A másik, a Csopaki Gyuszi, az meg azzal a virtusával tündöklik, hogy a játék alatt mindig «beszél» s vannak neki olyan stereotyp mondásai mindenre, hogy már a verebek is értik.
Ha más veszi fel a skartot, azt mondja: «birja békével»: ez azt jelenti, hogy neki jó kártyája van; ha pedig azt mondja: «inkább a felebarátom», akkor gyöngén áll a dolga, nehogy az együtt játszó «bivaly fővel» kontrát mondjon. Ha pedig kontrát akar mondatni, így szól: «tiszteli a tanyi plébános». Ha ütésben akar maradni, előre kiveszi a kártyát s azt mondja: «mint a kijáró kutyát». Ha azt akarja, hogy az együtt játszó más szint hijjon a megkezdettnél, azt mondja: «sorba tánczol a magyar»; ha azt akarja, hogy a segítő tarokkozni kezdjen, akkor így szól: «Hja a báró nevezetes ember volt». (Arról volt nevezetes, hogy soha se hítt tarokkot.) Ha kis tarokkal esik jól az ütés, azt mondja: «angol ész!» ha nagygyal kell ütni: «hegyibe a gémmel!» ha singletont kell híni: «wen hängt man in England?» ha nincs több ütés, azt mondja: «le a csizmával!» Ha feljebb kell ütni, ez a szava: «höher Peter!» s ha nem kell több ütés, megvan épen a harminczhárom, az ujja bütykével kopogtat az asztalra. Ha nála a pagát, s félti, hogy elfogják, azt mondja: «baj van Köpeczen», a gyöngeszivű ellenfélt zavarba hozza az ilyen rémszavakkal: «padra vele!» – «fogom a fülit!» – «ez már meghótt!» Egy szóval egy egész tolvajnyelv áll a rendelkezésére, melylyel azt, a ki nem érti, ha gábliba kapják, úgy elpüfölik, mint a kétfenekű dobot. S meg azután mikor a partie ki van játszva, akkor elkezd veszekedni az együttjátszó társával, hogy miért játszott rosszul? Miért rontotta őtet? Mért hajtotta meg a hosszú színnel? Ha ezzel indított volna, azzal a partiet okvetlen megnyerték volna. Akkor aztán goromba; kiabál s nincs emberi hatalom, a mely kidisputálja a jussából. Hát ezt se örömest invitálják az asztalhoz.
Hanem hát azt mondja a példabeszéd, hogy «az ördög, mikor megéhezik, legyet eszik». Már pedig ördög nem olyan éhes az emberhúsra, mint a szenvedélyes tarokkista. Más társak hiányában Muki e végső eszközhöz folyamodott: szétrobbantani a pikét partiet.
A mi így megy:
Az ember odaül majd az egyiknek, majd a másiknak a háta mögé: aztán belebeszél a játékba; «ezt tedd le! azt tartsd meg! Ebből híjj! Arra tartogass!» Utoljára megunja mind a kettő, abba hagyja a filkózást s akkor aztán «tarokk geht vor!»
Hárman hát már volnának. De hármasban nagyon fárasztó a játék. Azonban érkezik a negyedik is.
Valaki a biliard-teremben el kezd egymagában tekézni. Ki lehet ez a bús remete?
A bizony Dugodi Marczi. Ez is jó tarokkista volna: csak egy hibája van, a miért nem szeretnek a szolgálatával élni: az, hogy soha se vesz ki pénzt a zsebéből; ha veszít, felirja krétával az asztalra, s azt mondja, hogy majd megadja holnap; de lady Macbethtel tart, hogy «ily holnapot ne lásson a nap!»
– Nem volna kedved beállni negyediknek? próbálkozik nála Cserjéssy Muki. A sok léhütő mind elment a Margit-szigetre.
– Hiszen ha pénzem volna, magam is a Margit-szigeten volnék, nem itt.
– Hát nincs pénzed?
– Ez te előtted még ujság?
– Hát adok én neked ötven forintot.
S adott kölcsön ötven forintot, csakhogy ki legyen egészítve a játszma!
Valljuk meg az igazat: egy kis ambitio is dolgozott benne. Közönséges embereket legyőzni nem virtus, de az ilyen kipróbált vitézeket megverni: no az lesz a dicsekedés! Föltette magában, hogy nagyon fog vigyázni. Nem fog bízni a királyokban. Számlálni fogja a kiment tarokkot s az ellenfél ütéseit (nem a magáét: az rossz taktika). Ki nem adja a kettős tarokkot a huszonegyes mellől. Megmarad az első vételnél okosan. Ha rosszul jár a kártya, akkor segít rajta «csipéssel», «puffolással», «duplán emeléssel» esetleg «helyet húz», egyszóval minden fortélyát fogja gyakorolni.
S minthogy a másik három is ugyanezekkel a szent fogadásokkal ült le, annál fogva megtörtént, hogy két tourt is körül osztottak, a nélkül, hogy egy partiet kijátszottak volna, egyik mondta: «forpász», másik mondta: «czupász», harmadik mondta «undpász» (miről nem tud se Adelung, se Párizpápai) s aztán összecsapták a kártyát: a mi igen jó mulatság.
A mint ilyen kedélyesen mulatnak, ime érkezik nagy sebten még egy ötödik, Lőrincz czimbora.
Nincs alkalmatlanabb ember a világon, mint az ilyen elkésett ötödik ember, a ki még azonfelül kiszolgált képviselő is. Retteg tőle, a kinek a háta mögé beveszi magát «bibicz»-nek. Annak okvetlenül balszerencsét hoz. Dirigál, kritizál, polemizál, szekiroz, ámbetiroz, anekdotázik, tanít, oktat, filozofál, biztat, beugrat; s aztán csak ne segítene! Némelykor «zwei Mann hoch» megy a partie, négy játékos négy bibiczczel. Hatan dirigálnak s végül nyolczan veszekednek.
– Tyhü bátyám! Hogy mer leülni a játékhoz ezekkel az országos rablókkal? Kiálta föl Lenczi, mikor belépett. Hiszen jobb volna magának a bugaczi csárdában ott felejteni a tárczáját, mint ezekkel kártyázni. Lehúzzák ezek magának még a csizmáját is. Hisz ezek zsiványok.
Nem kell hinni, hogy ez gorombaság: ha a tarokkjátszónak azt mondják, hogy «zsivány!» vagy «nagy kutya!» az arra önelégülten mosolyog: ez csak megtiszteltetés.
– Dejszen, tanítom én őket emberségre! mondá Muki, épen egy hatalmas recontrát verve a nyakukra, mely a saját ötvenforintjából is visszahozott neki tizenhárom kemény blokkot.
Ilyenkor aztán Csopaki Gyuszi rágyujt a veszekedésre, hogy elfelejtesse magával a fizetést.
Muki pedig nagyra volt a diadalával.
Törte őket, mint a pozdorját!
Ez alatt hoz neki a klubb-szolga a réztálczán egy levelet. Épen osztó volt, ráért elolvasni. Ez volt a tartalma:
«Kedves drága nagyságos úr».
«Minthogy a nagyságos asszony engem ma minden igaz ok nélkül felpofozott és elkergetett, azért már most én se hallgatok tovább. Kibeszélek rá mindent. Hogy a nagyságos asszony a nagyságos urat csalja. A míg a nagyságos úr a klubban kártyázik, addig a doktor minden este eljön. Mindenféle ajándékot hord a nagyságos asszonynak egy skatulában. S theázás után ott marad éjfélig is. Csak a mikor sejtik, hogy a nagyságos úr már hazajön, akkor távozik el. A János szokta kiereszteni, de én azért tudom. Nem bánom, ha becsukatnak is, de én tudatom ezt a nagyságos úrral; mert én becsületes személy vagyok, alázatos szolgája: a Nanette».
Cserjéssy Mukit ez a levél annyira megkonfundálta, hogy mikor Csopaki Gyuszi azt kérdezte tőle, hogy mennyi van az ütésben? a mit az osztó kötelessége evidentiában tartani, azt felelte neki, hogy huszonkilencz; pedig csak huszonnyolcz volt, annál fogva Gyuszi dámát smirolt király helyett s egygyel kurtábbra ütött ki a játszma, mint kellett volna: pedig harmadik vétel volt és kontra, s a helyett, hogy ők kaptak volna harminczkét blokkot, fizettek kilenczet; a mi negyvenegy különbség.
Rá is támadt érte Gyuszi keményen:
– Hát tökmagban játszunk, vagy mi! Akkor üljünk le inkább pitykövezni! Vagy tarokkozzék az ember, vagy szerelmes levelet olvasson: de ne együtt a kettőt! Míg Sunnyogi Béni gúnyosan köszöné meg Mukinak a jó szolgálatot: «az Isten áldja meg még a familiáját is!»
Muki nem törődött azzal, hogy szidják: az a levél fúrta az agyát. Csinált is suskust a következő játékban: a biztos játékot elvesztette egy renonszszal.
– Úgy játszottál, mint egy «kis kutya!» Feddé őt Lenczi, a fülébe fújva a szivarfüstöt hátulról. Ha így játszol ezekkel, a feleséged sequestrumot fog rád kérni.
Feleség!
A következő játékban aztán az történt vele, hogy kimodta az ultimót pagát nélkül. Lett belőle nagy fizetség! De még nagyobb a hahota.
– Te pajtás. Súgá neki Lenczi a fülébe. Ha valami sürgős dolgod van, hát én szivesen átveszem ám a helyedet.
Muki a szeme közé nézett; aztán elnevette magát.
– Dejsz a lovamat tegye bolonddá bátyám, ne engemet! A ti kópéságtok volt ez a levél, jól tudom. Ismerem a tréfátokat. Így akartok megugratni a tarokkasztal mellől. Hahó! Vén rókával van dolgotok. Nincs ma első április!
S csak azért is megülte a helyét.
És aztán czáfolgatta magában azt a levelet.
«Hiszen, hogy doktor Farkas estenkint odajár a házhoz, az nagyon természetes: ő a háziorvos s a kis lány beteg. Hanem hogy az asszonynak udvarolna: ahhoz ő nagyon becsületes ember. S hogy az asszony elfogadná az udvarlást, az meg épen lehetetlen; hiszen előtte volt, mikor még leány volt: akkor ki nem állhatta. Cselédpletyka! Ki hallgatna rá. A féltékenység: betegség. Épszivű ember nem féltékeny. A féltékenységgel meggyalázza az ember magát is, meg azt is, a kit félt. És nem használ vele senkinek. Sőt úgy lehet, hogy az ok nélkül féltett, miután féltetik, keres rá okot, ha még eddig nem volt. Teljes bizalom az csupán, a mi a hűséget is biztosítja. Tűzbe az ilyen komisz árulkodással. Az asszonyra nem kell vigyázni.»
– Vigyázzon a dámára bátyám! löké őt oldalba Lenczi.
Muki felriadt.
Csak az történt, hogy a Csopaki Gyuszi ütött a dámával, mikor ő nála volt a király.
– Vannak Spekulaczionszdámák a világon, figyelmezteté Lenczi.
«Ki mehet el az asszonyok eszén? tépelődék magában. Hátha a szeszély erősebb, mint a józan ész? Hozzájárulhat a csábítás, az alkalom és az unatkozás. A boldog férj elhanyagolja nejét, s az egykor megvetett imádó rajong érte. Az ördög nem alszik.»
Muki kezdett olyan rosszul játszani, hogy Lenczi felkelt mellőle. «Nem nézhetlek tovább. Hiszen elveszted te ezekkel az ingedet is: elveszted te a tarokkon még a feleségedet is».
… Feleség!…
«Csak azért se megyek el innen!»
Egyszer aztán volátot kapott, mint felvevő. Ez hallatlan az annalisokban!
Még örült neki.
Felfordult világ volna az, ha valaki egyszerre szerencsétlen volna a játékban is, meg a szerelemben is.
Hanem aztán egyszer «nagy» kártya jött a kezébe. De most félreütötte a fejéből az üldöző rémeszmét, odavágott az asztalra, kimondta a szólót ultimóval.
Megkontrázták.
Rekontrázta.
Elfogták a két egészséges királyát. Elfogták a huszonegyesét. Négy skart volt ellene. Utoljára elfogták a pagátját. Az osztó, Dugodi Marczi az utolsó ütésnél a könyökét az asztalhoz üté, és aztán a karját végig csapta az asztalon, a mi napkeleti virág-nyelven annyit jelent, hogy épen harminczhárom az ütés: dupla a vesztés.
Már egy ilyen elementáris katastrófa elég indok arra a játszónak, hogy rögtön letegye a kártyát, fizessen és felkeljen a helyéről. Nem is veszik rossz néven neki.
Lenczi mindjárt oda ült a meleg helyére, tovább játszani azokkal a rablókkal.
Cserjési Muki pedig bandukolt hazafelé.
A városház tornyában épen tizenkettőt vert az óra. Ilyen korán még soha se ment haza a klubból.
De hát vajon lehetséges volna az?
Hogy egy olyan nő, a ki mintaképe az erénynek, ezzel az ártatlan őszinte arczczal megcsaljon egy férjet, a ki úgy bízik benne? Hogy egyetértsen az ő legbizalmasabb barátjával, a kinek a becsületeért tűzbe-vízbe menni kész volna?
Biz az pedig megtörténhetik; száz franczia dráma és vigjáték közül kilenczvenkilencznek ez a szövege. A falusi ember feljön Pestre, elmegy a szinházba, lát három ilyen drámát egymás után s gustust kap hozzá, hogy a negyediket maga játszsza el.
De hát mit vétett ő, hogy ilyen nagy csapás érje?
Azt, hogy szeret tarokkozni?
Hát valami bűn ez? Hiszen ha ő is menyecskék után járna, ha félrerúgna, ha jobbra-balra udvarolna, akkor megérdemelné, hogy visszatromfolják, de tanuja rá az egész «buffet», hogy még a képviselőházi Hébéknek sem szokott soha szépeket mondani.
Vagy ha részeges volna, kótyagos fővel vetődnék haza, a hogy sokan mások, megérdemelné, hogy megútálják; de hiszen még a vacsorázást is elfelejti a tarokk mellett; annyira tiszta életet folytat.
Vagy ha goromba, veszekedő volna, vagy épen garázda, sőt verekedő; akkor megérdemelné, hogy az asszony másutt keressen vigasztalást, de hisz ő a leggyöngédebb férj a világon: a feleségét ő is «fiam»-nak nevezi, az is «fiam»-nak nevezi őtet, soha egy «uram!» vagy «asszonyom!» szó elő nem fordult közöttük.
Vagy hogyha hazardjátékot játszanék: ha nasi-vasi bank, roulette, makao volna a szenvedélye, ha a maga, felesége és gyermeke vagyonát elprédálná, akkor megérdemelné, hogy az asszony el is hagyja; de hisz ő csak tarokkozik! Az pedig nem kártya; az csak mulatság. Hát valamivel csak kell az embernek magát mulatni! Az ember azzal mulatja magát, a mihez passiója van.
De hát ha ez a legnagyobb hiba?
A «hét fő bűnért» megbocsát az asszony; de nem bocsátja meg azt, hogyha unatkozni hagyják!
Hirtelen akad, a ki vállalkozik rá, hogy mulattassa s az asszony – háladatos hozzá!
Csak az a kérdés, hogy mivel mulattatják s miből áll a hála?
Ha úgy volna, a hogy az árulkodó levél mondá? Az a doktor!
Az rettenetes volna!
Szállásának az az előnye volt, hogy egy kávéház volt a házban alant, a mi nyitva volt éjfélutánig: nem kellett a kapusnak csengetnie s várakozni az utczán, zaj nélkül haza juthatott.
A mint szállása ajtajához ért, az a meglepetés várt rá, hogy az előszoba ajtaját nyitva találta: nem volt bezárva kulcscsal. Ide a tolvajok is bejöhetnének.
Hanem ott volt az előszobában a János. Az az, hogy fel volt még öltözve s nem feküdt, csak ült a padon; de azért aludt, hanyatt szegve a nyakát, s a fenékig égett gyertya kanócza vég lobbanásaival megvilágítá a feldült palaczkokat, a mik az asztalon hevertek, annak a bizonyságaul, hogy a hős nem esett el a nélkül, hogy előbb több ellenségnek ki ne ontotta volna a vérét.
Ez az egy hibája meg volt a Jánosnak. Egész nap józan, megbizható ember volt; hanem a mint eljött a «hora canonica», hogy nem volt rá szüksége az uraságnak többé, akkor sietett átszellemülni.
Most is abban az állapotban volt.
Cserjéssy Muki felrázta őt az álmából.
János, a mint féllábbal még az álmok boldog országában, e szomorú siralom völgyébe erőszakosan visszaidéztetett, nehezen engedelmeskedő nyelvvel hebegé:
– Hem-hüm, doctor úr, hát már ilyen korán eltetszik menni?
No még olyan nagyon ember meg nem örült a «doctor in absentia» promoveáltatásnak, mint Cserjéssy Muki.
– Micsoda dokkktorrr te, akkkasztófára való! förmedt fogcsikorgató dühvel a szerencsétlen álmadozóra s torkon ragadta és megrázta, mint a macska az egeret.
– Jézus Mária, a nagyságos úr! hörgé ijedten az életre riasztott.
– Micsoda doktor? vallatá tovább a kegyetlen inquisitor. Megmondj mindent, mert pozdorjává törlek.
– Ott van a szobában, hebegé a János, halálra ijedve.
Muki elereszté az inas torkát s rohant a neje boudoirja felé.
Az ajtót csakugyan zárva találta. Be volt reteszelve.
De «mi az egy magyarnak» mikor megharagszik? Egy taszítására kipattant a zár az ütközőből s ő ajtóstól rohant be a szobába, szikrát okádó kedvében vérivó dühének.
Csakugyan ott találta őket együtt. A doktort és Izabellát.
Az rettenetes látvány volt!
Egy kicsi kerek asztal mellett ültek, egymással szemközt.
A doktor kezében volt egy éles kés: – Izabella kezében volt egy hegyes horog.
És előttük a kerek asztalon feküdt – egy levágott emberi kéz.
Cserjéssy Mukinak a rémülettől úgy felmeredtek a hajszálai, hogy a kalapja is kiesett a fejéből. A háta lúdbőrzött, s a tíz ujja szétmeredt.
– He – hü – me – mi – mi e? hebegett először, aztán nagyot ordított: «tűz van!»
A doktor felkelt a helyéről csendesen s azt mondá neki nyugodtan:
– Ugyan ne csapj valami nagy lármát. Feleséged anatomiát tanul. – «Az ember azzal mulatja magát, a mihez passziója van».
Hogyan tetszett Cserjéssy Mukinak ez az «excuse?» azt nem tudom: hanem azóta nem jár a klubba tarokkozni; de otthon marad szépen és nem engedi a feleségét anatomiával foglalkozni. – Au contraire!
Regényes képek.
Király leánya volt és király felesége.
Mint királyleány boldog, imádott, ünnepelt bálvány; mint királyné szerencsétlen, megvetett, kinozott, utóbb megőrült teremtés.
Atyja «Katholikus Ferdinánd» volt, férje I-ső Fülöp. Amaz Castilia és Arragonia királya, ez Burgund fejedelme.
Hogy minő szép volt Johanna, azt a toledoi székesegyház oltárképe bizonyítja, melyen a nostra senora di puerta az ő arczképe után van másolva. Erénye is volt annyi, hogy szent lehetett volna belőle.
Csak egy hibája volt: az, hogy nagyon szeretett. Imádta a férjét.
Egyszer Burgundi Fülöpnek, németalföldi bajok miatt hirtelen el kellett utaznia. Az idő tél volt, az utak rosszak, a tenger viharos, az utazás nem nőnek való. Egyedül ment, Johannát Spanyolországban hagyta szülőinél. Azt igérte, tavaszra visszajő.
Fülöp bizonyosan a középeurópai tavaszt értette, mely későn jelenik meg; előbb megvárja, míg elolvad a hó, míg a marmoták kialuszszák magukat. Spanyolországban pedig már január végén kibujnak a fűből az anemonék s februárban piroslanak a déli hegyoldalak a mandulavirágtól. Ott a szivek tavasza is korábban nyilik. Johanna nem türhette a távollétet: útra kelt, hogy felkeresse a férjét.
A Pyrenæeken túl még hó volt és fagy, Johanna Flandriába érve a tél közepén találta magát. Minden hideg volt, de leghidegebb a férj szive.
Mindenki tudja, hogy az asszonyok több hideget el tudnak türni, mint a férfiak; de ezt az egy hideget nem. Erre érzékenyek.
A meglepő feleség váratlan látogatása próbaköve – az aranynak.
Egy szolga, kinek Fülöp egyszer rosz kedvében kiütötte a fogát, boszúból elárulta Johannának, hogy lakik Baselben egy szép hajadon, a kit Fülöp király gyakran meg szokott látogatni.
– Mi szebb rajta, mint én rajtam? kérdezé a királyné.
– Gyönyörű, aranyszinű, földetseprő haja van.
Johanna megtudta a hajadon nevét. Vanbrock Évának hivták. Egy gyülölt eretnek geuse leánya volt.
A királyné éjszaka csatlósaival fölkerekedett, betört a leány lakába s annak hosszú arany haját saját kezeivel maga tőből lemetszette. Még kegyetlenebbül is büntette a leány szépségét, de arról jobb nem beszélni.
Másnap, mikor Fülöp a szép Vanbrock Évát elment meglátogatni, talált helyette egy elijesztő rémképet, a kinek arczáról le volt törülve Isten teremtő keze.
Ettől a naptól fogva Fülöp nem szólt többé a feleségéhez egy szót sem. Együtt utaztak vissza Spanyolországba, egy hajón hányta őket a tenger; de Johanna nem hallotta férje szavát soha többé. Hajójukat a zivatar kiverte Weymouthba; ott Fülöpöt VIII. Henrik foglyul visszatartá és Fülöp sem a viharban, sem a fogságban nem szólt feleségéhez.
Johanna kérése, rimánkodása, gyöngédsége épen úgy, mint haragja és szemrehányásai választalanul maradtak.
Még idegenek előtt sem mondott neki a király annyit sem, hogy «asszonyom!» A királyné könyei végre megindíták VIII. Henrik szivét, ő érte szabadon bocsátá Fülöpöt. S Fülöp azt se mondta nejének: «Köszönöm».
A legérzékenyebb megbántás egy feleségre nézve.
Johanna anyja, Izabella királyné, annyira szivére vette leánya bánatát, hogy belebetegedett. Hivatta leányát beteg ágyához, de Johanna jobban szerette hütlen, kegyetlen férjét, mint édes anyját; nem ment el. Izabella meghalt a nélkül, hogy leányát látta volna.
Ferdinánd királynak kettős oka volt az elkeseredésre. Spanyol vér nem szokta eltenni boszuját és gyalázatát holnapra, kivált az a Ferdinánd, ki a mórokat legyőzte: haddal támadt vejére.
Fülöp azzal felelt rá, hogy eléje ment hirtelen összegyüjtött csapataival s czímerébe felvette a castiliai királyi czímert.
És Johanna azon a napon, a melyen férje és az apja összeütköztek, meghuzatta fővárosának minden harangjait s délestig imádkozott a hideg kövön térdelve, hogy az ég engedje a győzedelmet a megalázó, a megvető férjnek, kit még akkor is imádott.
S a harangszó sikeres volt. Fülöp győzött s visszakergette a felesége apját Arragoniába s ura maradt Castiliának: felesége nászhozománya volt az.
Johanna azután, hogy férje legyőzte apját, még egyszer folyamodott a haranghoz, még egyszer leveté magát az oltár csodatevő küszöbére, imádkozni, erőszakolni az eget, hogy tegyen a kedvéért csodát: adja vissza neki azt a férjet, a kit úgy imád; adja vissza azt neki úgy, hogy az egészen az övé legyen és senkinek másnak ne legyen joga hozzá!
S a harangszónak még egyszer volt sikere. A csodatevő hatalmak visszaadták neki a férjét; úgy, hogy az övé maradt aztán kizárólag, senkivel meg nem osztva. Fülöp egy csata után, azon felhevülten, egy jéghideg forrásból nagyot ivott s másnap meghalt tüdőgyulladásban, Johannához ravatalra téve hozták a győztes férjet. Az ellenséges indulatú németalföldiek azt fogták Johannára, hogy maga mérgezte meg férjét, hogy ne lehessen hozzá többé hűtelen. De ez lehetetlen.
A királyné odafeküdt a halott mellé, átölelte, úgy beszélt hozzá:
– Most már enyim vagy. Egészen enyim. Senki se csábít el tőlem. Senki se költ fel mellőlem. Most már hű vagy. Velem maradsz. Soha nem mégy el. Együtt járunk mindenüvé. A hogy szerető társakhoz illik.
És szavának állt. Csináltatott a holt férjnek ezüst koporsót, annak a tetejére gömbölyű üveg-ablakot s ez a koporsó mindenüvé kisérte őt. Ha utazott, kocsijába tették; asztalán állt, ha étkezett; a hol meghált, ágyát melléje vettette; vele ébredt, vele aludt el. Sorba járta vele Spanyolország városait, elvitte magával minden templomba; minden oltár előtt hűséget esküdött neki: ujra meg ujra és minden nap! Míg utoljára az lett a neve, hogy «őrült Johanna».
Utoljára egy pápai brevét kellett kieszközölni, hogy erőszakkal elvegyék tőle a koporsót s letegyék azt a burgosi kathedrale sirboltjába.
De azt nem tilthatta meg a pápai breve a szegény Johannának, hogy minden nap elmenjen a burgosi templomba s előhozassa a koporsót, megnézze az üvegablakon át szeretett kedvesét, ha alszik-e még? aztán szerelme végtelenségéről beszéljen hozzá.
Utoljára a tordesillasi zárdába csukták el, mint tébolyodottat s ott élt késő vénséget, folyvást az eltemetett férjjel társalogva, most már csak képzeletében látva azt s a közben minden nap a macskáival verekedett. Azokkal volt tele minden szobája; nevelte őket falkaszámra. Szegény! Azt akarta, hogy az oktalan állatok jobbak legyenek, mint az emberek: hogy a mely kandur egy cziczát kiválasztott életpárjának, ahhoz hű maradjon. Ezért verekedett annyit velök. Mindennap össze volt karmolva arcza és két keze.
Olyan sokat nevettek rajta. Hetven éves koráig nevettek rajta, mikor már a fia, V. Károly régen császár volt s nem törődött vele, hogy az anyját miért hivják «őrült Johannának?»
Ötszázötven esztendeje annak, hogy Orkán szultán legelőször kezdte el magát Europában padisahnak, palotája kapuját «magas portának» nevezni. Még akkor Brussa volt az ozmanok székvárosa.
Orkán fiaiban már görög és keresztyén vér vegyült az altaji emirekével: Orkán neje Kantakuzenosz görög császár testvére volt. Nagyobbik fia, Solimán tízezer lovassal segített nagybátyjának az ellencsászár Jánost leverni. A mit elfoglalt János császártól Solimán, azt megtartotta magának. Nemsokára meghalt Solimán; utána bánatában meghalt Orkán szultán: kardja és lova ifjabbik fiára maradt, a kit I. Amurátnak jegyezett fel sok nemzet története, közöttük a mienk is.
Ugyanezen időben Szerbia trónján V. Uros vajda ült; a népballadákban annyiszor emlegetett hős Urost azért is magasztalta a népdal, hogy nem keresett feleséget a fejedelmi családokból, pedig még akkor sok király volt ott a környékében, bolgár, oláh, bosnyák fejedelmek, hanem elvett egy parasztleányt a saját nemzetéből, kinek nem volt egyebe, mint a szépsége és a jó erkölcse; attól lett egy fia, Lázár és két leánya, Mária és Xara.
A két vajdaleány szépségének híre elhatott Konstantinápolyig és Adrinápolyig. Mind a kettő császárváros volt már. Amott Andronikosz Paleologosz uralkodott, emitt Amurat. Anyáról rokonok voltak. S hogy még szorosabb legyen az atyafiság, mind a két császár megkért egyet Uros vajda leányai közül.
A nagyobbik leány, Mária, könyen «igent» mondhatott, Byzancz a keresztyénség második székhelye volt s Andronikosz délczeg ifju lovag; ámde Xara, mikor a fényes küldöttség eléje ment Amurat házasságajánló izenetével, háromszor mondá: «nem, nem, nem!» mert háromszor volt oka azt mondani.
Először azért, mert Amurat már éltes férfi volt; három fia hadvezető vitéz volt már s azoké volt a trónöröklés.
Másodszor azért, mert a fiatal, deli Vuk vitéznek olyan szép epedő szemei voltak s azokban Xara már egyszer ott felejtette a lelkét.
És harmadszor azért, mert Xara buzgó keresztyén volt s irtózott attól a gondolattól, hogy a mozlem férj mellett megtagadja a hitét, hogy soha se lássa többé gloriás szenteit, szűz Máriáját a hét tőrrel szivében s töviskoronás idvezítőjét; hogy lemondjon üdvéről, mennyországáról. Ezért elveté magától a császárkoronát s egy egész kinált országot; inkább azt mondá: «nem, nem, nem!»
– Jól van leányom, mondá ekkor a vajda, ha te háromszor azt mondod, hogy «nem», én azt mondom rá, hogy «ámen», hanem most aztán készen légy rá te is, mink is, hogy ennek a te «nem» szavadnak sok deli szerb ifju vére fogja megadni az árát.
Meg is adta, nem is sajnálta ezt az árt. A Maricza melletti ütközetben elhullt a szerb ifjuság színe virága, kiket Hadzsi Ildeki nagyvezér levágott. A napestig tartó harcz után Lázár vajdafi futó kiséretével azt a rosz hírt hozta haza Xárának, hogy elveszett az ütközet, elhulltak a legjobb vitézek, fogságra jutott a deli Vuk is s Urosnak, a vajdának levágott feje ott reng dárda hegyére tűzve a szultán sátora előtt.
S mind ez Xara szép szemeiért és ezért a kis szóért: «nem».
És még mind nincs vége a siralomnak; ezernyi vitéz esett foglyul a győztes kezébe. Azoknak az anyjai gyászt ölthetnek, menyasszonyai sirhatnak, mert őket is le fogják ölni. S ha a győztes ellenség elfoglalja az országot: egy leányért ezren fogja boszuját tölteni s minden hajadon fejéről porba hull a szűz koszorú. És a templomok minden szent kincse prédára esik. Azért, mert egy leány azt mondta: «nem».
A szép Xara ez éjszakán bezárkózott a templomba s ott reggelig könyörgött bocsánatot a szent szűztől, hogy őt el fogja hagyni s a feszülettől, hogy őt meg fogja tagadni és attól a kis karika-gyűrűtől az ujján, hogy őt el fogja árulni. Reggelre letette az olvasóját az oltárra, jegygyűrűjét lehullatá a keresztelő medencze mély fenekére s érte jövő bátyjának azt mondá:
– Küldj hirnököt Amurathoz az én izenetemmel és mondasd neki, hogy «igen».
Amurat örömmel hallotta ez izenetet s nászajándékul elküldé Xárának atyja fejét és a szabadon bocsátott foglyokat, köztük deli Vuk vitézt is.
Xara megmosta a vértől a drága főt, a ki ő érte hunyta le örökre szemeit s azt eltemette a templom sirboltjába; kifonta a hajából a szalagot s azt elküldé Vuknak, visszaküldött mátka-tál gyanánt s aztán engedte magát a győztes szultánhoz átkisérni.2)
Ez elhatározás egyenlő értékű volt a martyrnők önfeláldozásával. Ezek meghaltak inkább, mintsem mennyei hazájukat elveszítsék. Xara lemondott inkább mennyei hazájáról, csakhogy földi hazáját megszabadítsa.
Tudta, hogy mit cselekszik és hogy mi fog következni azután? Ő maga előkészíté azt. Azt is tudta, hogy annak a vége, ha sikerült, az ő halála lesz.
– És most csinálok nektek békét, hogy ti csinálhassatok háborut, mondá bátyjának. Majd felnőnek azok a gyermekek, a kiknek a bátyjaik Mariczánál elestek. Addig én megőrizlek benneteket.
És megtette azt, a mit igért. Oly varázshatalmat tudott nyerni Amurat fölött, hogy annak az akarata egészen az ő szolgálatában állott.
A mi bűbájt egy nő kifejteni képes, annak igézetével napról-napra körülfonta Amuratot s soha egy fohász, egy bánatos tekintet el nem árulá, hogy mi az, a mit szivében érez? Gyönyörrel halmozta el minden nap azt, a kit gyülölt s tudott hidegséget, gyűlöletet mutatni azok iránt, a kiket imádott. Ünnepélyeket rendezett, mikor a török seregek diadalhirei érkeztek, mikor Rhodopét, Sophiát elfoglalták; saját kezével himezte a kermani emir leánya számára a menyasszonyi fátyolt, mikor azt mostoha fia, Bajazet eljegyezte. Mindenkit elbűvölt.
Csak Amurat kisebbik fiát, Száárdzsi herczeget nem birta elámítani. A görög negyedvér gyanakodó volt.
Miért vezeti úgy Xara Amurat kezét, hogy mindig csak dél-kelet felé üssön: északra soha? Miért engedteti el az adót a szerb népnek? Miért küldözi kincseit alattomban Lázár testvérének?
Egyszer aztán megkapta rá a feleletet.
Mikorra azok a gyermekek, a kiknek bátyjaik Mariczánál elestek, felnőttek legényekké, akkor egyszerre Lázár vajda elvetette a vazall czimet, kikiáltotta magát Szerbia császárjának s titokban összegyüjtött seregével rajta ütött a török hadakon s oly bőven visszafizette nekik a kölcsönt, hogy Száárdzsi herczeg még kevesebb kisérettel futott el a csatatérről, mint egykor ő a mariczai mezőről.
Száárdzsi herczeg dühtől és szégyentől feltüzelve rohant Adrinápolyba s a szultáni palotába sietett, mostoháját felkeresni.
– Áruló vagy! kiálta rá. Elárultál bennünket bátyádnak. Lázár vajda hirtelen ránk támadt s vérfürdőt csinált belőlünk. Ezért a te véred fizet meg!
Xara megdicsőült arczczal kiálta fel:
– Légy áldva boldogságos Szűz! s azzal hanyattesett, keresztülszurva Száárdzsi herczeg tőrétől, úgy, hogy kifecscsenő vére felszökött a fehér márvány padmalyra, ott maradtak a cseppjei, mint megannyi csillag az égen.
Száárdzsi herczeg a vértett után tudta, hogy nincs más kijárás a palotájából, mint atyja holttestén keresztül: fellázított hiveivel megtámadta Amuratot saját palotájában.
De Amurat nem volt az a gyáva, ki saját fia kivont kardjától megretten; ellenállt a lázadóknak; a harcz a palotából kiterjedt az egész városra, minden utczán egymást mészárolták a törökök; de végre Amurat jancsárjai leverték Száárdzsi hiveit s a herczeg maga is fogolylyá lett.
Amurat odaviteté fiát abba a szobába, a hol Xárát megölte.
– Nézz fel oda a padmalyra, mondá neki. Nézd meg azokat a vércseppeket ott és aztán tudd meg, hogy ez az utolsó, a mit láttál életedben.
S azzal egy intésére a hóhérok megvakíták Száárdzsi herczeget.
Ez nem volt elég díj Xara véreért. Kivitték a herczeget a piaczra. Ott a nép előtt levágták a jobb kezét, következett utána a feje is.
Akkor Amurat szultán bebalzsamoztatá Xara holttestét s azt egy korinthi érczkoporsóba, Száárdzsi herczeg kezét pedig egy drágakövekkel kirakott aranyszelenczébe téve, együtt elküldé Lázár vajdának, ilyen izenettel:
– Itt küldöm haza megölt testvéredet, a kit nagyon szerettem, itt küldöm mellette a gyilkos kezét, a ki legkedvesebb fiam volt. Köszöntetlek. És most jövök magam és összezúzlak országoddal együtt.
E fenyegetést váltá be a rigómezei ütközet, mely ránk nézve is gyászosan emlékezetes, sok jó magyar harczos porladozik ottan a gömbölyű halmok alatt. Amurat tönkre verte az egyesült magyar, szerb és román hadsereget a leghősibb ellenállás után.
Lázár, a szerbek császára is foglyul esett s azt Amurat rögtön a csata után saját sátorában lefejezteté.
Azután lóra ült s elindult a csatatért bejárni.
Mert az gyönyörüséges látvány, mikor még a halálra sebesültek ott vonaglanak egymáson keresztül-kasul heverve. Némelyik még könyökére emelkedve kinlódik; vagy térdein csúszik tovább, tán még menekülni remél nehéz sebével.
A szultán kisérői elszéledeztek. Arattak. Az elhullt magyar és szerb vitézek boglárai, forgói, arany övei drága zsákmányul kinálkoztak ma.
Amurat szemei gyönyörtől ragyogtak, a mint végignézett a lemenő naptól izzóvá festett csatamezőn. Nem is vette észre, hogy egy sebesült alak odavonszolja magát lova lábaihoz s egyszerre végső erőfeszítéssel felszökik a földről, megkapja övénél fogva a szultánt s lerántja lováról, míg jobbjával tőrét ragadja föl.
– Az én nevem Vuk, ezé meg Xara!
S azzal azt a tőrt a szultán szivébe döfi s megöli őt győzelmi mámora közepett, vezérei és testőrei szemeláttára.
Mire azok odafutottak, mind a kettő halott volt.
A császárok emlékét a történet, a szeretőkét a népdal örökíté meg.
* * *
(A hagyomány Xara iránt igazságos lehet; de a magyar történeti kútforrások szerint a rigómezei ütközetben, hol Hunyadi János volt a vezér, csak magyarok és oláhok voltak, a csata végén ez utóbbiak is átpártoltak a törökhöz; a szerb despota pedig, az öreg Brankovics György, nemhogy Xarát megboszulni fogott volna fegyvert, sőt nagyon is távol tartotta magát a csatatértől. Hanem annyi igaz, hogy Amuratot a csatatéren az ütközet után ölte meg egy ifjú harczos, ki holtnak tetteté magát a közeledők előtt.)
Granadától keletre, Baza várost elhagyva, talál az utazó egy magányosan felmeredő sziklatornyot. Olyan az, mintha óriások gyermekei raktak volna egymás fölé lapos gránittáblákat játékból, míg egy harmincz méter magasságú oszlop támadt belőle s minthogy a szikladarabok az egy sziklaoldalon, nehány újjnyira, mint a lépcsők, hátrább állnak egymás fölött, az egész oszlop hátra dülni látszik. A legfelső kő lapjára egy vaskereszt van felállítva. A köznép ma is úgy hivja e sziklát, hogy «La péna de los enamorados». (A szeretők sziklája.)
Pedig már hét emberöltő idő takarja ennek a sziklának az emlékezetét, a mit egy spanyol románcz megörökített.
Az egykorú spanyol költemény, melyet mi szintén régi franczia fordításban birunk (a hol még «s’aimoyent» és «avoyt» irnak,) meglepően hasonlít a mi magyar «Szilágyi és Hajmási»-féle néprománczunkhoz egyes részleteiben.
Adestan keresztyén lovagot elfogják a mórok egy ütközetben s foglyul viszik Granadába.
Utolsó királyságuk volt ez a móroknak Spanyolországban, a hol még a félhold oltalma alatt a regényes lovagélet, keleti költészet, tündéri építésmód és természetbuvárló tudomány virágzott. A többit elhódította már tőlük kegyes Izabella s ott Ximenes bibornok tartotta autodaféeit, ki rövid időn három millió saracent, zsidót és eretneket űzött ki a spanyol félszigetről s köztük minden művészt, költőt, tudóst és szabad szellemet.
Csak Granadával nem birt még. Az visszaverte a spanyol seregeket.
A mórok trónján utolsó Almanzor ült, az Almoravidák utolsó ivadéka. Ennek már nem volt fia, csak egy leánya, Zatime.
A király-leány szobája ablakából hallgatta a fogoly hős bánatos dalát, míg az lánczczal kezén a palota kertjében nehéz munkát dolgozott. Zatime megszánta a nemes lovagot s levette róla a lánczokat. De ezzel új lánczokat rakott rá. Mindketten megszerették egymást.
És azontul tanui voltak az ezüstlevelű olajfák, tanuja volt az ezüstfényű hold boldog szerelmüknek.
Olajfák, holdsugarak nem beszélték ki a titkot, de kibeszélte a vén duegna, kire Zatime őrzése volt bízva. Besugta a kalifának.
Almanzor saját szemeivel győződött meg arról, a mit eddig a csillagok láttak.
Ha spanyol lett volna, ott rögtön megölte volna mindkettőt s halálukról csak az égnek adott volna számot. De mór volt: Allah hivő; a kinek az alkorán azt mondja: «ha haragod támad este, feküdjél le vele, aludjál rá és cselekedjél reggel!»
Reggel maga elé hivatta a kalifa a foglyot.
Zatime ott ült apja oldala mellett.
– Ifju lovag, szólt a kalifa, megszántam balsorsodat. Szabaddá teszlek. Nem vagy fogoly palotámban többé. Visszaadom kardodat, czimeres pajzsodat, sarkantyudat, miket a csatában elvesztél. És most válaszsz tetszésed szerint. Ha itt akarsz maradni, menj az alcadehoz s jelentsd ki, hogy áttérsz Mohamed hitére. Ha pedig hű akarsz maradni hitedhez, eredj le aklomba: válaszd ki legjobb paripámat; ülj fel rá és bántatlanul menj el Granadából.
Adestánnak választani kellett, szerelméhez maradjon-e hű, vagy hitéhez?
A lovag azt gondolá magában, hogy megtartja mind a kettőt.
Egy pillantás a szeretőknek egymás szemébe elég volt, hogy egy egész összeesküvést megkössenek szótlanul.
Adestán lovag azt felelte, hogy hű marad vallásához.
– Akkor távozzál Granadából még az éjjel. Béke veled.
Adestán lovag bizonyos volt arról, hogy szerelme várni fog rá. Mikor éjjel a város kapuján kiérve, megállt, paripáját a kutnál megitatni, a kutat rejtő cziprusok közül Zatime reszkető alakja jött eléje. A királyleánynak sikerült a palotából megszökni.
Kedvese felkapta őt maga elé a nyeregbe s azzal neki eresztette a paripáját, versenyt futni a széllel.
A királyi ménakol legjobb futója volt e mén; de a kettős teher még is kifárasztá. Hajnalra a menekülő szerelmesek, a mint hátrafelé tekintettek, a messze kéklő Sierra Nevada hegyek irányában nagy porfelleget láttak támadni: azok üldözőik voltak.
A mén vágtatva futott alattuk, mintha együtt érezné a veszélyt lovasával.
Már a Sierra Barana gesztenyeerdős hegyláncza is elmaradt mögöttük, már átusztattak a Guadana Menor folyamán, már elkerülték Guadix város veres kőfalait, Bor olajfás ligeteit, már kiértek a balzai nagy rónára, a hol egyes magányos pálmák vetnek hosszú árnyékot a veres homokpusztára a lemenő napban: az üldöző porfelleg egyre közelebb érte a futókat. Már láthatták a porfelleg közül csillogni a saracenok hegyes sisakjait.
Ekkor összeroskadt alattuk a paripa. A nemes mén megszakadt a nagy futásban.
Az egész pusztában nem volt más menhely, mint az az óriás gyermekektől toronynyá emelt sziklarakás. Annak a tetejére menekültek fel mind a ketten.
Nem sokára körül fogták üldözőik a menedéket. Almanzor, a kalifa maga jött velük. Nem alkudtak a lovaggal, megtámadták őt a sziklaszálon. A hogy ő feltudott mászni a titánok lépcsőin, úgy feltudtak oda utána hágni üldözői is.
De Adestan lovagnak kardja is volt, s támadói, a mint egyenkint felhágtak hozzá, véres fejjel hullottak alá csapásaitól. Két kézre fogta a kardot, úgy paskolt az ostromlók közé, kik egy félregörbült sziklaszálon csak szemtől szemben küzdhettek ellene.
Végre kifáradt, tántorogni kezdett.
Ekkor a kalifa szünetet parancsolt a fegyvernek. A trombitaszó után felkiáltott Adestanhoz.
«Lovag, szállj le hozzám, leányommal együtt. Térj hitemre, és légy fiammá!»
Adestant megingatá e nagylelküség. Leereszté hegyével a kardját és rátámaszkodott.
Baljával szivéhez szorítá kedvesét.
Aztán felnézett fájdalmasan az égre, s kardja markolatát: azt a keresztet, ajkához érteté s aztán kiejté kezéből.
Ekkor Zatime azt gondolá, hogy a gyöngeség, a mi a nőt ékesíti, a férfit meggyalázza s azzal átölelve kedvese nyakát, hirtelen leveté magát a szédítő magasból: magával rántva alá a szörnyű halálban hiven ölelő lovagját.
Még holtukban is ölelve tarták egymást.
* * *
Két év mulva Granadából is kiverték a mórokat. Utolsó Almanzor utolsó kalifájuk volt a félhold hiveinek Spanyolországban. A keresztyén hódítók a költők által megénekelt szikla tetejére egy érczkeresztet tűztek fel. Az siremlékük a szeretőknek.
Arról, hogy a zsidók Babylonban voltak, fogságra hurczolva, értesít bennünket a szentirás; de hogy mit csináltak ott, arról nagyon keveset beszél. Egy-egy futó világot vet a homályba az olyan szép románcz, minő Eszter és Ahasvér története s sejteti velünk, hogy egy egész fogságra hurczolt nemzetnek ott az idegen földön saját története is volt.
A troyesi «Anecdotes historiques» is feljegyzett e rejtélyes időszakból egy ilyen sajátszerű történetet.
Anil és Assin fiatal zsidó testvérek egy babyloni takácsnál voltak rabszolgálatban, mint szövőlegények.
Egyszer gazdájuknál pompás virágos palástszövetet rendelt meg egy előkelő parthus vezér felesége. A hölgyet Harmozánénak hitták. A szövet tyrusi gyapjuból és ezüst fonálból készült.
Anil és Assin együtt dolgoztak rajta.
Mikor a palást-szövet elkészült, maga az előkelő hölgy ment el érte. S mit a gazda szeme észre nem vett, felfedezte az asszonyé, hogy egy helyen hiba van a szövésben, egy virág nem olyan, mint a mustrában van.
A mester dühbe jött e felfedezésre s kérdezé, hogy melyik készítette ezt a részt?
Assiné volt a hibás munka; de Anil, a bátya, nagyon szerette az öcscsét: az sirni szokott, ha megverték s szégyenlette azt, hogy az idegen sirni lásson egy zsidó ifjút; inkább magára vállalta, hogy ő dolgozott azon a hibás részen. S mikor aztán a gazda a háromágú nilusi lóbőrkorbácscsal vérig verte meztelen vállait, Anil daczosan nézett az idegen úri asszony szeme közé, egy vonást sem rándítva meg arczán.
A babyloni takácsot e dacz még jobban felingerelte: neki jajgatás kellett. Mikor Anilon kifáradt, akkor neki esett Assinnak, hogy azt is megveri.
Anilnak nem fájt az ütés, a mit maga kapott, hanem az, a mi Assinnak volt szánva, az fájt.
– Assint ne bántsd! kiáltá a mesternek. A hiba megtörtént, én meglakoltam érte.
A mester nem hallgatott rá: megütötte Assint. De csak egyszer. Már a második ütés Anil öklétől jött s az ő fejére szállt, s az elég volt egy takácsnak még Babylonban is: szörnyet halt bele.
S ez ütés után Anil odaugrott Harmozánéhoz, megragadta annak vállán azt az ócsárolt palástot, mely már a szép hölgy termete körül volt redőzve, letépte onnan s annak szemei előtt rongyokra szakgatta azt vakmerően.
Harmozáné szemei ragyogtak.
Mikor a dühöngő ifjú a széttépett palást rongyaira taposott, a hölgy nyakába rohant, odaölelte őt magához s megcsókolta az ajkait.
– Ilyen férfit kerestem én! – Elkezdted: folytasd!
Azzal eltünt.
S ebből a csókból csaknem egy új ország keletkezett.
Anilnak, ki gazdáját megölte, futnia kellett Babylonból. De nem futott egyedül. Magával vitte öcscsét is és még egy egész csoportját a fellázított zsidó ifjaknak, kik a keserű szolgaság kenyerét ették Babylonban.
E kis csoport bevette magát az Eufrát egy szigetébe s aztán karddal a kezében szerezte meg a kenyerét. Menhelyüket őserdőkből összehordott fákkal megvíhatatlanná tették s onnan indítottak rabló hadjáratot a világ ellen. Számuk folyvást szaporodott Babylonból odamenekülő elégületlenekkel s rövid időn félelmévé lettek az egész környéknek.
Hatalmukat növelte két alkotó szellem, mely egy czélra dolgozott: Assin bölcsesége és Anil szerelme.
Assin bölcsesége azt tanácsolta, hogy az új telep harczosai rablókalandjaikkal ne az assyrokat háborgassák, hanem távolabb országokat keressenek fel, Parthiát, Armeniát, és Anilt is ugyan arra ösztönözte a szerelme. Harmozáné parthus tartományi kormányzó neje volt, s ő nem tudta azt az első csókot elfelejteni.
Az Eufrát-szigeti zsidó ifjak, mint később a varegerek, felvették a vállaikra dereglyéiket, napijáró földekre elvitték azokat magukkal, míg más folyóhoz értek, ott vizre szálltak velük, felfelé eveztek s a hol senki hirüket sem hallotta, hirtelen megrohanták Artaban, parthus király folyammelléki városait, sorba rabolták azokat, s lekonczolták, a ki fegyverrel állt ellent.
Győzelmeik hire, halomra hordott kincseik csakhamar egész sereget gyűjtöttek körülök, s az euphrati sziget már erőddé alakult át, égetett téglából emelt falakkal: s kezdett az elpuhult Babylon mellett egy új Zsidóország képződni, melynek már zsinagógája is volt.
Anil most vágyai teljesülte előtt állt: vakmerő bajtársaival szemközt ment az Artaban által ellenük kiküldött parthus hadvezérre, Narsilámára s azt egy diadalmas csatában megölte, s annak a csatának az éjszakáján elfoglalta a kormányzó várát és elvette az özvegyét. Ez volt Harmozáné.
Harmozáné csókjából egy egész hadsereg támadt már.
Anil diadalmasan vitte haza az Eufrat-szigetre hadizsákmányát, zászlóit és Harmozánét.
A zsákmányt és zászlókat nagy örömmel fogadták a hivek, de nem az idegen asszonyt.
Anil a Lévi nemzetségből való volt, s annak tiltva van mást nőül venni, mint szeplőtlen hajadont; de leginkább egy pogánynőt, ki a napot és a csillagokat imádja, s a tűzforrásoknál áldozik.
De hasztalan volt minden ellenmondásuk: Anil feleségül tartá a nőt; s ha vétett a nő, midőn Jehova helyett annak az égi csillagait imádta: úgy ő még jobban vétett, mert ő egy földi csillagát imádta, egy asszonyt.
S a zsidókat az tartá meg mind e mai napig, hogy ők a legkisebb megsértését a törvénynek sem türték el – a legnagyobbtól sem. Annak engedelmeskedni tartozott felkent király és hős népkegyencz.
A synagogában elhatározták, hogy Anilnak el kell bocsátani magától a pogány hitvest. S e határozatot tudtul adni megbízták testvérét Assint.
Assin szerető szivvel, rábeszélő szóval adá elő testvérének a bölcsek határozatát, kérte testvéri szeretetükre, népének szenvedésére, a Jehova nevére bátyját, hogy váljon meg azon nőtől, a kiért fel van háborodva egész Izrael.
És Anil nagyon szerette Assint. Lám a verést is kiállta érte, a rabszolga korbácsütést büszke lévita vállai elviselték testvére helyett – szerette népét – szerette atyái Istenét, de mind valamennyinél jobban szerette Harmozánét.
Annyira ment a szerelme, hogy elmondta a szép hölgynek egy bizalmas suttogás órájában, hogy testvére mit beszélt neki.
Ekkor Harmozáné adott neki egy tanácsot, a mi bizonyítja, hogy a nők már évezredek előtt is olyan – diplomaták voltak, mint most.
Azt tanácsolta Anilnak, hogy ha a nép itthon zugolódik, harczba kell őt vinni: a dicsőségben majd elfelejti itthoni panaszát. Rávette férjét, hogy ez magát Mithridath királyt támadja meg.
Assin ellene mondott a vakmerő kisérletnek s másnap meg volt halva.
Anil tudta jól, hogy Harmozáné keverte neki a méregitalt; tudhatta előre, hogy azt fogja tenni, már akkor, mikor elmondta neki Assin izenetét. De a nő csókja elfeledteté vele a testvér csókját.
És aztán elvitte a népét Mithridath ellen. Az egyenlőtlen ütközetben elhullott a zsidó ifjak virága az armen nyilak zápora alatt; Anil csapatja romjaival tért vissza az Eufrat-szigetre. Ott a zsidók törvény elé állíták és Harmozánével együtt megkövezték.
Ezen végződött az eufratszigeti telep története.
A zsidók elvesztettek a szép Harmozáné miatt egy országot; de megtartották a törvényt.
A salamisi tengeri ütközet elveszett a perzsákra nézve. Hajóik temérdeksége miatt vesztették azt el. A tenger teli volt uszó hajóroncsokkal, árbocztöredékekre kapaszkodó menekülőkkel. A nehéz perzsa gályák úgy engedték magukat elpusztítani a gyors görög hajók által, mint mikor a czethalak között dúl a fizeter.
Csak egy öt hajóból álló hajócsoport küzdött diadalmasan a mindenütt győztes görök hajók ellen. E hajók vezére és parancsnoka egy nő volt: Artemisia, Halicarnassia királynője.
Délczeg, erőteljes alak, kinek idegeit tenger viharok edzék aczéllá, nyugtában egy szobor, mozdultában egy istennő: a nyilazó névrokon (Artemis) maga. Szénfekete haját arany sisak szorítja össze, hatágú koronával; domború keblét arany pikkely-pánczél fedi, csillagokkal himzett tunikája két térden fel van gombolva, hogy lépteit ne korlátolja s márvány sima lábszárait engedi láttatni a magas szárú tyrusi szandállal; domború csipőit érczöv öleli át, melyről széles rövid kard függ alá, félválláról biborpalást omlik le a földig. Égő arcza, villámló szemei, nemes arczéle magas homlokával még jobban hirdetik a hősnőt, mint fegyverzete.
Ez az asszony nem játszani jött ide. Hajója, a hajdankorban oly hatalmas «pentere» öt sor evezővel van ellátva, százötvenöt evezőlegény minden oldalon, a hajó orra alatt, a vízszin magasán, érczsarkantyu nyúlik ki messzire, s e bordatörő szörnyetegagyar fölött a hajóablakon a faltörő érczkos mered elő, arra való, hogy a felnyársalt ellenséges hajót megint leverje a sarkantyúról. Mint egy vas egyszarvú furódik az érczczölöp az útját álló görög hajó oldalába, melyet kormánya ügyes fordulatával meg tudott kerülni, hogy derékba kaphassa, míg egy másik görög hajót nyilvető balistái, a «scorpiók», naphtába mártott nyilakkal gyújtottak fel, a míg az rostrumával egyenesen neki futott; a harmadik ellenséges gályát pedig, mely oldalához akart furakodni, hogy evezői tornáczát összetörje: a hajó közepén emelt helepolisból viperákkal töltött cserép korsókkal üdvözlék harczosai. A mint a korsók összetörtek, a hajósokra rohanó viperák oly zavart idéztek elő azok között, hogy rémültökben abbahagyták az evezést.
Artemisia a hajó hátulján emelt magas erkélyzetről vezényelt és osztotta parancsait, olthatatlan tüzet, mázsás köveket, mérges kigyókkal, méh- és darázsrajjal töltött edényeket hajigáltatva üldözőire; míg a szemközt jövő hajókat furatta. Recsegő, sülyedező, égő hajók, vizbefulladó embertömegek, uszó roncsok között tör magának utat a vesztett ütközetből, s mikor észreveszi, hogy öt hajója közül egyet körülfogott az ellen, viszafordul érte, kiszabadítja. És a csatazaj, az ordítás közepett hangzik buzdító, csengő szava, mint Olympról jövő kiáltás s bibor palástja, mint a zászló, repked körüle, czéltábla minden nyílnak és onagernek. Kezében fáklyát lobogtatva, azzal gyujtogatja az elröppenésre emelt szurok koszorukat, azzal kész saját hajóját felgyujtani, ha az ellenség elfogná azt.
«Ah! kiált fel a perzsa király kétségbeesetten a csatanap alkonyán: férfiaim úgy harczolnak, mint asszonyok, és asszonyaim úgy, mint férfiak.»
Ez asszony nélkül elfogták volna magát a királyt is.
Artemisia öt hajójával maga védte a menekülőt.
A görög hadvezér a csata folyamában tízezer drachmát tüzött ki jutalmul annak, ki azt a csodaasszonyt elfogja élve.
A boszu és a jutalom sokszorozta az üldözők erélyét. Utána törtek, a perzsa gályák gátoló roncsain keresztül, s a Hellespontusig üldözték hajóit. Futók és üldözők felvonták vitorláikat s a szűk szigettorkolatból kijutottak a sík tengerre.
Egy fiatal görög hajós, az abydosi Dardanus érte utól legelébb a királynét. Bátorságra, vitézségre nézve legméltóbb ellenfél.
Azon kornak tengeri ütközeteiben a hajók csataképességét az evezők alkották. Az ágyúkat pótolta a balista és a scorpió: ez egy nyílvető gép, mely ölnyi rudakat hajított az ellenséges hajó oldalába, amaz egy kötéllel hajtott rugékony rúd, mely sziklákat dobált kanálalakú végével visszapattantában. Az evező legényeken és gépészeken kívül még rendesen tizennyolcz harczos szokott lenni egy penterén. Nem számítottak kardtávolnyi verekedésre soha, egész a rómaiak idejéig, kik újabb harczmodort hoztak be: lecsapó hidakkal fogták meg az ellenséges hajót, s azon keresztül rohantak rá, kivont karddal döntve el a csatát.
A salamisi tengeri ütközetnél még ezt nem tudták. De Dardanus megkisérté.
A mint közelébe ért a halicarnassi gályának, saját hajója orráról átszökött amannak födelére egy merész, aczélerőt tüntető ugrással, a mit nem csinált utána más s a görög kard rögtön megtanítá a halicarnassi hajósokat, hogy mi különbség van férfi meg férfi között?
Dardanus egyedül volt, ellenfelei tizennyolczan. Villámgyors csapásokat osztott kardjával s nem ütött hiába; majd meg a hajófödél hosszában engedte kergettetni magát; ha megszorították, felszökött a mellvéd korlátjába, azon futott végig, s félkezével az árboczkötélbe fogózva áthajítá magát ellenfelei feje fölött a tulsó oldalra. Dardanus az Olympi játékok négyszer győztes viadora volt, s most remekét tette le. Egymagában küzdve, a halicarnassi hajó minden tengerészét kényszeríté elhagyni a hadigépeket s üldözésére rohanni.
Artemisia bámulva nézte a hajó helepolisán állva e vakmerő játékot, a hol egyetlen férfi, Achill arczával és termetével, mint egy sérthetlen félisten dúl ellenfelei vérében, kik jobbra-balra hullanak el mellette; a királynő vezérszavára senki sem ügyel már: a balisták nem feszülnek; a kos nem zuhog a közeledő ellenséges hajó falán; az pedig csáklyáival, mint vas körmökkel kapaszkodik hajója bordáiba, s tördeli előnyomulásával az evezők sorait. S ez egyetlen embert nem bírja leverni a hajó összes férfi népe.
Artemisia királynő látta a fenyegető veszélyt, baljával leszakítá válláról a hosszú palástot, jobbjával kirántá kardját, s emelvényéről leszökve, maga rohant a hős ifjú ellen; a megcsóvált biborpalást röpült a feje fölött, mint egy lobogó.
A küzdőt ifjú meglepte az új ellenfél látása. A nő, kinek elfogására indult, nem földi tünemény volt. Nem elég az aczél kar, aczél szív is kell ahhoz, hogy férfi nő ellen tudja védni magát. Úgy végezte a fátum, hogy a Dardanus kardja, mely sisakot tört, pánczélt hasított, abba a fejére hajított biborpalástba belebonyoluljon. Az asszonyi öltöny, mely karja körül csavarodott, megbénítá mozdulatait, eltakarta arczát. Ekkor ellenfelei rárohantak, elnyomták, erőt vettek rajta, hurkot vetettek kezére, lábára s aztán odakötözték az árboczhoz.
Artemisia pedig ismét felhágott az emelvényre s osztá indulattól csengő hangjával parancsszavait; s a balista kerék fogai újra elkezdtek kattogni, az onager szurokkoszorúkat s égő ként hajigált az ellenfél fejére; a falfuró recsegve tört rést a görög hajó ólom-fedte oldalába. Dardanus az árboczhoz kötözve láthatta, hogy borul lángba a hajója, s aztán hogy sülyed el lassankint a hullámok közé, bajtársainak halálordítása mellett.
Ez volt az utolsó kisérlet Artemisia elfogására.
A büszke delnő a csata után a helepolis erkélyére állíttatá fel trombitásait, s az elmaradó ellenfél gúnyjára diadaláldomást fuvatott velük, mit az ellenkező szél egész a görög hajóhadig elvitt a sík hullám fölött.
Artemisia hajói sértetlenül érkeztek haza a cerami tengeröbölbe, hol Halicarnass pompás városa állt hajdan; egykor a doriai hat város egyike, most kitaszítva a görög szövetségből, a maga ura, fényben, pompában a perzsával, erőben, hatalomban a göröggel vetekedő.
A hős királynőt megelőzte diadalának hire. Még az ellenfél is segített őt magasztalni. Az egész xerxesi hadjáratban egyedül ez asszony hozta el magával a babért a csatatérről s ellenfelének még a kudarczban is volt büszkesége, mert Artemisia is görög nő volt.
Otthon diadalivekkel, triumfális menettel várták. Diadalszekere elé négy fehér paripa volt fogva s útja Minerva templomáig virágokkal hintve.
A trophæum, mit magával hozott, eleven volt: a görög hajóhad legjobbik hőse, az abydosi athleta Dardanus, lánczokkal kezén.
A legyőzött hős a királynő diadalkocsija előtt fog járulni.
De nem úgy lett.
A diadalkocsi előtt levéteté Artemisia a vitéz fogoly kezeiről a lánczokat s azt mondá neki:
– Ülj mellém.
Odaülteté őt jobbjára.
S a bámuló cariaiaknak azt mondá:
– Hoztam nektek királyt!
Artemisia özvegy volt: választása szabad, koronáját megoszthatta.
A nép örömüvöltése volt válasz szavaira. Az üdvriadal nőttön-nőtt a királyi palotáig, a hová elérve, e szóval mutatá be Dardanust Artemisia országnagyainak:
– Ime királytok!
Azok meghajták előtte fejüket, s a királyi palota oszloptornáczain végig hangzott a doriai énekesnők üdvözlő dala, a délczeg pár felköszöntésére.
Csak egyedül Dardanust nem kábítá el a mámor. Ő hideg maradt.
Hasztalan részesíté őt Artemisia a királyi hatalom minden pompájában. A fény nem melegíté őt fel.
– Nektek hoztam királyt, de magamnak nem; panaszolá Artemisia öreg dajkájának, Biblaisnak.
A sokat tapasztalt agg nő azt mondá neki:
– Ha királyt akarsz megnyerni, azt teheted, mint királynő; de ha férfit akarsz megnyerni, akkor légy asszony!
S aztán betanítá Artemisiát sok mindenféle olyan tudományra, a mi által a királynő elfeledteti azt, hogy «királynő»: csak azt tudatja, hogy «nő». Megtanítá, hogyan kell nem «uralkodni», hanem «szolgálni», nem «parancsolni», hanem «hizelegni».
A közönséges csáb, hizelgés fegyverei sikeretlen vívtak; az olympi viador sértetlen maradt. Se a «királynő», se az «asszony» nem hódítá őt meg.
S mentől jobban elutasítá szerelmét a férfi, a hölgy szenvedélye annál magasabbra lángolt. Biblais azt sugá neki: «egyszer már legyőzted őt az által, hogy öltönyödet fejére dobtad. Tedd még egyszer!»
Artemisia megkisérté egészen levetkőzni a királynőt magáról.
Egy hő nyári délben, mikor a forró napsugár mindent elaltat, csak a szerelmet tartja ébren, Biblais levezeté Dardanust a palota nymphæumába.
Ötven gránit lépcső alján van a nymphæum, mintha egy mély kút feneke volna, ott buzog fel a hő forrás smaragdszin habja, magasra tolva fel nyugtalan hullámkupoláját, míg négy ölnyi magasból karvastagságú kristály vízsugár ömlik alá bele, rézcsatornán át odavezetve s hideg habjával langygyá vegyíti a forrás hő vizét, s folytonos hullásának andalító dallamában zengi a nympha örök panaszát, ki szerelmi bánatában könyjeitől patakká változott. A hét ölnyi mély nymphæum falai haragos zöld márványból vannak, a mi titokteljes sötétséget kölcsönöz az eleusi rejteknek. Ámbár a nap felülről lesüt bele egy kerek nyiláson, de a smaragdzöld vízfenékről visszavert sugára inkább a tengerfenék átlátszó homályát derengeti, mint a fényt ide alant.
A nymphæumnak egy oldalkamrája is van, nyugágygyal és a tricliniumhoz való asztalkával, fala és padlója remek mozaik művekben istentréfákat mutogatnak.
Biblais e kamrácskába rejté a halandók legszerencsésebbikét, kinek látnia adatott oly titkokat, miket férfi szeme, Apollóén kívül, meg nem lesett: az is csak «nap» alakjában, mikor «Helios» a neve.
A királynő szállt alá a nymphæumba, hölgyeivel.
Azok hoztak magukkal köszörült kristálykelyhet és zománczos arany borkancsót, tele cyprusival; simított ezüst tükröt, illatos olajat. A rózsaolajból az elbugyogó vízszinre öntöttek, mire annak párázatából édes mámorító illat tölté el a levegőt, azután kifűzték a királynő sandáljait, megoldák cingulumait és egyedül hagyták őt.
Artemisia phrygiai öltönyt viselt, azt a hosszú, lábhegyig leomló kettős chitont, a mely festetlen chinai selyem és csalánfonál szövedékéből készült, az emberi test szinével egyenlő s lágyságában csaknem átlátszó és az idomokhoz tapad.
A hölgy levette fejéről a hajfonadékait összetartó diadémot; a hosszú fekete selyemhullám termetén végig omlott. Semmi királynői nem volt már rajta, egészen nő volt.
Leszállt a vízmedenczébe, válláig elmerülve kéjesen, s a mint a vízből ismét felmerült, a mint a nap rásütött istennői termetére, egyszerre világos lett tőle az egész nymphæum, mintha egy fényes églakó szállt volna alá. A legfényesebb ragyogvány tölté be a mélységet: egy nőalaktól visszavert napfény.
Az elragadó tünemény, mint a meglesetlen Diana, rejtett grottájában, tánczolni kezdett a vízben, kaczagott, ujjongott, tökéletes nő volt. Semmi más, csupán nő. De minden íze nő!
S mikor felemelte a kezét a felülről alá csorgó vízsugárhoz, a keze fején megtörő csermely szétfecscsenő cseppjeitől ragyogó szivárványkör képződött bűbájos alakja körül. Lehetett-e az, hogy férfi, a ki ez alakot látja, oda ne boruljon lábaihoz, őt imádni?
Végre kiszállt a hab közül; kezét keblére tette és nagyot sóhajtott. Ez a szerelem, ez az epedő vágy sóhajtása volt.
Lehetett-e az, hogy férfi, a ki ezt hallja, válasz nélkül hagyja?
Azután leült a medencze párkányára, ajkait megnedvesíté a cyprusival, mitől szemeinek tüze még szikrázóbb lett. Végig nézte junoi alakját az ezüst tükörből s aztán hanyagul ledülve, kezébe vette a lantot, s elkezdé forró, érzelemteljes hangon Sappho dalát énekelni Cytheréhez. Azt a szerelemtől lángoló dalt, mely a női szív édes fájdalmait lágyan, szemérmesen vallja meg, majd hőséggel és merészen árulja el; melyben összesítve van mindaz az eltitkolt panasz, vak odaadás, álmodott gyönyör s égő szenvedély, a mit a női szív rejtegetett valaha. A szerelem hivogató szavai, egy költői lélek által megnemesítve s a védő istenséghez ima alakban elzengve; a szenvedély lángja az oltár tüzével egyesítve! Lehet-e az, hogy férfiszív e bűbájos dalnak ellentálljon, a hogy ellentállt Phaon, a költőnő szívgyilkosa.