A szobában mély csönd uralkodék, minden szem a halovány asszony remegő ajkain függött.

– Folytassa, – mondám bátorítólag, és az asszony engedelmeskedett.

– Mondom, álomnak hivém a félelmes látványt, s ennél fogva szemeimet ismét behunyám, és arczomat a csöndesen alvó gyermek felé fordítám. Mielőtt azonban a fél szendergésből ismét mélyebb álomba merültem volna, a gyermek gyönge elhaló sikoltása hatott füleimbe, mely azonnal halálos hörgéssé változott. Erre rögtön távozott szemeimről az álom, s hangosan fölkiálték!

– Tovább! Tovább!

– A gyilkos véres késsel állott előttem, lámpáját az ágyacskára tevé és iszonyu káromlások közt fenyegetőzött, hogy tüstént a gyermek véres sorsában osztozom, ha ellenállás nélkül nem hagyom magamat megkötöztetni, s először is számat akará bekötni. Istentelen, mondám ekkor, mit tevél, hiszen nem keresztyén vért ontottál, ezt nem használhatod! Mert azt hittem, hogy a gyermek vérét akarja, mivel nem is képzelhetém, hogy egyébként mért törhetne valaki ily ártatlannak élete ellen; azt pedig már többször hallottam, hogy a zsidóknak ártatlan keresztyén gyermekek vérére szükségök van.

– Ez haszontalan, bűnös rágalom; csak folytassa, mi történt tovább?

Az asszony megrázkódva szóla:

– A mi ezen szavaimra következett, az még sokkal borzasztóbb volt mind annál, mit eddig láttam és hallottam fölébredésem óta, s nem vagyok képes azt oly hiven leirni, mikép véghez ment. Nem keresztyén? kérdé a gyilkos, és a kés kihullott újai közől, s arcza halovány lett, mint a halál, s szemei majd kiugrottak mély gödreikből. Nem, felelém én, hanem zsidó, valamint te. Ekkor mindkét kezével megragadá torkomat a zsidó, fogait csikorgatá, és dühének egész kitörésével mondá: mond, hogy hazudsz, különben torkodba fojtom öldöklő szavaidat! Nem szólhaték, s csak kezemmel az ablak párkányára mutaték, melyen bársony szalagon függő parányi arany szelencze feküvék. Mi az? kérdé a gyilkos, és kezei nyakamról lesimultak. Nyisd föl és olvasd, viszonzám én. A zsidó az ablakhoz ment, engem folyvást szemmel tartva, a szelenczét hozzám hozá, néhány sikertelen kisérlet után fölnyitá, papirost vett ki belőle és olvasá. Oh, uram, mindig, még halálom pillanatában is szemeim előtt fog lebegni azon iszonyu jelenet, mely most következett.

Az asszony keble lázasan emelkedék, s előadását csak hosszabb szünet után folytathatá.

– Mihelyt az irást elolvasá, azonnal vad hahotára fakadt, mit rögtön ismét keserves zokogás válta föl, mintha szive repedt volna meg; a vérző gyermeket ágyából kiragadá, csóközönnel borítá, azután szörnyen átkozódott, fejével a falnak rohant, haját tépte, földhöz veté magát, és mindezt fölváltva folytatá, a nélkül, hogy engem legparányibb figyelemre is méltatna. A gyermeket legédesb neveken szólítá, ajkait a vérző sebre szorítá, – oh, uram, ezen iszonyu jelenet látása csaknem eszemtől fosztott meg! Nem tudom, mit csináltam, de bizonyos, hogy rémülésemben iszonyuan kiáltoznom kellett, mert kevés pillanat mulva emberekkel tölt meg szobám és én ájultan rogytam jószivű szomszédnőim karjai közé, s csak nagyságod belépte után tértem ismét magamhoz.

– És minő irás volt az, melyet ön említett?

– Tegnap, midőn azon asszonyság, kivel nagyságod nálam beszélt, a gyermeket visszahozá, és távozott, kis arany szelenczét vettem észre nyakán, melyet ezelőtt nem láttam. Este, a gyermeket lefektetvén, a szelenczét nyakáról levevém, hogy alvás közben valamikép meg ne sértse magát vele. Azután kiváncsiságból addig forgatám újaim közt, mig végre fölnyilt, s finom papiros esett ki belőle.

– Elolvasta ön?

– Nem kellett volna ugyan tennem, de nem tagadhatom, hogy csakugyan elolvastam.

– Tudja ön tartalmát?

– Igen.

– Kérem, mondja el.

– A szókra nem emlékszem ugyan tisztán, de tartalma körül-belől ez volt: Lehet, hogy a sors és férjem akarata gyorsan és váratlanul elszakasztnak e gyermektől; szükségesnek tartom tehát, lélekismeretem megnyugtatására, ünnepélyesen nyilvánítani, hogy ezen gyermek, kinek neve Móricz, Schufterle Móricz, első férjemnek törvényes fia, és nincs megkeresztelve, hanem az izraelita vallás törvényei szerint nyerte nevét. Hogy ez szóról szóra igaz, uj vallásom legszentebb esküivel erősítem. Eszter, előbb Schufterle Móricz törvényes neje. Ezt olvasá el a gyilkos, és ez zavarta meg elméjét.

– Igen, – jegyzém meg nehéz sóhajjal, – mert ő – Schufterle Móricz, ezen fiunak atyja, kit saját kezeivel gyilkolt meg!

– Borzasztó! – hangzott a szobában minden oldalról.

– Ha ha ha! – kaczagott vadul a boldogtalan gyilkos, kit a sors vas keze ily iszonyuan lesujtott, – kaczagjatok, jó emberek, mert ily tréfában nem mindennap részesülhettek. Lehet e mulatságosb, mint midőn az apa gyermekét öli meg, kinek minden hajszálát ezer élettel kész lett volna megváltani, kinek egyetlen mosolyáért a világ minden kincsét legnagyobb örömmel áldozta volna föl! – Mégis itt állasz, te szakállas ember? Szégyeld magadat, még lőni sem tudsz! Vagy azért nem választád czélul szivemet, hogy fiamat öljem meg, és ez által százszoros halált szenvedjek? Emberek, ragadjátok meg őt, ő a gyilkos! Átok fejedre, kegyetlen gyilkos! – – De nem, egyikünk sem gyilkos, hiszen a gyermek csak alszik, és csak azért nyöszörgött, mivel álmában megijedt. Énekeljetek, jó szomszédok, csöndesítsük meg szivecskéjét, hogy álma édesebb legyen!

Igy őrjönge még sokáig a boldogtalan gyilkos, s szivem összeszorult keblemben, mintha érczkapcsok által ragadtatott volna meg. Nem tarthatám magamat vétkesnek, és mégis oly fájdalom dúlt lelkemen, melyhez hasonlóra még nem emlékezem. Mily kebellázító törpeségben tűnt föl előttem e pillanatban az ember, nagyszerü terveivel és bölcs számításaival! Egyetlen intése a sorsnak mindent elront másodpercz alatt, mit az emberi ész hetek s hónapok alatt építeni törekedett, és egyetlen csapással egészen ellenkező eredményt idéz elő, mely kegyetlenebbül sujt, mint a villám, mert nem tesz semmivé, hanem csak kínokat teremt!

Végre megérkezett a rendőrség, s most rémes tusa támadott; Móricz nem akará karjaiból a holt gyermeket elbocsátani. Sírt, kiáltott, átkozódott, fenyegetett, könyörgött; utóbb pedig óriási erővel védelmezé magát, s alkalmasint véres lett volna a legszilajabb őrjöngés ezen kétségbeesett küzdésének eredménye, de egy rendőr letérdelt, hátulról átkarolá Móricz lábait és lerántá, mire azonnal megkötözék, és tova hurczolták őt. Már távol valának vele, s átkozódásai és vad hahotái még folyvást rémesen viszhangzottak az éji csöndben.

Leveretve, kínos fájdalommal küzdve hagyám el e borzasztó jelenet véres színhelyét, s már hajnali három óra volt, midőn testben és lélekben, csaknem összeroskadásig eltikkadva, szállásomra érkeztem és eszméletlenül ágyamra hanyatlottam.

XXXV.
Zöld és fekete.

Ne kivánja senki, hogy azon kínokat körülményesen leirjam, melyek, eszméletlen állapotomban, lelkemet nevezhetlen fájdalmakkal gyötrék. A közelebbi borzasztó események egész sorozata vérszínben uszott el lelki szemeim előtt, s nem egyszer, hanem tízszer, százszor kelle mind azt ismételve átélnem, minek puszta meggondolása még évek mulva is jéggé fogja ereimben a vért dermeszteni. Ugy tetszett, mintha ezer élettel birnék, csupán azért, hogy ugyan annyiszor, mindig nagyobbuló kínok közt meg kelljen halnom. A bitó alatt legkeresettebb kegyetlenséggel öltek meg a gyilkosok, de csak azért, hogy ismét uj életet nyervén, felbőszült kutyák éles fogai indítsák folyásra szívvéremet, s a mi még megmaradt bennem, azt a hölgyrablók kései, és Móricz görcsösen remegő körmei ontsák ki! Ily képek zaklaták lázas álmomat, s annyira kínozának, hogy végre a képzelődés ereje is elalélt bennem, s elmémre tompa merevültség jótékony fátyola borult. –

Midőn szemeimet fölnyitám, szelid félhomály uralkodék szobámban, a függönyök le valának eresztve, s Bertók és Háni aggódva függeszték rám szemeiket; arczaik azonban csakhamar legkicsapongóbb öröm kifejezésétől sugárzottak, midőn nyugodt hangon kérdém:

– Sokáig aludtam?

– Oh, nem! – mondá Háni, és gyógyszeres üveg után nyult.

– Épen most ütött négy órát, – jegyzé meg Bertók, és közelebb lépett.

– Tehát még csak hajnal van?

– Nem, délutáni négy óra.

– Délután?

– Igen.

– Tehát hamar ruháimat, föl kell kelnem, sok dolgom van.

– De az orvosság –

– Orvosság? Hiszen nem vagyok beteg.

– Hála istennek!

– Minő üveg ez kezedben?

– Nagyságod ivott már belőle.

– Én?

– Igen, reggel felé oly nyugtalan volt a nagyságos ur, hogy orvosért szaladtam.

– Kétszer vett be a nagyságos ur.

– Csodálatos, én tökéletesen jól érzem magamat; ide ruháimat.

– Méltóztassék.

– Az orvos is mondá, hogy ezen csöndesítő szer minden bajt megelőz.

– Tiz óra óta csöndesen aludt, kedves jó uram, és erre mi is megnyugodtunk.

– Háni, láss valami jó reggeli után.

– Tüstént.

A lyány távozott, s én gyorsan felöltözém, s a tegnapi jelenetek lassanként ismét fölmerültek emlékezetemben, és eszembe juttaták egyszersmind, hogy még sok teendőm van, s hogy a legközelebbi éjfél ismét megrendítő eseményeket szülhet. Most azonban a nap barátságos világánál, a mult éjjeli rémképek sokat vesztettek sötétségökből, s nyugodt elmével gondolhatám meg azok következményit, mikre nézve leginkább csak attól féltem, hogy Sobri, értesülvén a kettős elfogatásról, rögtön elhagyandja Pestet. Ezen azonban teljességgel nem segítheték, s csak azzal vigasztalám magamat, hogy személyes befolyásomat e két eseményre oly gyorsan alkalmasint nem fogja megtudhatni, s ennél fogva a legközelebbi éjszakát még mindenesetre Pesten fogja tölteni, miután Dongainé vagyonát nem akarhatja oly könnyen elszalasztani.

Étel s ital által megfrissítvén magamat, lakásomat elhagyám, s a szabad levegő oly ujító hatással vala rám, hogy alig érzém a mult éj fáradalmai és ijedelmeinek hatását.

Mindenek előtt az orvost akarám meglátogatni, hogy Eszter sorsát megtudhassam, mely iránt azonban most már jóval közönösb valék, legalább annyiban, hogy a fölébredést ránézve nem igen tarthatám kivánatosnak.

Alig haladék néhány lépést, midőn két fölületes ismerősömmel találkozám; az egyik vidám köpczös emberke, zöld kabátban, a másik mogorva tekintetű sovány alak, fekete frakban.

A zöld vigan siete át hozzám az utcza másik oldaláról, és kaczagva szóla:

– Gondolja csak, barátom, igen jeles lovagmüvészek érkeztek le Bécsből, azt mondják, hogy francziák; ezen igen örvendek, mert politikusaink legalább megtanulhatják tőlük a súlyegyent, s nem lesznek többé kénytelenek vaktában bukdácsolni, mint eddig, ha ha ha! Reménylem, látni fogjuk egymást az első előadásban.

Zöld ismerősöm fütyörészve siete el, s a fekete valóságos szomorujátéki lépésekkel közelíte, kezemet indulatosan ragadá meg, és dunai mélységü tompa hangon szóla, mialatt öklét görcsösen gyomrára szorítá, mintha szivét ott fájlalná:

– Gondolja meg, barátom uram, ismét lovagmüvészek érkeztek Bécsből, a valódi müvészet iszonyu kárára, és mily roppant pénzt fognak ezek egyszersmind külföldre hurczolni. Az ily ocsmány külföldieskedő ledérség akadályoztatja haladásunkat. Ajánlom magamat!

Ezen ellentétet talán csodálják némelyek, pedig oly mindennapi ez, hogy nagy városban, rövid idő alatt, tökéletesen megszokja az ember. És ily példánya az ellentétnek igen sok találkozik közöttünk. Lássunk csak néhány példát.

Valamely uj társaság alakul. A zöld helyét sem leli örömében, legvérmesb reményeket táplál az uj egyesület jövendője iránt, s fogadni merne, hogy ez valamennyi már létezőn tul fog tenni; a feketének lelke azonban mély bánatba borul, mert ő ezen uj mozgalomban csak szétágazást lát, ő fél, hogy ez az erők egy nagyobbszerü czélra központosítását ismét továbbra halasztja, vagy végkép megsemmíti, s azért a legfeketébb jövendőt jósol az uj vállalat tagjainak.

A nap melegen süt. A zöld örvend, mert ő abban is örömet lel, ha néhány gyermeket vidorul mulatozni lát a szép napfényben; a fekete ellenben boszankodva dohog, mert véleménye szerint a nap sugarai ki fogják a Dunát szárítani és a halászok mind tönkre jutnak.

A napot felhők rejtik. A zöld mosolyogva dörzsölgeti kezeit, mert hiszi, hogy sok boldog pár igen regényes sétának fog örvendhetni az Orczy-kertben; a fekete ellenben szörnyen mérgelődik, hogy az idő homályossága miatt a szőrszálat, szemüveg nélkül, nem birja kilenczvenkilencz felé hasítani.

Ebéd ideje van. A zöld becsületesen eszik, iszik, és örvend, hogy annyit bir enni, mennyire költsége van; a fekete ellenben oly vastagokat sóhajt, mint egy gőzhajói árbócz dereka, mert nem ehetik többet, mint mennyit természete kiván.

Mások jókedvüek. A zöld kedvét ez még magosbra lobbantja, a fekete ellenben szinte elsárgul mérgében, mert meg nem foghatja, hogy mikép bir valaki e silány és mulandó életnek örvendeni.

Mások szomoruak és haragosak. A zöld kimondhatlanul örvend, hogy őt könnyü vérrel áldotta meg a természet; a fekete ellenben bőréből szeretne kibúni csupa kedvetlenség miatt, mivel azt hiszi, hogy a harapós mogorvaságra egyedül csak ő bir kizáró szabadítékkal, s e szerint jogai bitoroltatnak.

A zöld örvend, ha beteg, mert érzi, mily derék lesz, ha ismét meggyógyul; a fekete pedig annyira boszankodik, hogy egyszerü fejfájásból epelázba esik. A zöld örvend, ha kitüntetésben részesül; a fekete boszankodik, mert a dicsőségben mások is osztoznak vele; a zöld a szinházban tapsol, a fekete fütyölni szeretne; szóval, a zöld a lesujtó villámot is jótékonyan fölvilágosító fénysugárnak nézi; a fekete pedig még a májusi tiszta napvilágot is rothadásnak indult disznótöknek tekinti.

És ily tulzók nagy számmal léteznek köztünk, s csak az a szerencse, hogy sok olyan higgadt vérü ember is van, kik, bármily nagy is örömük, vagy bánatuk, mindig szépen megmaradnak bőrükben, és középuton járnak, s cselekesznek addig, mig a zöld lelkesült örömét, a fekete pedig szomoru boszuságát mutogatja.

Az orvoshoz érkezvén, nagy megindulással vetém szemeimet arczára, de az oly hivatalos kifejezésü vala, hogy szemüveggel sem lehetett róla olvasni; és ugyan mért is mutatott volna öröm-, vagy fájdalomszülte fölindulást, hiszen az orvos csak tudományát gyakorolja, valamint a sirásó, ki oly közönösen szorítja le lábával az ásót, mintha virágot akarna ültetni!

Nem olvashatván semmit az arczból, kérdéshez folyamodtam:

– Mit csinál betegünk?

Az orvos egy szép szekrényen sétáló legyet fogván, madarának nyujtá, azután pedig oly nyugodtan viszonzá, mintha jó estét mondana:

– Már nem beteg.

– Tehát magához tért?

– Nem, – meghalt.

– Meghalt?

– Mindenesetre, testén az enyészet kétségbevonhatlan jelei mutatkoznak.

– Bizonyos ön ebben?

– Tökéletesen.

– És mikor halt meg?

– Azt nem merem meghatározni, lehet, hogy már akkor is halva volt, midőn ide hozta ön.

– Oly korlátolt az orvosi tudomány?

– Legalább kérkedni nem szeret.

– Szerencsétlen asszony!

– Kivánja ön, hogy fölbonczoljuk?

– Az fölösleges.

– Legalább megtudhatnók halálának valódi okát, és ez mindenesetre nyereség.

– Talán csak nem a halottra nézve?

– Ej, ej, ez csipős megjegyzés.

– Kissé szomorunak találom, ha csak a beteg halála után tudhatni meg a betegség valódi okát.

– Nem akarok önnel vitázni.

– Én sem, mert hálával tartozom önnek.

– Kérem, csak kötelesség.

– És most még egy kérésem van.

– Méltóztassék.

– Igen szeretném, ha a temetést holnapra lehetne halasztani.

– Az fölösleges, nálunk gyakran tizenkét óra mulva is eltemetik a halottat, s biztosíthatom önt, hogy ez nem fog többé fölébredni.

– De mégis szeretném –

– A mint tetszik.

– Hová vitetjük?

– A halottat?!

– Igen.

– Kórházba.

– Nem lehetne itt maradnia a temetésig?

– Megvallom, hogy kissé alkalmatlan.

– Igen kérem önt, ha ön e boldogtalan sorsát ismerné, bizonyosan nem tagadná meg tőle a nyugalmat. Legyen ön oly szives.

– Isten neki, ámbár meg lehet ön győződve, hogy a halottnak mindegy, mert az mindenütt nyugszik, mihelyt az élet elhagyja.

– Holnap egészen egyszerü temetést rendezünk.

– Lehetőségig olcsón, ez az én elvem.

– Nem azért, de nem akarom, hogy az emberek sokat beszéljenek.

– Igen helyes, hiszen ugyis eleget beszélnek a gyüléseken, ha ha ha!

E hideg közönösség kimondhatlanul fájt lelkemnek, s ha az orvosi tudomány és gyakorlat ily jégkéreggel veszi körül a szivet, ugy valóban csak sajnálni tudom mindazokat, kik ezen különben oly dicső hatáskörü pályára szentelik életöket, mert azon jó, melyet eszközölhetnek, igen drágán van megvásárolva.

Futó pillantást veték a szerencsétlen Eszter hült tetemeire, s azonnal meggyőződém, hogy az élet e szép testből örökre elköltözött. Az arcznak szépségét nem dúlhatta ugyan még szét a halál, de a vonások merevsége mégis magán viselé már az enyészet szomoru bélyegét. Nyugodjál csöndesen, kiszenvedett áldozat, meg leendesz boszulva, mielőtt tested utolsó földi szállását föltalálná!

XXXVI.
Hirkovács.

Nyugodtabban hagyám el az orvos lakását, mint képzelém, mert meg kelle vallanom, hogy azok után, mik már történtek, alig lehetett volna kimélőbben elintézni a csábítás e szerencsétlen áldozatának sorsát. Két érzés van, mely az asszonyt mennyei boldogságra emeli: szerelem szivének választottja, és szeretet szivének magzata iránt; és két érzés van, mely az asszonyt a pokoli kínoknál nagyobb fájdalomba sülyeszti: csalatkozás szerelmében, és gyermekének halála. S ha e két érzést egymással össze kivánjuk hasonlítani, akkor legtöbb esetben, öröm és fájdalomra nézve, azon érzés lesz hatalmasabb, mely a gyermeket illeti; a hol pedig ez nem igy áll, ott nem szivből fakadt tiszta érzés, hanem csak beteg érzelgés uralkodik, mely az ember eredeti rendeltetésével merőben ellenkezik, és azért előbb utóbb megboszulja magát. Bár mennyit szenvedett is tehát Eszter, bizonyosan mégis gyermekének gyászos halála lett volna azon csapás, mely a többit szorosan fölülmulandotta.

A halottról jelentést tevék az illető helyeken, s mindent ugy intéztem el, hogy a temetés másnap zajtalanul véghez mehetett, minden alkalmatlan kérdezősködés nélkül; a halottrendezővel egyszersmind tudattam, hogy az asszony mellé egy kis gyermek is temettetni fog, s a költséget előre letevém kezébe, mondván, hogy becsületességéről tökéletesen meg vagyok győződve, s e szerint részletes számadásra nincs szükségem. Meg leheték tehát nyugodva, hogy minden intézkedésem legpontosabban teljesítetni fog.

Még a segédszerkesztővel szerettem volna beszélni, részint, mivel annyira, mennyiben kalandimba avatva volt, tudósítni kivántam őt a legujabb eseményekről; részint pedig, mivel igen óhajtám tudni, mily állapotban van Pándy és Lenke. Különösen ezen utóbbit szerettem volna még meginteni, hogy vigyázó legyen, mert nem tudhatám, hogy a mult éjjel meghiusult szöktetési merényt nem kivánja e a gaz csábító még egyszer megujítani, minek kivitelét épen nem számíthatám a lehetlenségek sorába, miután Börgerné oly mellékutczában lakott, hogy vakmerő és ravasz kalandor akár nappal is megkisérthetett volna nála hasonló merényt.

Előbb mindazáltal Rózsához, vagy most már Idához tekinték föl, mert őt sem tarthatám minden veszély ellen biztosítottnak, ámbár oly nagy házban lakott, hogy lakosai akár fél ezreddel is megküzdhettek volna. Itt azonban, mint hivém, Ida részéről sem leheték tökéletesen ment minden aggálytól, mert regényes szellemét igen tudám méltánylani, s jobb társaságban élésének ideje oly rövig volt még, hogy visszaeséstől is méltán tartanom lehete, ámbár minden ily gyanu ellen hatalmasan küzdött bennem valami, mit megmagyarázni nem tudék, vagy talán nem akarék.

Már közel valék a nevelő-intézethez, midőn mögöttem rögtön e kérdés hangzott:

– Barátom uram, ugyan kérem, várjon csak kissé.

Visszatekinték, s egy urat láték felém sietni, kinek vonásai nem valának ugyan egészen ismeretlenek előttem, de nevére nem emlékeztem.

Hozzám érvén, a nagy sietség miatt csaknem fuldokolva szóla:

– Hallotta e már?

E kérdés után hosszu lélekzetet vőn, és kabátom gombját megragadá, hogy ki ne szabadulhassak körmei közől.

– Ugyan hallotta e már? – ismétlé előbbi kérdését.

– Mit? – kérdém viszont, lehető legnagyobb nyugalommal.

– Tehát nem hallotta még?

– Nem értem önt.

– Elhiszem, de valóban csodálatos, hogy ön még nem hallotta, pedig reggel óta csak erről beszél a két ikerváros.

– De miről?

– Már látom, hogy csakugyan szót sem hallott ön még az egész borzasztó eseményről.

Ah, gondolám, ez bizonyosan rendkivül nagyot akar hazudni, és arról győződik meg előbb, hogy biztosan megeresztheti e nyelvét!

Megnyugtatására tehát, s hogy annál hamarább szabadulhassak alkalmatlan tolakodásától, még egyszer ismétlém:

– Mondom szót sem tudok.

Erre csodálkozva rázá fejét, s ünnepélyes hangnyomattal szóla:

– Borzadni fog ön.

– Kiváncsi vagyok.

– Mult éjjel a .... utczában iszonyu gyilkosság történt.

Azon utczát nevezé, melyben a kis Móricz gyilkoltatott meg.

– Mult éjjel? – kérdém tettetett bámulással, hogy tökéletes bátorságba helyezzem őt.

– Ugy van, én is jelen voltam.

– Ön, uram?

– Igen, kis szerelmi kalandom volt azon vidéken, s haza tértemkor épen jókor érkeztem az iszonyu látványra; mindent tulajdon két szememmel láttam, ugy van.

– Valóban?

– Becsületemre! Bizonyos zsidó, nevét nem tudhattam meg, egy kis fiut gyilkolt meg.

– Gyermeket?

– Igen, bizonyos külföldi herczegnek egyetlen, de törvénytelen magzatát.

– Lehetséges e?

– Ugy van. A rokonok fölkeresték a gyermeket, és eltakarítaták az utból.

– Zsidó által?

– Hja, ki tudja, hogy valódi zsidó volt e azon zsidó, vagy csak tettette magát. Én az utóbbit hiszem, sőt meg vagyok felőle győződve.

– Ugyan miért?

– Mert a gyilkos őrültnek tetteti magát, s az ujságokból tudhatjuk, hogy minden rendkivül főranguak személye ellen elkövetett, vagy megkisértett gyilkolás miatt befogott bűnösöket őrülteknek szokás hirdetni.

– De mi czélból?

– Oh, ennek megfejtése igen természetes! Az ily okos bolondokat azután nem akaszthatják föl, hanem tébolydába zárják, rövid idő mulva természetes halálukat hirlik, és – –

– És?

– És dús jutalommal szabadon bocsátják, azon barátságos tanácsadással, hogy más országban üsse fel sátorfáját, s azzal vége az egész komédiának.

– Lehetetlen!

– Becsületemre mondom, ugy van. Egyébiránt ez alkalommal is ilyesmi van a játékban, mert az ápolónő párnái alatt aranyozott szekrénykét leltek, drágaságokkal megrakva, és okiratokkal, melyek a gyermek magas születését világosan tanusítják.

– Valóban?

– Becsületemre mondom, hiszen tulajdon szemeimmel láttam; azonkivül egy igen urias külsejü ur volt ott, ki mindenről nagy részvéttel tudakozódott, s kit mind a gyilkos, mind az ápolónő jól ismerni látszottak.

Ezen urias külsejü ur bizonyosan én voltam, kiváncsian kérdém tehát:

– Látta ön azon urat?

– Hogy láttam e? Hiszen mellette áltam. Igen külföldiesen beszélt németül, nem ám ugy «aufi,» meg «abi» és «auszi,» mint nálunk szokás. Ez bizonyosan a rokonok ügyvivője, mert álruhás kisérői is voltak, kiknek egyike szerecsen volt.

Ezen bók Bertók czigányomat illeté.

– És mi történt a fontos szekrénykével?

– Nem sejti ön?

– Teljességgel nem.

– Az nyom nélkül eltünt.

– Csodálatos!

– Sőt igen természetes, mert azt a magas rokonok titkos ügyviselője bizonyosan elsikkasztotta.

– Hm, hm!

– Ugy van, becsületemre mondom.

– Hát a gyilkos?

– Oly badar beszédeket vitt véghez ma reggel a vallató biróság előtt, és oly iszonyuan dühösködött, hogy kórházi őrültek közé kelle őt vitetni, honnan bizonyosan ki fogja őt annak idejében szabadítani a titkos ügyviselő; de fogadom, hogy szemmel tartom őket, és lármát csapok.

– Helyesen!

– Nemde? Azonban, bocsánat, igen sok dolgom van, még sok barátommal kell e szomoru eseményt tudatnom, mert annyi hazug hirkovács van Budapesten, hogy már csak annak adhatni hitelt, ki mindent a maga saját tulajdon szemeivel látott. Minden szómat bátran ismételheti ön, mert minden nagyításnak ellensége vagyok. Alázatos szolgája!

Ezzel tova robogott, mintha legalább százlovas gőzerőmü hajtaná lábait.

Igen, fővárosunkban igen sok hazug hirkovács van, s az, kivel most találkozni szerencsém vala, bizonyosan nem a legszerényebbek egyike közöttök, és fogadni mernék, hogy, ha ezen eseményt ma még tíz ember előtt fogja elmondani, mindannyiszor jóval megtoldandja minden részletét, mig végre maga sem tudja majd a gyilkosok, halottak és titkos ügyviselők számát voltaképen meghatározni, és utoljára maga is szentül hiszi az egész koholmányt, mintha csakugyan saját tulajdon két élő szemével látta volna.

Az ily hirkovács igen furfangos ember szokott lenni, s hireit rendesen igy nagyítja: mióta valamennyi hirlap nagy dicsőséget helyez annak elősorolásába, hogy X… utczában hány kő repedt meg a járdán, hány targonczás sóhajtott, hány bérkocsisló csóválta aggályosan fejét, hány vargainas fütyölt különös veszélyes kifejezésü elszántsággal, hány kutya csóválta minden fontos ok nélkül farkát, hány hölgyecske botlott meg, hány arszlán kereste eszét, a nélkül, hogy meglelhette volna, hány vizcsepp csurgott le az ereszről az ujdonságiró tiszteletre méltó orrára, hány légy vakarta bal lábával jobb szárnyát, hány kan veréb csiripolt ugy, mintha nem lett volna csalogány, – azóta a hirkovács csak rendkivüli uton juthat oly ujdonsághoz, melyet elmondhatna, mielőtt az még kinyomatnék, kifordíttatnék, és ujra kinyomatnék. Azonban, ő mégsem esik kétségbe, hanem külföldi hirlapot vesz kezébe, melyben többi közt például ezt olvassa:

– Párisban a Szajnán egy ladik fölfordult, de e nagy városban oly példásak az elővigyázati intézkedések minden nemei, hogy mind a nyolcz ember szerencsésen kiszabadítatott, ámbár sűrű köd borítá a folyamot.

Ezen igénytelen kis hirnek ugy örvend a jóravaló hirkovács, mintha egyszerre tíz hazugságát hitte volna el valaki.

Rögtön megrohan tehát valakit az utczán, és lélekszakadva szól hozzá:

– Hallotta ön már? Dunakeszi alatt egy ladikot a szél fölfordított, s az emberek mind vizben lelék halálukat!

Más ismerőséhez már így szól:

– Dunakeszinél egy ladikot a Bécsből jövő gőzös felfordítván, hat ember a hullámok áldozata lett.

A harmadikhoz:

– Ó-Budánál a Bécsből jövő «Marianna» gőzös egy ladikot fölfordított, s nyolcz ember munkás életének szomoru véget vetett.

Mert meg kell jegyezni, hogy minél inkább távozik az igazságtól a budapesti hirkovács, annál közelebb történteti szomoru eseményét Budapesthez, miközben ábrázata mindinkább nagyobbuló szomoruságot fejez ki.

Negyedik ismerőse előtt már igy nyilatkozik:

– A lánczhid oszlopánál iszonyú szerencsétlenség történt, egy kenyérrel rakott ladik jött ugyanis Dunakesziből, s a «Marianna» gőzös hatalmas kerekei darabokra morzsolák a töredékeny csónakot. Tíz ember lelte iszonyú halálát a tátongó hullámsírban, s mi még borzasztóbb, mind a tíz családapa volt, kik összesen mintegy harmincznyolcz neveletlen árvát hagytak magok után, kikre nyomor és inség várakozik. És képzelje csak, barátom uram, ezen rémséges szerencsétlenség a két roppant város színe előtt történt, fényes nappal, midőn az ég tiszta volt, s a hullámtükröt egyetlen szellősuhanás sem borítá. Oh, rendőrség!

És ez így megy tovább, és mindig tovább, s ezen hírek mind napvilágot látnak valamelyik ujságban, mert az ujdonságiró gyakran így kiáltana föl az ismeretes angol királylyal: – Királyságot egy lóért, akarám mondani: egy ujdonságért! – ha királysága volna!

De mikép hallja meg e híreket történetesen épen az ujdonságiró? kérdezi talán valaki, és fejét kételkedve csóválja, mintha tamáskodni akarna.

Oh, tisztelt olvasó, önnek fogalma sincs arról, hogy hol fordul meg mindenütt a szegény ujdonságiró!

Figaró itt, Figaró ott! Kire lehetne ezt inkább alkalmazni, mint a boldogtalan ujdonságiróra! Ő mindenütt jelen van, s fogadni mernék, hogy a rendkivül szomorú Hamlet herczeg boldogúlt atyjának szegény lelke is ujdonságirói hivatalt viselt a túlvilágon, és azért volt mindenütt jelen, és azért kiáltá mindenütt oly rémesen:

– Esküdjetek!

A mostani ujdonságirók azonban, fájdalom! ily rémséges eskü nélkül is elhinni kénytelenek a furfangos hírkovácsok ujdonságait, részint azért, mivel a hírkovácsok esküjében sem igen bizhatnának, részint pedig azért, mivel sem czéhben nem állanak, sem kizáró szabadítékkal nem bírnak, az ujdonságok közlésére, és így rendkivül féltékeny vetélytársaik által gyakran megelőztetnének, és végre azon rendkivül vészes következményű ujdonságot kényszerűlnének teljes czímű olvasóik elébe terjeszteni, hogy: nincs többé fogfájás, nincs többé kopaszfej, nincs többé aranyér, nincs többé tüdővész, és – boruljatok el, szemérmes csillagok, és nyöszörögj kimondhatlanul, oh, földnek vaskos tengelye! – és – és – nincs többé ujdonság!!! –

Hogy tehát ezt elkerülje a szegény ujdonságiró, és a hazát ez által oly leirhatlanul érzékeny csapástól szabadítsa meg, melyhez képest az egyptomi hét csapás csak gyermekjáték, a szabólegények forradalma pedig csupán szakadékony erejű és foszlányos természetű sodratlan czérnaszál, kénytelenek az ily ármányos hírkovácsnak hitelt adni, már csak azért is, mivel különben majd más vetélytárs ad neki hitelt, és ez által leragadja halhatlan halántékairól a hervatag természetű, és mégis hervadhatlan repkény-koszorút, melynek száritott leveleivel keserű életét legalább kissé megsavanyíthatja, ha a búbánat sorvasztó eczetjével fölereszti!

A fönebbi négyféle hírkovácsszülte ujdonság tehát négy hirlapban jelenik meg, s a hírkovács minden ismerősét így szólítja meg az utczán:

– Barátom uram, méltóztatott már olvasni a mai ujdonságokat, hírharangot, budapesti szemlét és mi hír Budán? czímű rovatot? Mondhatom, mind igen érdekes, és különösen azon borzasztó szerencsétlenséget ajánlom ön szives figyelmébe, mely Dunánkon történt. Egyszerre négy szerencsétlenség a Dunán! S mind a négy tökéletesen igaz, becsületemre mondom, mert magam saját tulajdon két élő szememmel láttam.

Néhány nap mulva a dunakeszi hites jegyzőtől, az ó-budai tanácstól, a lánczhid-hivataltól, és a gőzhajótársaságtól nyilvános czáfolat jelenik ugyan meg, mely mind a négy ujdonságot rágalomnak nyilatkoztatja; ámde ki tehet erről? Hiszen az emberek is mindennap elmondják: – De szabadíts meg a gonosztól! – akkor tulajdonkép ezt akarják mondani: – De szabadíts meg a hírkovácstól! – és fél óra mulva – ismét hazug torkába rohannak, mert a vaskarú és sziklaszívű sors ezt így, és nem máskép rendelé!

XXXVII.
Bűnhődés.

Az alkalmatlan hírkovács előadásából legalább mégis annyit sejtheték, hogy Móricz csakugyan megőrült, és kórházba vitetett, s hogy Eszter irása vagy elveszett, vagy Móricznál rejtve maradt, mert különben nem változott volna egész okiratcsomóvá. Móriczot tehát a legiszonyúbb büntetés éré, ő elméjének világító szövétnekétől fosztatott meg, s habár ily állapotban többé sem örömet, sem fájdalmat nem érez is az ember, a büntetést mégis legiszonyúbbnak mondhatni, mert ez által az ember megszünik ember lenni. S ne tartsa senki valószínűtlennek, hogy ily nagy bűnöst is ennyire megrázkódtathat gyermekének elvesztése! Említém már, mikép a zsidó inkább ragaszkodik családjához, mint bármely más felekezetű ember, mert ő, mostoha állásánál fogva, egyedül csak azon körben tarthat igényt szeretetre, tiszteletre és gyámolítatásra; a mi e körön kívül van, az ránézve mind idegen, sőt legtöbb esetben ellenséges elem. Családjában pedig a figyermek az, kiben az apa szeretete mindenek fölött összpontosul, mert ez az, ki özvegyének és többi gyermekeinek gondjukat viselendi. Móricz a kétségbeesés legszélső határán állott, midőn embertelen tettét véghezvivé; nejét, pénzét, elveszté, nyomor s boszúvágy által rablóvá lett, és midőn, hosszú fáradozás után, végre azon ponton álla, hogy megboszulva hiheté magát, miután legkedvesb kincsöktől fosztá meg azokat, kik egész lételét megmérgezék, akkor azon irtózatos bizonysághoz jutott, hogy saját vére ellen dühönge, hogy istentelen kezei azon kincset semmiték meg, melynek birtoka nemcsak boldoggá teendé őt, hanem még a multakat is örömmel feledtette volna vele. Ily szörnyű felfödözés, főkép oly borzasztó órák átélése után, melyek azt megelőzték, bármily erős idegzetű és romlott szívű embert is megfoszthatott volna elméjétől, annyival inkább történhetett ez meg tehát Móriczczal, kinek keleti vérében korlátot nem ismerő heves szenvedélyesség forrongott.

Ida szobáját zárva lelém, s összeborzadék, miután hosszas kopogásra sem nyílt meg az ajtó, mert azt hivém, hogy ujabb szerencsétlenség történt, s a szenvedélyes lány, vagy önkényt, vagy kényszerítés következtében, e házat elhagyá, s jelenleg ifjúsági ábrándai bűnös tárgyának hatalmában van; kiről már csak azért is föltehetém, hogy mindenkép iparkodni fog őt hatalmába ejthetni, mivel méltán félhetett, hogy Ida mint igen nagy súlyú tanú fogna ellene fölléphetni, főkép, miután őt az én társaságomban látta.

Gyanumban mindazáltal ezuttal csalatkoztam. Idát a nevelőné szobájában lelém, s álmélkodva állapodám meg, midőn szemeim arczára esének. Egész lénye nagy változáson látszott áthaladottnak. Színe halványabb vala, tekintete komolyabb kifejezésű, és mégis kimondhatlanul nyájas, szemei szelíd tűzben ragyogtak, legkisebb nyoma nélkül a vad szenvedélyességnek, s minden mozdulata oly öszhangzó finomságot árult el, mintha huszonnégy óra alatt ugyanannyi hónap tapasztalásin ment volna keresztül. E nagy változásnak okát azonban nem vala nehéz megmagyáznom. Őt első ifjúsági éveinek bálványa, mely eddig hatalmas bűvös gyanánt uralkodék minden gondolata fölött, tegnap elhagyá; a valónak ércz veszszeje szétpattantá a varázstükröt, mely az ábrándképet igéző színekben mutatá, és undorgerjesztő meztelenségében tünteté elő a gaz kalandort, rablót és gyilkost. Az első fájdalom, melyet e szörnyű csalódás Ida keblében fölzaklatott, szilaj vala, mint szabadon kifejlett indulatainak legféktelenebb lázrohama; mennél lesujtóbb azonban az első fájdalom hatalma, annál hamarább következik be a megnyugvás, vagy legalább lecsöndesülés, főkép ha félre magyarázhatlan értelmű titkos szózat azt súgja a szenvedőnek, hogy fájdalmát méltatlan tárgy idézte elő, s hogy e fájdalom nyilvánítását szégyelnie kell. Ily állapotban vala Ida, s ez okozá kedvező átalakulását, mert csak rövid idő óta jutott ugyan közelebb érintkezésbe szelídebb modorral, és műveltebb társasági igényekkel; de jeles és élénk fölfogású lelki tehetségei mégis határozottan tudtak már külömbséget tenni a helyes és helytelen közt; a tegnapi szomorú fordulat pedig végkép megérlelé agyában azt, mit eddig csak sejtésképen ismert, és maradandó életre ébreszté benne azon öntudatot, hogy ifjusági ábrándainak bálványára iszony és pirulás nélkül nem szabad többé visszaemlékeznie. Mihelyt pedig e határzat tisztán állott lelki szemei előtt, igen természetes vala, hogy gondolatival egyszersmind külső magatartásának is meg kelle változnia, mert a testnek minden mozdulata a lelki vezér parancsa szerint szokott idomúlni.

Igy magyarázám meg magamnak a szép hölgy mostani változott állapotát, s szemlélésében néhány másodperczig gyönyörködvén, szelíden szólítám őt meg:

– Szobáját zárva lelém, s csaknem aggódtam, hogy –

A hölgy halvány arczait gyönge pir futotta át, s szavaimat félben szakasztá, mintha nem kivánná többé azon tárgyat érintetni, melyre utolsó megjegyzésem czélzott, és nyájasan szóla:

– Nem szeretem a magányt, azért költözém ide a nevelőné szobájába.

– Ezt igen jól tevé kisasszony.

– Itt legalább gyorsabban múlik az idő, melyet még kedves anyámtól távol kell eltöltenem.

– Azon gondolat némileg vigasztalhatja nagysádat, hogy édes anyja bizonyosan szintoly epedve várja a viszontlátás édes pillanatát.

– Oh, de meddig kell még arra várakoznom!

– Csak holnap reggelig.

– Valóban, neheztelnem kellene önre, ha oly nagy mértékben adósává nem tett volna.

– Kérem –

– Nem, nem, ne szakasszon ön félbe, néhány szót legalább meg kell engednie, hálám kifejezésére.

– De ha épen azt találnám legnagyobb jutalomnak tartani, hogy köztünk háláról említés soha ne történjék? Ha ezt óhajtanám, kérném?

– Ugy engednem kellene ugyan, ha már egészen sajátommá tettem volna a finomabb társalgási modort; de korábbi vadságomból legalább annyi önfejűség mindenesetre megmaradt még, hogy ellenszegülése daczára is nyiltan kimondom önnek, mikép ön örök hálámat köté le magának, mert először becsületemet menté meg, midőn az állatszelidítő gyalázatos körmei közől megszabadított; azután az emberi társaságnak adott ön vissza, midőn ezen intézetben menedéket nyitott számomra; utóbb még édes anyját is föltalálá az árva lánynak. És ha mindezt feledni tudnám is, tett ön még valamit, mi mindezekkel fölér, ön – lelkemet adá vissza tegnap, mely addig nem vala tulajdonom, és csak tegnap óta érzem, hogy szemeimet most már pirulás nélkül emelhetem fel önhez és mindenkihez!

Ezen utóbbi megjegyzés alatt annyira elérzékenyült a bájos hölgy, hogy szép szemeibe könyűk tolultak, és szavai alig érthető hangrezgéssé változtak. Ezután kezét nyujtá, forrón szorítá meg jobbomat, s én mégis baloldalamban érzék szúrást, mely egész valómat kimondhatlan kéjjel árasztá el. Szólani akarék, de érzém, hogy mindaz, mit most mondhatnék, csak becsét csökkentené ezen ünnepélyes pillanatnak, melynek szentségét életem egész üdveért sem birtam volna megháborítani.

Némán csókolám meg tehát a remegő kezet, szemeimet elragadtatva függesztém a deli hölgy könyező szemcsillagaira, és e perczben érzém, hogy egyetlen ily tekintet is megérdemli a türelmes küzdést az élet terheivel és bohóságaival.

Ekkor a nevelőné belépett, s már az ajtóban szóla, miután üdvözletemet viszonzá:

– Lenke mégsem jő, pedig órája már rég elmúlt; nem szólott önnek, kisasszony, tegnap, hogy ma nem fog eljőni?

– Nem, – felelte szemeit törölve Ida.

– Alkalmasint beteg, – jegyzém meg én, mit különben valószinünek is tartottam.

– Ah, talán bizonyosan tudja ön, hogy beteg? Kérem, szóljon!

– Nem, de csak sejtem.

– Igen sajnálnám.

– Nem látogathatnám meg?

Ezt nem tartám most czélszerűnek, s azért hirtelen mondám:

– Ah, de épen most jut eszembe; hallottam, hogy városi szállásukra költözött anyjával –

– Bizonyosan tudja ön ezt?

– Bizonyosan!

– Oh, ugy hát a szükséges rendezkedés miatt nem jöhetett.

– Mindenesetre.

– Én mégis nyugtalan vagyok.

– Hiszen oda küldhetnők a szobalányt.

– Oh, kérem!

– Tüstént.

A nevelőné távozott, s én még egyszer ajkaimhoz szorítám a szép kezet, és megindulásomon alig birva uralkodni, bucsúzólag szólék:

– Tehát holnap reggel szerencsém lesz nagysádat édes anyjához vezethetni.

– De kérem, jókor reggel.

– Nyolcz órakor!

Még egy tekintet, s az ajtó elválasztott a bájos tündérnőtől, kinek könyűs szemei oly varázserővel hatottak szivemre és gondolatimra, minőt eddig még nem ismertem, ámbár sok szép szemmel találkoztak már csodálva tisztelő pillantásaim.