A világtörténetben igen nagy események gyakran igen csekély körülményeken fordulnak meg.
Ilyen nagyon aprólékos, alantjáró körülmény képez a nevezetes kék gyémánt történetében is egy új fejezetet.
A mely napon a szatócs Dick mesternél egy öltözet ruhát megrendelt, az a nap hétfő volt. Hétfőn pedig dologhoz kezdeni igazhivő keresztyén szabómester nem szokott, mert aznap minden legénye a vasárnapi mámorát aluszsza ki. Azt kivánni pedig Dick mestertől, hogy keddtől vasárnap reggelig egy egész új öltözet ruhát, úgymint mellényt, ujjast, bugyogót elkészítsen, annyi lett volna, mint a heringtől azt kivánni, hogy énekeljen, mint a fülemüle. A hering sem fogná azt ugyan megtagadni, de az sem készülne el vele jövő vasárnapra, épen úgy, mint nem készült el Dick mester az új ruhákkal. A nélkül pedig a látogatásra nem lehetett gondolni. Maradt tehát ez a második vasárnapra, hiszen még egy hét nem a világ.
Ez idő alatt a szatócs a kék gyémántot, nehogy megöljék érte, pecsét alá zárva elhelyezte a királyi letéthivatalban, s a róla kapott térítvényt belecsavarta nyakravalójába, a mit aztán még éjszakára sem vetett le.
E héten három török kalmár, ki Londonban több idő óta állandóan üzletet tartott, elkezdte egyszerre minden ügyeit legombolyítani, kinlevő pénzeit beszedni, adósaival, hitelezőivel leszámolni s készleteit, a hogy veszik, árán alul is eladogatni. Senki sem talált biz ebben valami különös, feljegyzésre méltó dolgot.
Eljött végre a nagy előkészületekkel várt vasárnap. A szatócs új ruhái épen az indulásra kiszabott óra előtt egy negyeddel csakugyan hazahozattak; az első felpróbálásnál ugyan kegyetlenül vágtak és elálltak, a hogy természetes, s min majd csak háromszoros igazítás után lesz segítve tökéletesen; de azért megtették a kivánt szolgálatot. A szatócs még egy palaczk claretet is dugott az új kabát zsebébe, a mivel mr. Herby Cidel Ahmetnek kivánt kedveskedni. Ő maga azt tartotta a világ legelső italának.
A reggeli istenitisztelet után rögtön útnak indult a boldog szülői pár s a polgári dél órájára megérkezett a tündérkastély elé.
Ott azonban irtóztató meglepetés várt reájuk.
A kastély kapuján rendőrök jártak ki és be s a park útjain lovas fogdmegek nyargalásztak alá s fel. A kocsiból kiszálló szatócsot és feleségét az eléjük rohanó háremhölgyek fogadták, rémülettel arczaikon, szétdúlt hajzattal, rendetlen öltözetben s azt mondták, hogy jöjjenek csak be, nézzék meg, mi történt? Nem lehet azt kimondani.
A sah hálószobájába vezették őket.
Ott feküdtek a nyugágyon Cidel Ahmet és Hafitem.
A szép Hafitem feje aláfordulva a nyugágyról, hosszú haja szétterülve körüle. Szíve táján egy tőrdöfés nyilt sebszája.
Cidel Ahmet jobb keze ezt a sebet látszott eltakarni, míg balja arra volt szánva, hogy Hafitem fejét felemelje; hanem a saját feje Cidel Ahmetnek – az nem volt sehol. Csak a törzs feküdt ott csonkán.
A kincstár ajtaja fel volt törve s abból minden drágaság, pénz, értékpapir eltakarítva.
Ahmed cselédjei közül kettő hiányzott; azok, kik épen az elmult éjjel őrt álltak a palota belsejében. Valószínüleg ezek voltak a bérgyilkosok.
Ezen a napon a három török kalmár is eltünt Londonból.
A szatócs nejének elbeszélése után kétségtelen volt, hogy a török kormány küldöttei ölették meg Cidel Ahmetet, a kik bevégzett küldetésük hiteles bizonyítékául a hősnek a fejét is magukkal vitték vissza rabolt kincseivel együtt Sztambulba.
Hanem a kék gyémántot még sem keríthették kézre. Az ott maradt a királyi letéthivatalban, a honnan azt a szatócsnak kiszolgáltatták, miután a háremhölgyek mind tanuskodtak mellette, hogy azt Cidel Ahmet Hafitemnek ajándékozta.
A szatócscsalád eladta azt nagy pénzért s Bob mester «nagy ház» lett belőle; de örökségül rajtamaradt a Bashaw név s nagy ház korában is úgy hivta minden ember; az igazi nevét el is feledték.
A 77 karatos kék gyémánt az utóbbi időkben Hope amsterdami bankár birtokába került; talán most is ott van.
… Ilyen tündérmese ment végbe 1733-ban London városa közelében, a hogy az akkori «három» londoni hirlap egyértelmüen feljegyezte.
Novella.
A feredzse egy női öltönydarab, a mit a török hölgyek viselnek az utczán. Bő, hosszú burkony ez, mely a nőalakot vállától lába hegyéig fedi, ujjai kezein túl csüggnek s a keztyűt fölöslegessé teszik. A feredzsét nem szabad selyemből készíteni, sem átlátszó vagy tapadékony kelméből; kemény vászonból kell annak lenni, mely a testtől eláll, s a női idomokból semmit el nem árul. Kiegészítő része az arczot eltakaró fátyol, melyen csak a két szem számára van nyilás. – A két szem mégis szabadon maradt. S ezzel kárba is vész a divat jó szándéka. Az a szabadon hagyott szempár több kárt tehet a szívekben, mint ha a legmagasabb császári hattisherif szabadon hagyta volna az egész termetet, s a helyett zöld szemüveg viselését rendelte volna el az asszonyoknál.
Mert a feredzse divatját nem a divatlapok, nem a pipereszabók, nem a hetedik (és egyetlen) nagyhatalom: a női izlés tette uralkodóvá, hanem Mahmud szultán saját utánozhatatlan névaláirásával, a thaguval szentesített hattisherifje.
Ez egy vándorló börtön, melyet az asszonyok magukkal tartoznak hordani.
* * *
Egy reggel Raghib basa Bosporus melletti palotájának kertajtajában egy szép ifju holttestét találták meg a bosztandzsik. Két tőrdöfés volt baloldalán, az egyik nem volt mély és halálos, mintha gyönge, ügyetlen kéz intézte volna; de a másik egyenesen a szívig hatolt, az megölte. Azonkívül a nyakán balfelől látszott egy mély harapás sebe: két teljes fogsornak az életerekig ható nyomai. Egy csorba sem volt e két fogsorban.
A megölt ifju övében ott voltak a pisztolyai, drága, ezüsttel kirakott elefántcsont-agygyal; korall-markolatú tőre, türkizes hüvelyében, turbánja tekercsében a selyemerszény huszonöt arany zechinóval; ujjain a gyűrűk: ezt nem rablókéz ölte meg.
A halottban Alnumán Ajára ismertek, Raghib basa nagy-vezér fiára, a török «arany fiatalság» szemefényére.
* * *
Három napig verték a dobot, fujták a tárogatót Stambul térein, a Bosporus partján, a kutak előtt, az atmeidánon, az idegenek hánjaiban és hirdették a népnek, hogy a ki Alnumán Aja gyilkosát felfedezi, vagy kézrekeríti, annak jutalmul Raghib nagyvezér tíz erszény pénzt és minden veszély ellen oltalmat igér.
Egy erszény pénz pedig tett akkor ezer piasztert, s a török piaszter még akkor három frankot ért (a minek most egy tizenhatod részére leszállt). Ez nagy díj volt egy szóért!
De még szükségesebb volt az igéret másik része: az oltalom minden veszély ellen.
Alnumán Aját egy ember meg nem ölhette. Izmos, harczedzett ifju volt; tornában mindenkit levert. Hogy ketten voltak, a kik megölték, azt bizonyítja a nyakán tett harapás.
S ha két ember tudja a titkot, az egyik már elárulhatja azt.
Ez a két ember, mikor egymás szemébe néz, mindegyik azt gondolhatja: «ez a másik fej, ha lehunyná a szemét, nekem tízezer piasztert érne!»
Az a kérdés, hogy melyik hunyja le a szemét hamarább? Melyik fárad el hamarább a másikra nézésben? Az a melyik ébren marad, el fogja árulni az elalvót. Nyer rajta tízezer piasztert – és a saját fejét.
Csak egyre nem számítottak a gyilkost keresők.
Arra, hogy van eset, a mikor két ember még sem két ember.
Ha az egyik férj, a másik feleség. Ez nem két ember: ez «egy pár».
Dob szakadt, tárogató repedt, kikiáltó berekedt, de a délczeg ifju Alnuman Aja vérdíjáért nem jelentette magát senki.
* * *
A «hét torony» városnegyede a konstantinápolyi örmények választott tanyája. A hirhedett hét toronyból ugyan ez időben csak négy áll már, hármat egy iszonyú földrengés ledöntött; e négy sugár torony égszínkékre festett rézkupolája messze ragyog az alkonyfényben, az egyik fele láng, a másik fele csillagos ég.
Közelében magát szerényen meghúzva áll az örmény templom, toronynélküli, kivül-belül festett épület, mellette, a templom oldalához odaragasztva a fehér pap háza; a tarkabarka fából épült háztömeg között az egyetlen tömör kőépület.
A bejárást a paplakba egy mély boltív előzi meg, valami alacsony porticus, tornácz vagy czella, a minek a hátterében van a rácsos vasajtó, a két oldala a bejáratnak pedig symbolicus képekkel van tele festve. A baloldalon szemlélhető a tisztító tűz, roppant réz-üstök alá véres nyelvű ördögök szítják a tüzet, s az üstökben elkárhozott bűnösök nyomorult alakjai égnek a közös csáva közepett, fösvények, gyilkosok, részegesek, bűneik jelvényeivel kezeikben, s közöttük felbomlott hajú szép asszonyok, kiknek bűne nem más, mint a szépség, míg a magasban a felhők közül, miket a pokol tüze gerjeszt, szent Basilius arany glóriás feje tekint alá a kínban fetrengőkre.
A tornácz jobb oldalán pedig látható a kép kiegészítő ellentéte. Ott a mennyországot kivívott boldogok serege ül gazdagon rakott asztal körül, melynél az asztalfői tisztséget maga Szent Basilius viszi, s hol a meghivott érdemeseket szárnyas angyalok kinálják ezüst tálakon hordott süteményekkel, a mennyei vendégség gyönyörét a nagy hárfajátszó szent Dávid zenéje füszerezvén.
Az örmény schismatikusok között (mert vannak római katholikusok is, de ezek a kisebbséget képezik, s az előbbiek által üldöztetnek) az a hit van bevéve, hogy a rettenetes tisztító tűzbe csupán azok kerülnek bele, a kik bűneiket meggyónni s azokért egyházi feloldást nyerni elmulasztották; a kik azonban az örök igazsággal még e földön kibékültek, azok egyenesen és akadálytalanul a paradicsomba jutnak, mely mint azt Makariosz bejáratának képei tanusítják, semmit sem enged Mahommed paradicsomának.
S ezen dogmai felfogás nem csupán a hivőket boldogítja, hanem egyúttal a nyáj pásztorának is javára szolgál. Mivelhogy az örmény egyháznak semmiféle világi birtoka nincsen. Egyházi vagyon, dézsma, stóla náluk ismeretlen. Minden jövedelmüket hiveik buzgósága képezi. A legfőbb patriarchának, az araráthegyi katholikósznak egész jövedelmét azon negyven font búza képezi, a mit a hivek fizetnek a minden hét évben egyszer az etsmiazini kolostorban kiosztott szentelt olajért s azután a kinevezett papok fogadalmi díjai. Ezeket a fogadalmi díjakat a többi keresztyén világban «simoniának» neveznék, de az araráthegyi szenteknek ez az egyedüli olajos korsójuk. Ha egy lelkészi állomás megürül, az etsmiazini patriarcha kiadja a hatalomszót annak betöltésére a «fekete papság»-nak, a fekete papság kiküldi a választott «vardebeb»-et, a vardebeb megbízza az alatta álló archimandritát, s az archimandrita oktatása alá veszi a neophitát, a kit, miután negyven napig bezárva tartanak egy templomban (a hol az alatt egy puszta fehér gyapottalárba öltözve, nem szabad neki egyebet enni, mint vizbenfőtt zöldséget) ez alatt hivatalos teendőinek mysteriumaiba beoktatnak. E mysteriumokat a laicusok nem ismerhetik; de egyet mégis megtudnak azok közül, azt, hogy a midőn negyvennap mulva a «fehér pappá» felavatott lelkész tenyerét a szentelt olajjal megkenik s finom gyapottal beragasztják, ugyanakkor az bizonyos összeg lerovására kötelezi magát a fekete papoknak, a minek egy része a patriarchát illeti. Ez összeg az ecclesiához mérve, kisebb vagy nagyobb.
A héttorony melletti lelkészség a legjövedelmezőbbek közé számíttatott minden időkben; ott laktak az örmény nemzet leggazdagabb kitünőségei s egy fehér papra nézve, ki a maga küldetését felfogni képes, az egy kifogyhatatlan jövedelemkutforrást képezett s a szerint is volt megterhelve.
Makariosz azonban teljesen megfelelt ezen feladatnak. Ő volt az a kegyes lélek, a ki behozta, hogy évenkint minden háznál kétszer be kell szentelni a szobákat, hogy áldás legyen rajtok s ki a házassági szertartás végrehajtása alatt harminczkétféle alamizsnaszedést hozott be s temetkezések alkalmával a megholtnak minden rokonától felszedte a túlvilágra küldendő üzeneteket a megfelelő postadíj mellékletével.
A lakására való bejárás is mindenkit figyelmeztetett lelke megvigasztalására. A pokol ábrázolása figyelmezteté a járókelőket, hogy mi vár arra, a ki a bűnei terhét a hátára veszi s azt hiszi, hogy már most senki sem látja; míg a mennyország jelképe bizonyságot tett azoknak boldogsága mellett, kik nem sajnálják a vigasztalásért erszényüket megnyitni. A bűn nagysága s a vétkező tehetsége volt természetesen a díjszabályzatra nézve irányadó. Kicsiny embernek a nagy bűne is kicsiny, nagy embernél a kis bűn is nagy: a lerovás ahhoz méretik.
* * *
A négy torony égszín kupoláiról az utolsó napsugár zománcza is eltünt már; az utczán kezdett a zaj elcsendesülni, a tevehajcsárok ostorkongatása, a hamálok vizetkináló rikácsolásai kezdtek lassankint helyet adni az utczákat éjente ellepő kutya-seregnek, s a felvert por kezdett ködalakban alászállni, előpostájául az éj homályának, midőn a rács mögött ájtatosan őrködő Makariosznak feltünt egy nő alakja, ki már harmadszor ment el az ajtaja előtt rövid idő alatt, kezében egy pár lábánál fogva összekötött kakassal.
Ez gyónni jön. A hivek baromfival fizetnek. Nagy bűne lehet, mert az alkonyt választotta a gyónáshoz s már harmadszor megy el a tornácz előtt s még nem határozta el magát, hogy megtegye-e? Be-betekint, végignézi a pokolbeli ábrázolatot, s megint csak visszavonul, összeborzadva, mintha volna rá nézve még valami irtózatosabb is, mint a pokol a maga szikrázó fenségében.
Az asszonyalak botra támaszkodva és biczegve jár, tehát sánta; a fél szemén tapasz van, tehát félvak; az arcza tele van veres himlőhelyekkel, tehát rút; öltönye rongyos, tehát szegény.
Negyedszer is visszajön e rejtelmes tornáczhoz: akkor az egyik kakas a kezében, fejjel lefelé csüggve, elkezd kukorítani. Ez határoz. Péter apostol intője megszólalt. A nő erőt vesz magán, belép s bekoczogtat a rácsajtón. Bebocsáttatik.
* * *
Makáriosz a gyóntatószékben ül már, s a nő ott térdel előtte.
– Mi bűnöd van?
– Embergyilkolás.
– Szántszándékos, vagy véletlen?
– Akarva tettem.
– Férfi volt, vagy nő?
– Haragból, vagy rablás végett ölted meg!
– Önvédelemből. Ő támadott meg. Én védtem magamat.
– Ismerted őt?
– Üldözőm volt.
– Keresztyén, vagy zsidó?
– Nem, török volt.
– S azt hiszed, hogy az ilyen nagy bűn alól feloldozást adhatok neked – két kakasért?
– Szegény vagyok. Az uram teherhordó a bazárban, magam zsirbadzsit árulok a medresz sarkán. Hanem azért még hoztam egy kis megtakarított pénzt is. Vedd ez erszényt.
Makáriosz kiönté az erszény tartalmát fehér talárjára s úgy találta, hogy azok a piaszterek nagyon vörösek.
– Te, hisz ez mind hamis pénz.
– Én nem csinálom, nekem ilyennel fizetnek a hajósok, a kik nálam vásálnak.
– Hát te zsirbadzsit árulsz, úgy-e, a medresz szegletén?
– A hogy mondám.
– No hát én meg azt mondom neked, hogy a ki zsirbadzsit árul, annak a lehellete fokhagyma szagú, a te lehelleted olyan, mint a rózsaméz illata. A teherhordók feleségei nem élnek dulcsászszal, rahat rakummal, attól csak úrhölgyek szája szagos. Te meg akartál engem csalni. De magadat csaltad volna meg. Mert ha én most teneked kiosztom a bűnfeloldást, akkor helyetted egy épen ilyen rongyos, ragyás, vaksi, biczebócza vén asszony ül oda szent Basilius asztalához a mennyországban, te pedig, a milyen vagy igazán, ott égnél a sátán serpenyőjében; azért, ha bűnbocsánatot akarsz nyerni, eredj ki a kuthoz, mosd le arczodról a ragyákat, s úgy gyere vissza.
A nő úgy tett, a hogy a fehér pap parancsolá; kiment vén, rongyos alakban, s visszajött mint egy deli, ragyogó arczu tündér, a minőnek csak az ajkait valaha rózsákhoz s fogsorát gyöngysorhoz hasonlították.
– Úgy, kedves leányom! monda, ráismerve a visszatérőre Makariosz. Te a szép Zabella vagy, a gazdag Tafruj felesége, a ki az ős Zariadri nevét is viselhetné, ha olyan nagyon nem félne vele megbántani a törököket.
A fiatal hölgy ismét letérdelt a gyóntatószék elé.
– Tehát te megöltél egy férfit? Egy törököt? ki volt az?
– Az volt Alnumán Aja, Raghib basa nagyvezér fia.
– Tehát te nem a teherhordó felesége vagy, hanem a kincses kalmáré, s nem árulsz páczolt halat a medresz szegletén, hanem ékszereket és kirakott fegyvereket a bazárban. Már most gyónj meg mindent igazán. Hogyan lettél Alnumán Aja gyilkosává?
A térdeplő nő elmélázott.
– Segítsek bűneidre visszaemlékezned? odacsalogattad a bazárban ácsorgó ifjut fekete szemeidnek tüzes kacsingatásával, nyitva feledted piros ajkaidat, mikor beszéltél vele, hogy fehér fogaidat meglássa; kezében feledted a kezedet, mikor ékszerre alkudott veled, aztán megharaptad a fehér fogaiddal, s megölted szerelemféltésből. Semmit el ne tagadj előttem; mert a mit eltagadsz, a mit elszépítesz, vagy elhallgatsz, azért pokolra jutsz.
– Elmondok mindent s Isten látja lelkemet, hogy igazat mondok. Én nem csábítottam Alnuman Ajat soha. Ő küldött hozzám legelébb naámét a vén asszonytól.
– Ahan! Naámét? A mivel a török ifjak szokták bolonddá tenni a szép asszonyok férjeit. A himzett erszényben száraz virágok vannak s az asszonyok értik, hogy a virágok mit beszélnek.
– Én felbontatlan küldtem vissza neki a naámét. Akkor maga jött el hozzám, rálesve, mikor férjem elhagyja a bazárt s én egyedül maradok; s elkezdett nekem szerelmes verseket, virágdalokat mondani.
– S te azokat szívesen hallgattad.
– Keresztet vetettem magamra s azt mondtam neki: távozz tőlem sátán. Ekkor ajándékokkal kisértett megnyerni. Hozott nekem drága kösöntyűket, gyöngysorokat és gyémántokat.
– S te azokat elfogadtad és eltitkoltad az urad előtt.
– Én lábaihoz dobtam az ajándékait s azon voltam, hogy rút legyek előtte.
– Azt bolondul tetted. El kellett volna fogadnod és ide hoznod a papnak. Ez által a bűn ajándéka az ájtatosság alamizsnájává szentesült volna.
– Ekkor fenyegetni kezdett, hogy ha nem hallgatok forró esdekléseire, megöli a férjemet. És Zariadri olyan szelid ember, a ki egy állatot sem ölt meg soha, egy gyermeket sem ütött meg soha, a ki még a tolvajt sem üldözte soha.
– Egy szóval: gyáva.
– Nem gyáva, csak jószívű. E fenyegetésre azt mondtam Alnuman Ajának, hogy én elmegyek atyjához, a nagyvezérhez és bevádolom öt, hogy férjemet meg akarja ölni.
– No oda ugyan jó helyre mentél volna.
– Raghib basa szereti Zariadrit.
– Én is szeretem a kakast: azért kerül nyársra.
– Alnuman Aja még is felhagyott e fenyegetéssel; hanem annál erőszakosabb lett ellenem. Azt mondta, hogy házamban fog meglátogatni, mikor férjem nincsen otthon. Tudattam vele, hogy ez lehetetlen, mikor férjem egyedül hagy otthon, akkor házunk kulcsát magával viszi s hozzám az alatt be nem jöhet senki. S én nem vagyok az a nő, a ki kötélhágcsót bocsát le az ablakon, hogy látogatót fogadjak el.
– Ne fecsegj már annyit az erényeidről; hanem térj át egyszer a bűneidre.
– Alnuman Aja a legirtózatosabb fenyegetőzést mondá ki előttem, a mivel csak nőt meg lehet rémíteni. Azt mondá, hogy férjemet jó czimboraság szine alatt el fogja csalni Shejtán Emisznézihez s míg az ott engemet, bor és csáblány csókja mellett elfelejt: mámorában ellopja tőle házunk kulcsát s úgy tör reám.
– Aha! Shejtán Emisznézihez: az «ördög leányához», a törökök Delilájához? Szép asszonyhoz illő szép név!
– De az én férjem nem az az ember, a ki idegen asszonyra felemelje szemeit; Zariadri Tafruj még a lélekzetét is visszatartja addig, a míg Shejtán Emisznézi elhalad mellette az utczán, nehogy egy párát beszivjon abból az átkozott büvillatból, a mi annak ruháiról szétomlik.
– Most meg már férjed erényeit sorolod elő! Hát azért ülök én itt ebben a padban? Beszélj már a bűneidről!
– És én vagyok olyan szép, mint Shejtán Emisznézi!
– Ezt külön alkalommal kellett volna meggyónnod.
– Véget érek már. Ezelőtt négy nappal, késő este egyedül álltam kertre nyiló ablakomban, a párkányra dülve, s néztem a lepkéket, a mik a granátalmák virágait körüldongták s nem volt semmi vétkes gondolatom, a miért Isten megbüntessen.
– Azt nem tudhatod. Egy asszonynak elég a lepkéket nézni, hogy vétkezzék.
– Ha úgy van, meglakoltam érte. Egyszerre egy erős kar ölelte át derekamat s a mint felriadva hátranéztem, szemeim Alnuman Aja szemeivel találkoztak. Égetett az a két szem, mint a tűz. «Hová tetted férjemet?» kérdezém tőle. «A hogy mondám, felelt ő, elvittem Shejtán Emisznézihez, így jutottam a házad kulcsához.» E szóra ájuláshoz hasonló zsibbadás állta el minden tagomat; közel voltam az összeroskadáshoz. Én nem tudom azt a fájdalmat megnevezni, a mi elfogott, de azt minden ízem érezte s a halált nem hiszem ennél keserűbbnek. Hogy engem férjem elfelejthetett, egy Shejtán Emisznéziért, s nemcsak elfelejtett, de elcserélt érte: odaadott egy nőrablónak, gonoszabbul, mintha eladott volna árverés mellett a bazárban. Azt érzém, hogy meg vagyok halva. Tehetetlen, akarat nélküli tömeg, a milyennek a török nevezi az asszonyt: «nakiszszalot aáké», léleknélküli lény. Erőtlenül roskadtam össze s éreztem a diadalmaskodónak forró lélekzetét arczomon.
– Ahán! Folytasd csak, folytasd!
– Ekkor lépések hangzanak a tornáczon, az ajtó felnyilik sebesen, s Zariadri áll előttem, a férjem: oly büszkén, délczegen, mint mikor vőlegény korában lépett elém, kezemet megkérni. Ez a pillanat egyszerre valami emberentúli lényt idomított belőlem. Elfelejtettem, hogy asszony vagyok, hogy gyönge vagyok: a sértett szemérem, a hitvesi hűség, a férj közelléte, a szégyen boszuvágya oroszláni erőt lövelt egyszerre minden idegembe. Alnuman övében tőr volt, azt jobb kezemmel kirántottam hüvelyéből s oldalába taszítottam s minthogy a döfés nem volt halálos, másodszor keblemnek feszítettem a tőr markolatát s balkarommal átfonva a férfi nyakát, úgy vertem azt a szivén keresztül, s minthogy erős volt és ki akart szabadulni ölelésemből, hogy ne menekülhessen, fogaimmal beleharaptam a nyakába s úgy tartottam ott, míg meg nem halt. Ez volt Alnuman Aja halálának története.
– Nem hallgattál el semmit? Kérdé a gyónó nőtől Makariosz.
– Mit kellett volna még elmondanom?
– Nem segített a férjed e meggyilkolásnál?
– Egy ujjal sem. Egyedül hajtottam azt végre. Mikor a megtörténtet s a megesettet megváltoztatni többé nem lehetett, a hullát ponyvába takartuk s öszvérre téve, éjszaka elvittük ketten Raghib basa palotájáig, ott letettük azt a kertajtóba. Senki se vette azt észre. De én nekem azóta nincs se éjjel, se nappal nyugtom. Folyton előttem áll az az eltorzult arcz, melynek halálkiáltásra nyilt ajkain át a megölt lelkét látom elrepülni, odajön hozzám halaványan, sárgán s nyöszörögve kéri vissza tőlem kiontott vérét. Senki sem tudja férjemen kívül titkomat: de mit használ, ha én magam tudom és tudja az Isten. Négy nap óta üldöz már ez a rém. Ki szabadít meg tőle, ha csak te nem, atyám? Te feloldhatod lelkemet alóla.
– Hát hiszen fel is oldom. Az rajtam nem mulik. Csakhogy azt ne hidd, Zabella leányom, hogy az ilyen irtóztató nagy bűnt: (mit gondolsz? a nagyvezér fiának kegyetlen meggyilkoltatását!) levezekelheted egy kis imádsággal, bőjtöléssel, bucsujárással, aztán egy pár kakassal és egy erszény ócska pénzzel, a miről az irással együtt lekopott az ezüstözés.
– Én kész vagyok a legnagyobb vezeklésre.
– Készen is légy. Legelőször is: kilencz napig kenyéren kívül mást nem szabad enned és más vizet nem szabad innod, mint a mi reggelenkint harmatképen az álœlevelekben összegyül. Azután minden nap háromszor el kell jönnöd a templomba, s térden járva hétszer megkerülnöd az oltárt. És végezetre öt erszény pénzt küldened ide még ma a lelked üdvére szolgálandó alamizsnaképen, de igazi jóveretű piasztereket.
Zabella hazament s még az nap este megkapta Makariosz az öt erszény pénzt, hibátlan jó teljes értékű török piaszterekkel.
Zabella másnap is megjelent Makariosznál, végezni a rászabott vezeklést. Mikor az teljesítve volt, azt mondá neki a fehér pap:
– Kedves leányom, a te bűnöd sokkal nagyobb, minthogy azt a rád szabott vezeklés kiengesztelhetné, e bűnnek a sulyát nem nyomja le kevesebb, mint még öt erszény pénz.
S ez kilencz napig folvást így ment. A pap zsákja még sem telt meg. Odaadta már Zabella utolsó ékszereit is Makariosznak, a hogy illett. Ily bűnös nőnek nem szabad kösöntyűket, fülönfüggőket viselni. Rongyban kell annak járni. A gazdag Zariadri Tafrujból kilencz nap alatt tönkre jutott szegény lett.
S Makariosz zsákja még mindig nem volt tele.
A kilenczedik napon azt mondá Zabella Makariosznak:
– Nincs már semmi, a mit elvégy, egy fillért érőm sincs, add meg a feloldást.
Ekkor Makariosz az eléje térdeplő nő meghajtott fejére tette kezét s azt mondá neki:
– Van még valamid, a mi megér tízezer piasztert, ez a te szép fejed. Csak eredj haza.
Épen tizezer piaszter volt kitűzve Alnuman Aja gyilkosának fejére.
* * *
Makariosz nem sajnálta az utat a nagyvezér palotájáig. Bebocsáttatást kért s mikor Raghib basa elé lépett, ezen kezdé:
– Én megmondom ki volt fiad, Alnuman Aja, gyilkosa!
S azzal elmondá a nagy vezérnek az egész történetet, a mit Zabella neki meggyónt.
Raghib nagyvezér végig hallgatá azt s akkor azt mondá neki:
– Maradj itt s várd el jutalmadat. Bizonynyal megkapod.
* * *
Baghib basa Ozmanország négyszáz nagyvezérei közt a legkitünőbb helyet foglalja el, s egyike annak a kétszáznak a négyszáz közül, a ki nem hóhér keze alatt végezte életét.
Hires arról, hogy kormányzata alatt a török birodalom pénzügyei felvirágoztak s rend volt az országban: de még hiresebb kiszámított kegyetlenségéről.
Mikor Egyptom helytartójává nevezték ki, az akkori uralkodó osztály főnökeinek, a mameluk bégeknek halálitéletét négy esztendeig tartogatta a keblében s az alatt együtt tanácskozott, mulatott, vendégeskedett a bégekkel, míg a negyedik évben végre mind a huszonnégyet összekaphatta vendégszerető asztalánál, akkor aztán fekete kávé mellett levágatta őket.
Ennek a kezébe lett kiszolgáltatva az a nő, a ki Alnuman Aját megölte.
Egy keresztyén nő, ki letörte az ozman fiatalságnak legszebbik virágát, a csaták hősét, Mahmud szultánnak édes unokáját, mert Raghib basa neje a szultán leánya volt, Szaliha.
Mikor Makarioszt elbocsátá maga elől Raghib, rögtön hivatta az örmények patriarcháját.
– Szentség-e nálatok a gyónás? Kérdé tőle.
– A harmadik szentség.
– Mi büntetése van annak a papnak, a ki a gyónás titkát elárulja.
– A mely pap a gyónás titkát elárulja, tűzhalálra érdemes.
– Ird le ezt erre a pergamenre.
* * *
Zabella kétségbeesetten futott haza férjéhez; elmondá neki a rémes fenyegetést, a melyben Makariosz kimondta fejére a halált?
– Ez a fej tehát nem a tied többé: mondá Zariadri feleségének. Add azt nekem.
– Tégy vele a mit akarsz.
– Hunyd le a szemedet.
A nő szót fogadott.
– Nyisd fel az ajkadat.
Megtette.
Zariadri odanyult csendesen s mire a nő felsikolthatott, a gyönyörű szép gyöngyfogsorból a legszebbik, az első fogak egyike ki volt törve.
Tafruj egy szót sem szólt többet Zabellához, hanem sietett fel a nagyvezérhez.
Kihallgatást kért; bebocsájtották.
– Mi kell fiam? Kérdé tőle csendesen nyugodt hangon Raghib basa.
– Fiad gyilkosát jövök följelenteni.
– Már megelőztek, följelentette más.
– Nem tudhatta más, egyedül én. Mert senki más nem volt akkor jelen. Én voltam Alnuman Aja gyilkosa.
– Te? Zariadri Tafruj! Azt mondod, te voltál fiam gyilkosa. Nem félsz a pokoltól? A ki hazudik, pokolra jut. Nem tanultad azt?
– A mit mondtam, kimondtam.
– Pedig hazudsz. Feleséged ölte meg a fiamat. Az ő harapásának helye maradt a nyakán.
– Az nem lehet. Az egy teljes fogsor nyoma volt, s nőmnek egy első foga hiányzik. Az én kezem, az én fogam helye volt az, a mi a fiad nyakán véres nyomott hagyott. Engemet öless meg.
– Ej ej, Zariadri Tafruj. Hát illik-e egy keresztyénnek jobban szeretni a feleségét, mint a mennybéli üdvét? Hát te nem félsz a pokoltól? Meglehet, hogy kételkedő vagy. Én is az vagyok. A bölcsek azt tartják, hogy az emberi csontok közül a csípőcsont az a «lus», a mi megmarad itéletnapig s a feltámadáskor ehhez képződik hozzá a többi emberi test. Én már sok ilyen csontot láttam föld felett elszórva s föld alul kihányva, de egyet sem tapasztaltam megégve: tehát egyik sem volt a pokolban. Azt hát ha nem hiszed, nem a te bajod. De van valami még a poklon innen, a mi rossz: a meghalás. Ez nem minden emberre nézve mindegy. Ha kiderül, hogy nőd volt Alnuman Aja gyilkosa, nőkinzásban nem gyönyörködik senki. Rövid halála lesz. A vizbe fojtják. Egy percz mulva feljön a buborék a víz szinére s ha van a nőnek is lelke, a hogy ti hiszitek, még onnan is feljebb: az égbe. De ha férfi volt az, a ki fiamat megölte, az átkozza meg a napot, a melyen született, mert az innen már csak pihenni megy a pokolba; ha van egyáltalában más világ.
– Hallom és tudom.
– Hallod, de nem tudod mit. Majd megtudod hát. Eredj le palotám elé, az izoglanok terére. Mikor Ahmed szultán az Aja Sophia kupolájára a félholdat föltéteté, a levett kettős keresztet ide helyezték le. Vert rézből van az gömbjével együtt, gazdagon megaranyozva, a gömb áttört művű szentek képeivel ékesítve. A hol szentségtelen kezek az aranyozást levakarták róla, ott idő jártával zöld rézrozsda lepte be az emléket. Eredj le: és nézd meg most. Az egész emlék ragyog ujra, nagyobb fénynyel, mint valaha. Kereszt és gömb tündöklenek. Három nap óta mint az olvasztó kemenczét, úgy fűtik szénnel a kereszt gömbjét, s attól az egész ércztömeg izzóvá lett. Ha férfi volt, a ki fiamat megölte, két kezére lánczot kötnek s ennél fogva felvonják arra az izzó keresztre. Eredj le fiam és nézd meg, milyen az? ha jól megnézted, jöjj fel ismét és juttasd eszembe, a mit az imént mondtál. Addig elfelejtem azt.
Zariadri Tafruj leballagott az izoglanok terére, a hol a hajdani Sophia-templom (nem szent Sophiának, de Sophiának: az isteni bölcsességnek temploma) számüzött keresztje nyomult önterhénél fogva mindig mélyebben alá a földbe; még csak a gömb fele állt ki a gyepből, a kettős kereszttel.
Az a gyep el volt perzselve most köröskörül. Félmeztelenre vetkőzött hóhérlegények szították az érczgömb óriási katlanában a tüzet s füstölgő zsarátnok vette azt minden oldalról körül. A hőségtől megritkult levegő reszkető délibábot támasztott az óriási szent jelvény körül.
Tafruj borzalommal nézte ez ádáz munkát. A kit ez izzó keresztre felvonnak, az a kárhozat minden kinját átszenvedi. Ott vonaglani, hánykódni ez izzó kereszten s átkozni a halál hosszú óráján az életet, a világot, az emberiséget és az Istent s nem találni a kinok enyhülését az öntudatlanságban? Rettentő képzelem.
Elnézte sokáig, hogy csorog le az olvadt arany, mint veríték, az izzó keresztről, a hóhérlegények tréfálkoztak vele: nem volna-e kedve az ujja hegyével hozzányulni a fénylő jelvényhez?
Csak az ujja hegyével?
Késő estig csatangolt a palota körül.
Akkor visszatért a nagyvezérhez.
– Nos fiam, hát milyennek találod a halált?
– Iszonytató az.
– Irtózom tőle.
– Ki volt hát Alnuman Aja gyilkosa?
– De még sem irtózom annyira a haláltól, mint a mennyire szeretem nőmet. Én voltam fiad gyilkosa.
– Jól van: mondá Raghib basa, s azzal izoglánjainak inte.
Azok egy zsellyeszéket hoztak elé.
– A mit igértem, megtartom, mondá Raghib. Ülj be a zsellyeszékbe. Benne van már a tíz erszény pénz, a mi fiam gyilkosának felfedezőjét illeti. Te jelentetted őt fel, a tied. Igértem annak biztosítást is minden veszély ellen. Menj haza, semmi veszély tégedet nem ér. De nődet tartsd zár alatt ezentul, hogy több ifju el ne veszszen szépsége miatt, oly nyomorultul, mint Alnuma Aja elveszett, ki nekem egyetlen fiam volt s a kit én nagyon – nagyon szerettem.
A nagyvezér ősz szakállán két könycsepp gördült végig.
* * *
Tafruj azt hitte, hogy álmodik s az álomlátás játszik gonosz tréfát vele, mikor a hordszékbe beültették s annak az ajtaját az izoglan aga rázárta. A telt erszények ott hevertek lábainál. A mint egyet megrugott, megcsörrent benne az ezüst.
Sötét folyosókon át vitték ki az izoglánok a palotából s mikor az udvarra értek vele, ott állt előtte a rémséges izzó kereszt, felmagasodva a sötét égre s vérvilágot árasztva maga körül.
Tágas négyszögben fegyveres janicsár-csapat vette azt körül, nem lehetett látni, mi történik a karéjon belül. Csak az imám alakja látszott ki a kőemelvényről a kereszttel szemben.
Itt megálltak az izoglanok a zsellyeszékkel.
A török sipok egy ismeretes gyászdalt hangoztattak, melynek zenéjétől a vér fagyott meg Tafruj ereiben; ez a szegény bűnösöket halálra kisérő dal volt.
Mikor a tárogató utolsót sikoltott, az imám kivonta öve mellől az odadugott pergamen-tekercset s felgöngyölve azt, éneklő hangon olvasá róla:
«A nagy patriarcha, az araráti szent, az etsmiazini apostol itélete ez: a papnak, ki a gyónás titkát elárulá, büntetése tüzhalál. Helybenhagyja Raghib basa, nagyvezér.»
Az üstdobok recsegtek, s a következő pillanatban két láncznál fogva egy emberalak szállt fel sebesen az izzó keresztre. Nem emberalak többé, hanem pokolbeli rém, mely egy kinzott ördög vonaglásával hánykódik a tűzfényű kereszten, elrugva magát tőle s valahányszor visszaesik, fekete füstfelleg száll fel körülötte, s egy ordítás, melynek a hangja is átok, rémségesebb minden vadállaténál, szidalmazza az eget és földet és minden közte lakókat.
Tafruj futott volna e rém-látvány elől, de a hordszék fogva tartá. Végig kellett néznie az egész halálkint, mely neki volt szánva, melyet magára válalt, azért, mert feleségét oly nagyon szerette, s melyet bizonynyal meg is kapott volna, ha Raghib basa nem szerette volna épen oly nagyon az igazságot, mint ő a feleségét. Ott kellett néznie a szörnyképet egész odáig, míg végre a torzalak utolsót vonaglik a kereszten s az átoküvöltés ajkain fekete füstté válik s aztán lobbot vet egyszerre s lángba borul a megölt alak.
Ez volt Raghib basa nagyvezér igazságszolgáltatása, kit a történetiró e névvel jegyzett fel: «Inszáni Kamil», «a tökéletes férfi».
Történt ez ezerhétszáznegyvennyolczban.
* * *
Másnap kiadta Raghib basa azt a Mahmud szultán taghujával szentesített hatti sherifet, mely megtiltja a stambuli asszonyoknak az átlátszó fátyol viselését, a himzett papucsot az utczán, a test szépségeit eláruló ruhákat s elrendeli halálbüntetés alatt rangkülönbség nélkül minden nőnek a feredzse felvételét a házon kívül: azon szomorú öltönyét, mely minden szépséget eltakar.
Hogy kinevették a sztambuli asszonyok ezt a rendeletet. Nem lettek volna asszonyok, ha azt nem tették volna. Rendeletet adni a «divat» ellen! Ebben a birodalomban nincsen császár! Próbálták azt más hatalmasok is, leparancsolni a divatot a nőkről; Cromwell, József császár; nem mentek vele semmire.
Azon a napon, a melyen minden utcza és tér visszhangzott a hatti sheriff parancsszavaitól, a Bosporus partján, a sztambuli uri nép kedvencz sétahelyén, legpompásabb öltönyeikben jelentek meg az urhölgyek, s szépségeiket, ha valaha, most igyekeztek legjobban kimutatni.
A csábító péri, a bübájos Shejtan Emisznézi egész kisérő sereget vont maga után. Selyem felöltönye, a karcsú derekához tapadó chilát, szabadon hagyta keblét s a mit el nem takart, még rosszabbul rejté az átlátszó selyemfátyol, mely homlokát is egészen szabadon hagyta, hogy kitünjék a gyémántcsillagos ferroniere, egy franczia király kedvencz hölgyének divatja. S hogy még jobban csuffá tegye a császári hatti sheriffet, a selyem salavári elől térdig fel volt hasítva s kétfelé felgombolva, hogy kitünjenek a gyöngy füzérek, mik lábszárain keresztbe fonódnak. S a merre tekintett, tüzet szórt a szemével szerteszélylyel.
A Fanár kapu ó-görög palotája előtt állt egy óriás janicsár vezér, Pelvan aga, s karjait összefonva nézte a sétáló tömeget.
Ez az óriás volt mindenek fölötti kedvencze a csábító tündérnek; mikor odaért hozzá, legyezőjével ráütött a kezére és nagyot kaczagott hozzá.
Az óriás kivette kezéből a legyezőt s eldugta az övébe, a helyett kivonta onnan azt a pergamen tekercset, melyen a császár rendelete megtiltja az olyan viseletet, minőben a szép tündér jár, s különösen a legyező viselést.
Shejtan Emisznézi elolvasta a hatti sherifet s minthogy pávatollait elvették: a szultán parancsát használta azontúl legyezőnek; s azzal kaczagva sétált tovább a többi szép abelérékkel.
Midőn ismét visszakerült a szép huri a Begsid Tas palota elé, Pelvan aga még mindig ott állt mozdulatlanul.
Shejtan Emisznézi mandolint pengetett és török stanczákat dalolt hozzá.
– Eredj haza, szép hölgy, mondá neki a kolossz; ne várd meg, míg a muezzim estét kiált.
Shejtan Emisznézi pedig épen csak az estére várt.
Az estsötét hozott imádói számára új meglepetést.
Mikor lement a nap, s nem világított más, csak a tejút, meg a szikrázó csillagok, akkor bámulattal vette észre a kisérők csoportja a csábító mesterfogást, a mit a szép hölgy merész képzelme kigondolt.
Az alá a vékony fátyol alá, mely termetét takarta, a Haemus hegyéről szedett fénybogárkák voltak rejtve, s azok, a mint besötétült, az öltönyön át világítottak, fényt lopva oda is, hova a napsugár nem hat.
A férfiak magasztalva, az asszonyok irigykedve fogták körül; egy hét mulva el lesz terjedve a fénybogaras öltönyök divatja Stambulban.
A muezzim a közel minarékből elkezdé csengő énekével az esteli szúrát.
Shejtan Emisznézi megállt az óriás előtt, s míg márványhátát fordítá felé, megvilágítva a fulgora fényétől, gömbölyű vállán keresztül hamisan mosolygott szemébe. S a mint a muezzim végezte énekét, pajkos szeszélyében tülköt csinált a szultán hatti sherifjéből s a hangcsőn keresztül kiáltá vissza a muezzimnek az énekelt szúrát.
Abban a perczben Pelvan aga megfogta Shejtan Emisznézi kashmir övét a derekán félkézzel, felkapta őt a levegőbe, a másik karját térdhajlásai alá csapta s egy lökéssel beledobta a tengerbe: hogy a krónikairó «Izi» szavai szerint «a tenger kék hullámainak szövete legyen öltözéke szép testének».
E jeladásra az előrohanó jancsárok háromszáz divathölgyet hajigáltak bele a Bosporusba.
… Ettől az éjtől kezdve viselik a török hölgyek a feredzsét. – Ez volt a feredzse-divat története.
Humorisztikus elbeszélés.1)
A «János» jelenté, hogy «asztalon a leves.»
Két oldalajtón jöttek be két felől a meghivottak.
Az asszonyság elfogadó-szobájából elől a háziurnő maga, karján egy harmincz éves férfinak, követve egy még fiatalabb úrtól, a kitől nagyon kellett őriznie a sleppjét, hogy rá ne taposson.
Az urnő huszonöt-huszonhét év közötti szépség, halavány, morbidezzás arczszinnel, a mit még érdekesebbé tesz a nyughatatlanul ideges ajk s a nagy fekete szemek. Kár, hogy azokat gyakran bizonyos szemszúró kifejezésre összehúzza: most még jól illik az neki, de majd húsz év mulva megbánja. Azt a két vékony szemöldököt is jobb volna, ha nem huzná annyit össze, s ha a nyakát nem hajtaná félre. De még most az mind jól illő negély.
A karját nyujtó urat doktornak hivják; valamikor medicus korában tánczosa volt a szép Izabellának s tüzesen udvarolt neki; hanem aztán kosarat kapott, s azóta Farkas úr nem tánczol. Komoly ember lett, gyakorló-orvos, specialista. Ő jár a házhoz gyógyítani. Egyébiránt a férjnek is régi jó barátja. Mint medikusok és juristák együtt csinálták a hirhedett márczius 15-iki és halottak napjáni demonstrátiókat, s tánczolták egymás báljain a franczia négyest vis à vis, s költötték egymás pénzét. Mikor Cserjéssy elvette a szép Izabellát, doktor Farkas baráti nagylelküségből vőfényül szerepelt mellette s most is rámeri bizni Cserjéssy az életét és a feleségét a legyőzött vetélytársra. A ki külömben magas termetű, kifogástalan toilettben járó dandy, kiborotvált állal, egyik fülében kis platinafüggő, szemein az orrára csiptetett binocle. Arcza érdekesen halavány: természetesen a sok kórházfrequentatiótól.
A hátul jövő ifju egy ujságiró, a ki a lapoknak tánczvigalmakról, házasságokról és gyászesetekről referál, s a kivel megismerkedik, azt kiirja novellába s a kibe beleszeret, azt megénekli, s ha kosarat kap tőle, azt is megénekli. A haja elől kétfelé van választva kisasszonyosan; hanem a nyakkendő csokra félre áll. Külömben igen jó fiu. Camonesnek hiják, a mi persze csak irói tolvajnév.
A másik ajtón a pipázó szoba felől a házi úr hozza karöltve kedves barátját, Talfáji Lőrinczet, a ki a mult három esztendő alatt az ő választó kerületéből volt képviselő; de közelebbről nem akart föllépni, most aztán csak úgy látogat fel hébe-hóba, vexálni az új képviselőket; a mi olyan jól esik annak, a ki otthon maradt. Látszik is az arczán, hogy faluról jött: oly piros pozsgás, csupa jó sziv és egészség. Csak a mikor aztán megszólal, czáfolja meg a jó elővéleményt; a hangja vékony és életlen, olyan, mint mikor a hegedű gyékénykákás végén huzzák végig a vonót s a mit mond, az mindig arra van szánva, hogy valakit megcsiklandjon vele.
Cserjéssy Mukit, a házi urat nem tudjuk leirni. Soha sem ült fotografus elé, nehogy valami cziherrevaló ujságiró lekarikaturázza az arczképét valamelyik bolond lapba. Egyébiránt, majd «körméről ismerik meg az oroszlánt.»
Mind a két csoport igen érdeklő beszélgetés folytatását hozta magával, s alig várhatott vele, hogy azt a másik csoporttal is megismertesse; azért is sietett az utjában álló levest minél hamarább felkanalazni.
Legrövidebb ideig állta ki az ujságiró, hogy meg ne szólaljon:
– No már ilyen furcsa bukást csakugyan nem ért még életében ember.
A háziúr sietett a májgombóczot hirtelen lenyelni.
– De azt a savanyú pofát láttad volna, a mit csinált hozzá!
Most aztán az ujságirónak akadt a torkán a leves.
– Hát bátyám látta!
– Hogy ne láttam volna? ’sz ott ült az orrom előtt.
Most meg a doktor ejtette bele a kanalát a tányérba.
– Kit láttál te? Abdul Azizt, mikor letették?
– Hát ti a török szultánról beszéltek?
– A kit a softák megbuktattak.
– Usse part! Az ő baja az. Én arról a «bukti»-ról beszélek, a mit tegnap csináltam az öcséméknek, olyan esetet nem jegyzett még föl Plutarch! Ide hallgass, te doktor! Én kimondom kilencz tarokkra a toletroát, ultimot. A Gazsi hinterhandba rákiáltja: kontra toletroa, kontra ultimo, tizenegy tarokk, pagát elfogás! És én megnyerem az ultimót! megnyerem: tudod-e azt? Ez olyan sensatiót csinált, hogy még a konferencziát is félbehagyták érte. Azt mondja rá mindenki, hogy ez lehetetlen. Pedig így volt, hallgass ide. Nálam hét primőr, meg három veres, kettő a skartban feküdt, a Gazsinak volt tizenegy tarokk a kezében, de a XII-ős a legmagasabb; a Jóskánál azonban volt a XVI-os, meg a XV-ös. Én vagyok a fórhand: kihivom a veres királyt, a veres dámát egymás után, a Jóska mind a kétszer kénytelen szürkupot csinálni s a Gazsit megtalálni; a harmadik hivásnál már szüperiőr maradtam, lehivtam hatot, hetediknek a veres alsót, arra kiugrott Gazsinak az utolsó tarokkja s a szinjén hazavittem a pagátot. No érted úgy-e?
– Nem egészen értem. Mert nem tudok semmiféle kártyához.
– Nem értesz a kártyához? Hát akkor hogy kaphattál te doktori diplomát?
– Ebből az egyből elfelejtettek megczenziálni.
– Nem is bizom többet rád a nyakamat.
– Te Muki; szólalt meg a volt képviselő, nyikorgó taligakerék hangján, hogy kellemesebb tárgyra vigye át a társalgást: tudod már, hogy a választóid bizalmatlansági feliratot küldenek rád a vám- és bankügyben adott parolád miatt.
– Recontra nekik! Ismerem az embereiket. Csupa Púb, meg Cavall, egyetlen matador sincs közöttük.
A János körülhordta az aszetlit, s míg a tálat tartotta a nagyságos úrnak, odasugott a fülébe:
– Az előbb itt voltak a takarékpénztártól, a Gyönge Laczi váltóját megóvatolták.
– A biz Isten. Azt a zsebemben felejtettem. Akkor nyomta a markomba a szerencsétlen, mikor épen az ütéseket számláltam; no majd holnap felviszed. Semmi baj.
– De az a méhes legény (a takarékpénztári irodaszolga gallérján egy ezüst méh a jelvény) holmi fedezetről beszélt.
A házi asszony restellte a suttogást az úr és a cseléd között a csiperkegombás riskása fölött s más társaságba igyekezett vonni a férjét, megszólalva panaszos, kényeskés hangján:
– Bizony te Muki, olyan vagy, látod: nem is kérdezősködöl a kis leányod felől, a kit a doktor úr beójtott. Pedig olyan szépen megfogant mind a két ójtás szegénykénél: egész szép piros halmocskák emelkedtek karjain s olyan türelmes, még csak nem is sír. S te meg se nézted.
– Igaz, igaz, megérdemlem a nyilvános megdorgáltatást. Biz az czudarság tőlem. Hanem hát nem akarom szegénykét felzavarni; tudom, hogy alszik már olyankor, mikor én hazajövök.
– Úgy hiszem, hogy éjfélután két órakor mindenütt alusznak a gyerekek.
– Ebben megint igazad van. Én biz egy kicsit elkéstem. De hát nem tehetek róla. Mikor odavetődött közénk az a szegény Bátoki Gazsi; aztán olyan malőrje volt, hogy az valami hallatlan. Nem akartunk a pénzével elmenni. No még három túrt, aztán még egy huszártúrt, hogy regresszirozhassa magát. Aztán még többet vesztett. De hát nem kelhettünk fel az asztaltól, tele volt a «tábla» összekötött dupla kettősökkel.
– Bezzeg ha összekötött dupla törvényjavaslatokkal lett volna tele a tábla, akkor fel tudtatok volna tőle kelni; jegyzé meg a kiállhatatlan gyékénykáka hang; a min aztán az egész társaság nevetett.
– Csak te hallgass! Az irigység beszél belőled, hogy nem ütheted velünk együtt te is. No majd ha a választóim bizalmatlansági szavazata leköszöntet, feljöhetsz helyettem, s átveheted a helyemet: ott van a sarokban; igen jó hely, én már elvesztettem rajta, (észreveszi, hogy a felesége is hallja) az az, hogy nyertem rajta valami ezer forintot.
(«No az ugyan jól fog esni nekünk; dörmögi János a töltött káposztás tálat tartva ura elé; mert épen most van itt a tiszttartó, s azt mondja, hogy minden elfagyott otthon.»)
– A tiszttartó? Ah! Zászlós úr van itt? Hát hivd be rögtön. Jöjjön be. Még az ebéd elején vagyunk; jut neki mindenből. Szorítunk itt helyet neki a Lenczi pajtás, meg én közöttem.
Az asszony is mindjárt lebbent a helyéről étszert és asztalkendőt adni ki a most érkezett számára, ki egy ideig szabódott az előszobában, hogy ő nincs szalonszerüen öltözve; de aztán csak behúzták-vonták s leerőltették a székre s hoztak neki mindenből, a mi már körüljárt: hozzá is látott emberségesen. Levest már nem kivánt, csak a vagdaltas süteményen kezdte.
– Hát Zászlós úr, mi gyászhir van oda haza? Van még víz a vetésünkön: milyen nagy?
– Ühüm, mondá a tiszttartó, tele levén a szája olasz kráflival, valami két öl magas.
– Hát az le se apad az idén?
– De még jövő esztendőre sem.
– Hat a szőlő elfagyott-e?
– Tisztára, felelt a gyászposta, egy nagy szál makaronit ficzkándoztatva a tányérján, mely sehogy sem akart a villáján maradni.
– E biz elég baj egy lélekzetre, mondá Cserjéssy; de hát majd segítünk magunkon valahogy. Ezentúl ötkrajczáros tarokkot fogunk játszani. Behozzuk a klubba, hogy öt krajczár legyen a blokk tíz krajczár helyett. Legalább látni fogja a kormány is, hogy nagyon komoly az ország állapotja.
A tiszttartó ez alatt bevette a töltött káposztát is. Szokva volt a gyors munkához. Most aztán mindjárt bővebb beszédű lett.
– Hanem hát a kár még is némiképen haszonra fordult. A tavalyi boraink még mind megvannak. A fagy előtt kinálva se kellettek senkinek három forintjával; a fagy után pedig hat forintjával keresik; három vevő is jár a nyakamra.
– Hisz akkor hát ott vagyunk, mintha egész termésünk lett volna az idén. S még szüretelni se kell.
– Az ám. A földeinken pedig annyi hal van, hogy a halászati jogot kiadtam két esztendőre haszonbérbe tizenkétezer forintért. Elhoztam a szerződést is aláirás végett.
– Tizenkétezer forintért! Hisz ennyit a buzából sem kaptunk volna. Arany-ember ön Zászlós úr! Nyuljon ahhoz a tokajihoz. Van ott még több is, a hol az volt. A mi egyébiránt az ötkrajczáros tarokkot illeti, azt mondhatom, hogy az a legnagyobb pazarlás. Mikor ilyen kicsibe megy, az ember nem vigyáz oda; szeleskedik, visszamegy az ötödik vételre, minden dibdáb lapra betánczol; míg ha duplába megy, akkor minden ember vigyáz: ott van az esze, poénre játszik, nem csinál semmi suskust. A húszkrajczáros tarokk az igazi rezon-játék.
– De az Isten áldjon meg Mukikám! szólt közbe türelmét vesztve a szép házi asszony. Beszélj már valami másról is, mint tarokkról; nem elég, hogy déltől éjfélig ütitek, hanem még reggeltől délig is arról beszéltek, hogy milyen volt a játék, mintha tudós felolvasás, érdekes vita, szinpadi előadás, vagy nevezetes politikai esemény volna, a mit átéltetek.
Muki csettentett a nyelvével és odahunyorított Lenczi felé.
– Szja ha! Ki mit nem ismer, azt nem kivánja. A ki a tarokkot nem ismeri, az nem tudja, hogy mi az? A mi egy hadvezérnek az ütközet, a mi Gorcsakoffnak a keleti kérdés; a mi a poetának a drámája első előadása, a mi a bálbamenő lánynak a kottilion, a mi a doktornak az ispotály: az nekünk a tarokk. A tarokk olyan pályatér, mely kipróbálja az észt, a bátorságot, a jellemet. A tarokk a búelfelejtető, a vigasztalás ezer bajban. A tarokk ellenségek kibékítője, a mely a pártok közti külömbséget megszünteti. Még a börtön sem börtön, ha tarokkozni lehet benne. S ha egyszer pokolra megyünk, a mivel nagyon biztatnak bennünket a papok, csak valamelyikünk egy játék tarokkot lophasson be oda a szür ujjában, fittyet vetünk Luczifernek! Aztán ez valóságos magyar nemzeti játék. Ezt játszák a Kárpátoktól az Adriáig. A bécsiek is tőlünk fogadták be. Mi hoztuk be e játékba azon reformokat, miket az egész világ elfogadott. Hogy a hármast nem kell kijátszani, csak a kettőst, s hogy a szólónak a konzolácziója hatszorosa a kettősének, s hogy a kontra nem jár reciprocitással: a mi juridikai nonsens. És elvégre mi bajotok nektek asszonyoknak a tarokkal? Ugyan ne legyetek háladatlanok iránta. Ez a valóságos ascetai cingulum. Ha szent Antalnak a pusztában tarokkja lett volna, az ördög nem kisértette volna meg szép asszony képében. A tarokk-kompánia valóságos tűzkármentesítő-társulat szép szemek gyujtogatásai ellen. Mert nincs az a szerelmi biledú a világ legszebb, legcsábítóbb asszonyától, a mi fölérjen azzal, mikor együtt van a skartban a skiz és huszonegyes. A mely férj tarokkozik, az a feleségét nem csalhatja meg. Az a keserű pipafüst, a mit estenkint hazavisz a ruháján, a tanubizonysága hűségének.
– Hiszen azt elismerem, hogy te vagy a világon a legjobb férj; de épen azért szeretném, ha e helyett az időmegölő, egészségrontó játék helyett valami más mulatságot találna a férjem.
– Milyenek például, vágott közbe Cserjéssy: selyembogarakat etetni, karthandlikat ragasztani, lombfürészszel óra-állványokat faragni. Vagy talán kvartetteket rendeznénk; én fuvoláznék, Lenczi hegedülne, a Gazsi meg a Józsi pedig kontráznának.
– Szavamba vágtál s nem engedted végigmondanom. Olyan időtöltést értettem, a mi az én férjem tehetségeihez méltó, a mi lelkét betölti, értékét hatványra emeli.
– Csak nem kezdhetek el vénségemre valami eddig el nem sajátított tudományt tanulni.
– Miért nem? Látod, a király még most is tanul. Mennyi nyelvet tud.
– Azért ő király, hogy több esze legyen, mint másnak. Mikor én király vagyok (t. i. mikor osztok) akkor én is okosabb vagyok, mint az a másik három, a ki játszik.
– Minden nagy embernek van valami nemes időtöltése, folytatá a menyecske a leczkét, a mivel azt a hézagot betölti, a mi rendes nagy életfeladatából üresen marad. Látod, Deák Ferencz szobrokat faragott, Garibaldi regényt írt, Kossuth csillagászattal és botanikával foglalkozik s Türr tábornok csatornát épít és népnevelésben fárad.
– Igen, mert egyik sem talál magához méltó partiet; de kerültek volna csak együvé mind a négyen: tudom, hogy azok is mindig tarokkoztak volna.
– No, azt én sehogy se szeretném.
– Ne volna csak a ti barbar előitéleteitek által minden magasabb életpálya elzárva előttünk, asszonyok előtt!
– Tán gyorsirónő szeretnél lenni?
– Oh kérem, kicsit magasabbra gondolj.
– Vagy épen képviselő?
Lenczi közbeszólt:
– Megbuktatná nagysád a férjét; mert nagysádat küldenők el helyette az országgyülésre.
– No, a mi az ékesszólást illeti, vágott bele a poéta.
– Camoens úr! Utasítá őt rendre egy lesujtó villám kiséretében szép szemeiből a delnő.
– Volt szerencsém a nőképzőegylet gyülésén.
– Vannak pályák, a miken a tett beszél; heveskedék a szép asszony.
– Igaz ez! sietett segítségére a tiszttartó. Teszem föl az ilyen pompás turósbéles.
– Kérem, szólt az úrnő aprehendálva. Azt a szakácsném csinálta, én komolyabb eredményű tetteket értek.
A tiszttartó úr bizonyítá, hogy komolyabb eredmény ennél a túrós bélésnél nem lehet a világon.
– Haha! Nevetett Muki. Az én kis feleségem utoljára a katonai pályát irigyli tőlünk. Még kedvet kap Merkus kisasszonytól a hollandi szerb amazontól.
– Így van az. Duzzogott a szép háziasszony. Nálunk, a hol a munkát a férfiak magukra nézve megalázónak tekintik, a nőkre nézve viszont oly elérhetlen megtiszteltésnek tartják azt, hogy nem akarják velük megosztani. Amerikában a nők még orvosok is lehetnek.
– No csak az hibáznék az én boldogságomból, pattant fel Muki; hogy az én feleségem eljárjon a bonczterembe, holt embereket trancsirozni! A hideg is kilel a gondolatjától is. Soha se enném meg a keze főztét többet.
Most aztán doktor Farkason volt a sor lándzsáját fölemelni.
– De hát, hogy lehet ily megvetőleg nyilatkozni az emberi tudományok legmagasabbikáról: a boncztanról? kedves barátom. A boncztannál kezdi az ember megismerni az Istent, teremtő bölcsességének legmagasabb remekművében. Az csak a laikusra nézve oly borzasztó, a beavatott egy egész új világot fedez fel a bonczkés nyomán, mely csodálatosan összefügg, minden atomjában egy közös czélra összeműködik, a mely czélnak a neve: az élet. A haláltól tanuljuk meg, hogy mi az élet? Az utazás a földön, tengeren és légben mind nem tár fel annyi csodát a gondolkozó fő előtt, mint az utazás a bonczkéssel az emberi test titokteljes birodalmában. Az nem az iszonyat, az a gyönyörködés kifogyhatatlan tárháza.
A fiatal orvos egészen fellelkesült tudománya magasztalásában, még a binoclit is letette, hogy szemeinek lángoló tüzét ne fogja el az ablak.
Az iró meg akart neki felelni.
– De elvégre is az orvosi tudomány csupa próza, csupa realitás, a női kedély pedig csupa poézis, csupa idealismus: nem férnek azok össze.
– No hát megálljon Camoens barátom, elmondok önnek egy esetet, a mi velem történt, a miből átlátandja ön, hogy scalpellum alatt is megterem a költészet s aztán csinálhat belőle novellát, ha tetszik. – Ha megengedi a tisztelt asztaltársaság.
– Oh kérjük.
– Hát egy reggel odajön hozzám egy atya a leányával. Elmondja, hogy ő bánáti földes úr, gazdag ember, s ez itt egyetlen leánya, tizenhat éves. A hölgy termete gyönyörű volt, mint a pálmasudár, telt idomok; finom fehér kezek, s vállak, minőket a költők elefántcsonthoz hasonlítanak: hanem az arcza sürű fátyollal volt letakarva. – És most tekintsen ön ide, szólt az atya bánatosan s leemelé leánya fejéről a fátyolt. Egy ijesztő halálfő állt előttem, melyről hiányzott az orr és az ajkak. A szerencsétlen atya sírva mondá el, hogy egy roncsoló baj ily rémalakká változtatta egyetlen gyermekét. Van-e ez ellen segítség az orvosi tudományban? – Van! – mondám neki büszke önérzettel. – Hagyja ön kezelésem alatt a kisasszonyt s hat hét mulva jöjjön el érte. Én ujjá alkotom az arczát. Rám bizta leányát. – Milyen profilt kiván a kisasszony? kérdezém: rómait vagy görögöt csináljak? ő azt mondta, hogy beérné egy mindennapi magyar ábrázattal is. Én hozzá fogtam a műtéthez s tökéletesen sikerült; hat hét mulva be volt fejezve feladatom. Hát uram, tudnak-e a poéták ahhoz hasonló jelenetet kigondolni, mint a minő az volt, mikor én a hölgynek először eléje tartám a tükröt s ő halálfő helyett, a mit odahozott, egy rózsás arczot látott magára mosolyogni, alig látható nyomaival a műtétnek, s csinos kis ügyes fitos orrocskával és korallpiros ajkakkal; a miket én adtam neki! a prózai orvos.
– S nem adta önnek a legelső csókot ez ajkakkal? Kiálta fel elragadtatással a háziasszony.
– Fájdalom, nem: vőlegénye volt már; férjhez is ment; azóta boldog családanya. Én mindenütt későn szoktam járni.
– Te! Mondá Muki Lenczihez fordulva; nekem úgy tetszik, hogy ez a rhinoplastikus doktor az én orromat is hosszabbra képes csinálni.
A János most meg egy levelet hozott be. Az elnök úr köszönteti a képviselő urat, szívesen látja hat órára egy kis vármegyekikerekítési bizottságba.
– Oh, bizony Isten! kiált fel Muki, még délután se hagynak az embernek békét; még a fekete kávéját sem engedik nyugodtan meginni. Mondd a szolgának, hogy elmentem hazulról. Igaz is. Mennyi az idő? Már fél ötre! Tyű! Rég «ott» kellene lennem. Engedelmet kérek, kedves barátim. A feleségem elmulattat benneteket. Nekem jelenésem van s a pontosság a legelső katonaerény. Úgy-e kedves Izácskám, majd zongorázol a kedves vendégeinknek, nem engeded őket szétoszlani. Megbocsáttok kedves barátaim. Kérem tiszttartó úr, majd a nőm aláirja a szerződést.
– Hát nem nézed meg a kis leányodat? kérdé neheztelve a menyecske.
– Majd ha haza jövök. Nem maradok ki sokáig.
– Tudom! Hát meg se csókolsz? Te!
– Úgy! No nézd! Biz Isten. Szinte elfeledtem.
Sietett aztán «oda», a hol már türelmetlenül várták. Már le is ültek a munkához hárman; de a negyedik helyet fentartották a számára. Ott volt a Bátoki Gazsi is, a kinek a tegnapi «pech»-ért becsületbeli kötelesség volt ma revanzsot adni, hogy regresszirozhassa magát: olyan formán, hogy ma kétszer akkora pechchel dolgozott.
Arról aztán senki sem tehet, hogy a táblára annyi dupla kettős ultimo jött fel, hogy azt éjfélután két óráig nem lehetett letisztázni.
Arra a fatális májusra következett kriminális juniusnak a legelső napfényes délutánján kapott rajta minden ember, hogy ki merre omnibuszt talál, meneküljön ki a zöldbe. Csak Cserjéssy Muki jelent meg a szokott órában «ott», a hova mulaszthatlan kötelessége vezette.
Hanem bizony «ott» most minden terem üres volt.
– Hová lettek a többi rablók? kérdezé a házi szolgától.
– Azok bizony mind kimentek a Margit-szigetre.
– Ez már aztán erkölcstelenség! Egy délutánt így elvesztegetni!
Búsan járt-kelt alá s fel az üres termekben, mint «az ordító oroszlán, keresve, hogy kit egyen meg?» De csak nem jött senki.
Az az, hogy a szöglet-szobában ott ült két czimbora: hanem azok piketiroztak.
Aztán meg az a két czimbora olyan czimbora, a kikkel nem igen örömest ül le valaki tarokkozni, a ki már ismeri a hitvallásukat.
Az egyik: a Sunnyogi Béni azok közé a kellemetes utitársak közé tartozik, a kiket műnyelven «drukker»-eknek neveznek, a ki tuletroával forpászol, tizenegy tarokkal nem mond második kettest: valóságos «lesi-puskás», aztán olyan «debreczeni szeme» van, hogy elébb a szomszédja kártyájába pillant bele, csak azután a magáéba. Nem örömest veszik be «negyediknek».