S szünet után ismét:

Többé nem mertünk a szabadban találkozni. Remegtem hölgyem életeért. Anyja házánál láttam őt, többnyire munka közt, hétköznap, mert ünnepeken a molnár is honn volt s nem örömest mentem, hogy a házi zavart ne szaporítsam. A kis gazdaság egyszerű körében, szintúgy meg voltak örömeink. Sokszor nevettem Évi haragján, ha fehér kecskéje, a vidám kezes állat, leszedte a jeneszter jövését, vagy megette asszonya hajából a keserű virágot. Néha árpát szórtunk, mit a barátságos gyöngytyúk sipogva szemecskélt Évi kis lábáról, vagy a kútnál ültünk s enyelegve néztük, ha a kendermagos jércze, vagy a bóbitás gácsir, a ház kegyenczei, inni jöttek a bodza árnyából, míg a jajgató páva kútágason ragyogtatá tollát, melynek smaragdos szemeiből kedvesem kötötte pünkösdi bokrétám. Máskor tulipános ágyát tisztogattuk a verőfényes kertben, ismerkedtünk a virágos fákon zsibongó méhekkel, vagy rajeresztő kasban hallgattuk az anyák sirását, kiket a költöző ivadék megölend, vagy gyepágyon ülve figyeltünk a tiszta cziczára, mely a ribizli tövén farkcsóválva, ravasz lesben guggolt, mígnem cseleit megcsalta az ismerős tarka tengeri nyúl.

A természet mindig s mindenütt vidít és vigasztal, nyugtot s örömet ad fárasztó láz, utóbánat s uzsora nélkül s az elhagyott szívnek csalhatatlan menedék, csak fogja fel s érzeni tudja azt.

Nemsokára alkonyodni kezdett szerencsém csillaga. Az új ispán üresen, koldustarisznyával jött az urasághoz s fáradság nélkül akart jó módjával megtollasodni. Kincskereső szomjjal, kapzsi vágyaiban konczot keres a vagyonos jobbágyok hajadonjai közt s a takarékos Évára ejté mohó szemét. A molnár kapott az alkalmon, hogy szerzeménye által, melyre büszkélkedék, fensőbb körökhöz kötheti családját s a házi per ismét folyamatba téteték nő és férj között, mi engem, szerénységem érzetében, a háztól még távolabb tartott. A sors úgy akará, hogy a kifejlés bizonytalansága közt a pártfogó anya meghaljon. Szerelmünk elhagyottan, támasz és védelem nélkül esék a nagyravágyás űzér körmeibe. A halvány Évit ritkán lehete látnom, alig egy hű szó, egy biztató gondolat átadásáig. Megkérettem atyjától, de megtagadá. Őt reményvesztett bú tépegeté, engem a méltatlanság torló érzete s igazságos harag. Lelkem később magához jöve, tájékozá magát s gyáva, megbuktató fájdalmak helyett szabadulást tervezett. Elhatározám szívem jegyesét kiragadni veszély- és sorvasztó keservéből, felszabadítani a rabnőt apjának törvénytelen erőszaka alól, boldoggá tenni s vele azzá lenni. Egy szombat este, midőn az ispán túlhajtott robotját végezve, kunyhónkba tértem, a sövényen át, hol szokott virágit ide adá, megkértem Évit, hogy vasárnap délután minden áron jőjön a holt Tisza partjára, fontos mondandóm van. Megigérte. Szívszakadva vártam a kijelölt időben. Lányok s legények vígan hanczuztak, mint máskor, a temetőn, de borongó lelkem fájdalmába merült s a bájos vidék feltünedező emlékei között, baljóslatú sejtés nyomult szívemre, mert asszonya késett. Már alkonyodék s remegésem haragba ment által. Azt hivém, a molnár meglesé tegnapi szavamat s leányával most durva, méltatlankodó, vagy a hamislelkű ispán vendéglátásával erőszakolja.

Egyszerre két megyei pandur jött a falu felől s a cziczázó ifjúság között megálla. Kérdezék: «melyik az árva halász?» A meglepett leányok szeme-szája elállt, s reám mutattak. Az egyik pandur felém irányzá zsebpisztolyát s mielőtt hozzám értek volna, gorombán kiáltá: «Add meg magad hitegető tolvaj, különben kutya eszi fel a véredet». Megdöbbentem szívem fenekéig, nem tudám elképzelni, mi történt. A játszó sereg körém tolongott s kört formálva együgyűn, szájongó ujságvágygyal hagyá folyni a durva megtámadást. – Le kell ütni azt a sarkantyút, majd pengősebb taréjt verünk a bokádra – mondá a másik s békót vőn elő, hogy száraimat bele lakatolja. – Mi történt? kit keresnek? mit akarnak kendtek? – kérdém szégyen s meglepetés növő zavarában. – Fedél alá viszünk, hol nem fogsz megázni – viszonzá gúnyosan a pandur, – hogy ne ragadjon szurkos markodhoz több szegény ember véres verítéke… – Hát mit lopott?… kié?… s mi veszett el? – kérdék sűrűn lyányok és legények, kiket e megrohanó erőszak bántani látszott. – Hát nem tudják kendtek? – felelé a pandur – ez a szép mákvirág elpedré ma reggel a molnár zsákpénzét a malom farkáról, míg úrvacsorán volt… – Laskás tyúklevesre fájt a foga Éva kézfogóján, na hisz majd meglódul a vármegye prófontján – mondá sértegető vadsággal a másik. – Hiszen nem lehet rám gyanúja senkinek, – mentém magam az önérzet kellő nyugalmával, – prédikáczió alatt én is a karban voltam a többi legényekkel, – úgy-e Pista, Jankó? – Már az nem kérdés, csak a törvényszéken felelj, ha nyelved meg nem lapítja a guta, – felelé poroszlóm, miközben bereteszelte békómat. – Minő nyers erőszak s vad igazságtalanság ez, – kikelék haraggal, – legalább addig hagyjanak szabadlábon, míg a gyanúnak nyoma akad. – Igen!?… tán hogy kereket oldj s odább állj láb alul? a szolgabiró jobban tudja, mi az igazság, már ezt így szoktuk, a ki angyala van, azért ne is rezonérozz, mert letöröm a sonkád, – felelé a vakbuzgó rabőr – s hurczolni kezdtek a magyar vidéki igazság nevében. A körül ácsorgó nép zúgni kezde a méltatlan bántalomért, mert tudta ártatlanságomat. – Disznóság! gyalázat, a hogy az urak bánnak a szegénynyel: nem kár volna őket egytől-egyik zsákba kötve a Tiszába hányni, – morogták az itt-ott ingerült pajtásim. – Hallgass paraszt, mert a nyakad közé hányok, – oda szólt mogorván gőgös pandurom, feledve, hogy maga is paraszt, s mogyoróbotjával körülsuhogtatott a futamló lyányok közt. Gyanúra, nyom, bűnjel, tanúság nélkül elfogtak, mint ezerszer történt s történni fog, mitsem hajtva arra, hogy egész életemből, erkölcsös, jámbor s dologszerető jellemem ismerős. Az ispán pénzszomja jutott eszembe, meggyőződtem, hogy a molnár kincsére ő tevé kezét s szántam az alföldet, hol a posztóruha elég tulajdon arra, hogy valaki a parasztnál becsületesebbnek tartassék. Szántam a földet, melynek nemesei feljajduló váddal, éles, vérző szónoklatban támadják meg a kénybitorló kormányt, ha fogatás történik, vagy polgári bűnvád alá vétetik társok: míg ők ezer esetben hurczolják el ekéjétől az ártatlan parasztot, kinek két-három évi szenvedését, csak az alatt éhes, pusztult családja vigasztalja meg.

A földalatti nyirkos, szűk záplyukban, mit a magyaroknál börtönnek neveznek, voltunk összezárva, a mennyien fértünk, gyilkos és tyúktolvaj, itélt és itéletlen rab. Ott találtam a biró fiát. Arcza ólomhalvány, tekintete sötét, fel sem vevő s makacs. Bal füle tövig le volt ütve, homlokától bal szemén keresztül hosszú baltavágás, kék hártya alatt alig beforradva. Verekedésért fogták be. Most már kiszabadult s a Hortobágyon szolgál; neve csonka kondás, a puszták félelme. Sokszor bánta, hogy rossz útra vetemült s átkozá az úri kényt, mely arra kényszeríté. – Ha apám uram házát el nem veszik – mondá gyakorta, – végre mégis haza vittem volna Évát, vagy eszemre térve, becsületes ember lett volna belőlem. – Ha törvényszékek alatt, a botozás miatt, szalmáján kínosan fetrengett s valamelyik nemes rab gúnyosan kérdezé a megpüfölt «paraszt pecsenyé»-ről: dühödten csikorgatá fogait, káromolva országot és törvényt, melynek igazsága az emberhús közt is különbséget teszen, s egyiket vereti, másikat legyezi. Később hírét hozták a börtönbe, hogy Éva vízbe ugrott. A csonka kondás velem együtt sírt, szíve ellágyula, fogadta, hogy többé rosszat nem tesz, csak azért könyörög mindig istennek, hogy az úrfajta nemes embernek mentül több kárt tehessen. Végre elszenvedte a törvényes kínzást s megszabadultam erkölcsrontó társaságától. Két évig ültem vason, éhezve, becstelenülten s irtózat fogott el, ha olykor köztünk rohadó beteg feküvék, vagy társaim közül valamelyik éjjel felakasztá magát. Az meglepő eset volt. Egyszer egy halálos rab s libatolvaj ügye ugyanazon előadó által terjeszteték elő. Az itéletet tévedésből az irnok átcserélte. A libatolvaj perébe halál iratott, a rögzött gyilkos három hetet kapott. Az itélet híre, a nélkül, hogy a tévedés észrevétetnék, a várnagy útján közinkbe jutott. A libatolvaj, a gyáva zsidó fattyú, kétségében a falszegbe akasztá nyakravalóját s reggelre megkékült.

Isten tudja, meddig senyvedtem volna az igazság keblében, míg ügyemre kerülende a sor, ha az ispán lopása ki nem sül vala. Az alatt Éva…

– Hagyja el ön, közbeszól az ismeretlen. Ismerem Éva önfeláldozó szerelmét, mely életveszélylyel tartá fenn a hűség jogait.

– Fogadott anyám táplálta őt a malomlápon, míg kiszabadultam… És most részletesen ismeri ön éltem eseményeit, miket ismerni annyira érdekében állítá, mondá mély szemeit reá emelve az árva halász. Beszédem hosszú, talán untató volt, de ön, sorsom intézni tőn igéretet, s akartam, hogy ismerje érzelmeimet, hogy ismerje tapasztalataimat, mik az emberi erkölcs s hazai viszonyok irányában elveimet meghatározák, hogy ekként ne akarja erőszakolni jellemem, ha tán sorsom jóslott változása, a társadalmi bevett nézetek szerint úgy kivánná, s ne akarja név- és értékért lelkemet cserélni ki, mit különben sem tennék. És most, miután önnek hittem és vallottam, miután mint kiváná, nyilt s őszinte valék, én kérem viszont, adjon világot, reményt és vigaszt, bizonyítsa be kezeskedő állítását, hogy ön az erkölcs, törvény s emberi érzelmek határzott barátja, kit földi viszonyok is érdekemhez szőttek.

– A nemes Szalárdy-ház – beszélt az ismeretlen – a sok közül egy régi család, mely óságban, mint szagos hordóba szűrt bor, a helyett, hogy fanyar ízét vesztve, tisztult erőt, színt, zamatot venne, megdohosodik. Elődei, már a vegyes királyok korában, idegen udvarok politikájának szolgáltak, gondolva, hogy virtus post nummos, azaz jobb vagyont szerezni, mint becsületet. Kristóf, Mátyás idejében tagja volt a németujvári összeesküvésnek, később fegyverekkel kereskedett s a töröknek velenczei nyilakat árult hazája ellen. Boldizsár előbb Zápolya híve volt, aztán elhagyá s a császárhoz pártolt. Ivánt megkövezték hivatalos buzgalmáért I. Leopold korában. Barnabás e század elején kém és zabszállító volt a franczia táborozásokban. A devalvatiónál mitsem veszte, a nyolczszáztizenhatodiki éhségben gabonán temérdeket nyert s így alkalma lőn ősi uradalmaihoz még kettőt szerezni, egész birtokát lábas jószággal, épületekkel megterhelvén, kiválthatlanná tenni s mindezt egy vashámorral és bécsi nagy házzal megtoldani. Elődeinek hazafiságára igen büszke volt s ha olykor megyegyűlésen a parasztadót vakon megszavaztatá, mondani szokta, hogy övéhez hasonló családok nélkül régen elveszett volna nemzetünk. Vagyonának lelkes érzetében átlátá, hogy ennyi kincsből kilenczágú koronát is szépen megaranyoztathat s annyi érdemének fejére teheti: s ugyanazért elkezde grófi czím után járdogálni, minek elmulasztását, oly sok század alatt, őseinek meg nem bocsáthatá.

E közben két fia iskolákat végzett s megfutá az országot és Európát; Amerikába, a pórias szellem s hamis tan veszendő fészkébe, mint illik, nem bocsáttatván. Az idősebb György, apai hű képmás, itthon nagy szemöldöt ölte, angolszövetben járt, a látott udvarok szokásait kicsinyben majmolá, megyéjében csak az ispánhoz szólt s négylovas hintó és ezüstös vadász nélkül a kaszásokig sem ment. Az ifjabb Elek, isten tudja hogy, hogy nem, a megyei nemes ifjúsághoz csapott, vele osztá meg kedvét, érzelmeit s a grófulandó család gyalázatára, két könnyű lóval, neudicsánon járt. Barnabás úr hiába adta ki cselédeinek czímerével a koronás gombokat, ő kurta kék dolmányba vonatta huszárját; hiába rakatott lakosztályába ezüst edényeket, ő nyolcz krajczáros poharakból kinálta pajtásit s hiába hálatá másolt ősei közt, hogy tőlük tanuljon, ő reggel újra vadászni ment a kurta nemesekkel, vagy ellenzéki conferentiát tarta, vagy olvasá az ostoba magyar könyveket, sőt csatangolásaiban azon becsvesztő gondolatra vetemült, hogy egy vagyontalan, de művelt s végetlen jó leányt, Vámos Cecziliát, a közép nemesi osztályból nőül vegyen. Barnabás úr kétségbe esék, hogy még csak nem is y-non végződő menyet kap s magasztos mérgében tevé, mit tehetett, kitagadással fenyegeté Eleket, sőt azon botor tréfára tévedt, hogy a becsületes családnak kegypénzt igére, ha lányát fiától meg fogná tagadni. De Elek határozott jellemű férfi volt s oly szerény igényű, hogy az elvehetlen ősi osztályrészszel meg fogott elégedni, a Vámos-család pedig józanabb elvű, hogysem lánya boldogságát hajlandó lenne árúba vetni. S a vétkes házasság, a Szalárdy-sírbolt csontjainak s falon mereszkedő vászonőseinek nagy rövidségére megkötteték. Barnabás úr szűk tartást rendelt eltávolított fiának, az előkelők katekizmusa szerint ignorálta a családfa fattyúhajtását s e mély szerencsétlenségben sovány vigasza azon reménykébe telt, hogy a gyenge alkatú beteges fiú mag nélkül kihal. Azonban tetszett ő felségének Barnabás úr számadásán keresztül húzni, a mennyiben Elek Cecziliáját két gyümölcscsel meglátogatta, kiknek egyike, a kis Czili meghalt, másika pedig ön,… vagy te élsz, kedves öcsém, barátom, mert én anyád testvére vagyok.

Vámos megszünt ismeretlen lenni s az árva halász visszakapta családnevét, melyet a gyermekkor meséivel végkép elveszni vélt. A két férfiú lelkesen ölelkezék s egy hosszú kézszorításban mintegy eljegyzék egymás jövőjét, szövetséget kötve jó és balszerencse rokonszenvű megosztására.

– Az alatt György úrfi Bécsben, – folytatá Vámos, – az udvari kanczelláriánál alkalmazásba lépett s bámulatos kedvességbe jött. A bőség és gőg, melylyel magát érdekessé tevé, megnyitá több főház küszöbét, melyeket különben magyar előtt balitélet zár el. Kivált egy csillagkeresztes hölgy, tábornok özvegye, tartományi kurta herczegcsaládból – kinek a mértékletes sors kevesebb vesztegetni valót talált adni, mint szerette volna, s kinek unokahuga, ifju mágnás özvegy, árvájával, néhai férje uradalmában Magyarországon lakott, – nagyon kedvesen tudta estélyein a magas társaságba szédíteni, mely a nagyravágyó kegyenczet annál hőbben gyönyörködteté, mivel divatból kiment főhölgyek, s köztök egy pár udvariak kézszorítása és szemüveges kegypillanatai meggyőzék, miszerint nem pusztán számszaporító szerepe van, hogy az üresen maradandó theacsészének gazdája legyen. A herczegnő szerette volna, ha özvegy nővére legalább a télszakot termeiben s a főváros élvei közt enyeleghetné el, de jövedelméből az nem telék s György úrfi elég alkalmasnak látszott oly férji állomásra, melyben az alárendeltség első házi erény s nőkény és fényűzés pontos ellátása főkötelesség. Így miután a czélbavett özvegy, nagynénje költségén, egy telet Bécsben kihúzott s vele György úrfi viszonyba sodortaték, sőt alázatos jövőjét, félig-medig, ha nem egészen, elszerződte: előléptetése, mintha mesei kéz intézné, egymást érte. Előbb a helytartótanácshoz jött, majd megyei kormányzó-helyettes s később kegyelmes czímmel főispán lett, csak úgy futtában, hogy ekként a herczegi fajzat elvételéhez, illő ranggal és czímmel felsujtásoztassék, a minthogy az egybekelés, a polgári méltóság ezen fokán, rögtön meg is történt.

Barnabás úr, ez úton, – noha rejtett fiókjai nagyon megkönnyezék, – hatalmas eszközt vélt nyerni a grófczím kézrekerítésére s ebbeli bíztában, már kocsiszínjében lappangott az illetendő czímerrel bélyegzett kocsi, mely a magas szerencse elértével, rögtön meghordozandja méltóságos testét. Azonban a sors, vagyis Elek fia csintalankodott. A nyolczszáz huszonharmadiki commissiókért, a barsmegyei példára, több törvényhatóság élénk mozgalommal ébredezék az alkotmány mellett s Elek szinte a helyköri ellenzék bátor és határozott vezére lőn, mely Barnabás úr puffadozó kilátásait nagyon lecsapolta, úgy hogy, – bár teljes erőből kapaszkodott földi életéhez, – néhányszori alsóbb rangú szélhüdés bekövetkeztével, spectabilis qualitásában kellett halandó részét itt hagynia, azért mérgelődvén főleg a halálos ágyban, hogy szemfedelén csak öt és nem kilenczágú koronák fognak lobogni, vagyis lebegni, elsőszülöttjére hagyván a kegyes iparkodást, hogy hamvait meggrófosítsa a sírban. Végrendeletében minden szerzeményt, sőt ősuradalmaiban tett javításokat, épület- és lábasjószággal György fiára hagyott s Elek kényszerült kölcsöntőkén instructiót venni, hogy kopasz örökét tiltul művelhesse. György úr erszényét mind a tíz körmével gyomrozni kezdte a fényűzés, mihez magas neje nemkülönben értett. Mit fukar ősei garasonként szedtek össze paraszt-vásárokon: ő ezrével szórta idegen majmok közt. Télen a bécsi piacz számtalan szüksége, nyáron fürdők s utazások apaszták a dobaz hagyományt s a tornyokba öltözött kastély bitang külföldiek cselédtelepje lőn, kiknek formaruhája öt-hatszáz köböl búza árába telt szükség idején. A nép azt mondá: vékával mérik neki a pénzt s ő kanállal eszi… afféle gazdálkodás nem tarthat soká. Néhány év alatt, nemcsak a pénzőrök hátán kiment, hanem elsikkadtak gulyák és ménesek, még birkanyájak is. Lőbl Simon s több hitsorsosai oly szépen megborotválták uradalmait, mint a dögvész szokta, sőt uzsora kezdé ingatlanába is körmeit aggatni, hogy az idő teljességében, talán nem sokára, annak rende és módja szerint, szerteszét vonja. Ezen beköszöntött állapotában szélnek ereszte titoknokot, udvarmestert, házi orvost, több szám- és szükségfeletti tisztekkel, de nem gazdálkodásból, hanem mivel nem volt kedvök hitelben szolgálni. Ez okon jött el szolgálatából a hűtlen Márk is, ki, mint történeted felvilágosít, két oldalról csalta a pártfogó családot. A kölcsönzések gyérebben s magasb kamattal kezdtek sikerülni. A cselédpaszományok véknyabbakká lettek, sőt itt-ott meg is koptak s a milliomos évek látható gyümölcse nem lőn több azon temetői kastélynál, mit az apai hamvaknak építe, de melynek homlokán éhen ásított a grófi koronának fennhagyott ürhely. S míg anyagi állása fokonként roskadt, lehet képzelni, minő családélet jutott osztályrészül a feleség mellett, ki mint beszélyed meggyőz, idegen porontytyal kész férjét megcsalni.

Míg György urat szükség s hagymáz fárasztá: az ifjabb testvér nyughazává tette tar uradalmait, melynek békeangyala Czeczilia volt. Egyszerű, igénytelen, vonzó édes hölgy, maga a csendes jóság, kinek derült nyugalma vidám egységben tartá a családot. Gondolata saját körében működék, vágya, öröme küszöbéig elfért, ép erkölcs, szépség, nőerény, a hölgyszív egész kincse, fáradság s fájdalom nélkül hagyá magát férjének élvezni, hűség, anyai érzelem, vendégjog, s barátság örök laktársai, fala közt nyugodt boldogság, házitörvény a férjakarat, fentartó a női osztozó gond, egyetértés a kölcsönös érdem, férjének menny vala a földön. De van-e tartós emberi boldogság? Atyád, a gyenge alkatu férfiú, korán, tervei és üdve kezdetén meghalt, reád hagyva ideges beteg természetét, melyben holdkóri hajlamod eredetét vette. Atyját követé hugod, a kis Czeczilia, s nővérem ki lőn rabolva kincseinek kétharmadából, miket azért látszék sorsa ajándékozni, hogy muló örömért hosszú fájdalommal kínozza.

A főispán, mint minden henye vesztegető, falánk szemmel tekinte még Elek életében a mellékörökre: s most, midőn csak gyenge életed, e vékony korlát választá el az ősuradalmak szomjazott birtokától, szükség és fénykór körmei között, tervbe vevé birtokképességed meggyilkolását, mihez, mint eseményeid részlete meggyőz, Márkot szerzé szörnyű eszközül. Gyógyulásod változó szerencséje alatt, Czecziliát bánat és aggály rongálta s önélete végett kényszerült tengeri fürdőbe utazni. Én javaid vezérletével voltam elfoglalva; s kettőnkön kívül csak isten vala gondviselőd. E távollétet használta eldöntő alkalmul a merész bűn; s te, álhalálod hírében, mindnyájunknak eltemettetél. Magához sem jöve Czeczilia a bánat és veszteség előrohamából, a fátyol nem szakadt el, mit koporsódról viselt; még lelkében rezgett a harangszó, mit jobbágyi nyugbucsúdra húztak: már a főispán sürgetős alkúval üldözé, hogy határozott özvegyi tartásért bocsássa ki az uradalmakat. Sovány igéretéhez fenyegetést kötött, miszerint ha szép móddal nem tetszik, törvény által eszközlendi azt, miután a javak jövedelme ötször haladja özvegyi igényét. Ellenesetre a leggyöngédtelenebb biztatással bántá, hogy a szerződött tartást férjhezmenet esetében is huzandja. Jól tudtam: ha az ügy perre kerülend, biztos sikerre számíthat ily hatalmas ellen; ismerem a befolyásokat, miknek törvény s igazság, magasak irányában néha alárendelve van; láttam azt is, mennyi gúny-, rágalom- és huzavonának leend kitéve nővérem neve, fájdalma, szerénysége s ez indokból, azt javaslám, adja ki az irigylett birtokot s az ajánlt szerződéssel meneküljön meg a büszke s szorult család szemtelenségitől. Czeczilia, kit érdek soha sem vezetett, ki gyermekéveitől nemes lemondással tudott nélkülözni: örömest megvált a panaszos jogtól s szerény özvegytartása mellett csak azon park birtokát köté ki, melyben férje s kis leánya feküdt. Jobbágyai sírtak, midőn lakát elhagyá; küszöbét s jövendőjét áldák: apró, de szívded ajándékot hordtak bucsú-emlékül s a falusi papok gyászbeszédet tartának tiszteletére. A főispán néhány hizelgő kifejezések közt felkért engemet, folytatnám tovább a jószág kormányzatát, miután ez érdekből, különben is elválasztám életemet más jövendőjétől s bőkezű tiszteletdíjt ajánlt. Jól tudám, miként ezalatt úri önzés lappang. Félt egyszerre megválni azon kapcsoktól, melyek a jobbágyok hűségét uradalmaihoz kötötték; félt az imádott és fájlalt úrnő után népszerűtlen kezét közvetlenül tenni a népre; egyszersmind nagylelkűt akart játszani önköre előtt s a testvéri kegyelő emlék adaját a sógor pártfogásával fitogtatá leróni. Átláttam lelkét, de a nép sorsa, melyet kormányzék, legyőzé megvetésemet s az állomást megtartám; folyvást küzdve főnököm népzsarló úrkénye ellen. Azonban azalatt politikai kormányunk szelleme, időfolytában megváltozék. Lelépett a királyi korlátnok, kinek nyiltabb elvei s lelkes lengyelnője, kevésbbé szigorú szakot engede az ellenzéknek élvezni. A conservativ elem ismét szorosban megragadá gyeplőit, a közelebbi korszak kegyenczei bukni, mellőztetni kezdtek, befolyásaikat vesztették; az új hatalom régi emberei pedig s köztök a főispán, hatásra, tekintélyre kaptak, hogy mint bőréből vetkezett kigyók, újerővel csúszszanak a megnyilt sima téren. Természetes, miként ily korban, ellenzéki jószágkormányzó, főhivatalnoknál, felesleges butorrá válik. És valóban, főnököm, hogy további emelkedésiben levonó súlyként ne nehezkedjem, megszabadítá tőlem azon hivatalt; ezer szóvirággal kérve át azon fia nevelésire, ki téged, a bitorlott uradalmak törvényes örökösét, anyád vonásairól reszketve látszék megismerni; s ki beszélyed szerint, nem a főispánné szülötte, hanem váltott gyermek. Darabig kétkedém, ha folytassam-e az egybeköttetést, melyet tágabb viszonyokban is meguntam; de nővérem sorsa állott előttem: attól tarték, hogy a különben is rosszfizető főispán elmaradozik a szerződött évdíjjal; így legalább sürgetendhettem őt. Hittem azt is, fiára hatással lehetek s tán jobb érzelmű polgárt fogok belőle faragni, mint egy illir diák; végre örültem alkalmainak egy főúr előtt a szabadabb elvek s honszeretet korszaki eszméit olykor elmondhatni, vagy való rajzát adni a pártok érdekének; jól tudva, miként oly magas állásba ritkán juthat őszinte szavakhoz valaki. Nála maradék: de bánom. Jobbágyaitól elvont, hogy világosító vezérletemtől megfoszsza s közügyi részvétemtől a megyében, elvonjon. Házánál pedig aljas, körkívüli foglalkozásokkal terhel, hogy kényszerüljek tőle elszakadni. E válás nekem öröm, de nővérem érdeke mindeddig halasztá. Felderült helyzete újraszülé a főispán fényszomját, mely egy ideig aludt. Most az apai végrendelet megtestesítésében forog s gróffá akar lenni. Adósságainál fogva Lőbl Simon körmeiben van s kamatban törekszik őt megnemesíteni. Fia, szinte pazarol s atyja tudtán kívül, ellenőrködésem daczára váltókra dolgozik az uzsorás Lőbllel. Czeczilia évpénze kimaradozott s mióta veled először találkozám, annak biztosításában forogtam; jövő gyülésen szándékom: bírói zárt kérni. Most látod a jövőt, mit bűn és birvágy tőled elrabolt, de melyet, bár töredékiben, vissza kell szereznünk. Az ellen hatalmas; eszközünk kevés, próbánk csaknem semmi; mert saját vallomásod mesének fog tanutlan vétetni; s a vétek oly kevés, oly tanult és rejleni tudó kezek közt ment véghez, hogy a világi igazság gyakorlata mellett kétségbe kellene esnünk a sikerről; de akarat és törvény a mi erősségünk, miben reményt vetünk. Isten ujjá szüli sorsodat; a kivitel mienk. Holnap elhagyod a pusztát; halászkunyhód előtt lovak fognak érted megjelenni; s titokban, az eddigi név és alak biztos álmezében jösz védelmem alá.

Ödön tolongó örömmel kisérte bátyja beszédét, mint gyermek a dajkamesét, melynek ragyogó képeit látni, valósulni, birni kivánná s melynek egész kincsét a mese bevégeztével eltűnni féli. Az élet első emlékei, gond, szeretet, szabadság s a feddhetlen anya, felköltek rajongó lelkében s tömött boldogság rajzát, vágyait idézék elő. Tekintete a megnyugtató öröm vonásaiba öltözék; szeme átlelkesült; arcza elveszteni látszék a halandóság jegyét, mintha feltámadás által nyerne új életet: s reszkető karokkal, könynyel, de szó nélkül ölelte rokonát. Hosszú szünetbe került, míg hitét, eszméit a valósághoz tudá idomítni; eszében kereste az álom megtestesülési kezdetét, mint a művész, ki gondolatát a vásznan kezdi láthatóvá tenni. Csak midőn az átköltözés tervét részletezék, jutott eszébe végbucsúja a szerelem és nemesi kény kisded hazájától; csak akkor juta eszébe az üdv és kötelesség, mit Évi ad s Évinek adnia kell.

– Köszönöm a reményt, az életet, mit pártfogásod igér, nemes lelkű bátyám! – mondá Vámosnak. – Tehát a mezők hű, erényes leánya élvezni fogja a jobb földi sorsot, melyhez annyi érdemmel bír.

Vámos megütközni látszék Ödön szavain, mikből kitűnék, miszerint sorsában, az egyszerű jobbágy-leánynyal osztozni szándékszik. Jól ismeré társas életünket; tudta, mit várhat ily egybeköttetés, az ugynevezett magasabb köröktől s próbát tőn megóvni Szalárdyt keserítő eredményektől. «Jövőd új tért, új irányt veend; mondá neki, kezét megszorítva szeliden. Kötelességek nyilnak meg előtted, hivatásod leszen, melyet betölteni szent feladat, ha hétköznapiság állattengésében nem akarod elveszteni eszköz s alkalommal biró éltedet. Nem lesz-e tév és akadály az együgyű társnő pályád folyamában?»

Ödön megérté az éle-vett eszmét. Hosszan s némi gúnynyal tekinte Vámosra, mintegy szemrehányólag a társas törvényekért, melyeknek üres szigora embertelen feltételeket kíván vagyon mellett saját osztályától. «Akaratom nem oly idétlen s lelkem nem oly szűk, hogy a cselekvés ösztöne s szerelem együtt és egyszerre el ne férjen benne, válaszolá hideg nyugalommal. Nincs kedvem pusztai vadfává változni, mely télnek és vésznek martalék, jött-ment bitangoknak engedi tépni lombjait, szállást varjaknak, árnyat zsiványnak ád s kivész a nélkül, hogy virágot hozna, vagy a gyümölcs édes terhét egyszer érzené.»

– Nem leendsz azzá, viszonzá Vámos. Hagyd nyugalmában, helyezd körébe, add vissza atyjának az együgyű pórnőt, ki nem neked születék. Saját körödben találandsz szívtársat, ki művelt szerelmet felfog és visszaad; ki igényeidnek megfelelő áldozatot hozand.

– Lehet-e nagyobb, tökélyesb feláldozás, mint Évié vala? viszonzá Ödön. Ő félretéve veszélyfélelmét, lélekfordulatot, megvetve a mélységet, mit jövőjének nyit, a nélkül hogy kalandszenv, érdek, vagy hiúság vezetné, a nélkül, hogy örvényes csel, csábítás, vagy ragyogó igéret hozná hagymázba, erény s tisztaság érzetében, hideg észszel, távomban, visszlát s hűség bizonytalan reménye mellett, átkelt a halálos szigetbe, szabadságomra, szerelmemre várandó, örökét, apját s boldogságát határzottan, számitás nélkül hagyva el. Lehet-e nagyobb nőáldozat? Persze, ez a társaság szemében nevetséges krónika, szinészi túlság, charivári botrány, utczai regény, mit egy napig gúnyolni s aztán feledni kell. És miért?… mert a kaland hősnője pórleány.

Ha egy mágnásnő így feláldozná magát, ah, az dicső kivétel; az emberi hagyomány korlátain túlcsapó lángész! szabadakarat heroinája!! Ha előkelt nő, a szenvedély és csáb körmei közt elittasulva, örömest feledi köteleségeit, miket megunt, vagy illedékből utálattal vőn fel: az tőle nem kevesb, mint a szabadság erélye. Ha a kor és kör irigylett lovagját, saját szalonjaik divatba jött Don Juanját, azaz a dús, népszerű vagy elmés hódítót, ki társait épen skártban tartja, kaczér s merész hálóval fogolylyá keríté, ha nála időközi gyönyört, vagy ragyogást keres: az tőle római bátorság, melylyel hírnevét daczosan föláldozá. De ha a nép ismeretlen szűze feláldozá magát, az természetes önzés, melyben a főbbosztályú kalandtárs nem érdemlett leereszkedéseért, legfeljebb egy nyomorú suhancz jegygyűrűjét veszélyezi. Mit annak erényül tudnak, ennél szemtelenség; mi annak csodálókat szerez, ezt megvető gúnyba temeti. A fővilág szabályokat alkot, de maga nem tartja. Az erény katekizmusát, mint más szakácskönyvet tanulja, de minden czikket izlése szerint ereszt fel; bűnében pongyola, itélete szigorú, kegyében fitogtató, leereszkedésében gőgös, nekem nevetséges. Biztatsz, hogy körömben, melynek a vak eset lovagjává ütend, találok hölgyet, ki felfog és visszaad, polgárnő s anya lesz igényeim szerint. Ugyan, jó bátya, velem beszélgetvén közügyeinkről, nem te mondád-e, hogy asszonyaitok romlottak, hogy a nőnevelés nálunk még vadvirág, melynek kevés példányaiból alig telnék ki egy becsületes koszorú? nem te mondád-e, hogy azért nemesül oly gyér részletekben a jobb nemzedék, mert anyáink nincsenek? mert hölgyeinket érdek, hideg illem, s jövevény kalandornők nevelik – néhány kivétellel – gépművé, mely senkit sem szeret, senkit nem gyűlöl, mely férj és pipere, gyermeke és lovak, haza és szakácsművek iránt egyformán érez, vagy inkább nem érez; s legkegyelmesb hasonlattal is konyhatűz, mely mindent füstös meleggel érint s könnyen megkozmásit. És kivált, mint mondád, azon osztályban, melyhez vagyonom mértéke sorozni fog, mely mágnástónnal lépést tartani nem képes, alsóbbakhoz tartozni szégyenlő: amazok hibáit felölti, a nélkül, hogy emezek erényeit birná; hazánk pávái, mely haszon nélkül sikoltoz és ragyog, míg tollát nem veszti: vagy szélmalom inkább garat nélkűl, forog, de nem őröl, maga körül szelet hajt s éhen hagy. S most érettek mégis elhagynom, megcsalnom ajánlod az erkölcs és hűség jó leányát, ki remény s önzés nélkül szeretni tudott a nyomorban?

– Szerelmed könnyen ingerül s gyakorlott eszed minden gondolathoz súlyos szót talál, szerette öcsém, viszonzá Vámos. De hidd el, érdekedben szólok s tapasztalt élettanom szerint. Te finom tapintatú, kényes izletű s lelki erőd érzetében sok igényű férfiú leendesz. A nemes elem, mely veled születék s gyermekéveidben fejlésnek indult, számüzetésedben sem veszett ki, sőt nyomorban edzve, eszmézet által tisztulva, növekedésben áll. Ha majd az új élet s szerencse czéljaidnak magasb irányt ad, ha vágyad, tehetséged fensőbb boldogságra érik, ha bölcselet és hon nyiltabb, világosb térre hivandja munkásságod, ha elvekért kell élned s a társaság csak szokása s kellékei szerint veszi át a hatást: nem fog-e szorítni a kisded kör, melybe nőd szerény fogalma visszavonz? nem lesz-e puszta kert Évi szívvilága, mit most nagylelküség, csapongó képzet s veszély és kaland ingere édenit? S ha a társaság téve és szigora bánt és tép, ha nőd miatt mellőzve, eltaszítva leszesz: boldogság leend-e nőd jövője, midőn borus arcz, dúlt szív, vigasztalan szomor fog férjén mutatkozni. És ha erőd lesz is, magad sérvein álarczot viselni: ki fogja Évi keservét oszlatni? s nem furdaland-e lelked, ha nődet családod gyűlöli, osztálysorsosi megvetik, cselédi nevetik, a társaság kizárja s ő szenvedni fog, nem magáért, hanem miattad, a háríthatlan rosszért, mit reád, férjére, jótevőjére rótt?

– Ne tovább, ne tovább! közbevágott Ödön, mert véggyűlölet fog eltaszítani világotoktól, melybe léptetni kivánsz. S ugyan mondd, mit ad a társaság ennyi követeléseért? mivel jutalmaz ennyi megtagadást s lemondó önszigort? mivel kárpótol ily embertelen feláldozást, mondva csinált életet, formába öntött majomkodást?

– Bámulni hagyja narancsszín hölgyeit, a cselédek paszományos tokját s futtatott edényit. Ragyogni enged illetéked szerint, ülést ad unalmas pamlagán, alkalmat nyujt dicsérni kárpitosa izletét s beléd önt egy csésze savanyodott theát, mit fesztelen otthonodban kedves hölgyed tölt. Meghallgatja ostobaságidat, élvezni hagyja sületlen ötleteit, melyek harmad-negyed kiadásban élvesztve kerengnek fel s alá. És ha variatio kell, mindig van arlequin s pierrot; egy-két vakonsült parvenu, vagy feltolt nyalócz, fajavesztett majom, ki élvez és hizelg, megcsal és dicsőit, mulattat és kerít, ellent költ és karmol, zsebedbe kapaszkodik, másokat lenéz, a társaság anathemáját kárhozatnak vallja, jók s józanok fölött mindig vittze van, de ebben csak szájillata hat, mely szavával rendesen megjelen. Keményebben is tudnék festeni. Te a jellemről itélsz, mely kifoly; én a műhelyt ismerem, melyben az készül. De van a társaságnak egy jó oldala s ezt használni kell, – a majomkodás. Ő minden fogultságiban korlátlan s így minden erős hatásnak sikere van nála. Ha életüzletét megtetézted: észrevesz s ez felette sok oly körben, hol mindenki hasonlit egymáshoz. Az álarczokon, miket rendesen közöny vagy gúny jegyez, figyelem mutatkozik; s ez lépcső a czélhoz. Ha bolondságiban kitüntél, tekintélylyé válsz s erényidben is utánoz és majmol. Igy jő divatba nyelv, erkölcs, nemzet és haza? mert a társaságoknak nem enged, kényszerítést nem tűr s példát csak kebeléből fogad el. Nálok a szív és elme kapatva van a szokásokkal együtt hajolni, különben is úgy nevelék, hogy mindenütt s mindenben halálig vezetőre van szükségök és kik nem ilyenek, társaid leendnek a nemes működésben. Azért ha használni akarsz, engedj az uralkodó téveknek. Tarthatsz a világra s mégis lehetsz bölcs; mint szinte lehet, ki mitsem hajt rá, mégis esztelen. Tőled saját körödben sokat várok. Maga a regényesség, melylyel világba lépsz, érdekessé tesz. Aztán annyi természetes ész, szív és eszmeképzettség, melyet birsz s független uradalmaid. Te bizonyosan hatni fogsz; egyetemes szenv veend ótalmába s nyit tért, adand eszközöket; s korunk ily apostoloknak ép oly szükében van, mint Krisztus megfeszítése után a zsidók országa.

– S mit akadályozná reményedet, munkámat Évi szövetsége, ki a becsület és hűség tiszta összege; s ki a származat s külmodor melléktulajdonán kívül, a női erény minden kincsével bir? Én elveszem őt; s meg fogom győzni a társaságot, hogy parasztnő is illik hölgyei közé; megmutatom, hogy az ész s józan elv balitélet ellen is hatni tud. Különben is megfoghatlan előttem, minő erély és akarat lehet azon ellenzéki tagé, ki hont s társas formát átalakítani tör s körének, szalonjainak tévét, gyávaságát nem képes leölteni. Én kivét leendek, az ész s tiszta fogalom törvényei szerint.

– Nevetséges hit, sikertelen törekvés. Másvilági rény, mit a társaság nem ismer. Czélfutás nádparipán, mely fáraszt és eltörik. Gólyaharcz vizikigyók ellen: ők mélyre úsznak s téged a tó széle elnyelt. Rőflovagnak fogsz nézetni, ki bérelt lovon ül s fűnek-fának neki megy. Egy paraszt millionär, kit sorsa megszánt, de kire a pórélet piszka és hölgye rászáradt. Nem is nyersz alkalmat magad ismertetni; mint ujdonság közhelyen egy szemüveges oldalpillanatot kapsz, nem annyit, mint az állatgyűjtemény papagályai, s ezzel szerepednek vége.

– Tehát elszigetelem jövőmet. Elvonulok tőlök, kik kicsinynek tartanak magukhoz. Magányban s magamban keresem az életet és élvet, mint eddig. Jó és becsületes leszek magamért, nem a világnak; erényes, nem hogy használjak, hanem hogy megelégedjem. Szeretendek mindent, a nélkül, hogy szerettetni vágynám. Talán néhánynak figyelme kisérni fog titkos műveimben s eltanulja jobb oldalaimat.

– Költői ábránd – viszonzá Vámos. A társaság sokkal jobban el van foglalva, mintsem titkos tanforrást kutatni ráérjen. Aztán a társaság hason esetekben így okoskodik: ki ez a félreismert lángész? ez a mellőzött csehgyémánt? ez a kóbor szent? e festett látnok? e számüzött erény? ki különcz fitogtatásival szégyenítni, fölülmulni akar? Lehet-e ő jobb, mint mi, kik a jót, nemest alkotjuk, irányt s izlést adunk? lehet-e eszesb, mint mi, kiket angol és frank nevelt? kiknek szakadatlan bőség eszközöket adott? Kik az öt világ fűszerét eszszük, műveit használjuk, kincsét fogyasztjuk, s irígylettek vagyunk?… Terved legfölebb költőnek való tér, ki lemondó erő mellett, nélkülözni tud; ki a világtól nem követel semmit s a felvétel feltételeinek nem rendeli alá egyéniségét, szabadakaratát; eszméit följegyzi s kötelességét lerótta. De ki a nap érdekének él; kinek ereje s hivatása a pillanat eszközeihez tartozik; ki a formák és eszmék jelen phasisában akar javítólag működni és hatni: annak a társasághoz kell tartoznia; szinét viselni, eszméit, vágyait divatízben és szagban elkészíteni s a beteg természete szerint, porban vagy labdacsban beadni, különben gyógydicse veszve van. Azért, öcsém, bizonyossá teszlek, hogy a czélba vett nőszés, meg életterv utján, nem fogod polgári s társadalmi pályád azon sikerét élvezni, melyre oly szív és elme termett, melyet mai hazánk annyira szükségel s melyet szaporulni oly örömest látnék.

– Ugy hát megvetem őket; s gyűlölve a kerítés kigyófészkeit, kertemben maradok virágaim közt.

– Ah ez nem szép, Ödön. Oly nyilt lélek s embergyűlölet! Ha nemünket, jobbjai megvetik: mélyebbre sülyed. Aztán bűn és hiba a világ folyása; ki felettébb szigorú: magát csalja meg. Ki életet keres: temetőkre bukkan: ki egészségre vágy: kórágyakat talál; ki szabadságot akar: békókba botlik; ki álarcz közt becsületet, árulók közt hiúságot hajhász: lehetlent kivánt s elveszti a lehetőt, saját hitét. A földi erény nem több, mint árnyék, melynek csak formáját veté közénk az égi alak. Társaink közt kell élnünk, kik közé születénk; s ki őket megveti, magát rabolja meg. Éltünk kisérete három védőr, mit szívünkben hozunk: hit, remény, szeretet. Reményünket az ismeret eltépi s szakadt sátorával színvesztett délibábként úszik előttünk; a hit kék rengetegként elmarad, melynek távolában, bár fenevadait nem látjuk, ismerjük őket, tudjuk, ben rejlenek s nem vállalkozunk közéjök térni; a szeretet mint örök zöld vetés barátságos láthatárba fog s ha teréről kitértünk, kiséret nélkül, pusztaság és undor vesz körűl, melytől csak őrültség, vagy halál szabadít. Óvakodjál, barátom, a gyáva és tétlen embergyűlölettől…

– Szűnj meg küzdeni, jó bátya; közbevágott Ödön. Multam egész ajándéka a tiszta szerelem, s ezt nem adom jövőm minden kincseért. A társaság mondhatja, ha tetszik: hogy veréb tuzokért. Hadd mulassa magát; javítni nem török, de bolondságiban nem akarok osztozni.

– Legyen! sorsod magadé; s határozott lelkedet becsülöm, – válaszolá Vámos.

A két férfiu párbeszéde alatt az éj eltelék. A hold lement s a hajnalt megelőző homály ragyogóbbá tevé a halvány csillagsugárt. Vámos bucsút vőn; s az állásnál megpihent paripán bevágtatott Debreczen felé.

XXI.
(Pusztai vacsora.)

Míg a két rokon a művelt érdek és kör titkaival ismerteté egymást: a természet egyszerű fiai, Pisze Pista, s az öreg Cziriák, a csapszékhez érkeztek a kosár hallal. Vígan ropogott a szakácsné tüze, világba borítva a kormos konyha öblét. Körül a falból léczszegek álltak ki tiltúl lefittyenve a bádogedény s bárdok súlya alatt. Köztök perzselt lemezével terjedt el a gyékény kanalas, tele öltögetve súrolt fakanállal; míg a füstfogón eleven mázú lábasok ragyogtak; a pitvar téglás telekjét pedig vágótőke, tálaló asztal, s az öblögető kád foglalta el. Néhány rézkondérban bugyogva forrt a koppasztó víz, a láng felett pedig sötét bográcsban rotyogott Dudás juhász báránya, szalonnazsír-, zöldséggyökerek s vöröshagymára hányva; s a borzas szakácsné, mint hizlalt démon feketéllett a bő láng világában, esettbirka húst osztva rostélyos vaskanálal a csavargó ingyen-kosztosoknak egy átfült üstből, melynek hatnapos tartalma hetenkint friss döggel szaporíttatik.

Cziriák egymásra hasgatá vakart halait, s a kövér rétegek közét vastagon behinté paprikás hagymával, hogy ízt és fűszert kapjon a halászlé. Az ivószobában fejtős abroszt vontak a földbeásott keskeny tölgyasztalra, s cseréptányérhoz nyalka bikkfakanalakat raktak fel. Középen szironynyal kantárzott szőrös kulacs foglalt helyt, melynek kotyogós ajkait csavaros ónkupak rejté el, s természetes fogói, a sima csikófülek, gyakor használatában kezdtek koppadozni. Másutt négyszeg palaczkokban aranylott a hűvös ó bor, melynek kristályoszlopain keresztüllátszik a legvéknyabb hajszál. A poltrás virágos tálakban rendezé a nyalánkságokat; debreczeni krajczáros bélest, sült tököt, száraz görbekenyért, azaz görbe ropogós pereczet, s az Ózugi bárónőtől fenmaradt fonatosokat, melyeknek kofája, bő vásárja után buzgón hortyogott a vámkerék tövén. Aztán domború kenyeret vőn elő a poltrás, melynek szabályos dúczcza másfél araszt hasad, s fekete héja ragyog, mint atlasz. Hosszú kése alig éri át, a mint megszeli; egészséges szaga beteli a szobát, s ha zsemleszín farából egy-két karét vág, belepi a tányért; puhantos béle pedig szivós czérnára foszlik a szaggató kezében.

Dudás juhász szamaránál ült, s muczi bőréből csucsos oláhsipkát tákozott magának, minőt a pur’sások viselnek. A füredi ködmönös odaállott műlátni hátratett kezekkel, s mint már ismerjük őt, hibát keresve, folytatá észrevételeit, hogy teljék az idő a kövér vacsoráig, melynek, Lajos jóvoltából, fogyasztója leend. Pisze Pista előbb Cziriáknak segíte, aztán pihenőre, eleven legyet ereszgetett a kofa orrlyukába, pajzánul röhögvén, ha az «agg csoroszlya» fel-felprüszenté ólmos álmait. Csonka kondás a kopár gyepszélen hasalt és pislogott, búsan neki-neki dallva: «Kalapom szememre vágom»; mit rendesen czifra káromláson végzett be. Szeme vérben forgott, jeléül, hogy negyedszer ürül kifelé az ivó tök; gondolatai haragban jártak, s olykor dühhel csapta baltáját a kuvasz után, mit a kenyérhaj körébe csábitott. A szállító parasztok a kitekergetett dögbőrök körül hevertek, s Tógyer gazda egy kiürült meszelyes kupánál túrót evett keshedezett ruha-zacskóból. Az alkony folyvást sötétült, növelve a pusztai csendet. A konyha világa átnyúlt az udvaron s szakadozva reszketett az állás tömör falán, olvashatókká téve közökként a betyáros firkákat. A gyér nesz mindinkább fogyott. A szakácsné rántása serczegett olykor; a szénázó lovak rágása hallatszott, s itt-ott a mezőben nehány prücsök czirpelt. Tova a habarcsban lovak czupogása kezdett közeledni, s Debreczen felől egy roncsolt szekér mászott az udvarba. Gyékény gádorából félénken bútt elő a jármű tartalma, ama megtánczoltatott vándor commik, kiknek szekerét, Harangi Pál szerint, Kopogó visszafordítá; mint ez kitünék egy boltczímből devalvált iszákról, melynek oldalán sovány magló betükkel vala olvasható «rőfös kereske»… a «dés» hihetőleg áldozatúl esvén a szabdaló ollónak. Most menten beugrottak egy záros szobába, s vacsorátlan menekültek ágyba, hogy Kopogó még egyszer rabszíjra ne fűzze.

Lajos azalatt a csárda megett sétált. Felkötött karját próbálgatá, melynek zsibbadása fokonkint üdült. De lelkében annál inkább fészkelt iker-aggálya: a hortobágyi menyecske távola, s az árva halász. Mily csodás rokonjegy néném vonásihoz, mit azon rejtelmes arcz visel! gondolá magában. A száj, szem, tekintet s arczok mélasága. Ha a mellékág kihalta csak ördögmese lenne, melylyel Márk apámat megcsalta? ha Czili fia élne, jogát, javait visszaperelné? elejtene uradalmaimtól, kényem, gyönyöröm, népszerem alapeszközétől? – Ha kifosztva, megbukva, névben bélyegezve száműznöm kellene magamat sorsosim köréből; elvesztni jövőmet, mit vagyon, képmutatás s a világ butasága igér és biztosít, s nélkülöznöm a kéjt, élvet, váltó szerelmeket? Nem, nem! azt viselni nem birnám. Ha az őrültség kerülne, pisztolylyal végezném…! De minő agyrémek, mily karácsonyi krámpusz ingerült agyamban. Ha ha ha! illeném szinésznek, ki a súgó előtt magánbeszédet tart. Egy arczvonás, minő ezer van, s már reszketek. Eltörlöm a multat, kicserélem a történetet, s holtakat támasztok, hogy magamat üldözzem. Egy vad elvetett körmét találok, s Mazeppa farkascsoportját vélem sarkamon. Hiszen nem százszor beszélik-e s láttam magam, hogy Ödön vézna, nápész, éretlen inda volt, kinek lehetlen lőn megélnie? Nincs-e beírva az 1829-iki halottak könyvébe? nem folyvást siratja-e Czili? s fedi a sírkő?… Vagy tán ármányos szövetség alvilága rejté, hogy felidézze egykor kisértni fényemet, ha grófi koronám lett?… És ha úgy volna is: miért van ész és erőszak? nem elég-e apám pénze, hatalma, befolyásai e feljáró lelket visszaidézni, ki kóbor ijesztgetéseivel elkésett? Majd meglássuk. Harmadnapom megtanít: nevetnem kelljen-e esztelen árnyamat, vagy felvennünk a fenyítő bűvvesszőt.

Lajos eszmézetéből látszik, hogy diplomata fia, s nem válik szégyenére apjának. Így tőn minden komoly körülménynyel, mit az élet elébe gördíte. Elokoskodá magától, visszasietve könnyű élveire, melynek tarka tömegében elveszett. Jelenleg is a csalódott kalandra vitte eszméit sérült hiusága, s feledve a családveszélyt, a kergetett hölgy menekvő bájain ábrángott. Látta az eleven ifjú nőt, kinek ép testéhez nem kellenek szépítő gyárvizek, csipke, toll, gyémánt, virágok, s a salonok sárga lámpafénye, hogy érdekessé legyen; ki a mosolyt, szót, főhajtást s a szemérem lépes kellemeit nem vett leczkén tanulja; kit a természet ékít, tiszta szív vezérel, őszinte, könnyű, enyelgő modor ajánl és szerettet. Látá a teljes kebelkét, gömbölyű kart, sima vállakat, miket nem tőn félholttá ama saloni bágyadt fehérség; a derengő arczot, melyre pirt lelkesültség, nem a termek rekedt melege idéz; látá a nőiség minden ingerét, melyek után fokonként csábúlt, miknek teljes élvét, birtokát, titkos vágy, szomjas remény várta; s most midőn annyit remélt, annyit fárada, kijátszottan kell néznie vesztett álmai után. Érzéki embert, kivált ha győzelmekhez szokott, nem érhet bántóbb sors, mint egy meghiusult terv. Őt a könnyű siker mulólag, felületesen érdekli; mint mezei virág, mit bőségben akadály nélkül szaggathat. Lehajol érte, s ebből áll minden élv; aztán elveti, s rá tapod, hogy frisset tépjen. De ha számít, ha aggatva van, s kétkednie kell: akkor felkél önző ösztöne, s a szépítő képzet; ezer bájt, ezer érdeket sző a kergetett tárgyhoz, miket minden hátravetés növel és ragyogtat; és ha mégis lemondania kell, ingerül, csügged és megtörik. Ez volt Lajos hangulata. Vesztesége lelki küzdelmében édesbnek látta az el nem érhető nőt, az eddig birt szerencsék mindenikénél; odadá vala minden győzelmeit e kedves zsákmányért. Saját világában nem érzette volna e szégyent s fordulatot. Ama piperébe vont, illatos keblű, selyem beszédű hölgyek, – mint ő tapasztalá, – ha elvonulnak is, még nem vesztek el. Tán a nyerendő kegyelmet teszik becsesbbé nehézségek által; vagy szeszélyre várnak, mely szivök örömét inkább szükségli s élesebbé teszi. Ezen művészi inger és akadályok közein pedig, ragyogó beszédek, bókok, s jelességinek dicsérete által kárpótolták a várakozást. De itt efféle jövőhöz nem lehet remény. Jól tudá, hogy az akadály menekvés jele, eszköze; s az egyszer megtagadt élv, örökre elveszett. Hangulatában hihetlennek látá a vigaszt, melylyel pusztára jöttekor magát biztatá: miszerint t. i. a nő kényszerítve van távol kerülni őt. Mindent asszonyi erényre, s saját szerencsétlenségére rótt. Boszús kikeléssel gondolkozék a hölgyrabság, nős törvény, s a társas intézmények idevonatkozó ágazatiról. Feltevé szívsebével végkép távozni; elhagyni a pusztát, melynek kalandját oly baljóslattal fűzé; s mélyedt eszméi közt öntudatlanúl közelíté meg a csárdát: pedig a rendezett vacsora vendégeitől meg akart szökni.

Pisze Pista mohón leste őt. Tűzről pattant készséggel termett előtte s bizakodva súgta meg hirét, körültekintve, nem hallandja-e hivatlan vendég. «Az ifjasszony megjött», mondá jelentőleg. «Benn ül a kanapén, sír, és olyan szép, mint az esős liliom. Azt hiszem, kikapott, mert csak akkor jön rá a sírás. Bemegy az úrfi?… majd visíttatom a hízó ártányokat, hogy hátra fusson az úr».

Lajos kedélye hirtelen át lőn kapva. Eltűnt minden árny vágyai közül: nem látá többé az intő erényt, mely hölgyét védi, nem kétkedék akaratában, rabnőül nézte őt, ki áldozó csellel nyitott rést szenvedt szerelmének, s könynyel adózik a merényért, melynek bérét, jutalmát ő viendi meg. Minden más gondolat kialudt lelkében, e vágy foglalta el, más eszmék elhagyták, minden érdek megszűnt, e kizáró érzék vitte, ragadta, mint szenvedélyes alkatúaknál történni szokott. Ő csak a kéjt, az örömet látta; veszély, baleset nem juta eszébe; s nem is álmodá, hogy szenttelen czélját kivetett tőr várja, mit, Vámos terve szerint, a féltés szabadító keze intézett. Azonban gyengédebb érzelemmel birt, hogysem mezítlábas hirnökét titkába szője s egy vásott, fecsegő suhancznak, édes kalandjában, szerepet adjon; sőt egykedvű közönynyel kérdezé a vacsora iránt, s bár tetsz-jelűl borzas üstökét megrángatá, komolyan betiltá az ártány-visíttatást. Lajos a csárdához ment. A házigazda sötéten állt a folyosó hosszában, mozdulatlanúl, mintegy úti jelkő s nézett az üres szegletbe, hol ha lett volna is, nem láthat vala semmit az infernális sötétségnek miatta. Lajost vidoran kérdezé halászati mulatságáról, s Lajos nem akart gyanakodni, pedig ha arczán elemezé vala a torz derűt, átláthatá, hogy e nyájasság alatt a fog csikorog, s a szív dühben morog. Könnyedén felveté magát a könyöklőre, meglovaglá a folyosó kő karját, egyet fütyörészett, tálalni parancsolt, összekiáltá pusztai vendégit, meghítta a házigazdát is, e pedig ördögi áldomást ivott lelkében a «frigybontó» czudar véglakomáján.

Midőn be akartak menni, két csatakos csikó baktatott elő a homályban, ugyananyi lovaggal, Peregi Marczi ügetett az elsőn, s kidugván fejét lapoczkái közül, szokása szerint nagyokat nézett. Hátán, mint valamely moger kaczagány, vadbőr lebegett, körmeinél elől összekötve. Azon lúdvágyó farkas halandó hüvelyét hozta, melytől Sárika az áradás közt annyit remegett. A hátulsó magkanczán egy kormos legátus czammogott, ki gyalog irányát az öntések miatt még tegnap elveszté; s Marczinak társa lőn a farkasfogásban. A madárhusú pej fontolva haladott. Megviselt gerinczén éles volt az ormó, mint a kecsegének, s a tintás Toldi, csuszmásztában, fültövön fogá az öreget, hogy le ne fittyenjen; pedig szegény hátul előzte, mert igen restelte a gyaloglást, s hol lehete, megállt.

– Mit hozott kend, Marczi? kérdezé Lajos a szivesen látott csikóstól.

– Egy akolbiró héjját hoztam el, felelt Peregi. Jó lesz bundának, ha vadászatra jár; olyan nehéz, mint egy rossz feleség; s leveté a nyers bőrt, melynek szagára a kuvaszok vonítni kezdtek.

– Hát a kápafarán mi fityeg, apám uram? kérdé Pisze Pista sündörgő kedvkeresettel, miközben a vén csikós süvegemelintve hátra fésülte éles szürke haját.

– Bizony fiam, szőrös pecsenye; báránynak csúfolják, de juhnak is beillik;… az Isten adta.

Az ismerősök érték, mit tesz az.

– Minek fogta kend el, oda fen az Isten; inté a poltrás.

– Oda fen biz a; válaszolá Marczi; nem is láttam még ide len. Miért tévedt el? tehetek-e róla, hogy hurkom lelógott, s az ostoba fenakadt rajta? Aztán nem csömörltem én meg soha a más birkájától; pedig ha Isten nem akarná, hogy belőle egyem, nem adná egészségemre. Hol a gazdája? mozgassa a fülét, mindjárt visszaadom. De összevissza barangolt a parlagon, csak nem hagyhattam ott akolbiró uram atyafiainak.

– Nincs a Pendejnek kantárja, hová tette kend, apám uram? kérdé Pisze Pista, miközben Marczi paripáját ólba akará vezetni.

– Od’adtam, fiam, egy fuvaros embernek, összeszakadt a gyeplőslováé; szegény nem mehetett volna tovább vele.

– Az inge is összeszakadt kendnek.

– Embereket hordtam hátamon a partra; mert a Tisza-komp elmerült, s csak nem hagyhattam vízbefúlni asszonyt és gyermeket.

– Jó-tét helyébe jót várj; mondá a poltrás.

– Sose várok bíz én; igazítá Marczi. A ki ránk szorúl, nem igen van módja visszafizetni; aztán még a fa sem azért terem, hogy lepényt adjunk érte.

– S a farkast, hogy keríté körömre? tudakozá Lajos.

– Igen röviden; felelt Peregi. Már ez az én dolgom. Nekem egy-két farkashurok annyi, mint a papnak betenni a bibliát. Hát ez a gyalog káplán, – a legátusra mutat – elfáradt őgyelgésiben. Lovat adtam alá, s farkasfogni vittem. Szépen hátul került a patyolat szőrén, s körmösre csergetett, hogy rám rugaszkodjék. Hurkot veték pányvakötéllel, mintha remondáznánk, s egy odanézés alatt testálni kezdett az ebugatott körmös. Aztán megnyomtam. Kapkodott az igaz, s olyat rugott rajtam, hogy gatyám egy hét múlva is megérzi; de mind hiába; kihűtöttem bíz én, s meghámoztam mint a kormos almát.

– S mit adjak e veszélyes ajándokért?

– Jó szót, uram, többet ér az sokszor egy gatyaszár petáknál.

– Marczit bajos jutalmazni, gyakran tapasztalám, viszonzá Lajos, de mégis megpróbálom ínyét eltalálni. Hát ha Pistát szolgálatba venném, nem volna-e rendén? Nyárban hűsön, télen melegen lógázhatná lábát, s ha hű, és jó gazda lesz, idővel még félre is tehet.

A vén csikós alázattal fogadá a kegyes ajánlatot; egy kérgest mosolygott torz bajusza alól; s Pisze Pista lovagjává lőn ütve a tigrisrendnek, mely az újszaki kalandtan tömkelegében vakand szerepet látszik végezni, a mennyiben sem lát, sem láttatik, csak károkat tesz.

Most vacsorához ült a vendégkör. Peregi illően hasára szorítá vedlett kucsmáját, s egymásba fonva retkes ujjait, imádkozni kezdett: