A vasut egyszerre keletnek kanyarodik s a mint egy kettévágott hegy kapuján kiszabadulunk, előttünk áll a tenger.
Ez a titokteljes világ, a mi több embert táplál, mint a föld. A közös haza.
A nap épen akkor jött fel a dalmát hegyormok mögül, a hullámokat ezüst csillám födte egész a láthatárig; tíz vitorla látszott a távolban; a szemközti partok átlátszó köddel voltak elfátyolozva.
A tenger szépsége még arra nézve is elragadó, a ki azt a pompázó földdel hasonlítja össze; hát még nekünk, kik előtt az árvíz ellentétes panorámája vonult végig még tegnapelőtt. A mocsokkal, iszappal hömpölygő áradat után a csendes, suttogó, zöld kristályként átlátszó tenger.
A délnek forduló part már egy másik zóna.
Az elhagyott hegytető még a «mérsékeltnek» csufolt földöv területe, a meredeken aláomló part már a meleg földöv első szalagja. A tenger örökké meleg. Az adriai partvidék ritkán lát havat. Bizonyítják ezt a vén olajfák, mik a partoldalakat fedik, örökzöld ezüst hamvas lombjaikkal.
Titokteljes birodalma a néma népnek, a melynek óriásai hatalmasabbak a mi hadvezéreinknél, építészei, a korallok, nagyobbszerű műveket alkotnak, mint a mi münstereink; földlakói, a csigák, jobban hiszik a halhatatlanságot mint mink, mert életükben megcsinálják sarcophagjaikat, a mit az utolsó napon újra felvehetnek.
A tenger, ez a titokteljes perczinga az idő nagy óraművében, mely szabályosan számlálja a csillagászi nap kezdetét és végét, még az éjsark alatt is, hol a hosszú éjben nincs dél, nincs éjfél.
A tenger, a szabadságvágyat felköltő, a visszatérő emléket fentartó, a függetlenséget ébresztő nagy elem. A mely népnek tengere van, az nem könyörög annyit a földnek s nem káromolja annyit az eget.
Az egész part egy folytonos kert, lépcsőzetes szakaszokra rendezve, mint egy amphitheatrum karzatai; a szakaszok falai mellett szőllőlugasok képeznek hosszan elnyuló mennyezeteket; a gyümölcsfák teljes virágzásban. (Hajh, azokat soha nem bántja sem a «három fagyos szent», sem a mogorva borkostoló Orbán!)
A kertlánczolat véget ér Miramárnál; a tündérszép kastély, sötét cziprus-ligetével messze benyuló földnyelv előfokát koronázza, s innen meglátszik Triest.
Ausztria gyöngye. A gyöngy foglalatja sokba is kerül! Beszél arról a delegatiók évenkinti költségvetése. Egy kétárboczos épen most indul útnak; vitorlái dudorrá felfuvódva, úgy áll ott a sima víztükrön, mint egy torony fantomja. A kikötőt árboczerdő tartja megszállva.
Triesztet ismerik sokan, leirták elegen, én csak annyi időt töltöttem benne, a mennyi kellett rá, hogy nőmnek és leányomnak meleg öltönyöket vegyek, miket elég könnyelmüek voltunk otthon hagyni, azt gondolva, hogy Olaszországban meleg van. Egész utazásunk alatt nem volt nagyobb meleg hét, nyolcz foknál. Az egy napi itt időzés nagyobb részét Miramárra szántam.
Hogy megvalljam az igazat, a tengerváros nem tette rám azt a benyomást, a mit vártam. Szép rakpartja nagyon csendes rakpart. A kikötőből egy hajót láttam csak eltávozni két nap alatt, s érkezni egyet sem; a reggel látott vitorlák halászbárkák voltak. Gőzös füstje nem tünt fel az egész tengeren. Rakodni csak dongafákból láttam, kirakodni csak déli gyümölcsökből. Lehet, hogy ez csak ezen a napon volt így. A pesti rakpart élénkebb képet mutat. Ez igazi emporium jellegével bir, gőzösei fürge rajával, míg Trieszt kikötője oly mozdulatlanul áll, mintha photographnak fogadta volna meg nyugalmát.
Valami kis izgalomról is tudtam meg valamit egy ott megtelepült régi jó barátomtól, dr. Goldmarktól. A triesztiek a jó öreg Garibaldinak egy hozzájuk intézett levelére szándékoznak valami választ componálni (ad formam, hogy a képviselőjüknek is bizalmat szavazzanak, de a kormányt se bántsák meg). A derék öreg szabadsághős a triesztieket megbiztatja, hogy eljön a boldog idő, a mikor ők is Olaszországhoz fognak tartozni, s a jámbor triesztiek most nem tudják, hogy mit vegyenek maguknak ezen az ajándékon?
Már hogy mit nyerne vele Olaszország, ha Trieszt hozzá tartoznék, azt én nem tudom; hanem hogy mit nyerne vele Trieszt, ha Olaszországhoz tartoznék, azt nem tudja senki.
Nem is említve azt, hogy «drága» ugyan, de nem «eladó».
Verőfényes tavaszi délután volt, mikor Miramárba kimentünk.
Hasonló az az ezeregyéjszakai elbüvölt kastélyokhoz. Környezete oly andalító, üde, buja növényzet mindenütt, örökzöld fák, bokrok, virággal rakva, mézterhes illat a légben, az arányos fák koronái fölött kimagasló kastélytornyok oly kiváncsiság-csalogatók s aztán épen olyan csend és magány a ligetben és a pompás tornáczokban, minő a keleti mesék vándorát fogadta.
Végre mi is találunk egy dzsint, a ki az egész tündérkastély őre. Nincs hosszú zöld szakálla, mint Sheherezáde szellemeinek, ellenkezőleg, simára borotvált arcza; egy lugasban regényt olvas. Ohajtásunkra félbehagyja Gaborieaut, – tán épen a legérdekesebb helyen, a hol kezd kiderülni, hogy a marquisnő nem más, mint egy combinált rablóbanda főnöknéje, – s azzal hozzákezd a kalauzoláshoz, elmondva nekünk is, a hogy elmondta ezer meg ezer kiváncsi látogatónak már e termek stereotyp magyarázatát. Azt hiszi, engem is e pompa, e ritkaságok gyüjteménye érdekel.
Én pedig a mély értelmű, mysteriumteljes drámát látom magam előtt elvonulni, melynél nagyobbat költő nem álmodott. Minden egyes terem egy-egy felvonás e szomorújátékból – szavak nélkül.
Az első a miramári hős dolgozó szobája. Az egész a Novara hadihajó-parancsnok szobájának mintájára készült, mennyezetén a nagy gömbölyű ablakmélyedéssel (melyet, mikor még élet volt a palotában, aranyhalakkal teljes aquarium töltött ki), a boltozatot emelő oszlopok, a butorzat, mind a hajdani tengernagy kedvencz tárgyait mimeli. Itt kezdődött a végzet áldozatul kiszemelt férfiunak drámája. Itt ébredt öntudatra a viharban edzett tetterő. E tengerészszoba mondta neki azt, hogy ez a föld, a mi alatta van, nem áll egy helyen; a tengeren uszik, viszi őt magával, hová? merre? mely ismeretlen part felé? Ez költé benne a rajongást messzeesők, magasanlevők után.
Átlépünk a másik terembe, más felvonás függönye lebben fel. Amannak ellentéte, szelidítője: a nő szobája. Az ifju hölgy arczképe a falon, ifju szépségének egész hódító bájával mosolyog át a szemközti képre. Férj és feleség. Ebben a szűk négyfalközötti országban boldog emberek. Senki sem lakik rajtuk kívül más itt. A fejedelmi hölgy művésznő is volt; dolgozó asztalán most is ott a kép, melyet maga festett, gyöngéd, de gyakorlott kéz vonásaival. De miért választotta épen azt a tárgyat? Miért festette Charlotta főherczegnő épen Marie Antoinette arczképét arra az elefántcsont velinre?
Hányszor mondhatta itt az egyik arczkép a másiknak: «Maradj itt! Maradjunk boldogok! Jobb embernek lenni és szeretve, mint istennek lenni és gyülölve!»
A kárpit leesik, következik a harmadik felvonás. A megnyiló terem a hős érzületét sejteti. S a nézők némelyikét, ki a mondakört szereti összetéveszteni a historiai adalékkal, egy illusiótól fosztja meg. A felséges család tagjai és történelmi emlékű hivei vannak ott megörökítve képekben, szobrokban. S a néma felvonáshoz azok járulnak legtöbb gondolatébresztéssel, a kik nincsenek jelen. Hiányzik közülök a jó Ferdinánd és József nádor egész családkörével. A mult nagy embereit szoborművekben képviseli e trias: Radeczky, Metternich, Jellasics.
A következő terem már hozza a drámai kifejlődést. Utazási képek vannak megörökítve művészi ecset által. A főherczeg ifjukori útja a keleten. Egy lakoma a padisahnál; látogatás a bazárban, hol a rabszolganőket árulják. A fehér egyenruhás ifju mindkét helyen, ártatlan arczú, szelid tekintetű gyermek még. De ime felmerül a tengerből a megálmodott arany part! Két olajfestmény az oldalfalon, egyik a mexikói meghivó küldöttség fogadtatását, másik a mexikói partra kilépést ábrázolja. Csupa arczképek.
Hogy Miksa «császár» a mexikói fogadtatástól nem riad vissza, azt erős jellemében indokolva találom, hanem hogy a mexikói meghivó deputatiótól meg nem ijedt, az előttem megfoghatlan.
Ezek az alakok mind azt a benyomást teszik a szemlélőre, mintha simára borotvált, fekete frakkba, fehér kesztyűbe bujtatott, életükben először fésülködött Danérosok volnának, nyárspolgárokká álczázott czinkosai Fra Diavolonak. Nincs közöttük egy kép, kiből az ember kinézné, hogy rá lehet bizni az útitáskáját. Hanem hát a tengerész délibábja Pizarro hőseit alkotta belőlök s az újvilág partját elhozta Miramár alá.
Most következik egy rejtélyes szoba, a minek «idegenek szobája» a neve. Köröskörül életnagyságú arczképek. III. Napoleon és Eugenia császári pár, Izabella spanyol királyné; a nápolyi, szászországi, hannoverai királyok, hatalmas koronát viselő, világtörténet-alkotó alakok mind, – akkor, a mikor arczképeik e teremben egymásnak találkozót adtak. – Közepett pompás mennyezetes dísznyoszolya, a fölött függ, körülvéve a többiektől, egy arczképpár: Mexikó új császárja és császárnéja képei.
De a bájos arcz e képen már nem mosolyog. A festő megörökíté tekintetében azt a szomorú, jóslatterhes búskomorságot, mely végzetét előre sejteni látszik. Ez arczvonásokat vizsgálni fáj!
Minő társaság ez! Nem beszélnek ezek az arczképek egymással, mikor egyedül maradnak?
És most következik a koronázási terem. Pompásabb építészi remek, mint minőt a kettős monarchia császári és királyi várpalotái felmutatnak, hol a túlhalmozott pompa egy egyetemes összhangzatos egészet alkot. S az építészi pompa keretében egy emberfölötti nagyságú alakokból összesített festmény, az újvilág képe, indus najadjaival, tündéreivel, Amerika minden gazdagsága költői személyesítésben csoportosítva, s e csoport közé az apotheosis dicsfényéből alászálló császári alak, kézen vezetve az újvilág istennőjétől, s üdvözölve a hir és dicsőség arany harsonáitól!…
S aztán legördül a függöny. Ismét szabadban vagyunk, cziprusok közt halk symphoniát zizeg a szél, az izzadó pálmalevelekről nesztelenül csepeg alá a nedv gyöngye, az örökzöld cserfák közül magányosan emelkedik ki az ifju hős érczszobra; arczát a tenger felé fordítva s kezét kinyujtja az eltünt délibáb aranypartja felé.
Lépteink nesze elhangzik a porondon, a várnagy megtalálja a regény folytatását: a szellemdráma személyei ismét alhatnak tovább.
Triesttől egész Meestréig egy kertté alakul át a táj. A róna oly keskeny szalagokra van feldarabolva, mint hajdan nálunk egy compossessoratus a tagosítás előtt, csakhogy itt minden földszalag keresztben és hosszában be van kerítve gyümölcsfákkal, szőlővel. Eperfák, cseresznyefák, diófák váltogatják egymást, minden fa két ágúra van nevelve; a többit évenkint lenyesik róla (ez a tüzelőszer) s a két fa közé két szőlőtő van ültetve; azokat oda kötözték a fákhoz, s a venyigéiket ismét egymáshoz vonva, végeikkel összecsomózták. E gyümölcstermő sövény között van a buza- és rizsvetés, öntöző csatornákkal ellátva. S egész a hegyek lábáig egy labyrinth X-alakú fák kerteléseiből. S minden ilyen X valóban tizes szám. Minden eperfából harmadfél frank bért kap a tulajdonos a selyemtenyésztőtől s azonkívül gyümölcsöt szed és bort szüretel a sövényéről. Csakhogy mi ezt mind nem csinálhatjuk utána. Könnyű az olasznak énekelni. Ha mi nekünk olyan klimánk volna, mink is mind énekesek volnánk. Itt nincs tél, nincs tavaszi fagy, nincs nyári aszály. A mi virágot adott a fára az Isten, bizonyos lehet felőle az ember, hogy gyümölcsét nem szedi le zölden az ördög. A szőlőt nem kell se karózni, se kötözni, se hooibrenkezni, mégis megérik; aztán negyven krajczár a napszám. De kinek legyen kedve kertészkedni minálunk, a hol tíz esztendő közül kettőben elveri a szőlőt a jég, háromban elfagy, kettőben nem terem és kettőben meg nem érik; de azért mind a tízben egy forint a napszám, meg két pint bor, meg ebéd, vacsora, s a gazda tartozik a legyezővel hajtani a kapásról a legyeket, a míg az délutánra alszik.
Úgy hogy egy perczig sem csudálkozom azon a szőlősgazdán, a ki a phylloxera vastatrixról hozott törvényczikk után, (mely elrendeli, hogy e rossz bogár által meglepett szőlők állami költség és kártérítés mellett kiirtassanak) azzal a kéréssel járult a közmunkaminiszterhez, hogy adjon neki is abból a phylloxera-magból: hadd oltsa be ő is azt a maga szőlőjébe!
Igazán nagy hibát követett el ősapánk Attila, hogy mikor már benn volt ebben a szép országban, megint kiment belőle, a helyett, hogy cum gentibus itt letelepedett volna. Dicső ősünk festményi remekművekben, s a Szent-Péter templomának egyik művészi oltár-domborművén meg van örökítve, a mint visszaretten az égből alászálló Szent Péter és Szent Pál apostolok láttára. De ha már meglátta, pogány létére, a keresztyén szenteket: mért nem követte őket egészen? mért nem lett egyuttal keresztyénné maga is? s maradt volna ott római császárnak. Lett volna belőle Szent Attila. Az olaszok is jól jártak volna, mert nem kellett volna ezernégyszáz esztendeig várniok az Unita Italia után: mi se bántuk volna meg a dolgot; diákul úgyis meg kellett tanulnunk: s most volna a «Kálvinista Róma» helyett igazi Rómánk, Tisza volna most Melegaro, Széll volna Sella, Madarász volna Mazzini s volna jegybankunk minden városban három, egymás piczuláit el nem fogadó. S most laknánk ebben az Istentől megáldott paradicsomban, a minek a népe ugyan szegény, de az országa gazdag, s a kicsiny emberei büszkék arra, hogy a hazájuk nagy. Ezért könnyű az olasznak énekessé qualifikálódni. De a mi hazánkban, a mi klimánk alatt, nem lehet az embernek az örökös zugolódás, patvarkodás miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki túl a szükségleten.
Meestrén túl elhagy bennünket a kertek tájéka s következnek a holt lagunák.
Egy rettenetes tájkép, mely nem hasonlít a mi mocsáraink nádas, sömlyékes, vizi virágokkal tarkázott képéhez. Ez itt a halál képe. Először a víz alkot szigeteket a földtengerben, azután meg a föld a víztengerben. Labyrinthtá bonyoluló földnyelvek között haragos barnaszinű pocsolyák, mikből nincs kijárás; zsombikok, buczkák, tele nőve tengervizet ivó szikes növényzettel; sehol egy csónak: e tömkelegnek nincsen járható utja; sehol egy madár, egy élő állat; e holt vizekben halak sincsenek, se békák, se kagylók: a földre kitévedt tenger ez, árapály nélkül.
Hogy Attila hunjainak paripái e kisértetes tájtól visszariadtak, azt hiszem. S az «Isten ostora» lett Velencze alapításának indoka. Az Istennek még ostorcsapásában is teremtő-erő van.
E visszariasztó holt lagunákon vonul keresztül a vasuti töltés mértföldeken végig; míg végre elmaradnak a lidércztanyának való zsombikok kuszált mértani ábrái s belefutunk az igazi tengerbe: az ezüstszinben ragyogó turmalin átlátszóságú nagy vízegyetem szétterül előttünk. A füstokádó vasszörnyeteg, mennydörgő száz kerekével, fut végig a hullámok felett, mint egy tűzszemű, kigyótestű unicornis. Szent János apocalipticus csodája megtestesülve: mértföldnyi hosszú kőhid fogta járom alá a tengert; nagyobb mű Traján hidjánál a Dunán, nagyobb Xerxesénél a Bosporuson; s a tenger ködéből elénk emelkedik, mint egy álom, mint egy délibáb, mint egy a gyöngyház szineivel rajzolt, lefesthetetlen kép, a tenger vőlegénye: Velencze.
A világ minden nemzetének mythologiája nőnek személyesíté a földet, férfinak a tengert; a velenczei még a hitregét is megfordította, azt mondta a tengernek: én vagyok a férfi! eljegyezte őt menyasszonyának.
Itt van a kettős csoda gyermeke: a tengertől született város.
Művész-ecset, fényképész-háromláb, költői toll és pontos utleirás elözönlé a világot annak a kisérletével, hogy Velenczét láthatóvá, megérthetővé tegye; de mind elmarad az a való mögött, mint elmarad az én lelkesülésem visszaadott hangja is: olyan az, mint a csók, mit kép, magyarázat meg nem értet! Velenczét érezni kell.
Az egész alkotáson a nagyság és báj találkoznak össze, e kettő segített azt létrehozni. A nagyságot magával vitte a történelmi mult; de a báj örökké megmaradt.
Más világvárost, a mint szerepe lejárt, eltemette a homok. Azok az apró, parányi homokszemek s az a láthatlanul működő szél, azok az örökké élő fűszálak olyan szépen elsirolták Babylont, Ninivét, Memphiszt, Baalbeket, Carthagót, Palmyrát; de Velenczének tenger volt az anyja. S az örökké fentartja gyermekeit. Az isteni anya most is mindennap kétszer előjön tisztára mosdatni gyermekét, árapálya langy mosdóvizével, s eléje tartja a tükröt, hogy nézze meg benne magát.
A gondola ringatva visz bennünket odább a smaragdtiszta hullám felett. Annyit olvastunk, annyi képet láttunk már Velenczéről, hogy a mi elénk jön, mint régi ismerőst nevén tudjuk szólítani.
A legelső, a minek képe megragadja lelkünket: a Santa Maria della Salute egyház óriási építménye, elhalmozva szoborművekkel. Egy millió ötszázezer czölöpöt vertek le a tengerbe: arra építették ezt a gyönyörű oltárát az emberi művészetnek s az emberi hálának. Fogadalmi templom ez a nagy pestis elmultának emlékére, mely Velencze lakosaiból negyvenezret elpusztított.
Azután megnyilik előttünk a Canal-Grande. Nem csatorna ez, hanem tengeröböl palotasorok közé szorítva.
Paloták, a miknek története van, miknek falaihoz regények, drámák egész lánczolata van kötve, mik egymással keserű hadjáratokat folytattak, édes szerelmi cselszövényekkel vegyítve, s miknek dicsőségéről még most is beszél a kő, a márvány, a mozaik, a szobor, a festett fal, az aranyozott padmaly.
S e tündéri palotasor mind eladó már, vagy idegené régen. A kik emeltették, bevégezték már történeteiket, regényeiket, drámáikat: a palotákból lettek hivatalházak, gyárak. Némelyik viseli még a régi nemes nevét, vagy egy országából elüzött trónkövetelő czímerét, de ablakai zárvák, s látogatói csak a kiváncsi utazók.
A fényes nagy nevek, mik e palotákban vannak megkövesülve, valamikor a nagy respublika «arany könyvében» voltak felirva, czímerekkel, viselőik érdemeivel együtt. 1797-ben, a népfenség esztendejében, ez arany könyvet a piaczon égették meg. Csak a kő maradt a nagy nevekhez háladatos: az élők elfeledték őket jól.
Olyan e kettős palotasor, mintha varázslók, királyok és művészek egyesültek volna megalkotásához. Pedig csak kereskedők voltak, a kik megtanultak uralkodni. «Bursa militans». Birodalmuk volt a tenger, s a «nobili»-k gazdagsága a gályákon uszott. És adófizetőjük volt a két Indiától Európa végső széleig minden föld. Köztársaság voltak, csupa dynastákból és zsarnokokból összetömörítve. Művészeik remek festménytábláin meg van örökítve az a gondolat, hogy Velencze győz egész Európa fölött, Velencze a szárnyas oroszlánjával bikahordta Európa fölött. A nagy historiai remekművekben mind ott áll az előtérben a doge alakja, érczfegyverzetében, arany himzett palástjában, s fején azzal a furcsa hálósapkaforma süveggel, a mi a félvilág urának jelvénye volt akkor.
Minden doge épített magának uralkodása alatt még egy külön palotát is. A hány palazzo emelkedik e tengeröböl két partján, annak mind egy uralkodó volt az alapítója.
S ez uralkodók utódai közül egy már le akarta bontatni tündérpalotáját, hogy eladja nem a márványt, hanem azt a czédrus-czölöpzetet, a mire e tündérlak építve van.
A két öbölpartot a világ legérdekesebb boltive köti össze, a Rialtó-hid, megtelepítve két oldalán szatócsboltokkal és dohány-trafikákkal.
Az idő a mai napon különösen kedvezett: derült tavaszi ég, hullámtalan tenger, élénk közlekedés a lagunákon. Az ügyes gondolások, mint két hal a vízben surrannak el egymás mellett, soha azok össze nem ütköznek s találkozáskor barátságosan üdvözlik egymást. A legkedvesebb néposztály. Nem zsarol, nem veszekedik, nem nyúzza az idegent, szolgálatát siet ajánlani, de nem tolakodik s a mit kap, azt megköszöni.
A hotel Bauerbe szálltunk; magyarországi utasok ezt ajánlják leginkább egymásnak és méltán. Tiszta, jutányos szálloda, közel a Márk-térhez és a nagy csatornához; cicerónéi között van egy német, Neufner, a ki nálunk rég akadémiai tag volna: egy elevenen történelmi, régészeti és művészeti gyüjtemény. Rábiztuk magunkat.
Mert utazásnál főkérdés a rendszer megállapítása: kimért rövid idő alatt hol kell kezdeni és végezni, hogy az egészről fogalmat szerezzen az ember.
Vezetőnk legalant kezdte: elvitt bennünket Velencze ujabbkori büszkeségébe, a népkertbe. Hiszen kertet láttunk eleget: szebbet is; de ez egy kert czölöpökre rakva, vetekedő Semiramis függő kertjeivel. I. Napoleon ajándékozta meg ezzel Velenczét, mikor ő volt benne az úr; lerontatva egy egész házcsoportot, köztük egy pár templomot is (maradt még azonkívül 96) s helyébe fákat ültetett. E kertben még ló is van s ünnepi lovasok is nyargalásznak rajta a nép bámulatára. A Lidón külömben még omnibust is honosítottak meg; de az gyakorlatiatlan lett, mert a velenczeinek úgy megtetszett a kocsizás, hogy a mint egy társaság beleült az omnibusba, estig le se szállt belőle, hanem kocsikáztatta magát előre-hátra, nem adva helyet az utána jövőnek.
E «drága» kertből visszatérve, egy nagy angol gőzöst látogattunk meg, mely Kelet-Indiába volt utazandó. A hajó neve volt «Péra». Hajóslegényei mind indusok, kiknek számára indus szakács főzte a vegetarianusoknak kombinált ebédet, a főpinczér pedig koromfekete szerecsen. A hajó minden része érdekes tanulmány annak, a ki először lát ilyet. És talán utoljára. Én tengerre nem megyek. Nem szeretek olyan házban lakni, a hol a ház parancsol velem, nem én ő vele, s nem szeretem az olyan betegséget, a miért az embert még ki is csufolják.
A tengeri betegségért minden embert kinevetnek: kivéve azt, a ki belehal. Egy ilyen tréfás tengeri beteg kalandot mondott el nekem egyszer az én felejthetetlen barátom, a derék Wallner, ki sokat utazott tengeren és szárazon. Egyszer a sógora is elment vele utazni Olaszországba s Genuába érve, nagy kedve támadt a vasut helyett Rómáig a tengeri utat választani Civita-Vecchiáig. Soha sem járt még hajón. Egy, a genuai kikötőben horgonyzó utas-szállító gőzösre, melynek este kellett utrakelni, átszállottak, de a tenger már akkor nagyon hullámzott, úgy hogy a sógor egyszerre tengeri beteg lett; azt le kellett fektetni. Éjszaka egyre nagyobb lett a vihar, a sógor pokoli kinokat állt ki; Wallnernak egész éjjel őt kellett ápolni és vigasztalni. Reggelre semmi csontját sem birta mozdítani. Azonban a vihar elmult, a két utas felvánszorgott a födélzetre, megtekinteni, hogy mely tájékon jár már a hajó. Hát a mit maguk előtt látnak, az Genua. A hajóskapitánynak volt annyi esze, hogy abban a viharban nem kelt utra, s az utazók száz méternyire a jó kényelmes hotelektől rázatták magukat egész éjjel a kajütjeikben, mint a csapdába jutott egér. «No látod, mondá Wallner a sógornak, már most tengeren is utaztál; most aztán szálljunk ki s üljünk vasutra».
Én már csak várok odáig, a míg a repülő gép fel lesz találva.
A Canale-Granderól a Szent Márk-téren szállunk ki, a piazzettán, melynek elején a két gránitszobor emelkedik, a mit minden gyermek ismer már, s minden utazó tudja már a könyvéből, hogy azokat Michiel doge hozta Syriából, s a mi az egyik oszlopot ékesíti, a krokodilon nyargaló alak: az Velencze hajdani védszentje, Szent Tivadar, ki később e hivatalt átengedte Szent Márk evangelistának, kinek földi maradványait egy velenczei hajóhad szállította e városba s azóta lett Velencze jelképe Márk szárnyas oroszlánja. A második oszlopfőt e jelvény ékesíti, mely századokon át volt rettegett czímere a hatalmas köztársaságnak. A körülfekvő olasz városok, a lévantei gyarmatok, – Candia és Morea – kénytelenek voltak türni, hogy piaczaikon a szárnyas oroszlán érczszobra felállíttassék.
E két jelvényes oszlop ott van minden emléken, a mit valaki Velenczéből ismerőseinek ajándékul hazavisz.
Hanem azt kevesen tudják, hogy e két oszlop «között» igazi velenczei nem szokott átjárni, az mind az oszlopokon túl, a piazzetta két oldalán megy végig, közepett csak a maledetto tedescot hagyják őgyelegni, a ki fösvény a ciceronénak megadni az öt lirát s maga akar eligazodni a veres táblájú kalauzkönyvvel a kezében. Minket azonban, kik nem vagyunk sem fösvények, sem németek, megóv a kalauzunk a rajtunk eshető gyalázattól, megismertetve a két oszlop közének elátkozott természetét.
A respublika első századaiban e két oszlop között ütötte fel tanyáját egy hirhedett szerencsejátékos intézet, mely sok előkelő patriciust juttatott tönkre. Egyszer a tizek tanácsa megsokalta a dolgot s kihirdetteté, hogy a ki még e játékbarlangba be fog lépni, az minden perpatvar nélkül kivégeztetik. – Ezt természetesen nem akarták elhinni, s a következő éjjel ismét elősompolyogtak, köpönyegbe burkoltan, arczaikon álarczczal a játékbarlang szokott látogatói. De már a második látogató nem lépett be az ajtón, – mert az elsőt már ott találta az ajtó fölötti lámpásvasra felakasztva. Akasztóvason egy velenczei nobilit! Nyilvános téren! a kit még ha elitéltek is, csak pallossal és csak sötétben végeztek ki; holttestét nem látta többé napvilág. És most egy ott libegett a szélben: az álarcz most is az arczán, köpenye a vállain, arany sarkantyui pengtek, ha bokáit összeverte a szél. – Többé velenczei e házba be nem lépett; de nem csak e házba, hanem még azután, hogy a játékbarlang rég eltünt onnan, a pusztán maradt térre se tette a lábát velenczei bennszülött s arról ismerik fel még ma is az idegent, hogy az gondatlanul keresztül sétál az átkozott közön.
Még most is megtartják ezt az emléket.
Nem piacz az: – egy óriási terem, három oldalát márványpaloták képezik, egyforma merész, tündérektől kigondolt s óriásoktól keresztül vitt építészet: filigránmunka kőből, egy négyszögű tér márványnyal és trachittal pallózva, előterében a Márk-templom megragadó képével.
Maga a tér oly üres most. Alig jár rajta más, mint egy pár kedélyes idegen, ki mulatságát találja benne, hogy a galambokat megetesse; miknek ősei a monda szerint Dandolónak tettek nagy szolgálatokat mint postagalambok Candia ostrománál; unokáik most ezerével elszaporodva kisérik a bőmarkú idegent, rászállnak kezére, vállaira. Ez a Márk-tér egyedüli népe.
Hajh, más idők voltak azok, mikor tarka embercsoportok tudták megtölteni az óriási termet, melynek teteje a derült ég s várták annak a kapunagyságú ablaknak megnyiltát, a doge-palota oszlopsora fölött, melyen át az ujon választott doge mutatta be magát a népnek. Vagy mikor a pápa eljött meglátogatni a tengerek uralkodóját, hogy ott találkozzék Frigyes császárral: még most is ott a három veres márványlap a Márk-templom bejáratánál, mely találkozásuk helyét jelzi! Vagy mikor Enrico Dandolo visszatért a diadalmas hadjáratból, jelentve, hogy elfoglalta Konstantinápolyt! Vagy mikor Loredan megjött a török hajóhad megsemmisítésének diadalhirével. Vagy mikor Morosini meghozta a kőoroszlánokat a marathoni csatatérről azzal a diadalhirrel, hogy sikerült Athenét, Corynthot földig rombolnia! A mikor a selyemben, bársonyban pompázó tömeg üdvrivallása mellett felhuzták arra a három óriási árboczra a Márk-templom előtt a három szolgakirályság lobogó zászlóját. A respublika három királyságot tartott zsámolyhordozójának s nevezte koronás szolgáit cyprusi, candiai, moreai királyoknak! – Ellenség nem taposta e szent négyszöglapokat soha: a franczia forradalomig. – Az «egyenlőség» volt az, a mi a dicsőség utolsó zaját is elnémította. – Ez ellen elfeledtek fogadalmi templomot építeni. Most az egész velenczei élet megfér a paloták boltozatos oszlopcsarnokai alatt. Még itt is nagyszerű. Este a kivilágított boltok sorozata a velenczei ékszerészet ezeregyéjszakai pompáját ragyogtatja elő, s a világ minden nemzetei találkoznak össze a zajos sokadalomban.
A Márk-templom egyik oldalán, a piazzetta felől áll a négyszögű torony, a campanile, melyhez lépcső nélkül vezet fel a csiga-út, s a honnan az egész várost belátni; a másik oldalán az órához, tetején a két érczóriással, kik az óraütést mimelik. A középtért teljesen betöltő Márk-egyház úgy tünik fel e palotaegyetem közepett, mint egy művészien faragott oltár közepén a még pompásabb szentségtartó: ötszáz márványoszlopával, öt, merészen kétszer egymás fölé emelkedő byzanczi boltivével, góth tornyaival, aranyozott kupoláival; a tornyocskákban szent alakok márványszobrai, a boltivek homlokfala remek mozaikképekkel kitöltve; főkapuja fölött az a hirhedett négyesfogat, aranyozott bronzból, mely másfél ezer év óta van befogva a nagy hódítók diadalszekerébe. Először Traján diadalivét diszíték Rómában; innen Nagy Constantint kisérték Byzanczba; Konstantinápoly elfoglalója: Dandolo Velenczébe hozta őket; innen első Napoleon, Velencze legyőzője vitte el az aranyos diadalparipákat saját győzelmi ivéhez Párisba, a honnan ismét Páris elfoglalása után hozta őket vissza Első Ferencz Velenczébe. Ez arany quadrigának minden útja egy világváros elvesztébe került!
Velencze most már szabad; idegen járma nem nyomja többé.
Míg Austriához tartozott, ennek kényeztetett kegyencze volt. Nem is úgy nézték, mint «fiút», a háznál, de mint gazdag «vőt», a kinek a számára külön főznek. Most visszajutott az anyja házához, ott pedig csak úgy tekintik, mint egy hazakerült tékozló fiút. Az osztrák uralom alatt boltjaiban arany és ezüst pengett; a bankjegyre azt mondták: «niente»; most papiros-lira és réz-soldó rongyoskodik minden piaczon, s a hirhedett fegyvergyár, hajógyár munkásainak száma leszállt egy harmadára. De Velencze inkább akart szegény és a maga ura lenni, mint gazdag és más szolgája. A velenczei most sem zúgolódik: nem úgy mint a római, a kinek tele van a szája panaszszal a kormánya ellen, azért, hogy megfosztotta a papi uralom alamizsnáitól, s az ájtatos idegenek adományaitól s adott neki helyette munkát, keresetmódot.
Velencze tiszteletreméltó, olyan, mint a szerencsétlenség, kőben, érczben, remekművekben kifejezve. Minden palota, bezárt kapuival, minden templom, művészi faragványaival; azok a dicsekedő képek, miken művészecset hirdeti a hősök dicsőségét; azok a siremlékek, mik a templomokban a hősöket megörökítik; azok a kolosszális próbakő-oltárok, azok a zománczozott massivarany oltárlapok, azok a görnyedő néger óriások az Afrikát meghódító doge (Pesaro) siremlékén, kikre a művész fehér márványból öltönyt adott, melynek rongyain keresztül látszik a fekete négertest; azok a bronz kapuk, mik egykor a Sophia templomát ékesítik, azok a kopt feliratú oszlopok Sába templomának romjaiból, azok az átlátszó alabástrom kigyószobrok Salamon templomából, mind e szót suttogják elénk: honneu rau malheur (tiszteljük a szerencsétlenséget).
A nép nem érzi a szerencsétlenséget. Dolgozik. A mit ősei ráhagytak, művészi kincstárt, azt felhasználja a megélhetésre. A remek antik bútorokat, bronzokat, edényeket ügyesen utánozza most, s az egész világot ellátja velük; hőseinek köntöséről, fegyverzetéről lemásolja a filigránt s ékszerészei hiresek róla; templomaiból eltanulja a mozaikmunkát s küföldiek palotáit és inggombjait ékesíti vele; lemásolja Tintoretto remekműveit s jó vásárt talál bennük.
Mikor a Muzeo Corrert végignéztük, a teremőr, ki egyúttal magyarázó kalauznak is vállalkozott: egy kép előtt, mely művészi kivitelére nézve méltán látszott helyet foglalni a többi, muzeumban tartásra érdemes művek között, azt mondá: «ezt a képet én festettem.» Hanem azért az egy lira ajándékot elfogadta és megköszönte. Elődei nábobok voltak! A mi Velenczét fentartja most: az a rámaradt műkincsek utánzása, a mit egész gyárilag kezelnek.
Tiziano helyét elfoglalja a photograph műhely, Benvenutot kipótolja a galvanoplastikai gyár, a tízek tanácsának titkát széthireszteli a távirda, a barcarole dalait leőrölgeti a kintorna; de van szabadság, s ez kiegyenlíti a számlát.
Napokon át járni keresztül-kasul Velencze műkincseinek minden muzeumain, kifárasztja a képzelmet és emlékezetet.
Az élv teherré válik. Olyan az, mint egy zürzavaros álom, melyben nincsen összefüggés, melyet nehéz elmondani.
Mit jegyezzünk fel emlékezetreméltóbbnak? A jezsuiták templomának mozaik szőnyegzetét-e, mely oly tárgyhű, hogy a márványt selyemnek hiszszük? Vagy a Scalcik (mezitlábosok) oltármögötti képét, melyen a kis Jézus anyja ölében ingecskébe van felöltözve? Az egyedüli kép, melynek a festője arra a hires gondolatra jött, hogy Mária nemcsak «szent anya», hanem «jó» anya is volt, s mint ilyen fehérneműről okvetlenül gondoskodott a kisdede számára. (Bellini festménye.) Vagy mint egy villámnál látott tájképet, leirhatjuk-e azt a hatást, a mit e végig nézett templomok, akadémiák, múzeumok festményei és szobrászati remekeinek egész Olympusa gyakorolt reánk? S aztán adjunk számot magunknak arról az aggodalmas töprengésről, hogy vajjon a «találmányok» százada, mely a «müvészetek» századát felváltotta: nyereség-e? Vajjon minden gőzgépünk, vasutunk, távirdánk, könyvnyomdánk összes termékei, tudományos felvilágosodásunk, alkotmányunk, vallásszabadságunk együttvéve ér-e annyit, mint az elmult századok isteni magasságra emelt művészi tökélye?
A San Giovanni e Paolo egyházának egyik oldalkápolnája a mult években kigyulladt és leégett. Nem elég, hogy a falakat köröskörül diszítő domborművek (Bonnazo faragványai) mind tönkre mentek, hanem odaveszett Tizian milliókra becsült «Péter vértanú» festménye is, a minek kormos foszlánymaradékait a Muzeo Correrben mutogatják. Mikor a templomot meglátogattuk, a kiégett oldalkápolnát is megtekintők. A falak kormosak, a márványon még látszanak a tűzben szétpattogzott domborművek maradványai. A meszesült márvány omladékában is engedi sejtetni, minő lehetett a remekmű, a mit a művész az örökélet számára készített?
A sekrestyés épen kapálgatta a kápolna belsejében a falmelletti földet s a ministráns szegfüket ültetett bele. Szép szegfüi fognak ottan nyilni: azok szeretik a mészport. Mészport, mely milliókat ért valaha, Port, melyben istenszikra élt valaha.
Ah, még is annak a porába, a mit mi alkotunk, nem fog az utókor szegfüket ültetni soha.
A szellemszabadság alkotása nem ég meg. Azt «nec Jovis ira, nec ignes…»
Rettenetes palota! melynek mikor az alapját letették, már akkor arra gondoltak, hogy azok a nehéz szikladarabok börtönt fognak képezni halálra itélt rabok számára s mikor az ólomtetőt felrakták a födelére, azt számították ki, hogy hány gyanus államfogoly fér el annak rekesztékeiben? s a kétségbeesés és átok e két tanyája közét megrakták a respublica minden dicsőségével, a mit csak építész, festő, szobrász, aranyozó, érczfaragó meg tudott örökíteni. Mikor a «loggiá»-k kettős oszlopcsarnokát építették, két oszlopot a 107 közül azzal a szándékkal készítettek vörös márványból, hogy ezek között fogják a halálitéleteket felolvasni a nép előtt; mikor a Sala della Bussola lépcső fejéhez az oroszlánfőt odafaragtatták, arra gondoltak, hogy ez oroszlánfő nyitott szájába a titkos feladások leveleit lehessen majd csusztatni, a mik innen egy hármas kulcscsal elzárt vasszekrénybe csusztak át s onnan lettek kivéve a három állam-inquisitor által. Maga az összehalmozott pompa is oly megfélemlítő! A főlépcsőnél két istenszobor: Neptun és Mars; de a népajk azokat sem nevezte isteneknek, hanem óriásoknak. (Scala dei Giganti.) E lépcső legfelső fokán koronázták meg a dogét. Az arany lépcső (Scala d’Oro) zárva van: azon csak a nobilik jártak fel hajdan. Most a dogek palotájának kincseit, pompáját, borzalmait az idegennek belépti díjért mutogatják s teremőr, cicerone és tárgyjegyzék hideg tárgyhűséggel adja meg a látottakhoz a magyarázatot.
A templomi nagyságú termekben minden kép Velencze ellenállhatatlan nagyságú hatalmáról beszél. Egyik század a másik fölé emelkedik dicsősége öregbítésében. A nagytanács termében hetvenhat doge arczképének sorozata alkotja a párkányzatot, alattuk a keresztyén és török császárokon vett győzelmek óriási festményei, csataképek tengeren és szárazon, világvárosok diadalmas lerombolásának rémképei; pápák és dogek találkozásának ünnepi látványa s azok között Tintoretto legnagyobb festménye: a paradicsom, maga egy egész teremoldal. S hogy annyi pompa és dicsőség között se maradjon el az a fekete folt, mely mint gyászpecsét a levélen, látható Velencze minden emlékén, ott van, épen egy koronázási képcsoport fölött, a fekete posztóval bevont ráma, a dogék arczképsorozatában, e véres felirattal: «itt van Marino Faliero üres helye, ki vétkeiért lefejeztetett.» (Reformálni akarta az aristokrata alkotmányt: ez volt a vétke.)
S a termek minden diszítése, faragványai, padmalyai mind művészi remekművek: aranyozott márvány; drágább a márvány, mint az arany; kandallók, Sansovino mesteri művei; kariatidák Petro da Salo művészfaragványai; és egyik terem, úgy mint a másik, eltakarva Velencze lábai alá gázolt ellenségek, és lábai előtt térdelő császárok, s a pápáktól a földön s az üdvezítőtől az égben fogadott dogék képeivel.
S mintha minden emberre kiterjedt volna a boszuállás ördög-ihlete, a ki csak e termek alkotásához hozzájárult, még a festőkre is elragadt az. Nem elég, hogy Velencze ellenségeit szétzúzott, porbavert, megalázott alakoknak festették; az ifjú Palma roppant nagyságú művében: a Végitéletben hűtlen kedvesét is odafestette a pokol lángjaira vetett kárhozottak közé. Egyik ember a másiknak mutogatja évek századain át: «nézzétek: az ott Palma hűtlen kedvese!» Míg Pietro da Lizieri a Dardanellákban folyt tengeri harcz-képén saját magát örökítette meg, egy lánczait letépett rabszolga meztelen alakjában, ki egy késsel muzulmán zsarnokát gyilkolja le.
Tovább megyünk a vérontó dicsőség, az embernagyságontúli hatalom örök emlékei közőtt; kilépünk az erkély ablakán, melyen az ujon választott doge a tiarával fején, megmutatta magát a piazzettán egybegyült népnek; megállunk a szószék előtt, a tanácskozások termében s végig fut gondolatainkban, hogy a kik egykor itt beszéltek, azoknak a szavait hogy félte hajdan három világrész: most ciceronénk áll benne s magyarázza, hogy a szószék két oldalára faragott fa-zseb a szónok zsebkendője és burnótszelenczéje számára volt rendeltetve. Az az óriási bronz kétfejű sas pedig nem Austria jelvénye, hanem a johannita-rend olvasó támlánya volt, a mit Morosini hozott el diadaljelvényül, mikor Moreát elfoglalta.
A Sala della Bussolában még ott van a falon a vasszekrény, melybe kivülről, az oroszlánszájon bedugott névtelen feladások levelei hullottak: ajtaja nyitva áll már: a három inquisitor kulcsa nem jár bele többé.
Nem okoz nehéz szívdobogást többé átlépni a «tizek tanácsának» termébe. Sok emberre nézve egyértelmű volt: azt először meglátni s utolszor látni a napot. A fekete álarcz alá rejtőzött birák nem ülnek többé a végzetes asztal előtt, melynek viaszgyertyái még halaványabbá tették az egyetlen látható arczot: a vádlottét. Hanem a nagy egérfogó egész készüléke még most is meg van. A terem egyik szögletéből nyulik be egy farekeszték: nagyon hasonlatos az egérfogók bejáratához, e szűk gádor még egy közép deszkafal által kétfelé van osztva. Az egyik osztályon át vezették be a vádlottat a terembe: a másik osztályon vezették ki az elitéltet a teremből. Innen csak a sohajok hidjára van a kijárás. A «Ponte dei Sospiri» köti össze a dogek palotáját a halálra itéltek börtönével, mely a csatorna tulsó oldalán fekszik. A Doge-palota saját börtönei, a «pozzi»-k, miknek talapját a tenger árapálya mosdatja, a fogságra itéltek számára voltak rendelve: azokból még volt remény a kiszabadulásra, de a kit a sohajok hidján átkisértek, az leszámolt az élettel.
Tömör gránittömegekből épült boltiv az, teteje, oldala, talapja kő. Két sikátora van, közfallal elkülönözve. Az egyik sikátor egészen sötét, ablaktalan. Ezen keresztül mentek az örök éjszakába az elitélt közönséges gonosztevők. A másik folyosó közepén van egy ablak. Gömbölyű, csillagalakú nyilás, a grániton áttört czifrázatokkal. E folyosón mentek végig a politikai és főrangú elitéltek. Ez ablak előtt szabad volt még egy perczre megállaniok, bucsut venni a szép külvilágtól, kitekinteni még egyszer a mosolygó kék égre, a zöld tengerre, melyen tán akkor épen ismerős arczok libbentek végig gondoláikon, s utolsó sóhajtásukat küldeni utánuk. Mert a többi sóhajt már elnyelte a sziklák odva és a tenger mélye.
A «prigioni» sötét előszobájában már gyertyavilágnál találunk két börtönfelügyelőt, kik az érkező társaságokat csoportokra osztják; az egyiknek várni kell, míg a másik feljön, mert a lejárat és a folyosók oly szűkek, hogy egyszerre csak egy ember haladhat végig rajtuk: itt szemközt jövőkre nem számítottak. A levegő nehéz, fullasztó, dohos. A nehéz lépcső-ajtó felnyilik: egy halavány nőalakot félájultan hoznak fel a kőoduból, a férfiak arcza sápadt és homlokuk verítékes. Mi helyükbe megyünk. Oly szűk lépcsőzeten, mint egy kürtő torka, szállunk le oly mélyen, hogy a falon keresztül a hullámokat halljuk fejünk fölött zúgni. Itt vannak a köztársaság börtönei. A felső osztály a közönséges gonosztevőké; még egy lépcsőzettel alább következnek a főrangú elitéltek börtönei. Nincs külömbség a kettő között: csupán a vaskarikák, a mikhez az előbbieket nyakuknál és kezeiknél fogva a falhoz szorították; külömben minden czella egyforma. Négy sziklafal, a padmaly oly magas, hogy egy férfi a homlokát meg ne üsse benne. Közepett egy régi faasztal, egyúttal fekhely a börtön lakójának. A folyosó felőli sziklafalon egy akkora kerek lyuk van vájva, mint egy emberfő: azon keresztül kapott levegőt, ételt és italt. Nem soká volt rá szüksége. Csak hét lépéssel odább van egy ajtófél a falba róva. Felső szemöldökfáján van egy vas csiga, alul a küszöbe emelkedett, összevagdalva, mint egy favágó tőke.
Ide, erre a küszöbre kellett lehajtania az elitéltnek a fejét, ott vágta el azt a hóhér bárdja. Ha halálitélete sulyosítva volt, akkor e küszöbre ültették s arra a vascsigára vontatták fel kerekes géppel, hogy lassú halállal muljon ki. A lefejezett vérét a tenger itta fel; hulláját egy vasajtón lökték ki, a hol azt a köztársaság poroszlói készen várták gondolájukkal sötét éjjel s elsülyeszték a tengerbe.
Itt ezen a küszöbön folyt ki Marino Faliero vére, az ő cellája a legelső a hat között. Utána következik az ifjú Foscari börtöne.
A legutolsó cella Carrara herczegé: a szörnyetegé.
Annak az életével, a ki az utolsó sziklabörtön lakója volt, később a velenczei fegyvergyárban ismerkedünk meg. Az arsenal muzeumának főteremében, a jobboldali fal legutolsó szekrényének egyik osztályában vannak megtartogatva Carrara herczegnek pokoli leleményességű készülékei, a mik iszonyú életének vázlatát képezik. Ott van egy borzasztó eszköz, a melylyel neje hűségét hitte biztosíthatni. Csak férfiaknak mutatják meg, vagy oly nőknek, a kik már olvasták Dumas legujabb darabját. Mindjárt mellette egy érczdiadém, mely kinzó szerrel a nő fejét átszorítva, csikarta ki attól a titkos imádó, a vetélytárs nevét. Aztán jön egy kapukulcs. Az a vetélytársnak lett elküldve, hogy azzal titokban felnyithatja a palota oldalajtaját. Hanem a kulcsban egy egész pokolgép van elhelyezve. A mint a zárban elfordítják: a fogantyúból egy éles szigony pattan elő, mely rögtön-ölő méreggel van befertőzve. Az éjjeli látogatót az megölte. Azután látható egy kis aczél tegez: akkora, hogy egy köpeny oldalzsebében elfér. Ehhez finom mérgezett aczélnyilacskák készítvék, mikkel a féltékeny herczeg vágytársait messziről, észrevétlenül sebezé halálra. Utoljára jön egy czédrusfa ládikó, olyan mint egy ékszertartó. Csakhogy ékszerek helyett pisztolycsövek vannak benne elhelyezve. Ezt ajándékul küldé egy hölgynek, ki szerelmét megvetette, s a fölnyitáskor a pokolgép agyonlőtte a szép asszonyt. Ez volt a legutolsó vétke Carrara herczegnek. Ez a sóhajok hidjára s az átkok vermébe vezette. A priggionik multja igazolva van. A hol a bűn ilyen hatalmas volt, ott a büntető kéznek is ilyen erősnek kellett lenni.
E börtönöktől visszatérve, még egyszer végigmegyünk a Doge-palota termein s még egy pillantással üdvözöljük a Dogék collectiv arczképsorozatát, s a milliókért sem drága historiai festményeket a világ első művészeitől, a megörökített dogékkal; Enrico Dandolo, Andrea Contarini, Domenico Michieli, Sebastiano Ziani, Antonio Grimani, Pietro Loredano, Francesco Dona, Cicogna hirhedett dogék csupa triumfális csoportozatokban s keresve keresünk Velencze hősei és felszabadítói közül egyet, a kiről sem az angol, sem a német kalauz-könyvek nem tesznek említést.
Pedig ott van ő bizonyára; csak keresni kell. A nagy tanács termében egy Tintoretto és egy Paolo Veronese festménye közé oda van felfüggesztve keskeny aranyrámácskában Victor Emanuelnek olajkőnyomatú arczképe. Velencze utolsó visszaszerzője beérte egy öt lirás arczképpel, s a fényképszülte chromolithographia a művészecsettől megörökített dogék közepett a mult és jelen közötti egész külömbségeknek emblemája.
Velenczének dogéja sincs már, a ki palotáiba zsákmányt hozzon, Tintorettoja sincs már, a kit tíz esztendőre bezárjon – festeni; de pénze sincsen, a mivel egyiket a másikkal megörökítse: a szeretetet és hálát pedig elég kifejezni a szinnyomat is. Az úr nem tekint az adomány becsére; csak az adományozó szivére.
De bizony még valami mással is megemlékeztek Velencze visszaszerzőjéről. A dogepalota bejárásánál a falra felrajzolták korommal a «ré galantuomo» könnyen eltalálható carricaturáját: azzal a sajátságos bajuszszal és szakállal. S jellemzi a kort és a népet, hogy ezért a torzképért senki sem haragszik meg és senkinek sem jut eszébe azt onnan levakarni.
Milyen iszonyú haladás: attól a festménytől, a melyen az elnyomott nép zsarnoka lábait csókolja, – eddig a koromrajzig, melyben a felszabadított nép szabadítójával tréfásan komázik; de szivében szereti! Iszonyú haladás «lefelé» – és mégis «fölfelé».
Tizián remekműve ez: Mária mennybemenetele.
Tiszta, fenséges, földfeletti kép. Szellemmé alakuló emberalak. Egyesítve benne a szent, a nő és az anya.
Kiszenvedt fájdalom, előérzete az üdvnek, viszontlátás öröme, megdicsőülés: mind egy női arcz vonásaiban, egy nőalak mozdulataiban kifejezve.
A művészet a tökélynek azon a fokán, a hol egy ember egy istent teremt.
Sokáig nem birtam e képtől megválni. Nézése elfeledteti velünk a külvilágot.
Ha van csodatévő Mária-kép: ez az.
A mit papnak és cathedrának nem sikerült mindenkivel elhitetni, azt elhiteti vele a művész.
E kép előtt nem lehet senki mahomedán.
Velenczének már csak azért is fenn kell állni örök időkig, hogy keretül szolgáljon ennek az egy képnek. Drága keret; de a kép még drágább!
Ha még visszatérek Velenczébe valaha, csak azért lesz, hogy ezt a képet még egyszer meglássam.
Ha végignéztük a kimeríthetlen kincstárt, melyet az alkotó művészet úgy megtöltött remekműveivel, hogy bár nyolczvan év óta rabolják Velencze kincseit, még meg sem látszik rajta a hiány; akkor nézzük meg azt a műhelyt is, a hol a hajdani világváros romboló hatalmának eszközei vannak összegyüjtve.
A velenczei fegyvergyár egész városrész volt hajdan: tizenhétezer munkásnak adott dolgot; most alig foglalkoztat kétezeret.
Itt látjuk Velenczét, a támadót, a hódítót, ki a milyen nagy volt a művészetben, épen olyan nagy volt a hadakozásban.
A bejáratot a hirhedett kő-oroszlánok őrzik, miket Athene elfoglalása után hoztak ide; a lépcsőkön hevernek a nehéz kőgolyók, mik Corynthot halomba lőtték. A fegyvertár muzeumában sorozva találjuk a tengerészet és hadiszerek kezdetleges műveitől kezdve fel a tökély magasabb fokáig mindazon eszközöket, miknek átkozott feladata ölni, pusztítani.
Ott kezdődik a sor azon a bőrből és kötélből készült ágyun, melylyel Pisani harczolt a szaraczénok ellen, s végződik Gritti aczél-ágyúján, melynek bronz sárkányfeje okádta a tüzet.
A velenczeiek már a tizenhatodik században feltalálták a hátultöltő-ágyút; ott áll egy revolverágyújuk is, tökéletes mintája nagyban a mi forgó pisztolyainknak. Mitrailleuseik minden gályáikon voltak, akként alkalmazva, hogy azokkal a gálya-rabok fellázadása esetén az egész hajót végig lehetett seperni s uszó batériáik mintája vetekedik a mai koréval.
Végül ott látjuk a Bucentoro mintáját. Az igazi Bucentoro, melyről az utolsó Doge az utolsó jegygyűrűt hajította a tengermenyasszonyának, régen nincs már, maradványai aranyos korhadékok: a minta mutatja, hogy mi volt valaha? Csupa arany és bibor! Egy egész roppant gálya művészfaragványokkal, aranyevezőkkel, bibor-vitorlákkal, a minek nem volt más hivatása, mint a symbolicus nászmenet a tenger és a köztársaság menyegzőjénél. Megrakva a világ legnagyobb hőseivel, leggazdagabb uraival, legkevélyebb bölcseivel; üdvözölve, megkoszorúzva a világ legszebb asszonyaitól, s rettegve ellenségtől és versenytárstól – és aztán szuhoktól összeőrölve a molo egyik látogatatlan zugában: csak mintaképe hirdeti még, hogy mi volt?
Az volt az uti tervem, hogy a nagy-hetet Rómában töltöm. Annyit olvastam a nagy napok egyházi látványosságainak nagyszerüségéről Rómában, a mik még a mi kis városainkban is minden keresztyén pompát kihoznak a szabad ég alá, s a szabad ég alatti pompát, a virágokat beviszik a templomokba; hogy minden puritan ascetismusom sem volt elég legyőzni a képzelem szomjú vágyát: mind azt testi szemeimmel láthatni, a mit képzelet és olvasmány után oly ragyogó szinekkel látok lefestve.
De mind abból nem kaptam semmit. Ezt mindjárt az elején el kell panaszolnom. Az egész nagyhét oly nyomtalanul mult el Rómában, hogy ha a naptár nem tanuskodott volna róla, alig hittük volna, hogy benne vagyunk.
A mióta Róma Olaszország fővárosa lett, megszünt a papok városa lenni: mintha az egyház, világi birtoka elvesztésével, világi befolyásának elmulását is akarná tüntetni.
Semmi egyházi pompa, semmi körmenetek, semmi pápai áldás, semmi éjjeli kivilágítás a Szent-Péter templom kupoláján! Husvét első napján minden bolt nyitva. A nagy mise alatt adnak és vesznek s a templomtéren teherszekerek rakodnak; az utczákon nagy szegényesen vonul végig nehány pap nehány zászlóval, kisérve egy csoport hajlottkorú asszonyságtól, s a Szent-Péter temploma déli 11 órakor oly üres, mint egy Muzeum, a hol az ájtatos néptömeget bámulkodó idegenek tétova csoportjai helyettesítik, imakönyv helyett a Bædeckerrel kezükben.
De erről majd később.
Tehát Rómában jártam s pápát nem láttam.
De láttam a helyett mást, a miről meg (tudtommal) mind azok nem irtak, a kiket Róma szent falai ékesszólásra lelkesítettek. Nem is írhattak, mert még akkor nem volt. Láttam a «három Rómát».
Az első: a császárok Rómája, az isteni, felséges romok: a népek bölcsője.
A második: a pápák Rómája, a Szentséges szolgálatába állott művészet városa: a népek oltára.
A harmadik: a nép Rómája, az új gyár-város.
A megérkezés napján befutottam mind a hármat, hogy az egész összhatását birjam. Bámulatraméltó mind a három.
Egyenkint fogok mindegyikhez visszatérni.
Önkénytelen eszembe jut Lyell földtani elmélete. A földkéreg lassú emelkedése, sülyedése temet el régi világokat, s hoz elő újakat. Így temeti el egyik civilisatió a másikat.
Az a civilisatió, a minek a császári Róma székhelye volt, oly magasra nőtt, hogy az Olymp nagyságát érte már el. E magasság biztosította az eltemettetéstől. A keresztyén civilisatió még magasabb volt, mert az az égig ért. Ez eltemette a régi Rómát. És most jön a harmadik Róma. A találmányok civilisatiója nem jár sem az Olympra, sem a csillagokhoz, az a földön marad, az nivelliroz, egyenlővé tesz: úgy temeti el az útjában levőt.
Az új civilisatió egész halmokat hordatott le a Tiber mentében, sima területet lapályozva egy új város számára, melynek lapját még ott, a hol semmi épület nincs, szabályos, kövezett utczák szelik keresztül, másutt már négy-ötemeletes házak sorai emelkednek; nincsenek czifra faragványaik; munkások, kereskedők lakásai azok, tornyok helyett gyárak kéményei emelkednek ki közülök.
A mostani olasz királynak az az eszméje, hogy Rómát egyenesen összeköttetésbe hozza a tengerrel, s akkor a világ első városa, a szent Róma, kereskedő város fog lenni. A gyárváros egyre nagyobb tért foglal s ez az új civilisatió, mely a régit elhantolja.
A császárok Rómája «kenyeret és játékot» adott a népnek; az egyház Rómája adott a népnek «békét és üdvöt»; az új Róma ad neki «munkát és szabadságot».
Mikor végig tekintünk a palatini romok magaslatáról a három Róma felett, ez a gondolat nehezül szivünkre: ime e dicső romok, mikben az alkotók szelleme túlélte az alkotott művet; – távolabb a felmagasló épületóriások, a miknek élő kövei túlélték a szellemet, mely őket alkotta. S eltakarva tőlük az, a mi nem számít a jövőre, mely a jelen számára épít. «S a mi a jelennek igazán él; az él igazán örökké».
A mi az egész világon annak az erénynek a jelképe, a mit «isteni» melléknévvel szokás megtisztelni: t. i. a «gorombaságnak», – a bérkocsis: az Rómában a legrokonszenvesebb népelem. Mikor megpillantja a közeledő idegent, feltartja az újját, mint az iskolásgyerek, azzal ajánlja szolgálatát. S szolgálata nem csak arra terjed ki, hogy vendége csontjait összerázassa: egyuttal kalauzul is szolgál neki. A római fiakker mellett fölösleges a Cicerone. Rábizhatja magát a jövevény, az elhordja őt, tervszerüleg beosztva az időt és látnivalókat. Útközben nem kiabál a gyalogjárókra, még az útban veszekedő kis kutyákat is kikerüli. Még a lovával sem illetlenkedik; ostorral sem biztatja, hanem olyan hangokkal, mint a kecskebéka ümmögése, s nyájas hizelgésekkel igyekezik azt jó igyekezetre birni. Végzett körút után beéri az árszabály szerinti fizetéssel, s ha még egy félfrank borravalót is kap, másnap reggel ott strázsál a hotel ajtó előtt s jelenti magát, mint régi ismerős. Rendesen egylovasok a római bérkocsik, nyitott négy üléses könnyű hintók; a férfi utas azonban a kocsis mellé szokott kiülni s kettőjük között van egy esernyőnyél, abba, ha zápor jön, hirtelen beledugják a nagy umbrélát s se kocsis, se utazó nem ázik.
S ha megtudja a bérkocsis, hogy az utas vagdal valamit az olasz nyelvhez; sőt épen azt, hogy magyar, és hogy tudja, ki az a generale «Turr» «uno dei mille»: akkor épen megered az ékesen szólása, s beszél a romok előtt a régi római történelemről, az új városnegyednél Róma jövőjéről, olyan okosan mint egy képviselő; elmondja a művészek neveit, a kik a megbámult remekműveket készítették, s ha látja, hogy utasa jól megrakta már a zsebeit a romok közül felszedett kő- és cserépdarabokkal, eszébe juttatja, hogy nem csak kővel él az ember, hanem kenyérrel is, s elviszi a leghiresebb – kurta korcsmába; melyet ad formam «lebuj» lehetne «felbuj»-nak nevezni s a hol az ember legolcsóbb áron kaphat igazi «cugina italianat» s visszajön értünk s megkérdezi: jól ebédeltünk-e?
No, de a «római kenyér» és római étlap megérdemli, hogy arról egy önálló fejezetben emlékezzünk meg; mert áll az, hogy «mondd meg, mit eszel? s én megmondom, hogy ki vagy?»
Előbb azonban maradjunk a köveknél.
A világ legnagyobb kőrakása, mit emberkéz hordott egymásra: a Colossæum.
Mint egy nagy vulkán kiégett krátere, mint egy körhegy a holdban, fogja körül a falgyűrű az óriási tért, mely elég nagy volt arra, hogy benne hadihajók tengeri ütközetet játszanak.
Olyanok ezek a falak, mintha titánok rakták volna össze, istenek elleni harczaik várművéül. Óriási kőtömegek, az újabbkori építkezés fogalmait messze túlhaladó magasságig felhalmozva, karzat karzat fölött, szilárd boltozatokkal, s a hol a legmagasabb kőfolyosó a többi fölé emelkedik, még azon túl egy iszonytató kőfal, mely kapunagyságú ablaksorozatával az egészet körülkeríti. A meredek fal keleti oldalában, a legmagasabb helyen két kőből faragott kiülő erkély. Egy oldalán nagy rés tátong. A mi innen hiányzik, abból palotákat, templomokat építettek a keresztyén Rómában, míg egy pápa megtiltá a szent rombolást s a düledező részhez új falat építtetett, mely azt fenntartsa.
Az ember elvész, mikor e nagyszerű romok kapuján belép. Oly mérhetlen nagyságot talál maga előtt, hogy elenyészni látja az embert az emberi műben. A multak álmai kisértenek minden nyomon. Itt a rekesztékek, a mikből egyszerre százával ereszték ki a távol világrészekből összefogott fenevadakat; a tér közepén a királygyertyával benőtt tér, a hol azok a keresztyén vértanukat összetépték: látványul a fölséges népnek. A tér egy harmadát elfoglalják a vízvezető művek maradványai, mik tengeröböllé változtatták az amphitheatrumot. A vizipók tánczolva fut végig a sötét tükrön, s lomha fehér kigyó huzódik be a kövek közé: ez az egész látvány most. S a tapstól visszhangzó rengeteg karzatok mellvédjén aláhajlik a buján tenyésző rekettye, s méhdöngés az egyedüli hang a méla csöndben.
A nagy romóriás egyedüli őre csekély díjért felnyitja előttünk a nagy rácskaput, mely a karzatokhoz felvezető lépcsőket elzárja. Még minden lépcső ép. A kemény égetett téglát a quirites sandaltalpai nem birták elkoptatni. Egyik karzatról a másikra kapaszkodunk fel s mikor a legmagasabbat elértük, a honnan tovább nem vezet lépcső, akkor egy még egyszer oly magas kőtömeget látunk magunk fölött. S az átelleni épületrészt már a távol köd fátyola homályosítja. Két átelleni fal visszhangja a hexametert mondja el egymásnak. S a szemközt levő fal boltives ablakain át a Quirinal rózsaszinű baraczkvirágos ligetei mosolyognak keresztül a lemenő nap verőfényében. Lenn a Colossæum óriási udvarán már este van: hűs árnyék, harmat a füvön és szellemsóhaj a légben.
Mikor még negyvenezer ember tapsolt a nap hősének, a győztes gladiatornak, s tyrusi selyemtől suhogó szép asszonyok tépték le sáfránnyal szőkített hajfürteikről a koszorukat a győztesek számára!
Mily megoldhatlan talány: hogy ugyanazon népből, mely a Colossæumot építette, születhetett egy Horácz, egy Ovid, egy Cicero, egy Tacitus, egy Seneca, egy Justinian, kik a kéjvadászat, kegyetlenség, rabszolgaság és zsarnokság, ember és istenüldözés e rémpalotája mellé, a szellemnek ép ily titani mérvű colossæumát tudták felépíteni. Csakhogy az ő colossæumuk nem omlik össze soha.
Itt állunk a szédítő magasban, s nézzük, hogy töltik be lassankint az árnyak ez óriási temetőt, a hol a halálnak tapsoltak s a halottakat kikaczagták; míg az Ave Maria harangkondulása tudatja velünk, hogy vége a mai napnak. Rómában este hat órakor van az éjfél.
S a mint a nagy árny, az est, alászáll, felkölti rokonait, az alvó árnyakat. A képzelem és az emlékezet megnépesíti a holt pusztaságot. A karzatok megtelnek zsibongó néppel; a Flaviusok amphitheatruma előtt áll titáni sziklára emelve Apolló óriási rézszobra: Zenodor mesterműve, napbanéző istenarczát nyugat felé fordítva. A másik pillanatban már nem az istenarcz emelkedik az ércz vállakon: egy kondorhajú fő, felvetett ajkakkal, kiülő homlokkal cserélte fel azt: ez Domitian feje. A cæsar hatalmasabb volt, mint az isten: lefürészelteté a szobor fejét s saját képmását adta Apollónak.
Benn a néptömeg tapsol, a kétkerekű szekerek, élénk szinű öltözeteikben pompázó versenyzőikkel, dörögve futnak, a jelköveket kerülve. A porfelleg arany köde elfedi őket. A kocsidörej kardcsattogásba megy át. Eleinte gyönge az, de szaporán hangzó. Asszonyok vívnak karddal; szép római delnők, rövid öltözetben, nyilvános porondon küzdenek egy kedves miatt. Egy elesik, sikoltása hangzik, a nép tapsol s kiáltja a győztesnek: «öld meg!» «Öld meg!» visszhangozza a kerek sziklaépület s ezernyi gladiator omlik elé a börtönajtókból, egymásnak véres találkozót adva; a rekesztékek torka előokádja fenevadait, az elefánt gázol a husgomolyon keresztül, melyet egymásba harapott óriás macskafaj, Lybia fenevadai s a mindennél fenevadabb ember képeznek; középett egy csoportban fehér ruhába öltözött nőket vesz körül a dicsfény, körül ádáz tusa és marakodás jelenetei; míg a kiomló vértenger lassankint eltakarja valamennyit: martyrt és szörnyeteget s az amphitheatrum öble átváltozik tengerkebellé. Gályák úsznak rajta, bibor vitorlákkal; rostrumaikkal keresik egymás oldalát, a gályák között eleven alligatorok és tengerszörnyek úszkálnak riadtan; a császári erkélyen, rózsakoszorus fejét egy szép asszony ölébe hajtva, hever egy kifestett arczú férfi alak: egy cæsar. Kezének hanyag mozdítása jelt ád a tengeri harcz megkezdésére. Minden szem a gályákon függ. A szép asszony is jelt ád fekete szemei egy villanásával s arra egy ifjú alak odarohan a cæsarra s tőrt üt a keblébe. De keze reszketett, rosszul talált, csak megsebesíté. Egy rémületes ordítás hangzik: negyvenezer ajk ordítása; a szép Lucilla, s a vakmerő Quintinian alá hullanak az erkélyről, s a Colosseum kapuja elkezdi okádni kifelé a futó néptömeget.
Aztán átalakul a Colosseum erősített várrá, az olasz hűbéresek harczolnak fejedelmeikkel; a Frangepanik verik vissza az ablakokból ostromló ellenfeleiket; az első rést a titani falakon a római katapulták és balisták maguk segítik törni.
Egyszer aztán megmozdul valaki az odaalant lakók közül; talán Plutó? vagy Gea? vagy a három alvó császár, ki ez épületóriást emelteté? a föld megrázkódik a harczolók alatt, (1381.) s a Colossæum egyszerre azzá lesz, a mi most: egy szép omladék. Közepén egy egyszerű kereszt. Az újkor diadaljelvénye s a multnak sirkeresztje.