Átlépvén a küszöböt, konyhában látám magamat, melynek tűzhelyén vígan pattogott a lángra éledt száraz nád s rókával fenyegeté a lomhán nyújtózó nagy macskát, mely igen epedve tekinte a lángok fölött függő vasbográcsra, melynek illata engem is kibékíte némileg a rozzant csárdával. A tüzet álmos szolgáló élesztgeté, kinek vénségét csak rútsága haladá meg; a zsidóra azonban bizalmasan hunyorgott s mintegy magasztalólag szóla:
– Mégis csak derék ember kegyelmed, Móricz gazda, mindig hoz nekünk valamit.
A zsidó arczán bosszúság látszott átvonulni, mely azonban csakhamar gúnyos vigyorgássá változott, mit e szókkal kisért:
– Ezúttal csak e lóostort hoztam számodra, mert, úgy hiszem, nem ártana lomha csontjaidat kissé megfrissíteni. Lódulj az ólba s adj szénát és zabot a nagyságos úr lovának.
A leány morogva távozott s a zsidó mintegy mentegetőzve fordult hozzám, mondván:
– Hóbortos vén cseléd ez, nagyságos uram, de nagyon hű s azért mindent eltürnek neki. Méltóztassék a szobába lépni, ott kellemesb tárgyat fogunk látni.
– Azt nagyon óhajtom, mert ezen konyhai doromb boszorkánynak is beillenék.
Ezúttal csakugyan nem hazudott a zsidó, mert a csapszobában oly csinos menyecske ült a hosszú asztal mellett, hogy pesti kávésnő szerepét is bízvást magára vállalhatná. Karjain mintegy fél éves gyermeket tarta s oly édesen pillanta a kis alvóra, hogy, pirulva vallom meg, szinte féltékenyen és irigyen tekinték a mogorva kifejezésű, de egyébiránt csinos fiatal férfira, ki a menyecskével szemközt ült s bizonyosan férje volt.
– Sok jó estét, szép asszony, – szólék nyájasan a piruló menyecskéhez – kaphatok-é szállást s egy pár falatot a füstölgő bográcsból?
– Szívesen, tekintetes uram, ha szegény hajlékunkkal megelégszik, – felele mosolyogva s mégis nem minden aggály nélkül a menyecske.
– Reménylem, hogy szegény legények nem járatosak ide?
– Talán csak nem tart az úr engem orgazdának? – szóla nem minden durvaság nélkül a csárdás, ki eddig néhány szót váltott a zsidóval.
– Isten mentsen! Ilyen szép asszonyka csak böcsületes embert szerethet.
– Még kevélylyé teszi a tekintetes úr a feleségemet az efféle mézes szavakkal. Asszony, láss az étel után.
A menyecske sajátszerű aggályos tekintetet vete rám, mi gyanúmat nagy mértékben nevelé s gyermekét a sarokban álló ágyra tevén, távozott. Én a lóczának azon részére települtem, mely az ágyhoz legközelebb állott s végig jártatám szemeimet a meglehetősen tágas szobában. Egyik szögletét a nagy mennyezetes ágy foglalá el, melyen most a gyermek alvék, a másik szögletben terjedelmes búbos kemencze állott, rácsozattal s paddal kerítve, míg a harmadik sarokban létra volt a falhoz támasztva, mely a padlásra vezete, végre, a negyedik szögletben a pinczeajtót pillantám meg s azon saroktól egészen az ágyig hosszú tölgyasztal állott, mindkét oldalán lóczákkal ellátva. A csárdás a pincze ajtaja mellett ült, tehát velem épen szemközt, a zsidó pedig jobb oldalán foglalt helyet, s ha nem csalatkozám, többször jelbeszéddel iparkodék őt útitáskámra vagy személyemre figyelmeztetni. Ennek sikerével azonban alkalmasint nem elégült meg, mert kevés pillanat mulva így szóla a csárdáshoz:
– Marczi gazda, megvan-é még a kelmed sárga csikaja, melyre egyszer már alkudtunk?
– Szeretném megvenni lógósnak, mert az én tátosaim már alig bírják a terhet. Nézzük meg, ha nem sajnálja kelmed fáradságát.
Móricz gazda be sem várá a csárdás válaszát, hanem azonnal az ajtó felé indult s a mogorva férfi minden késlekedés nélkül követte őt. Most látám csak, hogy a csárdás széke mögött két pisztoly s egy hatalmas ólmos fütykös függött a falon, még pedig oly alant, hogy azokat rögtön lekaphatá. Talán nemes ember, gondolám, s tisztújításokra jár, hol az efféle fegyvereket igen jól használhatni. De hátha zsivány? Ej, majd elválik!
Még egyszer gondosan körültekinték, de semmi gyanúst nem pillanték meg; egy kis tükör, néhány légypettyes kép a falon, melyek Genovéva érzékeny történetét ábrázolák s a debreczeni kis kalendáriom, mely a valóságos álmoskönyvön hevert az ablakban, ez volt minden, mit láthaték; sőt mi több, az ágy mellett szenteltvíz-tartó, feszület és olvasó is függött. Ennek megpillantása meglehetősen lecsöndesíté gyanakodó kedélyemet s már épen egy üveg pezsgőt akarék kivenni útitáskámból, a szép menyecske fölvidítására, midőn ez rögtön a szobába lépett s halálsápadtan e szókat mondá:
– A tekintetes úr oly nyájas, oly fiatal, oly – szép; – tevé hozzá szemérmesen – hagyja el házunkat minél előbb. Többet nem mondhatok és utóbb nem is segíthetek.
E szók után villámgyorsan tünt el ismét vissza a konyhába s hangosan énekelni kezde.
Megvallom, hogy ezen most már váratlan nyilatkozat kissé megdöbbentett s gondolkozóvá tett. Már szinte hajló valék lovamat megnyergelni s gyors lábaira bízni ügyemet; de csakhamar meggondolám, hogy a csárdás, zsidó és kocsisa ellen szerencsés sikerrel ótalmazhatom magamat; ha pedig többen találnának jönni, akkor a szabadban, ismeretlen vidéken, még nagyobb veszélynek tenném ki magamat. Maradásra határzám tehát magamat.
Ekkor a zsidó és csárdás ismét beléptek s ugyanazon pillanatban magosra lobbanó lángoszlopot pillanték meg az ablakból és csodálkozva szólék:
– Gazda, tűz van.
– Tudom.
– Mit jelent ez?
– Egy kis törmeléket gyújtottam, hogy öcsém a marhákat haza hajtsa, mert alkalmasint kemény égiháborunk lesz ma éjjel.
– Csak a menykő le ne üssön!
– Feküdjél bőreidre, úgy bizonyosan nem keres föl.
– Hát van-é jó bora, gazda?
– Annak csak jól esik, a ki jobbhoz nem szokott.
– Lássuk hát, milyen.
A csárdás bekiáltá a vén cselédet s rövid idő mulva három boros palaczk állott előttünk, melyek egyikéhez Móricz azonnal derekasan hozzá látott. Jó kedvet mutatva, így szólék a zsidóhoz:
– Mit látok, Móricz, kend iszik?
– Hiszen nem kóser.
– Ohó, nagyságos uram, mi zsidók nagyon magyarosodunk már s a szalonát is megesszük, hát a bort ugyan miért ne innók, ha jó!
A zsidó tovább csevegett még e hangon s ez alatt a cseléd fölterített s párolgó nagy tálban az ételt behozá. A menyecske is megjelent s helyet foglalt férje mellett. Arcza igen halvány volt s férjének szemeit gondosan kerülni látszék, ámbár különben ajkaira nyájas kifejezést erőltetett.
– Hát mit eszünk, szép menyecske? – kérdém vidor hangon.
– Juhpaprikást vargányával, – felele a csárdásné.
– Ezt még nem ettem ugyan, de előre is tudom, hogy jó.
– Már az igaz, feleségem nagyon jól főz s majd meglátja a tekintetes úr, hogy ennél jobbat soha nem eszik többé.
– Az könnyen megeshetik, kivált ha ezen éjjel hirtelen meg találnék halni.
– Nagyságos uram jó erővel bír s nem igen könnyen fog meghalni.
– Már az igaz, hogy ugyancsak derekasan meg fogok vele birkózni; de utoljára bizony mégis erőt vehet rajtam.
– Úgy van, mert a halál ellen nincs orvosság.
– Ej, ne beszéljünk halálról, hiszen egészen elszomorítjuk azt a csinos kis gazdasszonyunkat; hát mi a neve, galambom?
– Szép név. Az isten éltesse!
– Köszönöm alázatosan.
– Egy szót mondok, gazda, kettő lesz belőle. Kelmetek engem szívesen fogadtak; szeretném, hogy megemlékezzenek rólam. Én nőtlen és gazdag vagyok, adják nekem gyermeköket, és…
– Fiamat-é? Inkább mind a két szememet, jó uram!
– Tehát fiú? Annál jobb, oly derék legényt nevelek belőle, hogy huszárkapitány lesz, mire először beretválkozik.
– Már uram, királynak sem adnám én a fiamat s majd csak magam is talpra esett legényt faragok belőle.
E pillanatban élénk nyerítését hallám lovamnak s a zsidó így szóla:
– A nagyságos úr lova is érzi már a mennydörgést!
– Csalatkozik, Móricz gazda, jobban ismerem én paripámat; bizonyosan lovak közelítését érzi.
– Vagy talán inkább marháimét.
A zsidó és csárdás gyanúsan pillantának egymásra s néhány percz mulva vágtató lovak dobogását hallám.
– Gazda, lovak közelítnek.
– Talán utasok.
– Vagy szegény legények.
– Meglehet.
– Hát kend mit gondol, Móricz?
– Csak azt, hogy bőreimet nem féltem.
– Féltsd tehát saját bőrödet, gazember!
– Hogyan?
– Gazda, imé látod, gyermeked karomban van s pisztolyom csövét halántékára irányozám. Menj, utasítsd el a zsiványokat, különben fiad tüstént szörnyet hal. Arczát fejemhez emelem, ki rám lő az ablakon, az fiadat találja.
A csárdásné szó nélkül térdre borult előttem, férje dühösen ugrott föl helyéről, elkékült ajkai remegtek s első pillanatban ő sem juthatott szóhoz. A zsidó azonban nem rémült meg oly nagyon s lerántván a falról az egyik pisztolyt, hidegen szóla:
– Legyen kelmed nyugodt, gazda, csak a hasába lövök s a gyermek ép marad.
A menyecske azonban rögtön felegyenesült, tárt karokkal elémbe állott s kétségbeesett tekintetet vete férjére, ki azonnal a zsidóra ugrott, kezéből a pisztolyt kicsavará s úgy fejbe sujtá gombjával, hogy Móricz eszmélet nélkül az asztal alá terült. Ezután szó nélkül kirohant a férj az ajtón, s épen jókor, mert a lovasok már a ház elébe érkeztek.
Az asszony tüstént párnákat szedett ki az ágyból, a két ablakot betömé velök s a másik pisztolyt a falról lekapván, e szókkal fenyegeté az asztal alól kibuvó zsidót:
– Móricz, ha csak kezét is meri mozdítani, azonnal főbe lövöm kendet.
A zsidó mogorván foglalá el korábbi helyét s e szókat dünnyögé:
– Ostoba pimaszok, oly fiatalok vagytok még s egy haszontalan poronty miatt ily kövér prédát akartok elszalasztani. Várhattok, míg én nektek ismét vadat hajtok konyhátokra.
– Bár soha ne láttunk volna, czudar csábító, te rontottad meg férjem szívét!
A zsidó gúnyosan kaczagott s arcza ördögi kifejezést öltött. Apró sárgás szemei tüzet szórtak ránk, hosszú orrának nyilásai kitágultak, pittyedt ajkai görcsösen mozogtak s szürkülő haja és szakála illő rámát képezett e pokoli képhez.
A ház elől heves szóváltás hangzott be, melynek igen hangosnak kelle lenni, minthogy még a dúlni kezdő viharon is áthatott. A gyermek ez alatt folyvást aludt s mosolygó ajkairól el kelle szemeimet fordítani, ha az érzékenységet ki akarám kerűlni, mely mulhatlanul halálomat okozta volna.
Mintegy óranegyedet tölténk el ezen iszonyú helyzetben, midőn végre az ajtó megnyilt s a csárdás belépett. Arcza nyugodt vala, de egyszersmind legnagyobb elszántság félelmes jeleit mutatá. Néhány percz mulva így szóla hozzám:
– Uram, most nyiltan kell egymással szólanunk. A tornáczban nyolcz fegyveres czimbora áll, sok szómba került, míg lecsöndesíthetém őket. Tessék szólani, mit kiván tőlem az úr?
– Hajnalkor, egészen fegyvertelenül, lóra ül kend, én pedig utána lovaglok, a gyermeket karomban tartva; mihelyt faluhoz érünk, azonnal visszanyargalhat kend fiával.
– Egy pár óra mulva aztán itt lesznek majd a nemes vármegye katonái, hahaha!
– Oh, a tekintetes úr bizonyosan nem árul el bennünket!
– Asszony, hallgass! Uram, mit szól erre?
– Azt, hogy nem árullak el.
– Esküdjék meg a feszületre.
– Esküszöm!
– Jól van.
A férj távozott s kevés pillanat mulva cselédével tért vissza, ki által néhány kanta bort külde ki a czimboráknak. Azután így szóla hozzám:
– Minden rendén van. Négy tinót igértem a czimboráknak s ők mindenben megegyeztek.
– Jól van. Most kötözze kend meg a zsidót.
– Miért?
– Mert annak nem hihetünk. Azután hagyja el kend a szobát, én majd bezárom az ajtót s az asszony szükség esetén félelem nélkül ápolhatja a gyermeket.
– Ezt is megteszem.
A zsidó iszonyú káromlások közt megkötöztetett, az asszony bezárá az ajtót s én átadám neki a gyermeket, pisztolyaimat asztalra tevém s az asszony minden mozdulatát gondosan őrizém.
Hogy ezen éj nem tartozott életem legkellemesbjei közé, azt könnyen gondolhatni. Künn szél és eső dühönge s a mennydörgés meghatóan zenézett fölöttünk; a tornáczban pedig trágár dalokat harsogtattak a borozó zsiványok, míg a szobában a zsidó mélyen hortyogott, mintha ma követte volna el életének legmegnyugtatóbb tettét. A menyecske örömkönyeket hullatott a gyermekre, én pedig éber tekintettel figyelék minden neszre, ámbár néhányszor nagyon is hatalmasan kezde az álom kerülgetni, mit alkalmasint csak velem született könnyelműségnek tulajdoníthatni.
Végre a mennydörgés mindig távolabbról hangzék s tompa morajban halt el; a szél csak egyes rohanásokra erőlteté magát, melyek pillanatról-pillanatra gyöngültek; az eső egészen megszünt, a menyecske hálásan tekinte rám s szemeit örömmel fordítá rólam gyermekére; a zsidó ásított, a komondor ugatott s a borozó zsiványok nyeregbe veték magukat és az első pitymalattal tova száguldtak könnyű lovaikon, mintha a távozó viharnak akarnának nyomába érni; a csárdás pedig lassan kopogtatott az ajtón, alázatos hangon szólva:
– Tekintetes uram, a czimborák már eltávoztak.
– Mindnyájan?
– Igen.
Fölnyitom tehát az ajtót, töltött fegyveremet folyvást kezemben tartva s a nő és férfi minden mozdulatára vigyázva. A csárdás azonban oly töredelmesnek látszott, hogy minden veszélytől mentnek hihetém magamat.
– Uram, – szóla ismét a gazda – nyergelhetek már?
– Hát velem mi fog történni? – kérdé bosszúsan a zsidó.
– Kötözve maradsz, míg a gazda a gyermekkel vissza jő.
– Merkwerdig! De fogadom, hogy megbánja nagyságos uraságod e kegyetlenséget.
– Majd elválik, kinek lesz kettőnk közül bánkodásra oka, ha Czibakházán tudakozódni találok utánad!
– Akkor a szép menyecskét is becsukatom.
– Gazember!
Lovam vígan tombolt a csárda ajtaja előtt s én könnyült kebellel vetém magamat nyeregbe. A csárdás már lován ült, ingben s lobogó gatyában, hogy láthassam, mikép csakugyan nem rejte magához fegyvert.
– Tekintetes úr, – szóla most megható hangon s nedves szemekkel az anya, – hagyja itt fiacskámat, Marczim bizonyára nem csalja meg az urat.
– Elhiszem, jó asszonyka, de biztosítnom kell magamat, mert nem tudhatom, hogy nem találkozhatunk-e még útközben a zsiványokkal.
Ezzel karjaimba vevém a gyermeket s vezetőmet három lépésnyi távolban követém.
A hajnal gyönyörű volt, de – csak a levegőben, mert különben lovaink folyvást apró pocsolyákban lubiczkoltak, miket az éjjeli zápor árasztott; egyébiránt, ámbár a csalogányok bájteljes hangja nem volt hallható, a zöld nadrágos körmös halak mégis igen szívrendítő dalokat nyögdécseltek, elannyira, hogy egy kissé nagyszerű képzelőtehetséggel akár a legelső operai próbán vélhette volna az ember magát lenni.
Alig lovagolánk egy jó órát s már fényleni látám a kelő nap sugáraiban a közel helység tornyának csúcsát s így a gaz Móricz még akkor is megcsalt, midőn e helységet oly távolesőnek mondá. Fél óra mulva a kertek alatt terménk s Marczi hátrafordult, tisztelettel mondván:
– Tekintes uram, itt vagyunk.
– Jól van, – viszonzám én, nagy elégültséggel, hogy nemcsak a veszélyből, hanem a nyugtalankodó gyermektől is végkép megszabadulhatok. – Jól van, itt a gyermek és itt e pénzecske, jó lesz a négy tinó ára fejében.
– Nem, uram, ezt nem fogadom el. Nem feledem én ezen éjszakát s nem akarnék többször ily állapotba jutni. Isten áldja meg az urat, én fiatal vagyok s fogadom, hogy böcsületes emberré leszek.
E szók alatt magához vevé gyermekét s villámgyorsan tünt el könnyű lábú fakóján, mielőtt még szólhattam volna. Mondhatom, nem sajnálom átvirrasztott éjszakámat, ha ez által csakugyan egy embertársamat sikerült a böcsület útjára visszavezetnem; s hogy ez csakugyan tökéletesen sikerült, abban pillanatig sem kétkedem, mert midőn a természet ily nyers fiai valamire határozzák magokat, nem egy könnyen szokták azt megváltoztatni, miben valóban sokan követhetnék őket azok közől, kik magokat mindenben kiváltságosaknak szeretik tartani, kivevén az állhatatosságot, melyet jobbadán csak a szótárból ismernek.
A faluban két szép tehenet vásárlék s a lelkészre bízám, hogy azokat a Körmös-csárdába hajtassa; néhány órai pihenés után pedig utamat folytatám, de alig értem ki a faluból, midőn a kolozsvári gyorskocsival találkozám, melyben szerencsére még három üres hely volt s így csakhamar szalmával kitömött párnáin ülék, lovam pedig a rudas mellett oly meghitten ballagott előre, mintha legalább is egy véka sót ettek volna már meg egymással. Én azonban, fájdalom, nem bírtam oly könnyen megbarátkozni útitársaimmal, kik csak hárman voltak ugyan, de szerencsétlenségemre mind vastagok s én, tisztelet, böcsület, de igazság is! mindig némi ellenszenvet érzék magamban a rendkívül pohos emberek iránt s kivételt legfölebb csak a nőknél tevék néha.
De lássuk útitársaimat. Az egyik kolozsvári hentes volt s ez mindig csak a sertésekre és makkra fordítá a beszédet, iszonyúan dohányzott s ez által minduntalan kiszáradó torkát folyvást pálinkával locsolá; mivel pedig reggel, mint mondá, füstölt hagymás kolbászt evett, tehát igen könnyen gondolhatni, hogy nem legkellemesb illat terjedt körülötte. A másik barát volt, ki szerzete ügyében utazott s többnyire mélyen hallgatott. A harmadikban pedig szinésznőt volt szerencsém tisztelni, ki a debreczeni vásárra vendégszerepelni sietett; ez, mint látszék, nagyon gyönyörködék a hentes beszédeiben, de a mellett rám is meglehetősen kedvezőleg tekintett, ámbár az elsőséget mégis mindenesetre a hentesnek adá. Ez férfiúi büszkeségemet kissé bántá s azért, félig bosszúból, félig unalomból, ostromot kezdék a terjedelmes szépség ellen.
– Nagysád, – így szólék hozzá – ha nem csalatkozom, már a pesti Nemzeti Színházban is méltóztatott játszani?
A hentes csak ifjasszonykának czímezgeté őt s a művésznő, az én megszólításom után, mintegy feddőleg tekinte szomszédára s igen nyájasan felém fordulván, így szóla:
– Igen.
– Talán «Esmeralda» szerepében?
– Oh, nem! Némely ottaniak irigysége miatt nem lehete abban föllépnem, s azért nem is igen lehetett kedvem ott föllépni, ámbár a közönség rendkívül óhajtá maradásomat.
– Bizony pedig kár az ily nagykiterjedésű színpadi tehetséget tartományi városkákra pazarlani.
– Ohó uram, – szóla a hentes, miután ismét nagyot kortyantott – a mi pénzünk is csak olyan, mint a pestieké. Pesti bankón is csak annyi sertést vehet az ember, mint a kolozsvárin, vagy akár falusin.
– Igen, de a dicsőség!
– Ah, már az igaz, csak Pesten tudják a művészetet igazán méltánylani. Nekem fáklyás zenét is akartak hozni, midőn ott vendégszerepeltem.
– Valóban akartak?
– Igen, de társnőim irigysége más gondolatra bírta az ifjúságot.
– A megtérőket illeti az örök dicsőség!
A szerzetes e szavai ugyancsak talpra estek, de a művésznő nem fogá föl valódi értelmöket s csakhamar így folytatá beszédét:
– Csak egy nem tetszett nekem Pesten.
– Ugyan mi?
– A birálati rendszer.
– És miért?
– Az ottani bírálók igen szigorúak s kiméletlenül mondják ki az igazságot, ha összeköttetésben nincsenek velünk. Vándorlás közben ez egészen máskép megy; gyakran mi asszonyok is bírálatot írunk magunkról, sugónk által letisztáztatjuk s fölküldjük Pestre a divatujságok valamelyikébe, hol azután rövid idő mulva bírálatunk meg is jelenik.
– Ez igen kényelmes!
– És kellemes.
– Én ugyan egyetlen sörtét sem adnék a világ valamennyi magasztalásaért; már példának okáért, mit érne az nekem, ha valaki kövérnek mondaná a sertést, mikor még sovány?
Kocsink most megállapodott s kitekintvén az ablakon, látám, hogy tó közepén állunk s hogy a lovak kényelmesen isznak. Kevés percz mulva indulni akart a kocsis, de nagy bosszúságára tapasztalá, mikép a kerekek annyira lesüppedtek az iszapba, hogy a lovak teljességgel nem bírák bárkánkat helyéből kimozdítani. Hosszas tusakodás után hidegen jelenté a kocsis, hogy egymásután ki kell a vízből lovagolnunk, azután pedig az én lovamat is befogja és úgy vontatja majd ki a kocsit. Én e tervet azonnal helyeslém s a hentes is ráállott nagy nehezen, de a szerzetes és művésznő szót sem akart a lovaglásról hallani. Végre, hosszas alkudozás után, abban állapodott meg a kocsis, hogy a szinésznőt kiviszi hátán, s ezt csakugyan meg is tevé félig. Félig mondom, mert alig távozék három lépésnyire szép terhével a kocsitól, midőn elkiáltá magát:
– Úgy segéljen, nem bírom!
– Jaj, vízbe esem! – sikolta a szinésznő; azonban, midőn ezt kimondá, akkor már övig állott a pocsolyában. E szerencsétlenségnek azon jó következménye lett, hogy a szerzetes is csakhamar tettre határozá magát és egész kényelemmel a vízbe lépett, gondolván, hogy ha a gyönge nőnek nem árt a nedves elem, úgy ő is bátran megküzdhet vele. De most új baj támadt; alig pillantá meg a gyöngéd Esmeralda a biztosan haladó férfit s azonnal hozzá sietett és megragadá karját, hogy vezérlete alatt biztosabban parthoz juthasson. Ez mindazáltal kirántá magát tőle, nem akarván oly szoros kapcsolatba jönni bűnös szinésznővel s félre ugrott; de a szinésznő utána tipegett s így ezen kölcsönös üldözés és kikerülés által a terjedelmes tócsa nagy részét bebarangolák, míg végre tökéletesen átázottan, csakugyan szerencsésen partra vergődtek. E sajátszerű vadászat kimondhatatlanul mulattató vala s a hentes vastag könyűket hullatott az iszonyú kaczagás miatt s ezen emlékezetes szókra fakadt:
– Kilencz hónapos malaczért sem adnám ezen dicsőséges spektakulomot!
Bárkánk, terhétől megszabadulván, szerencsésen partra vonszoltatott, de most ismét új baj támadt. Az átázottak nem ülhettek föl vizes ruháikban, az igen természetes vala, s a szinésznő vonakodék előttünk ruhát váltani, a mit szinte igen természetesnek hittünk, erdőnek vagy bokornak pedig nyoma sem volt látható. Végre abban állapodtunk meg, hogy mi, a kocsissal együtt, a kocsi jobb oldalától tíz lépésnyire, háttal fordulva a kocsi felé, megállunk, s egyszer sem pillantunk vissza, míg a művésznő háromszor nem tapsol, ki az alatt a kocsi bal oldalán ruhát fog váltani. De bezzeg a szerzetessel nagyobb bajunk volt, mert ő, nem menvén messze útra, nem hozott magával ruhát, s így vizes ruháitól nem birt szabadulni. Én készséggel ajánlám neki Mackintosh kabátomat, de hozzá képest csak gyermek valék, s így ajánlatomat természetesen nem használhatá. Végre abban kelle megnyugodnunk, hogy ezen szerencsétlen utitársunk a külső ülésen foglaljon helyet, hol a nap jótékony sugarai majd meg fogják ruháit lassanként szárítani. Elég hosszas szünet után a szinésznő tapsolt, s kevés pillanat mulva tovább döczögött velünk bárkánk, s annak idejében minden további kaland nélkül szerencsésen Nagyváradra érkeztünk.
A szinésznő nem folytatá másnap útját, mert helyben is föl akart néhányszor lépni, a hentes ott mulatása alatt, s így azon szerencsétlenségben részesültem, hogy egész Pestig egyedül ültem a terjedelmes bárkában.
Sokat beszélhetnék ugyan a rossz ebédekről, még rosszabb utakról, s leglassúbb gyorsutazásról, de mind ez már rég elnyűtt tárgy, s azért bátran merem reményleni, hogy a nyájas olvasó nem fog neheztelni, ha röviden csak annyit mondok, hogy útközben sokat aludtam, keveset ettem és mindig unatkoztam.
Esti tíz órakor érkezém Pestre, s így igen természetes, hogy a külváros utczáiban már fia sem volt látható a lámpavilágnak. Ez azonban nem baj, mert a mostani fölvilágosult században már úgy is sokat látnak az emberek, mit, mint némelyek hinni szeretik, még csak álmukban sem kellene sejteniök. A kövezet majd fölforgatá kocsimat, s ez igen hasznos, mert ez által ébren tartatik az utas, kocsisával együtt, következéskép mindketten illőn figyelhetnek, hogy ládáikat le ne vágják a bakról. Az árkokban rothadó víz és szemét igen ocsmány bűzt terjeszt és ez rendkívül hasznos, mert a faluról bejövő uraságokat arra figyelmezteti, hogy mielőbb siessenek ismét vissza egészséges falusi levegőjökre, hol a csődületi betegség nem érheti őket el oly könnyen, mint Pesten. Most a belső városba érkezünk, s a kocsis oly dühösen pattog hosszú ostorával, mintha Jerikó falait akarná ledönteni, s ez már nem hasznos, hanem rendkívül káros, mert ekkor az utczán járó emberek ijedten hunyják be szemeiket, hogy a kocsis meg ne foszsza őket ostorával azoktól; hej pedig Pesten úgy is vajmi sokan hunyják be szemeiket, kiknek fő kötelességök azokat mindenkor és mindenütt nyitva tartani; az igaz, hogy e helyett kárpótlásul markukat mindig nyitva tartják, no de ez már ismét nagy baj, mert hó, a kocsi megáll, s így ezen épületes gondolatokat nem folytathatjuk. Ah, a pinczér már előttünk áll.
– Szobát méltóztatik nagyságod parancsolni?
– Igen, a harmadik emeleten.
– Jean, szobát a tekintetes úrnak a harmadik emeleten.
Ej, ej, pinczér uram, gondolám magamban, tehát már csak tekintetes vagyok, mivel a harmadik emeletre kivánkozom? Szegény golyhó! Hátha csak azért megyek oda, mivel oly magosra nem hat föl annyira az utczai zaj. Lám, lám, mi határozza meg a rangot Pesten. Kurta eszű pinczér, pedig aranynyal verhetném ki mind a két szemedet, míg alkalmasint gyakran oly első emeleti vendéged is találkozik, ki forintos bankóval se birná mind a kettőt betapasztani, ha előbb könyörülő szívű zsidóhoz, vagy keresztyén pogányhoz nem folyamodnék!
Másnap korán reggel, azaz nyolcz és kilencz óra közt, az álom puha karjaiból kibontakozám és azonnal kávézáshoz láttam, mivel én kávét soha nem szoktam inni. Ha valaki talán ellenmondást látna ezen állításomban, annak megnyugtatására azt válaszolom, hogy mindazok, kik nem akarnak kávét inni, a pesti vendéglőkben mindig csak kávét kérjenek, mert meg lehetnek győződve, hogy azon fekete lében, mely elébök adatik, minden egyéb lesz: csak kávé nem. Miután a kávét, mely nem volt kávé, megivám, lehetőségig fölcsinosítám magamat, s hölgyszemlére indultam a Váczi-utczába.
Útközben eszembe jutván, hogy kalapom nem a legjobb állapotban van, boltba léptem, s legújabb divatú párisi kalapot kértem. A kereskedő azonnal nyújta egyet.
– Mi az ára?
– Tíz pengő.
– És a honiaké?
– Öt pengő.
– Már csak a párisi mellett maradok.
E szók után kivevém tárczámat, mintha már fizetni akarnék, s e közben, a párisi kalapra mutatván, hirtelen kérdém a kereskedőt:
– Hol készült e kalap?
– Soroksáron, Karczag gyárában.
– Ah, itt az öt pengő, mert e szerint nem párisi.
A kereskedő kissé meghökkent ugyan, de nem mert szólni. Úgy kell neki, mért nem vigyázott jobban nyelvére. Most már egészen ember valék a talpamon, s jó kedvvel kezdék a kényelmes, a szép, a sok pénzbe kerülő, a pompás, a hasznos járdán sétálgatni, egyszersmind vitába keveredve önmagammal a járda jó tulajdonságai fölött.
Így okoskodám ugyanis magamban: lám, lám, minő hálátlan és igazságtalan emberek az ujságírók, csupa rágalommal és irigységgel van tentájok föleresztve. Hányszor olvasám már, hogy a járdákon nem járhat az ember becsületesen, mert a háztetőről csurgó víz mindenütt valóságos græfenbergi zuhanyt képez őszkor, télen és tavaszkor; különben pedig ezenkívül, ha fagy, vagy hó esik, mindig veszélyben forog az ember, hogy lábát kitöri. E bajok miatt azután közönségesen a háziurak korholtatnak, mintha bizony ezek minden járdakoptató kényelméről gondoskodni tartoznának! Szegény háziurakat bizony úgy is elég teher nyomja, mert, a hol háziur van, ott többnyire háziasszony is van, vagy legalább barátné, valahol a külvárosban; a hol pedig efféle bútorok találtatnak, ott mulhatlanul szükséges a bársony-püspike, tollas kalap, boglyas pesztonka, sima selyemruha, pisze szobalány, vastag karperecz, kövér szakácsné, fényes estély, sok mulatság, semmi gazdálkodás és számos egyéb efféle nélkülözhetlen csekélység, melyek annyi pénzbe kerülnek, hogy ugyancsak béketűrők és pénzesek legyenek a lakosok, ha a szegény háziurat a csődülettől meg akarják menteni. Ugyan mikép juthatna tehát a szerencsétlen háziur eszébe, hogy még az utczán sétálók kényelméről is gondoskodjék? Kiki magáról, az úristen pedig mindnyájunkról! ez a bölcs háziurak jelmondása. Egyébiránt pedig, ha a dolgot jól fontoljuk meg, tehát igen megnyugtatva érezhetjük magunkat, mert az idézett apró kellemetlenségek az évnek legkellemetlenebb részeiben szoktak csak előfordulni, midőn bizony úgy sem várhat az ember sok jót. Nyáron ellenben annyi kényelemmel kinálkozik a járda, hogy az érintett néhány apró kellemetlenséget valóban nagyon könnyen feledhetni.
Hó, mi vala ez? Hová lett kalapom? Ah, e boltnak ernyője oly alacsony, hogy lecsapá fejemről a Soroksáron készült párisi kalapot; de hová lett kalapom? Ah, semmi baj! E házból kocsi robogott ki, kalapomat a lovak kissé megrugdalák, a kerekek pedig valamennyire összelapíták. Ez egy kis véletlenség szüleménye, de azért tulajdonkép mégis csak kalap a kalap. Megvallom, én megjutalmaztatnám azon kereskedőt, ki legalacsonyabbra illeszti bolternyőjének rúdjait, mert nálunk erre igen nagy szükség van. Nálunk például sokan oly magasan hordják orrukat, hogy a csillagokat is szeretnék vele leszurkálni, jó tehát, ha e rudak emlékeztetik őket, hogy ők is csak porfiak. Azután e rudak nagy sötétséget okoznak a boltban, s ez is vajmi hasznos! A kereskedő veszély nélkül szabadul meg csempészett, vagy elavult árúitól, sok szép vevőnének pirulását pedig jótékonyan rejti el a sötétség, midőn, sorsa fölötti vásárlásokat tevén, néha meggondolja, hogy most ássa meg becsületének sírját. Végre, ha e rudak magasabbra huzatnának, akkor a bérkocsisok bizonyosan alattuk fognának a járdán vágtatni, s a gyalogosokat egészen a kocsiútra szorítnák, míg most csak egy kerékkel ronthatják a járdát.
Hah, mi ez? Zápor szakad? Oh, nem, csak a járdát öntözik, s engem is végig öntöttek. Szerencsére fekete nadrág van rajtam, s így nincs okom zúgolódásra. De ezen öntözés különben is nagyon hasznos, mert háromszor történik rendesen napjában, s így azon időben a dologtalanok mégis honn maradnak, holott különben az egész istenadta napot a járdán töltenék el és…
Ezer villám, most hasra estünk. Bocsánat, tulajdonkép csak én magam estem el, s bátor vagyok reményleni, hogy a szíves olvasó nem részesült e szerencsétlenségben. A baj így történt: egy ház előtt kocsi állott, a járdáról korcsolya emelkedék a kocsira, melyen hordót akartak fölhengeríteni, s én, elmélkedéseimbe mélyedvén, a korcsolyán becsületesen keresztül estem. Más talán boszankodnék e miatt; én azonban annyira méltányosság embere vagyok, hogy ezen teljességgel nem birok fölindulni, sőt e bajt igen hasznosnak tartom, mert ez arra emlékeztetheti a magyar politikusokat, hogy ne csak mindig századokra építsenek előre, hanem lábaik alól is hengerítsék már el valahára a gátoló göröngyöket.
De minő kiállhatlan bűz ez, mely minduntalan boszantja orromat e pompás járdán? Ah, látom már, vannak férfiak, kik a kutyákat annyira szeretik, hogy magukat mintegy azonosítják velök és az utczaszögleteknél s házsarkoknál ugyanazt követik el, mit említett négylábú társaik szoktak e helyeken gyakorolni. E gyalázatos erkölcstelenségnek is van egy jó oldala, az tudniillik, hogy e bűz mindig arra emlékeztetheti az illető hatóságok tagjait, hogy mégis csak ideje már fenyítőházat építtetni. Bizony…
Hah, mit látok? Két szép hölgy, mintha ismerném az egyiket; e pompás barna fürtök, e görög szabású gyönyörű orr, e tüzes sötétkék szemek, keskeny piros ajkak – ezer villám, már itthon vagyok! Ez úgy hasonlít Móricz zsidó feleségének arczképéhez, mint egyik vízcsepp a másikhoz. De még sem, ugyan mikép merné magát Pesten mutatni, férje csalása után? Hátha mégis! Ő szép asszony, s annálfogva bizonyos lehet az iránt, hogy Pesten nemcsak egy hatalmas pártfogója akadhat, ha épen veszély találná őt környezni. Meg kell győződnöm gyanításomról. Nyomban követni fogom őt. Nem nyugszom, míg…
– Aufgschaut!
Későn kiáltottál, atyafi. Szánakozzanak rajtam, nyájas olvasók! Szemközt velem targonczás jött a járdán, s én, a hölgyre bámulván, nem vevém őt észre, s így a targoncza kereke igen kemény összeütközésbe jött lábaimmal. E zökkenés által annyira elvesztém a súlyegyent, hogy kalapom másodszor is búcsút vett fejemtől; én kiterjesztett karokkal a targonczára borultam, mintha annak cseh tulajdonosát meg akartam volna ölelni, s e közben a szép hölgy leirhatlanul kellemes kaczagása csengett füleimbe. Ez azonban még nem elég; a targonczást nyomban egy derék csizmadiainas követé, ki hosszú rúdon mintegy harmincz pár új csizmát czipelt vállán és isten tudja, hova bámészkodott, mert a targoncza megállapodása pillanatában, rúdja első végével oly keményen ütközött a becsületes cseh hátába, hogy ez egyenesen rám bukott, miáltal fejeink oly kemény összeütközésbe jöttek, hogy, a mint mondani szokták, csak az imádság tartá össze csontjaikat. És még ez sem elég, mert ugyanazon pillanatban, midőn a bámész, vagy kedélyesen elmélkedő csizmadiainas, rúdjának első végével a targonczást fejemre taszítá, egyszersmind egy hátul sietve jövő szolgáló a rúdnak hátulsó végébe ütközött, kissé megbotlott, azaz nagyot esett, s az étellel telt edényeket, miket kezében tarta, földhöz csapá. Szavaim nincsenek e borzasztó, s egyszersmind igen érzékeny spektakulum illő leirására. A cseh káromkodott, s fenyegetőzve emelé ökleit majd felém, majd ismét a csizmadiainas felé, kinek szája majd elrepedt az iszonyú kaczagás miatt, mely működésben számos sétáló és naplopó segíté őt. A szolgáló sírt, s e mellett szitkozódott, mint a legelvetemültebb bakancsos, s a szétszórt ételen néhány kutya oly barátságosan osztozott, mint jó rokonok a gazdag örökség fölött, azaz, míg a nagyobbak kegyetlenül marakodtak, addig a kicsinyek a birói szerepet vállalák magukra, s a legzsirosb falatokat mohón elnyelék.
Járdai kényelem.
Végre a szolgáló néhány csizmát akart elkobozni, mert erősen állítá, hogy a csizmadiainas okozá baját; de ez a targonczáshoz, s ez viszont hozzám utasítá őt, mert, mikép magát kifejezni merészlé, mindennek csak az én bámészságom volt oka.
Érzém, hogy állapotom úgy bonyolódik, mint közepe felé a szomorújáték, s látván, hogy rendőr a világért sem mutatkozik, jónak hivém a botrányt csendesen elintézni. Öt pengő forintot nyújték tehát a szolgálónak, s kalapom után kezdék tekintgetni, ámde annak legparányibb nyoma sem volt látható. A nagy tolongásban bizonyosan ellopta valaki azok közül, kik minden ily tolongást használni szoktak; pedig hányszor történik efféle majd mindennap minden utczában! Mert és itt különös figyelemért esedezem, Pesten mindjárt nagy néptolongás támad, ha csak egy kan légy nyikkantja is el magát.
Lecsöndesítvén e szerint e nagyszerű utczai forradalmat, melyhez hasonlóval most már Páris sem igen dicsekedhetik, új kalapot vásárlék, s vendégfogadómba siettem, mert fejem nagyon fájt, s szinte érezni hivém, hogy már dagad is.
Íme, nyájas olvasó, nemde szerfölött boldogok a pestiek, hogy oly pompás járdán sétálhatnak, mely mindennap ennyi válogatott kellemmel kinálkozik?
Sejtésem nem csalt, homlokom csakugyan tetemesen földagadt, s e szerint több napig szobám őrzésére valék kárhoztatva. Ez már magában is elég boszantó volt ugyan, de rám nézve most valóságos kínná vált, mert a szép hölgy, ki miatt a bajba keveredém, s kit én még folyvást Móricz nejének tarték, ez alatt isten tudja, hová utazhatik, vagy ha itt marad is, ugyan mikor fog engem a véletlenség vele ismét összehozni? Orvosért küldék, hogy hamarább hagyhassam el a szobát.
Az orvos megérkezett, körülményesen elbeszélteté magának bajomat, s azután komolyan szóla:
– Meleg székfüfőzettel méltóztassék a daganatot burogatni.
Fél óra mulva egy fiatal orvos barátom látogatott meg, kivel szinte közlém inségemet.
– Barátom, – így szóla a fiatal tanár, – tanácslom, ne kövesd orvosod rendelményét.
– Hát mit tegyek?
– Jéggel burogasd a daganatot.
– Jól van.
Két ellenkező rendelmény! gondolám magamban, ugyan melyiket kövessem? Eh, én a többség embere vagyok, még egyet hivatok, s annak tanácsát fogom követni.
A harmadik orvos is megérkezett, s miután a két elsőnek tanácsát hallá, fejcsóválva szóla:
– Én egyik rendelményt sem hagyhatom helyben; méltóztassék sebészt hivatni, s a daganat körül tizenkét nadályt rakatni.
Villám és mennydörgés! gondolám, itt nehéz lesz többséget eszközlenem. Még egyet kisértek meg, hasonszenves orvost hivatok, az legalább mindenesetre ellensége a vérontásnak.
A negyedik orvos is bekopogtatott, s kihallgatván előadásomat, mosolygva szóla:
– Uram, e bajért nem érdemes orvoshoz folyamodni; egy-két nap alatt úgy is meggyógyul.
Ez az én emberem! És csakugyan igazat szólott. Kevés nap alatt nyoma sem volt látható a daganatnak, s én jól kinevetém a fontoskodó orvosok bölcseségét.
Először hagyván el egykor délután szobámat, kettős czélom vala; mindenek előtt ugyanis tigrist, vagyis szolgát akarék fogadni, kit jól leszidhassak, midőn az unalom miatt nem tudok jobbat tenni, azután pedig szállást bérelni, hogy a vendégfogadói kellemetlen zajtól és kiállhatlan zsarolástól mielőbb megszabadulhassak.
Tudván, hogy az úgynevezett cselédhivatalban mindenkor kaphatni mindenféle naplopót, ki jó fizetésért lehetőségig becsületesen csalja meg uraságát, azonnal oda irányozám lépteimet.
Várakozásomban nem csalatkoztam, a hivatalszoba minden padja és székje el volt foglalva uraságra várakozó minden nemű és rangú cselédekkel. Volt selyem ruhás szakácsné, ki özvegy uraknál szeret szolgálni; bársony-ködmönkés szobalány, kinek mindig az asszony alaptalan féltékenysége miatt kell helyét változtatnia; lefüggő hajú szolgáló, ki rendesen a lóistállóban szokta a kutat keresni, midőn vízért küldetik; fölserdült pesztonka, ki mindig a laktanyák körül szokott sátorozni, mivel a kis gyermek, melyet egész nap czipelnie kell, rendkívül gyönyörködik a bakancsosak látásában; vaskos dajka, ki saját gyermekét három forintnyi havidíj mellett hagyja halálra koplaltatni, míg maga húszért táplálja a másét; sovány komorna, ki a szinészetet rendkívül bálványozza, s e szenvedélye miatt többször már vándorszinészekhez is csatlakozott; elhízott kapús, ki mindig német játékszíni birálatokat olvas, hogy magát a rangjához illő gorombaságban folyvást gyakorolhassa; sima arczú, vékony lábú inas, kinek igen jól ment dolga, míg ereje serényebben engedé szolgálata legfontosabb részét teljesítnie; bozontos szakállú kocsis, ki azon megbecsülhetlen találmányt gyakorlá, mely szerint még az abrakot is borrá változtatá; ökölnyi tigris, ki az evés mesterségében ritkítá ugyan párját, de ijedtében akkor is sírva fakadt, ha a kakas ránézett.
Ezek mind nem nekem valók, gondolám magamban, s már távozni akarék, midőn a hivatal tulajdonosa leirhatlan nyájassággal ezen igen természetes kérdést intézé hozzám:
– Cselédet méltóztatik parancsolni?
– Igen.
– Szobalányt?
E kérdésre valamennyi szobalány nagy készséggel ugrott föl, a mi rám nézve igen hízelgő vala, mert a rossz világ azt suttogja, hogy a talpra esett derék szobalányok nem szeretnek oly asszonyt szolgálni, kinek rút férje van.
– Nem; inasra van szükségem.
A szobalányok ismét leülnek.
– Oh, tehát méltóztassék választani.
– Majd csak megmondom, milyenre van szükségem, ön azután tudni fogja, hogy van-e nekem való embere.
– A mint méltóztatik.
– Én nőtlen vagyok, s a szó teljes értelmében magam ura, csak egy cselédet tartok, ki paripámról is gondoskodni tartozik.
– Ez tehát hármas szolgálat.
– Igen.
– Hiszen én csak magamat s lovamat említém. Hát a harmadik micsoda?
– A nagyságos asszony hiányzása.
– Ez úgy hiszem, inkább kevésbíti a dolgot.
– Talán, a jövedelmet azonban mindenesetre csökkenti, mert a nőcselédség bőkezűségétől nagysád inasa egészen el fog esni, sőt azon mellékjövedelemben sem részesülend, mely házas uraságoknál néha apró titkokból szokott származni.
– Értem.
– E szerint kissé nagyobb díjban leend nagysád kénytelen megegyezni.
– Nem zsidóskodom, ha kedvem szerinti embert találok.
– Ah, mondhatom, becsületes legényekkel szolgálhatok. Íme, ezen csinos barna fiú igen ügyes, legjobb bizonyítványokkal van ellátva és igen sok nagy uraságnál szolgált.
– Nem kell, mert ott bizonyosan megtanulta a henyélést.
– Tehát talán ez fog tetszeni, ez már katona is volt.
– Köszönöm, ez bizonyosan még most is azt hiszi, hogy káplárján kívül senki nem parancsolhat neki.
– Vagy amaz, ott a sarokban, az többnyire nagy vendégfogadókban szolgált.
– Úgy bizonyosan derekasan ért is a csaláshoz; nem kell.
– Ezt is ajánlhatom, ez még nem rég van Pesten, s mindeddig csak egy serfőzőnél szolgált.
– Szemeinek járását igen vakmerőnek tartom.
– Csak neveletlenség.
– Mi a neve?
– Tamás.
– Egy szóra, Tamás!
– Tessék parancsolni.
– Mióta szolgálsz Pesten?
– Másfél esztendő óta.
– Mindig egy helyen?
– Igen.
– Már csakugyan tökéletesen rád ismertem, te vagy az, ki mult husvét vasárnapján a templomban kendőmet zsebemből kiloptad.
– Én?
– Igen, te.
– De már ebben nagyot csalatkozik a tekintetes úr, mert úgy segéljen, nem voltam még Pesten templomba!
– Tehát menj helyedre. Uram, ez sem kell, mert lovamat sem bízom oly emberre, kinek vallása nincs.
– E szerint már szinte kétségbe esem, hogy lehet-e nagysádnak emberrel szolgálnom, mert hiba bizony mindegyikben van. Itt van még egy, kiről semmi czégéres rosszaságot nem tudok, ez nyolcz esztendeig szolgált Schufterle Mózes gazdag izraelitánál.
– Annál, ki megszökött?
– Kinek, mint mondják, igen szép felesége volt.
– Annál.
– Mi e legény neve?
– Bertók.
– Bertók, akarsz hozzám beállani?
– Szívesen biz én, tekintetes uram, ha megalkuszunk.
– Az legkevesebb, jer velem.
– Ah, örvendek, hogy mégis szolgálatára leheték nagysádnak, örülni fogok, ha minél előbb ismét lehet szerencsém.
– De köszönöm, én nem szeretem a cselédet gyakran változtatni.
– Azaz, nem úgy értettem, én mindennel szolgálhatok; pénzzel, bútorokkal, házakkal, sőt gazdag menyasszonynyal is.
– Azt majd csak utóljára hagyjuk.
– A mint parancsolni méltóztatik.
– Ajánlom magamat.
– A cselédszerzési díjt feledni méltóztatott nagyságod.
– Ah, igaz, itt van.
– Kérem, Bertók is úgyanannyit tartozik fizetni, pedig neki most alkalmasint nincs pénze.
– Úgy? Tehát itt van az is.
– Alázatos szolgája; de majd elfeledém, alázatosan bocsánatot kérek. Szolgám is szokott mindig egy kis borravalót kapni, midőn házhoz vezeti az új cselédet.
– Hiszen ezt én magam vezetem!
– Igaz, igaz; de szolgám ez által mégis károsul, pedig ő ennek nem oka.
– Itt van.
– Köszönöm szolgám nevében. Bertók, maga is tartozik egy pár garassal megvígasztalni Jánosomat.
– Itt van.
– Úgy lelkem, úgy.
– Jer, Bertók, különben még bőrünk is itt marad.
Ezzel távozánk. Csak az utczán néztem jól végig emberemen. Magas, vállas legény volt s oly barna, hogy czigánynak tartám őt; eleven szemeiből furfangosság tekinte ki, míg nagy orra s kiálló álla bátorságot tanusítottak; egész arczkifejezése őszinte nyiltság jeleit viselé magán. S épen ily emberre volt nekem szükségem.
Alig haladánk néhány lépésnyire, midőn Bertók megemelinté süvegét s némi habozással szóla:
– Egy kérdésem volna.
– Szólj bátran.
– Én a zsidómat, kinél szolgáltam, nőtelen korában csak urnak, házassága után pedig nagyságos urnak szólítottam.
– Miért?
– Mert a menyecske úgy kivánta. Most hát csak azt szeretném tudni, hogy a tekintetes urat is nagyságos urnak szólítsam-e?
– Szólíts csak uradnak, tekintetemre és nagyságomra semmi gondod.
– Értem, uram és fogadom, hogy meg lesz velem elégedve. Hej, jól járt ám az ur, hogy azok közül a czifra legények közül nem választott.
– Miért? Hiszen azok leginkább ajánltattak.
– Elhiszem bizony, mert azok legjobban fizetnek. És miből fizethet a szegény cseléd? Béréből? az ám! Abból fizet, a mit lopott, vagy csalt.
– Jól van jól, csak ne dicsérd nagyon magadat, mert tudod, hogy minden czigány a maga lovát dicséri.
– Uram, hát tudja, hogy én czigány vagyok?
– Hogyne tudnám.
– És mégis megfogadott! Na, mondom, uram, hogy már csak ezért is oly hűséges leszek, mint a negyednapos hideglelés.
– Nem lesz károdra, fiú, ha megelégszem veled.
– Köszönöm alázatosan. De most egy nagy alázatos kérésem van ám, kedves jó uram.
– Halljuk!
– Mióta élek, mindig csak az járt fejemben; de a zsidómat nem birtam rávenni.
– Mondd ki hát.
– Uram, ha hátamat fölszántja, még akkor sem zúgolódom, ha ezen kérésemet teljesíti.
– Szólj!
– Koplalni is kész vagyok, ha ezen egy kérésemet betölti, jó uram.
– Beszélj, hamar!
– Bizony isten, még porát is áldani fogom az urnak, ha…
– Eh, mondd ki már valahára.
– Hát – hát – járasson engem – vörös nadrágban.
– Megteszem.
– Paszománt is jön rá?
– Igen.
– Uram, most már kész vagyok magamat akár agyonveretni is az urért.
Már előbb kellett volna mondanom, hogy Bertókomat Móricz iránt lehetőségig kikérdezém; ennek megemlítése azonban még most sem jő későn. Különben is mindaz, mit kitudhaték, csak annyiból állott, hogy Móricz gazda az uzsoráskodás minden nemét legnagyobb kiterjedésben gyakorlá, nejét bálványozá, de mégis gondosan őrizé s hogy nem járt a házhoz oly férfi, kire elszöktetés miatt gyanakodni lehetne. A nőt Bertók azóta nem látá s így könnyen megesheték, hogy talán hasonlatosság által csalattam meg; tisztába akarék azonban ez ügyre nézve mindenáron jönni, már csak azért is, hogy a megcsalatott hitelezőket pénzöknek legalább egy részéhez segíthessem s azért czigányomnak megparancsolám, hogy a nagyobb vendéglők előtt reggeltől estig sorban gondosan őrködjék, s minden ki- és bejáró asszonyra figyeljen; magam pedig a nap nagy részét mindig sétálással töltém.
Mindenekelőtt azonban szobanézéshez fogtam, a mit sétálás közben úgy is könnyen eszközölheték. Nem kelle sokáig keresnem, mert alig van Pesten ház, melynek kapuján, az év minden napján, legalább is két vagy három czédulát ne lehetne látni, miken kibérlendő szállások hirdettetnek.
Ah, ime itt is. Olvassuk csak:
– Itt egy világos, hónapos szoba minden pillanatban kiadandó.
Nem kell. Ez bizonyosan sötét s azért mondatik világosnak.
– Itt nőtelen urak szobával és mindennel elláttatnak.
Isten mentsen! Ez a «minden» igen veszélyes, utoljára még feleséget is foglalhat magában.
– Itt egy özvegyasszonynál szállást kaphatni szolgálattal együtt.
Eh, én magam tartok szolgát, ez a szállás csak tanulóknak való.
– Itt két hónapos szobát kaphatni, gyakorlattal együtt a franczia nyelvben.
Ez csak arszlánoknak való, kik egy sort sem tudnak hiba nélkül leírni magyarul s mégis francziáskodás után esengnek.
– Itt két szoba, előszobával s külön kijárással, havonként, vagy évnegyedenként, művelt nőtlen uraknak, butorzattal együtt kiadandó az első emeleten. Bővebben a háziurnál értekezhetni ugyanott.
Ez már jól hangzik, ezt meg kell tekintenünk. A ház nem nagy, sőt a belvárosban rágalom nélkül akár kicsinynek is mondhatjuk; de különben tiszta és csinos. Menjünk föl. Kopogtassunk. Szabad. Lépjünk be.
– Részemről a szerencse, a ház enyim, nevem Hebauf.
– Örvendek. A kapun czédula van…
– Ah, a szállást méltóztatik megtekinteni? Igen szép, mondhatom, gyönyörű. Róza, Bella, Tini, Mimi, Laura, Nina, hamar, a kulcsokat. Kérem, méltóztassék addig is helyetfoglalni.
Szent isten! az oldalajtó megnyilt s egyszerre hat szép fiatal hajadon özönlött a szobába. A legidősb mintegy huszonnégy, a legfiatalabb pedig tizennyolcz éves lehete. Mindnyájan nagy zavarodást mutattak, midőn engem megpillantának.
– Kedves lyányaimat van szerencsém önnek bemutatnom, egyetlen örömemet képezik e földön, mert nőm, a jó derék asszony, már nincs többé. Gyermekeim, ez itt uj Zimmerherrünk.
A hajadonok bókoltak s egyszerre hat széket hoztak mozgásba; én azonban egyet sem fogadtam el, nehogy ötöt sértsek meg az egyiknek elfogadása által; azon mesterséget pedig, fájdalom, még maig sem tudom, mely szerint egyszerre hat széket is be lehet tölteni, mert a szék nem olyan, mint a hivatal.
– Inasomnak is lesz helye?
– Az inasnak? Oh, mindenesetre, az előszobácska igen csinos és tágas.
– Nem tekinthetném meg?
– Oh, mindenesetre! Hiszen nem akarom a macskát zsákban árulni. Hehehe! Lyánkák, hol a kulcs?
– Jöjjetek, mutassunk meg mindent. Kérem, méltóztassék. Ezen szobából is nyilik ajtó azon pompás kis lakásba! de majd szekrényt állítunk ide. Ime, a szobák világosak, szépen ki vannak festve, a kilátás pompás, a kályhák jól fülnek, az ajtók és ablakok úgy illenek rámáikba, mintha onnan nőttek volna ki. A külön kijárás a lépcsőre nyilik s a lakos kapukulcsot kap; lehet-e ennél kényelmesebbet képzelni, főkép nőtlen urak számára, hehehe!
– És mind ennek ára?
– A kutban igen jó ivóvíz van s a falak oly erősek, hogy a házfödél akár tizszer is leéghet s mi kényelmesen pipázhatunk az ablakban, mert a tűz csakugyan soha nem fog ránk szakadni, nemde, gyermekeim?
– Igen, atyuska.
– Azután, kérem alázatosan, minden nagyobbszerű temetés erre megy…
– Oh, ezt nem szeretem.
– Ah, egyébiránt az ily nagy temetés két esztendőben alig történik egyszer, igazán mondhatom, alig egyszer; nemde, babácskáim?
– Igen, atyuska.
– Hanem bezzeg a katonai zene! Azt minden héten kétszer halljuk.
– Már ez baj, én a tábori zenét ki nem állhatom.
– De mi jut eszembe, hiszen Harczy táborfő kiköltözött mult évnegyedben ezen utczából; ugyan mikép is tudtam ezt feledni! Most már nem jő erre a zene, nemde lyánykák?
– Igen, atyuska.
– Nem fog a dohányfüst a kisasszonykáknak alkalmatlankodni?
– Oh, nem! Ők szenvedélyesen szeretik a dohányfüstöt; nemde gyermekim?
– Igen, atyuska.
– És az ára e szállásnak?
– Oh, kérem, arra még ráérünk; reménylem, nem sértettük önt meg, hogy már távozni akar?
– Világért sem, csak…
– Oh, kérem, méltóztassék tehát helyet foglalni; kérem, itt a pamlagon, gyermekeim magok himzették; mondhatom, igen ügyes gyermekek, nagy örömemre vannak. Így, már most beszédközben mindent tisztába hozhatunk. Róza, Bella, hamar a zongora mellé, ti többiek pedig énekeljetek.
– Igen, atyuska.
A négy hajadon pompás szerelmi vallomást énekelt, nem tudom, melyik daljátékból, a másik kettő pedig négyesen kisérte őket a zongorán. Ez alatt mi így folytattuk párbeszédünket:
– Tehát a szállás ára?
– Oh, kérem, tüstént. Szabad kérdeznem, talán ügyvédkedni méltóztatik?
– Nem.
– Vagy orvoshoz van szerencsém?
– Nem, jövedelmeimből élek.
– Ah, igen szép! Igen kellemes élet. Nina, ne kiméld hangodat. Sokáig méltóztatik Pesten tartózkodni?
– Meddig az életet kellemesnek fogom itt találni.
– Szép! Mi legalább mindent elkövetünk, hogy minél tovább együtt maradhassunk. Mimi, kissé hangosabban és több tűzzel. Hizelgés nélkül mondhatom, uram, hogy sok szép tehetség rejlik lyánykáimban; férjeik egykor boldogoknak fogják magokat tarthatni. Már több igen jó szerencséjök lehetett volna, mert istennek hála, nem fognak házamból üresen távozni, hiszen azért gyüjt és fárad az atya, hogy gyermekei még sirjában is áldhassák. Eddig azonban még egy férfi sem birá szivöket megindítani s én épen nem siettetem a házasságot, mert istennek hála, lesz nekik úgy is miből élniök. Azért tehát épen nem erőltetem őket, csak válaszszanak szabad tetszésök szerint. De valóban meg nem foghatom most ezen bohó gyermeket, minduntalan elvesztik a taktust, mintha megbűvölte volna őket valaki. Ily zavarodásban még soha nem láttam őket. Mintha valami ellenállhatlan bűverő tenné őket oly elfogultakká. Csodálatos!
– De kérem, a szállás ára?
– Tüstént, tüstént, úgy is csak csekélység, szót is alig érdemel. Elég, lyánykák, elég; Nina, hozd elő dobocskádat.
– Igen, atyuska.
– Különös élvezetben fogom önt részesítni, uram. Ninácskám az «Ezred lyányából» a harczidalt fogja dobolni, testvérei pedig a gránátos kardalt éneklendik hozzá; ez nagyszerű hatást gyakorol, én minden délután rendesen ezzel doboltatom magamat álomba. Rajta gyermekek, kezdjétek.
– Igen, atyuska.
– Hah, nemde pompás! Szinte ifjodni érzi az ember vérét, mintha tüstént kész volna katonának állani, hehehe!
– Kivált ily ezredhez!
– Valóban? Hehehe!
– Tehát a szállás ára?
– Egy szóval?
– Igen.
– Alkudozás nélkül?
– Igen.
– Csak háromszáz forint.
– Váltóban?
– Tréfálni méltóztatik, hehehe! Pengőben, pengőben.
– Ez talán mégis sok?
– Épen nem, a nagy adó, szépítés, biztosítás, járda…
– Ah, a járda!
– Nemde? Átlátni méltóztatik, hogy a szállás olcsó.
– Majd meggondolom.
– Kérem, az igen bajos, mert az alatt más érkezhetik és…
– Oh, ha más jő, úgy csak méltóztassék bátran rendelkezni.
– Szép, szép; de uram, őszintén szólván, én nem fogadok föl minden lakost és igen szeretem emberemet megválasztani s ön iránt első pillanattól oly megmagyarázhatlan vonzalmat érzek, hogy, hogy – kész vagyok a lakbérből ötven forintot elengedni, mit még eddig soha nem tettem, nemde gyermekim?
– Igen, atyuska.
– Mikor méltóztatik beköltözni?
– Kérem, előbb mulhatlanul tanácskoznom kell egy barátommal.
– De ugyan mirevaló ez, hiszen ön már nagykorú.
– Igen, de már ez szokásom.
– Uram, egy szó mint száz, én olyasmit érzek ön iránt, mit szinte atyai vonzalomnak kell tartanom. Hátha kétszázért adnám a szállást?
– Hiszen így károsulna ön.
– Önért mindenre kész vagyok.
– Köszönöm, de mondom, ily rögtön nem határozhatom el magamat.
– S ha négyszáz váltót kivánnék csak? Mit szól ön ehhez?
– Csak azt, mit már mondék. Ajánlom magamat.
– Uram, még egy szót.
– Alázatos szolgája!
Ezzel kisieték a szobából s jó füleim még e szavait hallák meg a gondos atyának:
– Na, ez is elment. Oh, ti gyarló libák, már látom, hogy nyakamra vénültök s maholnap csődület alá jutok!
Lehetőségig gyorsan sieték le a lépcsőn, mert féltem, hogy végre még ingyen is nyakamra szárad a szép szállás, az ezred mint a hat lyányával együtt.
Némi apró változatokat kivévén, többször jártam még így, miknek ismétlése által azonban nem akarok a nyájas olvasó szives béketürésével visszaélni s azért csak annyit mondok, hogy néhány nap mulva csakugyan meglehetősen kényelmes szállást sikerült találnom az országuton, egy gyermektelen vén zsugorinál, hol a magas lakbért kivévén, semmiféle szívbeli veszélynek és fülostromnak nem valék kitétetve. Bertók ez alatt elvégzé a vendéglők előtti őrködést, a nélkül, hogy a szép zsidó hölgynek legkisebb nyomára akadhatott volna.