XVIII.
Koldus-estély.

Ezután még néhány megjegyzést tettünk a fönforgó tárgyra nézve, s estelizéshez fogtunk; mivel pedig történetesen halat ettünk, tehát igen természetes, hogy a szálkákra ügyelés miatt nem beszélhettünk. Beszéltek azonban mellettünk eleget, s így épen nem unhattuk meg magunkat. Különösen két ifjú szavai vonták magokra figyelmünket, mivel gyakran pöngetett ügyet tárgyaztak. Az egyik ifjú többi közt így nyilatkozott:

– Minden okoskodásod hasztalan, barátom, a zsidók emanczipatiója oly dicső eszme, mely ellen nem lehet szólani.

A másik ifjú mosolygott e heves nyilatkozatra, s nyugodtan válaszolt:

– Állításodat igen helyesnek találom, s magam is úgy vagyok meggyőződve, mikép egyik embert a másik rovására elnyomni helytelen.

– Bűn, valóságos bűn.

– Ám legyen. De nem tagadhatom, hogy az annyiszor pöngetett emanczipáczió a mostani divatnak szüleménye –

– Oh!

– Engedd folytatnom. A hány ezer zsidónak van panaszra oka, ugyanannyi százezer nem zsidó létezik közöttünk, kik szintoly jó joggal mondhatják, hogy nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Mért nem törekszenek tehát tevékeny politikusaink ezen roppant tömeg baján is oly buzgalommal segíteni, mint a sokkal kisebb számú zsidókén?

– Nem lehet mindent egyszerre tenni.

– Igen helyes megjegyzés, csak mindent szépen egymásután, s előbb a nagyobb bajt kell orvoslani, azután a kisebbeket.

– Igy szoktatok ti fontolók mindig okoskodni, de ugyan ki hihetne szavaitoknak! Hiszen úton útfélen rosszat beszéltek a szegény zsidókról. Birod-e ezt menteni?

– Teljességgel nem, és nem is akarom, mert rágalmazni senkit nem szabad; ámde az igazságot mindenkiről nyiltan kimondani, kötelesség. Én erősen hiszem, hogy azok, kik az emanczipáczió ügyét előmozdítani őszintén óhajtják, szigorúan tartoznak e népfaj balságát nyilvánossá tenni, s ez által rosszabb tagjait javítni, a jobbakat pedig a becsület útján megmaradásra buzdítani; mert csak így fog a még nem eléggé fölvilágosult tömeg is e szép eszmével megbarátkozni; hibák elpalástolása ellenben soha nem javít, azt pedig talán csak nem akarod állítani, hogy egyedül a zsidó nép az, melynek minden tagját kivétel nélkül jónak s becsületesnek mondhatni?

– Azt nem, de helyzetökben nem is lehet tőlök követelni.

– Valamint másoktól sem, meddig az emberi gyarló természet egészen át nem változik; ámde követelhetni tőlök, s különösen szószólóiktól – türelmességet, melyet ők oly hangosan s nem jog nélkül követelnek. Ők magok sem fogják tagadni, hogy valamint a világ minden népe közt, úgy nálok is találtatnak selejtesek.

– Hiszen azt nem is mondják.

– Sőt igen is mondják, sőt képzeld, még az ellen is haraggal kelnek ki, ha valamely beszély- vagy regényben egyetlen rossz jellemű zsidó hozatik föl, ámbár ugyanazon munkában több magasb rangú egyén is fordul elő, kik még sokkal sötétebb színnel vannak föstve. Türelmesség, vagy csak józanság-e ez aztán.

– Szavaid helyeseknek látszanak ugyan, de a jó ügynek mégis ártanak.

– Én nem tartom azt jó ügynek, melynek nyilvánosság és igazmondás ártalmára lehetnek, főleg most, midőn a nyilvánosságot annyi ajak dadogja.

– De hát te ugyan melyik párthoz tartozol tulajdonképen?

– Ahhoz, melynek hite «nem» így hangzik: a czél szentesíti az eszközöket; ahhoz, mely az erényt ellenségében is tiszteli, a fonákságot barátjában is nevetségessé teszi, s a bűnt testvérében is szigorúan ostorozza.

– De te mindig csak gúnyolsz és feddesz és senkit nem dicsérsz.

– Az igen természetes, mert minden ember annyi jót vagy hasznost tartozik tenni, mennyi erejétől telik, s a kötelesség teljesítése épen azért nem érdemel különös magasztalást, mivel csak kötelesség; elmulasztása ellenben mindenkor gúny- vagy gáncsra méltó.

– E szerint nem igen lesz sok barátod.

– Egy mégis bizonyosan marad, mely e veszteséget feledtetni fogja velem.

– És az?

– Öntudatom.

Sem időm, sem kedvem nincs ez okoskodást feszegetni, mert a vén czimbalmost elszalasztom, ha sokáig késem. A segédszerkesztő nem akart magamra hagyni, mondván, hogy az ily éjjeli kalandozások könnyen komoly veszélyt hozhatnak az ember fejére, főleg valamely külvárosi távol koldustanyán, miknek lakói gyakran a rablás és gyilkolás veszélyes mesterségétől sem borzadnak vissza, ha a kényelmes koldulás mellett sovány konyhára szorulnak.

Meg kell vallanom, hogy ajánlkozását örömest fogadtam el, mert a budai elhagyatott csárdában nyert tapasztalás által kissé óvakodóbbá lettem. Különben is, e látogatást olyannak hivém, melyhez bárkit is társul veheték, a nélkül, hogy kalandim kifejlődését koczkáztatnám.

Karöltve indulánk tehát útnak, s csakhamar a kis sikátorok tömkelegébe vegyültünk, miket a rákosi czigánytól elsoroltatni hallék.

Szóljak-e körülményesen éjjeli utunkról? Alkalmasint jobb lesz csak igen röviden szólanom, mert ugyan kit érdekelhetne, ha elmondanám, hogy részegen haza tántorgó napszámosokkal találkoztunk, kik egész napi keresményöket elitták, s most rekedt kurjongások közt térnek vissza penészes pinczeüregeikbe, vagy ólaikba, mikben tizen- s huszanként tanyáznak, s hol hiában fognak tőlök gyermekeik kenyeret kérni, s e helyett csak kegyetlen verésben részesülendnek; hogy apró rongyos gyermekeket láttunk ugyanazon hajlékok felé tántorgani, alig bírva nyomorú testöket, részint fáradtság, részint elkábulás miatt, mely őket egészen elnyomá, miután koldulva koplalák át az egész napot, csakhogy néhány krajczárt vihessenek este szüléiknek, s ez által ökleik súlyát elkerüljék; hogy gyanus külsejű embereket látánk magunk mellett elsuhanni, kik isten tudja mily bünös merényre siettek az éj sötétségét használni; hogy beesett szemű némberek által szólítattunk meg, kik tarka arczczal s tarka ruhákban a város belsejébe vonultak, s víg dalt dünnyögtek, azt akarván elhitetni az emberekkel, hogy jó kedvök van, ámbár roncsolt vonásaik minden redőjéből nyomor, éhség s kétségbeesés rémszellemei ijesztgettek; hogy a sikátorok bűzhödt mocsáraiból fojtó lég emelkedék, mely az ottani düledezett kunyhók lakóinak arczára halálszínt lehel; hogy a kiéhezett kutyák vonítva vonultak előlünk a nagyrészben kerítetlen udvarokba, mintha kisértetnek tartanák a posztóruhás embert; hogy a függönytelen alacsony ablakokon át ugyanazon szobában beteget látánk jajgatva heverni félig elrothadt rongyokon, s fájdalmai következtében irigyelve nézni a korhadt deszkára nyújtóztatott halottat, kit a gondviselés minden további kíntól megszabadított, míg az ellenkező szögletben gyermekek zajosan játszottak, s szüléik és azok laktársai tombolva jártaták körül a pálinkás kancsót, melynek bűze fojtólag hatott keresztül a töredezett ablakon; – mindezek, ismétlem, ugyan mikép érdekelhetnének valakit, miután az effélék épen nem titkok, s különösen nem is magyar titkok, hanem a művelt világ minden nagyobb városában föltalálhatók! Csak röviden érintém tehát ezeket, hogy mégis találkozzanak, kik a nyomor és bűn e szörnyű tanyáit fölkeressék, s enyhítni iparkodjanak az inséget és javítani a szerencsétlent, kit megszokás és elvetemültség ennyire sülyesztettek!

Végre, a czigány leírása szerint, czélhoz jutánk, vagyis a nagy szemétdombhoz. Vigyázva kerültük azt meg, s udvar felőli oldalán egy rongyos suhanczot pillantottunk meg, ki szalmával befont üveget szoríta ajkaihoz, s szemeit a koromfekete felhőkre függeszté, melyek gyorsan vonultak el Budapest fölött. A suhancz hanyatt feküdt, s közelítésünket nem vette észre, mit részint kellemes foglalatossága, részint a tompa moraj okozhatott, mely a szemétdomb mélyéből majd hallhatóbban, majd érthetlenebbül hangzott föl.

– Fiú, kelj föl, – mondám, s botommal érintém kezét; de ő szemeit sem mozdítá; megrázám tehát vállát, s ekkor az üres üveg lesiklott ajkairól, s keze mellére hanyatlott. Szemei nyitva maradtak, s száján kékes láng ömlött ki, borzasztóan világítva meg a földuzzadt vérpiros arczot, melynek alsó része már violaszínt ölte.

– Az istenért, mi ez? – kiálték rémülten, s megragadám társam karját.

– A koldusok alkalmasint őrül helyezék ide, s ő addig ivott, hogy végre meggyult benne a pálinka!

Azon iszonyú érzést, mely e pillanatban keblemet átrengé, soha nem fogom feledni, ámbár szavakat most sem találok illő leírására. Szánakozás, undor, elkeseredés egymásután zaklaták lelkemet, mik közé csaknem félelem vegyült, midőn látám, hogy a szerencsétlen áldozat kidülledt szemei folyvást rám meredeznek, mintha segélyt kivánnának tőlem, vagy gazdagságomat akarnák szememre lobbantani, melynek legparányibb morzsahulladéka is jobb útra vezérelhette volna őt akkor, midőn a megtérés még nem vált lehetetlenné!

Társam végre kiragadott néma merevenségemből, megilletett hangon mondván:

– Sajnálkozásunk itt nem használ, iparkodjunk inkább e tanya belsejébe jutni és segélyt eszközleni e szerencsétlen számára, ha még nem késett el az emberi segély.

– De mikép juthatunk be?

– Ezen ember a csaptatón fekszik, mely ajtó gyanánt szolgál; emeljük őt félre, s azonnal czélt érünk.

Borzadva érintém a mocsoktól tapadó testet, s alatta csakugyan rozzant ajtót pillantánk meg, melynek sarkai nyikorogva engedtek kettős erőlködésünknek. A pokol kapuját hittük e pillanatban előttünk megnyilni. Sűrű füstfelhő özönlött felénk a mély nyílásból, nehéz gőzzel párosulva, melynek bűzét a leghíresb vegykémek sem bírták volna meghatározni. A gyertyavilág sugárai e füst és gőz közt keskeny tűzszalagot képeztek, vagy hosszú rezgő kigyónyelveket, melyek a sötét torkolat csepegő falait nyaldosák.

Alulról ördögi zaj hangzott. Vad kurjongások, fülrepesztő kaczaj, rekedt éneklés, sivító dudaszó, gyermeksírás, kutyaugatás oly sajátszerű hangvegyületet képeztek, minőt még egy újabb zeneszerző sem bírt dalművében összpontosítani, ámbár mindent elkövetnek különben, hogy a legtermészetellenibb hangokat kovácsolják össze. Szóval, ily lárma hangozhatik a pokol fenekéről, midőn lakosai legszélesb kedvnek örvendnek.

– Mit tegyünk most? – kérdém társamat, ki szinte kissé gondolkozóvá lőn.

– Helyzetünk nem igen kellemes ugyan, – felele ő nyugodtan, – de a kutya ugatása alkalmasint úgy is elárulá már ittlétünket, jobb lesz tehát gyorsan lemennünk. Különben is azt mondják, hogy csak az éhes farkasok támadják meg az embert, ezek itt alant pedig most nagy bőségben vannak.

– Tehát bátran, előre!

E kölcsönös biztatás után a füst és gőz közé vetettük magunkat, s az ingadozó nyirkos lépcsőkön a föld gyomrába siklottunk, mely azonban koránsem volt oly mély, mint eleinte hittük. Alig haladánk le ugyanis mintegy huszonöt csigalépcsőn, midőn félig nyitott ajtóhoz jutánk, mely a belső kipárolgásnak szabad utat engedett fölfelé. Az ajtót azonnal kitártuk, s beléptünk. Néhány pillanatig valamint mi nem különböztethettük meg a tárgyakat, úgy minket sem vehettek észre a zajosan mulatozók, ámbár egy kutya hangosan jelenté, hogy idegenek érkeztek.

Végre az ajtók megnyitása által okozott léghuzam megritkítá a vastag gőzréteget, s a füstöt is annyira eloszlatá, hogy megkülönböztetheték minden tárgyat a pompás teremben, hol most a koldusok estélyt ünneplének. A terem elég tágas volt még nagyobb társaság számára is, minél fogva mindenki oly szabadon mozoghatott, hogy örömében akár bőréből is kibujhatott volna. A falak nemes egyszerűségben díszlettek, mellőzve minden haszontalan fényűzést és pompát, mely a magyar pénzt külföldre szállítja, s csupán néhány hazai pók belföldi gyárában készült nagy kiterjedésű hálója mutatá, hogy a műipar készítményei is illő méltánylatra számolhatnak e teremben. Az ajtó melletti szögletben kemencze emelkedék, melynek tetején az öreg czimbalmos rendkívül lelkesüléssel körtánczot nyekegtetett dudájából, melyre a koldusok csárdást, tótost, keringőt és oláh tánczot jártak, a miben tudniillik kiki legjobban hivé magát kitüntethetni, s e tánczukat külön nemzeti dalaikkal kisérék, mely hangvegyíték kimondhatlan hatást gyakorlott. Az előszínen egy kolduspár szerelmi nyilatkozatokban ömledezett, mások whiszteztek vagy filkóztak, a mi tulajdonképen egyre megy, mert az egyik által csak úgy lopjuk az időt, mint a másik által; ismét mások nehéz kancsókat iparkodtak megkönnyíteni, egy szeszélyes arczkifejezésű koldus pedig vastag augsburgi kolbász ellen dühönge késével, s oly gúnyosan nevetett, mintha épen az augsburgi ujság okoskodásait olvasta volna a magyar nemzetiség ellen, mire még a macska is fölfujta magát. Néhány reményteljes apró koldusúrfi és kisasszonyka nyájasan ölelkezett s verekedett a földön és minden tehetségével örvendezni iparkodott e nyomorú földi élet édes kéjeinek. Itt-ott elszórva mankók hevertek, hogy tulajdonosaik könnyebben tánczolhassanak, s e tettetés miatt épen nem kell rájok neheztelni, mert ugyan nem tapasztalhatjuk-e mindennap és mindenütt, hogy magasb körökben sem igen jelennek meg valódi alakjokban az emberek, ugyan mért ne léphetne föl tehát az egészséges koldus mankóval a világ szemei előtt? Sőt mi több, a koldusok legalább csak testileg tettetik magokat, míg az úgynevezett finom körökben épen a lelki tulajdonságok fátyoloztatnak el a divat vagy egyéb melléktekintetek parancsa szerint, mi mindenesetre nagyobb bűn a szegény koldusok tettetésénél. Az egyik kártyázó valódilag nyomorék, azaz púpos volt, s lehet, hogy épen ezen elsősége miatt némi felsőbbségi hatalmat gyakorlott a többiek fölött, mert egy koldus, ki megjelenésünket észrevette, nála tőn jelentést. A púpos, ki különben igen jó erőben látszott lenni, e hivatalos jelentés után nagy örömmel csapá asztalra kártyáit, mivel játékát alkalmasint elvesztette volna, s méltóságos tekintettel lépett hozzám, mellemen megragadott, s erős mély hangon kérde:

– Mit tetszik parancsolni?

Bízván a rákosi czigány szavaiban, hogy nem vagyok egészen rossz emberek közt és tulajdon szemeimmel sem látván semmi gyanusat, miből véres erőszakoskodást lehetett volna sejtenem, a púpos czimborát megragadám galléránál, s oly hatályosan visszaültetém előbbi helyére, hogy a pad meglehetősen hallhatólag recsegett alatta. Erőmnek e nem mindennapiassága azonnal irigylésre méltó tekintélyt vítt ki számomra, mert a púpos igen barátságos hangon szóla:

– Talán csak nem rossz szándékkal jöttek hozzánk a nagyságos urak?

– Épen nem, – mondám sürgetőleg, – hanem segítségre szólítunk; azon suhanczban, ki ajtótoknál vigyázott, a pálinka meggyúlt.

– Meg-e?

– Igen.

– Na lám, mindig mondtam én, hogy nem lesz ember abból a pipogya ficzkóból.

– Az istenért, segítsetek rajta hamar.

– Nagyságos uram, mi meg birjuk ugyan a pálinkát inni, de erejével aztán az ördög birkózzék, nem én.

– Micsoda?

– Hagyja el, nagyságos uram, bizony isten, egyetlen törött mankót sem ér az a haszontalan ripők; uram fia, egy itcze pálinkát sem bir meg, pedig már elmult tizennégy esztendős. Nem kár azért.

– Hiszen gyilkosságot követtek el, ha nem birjátok magatokat arra szánni, hogy a segítséget legalább megkisértsétek.

– Soha bizony, mintha mi arról tehetnénk, ha az örök dicsőségbe költözik! Halál ellen nincs orvosság s a kin az uristen nem segít, azt ugyan nem ragadja ki a halál torkából a gyarló ember.

– Legalább vigyétek kórházba.

– Nincs rá czédulánk, a nélkül pedig nem örömest fogadják be; azonban holnap temetésre majd oda visszük.

Társam is mindent elkövetett a koldusok részvétének felébresztésére, de hasztalan s csak hosszas kérelem és néhány huszas indított meg egy pár öreg asszonyt annyira, hogy fölvánszorogtak az udvarra; kevés pillanat mulva azonban már visszatértek, azon szomorú hirrel, hogy a fiú már meghalt.

E tekintetben tehát már semmit nem tehettünk s azon leverő gondolattal, hogy isten tudja, hány ily áldozatot ragad el évenként az elhanyagoltatás és nevelés hiánya, vagy roszasága, az öreg dudáshoz fordulék, ki már épen szájához akará ismét illeszteni a sípot, mintha legkisebb baj sem történt volna s megszólítám őt:

– Dudás –

– Kérem alázatosan, – vága ő hirtelen szavamba – méltóságos uram, én nem vagyok dudás, hanem czimbalmos és most csak régi barátság fejében dudálok.

E művészeti önbecsülést s féltékenységet meg kelle mosolyganom, ámbár kedélyem e pillanatban épen nem volt vigságra hangolva; azután megigazítám az előbbi czímezést, mondván:

– Tehát czimbalmos, emlékezel-e még életed legszomorubb napjára és arra, ki akkor árvaságra jutott?

Szavaim oly varázserővel látszottak az öreg czigányra hatni, hogy akaratlanul legnagyobb bámulatra kelle fakadnom. Dudája térdeire hanyatlott kezeiből s a síp befogadására megnyilt ajkai pillanatig e helyzetben maradtak, szemei meredten függének rajtam s arczának barna szinét pirosság árasztá el, mely csakhamar még felötlőbb halványságnak adott helyet.

– Nem értéd szavaimat? – szólék ismét, miután csodálkozásom rendkivüli kiváncsisággá változott.

A czigány mélyen sóhajtott s szomorúan felele:

– Értettem.

– Jer tehát s beszéld el nekem azon szomorú történetet.

– Most nem mehetek.

– Kétszeresen fizetem azt meg, mit itt most elmulasztasz.

– Czigányunk nem mehet el, mert most még tort kell ünnepelnünk; nem segíthettünk ugyan a szegény fiún, de az utolsó tiszteletet legalább meg kell neki adnunk.

Ezt a púpos mondá s minden ajakról zajosan visszhangzott:

– Czigányunk nem mehet el.

– Atyafiak, mégis jobb lesz talán, ha elmegyek, mert víg nótát bottal sem vertek ki ma már belőlem.

– Mindegy, mi szomorúra is vígan járjuk, a ki Árgirusa van! Nagyságos urak, ne háborítsák mulatságunkat. Lám, mi szegény koldusok reggeltől estig mindennap alamizsnáért kunyorálgatunk s a legnagyobb záporban is esernyő nélkül kuncsorgunk az utczákon; néha-néha hát csak jól eshetik egy kis szoáré, mint a nagy urak cselédei szokták mondani, midőn uraságaik éjjel kártyáznak és áldomásoznak.

A vén koldus oly siralmas hangon mondá el ezen esengést, hogy nem ellenkeztem többé vele, mit annál inkább teheték, mivel az éjfél oly közel volt már, hogy sietnem kelle, ha azon rejtélyes éjféli találkozást nem akarám elmulasztani, melyre az ismeretlen hárfás lány által oly titokteljesen hivattam meg. Megmondám tehát a czigánynak szállásomat s másnapra magamhoz rendelém őt, bő jutalmat igérvén neki, ha pontosan megjelenik nálam délelőtt, mit ő szentül fogadott.

Ezután néhány huszast veték a víg estélyezők közé s míg azok fölszedésére mind halomra rohantak, társammal együtt elhagyám e barlangot, melyben tomboló vígság uralkodott, a halál legborzasztóbb jelképe alatt, melyet valaha láttam!

XIX.
Irgalom és halál.

Szabad levegőre jutván, könnyülő kebellel fordultunk a város belseje felé, oly gyors lépésekkel, mintha azt reméltük volna, hogy a szomorú látványnak emlékezete is úgy tünendik el lelkünkből, mint szemeink elől borzasztó szinhelye; ez azonban koránsem volt így, mert többszöri próba után sem sikerült egymást földerítenünk s így inkább hallgattunk, nem akarván e legújabb tapasztalásunkra vonatkozó elmélkedések által kedélyünket még nyomasztóbb levertségre hangolni.

Mintegy óranegyed mulva kórház mellett haladtunk el s ekkor társam megunván a hosszas hallgatást, szót emelt:

– Meglátogatta ön már valaha kórházainkat?

– Nem.

– Idegen, vagy külföldi kórházakban sem volt még?

– Nem.

– Igen kár.

– Én annyira kedvelem az életet, hogy legyőzhetlen undort érzek az irgalom és halál azon szomorú tanyái iránt.

– Pedig nem árt azzal közelebbről megismerkednünk, mivel előbb-utóbb mulhatlanul találkoznunk kell.

– Már én majd csak akkorra hagyom e kellemetlen ismeretséget.

– Ön tehát fél a haláltól?

– Épen nem.

– És mégis így szól?

– Igen, mert szeretem az életet.

– Ez tulajdonképen egyre megy; különben pedig, véleményem szerint, sem becsülni, sem szeretni nem tudja az életet voltaképen az, ki az irgalom és halál tanyáit, mikép ön a kórházakat nevezi, soha nem látogatja meg.

– Hogyan?

– Oh, nincs az életnek jobb történetkönyve, melyből annyit lehetne tanulni, mint ezekben!

– Kiváncsivá tesz ön.

– Én életemben igen sok kórházat látogattam már meg s mondhatom, hogy erre szánt időmet nem sajnálom úgy, mint azt, melyet fényes vigalmakban, vagy politikai szélcsapdosás közt pazarlottam el.

– És ugyan min alapszik e kedvező hatás, mit ön oly fontosnak tart?

– Hosszasnak kellene lennem, hogy önt állításom iránt fölvilágosíthassam.

– Fél óráig haladhatunk még együtt; ez igen kevés idő ugyan divatos politikai szónoklatra, melyből gyakran órák alatt is alig sülhet ki egy pár használható józan észrevétel; de egyszerű előadás mellett fél óra alatt igen sokat mondhatni el.

– Megkisértem tehát s reménylem, nem fogom önt untatni. Előre kell azonban bocsátanom azon megjegyzést, mikép nem csupán egy kórházról és nem is ugyanazon országéiról kívánok szólani, hanem összes tapasztalásim kivonatát fogom önnel közleni. Ön irgalom és halál tanyáinak nevezi a kórházat s egy részben igaza van ugyan, de más részben nagyon csalatkozik.

– Valóban?

– Igen. Irgalom adott létet azon házaknak, hol a szegény beteg elveszett egészségét visszanyerni kivánja, de gyakran csak halálát sietteti a gondatlanság, melyet a leggondosb felügyelés sem képes onnan tökéletesen száműzni; sok esetben pedig épen a halál gyakorolja a legnagyobb irgalmat, midőn a beteget gyorsan magával ragadja. Oly jeleneteket láttam én, uram, melyek jéggé fagylalák ereimben a vért s legféktelenebb szenvedélyemet is aczél békókba verék. Van kórház, melyet legtisztább szándék alapított, legemberibb érzelmek tartanak fön s mikben mégis – a világ bármely művelt országában – vajmi csekély mértékben teljesíttetik az, minek történnie kellene! Az egésznek intézése többnyire olyantól függ, kinek polgári állása nagy elfoglaltsággal van kapcsolatban; ő tehát másokban bizik s ezek viszont, nem élhetvén pusztán e szép bizalomból, ismét olyanokban biznak, kik még csak azon lépcsőn állnak, hol csupán tanulmányaik bővítéséről kell gondoskodniok, mi azután sok embernek életébe kerül, ki még hasznos tagja lehetett volna a társaságnak. És mennyi veszélyes kísérlet történik, új divatú gyógyszerek és vegyítékek használatával, miket valakin csakugyan meg kell próbálni, ha gyarapítani kivánjuk azon szép tudományt, mely hatalmában tartja az emberi életet; és kin lehetne nagyobb joggal véghezvinni e próbát, mint azon, kivel az irgalom malasztját kellene éreztetnünk! S e mellett legfájdalmasb az, hogy nem talált még föl senki oly módot, melylyel ezen eljárást meg lehetne változtatni. Hátha még akkor tekintünk az irgalom e házaiba, midőn az ápolók egészen magokra vannak hagyatva szerencsétlen betegeikkel! Ezen ápolók, a mennyiben nem szerzetbeliek, többnyire tönkre jutott mesteremberekből és munkakerülő részeges asszonyokból állanak, kik a betegek jobb eledelét megvámolják, erősítő borukkal saját arczukon növesztik a rézbányát s mérgesen hurogatják le a szegény szenvedőt, ki őket mámoros álmukból fölriasztani bátorkodik és szalmazsúp gyanánt vetik vissza kemény ágyára azt, kit föl kellett emelniök. De miért nem panaszkodik a szegény beteg? – kérdi talán valaki. Azért, mert akkor bizonyosan még kiméletlenebb bánásmódban fogna részesülni. Ha a beteg szenvedéseitől megszabadul és meghal, akkor az úgynevezett halottkamarába vetik őt s kezei hideg holttesteket érintnek, midőn még utolsó vonaglása remeg szederjes ajkain az életnek! De ez nem baj, mert ez iszonyú érintés legalább megrövidíti a haldoklás kínait. Ha ellenben annyira megjavult a szegény beteg, hogy lábai elbirják, akkor ugyan nem kíván az irgalommal visszaélni, hanem lopva, szökve is távozik s ennek következtében gyakran még veszélyesb bajba hanyatlik vissza, melynek csak a halál vet véget! Ez az röviden, mit az eljárás körül mindenütt tapasztaltam, hol az ápolás nincs szerzetes hölgyekre bizatva s dicséretes kivételt csak ezekről mondhatok. – De hallja ön most azon adatok egy részét is, mikből kórházakban oly sok életbölcseséget gyüjthetni. Ha polgárt ismer ön, ki körén túlemelkedni óhajtván, tehetségén fölül költ és a főranguak minden ledér kedvcsapongását majmolja, vezesse őt végig a kórházak termeiben s bizonyosan minden időben találni fog ott kemény ágyon nyugvó embert, kinek rövid története így hangzik: ezt is megszállotta a fényűzés ördöge, ő kedvező szerencsével kezde dolgozni, százai ezrekké változtak s áldásos köre csekélynek kezde előtte látszani és ő irigylé azok sorsát, kik munka és iparkodás nélkül is szintoly vagy még nagyobb vagyonnal birnak, valamint ő. Utánozza tehát őket a fényűzésben és tele marokkal szórja ki pénzét. Kincsei fogynak s ő azoknak bérét, kik helyette dolgoznak, jóval leszállítja, hogy pazarlását még darab ideig folytathassa. Végre adósságokat halmoz, házából kivettetik, kétségbeesik, remegő kezekkel torkát metszi s íme most már hetek óta kínlódik e nyomorult fekhelyen s nem tud élni és nem bir meghalni, ha pedig meghal, átok nehezülend sirkőül teste fölé, azoknak átka, kiktől több pénzt kölcsönzött, mint mennyit visszafizethetett s kiket ezáltal koldusbotra juttatott! – Vagy ifjúval találkozik ön, kinek arczán egészség sötét pirja lángol, szeméből erő és életkedv tüze villog s kinek vállai oly izmosak, mintha a földgolyót kellene rajtok súlyegyenben tartania? Örvendjen akkor e ritka tüneménynek s fogja meg ez ép ifjú kezét és vezesse őt kórházba; akármelyikbe, mind egy, mert valamennyinek valamennyi termében fog ön néhány ily beteget találni: behorpadt s gyér hajszálaktól körülfolyt fej, mélyen üregeibe süppedt fénytelen szemek, ólomszinű fonynyadt arczbőr, feketült fogak, miket már alig födözhetnek el a kékes ajkak, nehezen emelkedő, összerokkant mell, sárgás, hústalan kezek, iszonyú fájdalmak a csontokban és a testnek minden részében; – ezen ifjú oly reményteljes volt, mint az, kivel ön találkozott, de annyira sietett az élettel, hogy most, huszadik évében, már menthetlenül veszve s undor tárgya magának és beteg társainak, és állapota oly nyomorú, hogy rá nézve legnagyobb jótétemény már az, mitől mások leginkább irtóznak, a – halál! – Kezdi-e ön hinni, hogy az, ki életét szereti s élni kíván, sokat tanulhat az irgalom és halál szomorú hajlékában?

– Tökéletesen.

– Pedig csak gyönge és igen száraz vázlatot hallott tőlem. Látni kell az ott uralkodó sokféle nyomort, látni a bűnnek, az élet elleni bűnnek nyomdokit s fogadom, száz, sőt ezer áldozat szabaduland meg évenként a halál legrémesb nemeitől.

Új barátom még folytatni akará sötét, de csakugyan igazságos kifakadásait, midőn azon utcza közelébe érkeztünk, melyben éjfélkor meg kelle jelennem. Elváltunk tehát, miután megigértük kölcsönössen, hogy ezentúl gyakran fogjuk egymást látni.

A legközelebbi lámpa alatt fegyvereimet megvizsgálám, hogy minden előfordulható esetre el legyek készülve s utamat a kitűzött ház felé folytatám, mialatt különféle sejtések tarták munkásságban elmémet, azon események iránt, melyek ezen rejtélyes látogatásból kifejlődhettek.

Hogy eddigi kalandimmal titkos összeköttetése van e meghivatásomnak, azt világosan hivém láthatni azon czélzásokból, miket a hárfás leány Beattinire nézve tőn. És épen ezért nem birtam minden aggálytól megszabadulni, ámbár más oldalról az ismeretlen leány egész magaviseletét olyannak kelle vallanom, hogy abból semmi következtetést nem vonhattam, mi közte és Beattini, vagy Dalmer, vagy Zlatár közt czimboraságot gyanítathatott volna.

Bár mennyire erőltetém is elmémet, egy sejtést sem fogadhaték el valószinűnek az iránt, mi rám a titokteljes találkozásban várakozott.

XX.
Vészjóslatú jelek.

Gondolatim fonalát suttogás szakasztá meg, mely egy alacsony kapu öbléből hangzott felém; megállapodám tehát, szorosan falhoz simulva s következő szaggatott párbeszéd tanuja levék:

– Csak hamar, mit mondott?

– Nem sok jót.

– Micsoda?

– Azt mondotta, hogy hagyjunk föl szándékunkkal, mert rajta vesztünk.

– Ohó!

– Azt bizony.

– Átkozott!

– A pénzt sem fogadta el.

– Már ez rossz jel.

– Mit csináljunk?

– Nagy baj biz ez, csak már legalább meg ne alkudtunk volna.

– Lépjünk vissza.

– Az is baj, mert majd kilódít bennünket urunk a gyülekezetből.

– Tudod mit, czimbora, hátha nem gondolnánk a banya szavával? Nem hiszek én zsidónak.

– Hagyd el, czimbora, azok közt is sok becsületes ember van, kiknek szavát csak úgy elhiheted, mintha írva állna előtted; aztán ez az öreg asszony még soha nem hazudott. Igen, ha a vén Móricz mondana valamit, akkor bizony nem volna eszünk, ha csak egyet hederítnénk is szavára; de így?

– Már csak fontoljuk meg holnapig a dolgot jól s azután majd elválik.

– Hát hol jövünk össze holnap este?

– A tarka macskánál.

– Hány órakor?

– Kilencz felé.

– Jól van.

Ekkor elvált egymástól a két férfi s az egyik balra, a másik pedig ellenkező oldalon távozott, miután az egyik még e megjegyzést hallatá:

– Nézd csak, most meg üveges hintóban is jött valaki az öreghez; bizony csak azt mondom én mégis, hogy nem evett ez az asszony bolondgombát!

Távozásuk után közelebb juték czélomhoz s csodálkozva látám, hogy a kijelelt ház előtt üveges bérkocsi áll, mely körülmény igen aggasztóvá kezde előttem válni.

A két férfit, kiknek beszédéből a fönebb közlötteket kihallgatám, alapos okoknál fogva, igen gyanusnak kelle tartanom, részint mivel gyülekezetet emlegettek, mely szavaik után, csak rossz lehetett, részint pedig, mivel Móriczot emlegeték, miből egyszersmind azon bizonyossághoz jutottam, hogy ezen ellenségem a csárdai tusában csakugyan nem halt meg s most is alkalmasint élénk munkásságban van.

Továbbá, a bérkocsi azon ház előtt állott, melybe nekem kelle mennem s a két ismeretlen férfi egyike, mikép megjegyzéséből világosan érthetém, ugyanazon házban volt és hihetőleg ugyanazon asszonynál, kihez én hivatalos valék. Mit kereshetett nála azon gyanus férfi? Mi volt az, a mivel fölhagyásra inté őt? Ki volt e bérkocsiban? Talán épen Beattini?

E kérdésekre hiába keresék elmémben alapos választ s minden okoskodásomnak csak az lett a vége, hogy vigyázatra ezúttal rendkívül nagy szükségem van, ha talán még gonoszabb hinárba nem akarok jutni, mint az volt, melyből csak fél csoda által szabadultam ki a budai csárdában.

Eleinte már csaknem visszatérésre határozám magamat, de e gondolatot ismét visszautasítám, mert önmagam előtt sem akarék félénknek, vagy épen gyávának látszani. Egyébiránt pedig a fölgerjesztett kiváncsiság is oly hatalmasul működött, hogy gondolni sem akarék többé a kaland félbehagyására.

Éjfélt még nem ütött az óra, mindenek előtt tehát várakozásra szántam magamat s e czélból egy keskeny házajtóhoz lapultam, honnan a lámpásos kocsit tisztán láthatám, a nélkül, hogy engem akár a kocsis, akár a házból kijövendő látogató észrevehetett volna. A kocsis végignyult ülőhelyén s álomba látszott merülni, a lovak pedig térdig sülyeszték le fejöket; sőt magok a lámpák is oly álmosan pislogtak, mintha röstellenék a terhes világítást e sötét utczában, melynek néhány lámpáiból már rég kifogyott az olaj.

A csönd oly tökéletes volt, hogy valakinek hortyogását is tisztán megkülönböztethetém azon házból, melynek ajtajában állottam s e helyzetben közel fél órát kelle eltöltenem, míg végre valamely távol toronyóra tizenkettőt kongott.

Az utolsó óraütésnél csaknem hallhatólag kezde keblem dobogni s meg kell vallanom, hogy azon pillanatban oly nyugtalanságot érzék, melyet talán félelemnek is lehetne neveznem; ez azonban csakhamar elmult s most már csak azt ohajtám, hogy a kocsi minél előbb távozzék; mert ottléte alatt nem akarék a házba menni, mindenesetre tudni óhajtván, hogy kicsoda tulajdonképen e késő látogató?

Erre nem kelle sokáig várakoznom, mert az ajtó kevés percz mulva megnyilt s egy fátyolos kalapú hölgy lépett ki. A kocsis azonnal leugrott, a kocsiajtót megnyitá, a hölgyet beemelé s ismét helyére ugrott és gyorsan elhajtatott, miután a hölgy e szót hallatá:

– Haza!

Hah, én e hangot már hallám? A kocsi szorosan mellettem robogott el. Benne két hölgy ült, az egyik elől, a másik hátul. Ezen utóbbi az volt, kit a kocsiba lépni láték s ez most, hihetőleg a kocsiban uralkodó hőség miatt, fátyolát hátraveté s én a lámpák föllobbanó világánál Dongai grófnőre ismertem! Az előtte ülő némber valószinűleg komornája volt.

Mit keresett itt a grófnő? Nem kellett-e félnem hogy e látogatásával terv van ellenem kapcsolatban Beattini részéről?

Mindegy, tisztába kell jőnöm, gondolám s állásomat elhagyám és a házhoz közelítettem. Bal oldalon a harmadik ablak előtt megállapodám, pillanatnyi időzés után hétszer kopogtattam s az ajtó küszöbére léptem, mely kevés percz mulva zajtalanul megnyilt előttem.

XXI.
Vérző sziv.

A rejtélyes ház folyosójába lépvén, körültekinték, s hófehér öltönyü némberalakot pillanték meg, mely mögöttem az utczára nyiló ajtót bezárá, s előmbe lépvén, kezével intett, hogy kövessem őt. Lámpa nem volt kezében, s igy, minden további fontolgatás mellőzése után, kényszerültem azon gyönge világító vonalt követni, melyet fehér öltönye okozott, ha sötétségben nem akartam maradni.

Nem mondhatom ugyan, hogy e pillanatban nyugodt valék, de mégis minden lépés után, melyet előre tevék, kevésb tartózkodással gondolkodtam a történhetőkről, mikép az rendesen lenni szokott, midőn valamely veszély felé közelítünk, s a visszatérés már el van előttünk zárva. Ilyenkor csak a gyáva esik kétségbe, a szilárdabb jellemü azonban az el nem kerülhető bajnak bátran szemébe néz, hogy leggyöngébb oldalát kipuhatolván, szükség esetén onnan támadhassa meg.

Én is ez utóbbit tevém, ámde a sötétség miatt kalandom szinhelyét sem különböztethetém meg, s csak akkor, midőn vezetőm, néhány lépésnyi haladásunk után, ajtót nyitott, láthatám, az abból kisugárzó világosságnál, hogy az udvar igen parányi és rejtélyes meghivómon kívül alkalmasint senki nem lakik a hosszúkás keskeny házban. Ennek látása nem igen vigasztalhatott ugyan, de nem is riaszthatott el rendkívül, mert derekasan föl levén fegyverkezve, teljes jogom vala a közel szomszédokban biznom, kiket, megrohantatásom esetén, lövéseim bizonyosan segélyre fogtak volna ébreszteni.

Azon ajtó, melyről fönebb emlékezém, konyhába nyilt, s ennek vastűzhelyén lámpa égett, melynek világánál sok réz edényt láték a falon fényleni. Vezetőm, mihelyt beléptem, a konyha jobb oldalán nyiló ajtóra mutatott, s elfordult, arczát tehát nem pillanthatám meg. Két-három lépést tevén, a szoba ajtajánál állottam, s ekkor vezetőm a konyhaajtót bezárá és midőn kissé idegenkedve visszafordulék, már – nyom nélkül eltünt. A lámpa még most is a tűzhelyen világított, s tisztán láthatám, mikép a konyhaajtón és azon kívül, mely előtt állék, semmi kijárás nem volt a konyhából. Vezetőm tehát vagy az udvarra ment, vagy eltünt. Figyelmesb vizsgálat után azonban meggyőződém, mikép első véleményem nem állhat, mert a závár előre volt tolva, s igy semmiesetre nem távozhatott azon az udvarra. Mi az eltünést illeti, azt nehezen hivő századunkban nem igen tanácsos már bizonyítgatni, s így elég legyen annyit mondanom, hogy jelen nem létét nem birám magamnak megmagyarázni és ennélfogva, minden további tétovázás nélkül, az ajtón csöndesen kopogtaték.

A szobából semmi neszt nem hallék, s mind e mellett is már épen be akarék lépni, midőn véletlenül fölemelém szemeimet s azon sajátszerü jegyet pillantám meg, melyet igazhitű zsidók ajtóikra szoktak függeszteni. Nem tagadhatom, mikép ennek látása ismét megdöbbentett kissé, ámbár tudtam már az utczán kihallgatott gyanus férfiak szavaiból, hogy ismeretlen meghivóm valószinűleg e vallásfelekezethez tartozik. Csakhamar összeszedém ismét magamat és beléptem.

Homályos szoba volt az, melyben most állék; a boltozatról függő réz lámpának egyik ágán sárga viaszgyertya égett, melynek hosszú kanócza még inkább növelé a homályt, mely alig engedé a legközelebb tárgyakat világosan megkülönböztetni. A falak egészen kopárok valának, s minden szögletben csak egy rozzant szék állott. Az utczára nyiló ablakot festett fatábla zárá, s párkányán koponya vigyorgott, mely mesterséges fehér és piros rózsákkal volt koszorúzva, mintha gúnyolni akarná a világi örömeket, melyek oly szoros kapcsolatban állnak a mulandósággal. Ez volt minden, mit ezen előszobában láthaték.

Ebből balra ajtó nyilt, melynek küszöbén nagy szelindek feküdt, tüzes szemeit mozdulatlanul rám meresztve. Meghivóm jól őrizteti magát, gondolám, s e kutyával nem szeretnék küzdeni. Közép- s hüvelykujjammal néhányszor csattanték, de a szelindek meg sem mozdult e jelre, botommal pedig nem merém érinteni. Pillanatnyi habozás után tehát, jobbommal pisztolyaim egyikét érintvén, hangosan szólék:

– Nincs itt senki?

Kérdésemre e szók hangzottak, alig érthetőleg, a belső szobából:

– Méltóztassék belépni.

E biztatásra két lépést közelíték az ajtóhoz, de a tüzes szemű szelindek mégsem tágított. Kissé vontatva szólék tehát:

– Ön kutyája a küszöbön fekszik.

Az előbbi hang gúnyosan viszonzá:

– Csak az ember bántja azt is, ki őt nem bántotta!

E hang csak nőtől származhatott, s már szégyenleni kezdém magamat, hogy nő ellenében félénknek mutatám magamat. Mindenre készen, s a szelindeket folyvást élesen szemmel tartva, egészen az ajtóhoz léptem tehát, s kezemet a kilincsére tevém. Most, nem csekély boszuságomra, tökéletesen meggyőződtem, hogy a félelmes szelindek – fából, vagy más kemény anyagból van faragva, s meg kelle vallanom magamban, hogy ezen olcsó őr jobb sikerrel teljesíti kötelességét, mint sok fizetett lomha cseléd, kit azonfölül még étellel is el kell látnunk.

A kilincs azonnal engedett kezem alatt, s a félelmes küszöböt, most már minden tartózkodás nélkül, átlépvén, az előbbinél jóval tágasb szobában látám magamat. A falak feketére valának festve, s lángszinű mesés alakokkal tarkázva, minőket csak kalandos képzelődés szülhetett. A butorzat itt is nagyon gyér vala. Egyik oldalon ócska bőrpamlag, előtte ó-divatú kecskelábú asztal s ez előtt magas fekete karszék. Az asztal két végén egy egy koponya gyertyatartóul szolgált, s mindegyikben koppantatlan sárga viaszgyertya égett. A szoba padlózatát vastag fekete szőnyeg borítá, melyen nesztelenül haladtam a szoba közepéig, mintha láthatlan kezek emeltek volna előre; akaratlanul is lábaimra kelle tekintenem, hogy mozgásuk által ellenkezőről győződjem meg.

Megszokván ez alatt a homályosságot, szemeimet a nagy karszékre emelém, s abban hölgyet pillanték meg, fehér pongyolában, mely egészen annak öltözetéhez hasonlított, ki által a konyhába vezettettem; sőt az alak is ugyanannak látszott, kivevén, hogy ennek arcza fekete fátyollal volt borítva; mi azonban keveset határozhatott itt, miután vezetőm arczát sem láthatám. Bizonyosan jól elrejtett ajtónak kell a konyhában lenni, gondolám, melyen ezen hölgy gyorsan ide siete, mit annál könnyebben tehetett, mivel a szelindek látása által is visszatartóztattam néhány pillanatra. De mi czélja lehet abban, hogy ily csodaszerűen intézé elfogadtatásomat? Erre nem tudék magamnak hirtelen válaszolni, ha csak azt nem akarám felőle feltenni, hogy természet fölötti hatalmat kiván magának előttem vagy általam tulajdonítani, miben mindenesetre nagyon csalatkozott volna. Egyébiránt, az eddig látott s tapasztalt körülmények annyiban mindenesetre megnyugtattak már, hogy itt nem annyira komoly veszélytől, mint inkább csalástól kell tartanom, mely alkalmasint erszényem ellen intéztetett. E gondolat meglehetős vigasztalásomra szolgált ugyan, mert tudtam, hogy hidegvérüségemnél fogva, velem ugyan nem könnyen fog a rejtélyes hölgy boldogulhatni; de egyszersmind elkedvetlenültem, miután e szerint meglehetős alapossággal hihetém, hogy e regényes találkozás alig leend szoros kapcsolatban korábbi kalandimmal, s egyedül csak Dongai grófnő látása okozá, hogy e hiedelmem nem szilárdulhatott meg eléggé, s ennél fogva még mindig maradt némi kis reményem, hogy e találkozás talán mégsem fog minden eredmény nélkül maradni.

A hölgy bőujjú ruhája két hófehér kezet mutatott, miket igen szépeknek mondhatnék, ha rendkívüli soványságuk miatt a bőr egészen csontjaikhoz nem tapadt volna. A ruha alól kinyuló láb parányisága szinte igéző vala, de egyebet nem láthatván, érzékeimet s nyugalmamat ez nem is háboríthatá és legfölebb csak kandiságomat csigázhatá még magosbra; ámbár meg kell vallanom, hogy ez már ugyis eléggé feszült vala.

A hölgy könnyeden inte fejével, s kezével a pamlagra mutatott. Ismét néhány lépést közelíték tehát, de csakhamar meg kelle állapodnom néhány másodperczre, midőn szemeimet a pamlag fölé emelém.

A falon ugyanis, épen szemközt a fátyolos hölgygyel, olajfestményt pillanték meg, sima fekete rámában. E kép nem tanusított ugyan különös művészi tökélyt, mi figyelmemet nagy mértékben igényelhette volna; de tárgya oly meglepő és sajátszerű vala, hogy szemeim ellenállhatlan erővel tapadtak reá, mintha természetfölötti varázs által bilincseltettek volna oda.

A kép asszonyt s férfit ábrázolt, oly különös helyzetben, minőhez hasonlót még eddig nem láttam. Az asszonyt gazdag öltözet födé, hószin teljes vállait hollófürtök árnyékozák, a hatytyúnyakat gyöngyök folyák körül, a gömbölyű karokat gyémántos karpereczek szoríták, s a szép finom ujjakat drága gyűrűk körzék. Termete bármely művésznek Venus alkotására szolgálhatott volna mintául. És arcza? Azon hely, melyet ennek kellett volna elfoglalni, a művész által üresen volt hagyatva; azért-e, mivel gondolá, hogy a test egyéb részeinek megfelelő szépségűt ecsetje nem bir előteremteni, vagy más okból, azt nem tudhatám. A mily idegenítőn hatott rám ez, oly borzasztó volt az, mit az asszonyi alak mellén láték. Ott t. i., hol a hölgy-szív örömtől hevülve fennen dobog, vagy fájdalomtól elfogultan görcsösen remeg, mély seb vala látható, melyből vér szivárgott a hölgy ölébe. E körülményt a mellette álló férfialak érthetővé tette. Teljes virágzásban levő ifjú volt ez, szépségben Adonist, erőben Herkulest ábrázolhatva; jobbja azonban szivet szoríta össze, melyből vér csepegett, s nagy szemei gúnyos kifejezéssel függének a hölgy mély kebelsebén, melynek az előtt lakosa volt a vérző szív.

Első érzésem undor vala, melyet e kép látása lelkem mélyében ébreszte, undor azon ember ellen, ki művészetét ily iszonyú visszaélésre használta, hogy lázas kedélye beteg kifakadásának hízelghessen; mert őrjöngő ábránd szüleményénél egyébnek nem tekinthetém e szörnyű jelenetet. Az undor azonban csakhamar vérfagylaló borzadásnak adott helyet, midőn a férfialakot élesebben szemügyre vevém, s arczának minden vonásában ismerősre véltem találni. Igen, igen, nem csalatkozhattam, ez Dalmer, Beattini, ez Zlatár Péter volt, fiatalabb korában, kit angyalnak alkotott a természet külsőleg, míg belsejét pokolnak ördögei lakták. És a hölgy, kinek vérző szívét kezében tartá, bizonyosan új áldozat vala véres körmei közt, kinek iszonyú sorsát még eddig nem ismerém, s melyet talán épen ez ünnepélyes pillanatban kell vala megismernem.

E gondolat iszonynyal tölté ugyan keblemet, de annyiban tökéletesen megnyugtatott, hogy e helyen nincs okom veszélytől rettegésre.

Bámulásomból a fátyolos hölgynek ércztelen tompa hangon ejtett e szavai ébresztettek föl:

– E kép, mint látszik, megindítá önt?

Összeszorult ajkimon csak ez egyetlen szót bocsáthatám ki:

– Igen.

– Sőt talán sajnálni is képes ön azon hölgyet?

– Kimondhatlanul!

– És mire tartja ön méltónak azon deli férfit?

– Véres boszura!

– Uram, ezen kép – saját történetemet ábrázolja.

– Lehetséges-e!?

– Minden nagyítás nélkül.

– Iszonyú!

– Látom, hogy önben helyzett reményem nem hiúsul meg.

– Mindenre kész vagyok.

– Engedje ön tehát szenvedéseimet, mennyire lehetséges, összefüggőleg és körülményesen elmondanom.

A fátyolos hölgy ismét inte kezével, s én helyet foglalék a pamlagon, ő pedig a következő történetet mondá el, oly hideg s szilárd hangon, mely kétségbe vonhatlanul tanusítá, hogy az iszonyú fájdalom következtében már legszilajabb érzésein is korlátlanul uralkodni tudott.

XXII.
Rablókaland.

E föld nagy, mint a hatalom, mely azt alkotá, s szép, mint a gondolat, mely e hatalomnak irányt adott.

E nagy földet számtalan élő lény lakja, okos és oktalan, emberek és állatok. És ezen emberek s állatok, legyenek bár szelidek vagy vadak, mind külön hazával birnak, mely áldásokkal halmozza őket, s melyet ők szivök mélyéből szeretnek, vagy melyhez természeti ösztönük egész erejével ragaszkodnak.

Van azonban az emberek külön osztályai közt nép, csak egy nép széles e világon, melynek nincs hazája, melyet szeressen, s mely őt áldásaival halmozza! E boldogtalan nép az egész nagy világban el van szórva, hol létezését irgalomból eltűrik, s habár földig alázza is magát, mindenütt csak gúny és megvetés jutalma; mi csoda tehát, ha végre gyűlölnie kell ott, hol szeretnie nem szabad, s ha az átkot nem viszonozhatja áldással? Hiszen a féreg is felgörbed, ha tapostatik! Uram, kell-e mondanom, hogy e szerencsétlen népet Izrael boldogtalan fiai képezik?

Ezen elnyomatott nép egyik családjában születtem én. Atyám gazdag vala és tekintélyes, mert az is mélyen szokott a pénz előtt meghajlani, ki különben az emberiség legszentebb jogait sem irtózik lábbal taposni. A zsidó ezt jól tudja, mert mindennap tapasztalja és azért pénzt, s mindig csak pénzt törekszik szerezni, bármi uton kelljen is ahhoz jutnia, mert sajnosan meg van győződve, valamint már szüléi és ezek ősei meg valának győződve, hogy egyedül a pénz azon eszköz, mely által magokat, legalább bizonyos pontokig, a többi emberek közé emelhetik.

Atyám szeretete azonban számomra, valamint testvéreim részére is, nemcsak anyagi, hanem szellemi kincsekről is gondoskodott. Oly neveltetésben részesültem, melynek bármely nemes hölgy is büszkén örvendhetett volna. De bár négy nyelven tudtam is ártatlan kebellel boldogságért imádkozni, mégis sulyosan nehezültek rám a sorsnak vészes csapásai. Még maga a jó nevelés is, mely különben minden embernek áldást biztosít, csak átkot gyümölcsözött árva fejemnek!

Népünknél, mint már mondám, a férfi csupán vagyonszerzésre kénytelen életének legszebb részét áldozni, s csak akkor gondolhat házasságra, midőn már annyit gyüjtött, hogy leendő gyermekeinek első szükségeit födözhetni véli. E rendszer mellett vajmi természetes, hogy a műveltebb s gazdagabb zsidó hajadon csak szerfölött ritkán lelhet szellemi tekintetben magához hasonló férjet, sőt korához illőt sem gyakran, mert a nélkülözések és fáradalmas üzérkedés korán görbesztik meg Izrael fiainak testét és az édes szenvedélyek viráginak himporát letörlik.

Egyébiránt, ha mindez, szerencsés véletlenség következtében, néha kivételt szenvedne is, van még más mostoha körülmény, mely, különösen a műveltebb zsidó hajadonra, súlyosan nehezül. Unokáról unokára száll ugyanis annak tudata, mikép pártfogást e földön egyedül csak családja szük körében lelhet, s valamint ez neki mindene, ugy ő viszont annak egyetlen reménye és öröme. E viszony vak engedelmességre szoktatja a gyermeket szüléi iránt, s minden atya korlátlan urrá lesz a családban, melynek minden tagja vakon engedelmeskedik neki, meg lévén győződve, hogy a nyomasztó külviszonyoknál fogva, a családfő csak a legjobbat és azt akarhatja, mit paizsul szegezhetni ki e nyomasztó viszonyok csapásinak elhárítására. Iszonyú hatalom ez, uram, mely a szabadnak született lelket magát bilincsre veri, de boldogtalan állapotunkban mégis mellőzhetlenül szükséges, mert végső elpusztulástól egyedül csak ez mentheti meg szerencsétlen népünket!

E családi viszonyoknál fogva nem csodálandja ön, hogy ellenállás nélkül hajlottam atyám parancsára, midőn éltes kereskedőt vezete szobámba, mondván: ez férjed lesz! Keblemben forrón buzgott ugyan a vér, s nekem is voltak bájos álomképeim, melyek minden tizenhét éves lányka szívét édesen remegtetik meg; de az atyai akarat fagyos lehellete elhomályosítá e vonzó rajzait az ifjusági ábrándoknak és én neje levék azon férfiúnak, a nélkül, hogy magamat ez által boldogtalannak éreztem volna, mert hiszen ő sokkal gazdagabb vala atyámnál, s bennem becsülni tudandja leendő gyermekeinek anyját. Így okoskodtam én, mert ily okoskodásra valék tanítva.

Összekelésünk után alig telt el néhány év, s férjemet nagy kiterjedésű kereskedési viszonyai rögtön külföldre szólíták, hová őt nem követhetém. Jósága tehát, egyik nőrokona kiséretében, Füredre külde engem, hogy lehetőségig kellemesen töltsem azon néhány hetet, melyek alatt távol kelle tőlem lennie, s bőkezűsége oly fénynyel környezett, hogy Füreden megjelenésem alkalmasint nem egy nemes hölgy keblében gerjeszte irígységet.

Az ily diadal különben édes táplálékul szokott az asszonyi kebelnek szolgálni, s eleinte én is ilyesmit kezdék érezni; ámde e boldogító érzelem csakhamar keserüséggé változott. Leveretve vettem észre, hogy bármely nyilvános helyén jelentem meg a fürdőnek, mindenütt gúnyos megvetéssel fordultak el tőlem a hölgyek, míg a férfiak szinte vagy e sértő példát követék, vagy, mi rám nézve még iszonyúbb vala, szemtelen kétértelmüségeket váltogattak egymással közelemben, melyek arczomba szökteték minden véremet, ámbár gyakran teljes jelentésöket nem is érthetém.

Sőt mi több, cselédeim sem maradtak menten e méltatlanságtól, ámbár, inasomon kívül, keresztyének valának. S ez embertelenség annyira ingerlé őket is, hogy kötelességöket csak mogorván s visszataszítólag teljesíték, ámbár szeliden bántam velök és kétszeresen fizettem őket!

Tehát szállásomon csak úgy, mint nyilvános helyeken, mindenütt majd néma, majd hangos bántalmakat kelle tapasztalnom, melyek lassanként oly fájdalmas keserűséggel tölték lelkemet, hogy kincseim közepett is elviselhetlen tehernek kezdém az életet tekinteni.

Rögtön szüléim házába utaztam volna vissza Pestre, de férjem meghagyá, hogy Füreden várjam be őt, s nem vala bátorságom engedelme nélkül e helyet elhagyni, mert tudtam, hogy férjem most már egyszersmind atyám hajdani hatalmával bir fölöttem.

Hogy tehát a sértő bántalmakat legalább nyilvános helyeken kerülhessem, szobámból csak fölötte ritkán távozám, s ilyenkor is többnyire kocsimban.

A szép vidék szemlélése ismét fölvidítá sebzett kedélyemet, mert legalább azon meggyőződéshez juttatott, hogy a nap melegében én is csak úgy részesülhetek, mint más; hogy az erdő az én számomra is hűs árnyékkal kinálkozik, hogy az illatos rózsa az én keblemen sem virít el gyorsabban, mint másén; szóval, hogy a természet egyenlően részesíti boldogító jótéteményiben azokat is, kiket a társaság nem akar kebléhez karolni.

E sétakocsizások annyi élvezetben részesítettek, hogy mindig távolabbra terjesztém azokat. Utóbb gyakran hajnalban hagyám el Füredet, s közel és távolabb falukban reggeliztem és ebédeltem, hol mindenütt szivesen fogadtak, részint apróbb adományaim miatt, részint mivel kilétemet nem tudták.

Egykor szinte ily nagyobb kirándulást tevék, s dél tájban a hüvös Bakony egyik útján haladtam lassan előre kocsimban, szabad szárnyakra bocsátva gondolatimat.

Minden, mit regényes erdei kalandokról valaha olvastam, fölelevenült emlékezetemben. Hölgyszabadító lovagok a középkorból, rablók, szent földről visszatérő zarándokok, kétségbeesett szerelmesek árnyékai, legcsodásb csoportozatokat képeztek édes ábrándozásba merült tekintetem előtt, s más boldogabb világba helyzének át, melyet könyveimből már akkor szeretni tanultam, midőn még a valódinak keserűségeit nem is ismerém.

E közben elevenen azon kalandok hősének képzelém magamat; minden földmélyedésből pikkelyes sárkányokat láték ellenem zúdulni, minden szellősuhogásban kisértetek s rémek suttogásait vélém hallani, minden bokor mögül rablócsapatok rohantak ellenem; de én nem rettegtem, mert mindezeket kellő pillanatban, vértezett magas lovag riasztotta el, ki sóhajtva hajlítá meg előttem lándzsáját, s némán távozott, hogy rögtön ismét megjelenjék, mihelyt új veszély által környeztetém. Hogy e lovag alakja semmiben nem hasonlított férjemhez, azt ábrándozásimban épen nem találám felötlőnek, mert hiszen regényekben is többnyire nem a férj az, ki fenyegető veszélyekből a nőt csodásan és váratlanul kiszabadítja.

Édes merengésimből vad szitkozódás ébreszte föl, s ugyan e pillanatban kocsim ajtaja robajjal megnyittatott, s karomat durva kéz által megragadtatva érezém.

Első pillanatban álomnak képzelém e jelenetet, de csakhamar meggyőződém az iszonyú valóságról. Kocsimat, melyben egyedül ülék, minthogy férjem rokona, betegeskedés miatt, honn maradt, rablók támadák meg, kocsisomat leüték, s engem a hintóból kirántottak. Azután az egész kocsit megmotozták, de semmit sem találtak, néhány apróságon kívül, miket egy pár beteg parasztasszony s gyermekeik számára vittem.

A rablók tehát boszúsan fogtak körül, s vadul ordítoztak:

– Ide pénzedet!

– Mutasd meg a hintó rejtekeit.