hogy levelet irhass szülőidnek, hanem azt is, hogy hívd meg őket ide magadhoz; lássák meg, kiért hagytad el őket? s ha van örömed abban, hogy amit magad körül látsz, ez mind a tied: ők is osztozzanak ez örömben.
Erre a biztatásra rögtön hazatért Hafitem elvesztett jó kedve. A mint levelét elküldé szüléihez, csupa szeretetreméltóság lett a sah irányában s versenyt énekelt, tánczolt társnőivel. Előre tudatta mindenkivel, hogy holnapra vendégeket várnak Londonból; mindenki a legpompásabb öltönyét vegye magára. Szakácsok, zenészek, tüzijátékosok, kakasviaskodtatók és szemfényvesztők még nagyobb előkészületeket csináltak erre a napra, mint egyébkor.
A kegyencz szultána fenséges szülőit várták: a becsületes szatócsot és feleségét.
Clarisse megírta szülőinek, hogy a férfi, ki őt nejévé tette, keleti főúr. Kérte őket, hogy a rendőrséggel békét hagyjanak neki; mert ő saját jószántából követte őt rejtekébe s semmi erőszak ellene be nem bizonyítható. Levelének átadója néma és írni nem tud: az tehát ki nem vallatható. Ha őt látni akarják, ez a küldöncz elvezeti őket a hintóig, mely a város kapuján kívül vár reájuk.
A szatócs nem volt könnyenhivő, a mi az angoloknak egyik rossz tulajdonságuk; hanem aztán a felesége körül czirógatta s addig biztatta, míg rávehette, hogy menjenek el a rejtélyes hintóig, mely elviszi őket leányukig. Az anyák szeretik leányaikat Angliában is csakúgy, mint másutt.
A szatócspár este beülvén abba a hintóba, a melynek nincs oldal-ablaka, épen úgy reggelre érkezett meg a sah kastélyába, mint a többi látogatók szoktak.
Megérkezésüket mozsárdurrogás, török muzsika jelezte; a leeresztett felvonó hidnál a fekete háznagy sietett hintajuk ajtaját, mely kivülről be volt zárolva, felnyitni, s a márványlépcsők alján fogadta őket maga a sah, jobbkézen vezetve a szép Hafitemet.
Hafitem minden tartózkodás nélkül egész hévvel borult anyja nyakába, szabad folyást engedve könyeinek, s aztán apjának kezet csókolt, míg a sah brilliantoktól ragyogó ujjait török egykedvüséggel nyujtá kézszorításra a szatócs fagytól vörös tenyerei elé.
A két londonit, a míg a termeken áthaladtak, pihenni nem hagyta a bámulat. Egy tizedrészének a nevét sem tudták, a mit láttak s mikor a szatócsnő azt kérdezé sugva a férjétől: «hogy lehet rőfe ennek a szőnyegnek, a min most járunk?» az boszusan felelé: «hát láttam én ilyent valaha?»
Nem, azt soha sem látta a derék férfiu, a mit itt látott, egész világi életében; sem olyat nem evett és nem ivott, a milyennel itt megvendégelték. Azt hitte folyvást, hogy álmodik, s szavát nem lehetett venni egész ott léte alatt. Minek beszéljen az ember álmában? Csak bámult mindent és nagyokat sohajtott. És itta a jó borokat. Ez az egy volt, a mi meggyőzte arról, hogy mind ez valóság.
Annál beszédesebb volt a felesége. Az nem volt rest élénken kifejezni bámulatát és gyönyörűségét. Mily pompás termek! minő szőnyegek! mily ritka virágok! Mily izletes étkek! Vajon miből készülhetnek ezek! Mennyi szolgálattevő szép leány! Milyen czifra szerecsenyek! Állatok ezek odahaza? – És mindenek koronájául ez a derék, komoly arczú férj, a ki oly tisztelettel viseltetik nejének anyja iránt, mintha az valami herczegasszony volna.
És aztán akármi volt az, a mire az asszonyság azt mondta: jaj de szép! az abban a perczben neki volt ajándékozva. Nyakláncz, függő, gyűrű odavándorolt az ő nyakába, fülébe, ujjára a leányéból: az aranyserleget, a melyből ivott, a zsebébe dugták, s midőn végre a férje is megszólalt, hogy bebizonyítsa élő voltát, ezen kérdést intézve a sahhoz: «hány óra sir?» válaszul azt kapta, hogy a sah kivonta övéből a drágakövekkel rakott óráját, lánczostul együtt s odaakasztá azt a szatócs ipa nyakába. Mely példán a derék ember annyira megilletődött, hogy a midőn ebéd végeztével a felesége a leányával a külföldi madarakat és majmokat indult el nézegetni, lévén az utóbbiak között egy fertelmes állat, a kinek kék volt az ábrázatja, az ellenkező része pedig veres, már elkezdte az asszony: «jaj de»… a mint egyszerre befogta a száját a tenyerével a szatócs: «meg ne dicsérd, mert ezt is neked ajándékozzák».
Azután következett a táncz, zene, erőművészi mutatványok, a minőket az érdemes szatócs-család soha sem élvezett, estefelé a pompás tüzijáték, aztán megint lakoma, füszeres ételek, italok, s mikor minden gyönyörűség fenékig volt kiürítve, akkor búcsút vettek a vendégektől, Clarisse megcsókolta a szülőit, a sah karon fogva vezette le a hintóhoz ipát, ki a ráadott kabátja szokatlan nehézségéből gyanítá, hogy annak a zsebei meg vannak terhelve pénzes-zacskókkal.
– Te! mondá a szatócsnő férjének, mikor ismét együtt ültek a sötét hintóban; én azt hiszem, hogy mi valami elbűvölt tündérkastélyban voltunk.
– Majd én megtudom azt nem sokára egész bizonyossággal, hogy hol voltunk?
– Hogyan kezdesz hozzá?
– Azt már én tudom.
Mert azt meg kell jegyezni, hogy az angol soha sem iszik annyit, (pedig sokat iszik), hogy a kétszerkettőt elfelejtse. Azt se képzelje senki, hogy ha egy angolnak ajándékot adott, azzal már most azt kifizette.
A mint a hintó megindult, a szatócs elővette a jegyzőkönyvét.
A hintó tetején, mint említők, volt egy kerek lyuk, s azon keresztül a tele hold szépen bevilágított. A kerek fény folt a hintófal balszegletére esett.
A szatócs számlálta a lovak lépéseinek szabályos toppanásait, mindaddig, míg ez a holdfényfolt meg nem mozdult a helyéről s a kocsi első falára nem vetődött.
Akkor feljegyezte a zsebkönyvébe a léptek számát s újra kezdte a számlálását.
A mint a kerek fényfolt a kocsi előlapjáról a jobboldali falra esett, ismét feljegyezte a számokat, utána irva «elől».
Azután megint átvándorolt a fénykarika az előfalra, megint a baloldalra, onnan ismét a hátulsó falra és így összevissza vándorolt előre-hátra.
Ezt pedig mind jegyezte a zsebkönyvébe a szatócs mind egész odáig, a hol a londoni sorompónál megállt vele a hintó: a néger kinyitá az ajtót s kibocsátá őket fogságukból.
Itt még a szatócs megnézegette a paripákat, megdicsérte őket, milyen szép állatok, s a közben araszszal megmérte, hány marok a magasságuk és milyen hosszú a derekuk.
Akkor aztán minden adatnak a birtokában volt.
Az előre-hátra vándorló holdfénykarika megmondta, mikor tért el ez út jobbra, vagy balra? a lóléptek száma elárulta, milyen hosszú volt a felvett irányban az út? úgy hogy az egész tekervényes utazás vonalát szépen papirra le lehetett lerajzolni utána.
Most sietett a szatócs ezzel a felfedezéssel a rendőrséghez, feljelentve a rejtélyes tündérkastély létezését, melyet az ő jegyzékei után fel lehetett fedezni egy olyan járművel, melybe hasonló nagyságú lovak vannak fogva, a minők őt hazáig hozták.
A szatócs feljelentette a borzasztó esetet a lord mayornek, hogy Ó-Anglia területén létezik egy darab föld, a hol egy halandó ember másképen mer örülni az életnek, mint a hogy azt az irott törvények s a helybenhagyott canonok megengedik.
A lord mayornek azonban az az aggodalma támadt, hogy ez talán nem esik London területére, hanem valamivel odább, s akkor más mayornek a hatásköréhez tartozik.
A szatócs aztán elővette a mappáját, s rámutatva az általa furfangosan kitalált útra, mely olyan volt, mint egy sakkfeladvány lóugrásokkal, bebizonyítá előtte, hogy a szultánlak valóban itt létezik London területén, még pedig a Kenti grófságban.
Ezt az esetet azután közlé a Lord mayor a Kenti grófság aldermanjával, az alderman rábizta az intézkedést a baillifjára, a baillif felhatalmazta az intézkedésre a sheriffet, s a sheriff utasította a teendők sorozatára a konstablet.
Igy aztán nagy csoda lett volna, ha két nappal elébb nem értesült volna miszter Herby a konstable látogatásáról, mint mikor az a kellő rendőri segédszemélyzettel megjelent a felvonó hidja előtt, bebocsátatást követelni «a király nevében!»
Ezen szó előtt lehull minden zár, megnyilik minden kapu.
A belépő constable aztán nem talált maga előtt egyebet, mint igen is egy pompás úri lakot; de abban csak egyetlen egy úrnőt: a hogy illik egy gentleman mellé; s azonkívül több rendbeli «frajokat», a kik közül az egyik komorna, a másik szakácsnő, a harmadik varrónő, a negyedik zongoratanítónő, az ötödik felolvasónő, a hatodik kertésznő, a hetedik madárápolónő, a nyolczadik felszolgálónő, a kilenczedik aranyhimző nő, a tizedik tortasütőnő, a tizenegyedik – kártyavetőnő. Hát nincs e szüksége egy angol myladynek ennyi nőcselédre, ha türhetővé akarja tenni az életét?
Hogy ezek a hölgyek mind szépek, csinosak és fiatalok: az olyan körülmény, mely ellen nem intézkedtek Ó-Anglia törvényei.
Még miszter Herbynek állt feljebb.
– Én meg nem foghatom, mit törnek önök be a kapumon, király ő felsége nevében? a kit az Isten tartson sokáig! Lopás, rablás, összeesküvés gyanujában állok-e én? Kényszerítettem-e valakit az ittlevők közül, hogy ide jöjjön hozzám? Tartok-e vissza valakit erővel, hogy itt maradjon nálam? Tessék sorba kérdezni e hölgyeket!
A constable vallatás alá fogta a szépségeket; de nagy kudarczot vallott vele. Egyetlen egy sem akadt közülök, a ki miszter Herbyre, vagy társnéira árulkodott volna; a mi a ritkaságok közé tartozik; mindenik azt állította, irigykedés nélkül, hogy ő csak Hafitem szultánának a szolgálója.
A constable majd megpukkadt mérgében.
– De hát Hafitem szultána mi jogon szultánája miszter Herbynek?
Ezt csakugyan joga volt a constablenek megkérdezni miszter Herbytől.
De ravasz ám a török: nem hagyta sarokba szoríttatni magát.
– Hafitem szultána nekem törvényes nőm; igaz, hogy nem az angol szertartások szerint, hanem a török szertartások szerint.
Erre a constable azt mondá neki, hogy az ilyen mentséggel nem fognak verebet! Török földön a török törvények, angol földön az angol törvények uralkodnak.
Erre a szóra miszter Herby elkérte a constabletól megbizó pecsétes levelét s a hatalmas rendőrhivatalnok nagy bámulatára dobozkát csavarintott belőle, azt telemerítette az udvaron elhintett homokból s úgy nyujtá neki megint vissza a markába.
– Ime, uram, nesze: fogjad. Gondoltam rá, hogy egyszer valamikor valaki ezzel a szóval lépend be hozzám. Azért jó eleve, mikor e palotát építtettem, hajóteherszámra hozattam ide a tripolisi öbölből földet s azt minden utamon, udvaromon elterítettem. E szerint én most nem angol, hanem török földön járok. Török földön pedig a török törvények uralkodnak.
A becsületes constablet a guta kerülgette erre az ellenvetésre. Kénytelen volt azt figyelembe venni s odábbállni a megbizó-levelébe takart homokkal, melyet is a törvénykezés rendi szerint ő felsége tudós szakértői, kik a vizsgálatra meghivattak, górcső alatt megszemlélvén, megállapíták, hogy ama homok csakugyan olyan hatszögletű kovarczokból, olyan ammonszarvnak nevezett apró csigahéjakból, és különösen olyan pálmalevél sejtrészekből áll, a minők a tripolisi homokot alkotják, s az által keményen el lett ismerve, hogy miszter Herby mindaddig, a míg a saját kastélya udvarán áll, a török törvények szerint itélhető csak meg s az ő házi ügyeibe Nagy-Brittania minden mayorjének, sheriffjének és constablejének, a nemzetközi törvények megsértése nélkül beavatkozni nem szabad.
Bajnak csak az az egy maradt meg miszter Herbyre nézve, hogy e biztosítás elnyerése után, annak a többi tizenegy hölgynek is a hány anyja, apja, keresztszülője, bátyja, öcscse, sógora volt, az mind úgy tudta a török alaptörvényeket, hogy azok szerint a szultán a szerályába fogadott hölgyek közeli és távoli atyafiságát gazdagon szokta megajándékozni; s nem is késének irányában ők is a maguk részéről viszont alkalmazásba venni a cserkesz és georgiai szokásokat.
Miszter Herby pedig jó ember volt: fizetett, gazdag ember volt: jól fizetett.
Mindenki meg volt vele végül elégedve; asszony és férfi, ifju és öreg; szomjas és szerelmes.
Hafitem élete csupa gyönyör, mulatság és élvezet volt sahja palotájában.
Ha összehasonlította azt a tündérvilágot, a melybe jutott, azzal a világgal, a melyből idekerült, csak nyereséget talált a cserében.
Mikor reggel eléje hozták az új pompás öltözéket, miután elébb illatos fürdőben megmosdatták, haját felbodorították, eszébe jutott, hogy mennyit kellett odahaza az álom óráiból elszakítania, a míg pislogó mécsvilág mellett egy új kartonruhát megvarrt magának, hogy azt vasárnap felvehesse.
Itt szolgasereg leste minden kivánságát, külön cselédje volt a harisnyája felhuzásához, külön a turbánja felkötéséhez: otthon pedig maga pótolta a cselédet s felváltva az anyjával mért egész nap pennyért heringet, dohányt, gint a vásárlóknak, seprett, surolt, szapult, s szombaton megsütött egy nagy darab marhahúst, vagy egy ürüczombot, s az volt az egész hétrevaló ebéd. Apja, anyja mindig czivódtak a konyhapénz felett. A sert mindenik szerette s felpanaszolta egymásnak. Bornak csak hirét hallották valaha. A bibliából tudták, hogy valahol terem a Kanahánban; de az messze van.
A török férj nem hagyja nejét dolgozni és nélkülözni.
Itt egyik mulatság a másikat követte, táncz, zene, látványok, büvészet, fegyverjáték, regemondás, vadászat, madarászat tölték be az egész napot. Ilyenkor aztán eszébe jutott, hogy otthon csak vasárnap volt az ünnep. Akkor elmentek a templomba a prédikácziót végighallgatni: az volt az élvezet délig; délután összejöttek az ismerős asszonyságok; a kávé, a törökök mindennapi bájitala, még akkor Európában nem volt közhasználatban, csak a ser járta. A mellett aztán estig pletykáztak, mindenik elmondta, hogy mi rosszat tud a maga uráról, meg a komaasszonya uráról, szólták szapulták a világot: ebből állt a mulatság. S ha valamikor egy kötéltánczos ütötte fel a bódéját a közelben, két hétig kellett kunyorálni az apának, hogy egyszer vigye el e látványba a családját s három hétig folyt a panasz utána a haszontalanul kidobott költség miatt.
S aztán mikor a muzulmán férj megjelent hölgyei között, mindegyiket nyájas szóval, kedves ajándékkal üdvözölve, de teljes szerelmével ölelve át kedvenczét, Hafitemet: akkor eszébe jutott a nőnek, hogy odahaza, mikor az apja zörgetését hallották az ajtón, már akkor rettegtek anyjával együtt, hogy kezdődik a zivatar. A hazatért apa dúlt, fult, morgott, belekötött mindenkibe; tele volt panasszal, hogy milyen rosszul megy az üzlet, szidta a feleségét, hogy milyen rossz gazdasszony; zugolódott, a míg csak le nem feküdt. Ez még csak zugolódott, annál maradt; de a két szomszédban, meg az emeleten fölöttük, ott már verekedtek. Az egyik helyen a férj féltette a feleségét, a másikon a nő a férjét, s ennek minden este szék-törés, asztal-felforgatás, edények egymás fejéhez verése lett a vége.
A török férj nem terheli feleségét üzlete gondjaival s nem üldözi féltékenységével. Maga sem ád neki okot féltékenységre. Szobahölgyei («odalikok» törökül) nem vetélytársnői a feleségnek; ha valamelyik nem tetszik neki közülök, csak egy szavába kerül s örökre eltávolítják. Azok csak mulatság, szórakozás tárgyai mindkettőjükre nézve; a török fogalmak közt mélyen alszik a sárgaszemű szörny, a féltékenység; s ha főlébred, akkor már gyilkol is.
És a szép Hafitem még is arra gondolt, hogy mennyivel elébb való állapot egy olyan férj feleségének lenni, a ki goromba, veszekedik, koplaltat, megver, beissza a felesége köpönyegét, de a kiről tudja a felesége, hogy kicsoda? Ha szatócs, hát szatócs; ha csizmadia, hát csizmadia. Míg erről nem tudni semmit, csak azt, hogy gazdag ember, szép ember és jó ember. Mennyivel különb dolog annak az asszonynak a sorsa, a ki álló egész napon át nem hall az urától egyebet, mint szidást, a kinek az ura tele veszi a száját panaszszal, zúgolódik, házsártoskodik, mint azé, a kinek az ura csak megölel, megcsókol, hizelkedik; de nem mondja meg a feleségének soha, hogy min gondolkozik?
A szép Hafitem egy idő mulva megint nagyon búslakodó lett. Pedig már az anyját szabadon elfogadhatta magánál.
– Micsoda felhők ezek itt homlokodon? kérdé Herby, a ki mindjárt észrevette a legkisebb kedvetlenséget is a kedvencz neje arczán. Mid hiányzik?
– Te hiányzol nekem.
– Nem vagyok-e veled?
– Akarod, hogy társnőidet hazaküldjem?
– Oh nem. Azok engem szeretnek, felvidítnak, s én is szeretem őket. A lelked nincs velem. Azt valaki más tartotta meg. Az nincs Angliában. Az elmaradt valahol Tripolisban, a honnan a földet hozattad udvarodba.
– Azért hiszed, mert oly szótalan vagyok? A török keveset beszél.
– De vajon török vagy-e te?
– Minő kérdés ez? Ki adta ezt a szádba?
– Senki. Magam gondoltam ki.
– Az nem igaz. Ezt anyád bízta reád, hogy tudd ki tőlem. Ekként beszélt: «ha az a te férjed török, akkor te valóságos felesége vagy neki, összekelve mozlem szokás szerint; de ha ő nem az, hanem angol nagy úr, akkor te csak szeretője vagy s pirulnod kell sorsod felett. Ha török, mért nem lakik Törökországban, Algirban, Maroccoban, a hol mozlimek laknak; miért visel angol nevet, miszter, esquire czímezéssel? mért nem hivatja magát beynek, pasának, musirnak, effendinek? a hogy a törököket czímezik.» Ezt mondta neked az anyád s azzal sebezte meg a szivedet. Őrizkedjél e kérdést ismételni. Ha választ adok rá, az nekem halálom lesz.
Azzal megcsókolta a szép Hafitem homlokát s nem kérdezte tőle többé, hogy miért vannak ott azok a felhők?
Hafitem pedig naprul-napra szomorúbb lett; Herby vehette azt észre; valahányszor megcsókolta azontúl, a nő elpirult utána, – s csak tűrte, de nem viszonozta gyöngédségeit.
Egy este aztán odavonta az ölébe Hafitemet a sah, s azt mondá neki:
– Nekem jobban fáj az élet, ha téged szomorúnak látlak, mint fájni fog a halál, ha földeríthettelek. Aztán ha megőrzöd a titkomat, megtartod az életemet; ha kibeszéled a titkomat, elgurítottad a fejemet.
«Az én nevem Ahmed bey: egykor Candia kormányzója, majd egyptomi helytartó, s elsőrendű musir (hadvezér) a nagy ozman birodalomban. Én vagyok az, a ki a lázadó candiótákat kibékítettem, s a mamelukok uralkodó osztályát megtörtem. Én hoztam rendet az adóbehajtásba, mely által a szultán kincstára is megtelt, az adózó népen elkövetett zsarolás is megszünt. Én irtottam ki az archipelagusból a tengeri rablók hajóraját. A rablók minden kincse hatalmamba került s azt a khaznéval (a kincstárral) hiven megfeleztem.
A szultán, jutalmul eljegyezte velem legifjabb leányát: Leilát. Megérdemeltem. Szép volt, majd olyan szép, mint te. S nagyon szeretett engem; olyan nagyon mint te. S szenvedett értem, többet mint te: – majd megtudod azt.
Mikor már minden készen volt a menyegzőhöz: (Allah intézi az emberek sorsát!) egy reggel pártfogómat, a nagyvezért Ruzsdi Mehemetet, a midőn a mecsetben imádkozott, egy rabszolgája hátulról orozva leszúrta. A gyilkost az összeesküvő dere bégek bérelték fel, s a nagyvezér holta után, ki jó barátom, második atyám volt, Rumili Abdi került a nagyvezérségre: – dúsgazdag ember, ki théssaloniai helytartó korában kétszer szedte be egy évben az adót: nekem halálos ellenségem.
Rumili Abdi nagyvezérré léte után előre tudhattam, hogy mi következik rám? Hogy az addig viselt nagyméltóságokat el fogom veszíteni, az olyan természetes volt, mint nagy zivatar után a lehullott gyümölcs. Hogy az életem sem az enyim többé, a felől is meg kellett nyugodnom. Az Izlam hive mindig turbánja körül tekerve hordja a halotti szemfödelét, a mi emlékeztesse, hogy az élet csak adósság, a mit mindennap visszakivánhat az, a ki adta. Hanem akkor azt is megtudtam, hogy Leila, a kit annyira szerettem, a ki nekem volt igérve, az új nagyvezérnek lett eljegyezve. S a szerelemnek csak egy törvénye van: Scandinaviától a Bosporusig ugyanaz. «A kit én szeretek, az az enyim!» Ebben se czár, se szultán, se dalailáma, se római pápa nem parancsol! – A kit én szeretek, a ki engem szeret, az az enyim!
Rögtön felszereltem egy hadihajómat, a «Takimi Vekait» a kipróbált vitorlást, melylyel annyi tengeri rablót elküldtem hajóstul együtt a csigák közé: azt megraktam leghivebb embereimmel. Minden megmozdítható kincsemet átraktam a hajóra s elvitorláztam vele Sztambul felé. Az aranyszarv-kikötőben éjjel horgonyt vetettem, s azután egy dereglyét huszonnégy evezőssel ellátva, felhatoltam egész a szerályig. Az épen a nagyvezér menyegzőjének az éjszakája volt.
A part mind két oldalon kivilágítva, a tengerszoros közepén horgonyzó hajókról fényes tűzijáték röppentyűi hirdették a nagyvezér örömét és az én kétségbeesésemet. Egy nagy dereglye, a többinél fényesebben kivilágítva, siklott végig a tengeren a szerály palotájától a tulsó part felé. Azon szállítá a nagyvezér menyasszonyát, az én menyasszonyomat, Csengelkői kéjlakába. A dereglye rakva volt fegyveres rabszolgákkal, zenészekkel, bohóczokkal; hátrészében pompás mennyezet alatt ült a nagyvezér és Leila rabnői társaságában.
A nagy örömzaj, tűzfény és mámor közepett senki sem vette észre, hogy egy kivilágítatlan dereglye közelít sebesen a nászhajó felé. Én még a hajó orrán levő egyetlen lámpát is kioltottam s aztán magam álltam a kormányhoz. Egyenesen neki irányoztam a hajó orrát a nagyvezér dereglyéje oldalának. Te elsápadsz. Azt gondolod, hogy az őrültség volt tőlem. Felfordítani a dereglyét s aztán a tengerből kihalászni menyasszonyomat. Hisz tizenkét rabnő volt körüle. Hogy ismerje fel a leggyakorlottabb buvár is azok közül a víz alatt az igazit? – De én számítani is tudtam. A kivilágított hajók mélyen bevilágíták a tenger vizét. Az ezernyi röppentyű közül tömérdek hullott a vizbe s az a víz alatt pattant szét, bevilágítva perczekig az egész hullámözönt. Azonkívül még egyre számítottam. Mikor a szultán leánya férjhez megy, akkor az úgy meg van rakva ékszerekkel, hogy alig bir lépni a tehertől. Már híre járt, hogy a nagyvezér mátkája tíz millió piaszter értékű kösöntyükkel, nyaklánczokkal fog tündökölni menyegzője napján. A többi nép pár ölnyi mélyben a tenger szin alatt csoportostulva fenmarad; ezt az egy alakot ékszereinek súlya aláviszi. – «Húzd rá!» kiálték evezőseimnek s egy percz mulva a nászdereglye oldala ropogott; a másikban lámpák, czifra népek, zenészek a tengerbe voltak dobva, a dereglye fenékkel felfordulva úszott.
A másik perczben én és még két más gyakorlott búvárom a tengerbe szöktünk; ólomczipők voltak lábainkon, hogy gyorsan szálljunk alá. Igy is alig birtuk utolérni azt a vonagló nőalakat, kit ékszereinek sulya gyorsan vont alá a tenger fenekére. A tenger alatt elpukkanó röppentyük fényében úgy tündöklött ez alak, mint egy mesebeli tündér.
Én voltam a legelső, a ki elkaphattam ruhája uszályát, mely most feje fölött uszott. Felrántottam őt magamhoz, s azután lerúgva ólomczipőimet, igyekeztem fel a felszinre.
Csak az az egy aggodalmam volt, hogy felmerülve, a nász-dereglyét követő kaikok közé juthatok. A végzet kedvezett, s csapását későbbre tartá fel számomra. Saját dereglyém közelében merültem fel a víz szinére.
Embereim hirtelen kihúztak kedves terhemmel együtt, s azzal gyorsan suhantunk végig a hullámsikon, a hogy csak huszonnégy evező birta.
Mikor éjszaka egy helyen nagyon kivilágítják a tengert, más helyen annál sötétebb az. A Bosporus tüzijátéka mellett senki sem ügyelt reá az aranyszarv-öbölből kivitorlázó hajóra, s míg a megrémült nászkiséret a nagyvezért és menyasszonyát igyekezett a habokból kihalászni: a nagyvezér ugyan megkerült; de a szép menyasszony már akkor az én karjaim között tért az életre vissza.»
A szép Hafitemnek egész teste ludbőrzött az elbeszélés alatt. Rettenetes gondolat ilyen embertől szeretve lenni! A ki azért, a kit szeret, hadat izenni képes a szultánnak, a tengernek, s a halál minden angyalainak s előbb meghalatja a kedvesét, azután feltámasztja, úgy teszi a magáévá.
Ahmed folytatá életregéjét:
«Az éjszaka, a zürzavar kedvezett menekülésemnek; de a mint reggel lett, s az ijedtség után vizsgálódni kezdtek, rájöttek a rejtély kulcsára. Többen a nászdereglyéről megmenekültek közül megismerték arczomat; mert én átallottam azt feketére bemázolni, mikor menyasszonyomat elhozni jövök, s erről aztán könynyen rájöhettek, hogy mit keresett az a hajó az aranyszarv-öbölben egy éjszakán át s miért tünt el oly hirtelen, a hogy jött? A partőrök különben is jól ismerték a Takimi Vekait, hogy az az én hajóm.
A szultán minden hadihajója elindult üldözésemre. Maga a Kapudán basa, a ki annyi, mint nálatok a főtengernagy, tizennégy gyors vitorlással követte utamat.
A préda megérdemelte a fáradságot. Az is hallatlan eset volt már, hogy a leghatalmasabb szultán leányát elragadják a nászkiséret közepéből, a császári palota ablakai alatt; de hát még a kincseket, a mikkel a menyasszony terhelve volt.
Mennyit érhettek e kincsek? nem tudom; mert én azoknak az értéke után soha nem kérdezősködtem, se rájuk nem szorultam. Bár a tengerbe dobáltam volna mind; akkor Leila megmaradt volna náluk nélkül. Mint később hallottam: hat millió piaszterről beszéltek Stambulban. Törődtem is én az ő gyémántjaikkal. Magamnak is annyi vagyonom volt, hogy az a mesével határos. De annál inkább megérdemelte a fáradtságot, hogy hajómmal együtt kézrekerítsenek. Ily zsákmányt nem hordott a tenger, a mióta a hirhedett arany flottát elnyelte.
A míg a Cerigo sziget melletti tenger-szorost elértük, folyvást kedvező szél segített bennünket előre; itt az út északnak fordult s a szél ellenünk szolgált: többé nem haladhattunk oly gyorsan. Mire Corfuig eljutottunk, mely a velenczei köztársaság birtoka, már üldözőink vitorlái kezdtek feltünedezni az ég és víz szélei között, mint fekete vészmadarak.
Ekkor odajött hozzám a testvéröcsém, Said: apámnak a jobbik fia; arczára, termetére egészen hozzám hasonló; de lelkére végtelenül nagyobb, mint én, s igy szólt hozzám:
– Bátyám, Ahmed! Hajónkkal el nem menekülhetünk. Ha csatának állunk, az ágyudörgés fellármázza az előttünk levő kikötőkben a hajókat s elvágják az utunkat. Én fiatal vagyok, senkim a világon. Te boldog vagy: nőd van, a ki szeret. Cseréljünk köntöst.
Leilára néztem s elfogadtam a nemes áldozatot. Ő felvette az én köntöseimet: én kincseimet áthordattam egy velenczei gœlettre, melyet tulajdonosától megvettem, s magam Leilával együtt átkeltem annak a födélzetére s innen velenczei lobogó alatt elvitorláztam az adriai tengerre. A Takimi Vekai pedig, Said öcsém parancsnoksága alatt, megkerülve Corfu szigetét, ismét elkezdett duzzadt vitorlákkal délfelé sikamlani, mintha az afrikai partoknak tartana. Arra az üldöző hajóhad szintén megváltoztatá irányát s nyomába indult. Hol érték utól? nem tudom. Nagy sokára, mikor már magam szerencsésen megérkeztem kincseimmel együtt Velenczébe, hallottam meg hazatérő hajósoktól, hogy a sík tengeren elkeseredett harcz folyt tizennégy török gœlette és egy brigantine között. Az ágyudörej messze elhangzott a tengeren. Mikor elcsendesült a harcz, csak tíz vitorlát számláltak a láthatáron, négyet magával vitt társnak az én hős Saidom, az én dicső Takimi Vekaim a hullámok alá.
A győztesek nem nyertek semmit. A hajó, melyet üldöztek, nem engedte magát elfogni, inkább roncscsá lövette magát s vele együtt a tenger takarta el titkait.
Ott vesztek el ezzel a hajóval mindazok a társaim, kik szemtanui voltak bosporusi merényletemnek. Senki sem igazíthatta üldözőimet nyomomba többé. Meg voltam rájuk nézve halva.
Velenczében egyikét a legszebb palotáknak béreltem ki: a Palazzo Loredanot, melynek birtokosa nem rég esett el két fiával együtt a törökök elleni harczban. Itt éltem két évig oly háborítatlan boldogságban, a minő csak embernek adatott a földön. A velenczei köztársaság folytonos háboruban volt Törökországgal s így nem lehetett attól félnem, hogy a magas porta a lagunák között is üldözhessen.
De mégis óvatos voltam. Mint menekült örmény fejedelem mutattam be magamat a világnak, s látogattam nőmmel együtt a keresztyén templomokat. Mindenki azt mondta, hogy ő a legszebb asszony Velenczében! És minő hű volt! És mennyire szeretett engem! Soha sem távozott oldalam mellől. Minket csak együtt lehetett látni. S én is szerettem vele pompázni. Az ember oly hiú, hogy szeret dicsekedni a boldogságával. Neveli az örömét az, hogy irigylik. S mintha nem lett volna elég Leilának az a lángoló szempár, minden ünnepélynél új ékszereket engedtem neki magára rakni s dicsekedtem vele, hogy szépsége mellett kárbavész a gyémánt, az igazgyöngy fénye.
Csak egy ékszerét nem engedtem neki feltenni soha. Az egy homlokláncz volt, egyszerű arany filigrán-mű; de a közepén volt egyetlen mogyorónagyságú gyémánt. Gyémántot láttak Velenczében ennél szebbeket, drágábbakat is; de ilyet még sem láttak soha. Ez kék gyémánt volt. Legnagyobb ritkaság. A zafirtól annyiban külömbözik, hogy míg a zafir alapkékjéből a sugártörés is csak a kék fény csillámát tündökli vissza, addig a kék gyémánt olyan, mint mikor az esti ég közepéből a felkelő csillagok szivárványszikrázó sugarai törnek elő: az valami bűbájos fényt szór maga körül.
Mindig óvtam Leilát tőle, hogy e gyémántot valaha homlokára tűzze. Nem csak titkos sejtelmem sugallta azt, hanem a józan ész számítása is. Az én arczom úgy elváltozott az olasz divat által, hogy bennem senki sem ismerheté fel a hajdani ozman musirt. Leila arczát pedig a hárem aszszonyain és a szultánon kivül senki sem látta Stambulban. Még vőlegénye, a vén nagyvezér sem jutott el addig a dicsőségig, hogy fátyolát felemelje. Őt tehát az arczvonásai után fel nem ismerheté senki. De arról a kék gyémántról ráismerhettek sokan. Mert az egy olyan ritkaság, a melyről krónikák beszélnek, s elmondják mind azoknak történetét, a kik azt viselték; tündérmesék és rémregék szülötte az. S még eddig a sztambuli khazné kék gyémántjának minden birtokosa erőszakos halállal múlt ki. A kék gyémántok között ez a második. Az első a Nagy Mogul birtokában van, s az akkora, mint egy galambtojás.
De hát lehet-e egy asszonytól kivánni azt, hogy mikor egy olyan ritka ékszer birtokában van, mely egyike a világ csodáinak, azt elrejtve tartsa, meg ne mutassa senkinek? Tudnád-e ezt tenni, te Hafitem?»
Hafitem nevetett.
– Először is nekem nincs kék gyémántom, azután meg nincs senkim, a kinek azt mutassam.
De azt nem mondta, hogy ha volna, megtudná állni, hogy ne mutassa.
– Ne nevess, Hafitem. Nyomban jön a dicsekedésre a gyász. Egy este fényes ünnepélyt adott a doge, melyre mi is hivatalosak voltunk. Midőn a doge palotájába érve, Leila fejéről leveté aranyszövetű fátyolát, megdöbbenve láttam meg homlokán a kék gyémántot. Nem tettem neki szemrehányást, csak nagyot sohajtottam s magamban mondám: Allah akarta igy.
Leilát máskor is ezer szem kisérte, a hol megjelent; most épen minden figyelmet magára vont. Alig vártam, hogy a fényes termeket elhagyhassam vele. De szemrehányást akkor sem tettem neki. Minek rontottam volna el azt az örömét, hogy egy hónapig mindenki az ő kék gyémántjáról beszél.
A következő hónap tavasz eleje volt. Ilyenkor Velencze szigetkertei valódi paradicsomok. Egy délután Leilával együtt a sanct Giorgio Maggiore ligeteiben sétáltam; a lég tele volt a cyprusok tömjén-illatával. Ez a cyprusillat pedig olyan, mint a boldogság közepett a halálsejtelem.
Egyszerre egy cyprus-bozót mögül, mintha a földből kelt volna fel, két arnót harczos toppan elénk. Én ösztönszerüleg eltakartam köpenyemmel Leilát s jobbomat kardom markolatára tettem. Azonban ezuttal nagy néptömeg volt a kertben: nekem kisérőim voltak. A két arnót elhaladt mellettem csendesen; de szemeiket arczomra szegezték, míg tovahaladtak.
Leila nevetett, hogy miért ijedtem meg a két medvétől? Velenczében mindenféle nemzet megfordult akkor. Ez a két idegen bizonyosan annak a barbár hajónak a személyzetéhez tartozik, mely tegnap vitorlázott be a Lidó kikötőbe.
Mert tudnod kell, hogy a hatalmas velenczei köztársaság a barbar kalóz-államokkal frigyben él, s kereskedelmi hajóinak oltalmára a tengeri rablóknak rendes harácsot fizet.
Engem mégis nyugtalanított ez a találkozás, s másnap nem akartam az álarczos bálba elmenni. De Leilát végzete ösztönzé, hogy odamenjen. Addig kért, esdekelt, elővette minden asszonyi bűbáját, míg elverte szivemről az aggodalmat, s én rá hagytam magamat venni, hogy elvigyem őt az álarczos bálba.
A csatornákban sürgöttek, tolongtak a gondolák, álarczos tarkanéppel rakottan; de én nekem feltünt, hogy egy sajátságos alakú gondola, melynek ormánya krokodilfőt mutat, két barna köpenyű álczással, mindig az én gondolám közelébe iparkodik jutni.
A lépcső előtt, melynél ki kelle szállnunk, a kajmánfejes gondola megelőzött s a két álarczos előbb kiugrott a kőpárkányra, mint én.
Én abban a perczben a hajós csáklyája után nyultam, hogy megkapaszkodjam vele, míg a gondolás a csónakot megköti, s csak arra riadtam fel, mikor hozzám közel egyszerre két lövés hangzott. Első tekintetem a két álarczosra esett, kiktől a lövés jött. Éreztem, hogy nem vagyok megsebesülve, a mi valódi csodának látszott, mert alig hat lépésről lőttek reám. De egy pillanatom sem volt a gondolkozásra. A két orgyilkos a második pisztoly után nyúlt övébe. Én kezembe ragadva a csáklyát, kiszöktem a partra, s egy pillanat alatt, két gyors ütéssel, mint a villám, mind a kettőt agyonsujtottam. Azok meghaltak, mielőtt másodszor lőhettek volna reám.
Csak azután láttam meg, hogy mit vesztettem? Többet, mint mindenemet; drágábbat az életemnél: Leilát. Ő hű volt hozzám a halálig. A mely perczben a két orgyilkos fegyvereit reám irányzá: ő szótlanul veté magát elém s öntestével fedett el a halál elől. A golyók pedig jól voltak czélozva. Mind a kettő a szivemben találkozott volna egymással össze. Mind a kettő Leila homlokát találta. Azt a helyet, a melyen a kék gyémánt tündökölt. Az ő szép feje fogta fel az én szivemnek szánt két golyót. Meghalt, engemet megvédve.
Allah rendelte így:»
Ahmed szemében még most is megjelent az emlékezet adója: a köny.
«A két megölt orgyilkosban a tegnapi két arnótra ismertem.
A kajmánfejű gondola a zürzavarban eltünt, s reggelre a berber hajónak hire sem volt a Lidóban. Az török hajó volt kalóz lobogó alatt.
A kék gyémánt enyim maradt; hanem Leila elveszett. S én odaadtam volna érte a világ minden gyémántját s tetejébe még a jobb kezemet is, hogy ő az enyim maradjon.
Most ime megtudtad Ahmed bey történetét. Most már megértheted, mi üzött engem Angliába? Mi kényszerít a világtól így elzárnom magamat? Miért e rejtély körülöttem? Én halálra vagyok ítélve a világ egyik első hatalma által. S e halálítélet méltó, mert oly sértést követtem el koronáján, a mit se ország, se uralkodó meg nem bocsáthat soha. Hóhéraim szét vannak bocsátva s bebarangolják értem az egész világot, hogy a hol rám ismerhetnek, pisztolylyal, gyilokkal, méreggel elpusztítsanak. Nem véd meg ellenük semmi: csak a mély titok sötétsége. Ha megtudják, hogy hol létezem, már meg van ásva számomra a sir.
Látod-e már Hafitem, hogy mennyire szeretlek? Kezedbe adtam az életemet. Mert a milyen igaz az, hogy ajkaidnak egy csókja elég, hogy nekem e földön a paradicsomot szerezze meg, olyan igaz, hogy ugyanezen édes, rózsaajkakról egy szélnek eresztett szó elég lesz arra, hogy engemet a földöntúli paradicsomba szállítson el: a hova Hafitem nem jöhet utánam, mert Mohammed az asszonyok számára nem rendelt a földön túl életet.»
E végszavaknál a bájos, szerelmes Hafitem aztán inkább az első kincséből ajkainak részesíté Ahmedet oly mértékben, hogy attól az egész kerek föld paradicsommá válhatott számára s megesküvék, hogy azt a második megölő erejű hatalmat örökre el fogja tiltani ajkairól.
– Te betöltéd szivemben azt a nagy ürt, a mit Leila otthagyott. Oly szép volt ő, mint te vagy. Oly jó, mint te vagy. S úgy szeretett, mint te engem. Csak egy hibája volt: az, hogy örömét, szerelmét, diadalát nem tudta eltitkolni. Ezt a hibáját ne örököld! Neked adtam már mindent, a mi Leiláé volt: magamat is. Akarod-e, hogy még a kék gyémántot is neked adjam? Gondold meg, hogy balsors van hozzákötve! Árát nem tudja még senki; mert eddig mindig véren vették, vérért adták. Legyen a tied. Legyen a kezedben, hogy meggyőződjél róla, hogy a mit mondtam neked, mind igaz és való. De a mig én élek, meg ne mutasd azt senkinek; mert az én halálom van abban.»
Ahmed odaajándékozta a szerető, hű Hafitemnek az ékszerek csodáját, a kék gyémántot; a miért első hitvesének fel kellett szállnia az égbe. (Ha ugyan Mehemed megengedi a nőknek, a kik nagyon szerettek s mint hősök haltak meg, hogy ők is feljussanak az égbe?)
Mióta a rendőrség kitudta Miszter Herby titokteljes lakását, annak semmi oka sem volt kegyencz nejének szülői előtt rejtélyeskedni.
A szatócs maga ugyan soha sem látogatta őt meg. Ő igazi puritán kálvinista volt, a kit a világ minden gazdagsága sem nyugtatott meg a felől, hogy az ő leánya egy pogány töröknek a felesége legyen. Utoljára még azt sem hitte neki, hogy török. Bizonyosan valami elitélt rabló lesz, a ki valahol a szárazföldön kincstárakat rabolt ki s ideszökött.
– Meglásd asszony! mondá a feleségének, hogy ez az ember nem más, mint a hirhedett Schinderhannes, vagy Fra Diavolo.
A szatócs neje ezt mind elbeszélte a leányának, valahányszor vasárnaponkint, mikor a bolt zárva volt, meglátogatta a tündérkastélyt.
Hafitem ugyan erős fogadást tett, hogy mind abból, a mit Cidel Ahmetről megtudott, egy szót sem fog elárulni senkinek soha. Hanem hát az anya nem vehető idegen embernek. Az egy test, egy lélek a gyermekével. Ha ketten tudnak valamit, az annyi, mintha csak egy lélek tudná.
Az anya sopánkodásait meg kellett nyugtatni annak a történetnek az elbeszélésével, a mi Cidel Ahmetet Angliába hozta: így lehetett csak felvilágosítani, hogyan támadt a tündérpalota London közelében? hogy lett az felépítve mór építészek által? hogy népesült meg a marokkói cselédséggel? a kikkel senki sem tud, a gazdájukon kivül, egy szót is váltani.
A szatócsné viszont nem nyugodott meg a rábizott titkokkal, a míg azokat otthon a férjének el nem beszélte. Hisz a férj is egy test és lélek a feleségével: a mit ők ketten tudnak, azt akár csak egy ember tudná.
Hanem a szatócs mind ezekre azt mondta, hogy ez csak szófia beszéd.
– Olvastam én ehhez hasonló történeteket akárhányat a «Tattler»-ben. (Ez volt a mult század elején Londonban megjelenő három hirlap között a legelterjedtebb). Akárki elmondhatná azt magáról, hogy ő török basa volt. Csak tudjon dohányozni: az asszonyok mingyárt elhiszik neki, hogy török basa. Hogy a leányok nem értik a nyelvet, a mit a férfiak egymás közt beszélnek, abból még nem következik az, hogy törökül beszélnek. Az bizonyosan «szarka-nyelv» lesz. Mikor iskolás gyerekek voltunk, mink is beszéltünk úgy, hogy senki se értette meg más, csak magunk. Ugy-e, ha én te neked azt mondom: «Orkoh terke rörkövirkid erkeszürkü arkaszszorkonyirki árkállarkat!» hát azt hiszed, hogy én most törökül beszéltem, pedig csak szarkanyelven volt; azt teszi, hogy «oh te rövid eszű asszonyi állat!» Korábban keljetek fel a te török basáddal együtt, ha engem bolonddá akartok tenni. Cartouche az a te vőd, senki más s a keréken fogja végezni, meglásd.
A jövő vasárnap aztán még szomorúbb arczczal ment a szatócsné leányát meglátogatni. Most már ő sem akart hinni, a mig valami csalhatatlan bizonyítványt nem kap a kezébe.
Hafitem nem állhatott ellent anyja könyeinek: elmondta neki legféltőbb titkát is, a mi mindennek megadta a csalhatatlanság billogát; megmutatta neki végre a kék gyémántot is; de lelkére kötötte, hogy ha kedves előtte a leányának és vejének az élete, erről egy szót se szóljon azután senkinek.
A jó asszony fel is tette magában erősen, hogy még a férjének sem fog szólani arról a csodaszépségről, a mit leányánál látott.
Ezuttal pedig a szatócs a szokottnál is ingerkedőbb kedvében volt, mikor a sörházból hazatért, a hol viszont neki kellett sokat kiállani a komáitól, a török szultánává lett leánya miatt. Volt dolga Cartouchenak, Schinderhannesnek, és Rooberts Bartheleminek, a ki szintén nagy tengeri rabló volt a közel időkben s a szárazföldön palotát épített és abban szülőitől elcsábított leányt tartott, pap nem látta hitves társul.
Az asszony tűrte sokáig hallgatással. Utoljára aztán kitört belőle az elfojtott titok: megmondta az urának, hogy ő a saját kezében tartotta azt a drága kincset, a mit a sah az ő leányának ajándékozott: a diónyi kék gyémántot!
– Kék gyémántot! ordíta fel a szatócs, dühében kaczagva. Jaj! csak ma ne communicáltam volna: hogy megvernélek! Mondj sárga gyémántot, zöld gyémántot, veres gyémántot: de kék gyémántot nekem ne mondj; mert mindjárt adok én a te hátadra valamit, a mi kék lesz, de nem gyémánt!
Az aszszony aztán csomót kötött a nyelvén s többet harapó fogóval sem lehetett belőle kihúzni a szót.
A szatócs eleinte dühösködött, azután szépen kérte az asszonyt, hogy vonja vissza a szavát: ugye, hogy nem látott kék gyémántot? Az asszony nem felelt neki többet.
– Csak ne éltem volna ma úrvacsorájával; csak ne volna ma vasárnap; majd adnék én neked kéket! dörmögé a szatócs, még akkor is, mikor lefeküdt.
A felesége akkor is hallgatott; de mikor már az ura elaludt, nem bírt magával tovább, akkor kiáltott a fülébe: «azért is kék gyémánt volt!»
A szatócs erre felugrott; megnézte az óráját, egy negyed volt egyre, elmult a vasárnap. Felkelt a feleségét megverni. Megverte aztán nem ő az asszonyt, hanem az asszony őtet emberül; kapott egy ütést a szeme alá is: az aztán igazán kék lett.
Másnap aztán minden ember a kék foltjának az oka után tudakozódott. A szatócs, mint becsületes puritán ember, ki soha sem szokott hazudni, mindenkinek elmondta a kék folt támadásának rejtélyét.
Volt a sok komája között egy aranyműves is: eszébe jutott, hogy attól kellene igazságot kérni.
– Jim. Monda este, összeülve a sörkancsó mellett a komájával. Látod ezt a kék foltot itt a szemem alatt? A feleségemtől kaptam; a mért nem akartam elhinni, hogy a leányom kapott a sahjától egy kék gyémántot. Van-e ilyen?
– Bob. Felelt rá neki a komája. Kék folt a szem alatt van a világon igen sok, kivált hétfőn reggel; hanem kék gyémánt nagyon kevés van. De azért van. A legnagyobb kék gyémánt a Nagy Mogulé, ez 156 karatot nyom. Azután van egy a delhii maharadzsának. Ez csak 66 karat. Ennél nagyobb és szebb van a török szultán kincstárában, mely 77 karatot nyom, s hatszázezer piaszter volt az ára. Olyan nagy, mint egy olasz mogyoró.
– No hát ez az én leányom gyémántja.
Az aranyműves nagyon megcsóválta a fejét.
– Hallod-e, Bob. A kék gyémánt nagyon csalárd egy portéka. Tökéletesen hasonlít egy másik kőhöz, a minek turmalin a neve. Ennek is van fehér, kék, zöld, piros fajtája. Ez is olyan szivárvány fényt sugárzik, mint a gyémánt; ha megdörzsölik, a pelyhet magához szívja, mint a gyémánt. Ebből a kék szinűt úgy híják, hogy indicolith vagy braziliai zafirin. S a ki nem ért hozzá, könnyen megcsalják vele. Ebből pedig egy olyan darab, mint a török szultán kék gyémántja, nem ér többet, mint harminczhárom font sterlinget. Karatja fél guinea, s a karatokat nem sokszorozzák, mint a gyémántnál; hanem csak összeadják.
Ezzel aztán hazament a szatócs s kinevette a feleségét.
– No titeket szépen bolonddá tett a kalandor. Ál-szultánának ál-gyémánt a díja. A te leányod kék gyémántja hamis drágakő. Felirtam a nevét, itt van, megmondhatod neki; braziliai zafirin, vagy indicolith! Elmehetsz vele dicsekedni. Megér egy tonna heringet!
A szatócsné alig várhatta a vasárnapot, hogy ismét láthassa a leányát. Elmondta neki a rettenetes felfedezést, a mivel a férje meglepte.
Hafitem először vállat vont rá s azt felelte: «mit bánom én, ha a gyémántja hamis is, csak ő maga legyen igaz».
De épen ezen fordult meg az egész rejtély nyitja, hogy valódi gyémánt-e ez a kő? Mert ha nem az, akkor mr. Herbynek az egész kalandos regéje Cidel Ahmetről nem egyéb, mint egy szerelmes hölgy elámítására kigondolt mese. Ilyen bizonytalanságot pedig asszony nem tűrhet el.
A szatócsné addig biztatta a leányát, míg azt rávette, hogy csak egy napra adja oda az anyjának azt a végzetes gyémántot, a míg azt az atyja az aranyműves koma társaságában, egy hires londoni ékszerészszel megbecsülteti.
Hafitemnél a gyanu elhallgattatá a titoktartásra tett fogadást, a félelmes előérzetet. Ha egy asszony gyanakodik, akkor megszünt félni. S ugyan hány asszony állná meg, hogy mikor egy ajándékba kapott brillantjára azt fogják, hogy az csak turmalin, el ne küldje az ékszerészhez, megtudni felőle az igazat. Hisz az ajándékozónak szívét próbáltatja meg akkor. A kék gyémánt a szatócsné táskájában bevándorolt Londonba.
A szatócs és komája együtt vitték azt el a leghiresebb ékszerészhez.
Az megvizsgálta a követ s e szókkal adta vissza:
– Golkondai gyémánt. Értéke negyvenezer font sterling.
A szatócs bámulattól és örömtől elkábultan rohant haza a kék gyémánttal a feleségéhez s azon kezdte, hogy kezet csókolt neki.
«Negyvenezer font.»
Az nap nem lehetett belőle egyéb szót kivenni, csak azt, hogy «negyvenezer font», s ha valaki a boltjába ment sajtért, vagy rizskásáért, senkinek sem volt hajlandó kevesebbet kimérni, mint negyvenezer fontot.
Este pedig ünnepélyesen, két tanu jelenlétében bocsánatot kért a feleségétől azokért az ütlegekért, a miket ő kapott, s megigérte neki, hogy a jövő vasárnap ő is tiszteletét fogja tenni mr. Herby Cidel Ahmet úrnál, akkor Hafitemnek is hazaviszik a kék gyémántját az eddig nélkülözött atyai áldással együtt. Ez alkalomra másnap Dick kománál egy egészen újdonatúj öltözőruhát is megrendelt, a baillifnál pedig egy bizonyítványt, melyben Bob és Dick komák «coram»-ja mellett sajátkezű aláirásával elismeri, hogy mr. Herby se nem Cartouche, se nem Fra Diavolo, annál kevésbbé Schinderhannes, épenséggel nem Barthelemy Rooberts pedig, hanem egy valóságos izlamhitű gentleman, s minden ezzel ellenkező értelemben tett eddigi nyilatkozatait ünnepélyesen visszavonja és meghazudtolja.