– Igen.

– Én a grófnő minden titkát tudom, még azt is, melyről szentül hiszi, hogy még csak nem is gyanítja senki.

– Kiváncsivá teszesz.

– Higyje nagyságod, hogy a rút béka ugyancsak árthatna neki.

– Tehát szólj.

– De előadásom hosszacska lesz.

– Annál jobb.

– Még eddig senkinek nem szóltam ugyan, de nagyságod oly szives úr, hogy teljesítnem kell parancsát.

– Csak minden tartózkodás nélkül.

– Úgy mondok el mindent, mikép részint a többi cselédektől hallám, nagyobb részint pedig magam látám, s a grófnő némely vigyázatlan megjegyzéseiből sejtém.

– Csak rajta.

A szobalány széket vont, parancsomra ágyamhoz leült, s a következő történetet mondá el.

VI.
Uj titkok.

Gerdai gróf fényes család utolsó ivadéka volt, igen természetes tehát, hogy testi és lelki nevelése nem hanyagoltatott el, hanem minden tekintetben rangjához illőn rendeztetett. Különösen az anyagi nevelés volt az, melyre magas szülei legnagyobb gondot fordítának, mert, mint utolsó csemetének, számos új ággal kelle a sok százados családfát ellátnia. Legtáplálóbb eledellel élt, kénye szerint aludt, sétált és lovagolt, s szeszélyeit mindenkin korlát nélkül gyakorolhatá, hogy ellenkezés által boszúságra ne gerjesztessék, s ennek következtében el ne sorvadjon.

Tizenötödik évében némi elemi oktatásban részesült, s öt év mulva, szüléinek halála után külföldre utazott, az élet finomabb élveit is megismerni óhajtván. Páris és London, mintegy húsz év alatt, nemcsak jószágainak, hanem testének erejét is tökéletesen kimeríté, s ő visszatért hazájába, mert a nagy világvárosokban szégyenlett már szerényebb lábon élni, s azon fölül megrongált egészsége is nyugalmat igénylett. Mind ez egyébiránt oly mindennapi tünemény, hogy említést is alig érdemel.

Jószágait igen szomorú állapotban lelé, s tiszteinek nagyobb része, mindjárt hazatérte után, leköszönt, mert szerzeményöket kényelmesen akarák élvezni. S azért nem is igen gáncsolhatni őket, mert gazdálkodásuk által legalább sok pénz a hazában maradt, mely különben a francziákat és angolokat gazdagította.

A grófnál, számos hitelezőn kívül, a hűséges ragaszkodású köszvény is jelenteni kezdé magát, s e két kellemetlen körülmény házasságról gondoskodásra birta őt.

Végig jártatá tehát szemeit a tejfölös körökben, mikép a főbb körök magokat, isten tudja mi okból, nevezni szeretik, és kevés hónap mulva Foszlány Ida grófkisasszonyban szép és igen gazdag menyasszonyt vezete oltárhoz.

E házasságnak Izabella lett egyetlen gyümölcse, ki a magas törzshez tökéletesen méltó vala, mert atyjának minden testi s lelki tulajdonságait, azaz: minden hibáit teljes mértékben öszpontosítva öröklé. Anyja csakhamar meghalt, s a gondos atya mindent elkövetett, hogy lánya hozzá mindenben tökéletesen hasonló lehessen.

Ezen kivánatát a rendes, czélszerű, finom nevelés legóhajtottabb sikerrel koronázta. Izabella még a felhőkre is parancsoló tekintettel nézett, s görcsöket kapott, ha kivánatára rögtön nem oszlottak el. Az embert, ki hozzá nem vala hasonló, csak eszköznek tekinté, melyet kény és kedv szerint törhetni el. E mellett fényűzési vágya határt nem ismert, s e tekintetben még atyját is fölül multa, ámbár ez minden lehetőséget megkisérte, hogy lánya szörnyű pazarlásán túltehessen.

E kettőztetett kölcsönös nemes vetélkedés csakhamar kimeríté a roppant vagyont, és az érdemes atya aggódva kezde a szép Izabella számára gazdag férjet keresni, kinek vagyonából az eddigi víg életet folytathatnák. Ez azonban igen nehéz munka volt, mert házasodható fiatal rangtársai szinte szereték a rendkivüli fényüzést, s többnyire hamarább tértek vissza külföldről, mint ő, azaz: hamarább pillantottak erszényök fenekére.

A körülmények mindinkább nagyobbuló veszélylyel fenyegetőztek, s Izabella mindenre, csak visszavonulásra nem lévén kész magát elszánni, mindkét szemét behúnyá, s régi nevét, fiatal kezét és számos adósságát Dongainak nyújtá, ki csak új nemes volt ugyan, de atyjától annyi ó aranyat öröklött, hogy ugyancsak ember kelle roppant vagyonának eltékozlására.

A házasság szerencsés megkötése után az öreg grófot három vagy négy év mulva az öröm és köszvény csakhamar megölték, s Izabella, ki azért még mindig grófnőnek nevezteték, külföldi fürdőbe rándult férjével, hogy szeretett atyja s mestere halálát könnyebben feledhesse.

Hogy Izabella nem szerette férjét, azt talán nem is kell mondanom, mert hiszen jól tudjuk, hogy vannak oly körök, mikben ily kötéseknél leginkább csak az illedék vagy birtok tekintélye határoz, s a szív rendesen nem élvezheti a szólásszabadság szép jogát.

És Dongai? Ez azon közönséges bangók egyike volt, kik kimondhatlanul boldogoknak tartják magokat, ha mesteremberből nemessé, s utóbb grófnő feleségök első komornájává válhatnak. Ő tehát lelketlen volt, tivornyázott, és egyebet nem kivánt. E szerint neje, ha még lett volna is benne némi csirája a jónak, melyet okos férj a rossznak elnyomására megerősíthetett volna, ily ember oldala mellett végkép gonosz szellemének áldozatává lőn.

Ugyanazon fürdőben bizonyos Dalmer báró is mulatott akkor, ki nemcsak az egész főrangú hölgyvilágnak, hanem egy igen gazdag pesti zsidónőnek is kedvencze volt. Ezen utóbbi különösen nagyon ragaszkodott hozzá, s nem is sejté, hogy szivét másokkal osztja meg, mert az ügyes báró nála más név alatt udvarolt, tudván, hogy minden magas körből száműzetik, ha ezen aljasnak magyarázandó viszonya napfényre jőne, mert vannak emberek, kik a bűnt csak akkor tartják bűnnek, ha szokott társasági viszonyaikon kivül követtetik el. Hogy ezen árulást a zsidónő nem tudá meg, azt könnyen gondolhatni, mert ő azon fényes zárt körökhöz még csak távolról sem közelíthete.

Dalmer fényben uszott, sokat költött, s ámbár kártyaasztalnál többnyire szerencsésen játszott, mégis általánosan föltünt pazarlása, melylyel több kis fejedelem is alig mérkőzhetett volna, s melyet a zsidónő erszénye sem lehete képes tartós forrással ellátni. E mellett fiatalság, deli külső és legcsábítóbb társalgási modor egyenlően ajánlák őt.

Hogy a szépnem e bálványa Dongai grófnő, a szép Izabella figyelmét sem kerülte el, az igen természetes, valamint az is, hogy Dalmer e figyelmet lehetőségig hasznára törekvék fordítani, de csak bizonyos pontig; mert Dalmer éles látású szemei csakhamar átláták itt, hogy mindent nyerhet, ha vigyázva lép föl.

Izabella ellenében tehát búskomoly és erényes andalgónak szerepét játszá, ki a bűnnek árnyékától is irtózik, s élete legnagyobb üdvét is kész inkább föláldozni, mint lélekismeretét bemocskolni, s azt bűnre tántorítani, kiért szíve olthatatlan tűzzel lángol.

Ezen ügyes fogás által Izabella lelke előtt egészen új mezőt nyitott, mely eddig ismeretlen volt neki, miután kivánatai korlátra még soha nem akadtak. A pillanatnyi fölhevülés legyőzhetlen szenvedélylyé alakult, melyet csak az illedék törvényei birtak még fékezni.

Ez volt azon pont, melyre Dalmer a szenvedélyes grófnőt juttatni akará, s most, tettetve magát, mintha iszonyú szenvedélyének árjától akaratlanúl ragadtatnék el, magán kívül Izabella lábaihoz omlott, s a leghevesb szerelmi nyilatkozást tevé, mely valaha halandónak ajkait elhagyá.

A grófnő szive lázasan dobogott, szemei kéjtől lángoltak, szerelmet lehelő ajkai megnyíltak és a báró – dühösen homlokára ütött, s őrűlt gyanánt rohant ki az illatos teremből.

Izabella szobor gyanánt meredezett utána, s fél óráig maradt mozdulatlan helyzetében, meg nem bírván e viharos jelenet okait és jelentését fejteni. A báró minden szavai a legtüzesb szerelmet leheltek, minden mozdulata, minden tekintete legforróbb szenvedély kifejezését tolmácsolák, s mégis azon pillanatban tünt el, midőn azt kellett volna hallania, hogy – szerettetik.

Kétségei közepett levél lepé meg a grófnőt, levél Dalmer bárótól, melyben a szenvedély legőrjöngőbb kifejezéseivel nyilvánítá, hogy távoznia kell, mert iszonyú szenvedélye fölött többé nem bir uralkodni, s inkább százszoros halállal kész kimulni a legborzasztóbb kínok közt, mint azon hölgyet, ki minden gondolatát sajátjává tevé, olyasmire csábítani akarni, mi által kötelességei sérelmet szenvednének; azon hölgyet, ki ha szabad volna, őt halhatlanná tehetné szerelme által, s kinek ő birtokait, sőt egész életüdvét oly kimondhatlan kéjjel tudná föláldozni, habár mindezek által csak egyetlen mosolyt nyerhetne is jutalmul, melyet nemcsak a szív, hanem a törvény és vallás is szentesítene.

Ily hangon még senki sem szólt a grófnőhez, s e hang minden korlátot lepattanta szívéről, és határtalan szenvedélylyel tölté azt el, melyen kívül egyebet többé nem látott, nem hallott és nem érezett, tökéletesen igazolván azon állítást, hogy a legönzőbb, leghidegebb sziv tud legdühösebben s kiolthatlan lánggal szeretni, ha valaki oly hatalmas szózattal bir, mely annak jeges kérgét áttöri.

A báró csakugyan elutazott, s időről-időre hasonló tartalmú levelekkel tűzelé a grófnő heves szenvedélyét, melyet a távollét már különben is óriásilag táplált. Eddig még csak türheté férjét, de most már csupán azon akadályt kelle benne szemlélnie, mely őt az élet minden üdvétől elzárá. Az eltűrés tehát legkérlelhetlenebb gyülöletté változott, mely a legiszonyubra is képessé tevé az akadályt ismerni nem tanult grófnőt.

Több hónap mulva a fönebbi események után Olaszországba utazott férjével, honnan három hónap mulva mint – özvegy tért vissza, testén a gyásznak fekete szinével, s arczán sóvár kéjnek rózsáival. Dongai Terricinában rablók által gyilkoltatott meg, mit az özvegy hiteles bizonyítványokkal tanusított, ki most már a házassági szerződés világos értelme szerint, elhunyt férje vagyonának fele fölött szabadon rendelkezhetett, másik felét csak lányának halála után birhatandván.

Dalmer báróval még mindig levelezésben állott, de a tüzes imádó folyvást távol tartá magát, minek okát az özvegyen kívül senki nem tudhatá meg; de a levelek tartalma nem igen lehete vigasztaló, mert a grófnő arczán a rózsák halványulni kezdének, fekete szemeiből sötét tűz villámlott, s valahányszor négy éves lyánkájára pillantott, ellenállhatlan borzadás látszék tagjait átfutni, s halványsága egészen rémes halottivá változott.

Ily pillanatban egykor e szók törtek ki ajkain: «Ő azt hiszi, attól fél, hogy szerelmemet meg fognám köztetek osztani, s ez megölné őt!»

Egykor este felé egyedül ment sétálni a kis Idával, s egy óra mulva egyedül s kétségbeesetten tért vissza, szörnyű görcsök közt mondván, hogy gyermekét a vásári tolongásban elveszté.

Tüstént leggondosabb fürkészések tétettek, de a kis Ida nyom nélkül eltűnt. Azóta tizenkét év telt el, de Ida kisasszonyról mindeddig semmit nem hallott.

Ezen szerencsétlenség után Dalmer báró levelei rögtön elmaradtak, s a grófnő hosszú utazásokat tőn, a nélkül, hogy nyomába akadhatott volna.

Búskomoran tért tehát vissza Pestre, és szigorú elvonultságban élt, alig költve el negyedrészét vagyona jövedelmeinek, mi által az évről évre növekedett.

Néhány hónap előtt azonban egészen váratlanul ismét megjelent Dalmer báró, s kevés nap alatt újra kiderült a grófnő homloka, és nyiltan nőszülési fényes készületeket kezde tenni, melyek azonban csakhamar ismét elnyomattak, s minden újabb intézkedések oda látszottak mutatni, hogy minden fekvő vagyonát pénzzé törekszik tenni.

Hosszas hallgatását azzal mentegeté a báró, hogy a lengyel zendülésben részesülés miatt Poroszországban elfogatott, s mindeddig oly szoros őrizet alatt tartatott, hogy egyetlen sornyi levél által sem tudathatá szomorú sorsát, melyet még kinosabbá tőn azon borzasztó érzés, mely azt sugá neki, hogy az idő ki fogja nevét törleni távol kedvesének szivéből.

Egyszer négy napig távol volt, s visszatérte után egy ifjút mutata be a grófnőnél, kit testvérének mondott, de csak nagyon ritkán hozott a házhoz.

Így állottak a grófnő viszonyai, midőn házát elhagyám, s szinte könnyebben lélekzem, mióta titokteljes körétől távol vagyok.

A szobalyány ezen elbeszélése, melynek valódiságában semmi okom nem volt kételkedni, rendkívül meghatotta egész belsőmet. Egészen új tömkelege fejlett ki ez által azon ember gazságainak, kit üldözőbe vevék, s most már világosan látám azon okot, mely miatt nyomozásaim daczára sem akart Pestről távozni, sőt kész volt gyilkosságot is elkövettetni, csakhogy, tőlem szabadulván, biztosabban hajthassa végre gyalázatos terveit. Ő tehát a roppant vagyonú grófnőt bizonyosan külföldre akará vinni, hogy kincseit sajátjává tehesse, s ezt, mint látszék, házasság által akará eszközleni. E szerint tehát Móricz felesége, a szép Eszter, csakugyan nem volt felesége, vagy valóban meghalt, habár üresen temetteték is el a koporsó. De hátha csak vagyonát akará e két megcsalatott asszonynak elrablani, s azután Börger Lenkével kivánta azt megosztani? Mert mind az, mit eddig e szép hajadonról hallék, meggyőzött arról, hogy bűnös csábítás által nála semmiesetre nem fog czélhoz jutni. De mikép birhatta Esztert oly hirtelen férje elhagyására? Oh, az ügyes csábítónak könnyen szokott ilyesmi sikerülni oly asszonynál, ki öreg zsugori férj mellett szenved! És mikép jutott a rablók s csalók társaságába, kik személyében főnöküket látszottak tisztelni? Ezt még könnyebben magyarázhatni meg, mert a gazemberek mindenütt könnyen és hamar megismerik egymást, s az előtt, ki köztük legromlottabb és legelvetemültebb, azonnal meghajlanak.

De hát a grófnőről mit kelle gondolnom?! Férjének halála, s gyermekének rejtélyes eltünése igen gyanussá tevék őt ugyan előttem, de e puszta gyanura mégsem lehete valót építenem; mert mind a két eset csakugyan véletlenségből is megtörténhetett, s így e tekintetben csak a jövendőtől várhaték alapos fölvilágosítást.

Ezen gondolatok sokkal gyorsabban futották át elmémet, mint azokat leirhatám, s miután háborgó kedélyemet ez alatt kissé megnyugtatám, e szókat intézém a szobalyányhoz:

– Itt van még a grófnő?

– Igen, épen ma hallottam az új szobalyánytól, kivel történetesen találkoztam.

– És a báró?

– Azt egy pár hét óta nem látták.

– Mit csinál a grófnő?

– Úgy látszik, hogy még mindig nagy útra készül; szobalyányának azt is mondá, hogy a magyarországi levegő egészségének ártalmas.

– Háni, bizhatom benned?

– Tökéletesen.

– Maradj a házmesternél, s légy Bertóknak segítségére szolgálatom körül.

– Örömest.

– Időről időre add tudtomra, ha valamit hallasz grófnőd viszonyairól.

– Értem.

– Ezen beszélgetésünk pedig mindenki előtt titok maradjon.

– Mindenesetre.

VII.
Állatsereglet.

Azon új felfödözések, miket Háni szavaiból meríték, alkalmasint többet tettek egészségem helyreállítására, mint a sok orvosság, mert azóta állapotom szemlátomást javult, s egy pár nap mulva dél felé már sétálni meheték. Mily jótékonyan hatott rám a szabad levegő, midőn gyógyszerbűzű szobámból az utczára jutottam! Testem egészen megújult, s mire a nagyhidutczába értem, már, hogy úgy mondjam, akár fogadni is mertem volna, hogy soha nem voltam beteg. S ezen kellemes érzésért örömest megbocsátottam azon gazfiaknak, kik miatt forrólázba estem, annyival is inkább, mert szenvedésemből azon okulást merítettem, hogy bizony csak nagyon becses adomány az élet és egészség, s hogy annál fogva ugyancsak megérdemli a gondos föntartást!

Az utczákon mindent régi állapotban lelék, s szinte jól esett egy kis sajátszerű szeméthalmot látnom az egyik utcza közepén, melyet már betegségem előtt is láttam, mert ebből azt lehete következtetnem, hogy még sem voltam szerfölött sokáig beteg, minthogy különben bizonyosan eltakarították volna már a botrányos szemetet. Egyébiránt ez nem nagy baj, mert ha a frakkos és keztyűs gazt nemcsak járdán, hanem szőnyeges termekben is eltűrjük, ugyan mért ne maradhatna meg a lelketlen gaz is békével az utczán, hiszen ez koránsem oly veszélyes, mint a másik.

Ime, a német szinház előtti tér is oly gyönyörű, mint volt. Kövezete valódilag aristokrata szellemmel látszik birni, mert annyi csakugyan bizonyos, hogy az egyenlőség onnan tökéletesen száműzetett. Sok kő büszkén emeli magosra fejét, vagyis inkább tetejét, mert hiszen az efféléknek nincs fejök, s valahányszor lecsuszik fölületes simaságukról az ember lába, mindig az alázatos alacsony köveken rúg egyet, ámbár ezek épen nem tehetnek arról, hogy amazok oly magosan hordják orrukat. Így történik ez mindenütt az osztályozott világban, mért ne követhetnék tehát e sok élő példát a német szinház előtti kövek is! Sok ujdonságiró vádolá már magyar s német nyelven az illető hatóságot ezen hoporcsos és göröngyös kövezet miatt. Szegény rövid látásuak, tehát azt sem birtátok fölfogni, hogy ezért inkább nyilvános köszönet kifejezésére kellene a lakosságot fölszólítnotok?! Midőn az ember jó, egyenlő sima kövezeten jár, akkor rendesen a csillagokra, vagy hölgyek szemeire – a mi tulajdonkép mindegy – irányozza tekintetét, és nem igen szokott lába elébe tekinteni. Ily modorú járás-kelés közt pedig, ha az ember korán fog is kelni, mégsem fog aranyat lelni. Az említett szinháztéren ellenben a kövezet rosszasága miatt szükségkép mindig le kell szemeinket szegeznünk a földre, hogy nyakunkat ne törjük, és igen hasznos ám ez, mert habár aranyat nem lelünk is, de bezzeg találunk mást! A bérkocsisok ugyanis seregestől állnak azon téren, s lovaik nemes vetélyvágygyal utánozzák azon kétlábú rokonaik példáját, kik azon szinház egyik szögletén megállnak, s az illedéket, szemérmet, becsületet és mások egészségét fényes nappal kedvökre gyilkolgatják, a nélkül, hogy ezért bár csak füleiket is levágná valaki. A négylábú lovak tehát buzgó versenyzéssel szemetelnek reggeltől késő estig, s ha a rossz kövezet miatt nem kényszerülnénk szemeinket mindig e gyönyörűen trágyázott téren jártatni, vagyis legeltetni, úgy minduntalan félelmes puhaságú tárgyakba merülnének lábaink. És ugyan mért nem hárítatik el valamikép e minden tekintetben botrányos kétféle undokság? Oh, kérem, mindennek van haszna, habár első tekintetre károsnak látszik is. Ime, mily csinos bódé van e pompás téren fölállítva, neve fagylalda, de jobban illenék rá talán a bélgörcsde czím, mert szorgalmasb látogatóit gyakran mulattatja ezen kedélyes betegség. Ezen fagylaldában legjobb a fagylalt, s némelyek azt gondolják, hogy ezt készítőjének kell érdemül fölróni. Épen nem, mert a két és négylábúak említett szép működéseinek gyönyörű kipárolgása kölcsönöz oly sajátszerű zamatot a fagylaltnak, sőt mi több, azonfölül még egy kis náthával is megajándékozza a csemegézőket, s ugyan ki ne tudná, hogy a nátha rendkívül egészséges, mert sok veszélyessé válható bajtól szabadítja meg az embert. Mind ezekből alkalmasint eléggé világos tehát, hogy a többször említett tér ellen nagyon kár nyilvánosan fölszólalgatni, mert az legjobb úgy, a mint van, s épen így illik minden tekintetben az előtte emelkedő épülethez.

E rövid szemle után Dunánk partja felé folytatám utamat, melyen nagy deszkabódét pillanték meg, melyből iszonyú ordítás harsogott. A kifüggesztett képek világosan tanusíták, hogy állatsereglet van benne, mi mellett különben az ordítás is elég hangosan szólott. Hm, gondolám, ugyan miért ne lépnék e bódéba, most úgyis etetés ideje van, s ilyenkor legérdekesb a vadállatokat látni. Különben is elég bajba ütköztem már az emberek társaságában, épen nem fog tehát ártani, ha most az egyszer szelidebb társaságba lépek, melyben legalább vas rácsolat által ótalmaztatik az ember azok ellen, kik ártalmára lehetnének.

Beléptem tehát, s mivel alapos okom van hinni, hogy szives olvasóim közől egy sem volt Noe apánk bárkájában, tökéletes bátorsággal mondom, hogy minden tekintetben Noe bárkájához hasonlíta belseje; ám czáfolja meg állításomat az, ki a valódi bárkát saját élő szemeivel látta!

Voltak benne ugyanis tiszta és tisztátlan állatok, csakhogy az utóbbiak osztályából sokkal többen. Engem leginkább azon furcsa hasonlatosság lepett meg, mely az állatok s némely nézők közt uralkodott.

Először is természetesen az oroszlánt vettem szemügyre, melyhez egy kétlábú arszlán rendkívül hasonlított s meg vagyok győződve, hogy saját anyja sem tudná e két állatot egymástól megkülönböztetni, ha az oroszlán sörényét fölégettetné, szemeihez üvegdarabkát csiptetne, tagjait fehér nadrágba és szürke zsákba rejtené, s fogai közé szivart szorítana, mert: mindegyiknek csak ösztöne van, mindegyik józan értelem nélkül ordít, mindegyiknek nagy körme van, s mind a kettő eszik, iszik, alszik, le- s fölsétál, holnapról nem gondoskodik és hizelgő macskatermészetű, ha körmeit használni nem merészli. Hogy szabadban egészen más a valódi oroszlán, az nagyon természetes, mert a szabadság hiánya minden nemesb tehetséget elöl.

Ezen nagy éjszaki medve még csak nem is morog, hanem alattomosan pislog tüzes szemeivel és körmeit mindig készen tartja a ketrecz rostélyánál, prédára várakozva, mert ő csak akkor kap valami után, midőn már tökéletesen bizonyos abban, hogy hatályosan megragadhatja. Csak szakálla hiányzik e medvének, s tökéletesen hasonlítna azon gyakorlott uzsoráshoz ott a szögletben, kit még egy hitelező sem birt megcsalni. Az ily hideg vérű és hidegen számoló medvék és uzsorások rendkívül veszélyesek. Őrizkedjünk tőlük.

Mily furcsák ezen majmok! De ugyan minek vesztegetnénk fölöttük szót, miután titkon bizonyosan mindnyájan kénytelenek vagyunk magunknak megvallani, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, s egy vagy más tekintetben, bizony mindnyájan hasonlítunk hozzájok.

Egy kék róka is ugyancsak megérdemlé a figyelmet. Oly szelid, oly nyájas, oly őszinte tekintetű volt, farkát oly szívnyerőleg csóválá, szemeivel oly édesen hunyorgott, pittyedt ajkaival oly kellemesen mosolygott, mintha valóságos ember lett volna, ki épen hatályosan akarja embertársát megcsalni. Ezen róka alkalmasint legalább háromszor ment már csődületen keresztül az állatok közt.

Mennyi szép, czifra tollú és kiállhatlan üres csevegésű szajkó! Bizony szinte azt kénytelen az ember hinni, hogy tizenkét és egy óra közt a váczi utczában sétál.

A hatalmas sas azon távol zugolyban igen szomorúnak látszik, hihetőleg azért, mivel látja, hogy körülötte leginkább csak verebek és ökörszemek hemzsegnek, melyek végre még ki is gúnyolják őt, miután hátán magosra emelkedtek.

Amott –

De ime, az állatsereglet tulajdonosa perselylyel közelít s kérkedő hangon mondja, hogy most eddig még soha nem látottat fog a nagyérdemű közönség látni és soha nem hallottat hallani.

Ugyan mi lehet az?

A perselybe néhány krajczárt csusztatnak azok, kik ily összeget tréfából is nélkülözhetnek, s a tulajdonos meghajtja magát és egy magas ketrecz függönyeit széthúzza, mely a vadmacska és csörgő kigyó közt áll.

Ah! Ah! Ah!

Ezen szellemdús megjegyzés hangzott minden oldalról.

A tulajdonos hatalmasan köszörülé torkát és mintegy ezeket mondá:

– Nagyságos.

Néhány szabónő és rőfös boltossegéd mozog, mert e czím csak őket illetheti.

– Tekintetes –

Egy pár dajka és pattantyús nyájasan mosolyog.

– És nagyérdemű közönség!

Számos inasgyerkőcz és gyufás suhancz oly kifejezéssel nyújtja előre piszkos nyakát, mintha ezt akarnák mondani:

– Értjük!

– Nagyságos, tekintetes, és nagyérdemű közönség! Itt most oly csodát méltóztatnak látni, melyhez hasonlót Európa és Budapest még eddig nem látott, s melyről bizonyosan senki nem képzelte, hogy azt valaha láthassa. Kimondhatlanul boldognak érzem tehát magamat, hogy e rendkívüli csodát a nagyérdemű közönségnek bámulás, a tisztelt tudós világnak pedig mély vizsgálat végett szemei elébe állíthatom. Ezen csoda egy ismeretlen tengernek eddig még nem ismert szigetén született, honnan a legcsodásb kalandok által jutott birtokomba, miknek elmondásával heteket, sőt hónapokat kellene eltöltenem s azért kénytelen vagyok azokat inkább egészen elhallgatni. Ez tehát – vad lyány és valamint őt nem ismeri senki, úgy ő sem ismer senkit; kígyót, békát nyersen eszik, mit azonban nem szabad nézők előtt tennie, mert sokan eliszonyodnának; vadsága daczára azonban oly szelid, hogy még csak nem is harap, ámbár igen szép fehér fogai vannak. Egyébiránt nagyon szépen tánczol és énekel s csak az kár, hogy szavait nem érthetjük; méltóztassanak mindazáltal elhinni, hogy azok mindenesetre rendkívül érdekesek.

A tulajdonos megtörlé homlokát, intett s a vadlyány kilépvén ketreczéből, az állatok előtti keskeny téren énekszó mellett tánczolni kezde és a bódé minden zugából hangos éljenek harsogtak, ámbár az éneket nem lehete érteni s a táncz is olyan volt, hogy inkább csak jellemtelen ugrándozáshoz hasonlított, minőt színpadunkon is elég gyakran láthatni.

Már megunám e bohóskodást s épen távozni készülék, midőn a vad kisasszony nagyot ugrott felém, kezeit vállamra tevé s mi alatt fogait mutatá, mintha meg akarna harapni, e szókat suttogá: «Szabadítson meg!» – és ismét hangosan énekelve tovább szökdécselt.

Ez egyetlen másodpercz alatt történt s következéskép senkiben nem szülhetett gyanút. Csak most kezdém élesb figyelemre venni a lyányt s minél tovább vizsgálám, annál inkább meggyőződém, hogy ehhez hasonló arczot már láttam, ámbár most nagyon el volt mesterség által változtatva; sőt még hangjáról is azt véltem, hogy egykor már hallottam valahol, noha egészen más hangon énekelt, mint melyen a fönebbi két szót sugá. E kaland rendkívül fölizgatá kiváncsiságomat s én nem távozám a többi nézőkkel a bódéból, hanem magamhoz intém a tulajdonost, miután már valamennyi idegenek kitakarodtak.

– Méltóztassék parancsolni, nagyságos uram! – szóla ezer bók közt az állatok uralkodója.

– Küldje ön ki segédeit.

Parancsolatom azonnal teljesítetett, ámbár emberem kissé aggályosan kezde rám tekintgetni.

– Uram, ön gazember.

– Hogyan?!

– Mondom, ön gazember.

– De –

– Szót sem. Feleljen őszintén. Kicsoda ezen úgynevezett vadlyány?

– Nagyságos uram – kérem – hiszen már megmagyaráztam; – de ha parancsolni méltóztatik, még egyszer is elmondhatom. Itt most oly csodát méltóztatik látni –

– Hallgasson bohóságával! Egyenes választ akarok. Szóljon!

– De mikor mondom –

– Én nem vagyok vad lyány, – kiálta most szívreható hangon a szerencsétlen fogoly. – Istenre kérem, nagyságos uram, szabadítson meg, mert meghalok ezen vadállatok közt, ha kínzóm maga nem öl meg!

– Hallod, gazember?

– Nagyságos uram, kérem –

– Nyisd meg a ketreczet.

– De –

– Hajdukat szólítsak be?

– Jaj nekem!

– Hamar.

– Tüstént.

– Így. Mi a neved, szegény áldozat?

– Rózsa.

– Mosdjál meg.

– Igen, nagyságos uram.

– De kérem, ezen lyányt drága pénzen vásároltam.

– Becsukassalak?

– Ördög és pokol.

– Adj böcsületes ruhát és nagy kendőt e lyánynak. Hamar.

– Legalább méltóztassék költségemet megtéríteni.

– Bottal, ha nem hallgatsz.

– Kész vagyok.

– Kövess!

E szók után a bódéból kiléptünk, s mögötte megállapodván, bérkocsit hozaték, a vad lyányt bele ültetém, helyet foglalék mellette, s szállásomra hajtattam, mert most, miután a sokféle föstéket arczáról lemosá, már tökéletesen ráismertem.

VIII.
Irodalmi vértanú.

Szállásomra érkezvén, rövid ideig beszélgettem Rózsával, ki a szép névre igen érdemes volt s szavaiból azonnal meggyőződtem, hogy nemcsak új titoknak juthatok általa birtokába, hanem alkalmasint kulcsot is kapok majd tőle, néhány régibb titok zárának illő fölnyitására.

Mindenek előtt mély hallgatást parancsolék neki s azután Háni gondjaira biztam őt; magam pedig rövid ebédecske után, mely még mindig lábadozó állapotomhoz volt szabva, egy magyar ujság szerkesztő hivatalába siettem.

Az előszobában egy szálas legényt találtam, ki tökéletes művészi avatottsággal és igen alaposnak látszó tárgyismerettel – csizmát talpalt. E látvány kissé meglepett, s már azt hivém, hogy eltévedtem; mert azt tudtam ugyan, hogy az ujságokban elég talpra esett gondolatot lelhetni, de ezzel a csizmatalpalást semmi rokonságba nem birtam hozni.

Kétkedve szólék tehát a legényhez:

– Barátom, én a szerkesztőhivatalt keresem.

A legény mélyet fúrt az árral, pipáját balra mozdítá szájában és röviden csak ezt válaszolá:

– Tessék hát belépni.

– Ide?

– Igenis.

– Azt gondoltam, hogy csizmadiaműhelybe tévedtem.

– Nem, uram. Én csak időtöltésből talpalgatom saját csizmámat.

– Talán tanult mestersége ez?

– Igen.

– Hát mért hagyta el mesterségét?

– Nem szerettem a szurkolást és sokszor hallottam, hogy az ujságirás mellett munka nélkül is meggazdagulhat az ember.

– Ah, tehát ön ujságiró?

– Nem épen egészen, hanem az ujság expeditora vagyok.

– Expeditor?

– Igen, valamennyi ujság az én kezemen megy keresztül.

– Valóban?

– Mind a két városban én hordozom ki az ujságot.

– Ah, értem! Hát meggazdagodott-e már, expeditor úr?

– Eddig még csak gazdám, de hiszen majd rám is elkerül a sor.

– Itthon a szerkesztő úr?

– Nincs.

– Hol van?

– Falura ment, juhocskáit nyiratni.

– Hát jószága is van?

– De mennyi!

– Mikor jő haza?

– Nem tudom. De csak tessék besétálni, első segéde itt van s azzal mindent lehet végezni.

– Hát nem egyenlők a segédek?

– Egyébiránt egyenlők ugyan, de annyiban mégis különböznek egymástól, hogy az első nagyobb fizetést húz és kevesebbet dolgozik, mint a többi; épen úgy, mint a csizmadiáknál az öreg legény.

Tehát a segéddel szólok, gondolám, ámbár nem tagadhatom, hogy én a segédi czím iránt mindig megfoghatlan ellenszenvvel viseltetém, az élet bármely helyzetében találkoztam is azzal. Ezen eszme mindig valami tökéletlenséget foglalt magában nézetem szerint: mintha tudniillik a segéd csak segíteni tudna, de maga nem birna valamely munkát tökéletesen és önállólag befejezni. S ezen véleményemet több ok látszék támogatni.

Így például táborban és csatákban is alkalmaztatnak segédek, de ugyan mit visznek ezek véghez? Szelet csinálnak, lótnak, futnak, mások parancsait másokkal közlik és így legfölebb lovaik lábainak gyorsasága által tehetnek csak némi szolgálatot.

Némely tisztviselők mellett szinte segédek tartatnak; de ugyan miből áll ezek kötelessége? Annak véghezviteléből, mit főnökük nem tart arra méltónak, hogy maga személyesen végezze el.

Még szinházaknál is minden valamire való szinész irtózik az úgynevezett segédszerepektől s a kardalnok is csak fejét vakarja, ha végre csakugyan rátukmálják az effélét.

Meglehet, hogy csalatkozom, de, hogy röviden fejezzem ki magamat, én a műveltebb körökben létező segédeket mindig csak a mesteremberek inasaihoz tudám hasonlítani; azaz: oly egyéneknek tartám őket, kik tanuláson és rontáson kívül még minden egyébre alkalmatlanok s következéskép a polgári életben semmi jelentőséggel nem birhatnak.

E véleményem még akkor is szilárd meggyőződésem vala, midőn a szerkesztőhivatal ajtaját megkopogtattam.

– Tessék! – hangzott belőlről a válasz, oly sajátszerű kifejezéssel, hogy azt minden alaptalan gyanusítás nélkül ilyesmire is lehetett volna magyarázni:

– Vigyen el a manó!

Hm, gondolám, ez nem igen kedvező fogadtatást jósol, s fönebbi véleményemben még inkább megerősödtem; azonban, ha már ennyire jöttem, tehát csakugyan mégis belépek, hiszen legrosszabb esetben sem fogja füleimet leharapni a rossz kedvű segéd.

Példás elszántsággal nyitám meg tehát az ajtót, s ügyes kiszámolással jobb lábamat emelém át először a küszöbön, hogy valami baj, vagy kellemetlenség ne érjen.

Beléptem s az ajtót szép csöndesen betevém, hogy illedelmes föllépésem által a kedvetlen segéd urat kissé megszelidítsem.

Most, szokás szerint, le kellene terjedelmes és hű pontossággal irnom mind azt, mit a szerkesztési hivatalszobában láttam; én azonban nem igen szeretek szokás rabja lenni, hanem inkább saját fejem után járok, s azért inkább azt fogom leirni, mit az érintett szobában nem láttam, de mit ott szükségkép látandónak hittem, azon fogalmak következtében, melyek szerkesztésre nézve elmémben éltek, s mik nélkül e nemes foglalatosságot teljesíthetlennek hittem.

Tehát: nem láttam tisztaságot, pedig azt hittem, hogy minden, s főleg szellemi munka sikeres előmenetelére a tisztaság mulhatlanul szükséges; nem láttam kényelmet, pedig fogalmam szerint nem igen működhetik jó kedvvel ott a lélek, hol a test sanyarúságot érez, és ennek következtében a lelket csöndes elmélkedéseiből gyakran fölriasztja; nem láttam rendet, pedig a rendetlenség első kutforrása a szakadozott értéktelen munkának, mert, hol sokáig kell mindent kutatni és keresgélni, ott zavarba jő az elme, s a legjobb gondolatok is eloszlanak; nem láték elegendő segélyforrásokat, minők: könyvek, földabroszok, minden nyelvü külföldi hirlapok és folyóiratok, pedig a legtermékenyebb elme is kiszárad, ha el van a tudás forrásától záratva, mikből időről időre merítnie kellene, mert mulattatásra lehet ugyan az életből folytonosan meríteni, de oktatásra ennél valamicskével több kivántatik; nem láttam levelek halmazát, pedig a haza ügyei érdeklik leginkább a haza polgárát, és csak ezek azok, miket soha nem unhat meg; nem láttam sok dolgozó embert, pedig egynek, vagy csak kevésnek munkálata egyoldaluvá teszi az ily vállalatot.

Üdvözlésemre a segéd letevé tollát, fölállott, rendkívül fanyar pillantást vetett rám, melyet elég rosszul sikerült mosolylyal törekvék födözni, s épen oly ércztelen, mint kedvetlen hangon kérdé:

– Előfizetni méltóztatik?

Én igen nyájasan felelém:

– Nem.

A segéd leült, tollát kezébe vevé és kérdezőleg tekinte rám.

Tekintetét megértém, valamint azt is, hogy nincs kedve hosszas mulatozásra, röviden tehát csak ezt mondám:

– Nagy gazságnak juték nyomába és szeretném nyilvánossá tenni, mert személyesen nem akarok bele avatkozni.

– Le van a tény irva?

– Nincs, majd elmondom.

– Bocsánat, nincs időm az efféléket meghallgatni és leirni, mert főnököm nincs honn, s minden teher rajtam fekszik.

E szók után előtte fekvő német hirlapba tekinte és hihetlen gyorsasággal fordítá tartalmát magyarra.

Közelebb léptem tehát és kissé sürgetőleg szóltam:

– Majd leirom tehát, ha nem vagyok itt önnek terhére?

A segéd némán mutatott egy poros székre, papirt tolt előmbe és munkáját nagy sietséggel folytatá. Kendőmet a székre terítém, ráültem, öt tollat egymásután megpróbáltam, de egyikkel sem tudtam irni; tollkést kerestem tehát, s mivel ezt nem leltem, a papirosollóval törekvém az egyik tollat kissé kezemhez idomitani, a mi hosszas fáradozás után csakugyan sikerült.

Már épen tentába akarám a szeszélyes alakú tollat mártani, midőn az ajtón kopogtak.

– Tessék! – hangzott ismét kedvetlenül a segéd ajkairól.

Az ajtó megnyilt, s egy nem annyira szép, mind rendkívül vastag asszony lépett be. Egészséges szine világosan tanusítá, hogy faluról jött, s keztyütlen terjedelmes kezeiből könnyen lehete következtetni, hogy igen jó gazdasszony, mikor otthon van. Ezenkívül még azon igen különösen jellemző sajátsággal birt, hogy egyetlen szót sem szólt a szokott üdvözlés elmondása után, hanem három zsebet gondosan megmotozván, a harmadikból pápaszemet vont elő és orrára illeszté.

A segéd nyugodtan mártá be tollát és szintoly nyugodtan folytatá a fordítást.

Az asszony ez alatt zsebeit egymásután az asztalra üríté és gondosan keresgélt a beléjök rejtett s most napfényre jött mindenféle közt; de siker nélkül, mert a sok limet lomot egymásután ismét zsebeibe mélyeszté és keblében keresgélt, honnan ismét sok mindenfélét vont elő, de szinte oly kevés sikerrel, mint előbb. Végre zsebkendőjét is fölbontá, de abban csak kalácsdarabkák voltak szemlélhetők, következéskép a keresett tárgy innen sem került elő. A zsebek még egyszer megmotoztattak, de hasztalan; az asszony tehát rendbe szedé magát s boszúsan szóla:

– Bizonyosan a csézában feledtem.

Ezen fontos megjegyzés után minden további szóváltás nélkül távozott, s én a tollammal a tentatartó felé közelíték, mert ezen jelenet alatt nem tudtam irni, azonban ismét kopogtak az ajtón.

– Tessék!

Egy czifra uracs zuhant a szobába és föltett kalappal az asztalra ülvén, vagyis inkább vetvén magát, iszonyú füstfelhőt bocsáta ki száján és leirhatlan kevélységgel szóla:

– Én Bukfenczy táblabiró vagyok, mondja meg hamar, melyik számban volt a –i lóárverés hirdetve?

A segéd bevégzé a megkezdett sort, kalapját hideg arczkifejezéssel föltevé és igen nyugodtan szóla:

– Nincs időm annak fürkészésére.

Bukfenczy úr bámulva tette le kalapját és – oly csöndesen tűnt el, mintha soha meg sem jelent volna, a segéd pedig letevé kalapját és minden fölindulás nélkül folytatá munkáját.

Hm, gondolám, ezen segéd nekem tetszeni kezd. Ugyan ki fogja Bukfenczy urat a lóvásárra hajtani?

Tollamat a tentatartó felé vándoroltatám, de ismét kopogás.

– Tessék!

Egy igen tisztességes öreg úr lépett be, kalapját, botját s pipáját az ablak párkányára tevé, és erőteljes mély hangon szóla:

– Előfizetni szeretnék.

A segéd arcza kissé felderült, s hangja nyájasabban mondá e szót:

– Méltóztassék.

– Fél esztendőre.

– Ki részére méltóztatik?

– Magamnak.

– Becses nevét kérem.

– Hát nem ismer uraságod?

– Nincs szerencsém.

– Tehát Czombos Boldizsár.

– A czím?

– Táblabiró.

– Lakása?

– Kaszaháti puszta.

– Utolsó posta?

– Járomháza.

– Méltóztassék, itt a nyugtatvány.

Tekintetes Czombos úr végig olvassa a nyugtatványt, még egyszer s harmadszor is átolvassa, mi alatt a segéd tüskén látszik ülni és végre nagy álmélkodással szól:

– Hiba történt, kedves úr.

– Hogyan?

– Hiszen ez a ** czímű ujság?

– Igen.

– Én pedig a *** czíműre akartam előfizetni.

– Sajnálom.

– Már bocsásson meg az úr, alázatos szolgája.

– Ajánlom magamat.

Czombos úr távozik, de rögtön ismét visszatér, és igen nyájasan szól:

– Ugyan kérem, hol lehet csak arra az ujságra előfizetni?

– A –i utczában.

– Köszönöm szépen.

A táblabiró úr utólszor távozott, s a segéd szemeit a német hirlapra függeszté; de ekkor rögtön egy piszkos fiú botlott a szobába és igen éles hangon szóla:

– Pit um khilfeld.

– Itt van, – mondá a segéd, mégsem vesztve türelmét, s ollóval leszelé a papiroslap azon részét, melyet már tele irt, és átadá a fiunak.

– Mit jelent ez? – kérdém őt illedelmesen, mert meg kell vallanom, hogy ezen segédet már csodálni kezdém.

– Ez inas volt a nyomdából, ki külföldi czikket kért a szedők számára; de a sok háborgatás miatt nem igen sokat adhattam neki, s most sietnem kell, mert óranegyed mulva ismét itt fog lenni.

Midőn ez utolsó szókat mondá a segéd, akkor már ismét kopogtak az ajtón.

– Tessék!

A korábbi vastag asszony lépett be és igen engesztelő hangon szóla:

– Bocsánatot kérek, megtaláltam már a czédulát, de csak most láttam, hogy más szerkesztő hivatalnak szól.

– Tehát mit tetszik parancsolni?

– Csak meg akartam az ifjurat nyugtatni. Alázatos szolgálója.

– Ajánlom magamat.

Most rögtön kopogás nélkül nyilt meg az ajtó, s az előszobai száraz ex csizmadia lépett be, kissé fejét vakará, kissé köhintett, s azután igen ünnepélyesen szóla:

– Tekintetes uram!

– Mi baj?

– Ugyan kérem alázatosan, hová vitték O’ Connellt?

– Pokolba!

Az érdemes expeditor meghunyászkodva sompolygott ki a szobából, a segéd boszúsan fogott munkájához, s én őszintén megvallom, hogy a szerencsétlen segédet már sajnálni kezdém és kedvetlenül akarám tollamat tentába mártani, de mégsem juthattam a műtételhez, mert ismét hangosan kopogtak.

– Tessék!

Három úr robogott a szobába, s a legvastagabb ingerült hangon szóla:

– Uram, a –ik számban rágalmazó czikkely jelent meg a –i tanács ellen és mi azon tanácsnak tagjai vagyunk.

– Úgy van.

– Rágalmazás?

– Igen.

– Úgy van.

– Tehát méltóztassanak megczáfolni, lapunk a védelemnek mindig nyitva áll.

– Mi a rágalmazó nevét akarjuk tudni, még pedig tüstént.

– Úgy van.

– Azzal nem szolgálhatok.

– Miért?

– Ugy van, miért?

– Mert levelezőinket becsületes embereknek ismervén, névtitkukat becsületesen megőrizzük.

– De én akarom.

– Úgy van.

– Ismétlem, nem.

– Pörbe idéztetjük a szerkesztőséget.

– Úgy van.

– Védni fogjuk magunkat.

– Majd elválik!

– Úgy van.

A három tanácsbeli boszúsan rohant ki az ajtón, és mindketten tollunkhoz fogtunk; de ismét kopogás.

– Tessék!

Egy piszkos ember lép be és igen alázatos hangon szól:

– Bocsánatot kérek, egy kereskedő számára boltczímert kell föstenem, németül és magyarul, nem méltóztatnék a németet magyarra fordítani?

– Szivesen.

A segéd lefordítja a kivánt boltczímet és átadja a festőnek.

– Alázatosan köszönöm.

– Máskor is jőjjön el és ne ferdítsék el a szép magyar nyelvet.

A festő távozik, mi – de nem, nem fogunk az iráshoz, mert az ajtón kopogtatnak és egy vándorló kalmár tekint be, s tolakodólag szól:

– Szép nadrágkelmét –

– Nem kell.

– Gyönyörű mellények –

– Nem kell.

– Pompás selyemkendők – franczia keztyük – nyakkendők –

– Nem kell.

– Csak méltóztassék legalább megtekinteni – igen finom –

– Lódulj pokolba!

– Alázatos szolgája.

Merkur tolakodó fia még be sem csukja az ajtót, s már három egyén nyomul be a küszöbön és fölváltva szólnak:

– Sertéseladási hirdetést hoztam.

– Mindjárt.

– Pergősi úr nem kapta meg a tegnapi számot, azt mondá, hogy nem is fogja többé járatni.

– Tüstént adatok példányt.

– Dergősi ur ezentul Füredre kivánja ujságát járatni.

– Jól van, majd teszek iránta rendelést, hogy pontosan megkapja.

– Pit um khilfeld.

– Nincs még, várjatok.

Az ajtón ismét kopogtak, még mielőtt e félelmes had távozott volna, s egy száraz kereskedőlegény jelent meg, indulatosan mondván:

– Hirdetésünk nem jelent meg a mult számban, uram tehát visszakivánja az öt forintot.

– Itt van.

A segéd ismét iráshoz fogott és az ajtón ismét kopogtak.

Ez már sok, gondolám, s eltávozám, a nélkül, hogy a kivánt tényt leirhattam volna. Nem birtam tovább tanuja lenni e szörnyű zaklatásnak, s megvallom, hogy a szerencsétlen segédszerkesztőket, az irodalom ezen béketürő vértanuit, azóta szivemből tisztelem, s nyilvánosan kérek tőlök bocsánatot addigi sértő balvéleményemért. –

Távozásom előtt még kérdém a szerencsétlen áldozatot, hogy hol szokott estelizni, mert közlendőm iránt mindenesetre bővebben kivántam vele szólani.

Ő a Széchenyi-kertet nevezé, azon megjegyzéssel, hogy rendesen csak tiz óra felé szokott ott megjelenni, mivel dolgai miatt nem lehet előbb szabadulnia.

IX.
Két szív és egy hajdú.

A szerkesztőségi segédtől, kit azok után, miket körülötte egyetlen óra lefolyása alatt tapasztaltam, inkább főszerkesztőnek szeretnék nevezni, a hatvani-utczába fordultam, s haza felé ballagtam, mert kiváncsi valék a vad lány egész történetét megtudni, melynek elmondását még e délutánra igérte.

Alig haladék néhány lépést, midőn számos embert hallék utánam sietni, vagy legalább mögöttem jőni. Megállapodám tehát egy kalácsárusnő mellett, s visszatekinték. Egy lány és egy férfi közelíte, nyomban sarkuk mögött pedig egy városi hajdú lépdelt, s e három egyént számos bámész követé. A lány oly szép volt, hogy bizonyosan bármely arszlán is örömest kisérte volna őt és alkalmasint irigylé most a hajdú sorsát. A férfi erőteljes derék legénynek látszott, s fogadni mernék, hogy bármely uri házban is nagy örömmel fogadták volna őt fel komornoknak. Öltözetök csinos és ízlésteljes vala, ámbár föl merem róluk tenni, hogy a divatképet nem igen kisérték folytonos figyelemmel. A hajdú mind ezt nem igen látszék észrevenni, vagy legalább nem tudá eléggé méltánylani az ily külsőségeket, s csak a belső valódi érdemre tekinte, mert igen mogorva hangon és teljességgel nem választékos kifejezésekkel nógatá őket sietésre, sőt botját is oly jelentőséggel mozgatá kezében, hogy minden pillanatban erőszakos alkalmazásától lehete tartani. Ugyan mit véthetett e szép pár?

Két öreg asszony sopánkodva panaszkodott a fiatalság romlottsága ellen, mely napjainkban árvizet és más mindenféle nyilvános csapásokat okoz, s melyről az ő idejökben fogalma sem volt ez embereknek. Sopánkodásuk után az egyik a kalácsosnőhöz fordult és ájtatos hangon kérdé:

– Fra Száli, nem ismeri ezen két rabot?

Száli asszony végig dörzsölé megfordított barna kezét szürke szemein, mintha könyeket akarna belőlök kitörleni és igen szomorúan felelé:

– Hej, dehogy nem ismerem, dehogy nem ismerem!

– Ugyan kicsodák?

– Higyje el, Fra Vávi, nincs több ilyen két szív a két városban, s most egy goromba hajdú mégis a dolgozóházba viszi őket!

– Mit vétettek?

– Valahányszor szolgálat nélkül volt egyik vagy másik, mindig nálam laktak, minden hónapban legalább két hétig és egyetlen fillérrel sem maradtak adósak.

– Dehogy?!

– Úgy bizony!

– De ugyan mondja el hát történetöket a szegény páráknak.

– Isten neki, hallják tehát!

A történetet én is végig hallgatám, s így elmondhatom azt, habár nem is egészen Száli asszony szavaival, de mindenesetre oly hiven, mikép azt a tárgy fontossága érdemli, sőt igényli. Egyébiránt szabad legyen azt azon modorban előadnom, melyben a világhirű Sue «Vándor zsidó» czímű regényét irá, melyet a gazdag német irodalom husz fordításban tömöget romlott gyomrába, melyre a szegény magyar irodalom nem szorult és melyet bizonyosan meg sem fogna egészséges gyomrú olvasó közönsége emészteni.

Az elemek iszonyú csatát vítanak, a villámok borzasztóan ropogtanak, eső és vihar rettentően egyesültenek, s e kettő közé jég és dara vegyültenek.

Az egész természet irtózatos működésben vala, s a földnek sarkai sirva nyögdécseltek.

Ekkor egy férfi siete végig a háromdob-utczán, nehéz csizmában, melynek patkója bizonyosan látható nyomokat hagyott volna maga után, ha ezt a kövezet keménysége engedte volna, s a csizma tulajdonkép meg lett volna patkolva.

Az elemek csatáztak, s a kutyák lehorgasztott farkkal vonultak a kapuk alá, de a nehéz csizmájú férfi folyvást előre haladott és szilárd kezekkel tartá kék kanavászból készült esernyőjét.

Az elemcsata oly dühösen folyt, mintha az egész természet meg akart volna pukkadni.

Az utcza közepén nagy tó támadott, s a tónak ellenkező partja felé emberi lény közelített.

Ezen ember pedig némber vala.

A némber nagy elszántságot látszott tanusítani és e tekintetben a csizmás férfihoz nagyon hasonlított.

Ezen némber nem viselt oly csizmát, mely nyomot hagyhatott volna maga után, hanem csak szerény czipőt, melynek egyike hűtlenül elhagyta már lábát.

Most mind a ketten a tónak két ellenkező partjához érkeztek.

A férfi innen oda nézett, a némber onnan ide nézett.

Ezen különböző irányú nézésben egész leirhatlan világfájdalom feküdt.

A némber nem jöhete át, a férfi nem mehete át.

Ah, kérlelhetlen sors, mért zárád el őket egymástól?!

A férfi átnézett, s a némber is átnézett és szemeikben lelkeik találkoztak egymással.

Az elemek még sem nyujtának békülésre kezet egymásnak, s a férfi és némber sem segítheték át egymást, mert kezeik rövidek valának, mint az élet, s csak óhajtásuk nyuladozott oly hosszúra, mint a halál.

A némber kiterjeszté karjait a kanavász esernyő után.

A férfi kimereszté szemeit – a némber után.

A természet vajudva nyögött, a némber rémültében sirt, s a férfi boszúságában szivrehatólag káromkodott, mint a szakadó hideg jégeső.

E két emberi lény két keblében két szív dobogott, de két elméjében csak egy gondolat uralkodott.

Mind a kettő oda kivánta tudniillik az őket elválasztó tócsát, hol még a kukoricza sem terem.

Nagy szellemek gondolatai így szoktak egymással találkozni.

Ámde a tó mind e mellett is csak tó maradt, s a két szív és egy gondolat törvényes tulajdonosai a tó ellenkező partjain maradtanak.

A tó ketté szakítja az utczát, mely szélső határa a széles országútnak, s a némber czipőtlen lába borzad, mert szeptember hónap vége felé közelít, s a felhők alá szökött nap nem küldheti le jótékony sugárait.

Balra házak emelkednek, jobbra szemétdombok áznak, mikről iszonyú tömegek úsznak le a tóba.

Ez a háromdob-utcza!

És ugyan kicsoda ezen két emberi lény, kik a természet és szemétdomb ezen irtózatos vonaglása és ázása közepett a tónak partjain ácsorognak?

A csönd ünnepélyes, e csönd alatt azonban csak a két lény hallgatása értetik.

Honnan jött e két lény, kiket a természet bősz dühe oly konokul választott el egymástól?

A férfi 1840-ben még csak kanász volt és gyakran futott a farkasok elől.

Utóbb ezen férfi paszomántos ruhát ölte tagjaira, s nemcsak farkasok, hanem még szobalányok elől sem futott többé.

Végre a legvadabb szobalányok is szelidülve nyujták neki kezeiket.

És a némber, ki még mindig vágyó pillantásokat röpíte át a tócsán?

Ő szép volt, s némbernek ez többnyire elég, főkép ha szobalány, ne vakmerősködjünk a természet legmagasztosb titkait romboló vad kezekkel leleplezni.

És nevök?

A némber Sári, a férfi Habakuk nevet kapott; ámde ez nem baj, mert hiszen Lélia és Trenmor neveket is kaphattak volna.

Ez tehát nem az ő hibájok.

Örökké fog a természet vajudni és kenetlen sarkaiban nyikorgani?

Nem fognak az égnek keserves könyűi szakadni megszűnni?

Nem fog a habarékos tónak hullámtengere apadni?

Nem! Nem! Nem!

Szerencsétlen Sári-Lélia!

Boldogtalan Habakuk-Trenmor!

Méltatlanul üldözött, szánakozásra méltó áldozatai a sorsnak!

De az erős férfi daczolni tud a végzés vas karával és a gyönge nő örömest bizza magát az erősebbnek védelmére.

Trenmor ég felé emeli elszánt tekintetét, s kezeinek egyikét ökölbe szorítja és örömest tenné ezt a másikkal is, de ebben a jótékony esernyőt kell tartania.

Egy, kettő, három!

Vihar, némulj el!

Zápor, szűnjél meg!

Tó, fogsz-e apadni?

Nem?

Egy, kettő, három!

Megtörtént!

Trenmor a – tóba ugrik, s a hullámok sustorogva ölelkeznek össze térdei fölött és nedves csókokat nyomnak szürke nadrágára.

Lélia hangosan fölsikolt, a mennydörgés gyönge visszhangot röpít e sikoltás után, és a mennykő és sikoltás a villámok tüzes szárnyain találkoznak egymással.

És mit csinálnak, miután egymással a levegőben találkoznak?

Semmit! Semmit! Semmit!

Trenmor hármat, Trenmor négyet, Trenmor ötöt lép a tónak habarékos szőke hullámai közt, és Trenmor a tónak tulsó partjára érkezik.

Lélia mélyet sóhajt és ájulva dől Trenmor karjaiba.

Trenmor kebléhez szorítja Léliát, s a zajgó tónak tulsó partjára emeli.

Léliának ájulása e közben oly mély, mint a feneketlen tenger; de lélekjelenléte mind a mellett is oly nagy, mint Napoleon nagysága, mert ájulásának közepette kezeibe ragadá az esernyőt, hogy kényelmesebben czipelhesse őt a tulsó partra Trenmor.

A nagy munka megtörtént, s a csatázó elemek bámulnak és Lélia ismét magához tér, midőn czipőtlen lába a vizes köveket érinti.

Lélia!

Trenmor!

Többet nem szólhattak, s némán tekintének egymásra a kanavász esernyő alatt, fölöttök dühös elemharcz, alattok lucskos kövezet.

Énekeljetek diadali dalt, oh, költők; mert a két szív megérté egymást, noha a két száj néma maradt.

Boldog pillanat! Két mennykő csapott le egyszerre, két ajak simult egymásra és két szív dobogott egymásért, s csak egy czipőtlen láb didergett!

Ily boldog pillanatokkal fukar szokott a természet lenni, s szerencsés az, kinek életében bár csak egyszer mosolyg is így a boldogság szelleme!

És ezen boldog pillanattól fogva Lélia és Trenmor méltán mondhaták:

Két láb és egy czipő, két szív és egy dobbanás!

Lélia és Trenmor szerették egymást, s a bömbölő vihar mennyei zenévé változott és a napnak mosolygó sugárai fölcsókolák a vizet a hideg kövezetről, s Lélia czipőtlen lába többé nem didergett.

A két szerető nem volt magyar, mert csak egy gondolata volt: egyesülés.

Az egyesülés pénzbe kerül, és a két szerető szegény vala.

Sirjatok, érzékeny olvasók, silány pénz gátolá a szeretők boldogító egyesülését!

Ámde ők helyesen fogák föl a tizenkilenczedik század iparüző szellemét.

Lélia és Trenmor pénzt iparkodtak szerezni, pénzt, minden áron csak pénzt.

Iparkodásuk szépen gyümölcsözött, s pénzecskéjök szaporodni kezdett.

De a hidegen számolgató világ nem tudá hő óhajtásuk végrehajtó eszközeit méltánylani és iparüzésöknek nyomába jutott.

Ez nálunk csoda ugyan, de mégis igaz!

Lélia és Trenmor buzgó törekvése – lopásnak neveztetett, s Lélia és Trenmor a dolgozóházba vezettettek!

Eredjetek meg égnek csatornái és potyogtassatok ökölnyi könyeket!