Artemisia elhallgatott, utolsót pendítve az ezüst hurokon; leomló hajfürteit összecsavarva feltűzte fejére, egy hosszú arany tűvel, aztán fenékig üríté a mámoradó kristálypoharat; olajat öntött a tűzre.
Azzal odalopózott a félhomályos kamrácskába, égő arczát keze fejével hüsítve és másik kezével szive dobogását tartóztatva vissza.
Hogy még az utolsó lépést is a nőnek kell megtenni!
Nem a királynőnek többé, csupán a nőnek.
Belépett a titokteljes kamrába.
És ott látta maga előtt az imádott ifjut, a kiért vérének minden cseppje hevült.
Dardanus a nyugágyon feküdt és aludt.
A ki eltudott aludni akkor, mikor egy istennőt látott a habokból kilépni! A ki eltudott aludni Sappho szerelmi dalán, mely Aphrodite istennőt hivja s szerelemről beszél, elénekelve a legédesebb ajktól.
Artemisia szivében a szerelmi epedés e pillanattól őrjöngő dühre vált. Kirántá hajából az arany tűt s az alvó ifjunak mind a két szemét kiszurta…
… Aztán felkapta a lantot, kirohant a nymphæumból, őrjöngve, lelkét vesztve futott ki a királyi palotából, folyvást Sappho szerelemdühített dalait énekelve.
E dalok ugyanazon leukádiai sziklára vezették a királynőt, a melyről Sappho a tengerbe ugrott le. Artemisia is ott énekelte el utolsó dalát, onnan vetette magát a hullámok közé.
Ez a szerencsétlen királynő, ki minden férfit le tudott győzni, csak azt nem, a kit szeretett; elődje volt annak a II. Artemisiának, ki Halikarnassban a világ hetedik csodáját, a mausoleumot emelteté meghalt férje emlékére; a kit, hogy örökre övé maradjon, hamv-alakban bor közé kevert s e hamvakat megitta. Ezt nem soroltuk a rendkívüli nők közé; mert hisz az, hogy a nők hűségesek, rendes és mindennapi dolog.
Róma száz temploma között van egy, melyet csak nagy kereséssel lehet, cicerone vezetése mellett megtalálni. Tornya hiányzik; egy szűk, romok közé szorult utcza vezet hozzá a Ponte Rosso mentében; előbb két ódon háznak az udvarán kell végig menni, azután egy nedves folyosón végig: ott a templom.
Ez a St. Stefano Rotondo.
Egy roppant gömbölyű terem, melyben első pillanatra meglep bennünket az, hogy oszlopai, mik a padozatját tartják, a hány, annyiféle anyagból készült: van ott minden szinű márvány, gránit, travertin, doriai, jóniai és corynthi oszlopfőkkel; némelyik a nélkül is, vékonyabbak, vastagabbak. Nem is mind egyforma magasak: a melyik nem volt elég emelkedett, hogy a plafondig elérjen, az kitoldatott egy más oszlop darabjával.
De nem ez a legnevezetesebb a St. Stefano Rotondo templomában, hanem az egész templom belsejét elfedő hetven képcsoport.
Irtóztató látvány! Hetven tableau a martyrok kínszenvedéseiből.
Életnagyságú és élethű képek. Semmi költészet, semmi ihlet a művészi alkotásokban; de tökéletes pathologiai és anatomiai tanulmány.
Mind a hetven kép egy-egy külömböző nemét tünteti fel a keresztyén vértanuk halálra kinzatásának. A hagymázos phantasia lázálmainak kellett megelevenülni, hogy ily képeket alkothasson ember.
Ott nyúzzák elevenen, fűrészelik ketté, tépik szét lovakkal, sütögetik vasrácson, főzik üstben, égetik szurokban, emésztetik el hangyabolyban, hasítják kétfelé fiatal fákhoz kötve, sajtolják nehéz kövek közé téve, koronázzák aczél fejszorítókkal a keresztyén hit vértanuit; arczaik iszonyatot, kétségbeesést, agoniát fejeznek ki: hóhéraik kaczagnak, gyönyörködnek, csufolódnak. Mindez a legiszonyúbb élethűséggel részletezve.
Két festő: Pomerancio és Tiroquesta fordította rá egész életét és talentumát, hogy e rettenetes templom rémalakjait megalkossa.
A borzalom bámulatával kérdezzük ciceronénktól:
– Hogy érhette utól e kínlátományokat emberi phantasia? hisz ezeket tanulmányozni kellett.
A vezető mosolyog és halkan jegyzi meg rá:
– A két festő Arbuez korszakában dolgozott.
Ezt elfelejtettük. Hogy mikor a hivők jutottak uralomra, akkor a kínpadot ők fordíták a hitetlenek ellen.
Mindannyi kedélylázasztó festmény között csak egy van, mely költői felfogást tanusít: Szent-Agatha martyrnő képe.
A kínpadra kötözött csodaszép leánynak egy hóhérlegény nagy harapófogóval tördeli ki szép fehér fogait, míg egy másik tigrisköröm alakú tüzes vaskarmokkal tépi le egyik keblét. A vér szétfecskendez, az égetett hús füstölög és a kínzott nő mosolyog hozzá.
Ebben a mosolyban van a költészet és a megdicsőülés szentelt hagyománya.
Agatha sicziliai előkelő gazdag család leánya volt. Palermóban lakott.
Rómában Decius uralkodott akkor, s Quintinus volt Sicilia kormányzója.
A kormányzót elbűvölte Agatha szépsége: nőül kérte a leányt.
– Nekem már van jegyesem, felelt rá a leány.
– Ki az? Szebb, jobb, hatalmasabb Quintinusnál?
– Szebb, jobb, hatalmasabb: a Jézus Krisztus.
Egy ilyen szó elég volt arra, hogy hatalmat adjon a proprætornak a leány felett. Az állam és az istenek elleni lázadás volt az.
– Meglássuk, ki lesz hatalmasabb? monda Quintinus. Az új messiás-e, vagy isteneink?
Még nem gondolt a kínpadra, a vesztőhelyre. Volt annál még rosszabb hely is.
Vénusnak mindenütt volt temploma; de cultusát a siciliaiak vitték legnagyobb tökélyre. Ők meghonosíták a babiloni Mylitta-szertartást, megrontó eszközét a fiatalságnak s bacchanaljaikból minden sziv megmérgezve jött ki. A palermoi Mylitta-cultus főpapnéja egy cyprusi görög nő volt: Aphrondissa. Quintinus a Vénus-papné kezébe adta Agathát.
Rövid időn visszavitte Aphrondissa a hajadont Quintinushoz.
– Vedd el tőlem! Ez rettenetes nő. Lerontja Venus oltárát. Leányaimat bűnbánókká teszi beszédével s van valami sugárzás az arczán, a mivel az ifjak szivét megtéríti, hogy a kik bejönnek Venusnak áldozni, megtanulnak tőle imádkozni.
Ez a megnevezhetlen sugárzat most is ott ragyogott a leány arczán.
Quintinusban forrt a szenvedély. Ő is érezte azt az ellenállhatatlan varázst, a mit e megdicsőült tekintet gyakorolt reá. Dühítette az, hogy szerelmi ömlengései, szeméremsértő szavai, kíméletlen durvasága sem szégyenpirt, sem haragot, sem ijedtséget nem tudtak előidézni a leány arczán. Az mindenre csak a megdicsőülés mosolyával felelt.
Ekkor aztán kínpadra vonatta a gyönyörű alakot: akarta látni, hogy tünik el majd ottan az égbenéző mosolygás arczáról, hogy változik az át kinvonagló torzképpé.
A többit elmondja az a kép a St. Stephano Rotondoban.
Agatha túlélte e kínzást.
Négy nap mulva Quintinus újra maga elé hozatta a martyrnőt s borzalom leirni! izzó parázson és üvegcserepeken hentergetteté végig.
Akkor meghalt.
Az égbenéző mosolyt még a halál sem törülte el arczáról.
* * *
A népmonda hozzá teszi, hogy a cataniaiak, mikor az Aetna megrendíti alattuk a földet s hamut szór fejeikre, Agathát szokták segélyül híni, védszentjüket.
Talán, ha üldöznének bennünket, akkor mi is buzgók volnánk.
Vagy jobbakká tett bennünket a kihülés! S a mai kor emberszeretetben pótolja ki azt, a mit Istenszeretetben veszített.
(Apró monographia.)
Huszonnyolcz év előtt, mikor az első nyarat töltöttem a Svábhegyen (1848 nyarát: a szabadság mézes heteit) még akkor a Svábhegy a világkerülő emberek menedéke volt. A kelet felé forduló oldalán látszott egy magastornyu rom: a miről mindenki tudta, hogy az nem valami ókori váromladék, hanem egy dán báró lakhelye: a kinek más nevét nem is tudta senki, mint a «dán báró». Kapuja egy keresztül vágott domb mély útját zárta el, arra nagy betükkel volt fölirva, hogy «tilos a bemenet», be is volt lakatolva. Maga a báró rompalotájából mindenféle titkos alagutakon keresztül járt ki, s mindig késő éjjel járt, nem látta azt senki. Cselédet sem tartott, nem tudni mivel élt? Félelem volt sziklafészkéhez közelíteni: azt mondták, rálövöldöz a kiváncsiakra s az asszonyokat gyűlöli. Pedig igen szelid, nyájas, fiatal arczú férfi volt. Mikor később megismertem, (szomszédok lettünk) igen művelt embert találtam benne. Nem bántott az senkit. Nem is lakott abban az omladékban, hanem attól eltakartan volt egy kedves szép kis villája, egész a tetejéig befuttatva clematissal, beárnyékolva platánokkal. Itt lakott ő egyes egyedül, hanem volt azután egy földalatti átjárata egy sziklába vágott hosszú szobasorhoz, ott időzött a nyári forró napokban, vagy a rom magas tornyából nézegette naphosszant a zajos világot. Szerencsétlen szívviszony, mely azon végződött, hogy vágytársát párbajban megölte, száműzé őt a nyugati tenger partjaitól a budai hegyek vadonába.
Nem messze a dán báró e magányos dísz-omladékától volt egy másik barlanglakónak az oduja; egy embernek, a ki kőből élt. Kő volt a kenyere, kő volt a háza, kő a tüzelője. Az egész svábhegyen minden ház az ő kövéből épült: maga pedig a sziklában lakott; oda volt bevágva szobája, konyhája, kamrája, fölötte a meredek sziklafal, körülötte halomrahányt kőtörmelék; s a kőhalmok között csodálatos szép fajú rózsák, mikből egy bokrot most is saját kertemben őrzök. Egy napon a barlanglakó minden rózsafáját eladta. Csak a fehér levelű nyárfák maradtak meg sziklái előtt.
Ha a mély hegyszakadékon figyelmesen alátekintettünk, vén diófáktól félig elrejtve, vettünk észre egy kis házat, melyhez valami rejtett út vezetett nagy kerülővel. Ez egy silentiarius ügyvéd odúja volt, kit törvény és pályatársak kiüldöztek a világból. A házikó olyan alacsony volt, hogy kézzel el lehetett érni az ereszét: kívül egy fülkéjében állt egy kőből faragott Máriaszobor; előtte volt egy liliomokkal körülültetett kerek virágágy, annak a közepén meredt fel egy kőobeliszk, arra volt irva nagy betükkel: «virtus semper diligenda» (Az erényt mindig szeressük.) A néphit szerint, azon szobor alatt egy asszony sirja van, kinek halála a férjet vádolja. Ennek a háznak a gazdája is egyedül lakott e bagoly-odúban évről-évre, kivéve egy napot, a mikor magához hasonló négy érdemes férfiuval összeült e helyen egy nevezetes tény végrehajtására, a miből aztán cause celebre lett. Itt készítették a hirhedett Almássy-féle hamis végrendeletet, a «virtus semper diligenda» árnyékában.
E völgy fölötti halom tetején épült az «óra», egy évvel később már históriai nevezetességű hely: innen intézte Görgey a budai várostromot. Ez az óra adja tudtul az idő holjártát az egész hegynek. Gazdáját, ki húsz évig szomszédom volt, soha sem sikerült meglátnom. Azt tudom, hogy tekintélyes polgár, hires csokoládégyáros s egyszer kutat ásatott a svábhegyen negyven ölnyi mélyre: a kiásott kőből egész hegy alakult, de víz nem jött elő.
A «hét ház»-nak nevezett épületcsoport közepett volt egy magánytkedvelő öreg úrnak igen szép tanyája és kertje. Még akkor nem tartották gazdag embernek. Legszebb tulipánjai voltak és hónapos rózsái. Igaz, hogy azokból sem adott senkinek. De a tulipánjaiért csak még sem ölték volna meg, mint később a kincstári jegyeiért. Ez volt az öreg Erny. Ez is egyedül lakott a házában.
Egy nagy czélnélküli bástya háta mögött feküdt egy hosszú épület. Abban lakott egy orvos. Hogy kit gyógyított itten? azt nem tudom, mert itt soha sem beteg senki. Azt beszélték róla, hogy valaha hires orvos volt, de egyszer a saját egyetlen fiát gyógyította, félreismerte a diagnosist s a szépreményű ifju meghalt. Azóta nem irt több receptet. A háza előtt állt egy harangláb. Azon volt két harang. Ezek adták hírül az egész Svábhegynek a reggelt, delet, estét. Nem is ismerte senki a ház urát azon a czímen, hogy «doktor», csak azon, hogy «harang.» Ez is egyedüli lakója volt a háznak.
Az észak felé hajló fensíkon sűrű tölgyerdő terült el messze, de minden bejáratánál őrt állt a tilalomfa. Ha mégis akadt vakmerő bujdosó, ki keresztül merte magát törni a galagonyabozóton, benn az erdő mélyén megpillanthatott egy csinos vadászlakot, mely egészen fából volt építve, sok műizléssel. Ez egy magyar főúr tanyája volt, ki akkor és később nagy szerepet játszott a politikai világban: mindenféle cselszövényekre alkalmas kis tanya, édesekre úgy, mint keserűekre. Hanem aztán mikor a bozótrengeteg tulsó oldalán egy másik sövényen tört keresztül a kalandozó, oka volt megbánni a kiváncsiságát; a magasra nőtt árvacsalán közül elszórt csontok fehérlettek elé s a mint megrecscsent lépte alatt a targally, két óriási szelindek támadta meg. Azok egy baromorvos kutyái voltak, a mik miatt senki se mert annak a háznak a tájékára menni. A hegylakók azt sugdosták, hogy sertéseket hizlalnak itt ebek harminczadjára került állatok husával.
Nyugatnak, ezen az erdőn túl, következett egy nagy pázsitos tér, a min keresztül valaki megfoghatatlan okokból mértani szögletre utat próbált mesterséggel és tudománynyal építeni. A csinált út be volt gyepesedve; a gyalogösvény megtartotta a diagonált s az erdő felé hajolva, elvonult egy magános korcsma mellett. Az a korcsma rendes időkben zárva volt. Innen gyönyörű bükkfaerdőn keresztül, kalapnagyságú gombákkal boglározott réten át vezetett az ösvény egy sötét csalitba, hegynek fölfelé. Azon túl megint egy turbánliliomokkal és dictamnusokkal pompázó pagony fogadta a csatangolót, felváltva mogyoróerdőkkel, somfagesztekkel; míg a rigófüttytől visszhangzó erdők tündéri sötétjében egyszerre rábukkant a vándor egy sajátszerű épületre, mely fából volt: alakjára olyan, mint egy torony; hanem kívül volt rajta egy kerék. Ez egy kút a hegy tetején. Erről aztán tájékozhatta magát. Ha azalatt beesteledett, mire idáig ért, még sem tévedhetett el; csak mindig felfelé kellett tartania; a fénybogárkák megvilágították a mohos gyepet előtte; mikor aztán egyszerre megszünt az ösvény meredek lenni, egy fölséges szálfa-erdő fogadta, oszlopegyenességű bükkfák, czinczogó mókus lakókkal, s a mi fény eléje pislogott a fák közül, az már nem a szent-jános bogárka volt, hanem egy ablak gyertyavilága. Ez volt a budai erdők utolsó tanyája, az utolsó emberlakta hely: – ez volt az «Adliczer.»
Hogy miért hivták Adliczernek? azt máig sem tudom. A gazdája magyar nemes úr volt, s a bérlője egy tősgyökeres magyar korcsmáros, valahonnan az alföldről, a hol, mint találgatták, valamikor egy kis véleménykülömbség volt közötte és a törvény végrehajtói között: azóta itt a magányban lakik, többet foglalkozva szántás-vetéssel, mint borméréssel. Jámbor, kevés beszédű ember. A felesége életrevaló kunsági menyecske, a ki senkivel sem tud beszélni itt ebben a német világban.
Köröskörül ünnepélyes, csendes tölgyfa-erdők, mikben rigófütty, szajkórikkantás, a fészek kereső hollók károgása visszhangzik: a vadgalamb turbékolása egész nap nem szünik meg. Puska nem dördül el soha. – Időszakunk két évvel későbbi: «anno Waffenpasz!» – 1850.
Még egy világkerülőt kell felemlítenem, a ki «anno Haynau» tavaszán (1850.) itt rejtőzött az Adliczer végvárában, a hova a felesége elrejté, hogy kiváncsi szemek ne lássák: egy fiatal iró, ki a szabadságharcz alatt hírlapokat szerkesztett, népet buzdított, versben és prózában; a harcz után végig bujdosta az országot, míg ismét otthonába visszakerült; most azután, a vérpad és börtönajtó szomszédságában csataképeket ír a nálánál jobbakról, a kik már alusznak; közbe somfabotokon tanulja a műfaragást, az idők divatját; füvészkedik, gombákat szed az erdőn, magában sakkozik, vagy kártyát vet arra, hogy lesz-e még valaha jobb világa a magyarnak?
Talán rám is ismer a leirásból valaki.
Tehát ez akkor volt, a mikor Jókai Mórnak nem volt szabad lenni a világon. Munkáim alatt «Sajó» volt a nevem, leveleim czímén «Benke Móricz», útlevelemben «Kovács János» (Miskolczon adták) s idegenek előtt, a kik láttak, a feleségem testvére voltam, ki épen akkor halt meg. Az Adliczerben laktunk. Itt biztosabb volt a rejtőzés, mint a százszemű és ezerszájú pesti házban.
Egy éjjel szokatlan zörej vert föl álmunkból. Kis hálószobánk fölött a padláson valami férfi ütött tanyát. Igen nyugtalan álma lehetett, folyvást rúgkapált a lábaival és motyogott magában. Nőm különben is ideges volt; a fejünk fölött alvó zakatolása rémlátványokkal tölté el álmait; fel-felsikoltott, rablókkal álmodott; utoljára haragba jöttem, felkaptam ágyam mellől a fejszét, egyedüli fegyveremet, felálltam az asztalra s megkopogtattam keményen a gerendát, ott, hol a nyugtalan lélek hentergett s felkiáltottam rá, persze németül:
«Du Malefitzkerl, was polterst mir da oben?»
Természetesen, csak azt akartam kieszközölni, hogy ne zörögjön.
Erre aztán halk beszélgetés támadt a padláson. Ketten voltak.
S nem sokára hallám a lajtorja nyikorgásáról, mely a padlásra vezetett, hogy a két ember száll lefelé. Ezt pedig nem kivántam tőlük.
S azzal jöttek a mi szobánk felé.
Az ablakon át láthattam őket. Puska volt náluk. – A puska még hagyján; de sisak is volt a fejükön. Ez két zsandár.
Egyenesen az ajtónkra jönnek; bezörgetnek, én kinyitom, elszánva a kikerülhetetlen végzet elfogadására.
Erre az őrvezető a kezembe nyom: nem egy békót lánczostól, hanem egy vánkost, s arra kér nagy alázatosan, hogy ne adjam fel.
Hogy én: a «menekült» ne adjam fel őtet: a «zsandárt!»
Hát ezzel a vánkossal mit akart?
De nem volt idő megkérdezni: úgy elinalt nyomban mind a kettő a sűrűbe előlem.
Megint lefeküdtem szépen.
De ez az éjszaka, úgy látszott, nem volt a békés nyugalomnak szentelve.
Alig hogy újra elkezdtem álmodni – nem létező boldog időkről, a mint egyszerre puskaropogás ver föl bennünket.
Hajnalodott.
Először az «Isten-hegy» felől kezdtek lövöldözni. Azután a Farkas-völgy felől hangzott a puskaropogás. Ez felköltötte a Norma-fa felőli csatártüzet. Utoljára köröskörül puffogott. A mult év alatt sok szép lövöldözésben volt gyönyörködésem; de ez a mostani «attak» túltett minden eddig tapasztalton. Nagy dolognak kell itt végbemenni.
A kósza hír csodadolgokat beszélt kalandozó guerillacsapatokról, a mik a Dunántúl vidékeit várakozásteljes rettegésben tartják.
A portyázás csatazajának czélpontja egyenesen az Adliczer látszott lenni.
Végre a Frivaldszky-féle erdőből előbukkant egy vadászcsapat, óvatosan felhasználva előnyomultában a bokrokat és a szálfák törzseit védelemre; míg vezérük, egy délczeg főhadnagy, kivont karddal rohant előre merészen.
Én kinn álltam az udvaron.
A csapatvezér egyenesen felém tartott.
Nálam pedig nem volt egyéb fegyver, mint egy tollkés, meg egy somfabot, a minek a búbjára egy haldokló huszárt faragtam épen.
«Wo ist der Feind?» rivallt rám a főhadnagy.
Én egész megadással feleltem, tollkésemet becsukva, s botomat a hónam alá véve, hogy itt «rajtam kívül több ellenség nincsen: én, ha tetszem, hát itt vagyok, ragyogok.»
A hadfi rám nézett furcsa tekintettel, megrázta a fejét; azt mondta, hogy «dumme Geschichte!» s azzal harczosaival együtt visszavonult a bozótba.
Azzal aztán nemsokára elmult az egész csatazaj, a trombiták köröskörül takarodót fúttak.
Csak délben mondá el a hazatérő korcsmáros a rémséges rejtély megoldását.
Hát a budapesti garnison ezen a napon gyakorlati próbát tartott a guerilla-harczból. Egy csapatot még este kiküldtek előre a hegyek közé guerillának s a többinek a feladata volt amazokat a rejtekeikből kiugrasztani, körülfogni és elnyomni.
E quasi-guerillacsapat holjártának kipuhatolására lőn kiküldve a fenttisztelt két zsandár, a kik azonban a sok hegymászást megunták s a helyett, hogy erdőt, mezőt nyakukba vegyenek: odajöttek a jó, biztos Adliczerhez, ott jól ettek, ittak, utoljára kértek egy vánkost s felfeküdtek a padlásra aludni. Csináljanak a guerillák azalatt, a mit akarnak!
Ezért ijedtek meg aztán, mikor én felzörgettem őket, s ezért ajándékoztak meg egy vánkossal: a «was polterst?» arra értve, hogy a «das Polster»-t kérem vissza! S ezért könyörögtek, hogy fel ne adjam őket.
S bár az ő vétkes hanyagságuk volt az oka, hogy a cernirozó hadak nem foghatták el a guerillákat, azért mégis nem árultam el őket, nehogy még főbelőjék szegényeket – vak töltéssel.
Hanem engem megszeppentettek, azt nem tagadom.
(Más versio szerint az üldöző rendőröknek a magyar szabadságharcz egyik nevezetes tagját, Nagy Józsefet kellett volna kézre keríteniök, ki szintén a Sváb-hegy menedékeiben bujdokolt. – Nagy József fő-főbizományosa volt a magyar kormánynak s atyja a nemzeti szinház kitünő tagjának, Nagy Imrének.)
Kik legyenek azok a par excellence «emberszeretők»?
Hát ki volna más, mint a szinészek?
Nem allegoriai értelemben, mint a kiknek minden nap a szinpadon szerep szerint kell gyakorolni a szeretés virtusát; nem a szó prózai vonatkozásában, mint a kik szeretik az embert, a sok embert! a publikumot! kiknek szive leginkább képes befogadni egész tömegeket – zártszékekre és karzatra elhelyezve: de a szinész valósággal az emberszeretet osztálya.
Ha kell elhagyott árva gyermeket felfogadni, ott van a szinész; ha kell elaggott pályatárst inségtől megszabadítani, ott van a szinész; ha kell lótni-futni idegen ember bajában, ott van a szinész; ha kell közjótékonyságra utalt intézeteknek énekelni, deklamálni, ott van a szinész; annál minden panasz érzékeny kebelre talál, ott tudnak csak őszintén megbocsátani – hűtlen szeretőnek, szerencsés vetélytársnak; – ott tudják «eltűrni» az embert: a teremtés kiállhatatlan remekét! Aztán a mit semmi osztály nem tud: a szinész tud egymás közt «mulatni.» – Prókátor, iró, czigány, orvos, hát még a pap: ha a maga fajtájával egy társaságba kerül össze, csak veszekedni tud, embert szól, vitát kezd, magát dicséri, pajtását birálja, külön húz, prætendál, fumigál, præpotenskedik, s végül megapprehendál; egyedül a szinész tud a maga fajtájával mulatni.
De csak a maga fajtájával! Nem szereti az idegen ábrázatot, mikor «magának játszik». Akkor nem kell neki a publikum. Legkevésbbé a kritikus, az ingyenjegyes!
Nagy gráczia, rokonérzület és közös bajban összetörődés kellett hozzá, hogy én is bevétessem az adeptusok közé. Az osculum charitatis szentesíté a szövetséget. Bevettek pajtásnak, komának.
Ők is keresték a vadont, a magányt: az volt az ő boldogságuk. Rég fölfedezték ők a Sváb-hegyet: azonban dehogy szóltak volna valakinek felőle; dehogy dicsérték volna annak rejtett gyönyörűségeit. Ez a mi országunk volt sokáig. Nem tudott felőle senki.
Késő éjjel, játék után, kifáradva a művészi hevélytől, a mint letörölték a festéket arczaikról, vették a vándorbotot, a batyut, a tarisznyát; ballagtak ki a városból; ki-ki a maga odujába. A ki vendéget hítt, felét az enni-innivalónak híven a meghívott nyakába akasztá. Az út hosszú volt, keresztül a váron, fel a hegyre: megrövidítette azt a kedélyes adomázás; néha a zivatar is utólért bennünket; a mennykő a sarkunkban csapott le épen, mikor az Adliczer ajtaján beléptünk. Aztán akkor a saját vállunk czepelte lakomából duskálkodni! Az volt a lucullusi lakmározás! De milyen uraság volt az! Reggel kenyeret pirítani az erdőn a targalyból rakott tűz mellett s szalonazsírt csepegtetni rá és beszélni tarka élményekről. És aztán kóborolni emberhangot nem adó erdőkön keresztül, a mikben az utat mészszel megjelölt fák mutatták, felmászni a János-hegy tetejére, ott leheveredni a fűbe s végigbámulni azon a csodálatos panorámán: előttünk a két főváros s az alföldi róna képe, mely képből csak két dolog a mienk: az a kis fekete bogárhátú ház a tömkelegben, a minek a neve nemzeti szinház, meg az a nagy láthatár, a minek a neve «haza». Aztán félnapi hegymászás után hazatérni, bámulatos gombák zsákmányával, csodaszép erdei virágok trofeumaival, megfizethetetlen drága földi eprek kincshalmazával. (Még most is tudom, mely bozót közepén termettek a ritka fehér csattogó eprek, ananász- és dinnye-zamattal.)
Most már mind ennek vége. A szép erdők ki vannak irtva, helyükön keserves szőlők sínylődnek s rozsdás buza házasodik a pipacscsal; nincs már se árnyék, se eper, se gomba. A szinészek is urak és unják magukat.
Hej, mikor szegény emberek voltunk, de sok jó napot töltöttünk együtt!
Ott tanyázott Bartha, a kifogyhatatlan aranykedélyű ember, idősb Lendvay, a milyen gavallér czimbora soha se lesz többet e világon, László, a társaság derült szelleme, Réthy koma, a furfangos különcz, Szigeti Józsi, a reményteljes ifju iró és hős szinész, Szigligeti, a boldog iró és családapa, s a vén Kovácsné, a bohó tréfákért soha meg nem neheztelő komika. Itt kötötte mezei virágokból óriási bokrétáit a hű Füredi egyetlen grófnéja számára. Itt versenyzett a csalogányokkal (s az volt tömérdek) a felejthetetlen, utólérhetlen Hollósy Kornélia, s a ki már otthonának nevezhette a Sváb-hegyet, a ki már úr volt, lovon járt (volt egy szamara), itt lakott télen-nyáron a mindig jókedvű Benza! az a kis kondorhajú leány, a ki trillázva fut apja elé, mezítláb, a leendő világhirű művésznő: Ida.
Mennyi olympi alak!
És ez mind együtt tartott. Kijártak hozzájuk vendégül a többiek is: Egressy Gábor, Szentpétery. (Én láttam Coriolant kedvesen pityókosnak s hallottam Menenius Agrippát danolni!) A meghívott vendég bizony gyalog jött ki: csak ha előkelő finom úrhölgy volt hivatalos, azért volt szokás leküldeni a Schafler Miskáig (most déli vaspálya-indóház) egy csinos kis két szamár fogatú szekérkét, mely a mostani Diescher villa fényűzési czikke volt.
Valamennyi azon törte a fejét, hogy mit tudna kitalálni, a mivel ezt a szürke világot elevenebbre színezze.
Annyi adoma van rólok feljegyezve.
A Sváb-hegy feljáratánál, a szőlők alatt állt egy feszület. Biz azt a budai szőlősgazdák nem tartották oly tiszteletben, hogy szüntelen körül ne rakták volna azokkal a megnevezhetetlen halmazokkal, a miket a szőlők termékenységének fokozására szoktak használni. Egyszer a krisztinavárosi plébános levelet kap a postán – a Jézus Krisztustól, melyben a mennybeli úr keményen megdorgálja az ő szolgáját, hogy a míg ő kényelmes pamlagán nyujtózik és füstöl a jó kospallagiból, azalatt eltűri, hogy az urát és üdvezítőjét a szaraczenusok ily bűzhalmazzal rakják körül! – Másnap el lett szállítva a kereszt, s felemelve a legmagasabb dombtetőre; most is ott van. Ez a levél Bartha munkája volt.
Egyszer rossz hírbe is jött a Sváb-hegy. Elhíresült, hogy medve jár az erdőben. Ennek meg az volt a története, hogy a derék, jó Bognár, a karmester s még akkor tenorista, bár nem lakott a Sváb-hegyen, még is kijárt oda, az oly becses gombatelepeket felfedezni. Ehhez pedig Réthy koma elsőbbségi jogot tartott fenn magának. Minek sikeres megóvására kikérte a nemzeti szinház ruhatárából a «Téli rege» medvebőrét, felöltözött bele s elrejtőzött abba a bozótba, a melyen Bognárnak jönni kellett a gomba-Kaliforniába, s a mint az jött, hirtelen kiemelkedett nagy morogva a bozótból. Minden hirlap tele volt aztán a svábhegyi medvével, mely kis gyermekeket tépett össze s egész teheneket falt fel; utoljára hajtó-vadászatot rendeltek ellene, úgy szabadították meg a vidéket a vérengző fenevadtól.
Milyen jó mulatság volt ez akkor.
Vagy mikor Szigeti Józsi nem restelt éjjelenkint felöltözni Romeonak s álbajuszt ragasztva, elmenni guitárreal kezében Julia – no igen, a jó öreg Kovácsné ablakára s serenadeot adni neki, s másnap komoly arczczal végighallgatni a jószívű, de idealis matrona exaltált előadását az ismeretlen imádóról.
Vagy mikor Réthy koma és a kis Török felöltöztek koldusoknak, kerítettek egy kétkerekű laptikát szamárral, s mint vak koldus a fiával, sorba énekelték az ismerősöket.
Vagy mikor Egressy Barthával egy alakká burkolva, famozus prédikácziójukat tarták, Bartha mondá a szöveget, Egressy csinálta hozzá a taglejtéseket; ha a szöveg elakadt, megvakarta Bartha fejét, s felváltva megitatta és megtubákoltatá a szónokot.
Vagy mikor Szerdahelyi Kálmán lakodalmán a fiatal szinészek felöltöztek czigány bandának. Tóth Soma volt a primás, s maguk muzsikáltak a kedvencz bajtárs menyegzőjén; míg a vőlegény maga s az ifju Lendvay (a «Bánk-bán»!) eldalolták azt a tréfás német zenevizsgálatot, a mitől az ember állkapcza-görcsöt kapott a nevetés miatt; a szövegét soha sem felejtem el:
A chorus utána; minden ember illustráló taglejtéssel kisérve hegedű, furulya, kintorna, czimbalom, bőgő és duda szózatát; végre az egész műsort alulról fölfelé, felülről lefelé; hogy az valami elysiumi mulatság volt.
Vagy talán csak nekünk volt az?
Gyermekek voltunk? A kik tudnak mulatni, a nélkül, hogy egymást lecsepülnék; a nélkül, hogy egymás pénzét elnyernék; a nélkül, hogy egymást az asztal alá innák; a nélkül, hogy egymás feleségének a fejét elforgatnák.
«Ein schlechtes Spiel, das die Kinder nicht freut.» Azt mondja a német.
Ez talán ránk is illik.
A szinészek maguk után vonták az irókat. Az ötvenes években a Sváb-hegy megnépesült, itt irta Kemény «forradalom utáni műveit». Csengeri a «Magyar államférfiak és szónokok» classicus életrajzait; azok a tölgyfa-erdők látták Szigligetit hosszúszárú csibukjával alá s fel sétálni, míg a «Világurát» alkotta. Itt szerkeszté Szilágyi Sándor «Emléklapjait». Itt költé fel Bérczy Károly «Vadász és versenylapjaival» a magyar high life érdekeltségét; abban a lovagvárban, a mit apósa, a tudós entomolog Frivaldszky emeltetett az erdők közepett, itt írta meg a véletlenül kimult nagy tehetségű Berényi sokat igérő «Vak Bélá»-ját, Sükei «Hulló csillagait». Nekem is legtöbb regényem itt született meg. S a ki valamennyi között legmagasabban lakott, mind a Sváb-hegyen, mind az Olympon: a «Karthausi» szerzője, Eötvös. Ott lakott abban a kettős szárnyú, hollandi modorú házban, a hol most a nagy vendéglő van; de szent találkozóját muzsájával az a kis schweiczi lak képezi, ott a délnek fekvő csendes völgyben.
Eötvös volt a Sváb-hegynek nemcsak szellemi, de társulati elnöke is.
Az egész nyarat ott tölté a hegyen. Az irók megtelepedtek körüle. Kezdtek házakat építtetni.
A «jó szellemek Faustja», kit Mephisto helyett Uriel vezetett, mindenek felett az égiek és szellemiekre gondolt. Az ő indítványára épült fel a svábhegyi templom és iskolaház. A hozzá való összeget ő gyüjtötte össze, adakozás és hangversenyek útján. Egy hangverseny a Fáczánban ezer forintot jövedelmezett e czélra, s a benne résztvevő művésznőket, Lonovicsné Hollósy Kornéliát, Jókainét, egylovas fakó szekéren szállították le az ősvad hegyi utakon odáig. Más ekvipázs még akkor nem volt. Hanem így összeénekelték, deklamálták a művészek és az irók a svábhegyi templomot, s akadt egy iróbarát művész a társaságból, Than Mór, a ki azt remek oltárképpel ajándékozá meg, mely szent Lászlót ábrázolja. Eötvösnek gondja kiterjedt rá, hogy nemzeti szent legyen az új templom védnöke. A svábok ugyan jobb szerették volna szent Orbánt helyette; de pénzt nem adtak hozzá s így semmi szavuk nem volt bele.
Templomunk tehát már volt; de még kocsiútunk nem volt. Valamennyien gyalog jártuk meg a hegyet, kétszer napjában: Eötvös maga is; végre ezen is segített Apollo. Kiküldte hozzánk a muzsák tizedikét, a typographiát. A derék praktikus Emich, a buzgó vállalkozó, mindnyájunk közös kiadója, egészíté ki letelepültével a Parnassust. Ettől fogva aztán lett ivóvizünk is, országútunk is, s csak akkor lett aztán a Sváb-hegy valódi Heliconná, a midőn a muzsák közöttük érezték azt, a ki szellemterményeikre «még a lábán» előlegez s szükség esetén a váltóikat forgatmányozza. – Ott lakott Eötvös mellett a «szép kilátás»-nál. Kedélyes lakomái gyakran egyesíték az irók csoportját: azoknak egyikén ismerkedtem meg legelőször a «Pesti Napló» hirhedett (Fk.)-jával is, a kit halálos vétek volt a magyar irodalomtól átengedni a «Pester Lloyd»-nak! Emich engedte át birtoka egy dombját a nagy Széchényi nevének megörökítésére; innen az elnevezés: Széchenyi-hegy. Derék jó ember volt, az Isten áldja meg a porait, én nagyon szerettem. Az utolsó szava az volt hozzám halálos ágyán: «el ne veszítsétek ezt a jó hazát!» – No de még addig sokszor felszedett a szekerére, mikor este utólért félúton, a maga hajtotta két ponival; mert a poétának szárnyas lova volt ugyan, de a szárnyatlan lovát még csacsinak hítták s annak más dolga volt.
Lassankint a tudósok is megszerették a Svábhegyet. Frivaldszky itt fogta a czinczéreket és szendereket, s pompás lovagvárának termeit természetrajzi muzeummá alakitá át, Brassay itt élt a füvészet- és nyelvbuvárlatnak, Kovács Endre tudor saját házat vett itt. S végre egy fenséges vendég is települt meg közöttünk, a regényes Perger-féle villában: Albrecht herczeg neje és családja. Sokszor láttam a pásiton lapdázni azt a vidám kis gyermeket, a kinek oly szomorú végzet volt homlokára irva. (Deli hajadon korában ruhája meggyult s ő összeégett.)
S még a kik alkotni és szeretni nem jöttek is ki a Svábhegyre, legalább verekedésre jó helynek tartották. Ott a Norma-fa alatti völgyben csattogtak a kardok Tóth Kálmán és Vajda János között véres kimenetellel, aestheticai véleménykülömbségért; amott a fensikon furták át a fákat a golyók, miket a komoly, higgadt Csengery és az istenfélő jámbor Török János váltottak egymással politikai vita miatt; ott ama kertben a Ferenczhalmon ment végbe a párbaj Nyiri Józsa és Nemeshegyi között, szinpadi birálat miatt, az utóbbira halálos kimenetellel, s itt az Eötvös villa alatti völgyben verekedett egy reggel Egressy Gábor egy füst alatt két kritikussal, Bajza Jenővel és Zilahyval. Istennek hála! olyan jó pisztolyaik voltak, hogy délután megpróbáltunk velük czélba lőni: húsz lépésről nem találtunk bele egy kiterjesztett «Pesti Napló»-ba (mely a sérelmes kritikáknak helyt adott).
Ez időben a Svábhegy egészen a mi Parnassusunk volt.
Egy kis házikó az, háta mögött egy elhagyott kőbánya üregével, köröskörül kő és agyaghalmokkal, miket áttörhetlen bozót nőtt be; rókatanya, tüsköncz fészek; hanem a kilátása nagyszerű, fenséges.
Egy hegedűcsináló építteté. Tehát az is lanttal foglalkozott, mint én.
Vakmerő gondolat volt ebbe a helybe belekapni! Meredek hegyszakadékok, felváltva kivájt üreggel; földibodzacsalit, galagonyaerdő, s aztán egy nagy darab sivány, esőtől kilugzott, füvet sem termő agyagtér, kőpor piramidok, üszögtől égett, levéltelen fák, három holdnyi területben.
Hanem egy előnye volt e helynek. Félre esik, s mégis közel van. A mély út, mint egy isthmust, félkörben veszi körül. Csak a ki keresi, az talál rá. Ez nekünk való hely. A kik szeretjük a világot látni és láttatni is benne s még se lenni benne.
Mi abból a vadonból, abból a boszorkánydombból kertet csináltunk. A mi fáink a legárnyékosabbak a Svábhegyen. Azokat a fákat mi magunk keltettük magról, én magam ojtottam a legtöbbet: a föld, a miben élnek is, az én költeményem; mint a hogy enyim az a regény, a mihez csak a tintát és a papirost kaptam mástól.
És azonkívül egy album, egy emlékkönyv is a kertünk. Vannak fák, bokrok, mik régi jó barátok emlékét tartogatják: Tóth Endre, Heckenast, Emich, dr. Huray sógorom, Károly bátyám, Vályné testvérem, szegény jó anyám, Konkoly Balázs nagybátyám, Nagy Pál barátom, Gubody, Kiss Miklós, Horváth Döme képviselő társaim; Pap Zsiga pajtásom, erdélyi, szabadkai, borsódi, kecskeméti ismerőim egykori ajándékai mind törzsekké nőttek már fel. Itt van Tóth József komám három darab cserépben nevelt diófája. Négy volt, mikor adta, azt mondá: «mindenik egy-egy gyermekem nevét viseli: babonás vagyok rá, ha megmaradnak-e?» Egy kiveszett belőlük. Az a szegény Mariska nevét viselte: a többi nagyranőtt. S a miket nőm vendégszereplései alkalmával, ritkaságokat haza hordott: a fák, miket a szinház építésekor kiszórtak s én nyár derekán elültettem, megtartottam; kedves sírokról elhozott életfák, Encz, Málnay, Girókuti, Kovács, Barna Ignácz legkitünőbb ujdonságai; aztán azok az orgonafák, a mik hajdani két emeletes házamból megmaradtak; mind megannyi emléklapjai egy nagy könyvnek, a mibe olyan sok van megirva; de a mit csak mi magunk tudunk elolvasni.
S nem csak az én életemnek története van azokban megirva.
Ez az alacsony eresz, a honnan a messze világba ellátni, annyit beszélhetne!
Itt ez eresz alatt gondoltam ki a «Magyar Nábobot», melyhez az alapgondolatot nőmnek egy útleirása adta.
Itt főztem ki az Üstökös, az első magyar humoristikus lap tervét, a mikor még nem volt se humoros iró, se rajzoló, se olvasó közönség.
Aztán saját ültette szőlőmnek legelső borát is itt szüreteltem el.
Néha napján víg napokat is látott e veranda.
Itt játszottunk Saphirral falra hajítósdit; itt koczintottunk baráti poharat Sayous-val, Pattersonnal, Beaumont Sommersettel, Braun Károlylyal, kik mind nagy barátai voltak a magyar irodalomnak és a magyar bornak.
Itt ültük meg Szerdahelyi lakodalmát s azt a vígsággal teljes vacsorát, mely a kedves művészpár: Hegedüs és neje utolsó derült napja volt az életben. (Rövid időn meghalt az egész család: nő, férj és gyermek.)
Aztán rémséges napjai is voltak e verandának.
Itt víttunk egy irótársammal, hirlapi czikk miatt háromnegyed óra hosszat, míg egyikünk harczképtelenné lett. Itt volt Egressy és Dobsa között a hosszas aestheticai vitát bevégzett komoly rencontre szinhelye.
Itt tanakodtunk a haza sorsán olyan férfiakkal, mint Tisza Kálmán, Almássy Pál, Nyáry, Keglevich Béla, Beniczky Lajos, Ivánka Imre; mig egyszer a tanakodásnak az eredménye tetté lett: megalapítottuk «A HON» lapunkat.
A minek aztán megint más eredményét érte meg az alacsony házeresz.
Ugyanis a másik év tavaszán itt koczintottunk egy este baráti poharat Zichy Nándorral, (a ki akkor egy kis ideig nem volt «gróf» a haditörvény itélete szerint) meg a József-kaszárnya parancsnoktisztjével és porkolábjával: mi ketten el levén itélve Magyarország jogai mellett irt czikkünkért nehéz fogságra; emezek ketten pedig saját itéletük szerint ilyen módon súlyosbítva a fogságunkat.
Itt ez eresz alatt állva láttuk egyszer a villámot szemeink előtt keletkezni nőmmel együtt: ott csapott el kettőnk között az égi láng, lesujtva a szomszéd házba! egy vakító gömb, mely szemünk láttára született. A halál három lépésnyire!
Itt ez eresz alatt volt eltemetve annyi nehéz titka az elmult rossz időknek. A nemzeti ellenállás erőfeszítése a vas hatalom ellen. Egy nagy darab történet, mely nincs megirva; mert nem lehet megirva.
Dicsőség és honfierény tényei, a miknek emlékét úgy őrzik, mint szokás őrizni gyermekek előtt a szülők versenygéseinek titkát.
S ide ez eresz alá hoztak ki egyszer halálos ágyamból, a várost elhagyatva velem, a mikor már azt hittem, hogy megyünk «pihenni». Félhalott voltam már: másvilág vándora, s a napsugár s az életadó lég visszahitt fele utamról; megint itt marasztott hallgatni azt, a mit a fák beszélnek a méhekkel.
Ez az én magam rakta fecskefészkem.
Volt aztán egy nagy napja minden évben a Svábhegynek, a mikor kivetkőzött megszokott alakjából s neki indult vigadni. Ez volt a pünkösd hétfő, a mire már hetekkel előre szokás volt számítani; a mire rakta félre a garasait diák és mesterlegény, a mire dolgozott varrótű és vasaló, a mivel biztatta a családapa életpárját és apróságait: a pünkösd a Svábhegyen.
Mintha népvándorlás volna, mintha egész város kimozdulna helyéből, úgy tódult már hajnalhasadtakor a poros, verőfényes úton fölfelé a vándor mulatóhad. Daloló csoportok, hegynek fel énekelve; szöcske borbélylegény, gitárral a nyakában választottja előtt walzerezve; kövér törzspolgár, izzadó homlokát törülve, jámbor szatócs, a ki a kis gyerekszekérre felpakolt két porontyot, borvizes palaczkot, főtt sonkát, tejes kávét rengeteg fazékban s azt a szekeret a nagyobbik leány huzza, a kisebbik fiú tolja, az apa a kulacsot viszi a hátán, a családanya eleven csirkét a kezében; nevető leánykák, kiknek arczát a hegyilég már is pirosra festette; czilinderes gavallérok hölgyeik nagykendőjével a karjukon, nyalka cserepárok piros pozsgás szakácsnékkal, mesterlegények rudra akasztott seres hordóval a vállukon, szerelmes párok, kiket a kisérő anyák alig győznek utolérni; stereotyp nyárspolgárok, kik meg-megállnak egymásnak elmondani: húsz év előtt ez sem volt itt! az sem volt itt! Karavánok, mik összebeszéltek, hogy egy csoportban települnek majd le; egész czéhek, egyletek, iskolák, zászlóikkal, maga a vakok intézete; a ki mozdulhat, mind elhagyta Budapestet s egy vége nem szakadó népfolyam ömlik hegynek fel: üdvözölve útközben egy-egy szál czigánytól, ki solo trombitán fujja a közeledő csoport elé a Klapka indulót, vagy a Schneider Fánit.
Fenn a hegytetőn pedig egyre nő a zsivaj; mintha új honfoglalás volna. Az érkező csoportok nem keresnek házat, hanem árnyékos fát, bokrot. Ott ütik fel a bográcsot, a miben gulyáshúst főznek, mellé csapra ütött hordót; a szép leányok indulnak virágot keresni: akad, a ki segít nekik benne; a kik letelepedtek a fübe, kiterítik lakomáik kincsét; a mézeskalácsos sátorok, a gyermekek Eldorádói nagy látogatásnak örvendenek; vándor tót görbe botokat, bicsakokat árul, azzal minden ember ellátja magát, a ki csak hozzá jut; narancsos kucséber kosara kifogy s újra megtelik. Itt dalolnak, ott kergetősdit játszanak; a bokrokon hölgykalap, nagykendő lobog. Ötven kintorna gyakorolja a zeneművészetet; a mit kiegészít hat teljes czigánybanda, meg a budakeszi svábok saját magukból kitelt fuvó és öregdobverő zenekara.
A lemenő nap negyvenezer embert lát tánczolni, ujjongni, tombolni a Svábhegyen.
A zöld gyepen egész szérük vannak már taposva, s a legrejtettebb erdőzug megtelepítve boldog emberekkel. A mindig zártajtajú csillagkorcsma ez egy napra megnépesült: ott működött zenekar, népénekes társaság, hinta, ördögló (a hogy a Ringelspielt hiják falun); ott döngött a fagolyó a tekepályán, ott verték a légbe a balmot, (léggel tölt lapda) volt czélba lövés, birkózás, karómászás; ott zörgött a koczka a krajczáros banknál, mit vándor kucséber adott fügefüzér nyereménynyel. Idealis hajlamú csoportok elvándoroltak a szent Normafához, melynek kérge tele van vésve már megörökített nevek előbetüivel. Ezen a napon Mátyás király kutját tisztára kiitták.
A felkelő hold aztán látja újra azt a népfolyót visszahömpölyögni a hegytetőről, a mit urabátyja, a nap, felkapaszkodni látott; zilált toilettek, összegyürt kalapok, neki pirult arczok, egymást támogató alakok, danoló csoportok, hahotázó, bőrükbe nem férő egészséges őstypusai a városi parasztnak, szilaj párok, kiknek nem volt elég a táncz, még hazatértükben is polkáznak az uton; disputáló polgárok, kik úgy tesznek, mintha veszekednének, pedig csak fel vannak lelkesülve; generosus iparos legények, kik büszkék arra, hogy megfogadott kintornással kisértetik magukat hazáig; egy-egy exaltált alak, ki mindenképen itt akar maradni, s nem látja át, hogy miért kell őtet a feleségének, meg a hugának a két karjánál fogva vezetni? közbe egy-egy sikongató szép lány, a kit felültettek egy szamárra, s fél, hogy leesik róla; akarja, hogy tartsa valaki. S ez a látvány így gördül, gombolyodik ezernyi változatban éjfélig, és azontúl is, a gyepen még tánczolnak lámpavilág mellett a kíntorna körül s a lombsátor alatt még reggel is hangzik a budakesziek öreg dobja és trombitája.
Másnap csak a tánczolók által karikára taposott tánczszérük, törött palaczkok, pecsenyetakaró papir és narancshéj tanuskodik róla, hogy mi volt itt tegnap.
Csak egyszer volt még ennél is nevezetesebb, izgalmasabb napja a Svábhegynek. Az évre nem emlékezem már. Általános napfogyatkozás volt jelezve a naptárban. Természetesen, ezzel kapcsolatban annak a hirnek is el kellett terjedni, hogy azon a napon a világ elsülyed.
Nem tulzok, ha azt állítom, hogy azon a napon hatvanezer ember gyült fel a Svábhegyre. Még pedig vegyítve a legelegansabb publicummal. Itt álltak a templomtéren az előkelő világ ekvipázsai s annyi selyemuszály még nem söprötte a svábhegyi pázsitot.
Természetes volt az okoskodás, hogy ha az egész világ elsülyed is: a Svábhegy akkor is megmarad.
Mikor aztán a naptányér teljesen elsötétült, csak egy fekete czéltábla állt ott az égen, a mibe puszta szemmel be lehetett nézni: akkor úgy elcsendesült minden, hogy a rengeteg nép ajkáról egy szót nem lehetett hallani. Csak a kakasok kezdtek el kukorikolni ez ünnepélyes csend alatt. Azt gondolták: éjfél után van.
Mikor aztán három percz mulva újra előtört a fekete czéltábla mögül a nap karimája, mint egy villámló fénykarika, akkor meg egyszerre egy oly óriási örömrivallás tört ki a néptömeg ajkairól, hogy én ahhoz hasonlót nem hallottam soha. Megéljenezték a napot!
Kedves volt akkor a Svábhegy úgy-e? hálátlan pesti nép! Örültetek úgy-e, hogy megszabadultatok? ezt a Svábhegynek köszönhetitek. Ha Pesten maradtatok volna, az bizonyosan elsülyedt volna alattatok.
De csak addig volt a Svábhegy paradicsom, a míg hire nem futott, hogy az.
Ekkor egyszerre ellepték a szőlőmivelés vandaljai. Nincs rettenetesebb mongol csorda, mint ez a szőlős gazda! Elpusztít az erdőt, a hová csak letelepedik. Nem szent előtte a százados bikkfa, levágja, tüzelőfának felaprózza, jufarkut ültet a helyébe; elpusztítja a muzsáknak szentelt berket s a fülemüléket a madár-piaczra viszi: a szőlőben nem türnek madarat. Gyakran találni a szép sima pázsitos lejtőkön itt amott félhold- és egész köralakú helyeket, a hol a fű sokkal sötétebb, mint másutt. A költők románczai azt mondják, hogy ott éjjelenkint a tűndérek (elfek) szoktak tánczolni; a gombaszedők pedig úgy tudják, hogy ott teremnek a legszebb csiperke gombák (champignon) s a kettő összeegyeztethető; azok az egy nap keletkező titokteljes növények a tündérkék sátrai bizonyosan. A szőlős Dzsingiszkán felkapálta valamennyit, nem bánta, akár gomba, akár tündér: kadarkát ültetett a helyébe. Kivágták a gyönyörű hársfaóriásokat, Mátyás király egykori mulatókertjének négyszázados tanuit; a források őreit, a terebély juharfákat; a szőlőmívelés kiterjedt egész az Adliczerig s elűzte a rigókat és a muzsákat a világba.
Mert ez a szőlőtatár azt hiszi, hogy mindenütt megterem az, csak pénz legyen hozzá.
Oh az ősalkotó valóban indokolt boszuállásból bocsátja rá a philloxera vastatrixot! Mert a ki azért pusztítja ki az erdőt, hogy krumplit vessen a helyébe, annak mentsége az, hogy «éhes», de a ki szőlőért irtja a ligetet, az csak «szomjas», s ez nem mentség. Ha én szőlőt ültettem, kőporhalmot telekesítettem meg érte, kutyatejet termő sívány földet kényszerítettem a meghódolásra s lett is áldás rajta, mert borom folyékony tűzláng, a miből ha a német iszik, magyarrá lesz tőle. De ezek a barbarok a fekete televényt boszantották szőlőültetvénynyel s nem akarták elhinni, hogy az nekik egrest fog teremni, meg rekettyét, meg semmit.
A hegy aztán azzal állt rajtuk boszut, hogy a míg bort akartak belőle facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. A ligetek kiirtásával elapadtak a források; a Svábhegy, melynek éltető forrásvizét Mátyás király vízvezetékkel viteté fel a budai várba, (az alaguthoz vezető pinczeépítmény, melyet a forrás fejéhez épített, méltó a megtekintésre:) most oda jutott, hogy a Dunáról kellett felhordatnunk a vizet.
Hanem támadt e helyett tíz csapszék a környékemben. Az én csendes, nyugalmas magányom körül lett véve egyszerre kurta korcsmákkal, a hol részeg szőlőkapás, vinczellér, majoros, estétől reggelig muzsikáltatott, énekelt, ordított és verekedett a még részegebb fuvarosokkal, a kik maguk mindig ittak, de a lovaiknak egész nyáron nem adtak inni: levén a víz drágább, mint a bor.
Utoljára megutáltam az egész Svábhegyet, elmenekültem Balaton-Füredre: ott «csendes» világ van, még lehet nyugodtan dolgozni. Ez az én nyári mulatságom. Aztán ott van «víz»! A szép nagy Balaton s a három öles forrás víz a kutamban. Mit érne az a Svábhegyen?
Csak késő őszre szoktam hazavetődni, az én zöld levelü albumom honába; a hol még mindig van a fáknak valami mondani valója hozzám és a méhekhez…
Eddig tart a Svábhegy multja. Egy nagy punktum, azután rá egy nagy kezdő betü élesen elkülöníteni a szakaszokat.
A punctum a tavalyi jégeső. (1878.)
Ez tökéletesen leseperte a szőlőspekulánsokat a Svábhegyről. Engem is elvert: de nem sajnálom, csakhogy ettől a plágától megmenekültünk. Az erdők helyére ültetett szőlőket széltére irtják ki és ültetnek helyükbe újra erdőt: a források körül megint ligetek zöldülnek ki.
A tíz kurtakorcsma körülem, mintha elfujták volna, úgy elmult. A fuvaros se részeg már minden este. Csak az ősi Sauer korcsma, meg a Carl szomszéd maradt meg. Az előbbi is nevezetes egy hely volt hajdanában; gazdája megülte sokáig Kufsteint.
Az a nagy kezdő betü pedig a fogaskerekű vasut.
Vasut a Svábhegyre.
Fel oda, arra a magas hegytetőre, a hová még «tegnapelőtt» csak gyalog lehetett járnunk s a hol pihenőre biztatgattuk az elemozsinánkat utánunk czepelő tót atyafit: «estye kustyi!» («még egy kicsit»); s ott most pompás vendéglő áll, melynek roppant termében Budapest elegáns világa mulat, báli toilettben: katonazene mellett.
Az a terem valamikor a Karthausi költőjének szentélye volt.
Hja bizony, úgy van az. Már a holnapi napban élünk. Ez már a jövendő! Mi, a tegnapi nap emberei csak zsellérek vagyunk már benne. S mi is már csak ketten-hárman vagyunk. Hová lett a többi?
Annyi fényes, kedves, ragyogó, szeretett alak! annyi mulatságos, kedélyes, ismerős rokonszív! annyi jó barát, segítő társ a bajban, osztályos az örömben, elment már mellőlünk! Olyan magunkra maradtunk! Bartha, mind a két Lendvay, Egressy (s kik vele víttak: a két ifju kritikus) Szentpétery, Szerdahelyi, Tóth Józsi és a Hegedűs-pár! (Úgy látszik, a mennyországban nemcsak énekelnek már, hanem drámát is játszanak). Aztán Benza! Wájával, Nagy Imrével együtt! Eötvös! Emich! Bérczi! Kemény! Frivaldszky! Szigligeti! Ki felel a felkiáltó jelekre?
Nemrég még a Svábhegyen közel és távol szomszédok mind egy nagy társaságot képeztünk, ma már alig ismerek a körülem lakók közül valakit.
Uj korszak ez már, s az nem áll meg az én kedvemért.
Ne is álljon meg.
Haladjon, míg eléri azt a képet, a mit magam előtt látok.
A gazdag főváros lassankint átlátja, hogy az egészség az első kincs a világon. Ez a capitalis, ez a dominium, ennek kell az investiálás s annak a hypothekája az istenadta hegy. Az erdei légben arany van! Minden emberre nézve, a ki csak munkája után él, California ez a svábhegyi lég. Akkor aztán megbecsülik ezt a mérhetetlen kincsbányát.
Már is díszes közönség lakja a villákat, fővárosi előkelő urak foglalták el a tért, a kik szeretik a kényelmet, a szépet, a harmoniát. A táj otthonias, lákályos, előkelő jellemet kezd ölteni. Olyan urak lakják, a kiknek dolguk is van. Ismeri már a Svábhegyet maga a képviselőház is; Albrecht herczeg egykori nyári lakában most a Lipótváros képviselőjének vendégszerető asztala gyűjti össze a honatyákat, (Ez is elmult már!) sőt magát a casino elnökét is látjuk naponkint egylovas fogatán kikocsikázni a hajdani Emich-féle villához. Majd megjön a többi is. Csak rá kell várni és akkor megvalósul ez a kép.
«Kényelmes serpentina vezet fel a tetőre, s a látogatót díszes kioszkok fogadják; árnyékos fasorok borulnak össze a sétány fölött, a villák udvarain szökőkutak vízsugara tánczol bőséges vízvezetéktől táplálva; buján tenyésző fenyőfák hivogatják a vándort a virágillattól elárasztott népkertbe, melynek útsorait hirhedett hazafiak márványszobrai díszítik körös-körül végtől-végig…»
… Ne tessék a tollat hegyezni, tisztelt kritikus úr! hisz nem a Svábhegyet irtam le, elkapott phantásiám nyomán, hanem csak a római Pincio-hegyet, jegyzeteim szerint.
Hja, könnyű Rómának! fogják ellenvetni. Az csinálhatott magának ilyen Monte Pinciot! Neki ott voltak a pápái, s azoknak volt pénzük.
Csakhogy a Monte Pinciot nem a papok varázsolták ilyen tündértanyává, sőt ellenkezőleg: Lucullus és Messalina hajdani bűvös kertjeit a St.-Maria-kolostor szőlőkké alakíttatá át, a szőlőkből újra ligetet egy idegen csinált Rómának, I. Napoleon; s ki e művet befejezte – az volt Mazzini.
Mazzinink már van.
De pénzünk is lehet hozzá. Ha azt, a mit a mult években szédelgő vállalatokban Budapest elvesztett, a budai hegyekbe ölte volna, túl tenne a Monte Pincio gyönyörüségein, ez legalább megmaradt volna neki.3)
Meg is lesz egyszer jól tudom. A Svábhegy lesz Budapest Monte Pincioja.
Én ugyan annak a kornak nem leszek a historicusa. De mégis lesz benne részem.
Úgy akarom és meghagyom, hogy itt hagyjanak pihenni a Svábhegyen. El ne vigyenek a kerepesi-úti kertbe a sok dicsekedő márványoszlopok közé. Mint élő ember se szerettem a nagy társaságot, nemhogy mint kisértet. Tegyenek oda a négy fehérlevelű hársfám alá. A hársfák megőriznek engem, én meg a hársfákat. Nagy kiséret, pompás gyászmenet se kell odáig. Húsz lépés az egyik fekhelytől a másikig. Kő se kell oda, csak a zöld gyep maradjon. Nem bánom, ha vendéglőt csinálnak is a házamból, szeretem ha tánczolni, dalolni fognak körülöttem s nem rontom el senki mulatságát. Csendesen maradok és hallgatom, a mit a fák beszélnek a méheknek, a méhek a virágnak s a virág gyökere én nekem.
De azt a négy fa közötti tért követelem és fentartom magamnak a pompás, a boldog Svábhegy jövendő dicsőségéből!
Három lapot szerkeszteni, s annál fogva ex offo mindennap tizenhárom lapból árvízveszély-híreket, osztrák-magyar ministeri alkudozásokat és Miltonbirálatot olvasni, ez olyan martyrium, a mi elől még egy szent is megfutott volna, a mi pedig én még eddig nem vagyok. És aztán még nem láttam két olyan dolgot a földön, a mi nélkül pedig költőnek a földet elhagyni nem szabad: nem láttam Itáliát és nem láttam a tengert. Pedig mennyit irtam mind a kettőről – képzelet, álom után.
De megvallom, hogy sohasem szerettem utazni. A megszokás embere vagyok. Szeretem az alacsony házikómat, s az enyéimet, kik benne laknak, az ismerős szobámat, a vén iróasztalomat s a karszékemet, melyben huszonnyolcz év óta ülök, a szerkesztőségem barlangját, a hol a parkett koczkái a dicsőségtől és a rajtok járástól homorúvá koptak már; szeretem Budapestet, a minél szebb város nem lehet a földön és a Dunát, a minél dicsőbb víz nem képzelhető; szeretem barátaimat, szeretem ellenségeimet s el tudok ácsorogni naphosszant a Svábhegyen, magam ültette, most már vén fáim alatt és bámulni azt a soha meg nem unt képet magam előtt: a nagy dunamelléki rónát, a láthatáron csillámló toronytetőkig s vissza a szemlátomást növekedő ikerfővárosig, a mit a nagy kék folyam elválaszt s ugyanaz megint összeköt; szeretem zord időben a meleg szobát, a hol magam fűtöm a kemenczét, szeretem a kora reggeli munkát, a rendes időbeli ebédet, a minek a jó leves a koronája, a délutáni pihenést; szeretem az országgyülést, a hol négyszáz veszekedő társak vagyunk s mind jó barátok. (Némelyiknél nem is tudom, miért veszekedünk? s miért vagyunk jó barátok?)
Ezúttal azonban mégis történt valami a világban, a mi elvette a kedvemet az otthonomtól.
A párt, a melyhez tartoztam, kormányra jutott, ezzel együtt nekem is kötelességem lett, mint lapszerkesztőnek, a pártommal együtt menni s a kormánypolitikát védelmezni.
Ez olyan érzés, mint mikor egy asszony özvegységre jut. Most ő lett úr a háznál, most már ő végezheti mindazt, a miért eddig minden nap pörlekedett a férjével; mármost csinálhatja mindazt jobban maga, ha tudja; az egész ház gondja az ő vállán fekszik, ki eddig csak a készhez ült hozzá, s csak az öreget ösztökélte függönymögötti prédikácziókkal. Hogy fog elbánni a sok idegen ellenséggel? hát még a hitelezőkkel! (A megboldogult nem igen jó gazda volt, sok adósságot hagyott a successoraira!) És aztán a nyakára nőtt sok nagy refractarius gyerek, a kiket ő maga kényeztetett, pártul fogott, mikor az öreg jött a spanyol-náddal, rendet csinálni közöttük. Ő fejtette ki bennük az ellenkezési ösztönt. Most aztán hogy birjon velük? A kormányra jutott oppositio valóságos özvegy asszony (a bibliai olajos korsó nélkül).
Nem kellemetes dolog kormánypárti prókátornak lenni.
Ellenzéki hirlapirónak arany a dolga! Félnek tőle és magasztalják. Themából soha sem fogy ki. Lelkiismerete mindig nyugodt, ha jót indítványozott, azért, mert jót talált ki; ha rosszat, azért, mert úgy sem lesz belőle semmi. Míg ha egyszer kormánypártra került, köszönnek is neki, nem is az emberek, szidják s azt kérdik tőle, hogy érzi magát? ráolvassák, hogy bezzeg nem azt beszélte tavaly «a Löki gyöpön!» s ha csak hazaárulónak nevezik, még akkor nagyon tisztességesen bánnak vele.
Egy ilyen keresztre feszítő nagyhét idején aztán megelégli az ember «ezt» az egész Szentföldet, a Sion-hegyével és a «frigy ládájával» egyetemben, s megirigyli a harangoktól a Rómába menetelt; «vigyetek engem is magatokkal, kollégátokat, a «hirharangot»; a ki szintén «vivos voco, mortuos plango» (prænumerans-halottakat) – de «fulgura többé non frango».
A klasszikus mythologia a földet is, mint Istent személyesíté. Változatos istenség! Édes kényeztető, ingyen ajándékozó, aztán meg kegyetlen, mostoha, kényszerdolgoztató.
Hazánkból az áldott Muraköz veteményes kertül ápolt vidéke után, az osztrák virányokon túl, a vasut a vendégszeretetlen Karst hegygerinczeire vezet fel. Egész éjjel a sziklák döreje visszhangozza a mellettük elvágtató vonat robogását; a holdvilágnál fenyőkkel borított hegyoldalak tünnek elé, a sötét örökzöld óriások szinte ráhajolnak az alattuk elkigyózó vaspályára. A lég hideg lesz, az ablakok verítéket vernek, a fenyőerdő is elmarad, felváltja a borókabozót. Az is egyre törpébb lesz, a földre lapul, meghúzza magát a sziklák zugaiban; utóbb helyet ád a mohának, gyopárnak, áfonyának. Mikor a szürkület kezdi megvilágítani a tájat, egy vigasztalan sivatag áll előttünk, egy holdbeli tájkép, csupa kőből. A Karst hegygerincz fensíkján futunk végig s a mennyire szem ellát, nem jön elé más, mint egymásra dülő sziklák, mészkő-szirtek, pala-rétegek, dolomit-tömegek, sehol egy emberlak, egy legelésző kecske, de még csak egy madár sem.
De a mint a bevágásból kiszabadul a vonat, a hegylapályon egy helység tünik elénk, falu toronynyal, melyhez szép egyenes országút vezet. A házakat fák árnyékolják be. S köröskörül sziklaomladékok. A laposon lomha fehér köd fekszik, mintha tó volna.
Hol van ennek a helységnek a szántóföldje? Hol vannak ennek a gyümölcsös kertjei, kaszálói, legelői? Miből élnek e helység lakói, ha igazi emberek, és nem az ördög fiai, kik köveket esznek?
A tovább fejlődő táj megfelel a találgatásra. Mintha egy strategiai táborhely tünne elénk, kerített váracsok, avarsánczok, a mértani ábrák minden változataiban szaggatják meg a sziklasivatagot. Az istenséggel harczoló ember követ kő mellé hengerített, összekapargatta alóla a televényt, míg kidaczolt a sziklasivatagtól egy akkora tért, a minő az alföldön egy szérű, azt bevetette gabonával, a sziklákból emelt fal mellé gyümölcsfákat ültetett; a kősáncz egyúttal védi azokat a Bórától és a Siroccotól; egy-egy kis döbözből virágzó baraczkfák emelkednek ki a meredek sziklaoldal közepén, mint Semiramis függő kertje, virít, rózsaszínben virágzó fáktól szegélyezve, egy rozsvetés négyszögű táblája. Majd mintha egy földből kiásott város volna; egy darab Pompéji: fal fal mellett, a piaczok, templom-romok. A daczoló ember kényszerítette a követ, hogy adjon helyet az ő kapájának. Azokban a falközökben terem a népnek kenyere, teje, gyümölcse… Ez a föld igazán az övé, ő segített azt teremteni.
Bezárja e látványát a Karst sziklasivatagának egy valóban elhagyott helység romja. Csak a falak állnak már. Némelyiknek belsején még látszik, hogy kékre vagy tarkára volt festve, a mohos falon még látható öreg betükkel felmeszelve a tulajdonos neve; a sütő-kemenczék korma emlékeztet a hajdani tűzhelyre. A cseresznyefák szépen virágoznak a romok közepett. Lakóik belétörtek az istenséggel folytatott harczba.
… És én előttem a «Mirhó-gát» képe áll, a hogy tanakodik rajta ásónyelére támaszkodva ötszáz izmos, erős férfi, hogy segítsen magán? S nézi hideg nyugalommal, hogy foglalja el tőle egy rövid nap alatt a vizek istensége százezernyi holdjait az istenáldotta, zöld kalászborította rónaföldnek!