Rablókaland.
– Hol vannak kincseid?
– Szólj, vagy meghalsz!
Hiában könyörgék kiméletért, hiában esküvém, hogy csak sétálni kocsiztam, s nincs nálam több néhány forintnál; ők szavaimnak nem hittek s végre legiszonyúbbal fenyegettek, mi még a halálnál is irtózatosb vala.
Ekkor szolgám nyelvünkön tanácsolta, hogy írjak nekik kötelezvényt s talán szabadon fognak bocsátani. Én azonnal tárczám után nyultam és írni akartam, de most még nagyobb indulatossággal tört ki ellenem a förgeteg.
Az egyik rabló dühösen ragadá ki kezemből a tárczát és vadul ordítá:
– Átkozott zsidó, el akarsz árulni?
– Meg akar babonázni.
– Valamennyi zsidóasszony mind boszorkány!
– Szúrd le, czimbora.
És az egyik zsivány megragadott baljával s jobb kezével kést emelt ellenem.
Ezen elhatározó pillanatban gyors lódobogás lőn hallhatóvá s csaknem ugyanazon perczben deli férfialak termett lóháton mellettünk.
A zsiványok kissé meghökkentek, de nem távoztak.
Elhaló szemeim az ismeretlen férfi villogó tekintetével találkoztak s ajkai e szót dörgék, mely mennyei zene gyanánt visszhangzott fülembe:
– Vissza!
Többet nem hallék, füleim zúgtak, szemeim elhomályosultak, térdeim összeroskadtak s mély ájulásba merültem.
E szók után mély lélekzetet vőn a fátyolos hölgy, jobb kezével fátyola alá nyult, mintha szemeit akarná törleni; de sóhajtva rázá fejét, jeléül, hogy a könyek jótékony forrása végkép kiapadt már azokból. Azután néhány percznyi szünet után, ismét előbbi közönyös hangján, így folytatá történetét.
Mi következett ájulásom után, meddig valék megfosztva eszméletemtől, arról szorosan nem számolhatok, mert szolgám annyira el volt rémülve, hogy mindig ellenmondásokba keveredett, valahányszor őt utóbb ezen eseményre nézve kérdőre vonám; megmentőm pedig nem akart erről körülményesebben szólani, mondván, hogy nem kívánja lelkemet ez által újonnan megrázkódtatni, mi könnyen ártalmamra válhatnék.
Midőn magamhoz tértem, már ismét hintómban ülék, mely lassan Füred felé haladott. Mellettem megmentőm ült, kezemet gyöngéden fogva s üterem minden dobbanását számítva. Midőn felnyiló szemeimet arczára emelém, túlvilági lényt hivék megpillantani. Födetlen fejének fekete fürtei dicskoszorú gyanánt csókolák magas homlokát s szemeiben, melyek az erdőben oly vadul lángoltak, most leggyöngédebb részvét kifejezése csillogott. Többször olvasám, hogy a mérges kigyók tekintete varázserővel bír, mely embert s állatot ellenállhatlanul magához vonz; azon férfi szemében ily bűvös hatalom rejlett, mert tekintetem visszavonhatlanul függe rajta s bár lelkemet irtóztat futá el, midőn szemei hatásának édes mérge ereimben a vért szívem felé zaklatá, mégsem hunyhatám be szemeimet, habár életem állott volna is koczkán. Úgy tetszett, mintha ezen arczot, e szemeket már álmaimban láttam volna; mintha ez lett volna azon rejtélyes lovag, ki engem ábrándim közepett minden veszélyből megmentett.
Azon néhány pillanat, melyek alatt tekintetébe mélyedtek szemeim, legboldogabb szakát képezék életemnek; ehhez hasonló érzemény többé nem üdvezíté keblemet.
Végre félbeszakasztá szabadítóm a csöndet s mikép létemről tudakozódék. Mondhattam-e egyebet, mint, hogy kimondhatatlanul jól érzem magamat?!
Nevemet s viszonyaimat ájulásom alatt már kitudá szolgámtól s most magát is megismerteté velem, mondván, hogy még csak néhány nap óta mulat Füreden. Ezután nagy fölindulással szólott azon méltatlanság ellen, melylyel ott a társaság által tetéztettem; hevesül kelt ki azon igazságtalan korlátok ellen, melyek az embert embertársától elválasztják és meghatóan ábrándozott a műveltség s szívnemesség egyedüli uralkodásáról, melynek, mint állítá, nem lehet már sokáig elmaradnia.
S mily örömest hittem édes szavainak, melyek szívem legtitkosb rejtekében legbájosabban zengő visszhangra találtak!
Ő Füreden gyakran meglátogatott engem s én boldogtalan, óhajtva vártam őt és búsan látám tőlem távozni; mert ő volt az első férfi, kinek minden szava úgy hangzott, mintha szívemből leheltem volna azokat ajkaira.
Szerelemről is kezde hozzám szólni; de ugyan kellett-e szó azon indulat kifejezésére, melyet iránta első megpillantása óta érezék, a nélkül, hogy ezt bár önmagam előtt is kimondottam volna?!
Azonban, ne gondolja, uram, hogy e féktelen indulat által könnyelmű vétkezésre hagyám magamat ragadtatni. A zsidóhölgy első gyermekéveitől kezdve tanulja, hogy előbb atyját s utóbb férjét mindenek fölött tisztelnie kell; és e tan oly erős gyökeret ver szívében, hogy hitsorsosim közt a női hűtlenség a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.
Látván csábítóm, hogy közönséges úton nem érhet czélt, egyenesen lelkem ellen irányozá megtámadásait és házasságról kezde szólani. Eleinte megdöbbentem e gondolatnál, de mézes csábszavai mindinkább növekedő sikerrel küzdöttek gyöngülő ellenvetésim és aggályaim ellen. És ugyan mikép birhattam volna sokáig ellenkezni, midőn a szeretet vallását szerelem hangjai magasztalák előttem!
Igen, uram, én nem birtam sokáig ellenkezni, s titkon csábítóm vallására tértem; kell-e mondanom, hogy ezen áldozat után csakhamar önmagam előtt pirulnom kelle s még tükrömet is kerülém, mert szemeimből csak lelkivád tekinte felém.
Összekelésünk azonban még mindig előre nem látott akadályokba ütközött. Csábítóm engedelmet kért szüleitől e házasságra, de ezek nemcsak megtagadák ezt tőle, hanem rögtön minden pénzküldeményt is megszüntettek, hogy őt annál hamarább visszatérésre kényszeríthessék. Segítnem kelle tehát rajta és segítettem is, mert ki egyszer eltér az erény ösvényéről, azt már valóságos bűnre is könnyű csábíthatni. Férjemtől, kinek, hitváltoztatásom óta, nem valék többé neje, több nagyértékű váltó volt kezeim közt s kedvesem kihizelgé azokat tőlem, igérvén, hogy szüléivel kibékülvén, rögtön ismét vissza fogja azokat váltani. És ez volt oka, hogy új hitemet, valamint volt férjem, úgy atyám előtt is, még mindig gondosan titkolám.
Ennél fogva még folyvást levelezésben állottam mind a kettővel és az előbbitől gyakran érkeztek még hozzám tetemes váltók, melyek mind kedvesem kezeibe jutottak, ki ellen még legkisebb bizalmatlanságot sem táplált szívem.
Végre azonban férjemnek Pestre érkeztét tudatá velem atyám, azon megjegyzéssel hogy mindketten kevés nap mulva Füredre fognak értem jőni.
E hír csaknem kétségbeejtett. A váltók értéke, miket kedvesemnek átadék, már negyvenezer forintra emelkedék s a csábító vérfagylaló hidegséggel mondá, midőn a félelmes látogatás közelítését vele tudatám, mikép szüléivel minden áron ki akar békülni, következéskép kezemről ünnepélyesen lemond; a negyvenezer forintot pedig elég csekély áldozatnak tarthatom, azon megböcsülhetlen kincsért, mely által minden művelt társaság ajtaját előttem megnyitá. Szépségem, tevé hozzá gúnyosan, szükség ellen minden esetre biztosíthat, sőt még legnagyobb szerencséhez s gazdag házassághoz is juttathat.
E váratlan nyilatkozat mennykőcsapás gyanánt hatott rám. Csak azt látám még, hogy csábítóm gúnyosan meghajlott előttem és az ajtó felé távozott: azután eszméletlenül összerogytam. A büntető isten azonban nem akará, hogy gyors halál által szabaduljak meg az élet terheitől, hanem eszméletemet ismét teljes épségében visszaadá, hogy életem utolsó napjáig iszonyúan bűnhődjem.
Atyámat s volt férjemet nem merészlém bevárni, mert nem volt elég bátorságom az elsőnek borzasztó átkát meghallgatnom s jól tudtam, hogy az utóbbi kérlelhetlenül törvényszék elébe állítand, elorzott pénze miatt.
Szökésre határoztam tehát magamat s drágaságimmal, miket még hajadon koromban szüleimtől ajándékul nyerék, lakásomat éjjel titkon elhagyám. Asztalomra levelet tevék, melyben bűneimet őszintén kivallám, csak csábítóm nevét hallgatván el, kinek hatalma ellen úgy sem birtak volna sikerrel föllépni atyám és volt férjem, sőt talán még nagyobb kárba, vagy legalább veszélybe keveredtek volna.
De hová irányozzam tétovázó lépéseimet? gondolám s hosszú tusakodás után sem birtam egyebet határozni, mint Pestre visszajőni s valamely külvárosban elrejtezni; mert oly ismeretlen valék az ország minden részével, hogy nem merészlék másutt menedéket keresni.
Folytonos rettegés közt végre csakugyan minden szerencsétlenség nélkül Pestre érkeztem s néhány heti lappangás után e kis házat bérelém ki, hol legnagyobb elvonultságban éltem egy öreg koldusasszonynyal, kit magamhoz fogadtam.
De minő volt ezen élet! Csábítóm lelkemet gyilkolá meg! Nem mertem azon valláshoz folyamodni, melyre földi szerelem élvezhetéseért tértem s ahhoz sem merészlék visszatérni, melyet oly könnyelműleg hagytam el. Bizalmam meghalt elvérzett szívemmel s lelkemmel együtt és én vigasztalatlanul állék a vallástalanság iszonyú örvényében, egyik szabadító parthoz sem merészelvén közelíteni; mert érezhetém, hogy egyikre sem vagyok méltó. S ha végső kétségbeesésben majd egyikhez, majd másikhoz folyamodtam, könyörgéseim siker nélkül maradtak és ismét azon tompa merevültségbe hanyatlám vissza, mely csak mozgás által különbözik a haláltól s melyben az ember még nevetni is tud egész közömbösséggel, habár vérkönyűk égetik is lelkét.
Több év telt el e szörnyű állapotban s végre nyugodtabb kezdék lenni, miután meggyőződém, hogy lelkem menthetlenül veszve van s valamint régi, úgy új hitem is megtagadá tőlem a vigasztalást, minthogy mind a kettőre méltatlanná levék.
Laktársam, az öreg koldusasszony, időtöltésből gyakran kártyát vetett előttem s én megtanulám e mesterséget, mely nehéz gondolatimnak, legalább néhány pillanatra, más irányt adott.
Utóbb, fogyni kezdvén a drágaságimtól nyert pénz, könnyen hivő bolondoknak jósolgatni kezdék a kártyákból, kik kétes jövendöléseimet jól fizeték, melyek gyakran teljesültek, minthogy mindenki többnyire tetszése szerint szokta a kétértelmű jövendöléseket magyarázgatni. A hozzám tóduló könnyen hívők száma mindinkább szaporodott, lakásomat úgy rendezém, hogy az érzékekre annál inkább előre is hathassak s végre e képet föstém, remélvén, hogy talán valamikép nyomába juthatok a gaz csábítónak, ki lelkemet meggyilkolá; mert a boszú azon érzés, vagy szenvedély, mely legutoljára hagyja el a kihamvadt emberi keblet; és minél inkább meggyőződtem, hogy jelenem és jövendőm örökre és menthetlenül veszve van, annál erősebben dúlt bennem ez utolsó szenvedély, a kérlelhetlen boszú.
Közlekedésem a külvilággal, hiremmel együtt, napról-napra növekedett, s csakhamar leírhatlan pokoli örömmel tapasztalám, hogy e képet nem hiában föstém s hogy meg fogom magamat boszulhatni azon, ki által az emberiség köréből véres kezekkel örökre kitaszítattam.
Megtudtam, hogy csábítóm Pesten van s több alakban folytatja gyalázatos mesterségét; megtudtam, hogy ön üldözi őt s már többször nyomában volt. Elhatározám tehát, hogy boszúmat kielégítem, vágóhidra terelem őt és azután bucsút veszek az élettől, ha csakugyan életnek mondhatni a lelki vigasztalás nélküli gyászos tengődést.
A fátyolos hölgy elhallgatott, csontos ökleit fenyegetőleg emelé a kép felé s fejét mellére horgasztá.
Rövid szünet után azonban hirtelen fölegyenesült s remegő hangon mondá:
– Ismerem őt! – viszonzám megrendülve és szinte fölállottam.
– Bizhatom ön segélyében?
– Tökéletesen.
– Éjfél előtt főrangú hölgy volt nálam –
– Láttam.
– Ismeri ön?
– Igen.
– Most ezt hálózza körül a gyilkos. E hölgyet komornája által birtam idejövetelre s most rávettem őt, hogy rövid idő mulva csábítómmal fog itt megjelenni.
– Valóban?
– Igen. Akar ön akkor segélyemre lenni?
– Legnagyobb készséggel.
– Bármi történjék is?
– Igen.
– Jól van. A grófnő előre tudatni fogja velem azon éjszakát, melyben kedvesével hozzám jövend és én azonnal tudósítani fogom önt előbbi küldöttem által.
– De kicsoda azon rejtélyes hölgy?
– Szenvedő társam.
– Többet nem mondhat ön?
– Jól tudja ön, hogy kitől hallhat többet.
– Értem. Holnap mindent tudni fogok.
– Addig mély hallgatást tanácslok önnek, mert különben még egyszer kisiklik kezeink közől a ravasz gyilkos.
– Gondom lesz reá.
– Még egyet.
– Méltóztassék.
– Egy gyanus külsejű férfi is volt itt ma éjjel, ki bizonyos bűnös vállalatra nézve tanácsot kért ön kártyáitól.
– Igen.
– Minő vállalat az?
– Hölgyrablás.
– Hol? Kicsoda?
– Azt nem tudom.
– S nem ismeri ön azon férfit?
– Nem.
– Hm, talán mégis nyomába fogok e gazságnak jutni.
– Alkalmasint egészen el fog az maradni, mert nagyon ráijesztettem a gazemberre.
– Adja isten. De bocsánat, nem lehetne, mielőtt távoznám, ön vonásait látnom?
– Uram, én élő halott vagyok s a halottak vonásai visszariasztók. Arczomat e házban még senki nem látta s halálomig nem is fogja látni senki.
E szók után kezével intett a szerencsétlen hölgy, én követtem őt s kevés percz mulva bezárá mögöttem az utczaajtót és én egyedül állottam az éji sötétségben.
Miután e házat, melyben az elvetemültség azon szerencsétlen áldozata szenvedett, kivel ily csodásan találkozám, jól körültekintém, hogy szükség esetén gyorsan és könnyen föltalálhassam, csöndesen a belváros felé irányozám lépteimet.
Az épen hallott gyászos történettől nem birám gondolataimat elvonni s meg nem foghatám: mikép kerülhette el Dalmer, számtalan gaztette daczára, a büntető igazság ostorát. Úgy látszott, hogy minden sikerült bűne csak ösztönül szolgált nála még nagyobb gaztettek elkövetésére; mintha a sors kedvet lelt volna annak megkísértésében, hogy ugyan mennyi rosszat képes egyetlen gyarló ember elkövetni. Ha ez csakugyan úgy volt, akkor a gyarló ember nagyon is félelmesen bizonyítá be, hogy roszban nem bír elfáradni és hogy az emberi erő korlátolt gyarlósága többnyire csak akkor szokott mutatkozni, midőn jóra kellene azt használni.
Még egyszer átfutám a hármas alakú gaz kalandor csínjait, de alakoskodásaira nézve mégsem birtam egészen tisztába jutni. Hogy minden őt környező veszély daczára sem akar Pestről távozni, annak kulcsát könnyen fellelhetém ugyan azon tervében, mely szerint a gazdag Dongai grófnőt nőül akará venni; de hogy mi lett Móricz nejének holttestéből, ki volt azon ifjú és hölgy, kiknek társaságában őt láttam s kik meglepőleg az elhunythoz hasonlítottak, azt egyáltalában nem birtam magamnak megmagyarázni, valamint késedelmezését sem. Ő már több hét előtt összekelhetett volna Dongainéval s mégis halogatni látszott e lépést s legújabban távozásra törekvék birni a szép özvegyet, mit bizonyosan nem ok nélkül tett. Talán Börger Lenke iránti szerelem tartóztatá őt Pesten? Vagy Dongainét is meg akará csalni? Ezek mind oly titkok valának, miknek föloldására nem birék kulcsot találni.
E tépelődésimet lódobogás zavará meg. Hátra tekinték s azonnal megállapodám, mert a közel mellékutczából igen sajátszerű csoportot láték közelíteni.
Elől városhajdu lovagolt kivont karddal, mellette virasztó lépdelt, nagy négyszögletű lámpával és hosszú alabárddal kezeiben. Ezeket nyomban két divatos öltözetű fiatal uracs követé, kik semmit nem tarthattak kezeikben, mert karjaik szorosan hátra voltak kötve. Kalapjok mélyen szemökbe volt nyomva s az egyik az «Ezred leánya» kedvencz dalát fütyölé, míg a másik néha-néha ugyanannak éneklését kísérté meg, mi azonban nem igen akart neki sikerülni, mert mindig csakhamar elhallgatott, mintha nemcsak kezeit, hanem torkát is kötél szorítná össze.
Ezek után rongyos öreg ember sántikált, iszonyúan káromkodva és mérgesen erősítve, hogy a hajduk szörnyű tévedésben vannak becses személye iránt, melyet bizonyosan meg fognak bánni. Mellette mintegy tizenkét éves fiú tántorgott, rongyos gatyában s fekete frakkban, melynek azonban csak egy ujja volt már. E fiú haja oly bozontos vala, hogy szabad növésében a fésü zsarnok hatalma által bizonyosan még soha nem akadályoztatott; csizmája pedig oly rongyos volt, hogy mind a tiz lábujjának körmeit legnagyobb kényelemmel vagdalhatta el, a nélkül, hogy azért csizmáit le kellett volna huznia. Álmosság, vagy részegség miatt tántorog-e, azt nehéz voltaképen meghatározni s legjobb lesz mind a kettőt elhinni, mert így legalább mindenesetre el lesz az igazság találva. Valóban, ezen fiú igen hosszú életnek fog örvendhetni, ha a halálbüntetés csakugyan eltöröltetik.
E reménydús egyént két sugár termetű hölgy követi, kik oly diszesen vannak öltözve, hogy a műértő közönség a szinházban bizonyosan szörnyű s rémséges tapsviharral tisztelné meg azon szabót, ki e ruhákat varrta. Még csak a kalapról lengő kék fátyol és kezeket fedő fehér keztyű sem hiányzik. A keztyűs kezek azonban, fájdalom, szinte hátra vannak kötözve. Igen kár, hogy arczaikat az irigy fátyol eltakarja. Ah, de most szólnak:
– Majd kikapják kendtek a magokét!
– Ily szemtelenül bánni velünk.
– Mintha valami sehonnaiak volnánk.
– Jól ismernek bennünket.
– És majd megbánatják kendtekkel ezen durvaságot!
Hangjok kissé rekedt ugyan az éjjeli levegő miatt, de azért mégis beillenének énekesnőknek a Duna partja mellé. Ugyan kik lehetnek ezek? Ki tudhatná azt! Sok rekedt hölgy találtatik oly nagy városban, melynek több szinháza van.
Utánok egész méltósággal öreg asszony tipeg, két lefüggő hajú paraszt szolgáló közt. A két lány keservesen sír, a vén sárkány pedig hallgatásra inti őket, többi között ezeket mondván:
– Ostoba ludak, ne pityeregjetek! Csak látszik, hogy még nem régen vagytok Pesten. Hiszen nem esznek meg benneteket. Egy pár hétig jól kipihenitek magatokat és azután ismét hegyen-völgyön lakodalmazhatunk.
Most két szálas legény lesz látható, nem divatos, de tiszta öltözetben. Az egyik kissé lehorgasztja fejét, a másik ellenben büszkén jár, mintha csapszéki diadalról térne vissza és parancsoló hangon szól:
– Hajdu!
– Hallgass, gazember.
– Hajdu, mondom, ne gorombáskodjék, mert megbánja. Bocsásson szabadon.
– Majd ha fagy.
– Én nem öltem és nem is loptam.
– Tiltott játéknál találtunk benneteket és ez elég. Előre!
– Hajdu, mondom, bocsásson szabadon, ha uraknak szabad magokat mindenféle játékkal mulatni, hát nekünk mesterlegényeknek ugyan miért nem? Bocsásson szabadon, mondom, mert a tizenkilenczedik században, az egyenlőség századában élünk.
A hajduk nevették ezen okoskodást s gyorsabb haladásra nógatták a diszes társaságot, melyet néhány félmeztelen férfi s némber egészíte ki, kik mogorva közönyösséggel baktattak a többiek után. Két gyalog s egy lovas hajdu nagy gonddal őrködött az akaratjuk ellen előttök sétálók minden mozdulata fölött.
Az egyik hajdut történetesen ismerém s azonnal fölvilágosítást kérék tőle e különös társaság iránt.
– Hja, uram, – szóla jó kedvvel a hajdu, – valahányszor éjjel madarászni megyünk, mindig ily jó fogással térünk hajnal felé vissza.
– És hová viszik őket?
– A dolgozóházba.
– Hát mindnyájan vétettek valamit?
– De mennyit!
– Például, azon két czifra uracs elől miért került ide?
– Oh, annak nagyon rövid a története. Hamisan kártyáztak egy külvárosi kis kávéházban. Mult vásárra lopni jöttek külföldről, de rajta kaptuk őket és becsuktuk. Négy nap előtt kitelt idejök s most alkalmasint uti költséget akartak nyerni, hogy más vásárra mehessenek. Csakhogy lépre kerültek a jó madarak, fogadom, hogy majd megtanítják őket emberségre a dolgozóházban!
– Hát külföldről is jőnek tolvajok a pesti vásárra?
– Majd annyi, mint kereskedő; pedig bizonyosan felét sem foghatjuk össze, mert a külföldiek sokkal finomabb műveltséggel birnak, mint a hazaiak s nagyon ügyesen tudnak csenni.
– Hát azon mérges, sánta öreg ember?
– Ennek különös története van. Ez az úri asszonyságok kis kutyáit utczán, lépcsőn, folyosón, sőt még a konyhákon is rendkívül ügyesen ellopja.
– Annyira szereti a kutyákat?
– Dehogy! Midőn azután a kiskutyákat kidobolják, vagy kihirdetik, akkor, mint böcsületes megtaláló, legnagyobb alázatossággal jelenti magát és gyakran husz pengő forintnyi jutalmat is kap. Ha gyermeket lopna, úgy alkalmasint nem részesülne ily nagy díjban a visszaadáskor.
– Különös iparűzés!
– Most majd ő is jobb gondolatokra térhet a dolgozóházban.
Erre a kis sánta öreg indulatosan kiálta vissza:
– De én nem akarok dolgozóházba menni! Ha dolgozni akartam volna, úgy nem kellett volna elveszett kutyákat keresnem és megtalálnom. Inkább botozzanak meg és azután kergessenek pokolba, hogy kenyeremet böcsületesen kereshessem, mint eddig!
Rövid nevetés után ismét folytatá a társaság tagjainak ismertetését a hajdu, mondván:
– Ezen gyámoltalan fekete frakkos fiút irgalomból fogtuk el. Ez olyan sovány, a mint látni méltóztatik, hogy ügyes szabó akár a tű fokán is áthuzhatná czérna helyett. Azonkívül a sok pálinkaital már egészen eltompította elméjét, annyira, hogy mindent azonnal elfeled, a mi vele és körülötte történik. Ezt a szerencsétlent tehát a tolvajok szűk ablakokon betolják s ő kinyitja nekik az ajtókat. Néhányszor már bennrekedt szegény. A dolgozóházban majd tollat fosztatnak vele s a rendes élet talán még eszét is helyre állíthatja.
– Szegény fiú!
– Hja, uram, még ennél sokkal nyomorultabbakat is találhatna az ember, ha minden betyártanyát ki lehetne fürkészni!
– De ugyan mikép került ezen két csinos öltözetű hölgy e piszkos társaságba?
– Azt mondják ugyan, hogy pénz emberség, ruha tisztesség; de mondhatom, hogy ezek szép ruháik daczára is alkalmasint valamennyi madarunknál piszkosabbak. Ismertem én őket már akkor is, mikor még mosogató dézsa mellett állottak és azon időkben alkalmasint nem voltak oly piszkosak, mint most. Eddig elég mosdatlan ostoba gunárt koppasztottak meg, illő tehát, hogy most tollat fosszanak a dolgozóházban.
– És az öregasszony, két leányával?
– Ez szeretné őket minél előbb selyem ruhához juttatni, de a szegény parasztleányok, istennek hála, még tudnak sírni és így egy pár hónapi lószőrtépés egészen meg fogja lelköket a sátán hálóiból szabadítani.
Épen a többi csavargók rövid történetét akarám a beszédes hajdutól tudakolni, midőn egy földszinti ház mellett haladtunk el, hol rögtön oly jelenet fejlett ki, mely kérdésemet elfojtá.
A kis ház ablakai meg voltak világítva, s a szobából víg zaj hangzott az utczára. Midőn épen a ház előtt állánk, a szélső ablakot belőlről kitörék, s éles női hang kétségbeesetten kiálta:
– Az istenért, szabadítsanak meg!
E kiáltást durva káromkodás követé, a gyertyát azon szélső szobában rögtön elolták, s csak annyit láthattunk, hogy egy fiatal hölgy, a kitörött ablaktáblán keresztül, görcsösen az ablak vasrudaiba kapaszkodott, egyre kiáltozván:
– Irgalom, mindjárt meghalok, ha meg nem szabadítnak. Erőm elhagy!
A hajduk azonnal rakásra terelék éji madaraikat, a ház ajtaját zörgeték, s én a kiáltozó hölgyhöz siettem, pisztolylyal riasztván vissza két férfit, kik őt az ablaktól erőszakkal be akarák rántani.
Az ajtó ez alatt megnyílt, s egy puffadt, rezes arczú vastag asszony durván kiálta a hajdukra:
– Micsoda helytelenség ez, nem ismerik házamat?
– Igen, – felele az egyik hajdú, – nagyon is ismerjük, és épen azért nyittattuk föl az ajtót. Miért kiáltott e lány itt a szélső ablakban?
– Alkalmasint részeg, vagy rosszat álmodott a jámbor.
– Nem igaz, – szóla keservesen zokogva a lány, – én becsületes lány vagyok; szüléim szörnyet halnak, ha iszonyú sorsomat megtudják. Szabadítsanak meg, ha emberi szív lakik keblökben!
– Hallgass, kigyó! – ordítá elkékülve a banya.
– Majd jelentést teszünk, – szóla a hajdú, – és holnap reggel vizsgálat fog érkezni.
– Az isten irgalmaért, holnap már csak holttestemet fogják találni, ha itt hagynak e gyalázatos bűnfészekben.
Most egy úr jelent meg az ajtóban, s mérgesen tekinte a hajdura, ki nehezen ismerte őt ugyan, de a csinos öltözet iránti megszokásból mégis kezét tisztelkedve emelé fővegéhez; én azonban rögtön közelebb léptem és határozottan szólék:
– Ezen szerencsétlen lány tüstént biztos helyre fogja a városi hajdukat követni, s a ki ellenkezik, annak golyót röpítek keresztül gyalázatos agyán!
Erőteljes fenyegetésemet pillanatnyi hallgatás követé, mely alatt a banya az említett úrral tanácskozott. Ekkor pisztolyaimat magosra emelém, s a banya mogorván dünnyögé e néhány szót:
– Bizvást elmehet a lány a hajdukkal, én ugyan nem törődöm vele, mert engem ismernek, hogy becsületes asszony vagyok.
Ezen engedelem után a siró lány az ablakot azonnal elhagyá, s csakhamar az utczán termett. Mennyire a hajdú lámpájánál láthatám, e hölgy nemcsak rendkívül fiatal és igéző szépségű volt, hanem egyszersmind minden mozdulata finom nevelést tanusított, mi annyival inkább föltünt, mivel mostani fölingerült állapotában nem igen uralkodhatott magán.
Kérdéseimre csak zokogással felelt, s utóbb azon kérelemmel, hogy szüléit külön gyors postával szólítsam Pestre. Tehát csakugyan nem csalatkoztam, a szép fiatal hölgy neveltséget tanusított, s igy alkalmasint jó házból származott.
A foglyokat egész rendeltetésök helyére kisérém, hol a szép kisasszonyt az őrmester feleségének gondviselésére biztam. Szüléi után másnap korán reggel gyors postát küldék, s néhány nap mulva hirlapokban olvasám, mikép nem rég Cs.... megyében egy tisztességes külsejű házaspár utazván, vendégfogadóban bizonyos tekintélyes családdal találkozott, melynek minden öröme és büszkesége egyetlen tizenhat éves lányokban öszpontosult. Ebédlés közben a szülék említék, hogy gyermeköket szeretnék Budapest jelességeivel megismertetni, hol egyébiránt egy tehetős rokonuk is lakik. Kimondák azonban egyszersmind, hogy az utazás, öregségök s még inkább gyöngélkedő egészségök miatt, igen nagy terhökre válik. Erre az utazó házaspár azonnal nagy örömmel mondá, mikép a nevezett rokonnal szoros baráti viszonyban élnek, s hogy szerencséjöknek tartanák, ha a kedves kisasszonykát azonnal magokkal vihetnék, igérvén, hogy egy hónap mulva ismét vissza is hozandják, mivel akkor, bizonyos családi ügyek elintézése végett, ismét dolguk leend e vidéken. A szülék igen örvendettek e véletlen találkozásnak, mert a becsületes magyar ember rendesen könnyen szokott hinni, s rövid szóváltás után a megegyezés csakhamar kimondatott, és a kisasszony Pestre utazott a derék házaspárral. Néhány napig azzal kecsegteték a tapasztalatlan lánykát, hogy rokona most nincs Pesten, de rövid idő mulva meg fog érkezni. Egyébiránt igen szives megelőzéssel bántak saját szállásukon szép fiatal vendégökkel, s ez semmi gyanusat nem látott, mert, tapasztalansága következtében, a sok mindenféle látogatót csak barátság és vendégszeretet eredményének tulajdonítá. Végre azonban oly ajánlatokat és tanácsokat kelle hallania, hogy szemei fölnyiltak, s ha az éjszakai madarászok véletlenül épen arra nem haladnak, úgy menthetlenül áldozatává lett volna a legkiszámoltabb gyalázatos gazságnak. Az utazó házaspárt befogatta az illető hatóság, s mint utóbb meggyőződém, vallomásaikból iszonyú tények jöttek napfényre, melyek elősorolásával nem akarok nyilvános botrányt gerjeszteni. Elég legyen tehát annyit mondanom, mikép ezen szomorú tény újabb intésül szolgálhat a szerető szüléknek, hogy gubacs- vagy gyapju-eladásnál lehetnek ugyan kissé gondatlanok és könnyenhivők; de akkor, midőn gyermekeik egész életboldogsága forog koczkán, csakugyan legnagyobb vigyázatot kell kifejteniök, ha lelkiismeretöket nem akarják legigazságosb mardosásnak kitenni: mert a legjobb akaratú s legéberebb rendőrség sem képes minden gaztettet, főleg nagy városokban, megelőzni!
Már virradni kezde, midőn szállásomra értem, lelkemet azonban folyvást legmélyebb éj borítá, mert közelebbi néhány órai tapasztalásaim rendkivül elkomorítottak.
Még ágyban valék, midőn inasom az öreg czimbalmost bejelenté, s szinte nem jól esett nekem megérkeztének hallása, mert a tegnapi szomorú események még nyugtalan álmaimban is megújultak, s most, mikép előre is meg valék győződve, ismét olyasmiket kellend majd hallanom, mik nem igen lesznek képesek lehangolt kedélyemet fölvidámítani. Azonban, nem utasíthatám őt vissza, ha világosságot akarék kalandomra deríteni, s azért, ágyamat elhagyván, a czigányt bebocsáttatám, ki azonnal elmondá mind azt, mit a hárfás lányról tudott. Előadása azonban oly zavart vala, hogy csak folytonos kérdezősködés és eltérések által juthattam annak tiszta felfogásához, s azért reménylem, hogy a nyájas olvasó nem fog neheztelni, ha összefüggő alakban terjesztendem elébe a hallottakat, melyek utóbb lényeges kiegészítő részeül szolgálandnak azon főkalandnak, melynek titkait leleplezni törekedtem. –
Hazánk valamely részében – hol, az nem tartozik ide, – gazdag család élt, azaz: férj, és feleség, s ezek egyetlen fia és örököse, kiben minden reményök tetőpontot ért. Elek – nevezzük igy a fiut – elmés, szép és erős volt, s hajthatlan makacssággal birt, melyet szüléi épen nem korlátoztak, mert hiszen független urrá kivánták őt nevelni, vagy neveltetni. Nyilvános iskolákba nem küldék őt, nehogy magát a tanulásban szerfölött megerőtesse, hanem egymásután több nevelőt tartottak mellette, míg végre olyanra találtak, kiben tökéletesen megnyughatni véltek, mivel – a fiunak soha nem volt ellene panasza. Ezen nevelő ugyanis, tapasztalván, mikép elődei mind azért veszték el jövedelmes állomásukat, mivel lelkiismeretesen akarák fölvállalt kötelességöket teljesíteni, hasznosb modort követett, s az úrfinak minden pajkos tréfájában segédül szolgált, és teljességgel nem iparkodott féktelen jellemének más irányt adni.
E szerint épen nem csodálhatni, hogy a természeti ösztön által is hajtatva, Elek úrfi napról-napra vásottabb ficzkó lőn. Előbb a cselédeken követett el mindenféle csint, utóbb pedig a parasztokra is kiterjeszté hatáskörét, és rövid idő mulva minden ember gonosz szellem gyanánt kerülte őt. Eleinte panaszt tettek ugyan néhányan az atyánál, de csak mérges lehurrogatásban részesültek, hogy az úrfi kedvtöltése ellen kikelni merészlettek; s igy nem csoda, hogy Elek utóbb komolyabb tréfákra is nekibátorodék, s egyszer gyermeket lőtt le a cseresznyefáról, mondván, hogy feketesége miatt seregélynek nézte. A gyermek atyja czigány kovács volt, s néhány forinttal be hagyá ugyan száját tömetni, főkép miután gyermeke, hosszas szenvedés után, ismét szerencsésen meggyógyult; de a szülék mégis jónak láták, reményteljes tizenhét éves fiokat a derék nevelővel külföldre küldeni, hogy a szomorú történet kissé feledtessék a környéken.
Elek igen örvende e határzatnak, s vonzalmát követve, ugyancsak bővítni törekvék jeles ismereteit a művelt külföldön. A kártyajáték minden nemében nagy gyakorlottságot szerze magának; a valódi finom pezsgőt szinéről is megismeré; párviadalban, akár kardra, akár pisztolyra, mindig győztes maradt; a nőket silány eszközöknek tanulá tekinteni, miket néhány unalmas pillanat kitöltésénél egyébre nem használhatni; mivel saját életét egyetlen pezsgőüveg dugaszáért is minden pillanatban kész volt koczkáztatni, igen természetes, hogy mások életét egyetlen lehelletre sem becsülte, s gyakran mondá eltévedt bűnös gőgében, s többnyire meglehetősen mámoros vagy legalább föltüzesedett fejjel, hogy a forróláznak sincs több joga embert ölni, mint neki, vagy bárki másnak. Szüléi nagy készséggel küldöttek neki pénzt, hogy szép tapasztalásait minél inkább bővíthesse; gyakran azonban mégis nagy hiány mutatkozék az utipénztárban, s akkor azután a kártya körüli ismeretek kényszerültek a pillanatnyi apályon segíteni. E szerint Elek urfinál a becsületérzés is rendkívül rossz lábon állott.
Végre, két évi távollét után, szüléi szépen kérték, hogy méltóztassék haza utazni, mivel különben a pénzküldemények mulhatatlanul el fognak maradni, minthogy a szép jószágot már tetemes adósságok kezdék terhelni.
E kérelem váratlanul jött ugyan az urfinak, s nem is nyerte meg jóváhagyását; de rövid fontolgatás után mégis átlátta, hogy a daczolás itt nem sokat használhat. Különben is égett már a kiváncsiságtól, hogy a külföldön bővített jeles tulajdonságaiban valahára már hazája is büszkélkedhessék, mely az ily finom kiképzettségű példányokban még oly igen szegény.
Haza utazott tehát. Gyöngéd szüléi nagy örömmel fogadták a neki férfiasult ifjut, s gazdag ajándékkal bocsáták el a derék nevelőt, ki a régi család egyetlen csemetéjét ily sugár – fává növesztette.
Elek azonban csakhamar unni kezdé magát falun, hol legfölebb csak néhány drága lovat vagy agarat űzhetett halálra, s azért ismeretségeket kezde kötni az egész vidék legvásottabb embereivel, kikkel egyik pusztáján éjjel nappal tivornyázott. E társaságban tömérdek pénzt harácsolt el, sima nyelve azonban még mindig tudott pénzt szerezni zajos kicsapongásainak folytatására.
E mellett mindazáltal más mulatságról sem feledkezett meg. Atyja becsületes öreg számtartójának egyetlen csinos tizenhat éves lánykája volt, ki korán elveszté anyját, s most öröme és boldogsága vala édes atyjának.
Elek azonnal körülhálózá az egyszerű szép Terézt, s a csábítás minden fegyverével tüzesen ostromlá ártatlan szivét. Csodálhatni-e, hogy a tapasztalatlan fiatal hajadon romlatlan keblében legtisztább szerelem ébredt a szép ifjú iránt, ki első szólott vele szerelemről? Teréz oly kimondhatlanul érzé magát ezen édes viszonyban, hogy szive nem hallhatá meg a fontoló ész hideg szózatát, s Elek diadalmaskodott.
Több hónapig folytatá már Elek e rakonczátlan életet, s végre minden pénzforrás kiapadt előtte. Épen pusztáján dőzsölt hozzá méltó társaival, midőn többen nagy összegekért zaklatták, miket kártyán nyertek tőle, s erszényében egyetlen fillér sem volt. Az erős borok föltüzelék agyát, s társainak biztatásai és gúnyos megjegyzései magas lángokra lobbanták e tüzet.
– Majd tudnék én magamnak pénzt szerezni! – szóla egyik.
– Magam is, – jegyzé meg a másik.
– Van apád pénztárában.
– Fizettess ki magadnak egy pár ezer forintot a számtartó által.
– Csak úgy tied az, mint apádé.
– De te nem tudsz parancsolni.
– Beéred azzal, mit elébed löknek.
– Mintha béres volnál.
– Gyáva vagy.
– Csak akarnod kellene.
– Igen, ha merne akarni!
E faggatásokra föllobbant Elek, s hevesen kiálta:
– Jó lélek adta nyelvetekre ezen tanácsot, fiuk. A számtartónak fizetni kell.
– Helyes!
– Tüstént indulok, s pénzzel térek vissza hozzátok.
– Éljen!
– Elvárunk!
– Aztán vissza ne hagyd magadat riasztatni a számtartó által.
– Gondold meg, hogy férfi vagy.
– És atyád örököse.
– Ki csak úgy parancsolhat pénzével, valamint ő maga.
– Fogadom, hogy meg lesztek velem elégedve, fiuk.
– Helyes! Éljen Elek!
E biztatások után Elek a szobából kirohant, gyors paripára veté magát, s a közel faluba vágtatott, és a számtartó lakása előtt a lóról leszállott.
Teréz ablaka még világított, mert ő rendesen késő éjfélig olvasott, mióta őt Elek könyvekkel ellátta. Elek tehát megkopogtatá csöndesen az ablakot, s a függöny azonnal félre vonult, mert Teréz nem először hallá és érté meg e jeladást.
– Te vagy, kedvesem? – kérdé halk hangon, midőn az ablakot megnyitá.
– Igen. Kérlek, nyisd meg az ablakot, be akarok hozzád menni, mert fontos ügyről kell veled szólanom.
– De…
– Hamar, hamar!
Teréz megnyitá az ablakot, s csak akkor rémült el, midőn a gyorsan beugró ifjú arczára tekinte. Bor, heves lovaglás és a belsejében küzdő indulatok annyira megváltoztaták azt, hogy alig birt a kedves vonásokra ismerni, és aggódva simult hozzá, s gyöngéden kérdé:
– Elekem, beteg vagy?
– Nem; – felele ez mogorván, – atyáddal kell szólanom.
– Most?
– Igen.
– Már elmult éjfél.
– Mindegy, tüstént szólanom kell vele. Bocsáss.
– De kérlek, mi történt.
– Majd megtudod.
– Atyám alszik.
– Majd felköltöm.
– Az istenért, arczod lángol.
– Ne tartóztass.
– De… rettegek…
– Bizvást.
E szók után kibontakozott a hölgy visszatartóztató karjaiból és a mellékszobába lépett, mely ebédlőül szolgált, s melynek ajtaját maga után bezárta. Azután gyertyát gyújtott, az ebédlőnek konyhába nyíló ajtaját megvizsgálá, s azt zárva találván, csöndesen az öreg számtartó alvószobájába lépett, melyben a pénztár állott. Ott a gyertyatartót az ajtó mellett álló szekrényre tevé, s a számtartó e neszre fölébredt.
– Ki az? – kiálta az öreg, fölegyenesülvén ágyában, s jobbját a falon csüngő pisztolyok egyike után nyujtá.
– Én – urad, – felele hidegen Elek.
– Oh – jól látok-e? Bocsánatot kérek, igen meg voltam lepetve; mit méltóztatik parancsolni?
– Szerencsétlenül kártyáztam, sokat vesztettem, s becsületem parancsolja, hogy adósságomat tüstént kifizessem. Ötezer forintra van szükségem.
– Alig lesz annyi a pénztárban.
– Nézzük csak meg, talán mégis lesz annyi.
– Méltóztatott utalványt hozni?
– Utalványt?
– És minek az?
– A nélkül nem fizethetek.
– Nekem sem?
– Senkinek.
– Ember, feleded, kivel beszélsz?
– Alázatosan bocsánatot kérek, én kötelességemet még eddig soha nem feledtem el, és isten segítségével most sem fogom azt megsérteni.
– Mily hang ez?
– Azon emberé, ki a nagyságos urat negyven esztendő óta hiven szolgálja, s ki annak fiától kimélőbb bánásmódot hitt várhatni.
– Szemtelen! Pénzt ide, nyugtatványozni fogom.
– Nem lehet.
– Hol vannak a pénztár kulcsai? Sajátomból annyit fogok venni, mennyi nekem tetszik. Ide a kulcsokkal.
– Soha!
– Magam keresem tehát.
És Elek a számtartó ruháit motozá, s csakhamar két kulcsot vont elő, mikkel azonnal a pénztár fölnyitásához fogott.
Ekkor az öreg tisztviselő kiugrék ágyából, mind a két pisztolyt kezébe ragadá, és remegő hangon szóla:
– Úrfi, ezt nem szabad eltűrnöm; tegye le a kulcsokat s távozzék rögtön, különben azonnal kilövök az ablakon. Méltóztassék édes atyját e gyalázattól megkimélni.
– Hah, nyomorult eszeveszett! – kiálta magánkívül Elek, midőn a pisztolyt fölhuzatni hallá, – így mersz velem, jövendő uraddal daczolni? – s megragadá az öreget, és ágya felé taszítá, miközban a pisztolyokat kezeiből kicsavarni törekvék. E rövid küzdés alatt az egyik fegyver elsült, s a hű számtartó, vérben úszva, ágyára hanyatlott.
A durranás pillanatig váratlan mennykőcsapás gyanánt hatott Elekre, az ágy előtt térdre rogyott, de ekkor tétovázó szemei a félig nyilt pénzládába ütköztek, fülei csengtek, szemei előtt tüzes karikák czikáztak, vére dühös erőszakkal keringett ereiben, s jobb szelleme elhagyá őt, és a gonosznak befolyása uralkodóvá lőn.
Elek a ládába markolt, zsebeit bankjegyekkel és tallérokkal tölté meg, az udvarra nyíló ajtón kirohant, a deszkakapun keresztül az utczára ugrott, lovára veté magát, oldalait vérig sarkantyuzá, s a keletkező viharral versenyezve, rövid idő előtt elhagyott bűntanyája felé röpült.
Ez alatt a lövés fölébreszté a cselédeket, kik, a czigány kocsis vezérlete alatt, egyenesen Teréz szobájába törtek, kinek segélykiáltozása élesen hangzott ki az udvarra, ámbár a czigány megismerte a távozó Eleket, s inkább ez után szeretett volna iramodni. De a többi cselédek ellenzék ezt, mert, mint rendesen lenni szokott, az úrfi és kisasszony szerelme nem volt egészen ismeretlen előttök, s így nem akartak zajt támasztani; miután különben legtávolabbról sem sejtheték, hogy épen Elek ellen kellene föllépniök.
Midőn az ebédlőből Teréz szobája felé léptek, s az ajtót megnyiták, a lány fél őrülten rohant el mellettök atyja szobájába, az ajtót fölrántá s eszméletlenül küszöbére zuhant.
Elek távoztakor, vigyázatlanságból vagy szándékosan, a gyertyát leüté a szekrényről, s most – az öreg számtartó holtteste égő ágyának lobogó lángjai közt feküdt.
A cselédek szoborrá merevültek a nyilt ajtó előtt, s majd az égő testre, majd a nyitott üres pénzládára, és Teréz vonagló ajkaira függeszték szemeiket.
Minden irtózatos világosságban állott előttök, midőn Teréz elhaló hangon, e három szót rebegé:
– Elek… atyám… irtózatos!
A czigány első volt, ki magához tért, s a lángok eloltásához fogott; de törekvése siker nélkül maradt. Mire a nagy udvar közepén álló kútból vizet hoztak, akkor a lángok az ablakon át utat törtek már magoknak a ház nádfödelére, s a vihar kevés pillanat alatt az egész házat lángba borítá.
Terézt azonnal a kerti lugasba vivék, s gyepágyra fekteték; reggel azonban siker nélkül keresték őt, az egész kertben nyoma sem volt látható, s Elek is még ugyanazon éjjel eltünt a vidékről; másnap a cselédeket vallatták, kik természetesen csak Eleket vádolhatták, ámbár épen nem oly meggyőző okokkal, hogy őt egyenesen bűnösnek lehetett volna nyilatkoztatni. Czimborái pedig mélyen hallgattak, s különben sem igen vonattak kérdésre, mert a számtartónak nem maradtak boszut kivánó rokonai, s Elek atyja örömest elnyomott minden további kutatást, mert egyetlen fiát minden áron kimélni kivánta. Így néhány hét mulva az egész vidéken alig szólottak e gyászos eseményről, s csak akkor jutott eszébe néhány embernek, midőn a szerencsétlen számtartónak volt czigány kocsisa is búcsú nélkül elhagyta a falut, hol nem volt többé szeretett urának gyászos kimulása után többé maradása, ki őt egykor hatályos bizonyítványa által rögtönitélő törvényszék véres eljárása alól szabadította meg, s belőle becsületes embert képezett.
Ezen szomorú események után néhány hónap mulva Sobri vakmerő rablásainak hire országszerte bámulást és félelmet gerjesztett, mit személyének rejtélyessége még inkább nagyobbított.
Hagyjuk most Eleket, ki kevés pillanat alatt rabló, gyujtogató és gyilkos lett, a gondviselés büntető kezei bizonyosan elfogják őt érni, ha nem követjük is tüstént vétkes nyomdokit.
A czigány kocsis sem igényelheti annyira figyelmünket, hogy rögtön nyomoznunk kellene őt, mert a vele született leleményes ész nélkülünk is óhajtott czéljához fogja őt vezérleni.
De Teréz, a boldogtalan Teréz, ki néhány percz alatt édes atyját, kedvesét, legszebb ábrándit, s ezekkel élete üdvét és minden reményét veszté el, s egyszersmind legiszonyubb lélekmardosás által kínoztatott, a szerencsétlen Teréz csakugyan megérdemli, hogy lépteit kövessük.
A lángok pattogása s a vészharang rémes kongása fölüdíté őt mély ájulásából. Szemeit fölemelé, de iszonyodva rejté ismét a gyepágy harmatos fűszálaiba, midőn a magosra gomolygó füstoszlopot s ennek tömegét nyaldosó lángnyelveket megpillantá, melyek iszonyú veszteségét némán bár, de mégis oly érthetően hirdeték, mintha a menydörgés kölcsönzött volna nekik földrázó szózatot.
Igen, ez nem álom! sóhajta Teréz, ez iszonyú valóság; s hiába rejté el szemeit, mert mindenütt csak atyja égő véres testét látta, s Eleket bitófán, és magát annak oszlopaihoz lánczolva, mivel az ő vétkes szenvedélye volt az, mely a gyilkosnak utat nyitott az ősz apa életforrásához. Hiába dugá be füleit, mert mindig csak e szétzúzó szót hallá azokban viszhangul csengeni: apagyilkos!
Nem, e gyötrelmet gyönge emberi erő ki nem állhatja. Teréz őrjöngve ugrott föl a gyepágyról, a kert hátulsó ajtaját megnyitá s a mezőre futott.
Ámde a szellő szárnyai utána vivék a tűzharang borzasztó hangjait, s ő nem állapodhatott meg, hanem futott czél és irány nélkül. A mezőt elhagyván, szőlők közé jutott, s itt minden földgöröngy atyjára emlékezteté őt, kivel oly számtalanszor látogatá meg kis szőlejöket. Most ruhájához ért véletlenül keze, s ő összeborzadott, mert azt hivé, hogy atyjának jéghideg keze érinté őt, és érdemlett büntetésre akarja hurczolni. Futását gyorsítá, mig lélekzete elállott s térdre rogyott.
Ekkor fölemelé szemeit, s látá, hogy a falu határán álló keresztfa előtt térdel. Ajkait imára akará megnyitni, de füleit ismét megrázkódtatá a tűzharang kongása, s ajkai összeszorultak, és nem volt annyi ereje, hogy egyetlen szót rebeghetett volna bocsánatért a mindenhatóhoz!
Összeszedte tehát elhaló erejét, és útját ismét folytatá. Így bolygott hajnalig előre, réteken és szántóföldeken keresztül, míg végre erdőt ért, melynek legsötétebb árnyékába rejté magát a nap kelő sugárai elől, és mély álomba merült; mely azonban csak kínos fájdalmainak lánczolatát folytatá, lázas agyán iszonyú rémképek csoportozatait ostorozván keresztül.
Dél felé égető fájdalom ébreszté őt fel, nyelve száradtan tapadt szájához s gyötrő szomjúságot érzett, mit csaknem öntudatlanul és ösztönszerüleg enyhített néhány földieperrel, miket nagy bőségben látott a fű között.
Ez nagy enyhülést szerze testének, vére nyugodtabban kezde ereiben folyni s gondolatainak zavara kisebbült. Eszmélete lassanként tiszta öntudatra ébredett s szemeinek forrása megeredt. Égő arczán forró könyűk peregtek alá s kebléből könnyebben törtek magoknak útat nehéz sóhajtásai.
Ezen könnyebbülés azonban csak arra szolgált, hogy helyzetének egész iszonyúságát világosan átlátta. Atyját halva, a pénztárt kirabolva s azon házat, melyben született, lángokban látta s mind ezt Elek tette s mind ennek véghezvitelére ő nyitott neki útat! Elek tette ezt, kit ma akart igéreteinek és esküinek beváltására sürgetni, mert kimondhatlan iszonynyal győződék meg, hogy szíve vonzalmát mielőbb törvényesítnie kell, hogy szeretett édes atyját megengesztelhesse, kinek határtalan bizodalmával eddig visszaélt.
Ezen irtózatos öntudattal állott most egyedül a világban, nem tudva, merre forduljon s hová rejtse fájdalmát és gyalázatát. A faluba visszatérni nem merészle, mert ott vádlóul kell vala föllépnie Elek ellen, vagy mellette, mint vádlott, helyet foglalnia. S ha az előbbire érzett volna is magában bátorságot vagy boszúösztönt; de ugyan mikép nézhetett volna böcsületes emberek szemeibe, kik erényes atyját tisztelték, ő, a meggyaláztatott hajadon, kit a legutolsó paraszt is megvetéssel fogott volna kikerülni! Igen, meggyőződése szilárd volt, hogy a faluba, hol annyi boldog évet töltött, többé nem szabad visszatérnie.
De hova forduljon tehát? Mindenesetre nagy városba, hol nemcsak az erény virul észrevétlenül, hanem a bűn is rejtett árnyékban terjesztheti mérges lehelletét.
Hosszas tusakodás után elhatározá, hogy Pestre menekszik s ott kézimunka, vagy szolgálat által tengeti örömtelen napjait, míg a halál szenvedésein könyörülend.
Délután erősbülve folytatá tehát útját s a legközelebbi városkában néhány gyűrűért, melyek épen ujjain valának, ócska ruhát s néhány forintot cserélt; a vendégfogadóban megpihent s másnap útját folytatá, majd gyalog, majd fuvarosokkal, kik épen útjában haladtak el s őt néhány garasért tovább szállították.
Közel egy hét telt el ezen nyomorú utazással, míg végre lankadtan, betegesen s pénzéből egészen kifogyva Pest egyik kapuja előtt megjelent, hol még egyszer megpihent s az estét bevárá, hogy megjelenése által figyelmet ne gerjeszszen; mert azt hivé a szerencsétlen, hogy szomorú sorsát minden ember világosan olvashatja homlokán.
Alkonyodni kezde s Teréz nehéz kebellel lépett át a sorompón; oly elfogultságot érzett, mintha csak most fognák még kezdetöket venni a valódi szenvedések, miknek még nem tudtak ugyan nevet adni sejtései, de melyektől annálinkább borzadott.
Ily aggályok közt ért az első népes utczába s a mozgékony fővárosi élet látása ismét fölvidámítá őt némileg, mert gondolá, hogy ott, hol annyi ezer ember megél, egy szerencsétlen is föllelheti még mindennapi kenyerét, ki dolgozni tud és akar.
Hallomásból tudá, hogy van Pesten nyilvános tudakozó intézet, hol mindennemű szolgálatot kaphatni; azt tudakozá tehát s útba igazíttatván, gyorsítá lépéseit, hogy még jókor oda érhessen.
Hosszas keresés után csakugyan föllelé az érintett intézetet, hol azonban semmi vigasztalásra nem talált, mert bizonyítványokat kértek tőle, miket ő nem mutathatott elő. Végre még köszönnie kelle, hogy mint gyanus személyt, hatóság kezeibe nem szolgáltatták.
Leveretve távozék tehát az intézetből s czél nélkül bolygott szerte az utczákon. Pénze elfogyott s csak egy gyűrűje volt még, melyet anyjától kapott s melytől nem tudott megválni. Mikép enyhítse éhségét, hol töltse az éjszakát? E kérdések egyikére sem tudott válaszolni s elhagyott állapotának tudata oly iszonyú súlylyal nehezült reá, hogy egy kis utcza szögletéhez támaszkodván, könyűinek szabad folyást engedett s a fölött tanuskodott, hogy ily helyzetben véteknek mondhatni-e az öngyilkosságot?!
A szerencsétlen hajadon épen az utczalámpa alatt állott, melynek fénye igen kedvezőleg világítá meg szenvedő kifejezésű arczulatát, melyről a néhány napi szenvedés nem birta ritka szépségének nyomait letörleni.
Egy csinos öltözetű asszonyság részvevőleg állott meg előtte s bánatának okát szívnyerő nyájassággal tudakozá.
Teréz őszintén válaszolt, nyomasztó helyzetét nem titkolá s csak korábbi viszonyairól hallgatott. Az asszonyság ezzel tökéletesen elégültnek látszék s azonnal helyet ajánlott magánál a szerencsétlen leánynak, mivel, mint mondá, leányai körül mindig sok varrni valója van.
Teréz hálás kifakadással követé a jószívű asszonyt, ki őt csinos szállásra vezeté, hol néhány deli fiatal hölgy által üdvözöltetett. Az asszony azonnal külön szobába vezeté őt s minden kényelemmel eláttatá, hogy magát útjának fáradalmaitól kipihenhesse. A szerencsétlen leány buzgón adott hálát istennek, hogy ily szabadító angyalt külde számára s az éjt meglehetősen nyugodtan tölté. Reggel azonban nem birá puha ágyát elhagyni. Szenvedései megtörték testének erejét s több hétig súlyos betegség gyötrelmeivel kelle küzdenie.
Ifjúság és gondos ápoltatás azonban megmenték őt a haláltól s két hónap mulva már teljes szépségben virítottak arczának rózsái s csak gyakori sóhajtásai jelenték, hogy arczának tavasz-színe daczára fagyos tél uralkodik fiatal keblében.
A házhoz ifjak is jártak s egy ezek közül igen nagy kitüntetésben részesíté Terézt, ki hidegen vonult el tőle. Ekkor szemrehányásokat tőn neki az asszonyság, hogy szerencséjét ily botorul utasítja vissza s Teréz szemei előtt oszladozni kezde a köd, mely eddig nem engedé tartózkodási helyének valódi jellemét megismernie s ő borzadott, midőn ez iránt végre minden kétsége eltünt.
Azonnal távozni akart, de az asszony kilenczven forintot követelt tőle, betegsége s eddigi élelmezése fejében s becsukatással fenyegette, ha adósságának lerovása előtt távozni bátorkodnék.
Ezután magára hagyatott szobájában s most érzé csak egész iszonyúságában helyzetének súlyát. Ily asszonynak volt adósa s lekötelezettje s ezen asszony börtönbe hurczoltathatá őt, hol minden napfényre jöhetne, mi keblét terhelé! E gondolat őrjöngéshez hozá őt közel s lelkének küzdelme iszonyú vala.
E naptól fogva a fiatal leányok meghitten csevegtek körülötte, mindenkép vigasztalni iparkodtak őt, édes borok megizlelésére kényszeríték őt, búsongását kikaczagák s néhány hét mulva Teréz homloka egészen kiderült és minden adóssága ki volt fizetve.
Ez alatt a czigány kocsis zenész banda mellé szegődött s mint czimbalmos fél Magyarországot bebarangolá, mindig remélve, hogy valahol majd nyomába akad Eleknek s jó ura halálát megboszulhatja. Több hónapig teljesülés nélkül maradt e reménye s már csaknem azt hivé, hogy le is kell róla mondania, midőn váratlanul teljesült óhajtása. Pesti vásárról, hol egy szép kis leányt találtak a tolongásban, kit magokkal vittek, Füred felé ment társaival. Épen a Balaton közelében pihentek, midőn az akkor már nagyhírű Sobri bandája egy részével a czigányok közt megjelent s ruháikban a Balatonon ravaszul átszökött. A czimbalmos iszonyodva látá, hogy a félelmes Sobri nem más, mint Elek! Ez is megismeré őt s csak azon talált kis leánynak köszönheté életben maradását a czimbalmos.
Másnap a czigányok közül azonnal megszökött s titkon mindenütt követé Sobri nyomdokit. Néhány nap mulva éjjel egyedül ment Sobri lóháton Füredről a Bakonyba s ekkor a czigány lerántá őt lováról pányvával, kezeit s lábait összekötözé, száját bedugá s a mozdulni nem tudó haramiát zsákba rejtve, a paripára kötözé és egyenesen falujába vágtatott, hol azonnal a birák kezeibe adta őt.
A boldogtalan apa elszörnyedett, midőn egyetlen fiának borzasztó eltévedéséről meggyőződött s e szívszaggató fájdalom lefegyverzé a jószívű czigány boszuszomját, miután az apa legszentebb esküvel fogadá, hogy csak a nyilvános gyalázattól kimélje őt meg és ő oly helyzetbe teendi fiát, melyben soha többé senkinek sem fog árthatni.
A czigány tehát hallgatást fogadott, a falusi tanács pedig örömest engedett ura kívánatának és így Sobri félelmes rablásai megszüntek s rövid idő mulva hire terjedt, hogy katonák elleni csatában halt meg, mig mások azt rebesgeték, hogy Spanyolországban don Carlos mellett harczolt s onnan utóbb, kincsekkel halmozva, Amerikába menekült. Végre senki sem szólt többé róla.
Esztendők mulva az öreg czimbalmos ismét Pestre kerülvén, hárfásleánynyal találkozott s ez – Teréz volt, ki szerencsétlen szülés után, mely gyermekének életébe került, több hónapot kórházban tölte s onnan kiszabadulván, megbánásnak szentelé hátra levő napjait s mint hárfásleány kereste kenyerét, mindennap átkozván azt, kinek első csábszavai annyira vitték őt, hogy önmagát meg kelle vetnie.
Azóta többször találkoztak egymással s egykor örömtől sugárzó arczczal mondá az öreg czimbalmosnak Teréz, hogy – Sobri Pesten van s hogy atyjának testi s tulajdon lelki halálát meg fogja rajta boszulni.