Tál és kulacs sűrűn kerülgetett. Az asztal felvégén a kocsmáros ült. Sötét szemei baljóslattal égtek, s vacsora folytában csak a habzó pohár kergeté egymást kezében, a nélkül, hogy étkekben legkisebb kárt tenne. Ingerülten várta a női tűzpróba kimenetét. Lajos az alvégen e rejtett kedélyt nem értelmezé, nem is ügyelt rá, csak alkalomra lesett, midőn vigalmi zaj, s ködösült vendégei közül a váró hölgy körébe szökhetik.

A lakoma folyt. Tokány, és halászlé, és hajdúkáposzta már meglelé egészséges sírját; s huszonöt font tepertős galuska is bajusz alá lőn takarítva. A juhász meghúzá a kotyogós kulacsot, lelkesedve dallván földije sorait:

A vidúlt atyafiak kezdték napsütött száraikat emancipálni a borjúszájú ingből, s nyakig könyököltek a sáhos abroszra, nevetkezvén trágárúl és bőven, jeléül, hogy jóllaktak ugyan, de nem genirozvák. Egy tányér gulyáshús meglehetős fővetlen állapottal gőzölt a legátus előtt, ki is egyik ehetlen falatot a másik után horgas tekintettel piszkálva: tán aszályt ugaroltak – úgymond – ezen szarvasmarhán, mert harangkötélt szabhatni nyakpecsenyéjéből. S e jegyzet folytatásaul szeszélyes krónikát kezde regélni az iskolai étkek emészthetlen osztályáról, miknek vegytani elemezését, egy fogasabb új faj gyomrától lehetne józanon várni. Lajos maga is mosolygá a konyhagyár hallatlan kiállításait, de örűlt főleg azon, hogy a diák közfigyelem tárgya lőn, melynek csendjében észrevétlenül vélt kilopózhatni az orvgyönyör után; de volt egy, kinek boa tekintete, mint zsákmányra szegült a palaczk árnyából, kinek titkos hahota hullámzék gyuladt ereiben, várva míg lecsattan a mézes tőr.

A poltrás a közben egy tepsi rongyos pogácsát hordozott körül. A betyárabb vendégek szilaj tréfából kapkodának hozzá s a leány, a szakácsnő szitka, zaklató sietség, alázó, pongyola bánás s mohón várt, perczelt szabadság miatt izgatva: arczára ölté ama lázas, dúlt kifejezést, minek kisértő rejtelme minden gondolót kandi tudvágyba idézett. A diák kitelhetőleg meglepeték a sötét jelentésű ábrától. Köztük különben is nem rég találkozék egy holdkóros. Annak körmére ugyan forró spanyolviaszt csepegtetének s hideg vasat nyiszoltak idegén, de azóta mégis igen szerette diákunk a misteriumokat s indokolva érzé magát, a pogácsa-bonczczal felhagyván, ígyen kiáltani a felfedezett szűzhöz: Ki vagy te gaznak és búnak rongyos virága, hogy hírem nélkül fel tudtál nőni? Lajos kapott az alkalmon; nem, mert maga sem ismeré e torz életmű alaphibáit, hanem hogy újabb tért nyisson az elvont figyelemnek. Maga sürgeté a leányt, mondja el a csodás kór okát s egy marok ezüst pénzt nyujta kérelmeihez. A Poltrás lázadva s vonagló félelmek között engede. Irtózott ugyan, hogy gúnyelemül fogják alázni a nyomort, mibe mások vétke ejté, de remegve a borozók erőszakos kitöréseitől s gondolva különben is a közel szabadság védenyhére, elszánta magát a végáldozathoz s elmondá rövid töredékben életét, bár e beszély neki végtelen undort s idegrázkódást okozott.

– Engem országúton leltek, mondá történetét. A látóképi főző húzott ki egy száraz zsombék alól, mert juhászkutyák kezdtek kender-pólyámból czibálni. Mikor használható állapotig növék, azaz járni tudtam: libapásztorrá tőn, hol nyaranként sóskát szedtem s gombát fűzék pórázra aszalni. Oh sokat szenvedék. Ha aprómarhát kapott el a héja, messze a mély érről, hová nem is láttam, a főző engem koplaltatott. Gyakran sóskánál egyéb napokig nem volt gyomromban; legfeljebb kapros darát loptam a pulykák étkéből. De azért jól esék távol a háztól szabad gyepen lennem, hol vonaglásig fojtogatám a puha libákat, mint a főző engem. Ez ösztön borzasztóan nőtt. Szájtátva néztem, ha ölyv tépett szét visító madarat; odarohantam a halál és étkezés maradványihoz; irígylém a ragadozó körmöt s a lefoszlott tollakon szagláltam a friss vért. Aztán mellőzni kezdtem pásztori gondomat. Ólálkodám a tarlón s szalmakazlak alatt és ha gözüt vagy mezei egeret fogtam, lihegve, vad gyönyörrel futék rejtekbe, széttépni, felbonczolni azt. Ha ha ha! mint derüle lelkem, ha kezemben meleg test vinnyogott, ha pihegő bordák alá áshattam körmeim s lanyha vérben markoltam ki a reszkető belrészt. Ilyenkor mindig a főző volt eszemben; szivét, veséit véltem körmeim közt; marczonglottam, mint a főtt burgonyát s a mint kínzó dühe irántam nőtt és kegyetlenült, akként gyarapodék nálam a vérontó szenv, melyet magány, irtózat és bosszú, – mely körmöm, késem alá mindig kínzómat vágyta és képzelé – folyvást fejte és növesztett, úgy hogy boldog valék, midőn télen, kötelességből, a házi magtárban kelle lappangnom, hogy a hombárok közt patkányt pusztítsak. Gyilkos szolgálatom módtalanúl tetszék s dicsőségemre vált; de ügyesebb is lettem, mint a patkányfogó eb, vagy született macska. Ha tőreimet kitevém, vagy merev körmök s szikrázó szemekkel lesbe álltam, nem lőn cseles, kitanult, ravasz vén patkány, mely menekült volna. És ha estére néhány szőrös pecsenyét kinyújtóztattam: ütleg helyett kenyeres levet adott a főző. Munkám folytatása közben, magyarázhatlan vad, rángatag ösztön, sőt kényszer és erőszak kezdett rajtam uralgni, hogy a vért ízleljem; de visszaborzadék az állat undok formáitól vagy ha pillanatom a dög fenakadt szemébe ötlött. Soha nem hittem volna, mint elvadulhat az ember elvetve, kirugdosva szeretetlenül, zárt magányban, embertelen kínzás emlékei közt s folyvást öldöklésben. Nekem soha nem volt társam, gondolatom, vágyam. Gyűlölet és bosszú kínzóm iránt; vérszomj a gyengébb ellenében: ez, mit éhségen s a főző fogain vagy korbácsán kívül érezék. Nem szóltam hetekig s ha a beszéd ösztöne megrohant, hangokat adtam forma és kifejezés nélkül, mint az állat. De emlékemben később kifejlett szenvedéseim nyelve s ha gyilkolásaimra gondoltam, ékes szavú valék, mint vagyok most. Végre győzött halottjaim közt a vérízlelő inger – folytatá a Poltrás s szemében akadozni kezde a visszás fény, nyelvén megnehezült a hang, arcza eltorzult s bőrén ólomnedű fényledett, mint midőn görcsei szoktak jelentkezni. Egykor hombárajtóval csaptam le egy patkányt s czombjáról lesodrá a deszkaél a bőrt. A vér oly tiszta, pirkadó, szabályos gyöngyökben serkedett az eleven húson, hogy lehetetlen lőn meg nem kóstolnom. Nyelvem alig érinté a meleg test hártyáit, szédült martalékom arczomhoz kapott féloldalt. Kopasz fülei, borzas bajusza s a hideg izzó orr számat érinték: s horkantó kapása közben rám szegült a kerek, undokan merev szem. Őrülten sikolték: patkány! patkány! s körmöltem az ajtót, bocsássanak ki. Itt a bormérő rácsába fogódzott a Poltrás, míg annyi nyugalmat vőn, hogy zsibbadó idegzetében elsajgott a görcsök vonaglása, aztán folytatá: Azóta nem lőn erő, mely a magtárba zárjon. Szöktem, sivalkodtam, ha kényszerítni törtek. De vérhez valék szokva; csak a patkány ereiben undorodtam attól, különben látnom, keresnem kelle; ez volt gyönyöröm, szükségem, éltem feltétele. Az állás szarufáin halálos merénynyel mászkáltam, hogy a fecskefiak nyakát tekerhessem s az eresz nádjából vérző, szaggatott karral rángattam ki a fészkelő verebet. Kínzóm körmeiből kértem vagy kiástam az ölendő barmot s engedém fogát, ökleit, korbácsát kegyetlenkedni rajtam, míg egy lúd vagy csirke nyakát kezei közt, tilalma ellen, elszakaszthatám. De szűk tér, sovány élv lőn alkalomra várni: tehát csináltam azt. A ház állatait kezdtem lopva, alattomban széttépni; apró ebet, macskát, baromfiakat; s kezem, karom karczát, sebeit ügyesen tudám rejteni vagy elhazudni, hogy titkos vérontásaim ki ne süljenek. Ép oly ravasz lettem kínzóm ellenében, mint a patkányok között. Reggelenként olykor egész folt lúd hevert darabokban az állás körül, vagy kakas szárnyak lengtek az eperfán s míg a főző szidalmaiban róka vagy más tolvaj állat ártatlanul bűnhődék: lappangva nevettem a sikerült cselt. De boldogságom újra véget ért. A tönkhöz közelgő pusztulás gyanúba hozta a főzőt; éji lest vetett s következő reggel rogyásig kínozva elcsapott. A közelebbi nádas lőn lakom. Távozhattam volna-e messzebb, ki az állástól ötszáz lépésre sohsem valék? A bozót és a gaz tömkelegében felségesen laktam. A hűvös gyékény között vagy vízi sásban dicső volt lest állani vagy marczongolás után heverni a káka iszapjában. Itt nem oly gyáva néppel éltem csatában, mint a házi szárnyasok. Borz és körmös rókafiak hasogattak össze; menyét vagy vidra czombját rángathatám ki s gődény és madárvér csak szükség esetén oltá dühömet. Egykor nyers szárcsát ettem melegen, mert fű és vízi gyökér nem tartott elég súlyt kiszáradt gyomromban; de nem esett jól a sótalan híg hús, nyálka és kotúszag. Aztán nádtűznél félig megperzselém s ez lőn élelmem. Tél felé az első hó után, csavargó betyár akadt rám s egy tanyára vitt. A pusztai villám égesse meg őt. Milyen erős, milyen bátor voltam azelőtt; most gyenge lettem, erőtlen vagyok, görcsben szenvedek… Pokol égesse el a férfiakat. Rég megölném miattok magamat, ha egy jótevő úr nem biztat vala, ki gyógyított s megment.

– Hogy kerültél ide? kérdezé a diák, ki a leányt nézte, míg a pusztai nép gyakran töltögetvén füle közé a diószegi ó bort, nyugton falatozott.

– A betyár hozott ide, felelé a leány, s nemzetes uram megfogadott vendégmarasztónak.

– Miért a neved Poltrás? – Mert egy poltra heti, szokott bérem.

– Hát nem szereted a férfiakat?

– Irtózom tőlük.

– Szeretsz-e valamit?

– Soha semmit, csak a démutkát. Nézze az úr, mindig van nálam; s kihúzott kebléből egy bokor hervadt füvet. Ha anyám volna vagy lenne: azt is odaadnám ezért. Oly békés, boldog, félfáradt vagyok s álom jő szememre, ha szagolom; s mélyen, hosszan szítta fel az illatos növény fűszerét.

A diák sok csodást láta a rendkívüli hölgyben. Előtte állt a létező példány, oly érdekes bomladásiban a lélekművezetnek; nem kép, nem mese, hanem élő torz a teremtésből. Be szép lenne észlelni, egybevetést tenni a lélektan vezérvilágával, gondolá magában, de nem azért hozták magvát Ázsiából, hogy valamin szúnyogásításnál hosszabban törje velejét; minek következtében neki fordult a tölgyasztal-padnak s ijedtében nagy huzomást kortyolt a feledt kulacsból.

Alig lőn kész jegyzeteivel egy pár hm!-ben a mezei közönség: Cziriák benyult a vászon szütyő korczán s kezébe akadt a pénztüret, mit Lajos halászat közben oda surrantott.

– De már ez nem járja senki fiának, hogy nekem alamizsnát adjon; nem vagyok én koldus, míg kezem szárait birom; vegye vissza Lajos úrfi, többet ér, ha becsületesnek tart, mondá az öreg pirulva, miközben a pénzt Szalárdynak nyujtá.

– Már azt oda szántam, ott kell maradnia. Nem koldult fillér az; tartsa meg, mint az eleség árát, mit éhség idején haldoklóknak osztott, felelé Lajos kedélylyel s visszanyomta Cziriák markába a türetkét.

– Püff! az volna még csak az eczetágy, viszonzá az egyenes halfogó, ha az úrfi fizetné meg isten helyett a jót. Fel van az írva, tudom én; s a megváltó jobbján veszem a jutalmat.

– Sohse veszi biz azt, közbe vág Peregi elkapva szájától a hivatalkodó kulacsot, nehogy igazítás nélkül hagyja a vallásos hitet. A ki sokat markol, keveset szorít. Jobb, ha elteszi azt a sóravalót; úgy sem igen kinálgatják mai időben.

– A halászat díját úgy is fizetnem kell, hát maradjon annak fejébe, szólt Szalárdy könnyítőleg Cziriák lélekismeretét.

– No, ha annyiba tölt, nem bánom. Igy legalább szolgáltam érte, ha jól nem, a mint lehetett; úgy is bolond köszön jobb kalappal, mint a minő van.

Lajost igen bántá e kitérés, mert a közfigyelem egészen reá fordúlt, midőn épen kalandjához akart osonni. A diák pedig alkalmat lelt a kínzott Poltrás s ajándékozott Cziriák esetében az emberi bánás két végletét itélni, melynek egyike túl aláz, másika túl emel, s mindenike embertelen s messze jár a kötelességtől, mivel egymásnak tartozunk. De a diák, mint a maga helyén érintve volt, ázsiai vérből magzott fel s elmélet helyett lomhán nyúlt a ropogó bőrös pecsenyéhez, mit vörös káposztával épen felhoztak. A vendégek kebele már színig vala telve étekkel s a fenmaradt ürt borgőz foglalta el.

– Megkövetem átosan, felszólalt Peregi, a főző nem tud tálalni. Javát adta utól s hátul előzte.

– Úgy tőn velünk, mint Agárdi Máté a ripóti tóttal, megjegyzé a diák.

– Hogy tett? mint tett? kérdék egyszerre a rágyujtó atyafiak, kik mindig fülön fogják az alkalmat, legátustól mesét hallani. Lajos szinte sürgeté a kálomista missionariust, remélve, hogy beszélye alatt szökni rést talál, s a kortyoló múzsa bűnnek tartá ily jó vacsoráért nem mesélni, minekokáért beöntvén egy pohár gégeigazítót, következőleg kezdett regélni:

– Agárdi Máté, kétlábú atyánkfia, egy volt azon szuszogó debreczeni polgárok közől, kik télen torkig juhbőrbe, nyáron talpig juhszőrbe varratván magukat, dülledt szemmel várják a tizedessé lételt, a döghalált, huslimitatiót s több ily országos jövendőt. Azonban Agárdi uram, czivis tulajdonain kívül, főkép szeretett két krajczár helyett egyet adni ki, felét annak is elkörmölvén.

Efféle természetében megfogott egy lucskos hajnalban a napszámos soron bizonyos iromba szlávot. Agárdi uram két érthető szóra szólítá egy pálinkás bolthoz; de a fakó drótos szomorú volt, mert ősi takarmánya (zabkenyér és hagymaszár) a pitykés szeredásban szörnyen megfogyott. Azonban egy meszely sligovicz oly erőbe hozta agyvelejét, miszerint képes lőn megérteni jó, goromba emberi hangot.

– Négyszáz kaszásom van, mond Agárdi Máté, izmosak, de restek. Ma szombat s jövő héten a cserén lesz dolgom. Ha meghajthatnám őket, ma levágnák füvem. De nincs vezérkaszás, igaz akaratú. A magyar atyafi ez egyben egyetért s a gazda erszényére megkiméli egymást. Jőjjön el kend Szlupuj, hadd állítsam elől. Tudja kend, hogy ha az első halad, a többi nem marad.

– Nye znám biz én uram; mindig drót vót za kenyerem, meg harapófogó, felelt a megnyuladt Szlupuj, miközben a második verdung törkölypálinkát begyűrte.

– Semmi, semmi Szlupuj – csak lógassa el magát, ha fű marad is nyomán. Nem akarok többet, mint hogy rohanva haladjon. Van jó könnyű kaszám, nem viseli az meg. Aztán a díj majd úrias leszen; két forint vörös pénz, másnap zsíros ebéd s egy bödön brinyza az útra. Azonban fiát is hozhatja.

– No znem banyom, felel a pánszláv, pálinkás kedvében s műbutorait Agárdinál hagyván, fiastól azonnal kiviteté magát a négyszáz kaszáshoz, kik őt száz viczczel rögtön lefőzték.

A pusztai hallgatók ráüték fejökkel, jeléül, hogy a mese nem rosszúl kezdődik; s kezdék nyitva hagyogatni szájokat, mint ez lelkes figyelemnél köztük ősi szokás. A vendéglős hátra ereszté nyakát a székkarján s szemeit álom járma alá látszék bocsátni, hogy alkalmat adjon a csábítónak hálójába menni. Lajos vette észre, hogy most jó módjával tágulhat s késedelme nem fog a szájtátók közt hirtelen feltűnni, azért is hát szép csendesen, mint illik szemérmetesen, szedé-vevé a sátorfát s kiillant a tiltott falat után. A korcsmáros szeme felnyilt és lázba jött, idege reszketett s alig tudá magát székére nyomni, de hogy biztos sikert érjen, most egyszer meggyőzte az önerőltetést s nyugton maradott.

– Az elszánt drótos, folytatá a diák, mint egy szennyes határkő, kiállítá magát a gyepre. Nagyot bámult az istenadta síkon, hol a kattangkórót be nem éri a szél; aztán neki nyújtá félrőfös nyakát s mint horgon akadt csuka, iparkodott a feje után. Megindítá pedig kezét és lábait egyaránt, úgy hogy míg kaszáját előre lógatta, hátul ugyanannyi félkört kotrott bocskorával. Azon hallatlan szuszogás, mely csakhamar arczán, száján kitört, azon ihletett törekvés, mely önbőréből kirohanni készült, azon lemondó alázat, mely túlhajtott izmait megnyújtá, ama rudaslói türelem s martirgyöngyök, miket a magyar paraszt izzadságnak nevez, ezek mondom olyanok, miket keresztény ember freskóban sem festhet. A lelkiismeret folyvást sarkantyúzá, de az inaszakadt test nemet mondott s a jobb akarat nemes küzdelme közt nyelvét kiveté a langy esőre, mert nagyon melege lőn.

Azalatt nyomában, káromkodva, maradoztak itt-ott a magyar atyafiak. Ázsiai vérök szeretett tempóra pihenni. Kalapálás, fenés, rágyujtás, jó szó és tűzadás, fénkőcsere, kaszahajlítás, reggebéd, délálom, ozsonna stb. stb. mindannyi firólfias csele a rendszerezett időlopásnak, köztük divatban volt; s most ama hevenyészett ripóti zabhombár forgatta ki a százados gyakorlat kedvezményeiből, annyi nyugtot sem engedve hajtott lelkeiknek, míg egy ketté kaszált szöcskő ament mond, vagy isten igazában jót fohászkodnának.

– Biz a nagyapját is leborotválná ennek a jó fűnek, száradjon el a keze, durrantá utána egy földesi suhancz.61)

– Azt tudja a pötyögős könyökű, hogy itt is górétól garaggyáig ér a mező, mint görbe országában, jegyzé meg egy bozontos legény, miközben zsíros hajfürteit két vállára csapta s kalapjába friss füvet kerített.

– Bizony még itt meglódúl nyakán a szűrkankó, míg rendvégére jut. Kiáltsa ken neki, hogy majd ű megy hamarább le, mint a nap.

– Hogy töri magát!! mint rugott borju a téj után; azért aztán pofája oly reszelős, mint a mócsingos marhamáj. Egy becsületes meszely zsír ki nem sülne az egész tótból, pedig nagyobb egy bitónál.

– Hadd csak, majd elrugja körmét s gyepen marad csupa barátságból, mint a kölyök-agár.

– Igen, de izzad az üstököm, pedig nem akarnám még, hogy szegre akaszszák a csizmámat.62)

– Hottz’ ide a nyakvalóm, hadd őtözzem fel s megyek orrom után; mert én Pilátus hivataláért sem hajtom így magam.

– Igaza van kennek; az ó testámentomi barmot is elgyalázná ily goromba dolog. Biz az unoka megromlik az emberben.

– Ni, hogy düljed bordája, mint egy czigány fuvó; bárcsak úristen, oldalán lukadna ki a szél.

Ily sodrott vicczek és kritika üldözé a boldogtalan tótot, ki folyvást dühösebben tüzelte magát a kaszanyél után, mint egy önbordáit korbácsoló sárkány. Gyakran szó vagy szitok inté lassudni, mit ő nem érte, vagy nógatásnak vélt; s az igéret szava nem engedé fontolva haladni. Végre utána keseredtek az izzadt magyarok s oly termopiléi erővel kaszáltak sarkába, hogy a trencsini góliát alig győzte előbb rakni lábait. Most eleven gözűt ugrattak bő szárába; majd egy fürjpalisnát nyomtak bolyha-pettyes korczához vagy a fölvert libucz után biztaták. Vége-hossza nem lőn a mezei tréfának, miket bunkósnak, bűzösnek sápíthat ugyan a rekedt máju fashionable, de minek eredeti beljegye hű közelben maradt az isten teremtő kezéhez.

Azonban a geniek sorsa szerint, rágalom s döfölés daczára is kaszás-tótunké lőn a dicsőség, mert négyszáz kar működék miatta s a rend csak úgy dőlt előttük, mintha döghalál seprené.

Agárdi Máté czélját érte. A rét gazdag terhe leontaték s az esővíz függő gyöngyeiben milliónkint tűnt fel a kibukkanó nap.

Be fönséges szintér egy ily mező. Messze a körszélen élő buzafal szegi a látást, mintha zöld nép állna táborban. Amott sötét kukoricza, kihányt kokárdával; tán a növényország könnyű lovassága. És mögötte az útcsapás, ugar és nyomás független síksági, hol kaleidoskop-szárnyakon repked a délibáb. Körülöttünk friss rend nyujtja le séta útjait, miknek zöld mozaikján ezernyi pók von szét selyempályát. Minden fűszál inog a hemzsegő élettől. Millió bogárka élvezi a napfényt nemzeti jelmezben (costum); kémlelve jelen meg a circumspectus trücsök, torkát óvó körszemle után nyitja fel, mialatt könnyelműn szökdösi át, keresztül és kasul, ötven-hatvan szöcskő, mig nem egy indifferens csiga nyálkázik elő lassú naszádjában s a kormos énekesnőt feldönti.

És a kaszált rendek számmúló virági! ők mind baloldalra hajoltak meghalni, tán hogy szivök essék a földanyára, mely szoptatá őket. Mi szép haldoklók, pedig itt nincs halott-öltöztető; mennyivel jobb illat, mint a kripták nemes tartalmain!

Most szivárvány lövelli fel hétszínű életét, mintha véletlen öröm nyitná ki szép magát virág-szirmokban. Kellő középen fogja át a gazdag vidéket. A gyermek mondaná: nézd mama, egy tündér-kosár fülén függ a szép mező. S mind ez éltető tiszta aërben világítva a mosódott naptól, bezengve több ezer pacsirta énekel, nyugton, emelőleg, erőltetés nélkül!

Ezeket azonban nem a ripóti drótos gondolá, hanem Agárdi Máté köpönyeges fia, ki már akkor legátusnak járt, s prédikácziókból sok efféle szép szót betanult.

Itt félbe szakasztaték az elbeszélő, mert a Poltrás bucsúzott. A szekér, melyet számára Vámos fogadott, megérkezék; s ő szorongás nélkül, könytelen vált meg szenvedése helyétől, mint a haldokló, ki jobb létre tértében nem hágy itt egyebet kiállott nyomornál. Kevés málháit, s az utasító levélt magához véve, könnyült kebellel ült fel a szénába, nem hagyva kit sem, ki őt szánná, vagy ki után vissza-sóhajtna; s nem hagyva mit sem, mire gondolni kellene. A szekér elgördült s nyomaival eltörlődék a Poltrás emléke a pusztáról.

Távoztával meséjét folytatá a diák:

– Addig a rokkant tót marjult izmait tapodtatá fiával; a kaszások vert hada pedig maga alá csapta lucskos szürét, s kenyerezni ült. Annyi szerepet egy szinész sem játszik, mint az alföldi szűr. Mig új, egész héten szegen függ, csak vasárnap jelenve meg templom- és korcsmában, à la hős kaczagány; s életének első éve ritkán hagy más nyomot, mint vastag zsírkarikát a gallér körül, s vagy két vérfoltot, mely a leütött atyafi fejéből ráfecscsent. Másodévben ura sorsában osztozik, s fagyban téli szoba, nyáron hűsölő; otthon bonjour, úton védelem; lakzinál jelmez, szükségben zálog, s ha a turcsi izzad, lótakaró. Mezei napszámon a kenyeret őrzi; ebédnél pamlag, délálomra vánkos, később kuvasz szőnyeg, mig nem estenden újra a szegény legény nyakán lóg, s egy-egy lopott juhot, vagy menyecskét föd el. Későbben persze megunja életét, elereszti szegény fülét, neki koppad, vetkezik, rostosúl, s zsír s bú miatt összebüdösödik, egy szóval ázott-kutya szagot kap. Ilyenkor aztán szörnyü sorsra jut; mert nemcsak az ősanya önti rajta mérgét, ki a családháznál kormányt visz, hanem omnibusává lesz ama három ivadéknak, mely a patriarchalis vityillóban egymás hátán lakik. A gazdasszony őt ölti fel reggel tehén kihajtáshoz, Sári őt viszi a kalandos kútra; később iskolába megy benne az izmos első-szülött, majd Panni nyakában lóg, ha a tűzre töreket szedeget. Alkonyon ismét ő benne fejik a tehenet, s estve, midőn a patkán kiterjeszti bűzös természetét, gyermekek és macskák keresnek rajta menhelyet. Most fagyos, majd kérges, többször csatakos, de mindig piszkos állapotában végre úgy elgaluskásodik, hogy néha levet ereszt; a mint hogy, mese szerint, egyszer egy ily sors üldözte szűrben megmozdult a lelkiismeret, s föltámadt gazdája ellen; egy másik pedig a Tisza partján máig is följár halottaiból. Az ekképpen meggyalázott szűrnek aztán leszedik szíjjait, csatját, ólom-pitykéit, cziczomákul más bútorokhoz; a meghalt szűr pedig abrakos tarisznya, vagy téli lábtyü képében támad uj életre, miket az ősanya a maradvány javából összevarrt. És némelyike gazdástól szellőzi ki magát az igazság fáján. Ily históriai kettős élet után a borsó vetésben lép föl még egyszer, mint (nem ugyan vendégénekesnő, hanem) veréb-ijesztő váz, honnan aztán a puszták szélére kél, ha csak jövő nyáron egy elnyűtt laptából nem pillant elő, mint megviselt töltelék.

Azonban itt nem az a kérdés, hogy éli világát az alföldi szűr? hanem Agárdi Máté nagyon biztatá lejárt táborát, mert még a szép alkonyon mind le akará kaszaboltatni ama végtelen gurdin- és bojtorján-erdőséget, mely szénás kertjében terjengett. Az igás szekerek el-feljövének átszállítani a falatozott népet, mert a tanyaszállás igen távol esék.

Fölmozdultak ülkarikáikból, s fényes kaszáikat, mint valamely ó-világi nyakfodort tüzögetvén a szekérkasok körűl, kezdtek tíz, tizenötével fölrakodni.

Az alatt a ripóti ordas teste megpihent, s szépen összepöffedt. Nyakmirigyei megpálczásodtak, mint a szíjkorbács, s inai neki meredtek, mintha bele drótozták volna. Azt hitte tapasztalatlanul, hogy az erő is hólyag, csak fúni kell. Most a többivel kezdé fölszedni maradozó tagjait, de szisszentő arczfintornák közt húzta egyik bokáját a másik után. A magyar pórok azonban tele voltak mente repostummal. Egész ozsonnánál a tóton vicczeltek; s most néhány tréfás suhancz, kik közvetlenül a nagy trencsini sarkában kaszáltak, csak egymás szemébe vág. Aztán egyet sugtak; tán hogy a szófuttatásból ló- s par consequent tótfuttatás legyen; a minthogy e gyanus jelenet után tüstént előgonddal kinálták a megviselt drótost, miszerint őt lehetőn kimélni kasfarba pakolják, magok a felhérczeken s szekéroldalakon veendvén úti tartózkodást, hogy rútul járt tagjainak illő vitetése legyen. Mihelyt pedig ezen egérfogó szivességet telhetőleg szép, de mégis eléggé rút mosolylyal elfogadta, azonos-azonnal két pajkos kaszatárs toppant a kas megett, kik sürrve-forrva motoztak a két hátsó kerék közt; mit azonban nem, s csak egy kötelet lehete későbben látni, mely a saraglyától földig lelógott.

Ez alatt társai az összedagadt tótot, fiastól, egy rakás lucskos fűbe beültették, s minthogy úti készületeik alatt a többi szekér már tova haladt, hirtelen, mint varjak a kereszten, oldalfélre kapaszkodtak föl, «hajts»-ot kacsintván a kocsisnak.

Ez a ló-mephistó hihetőleg czinkostárs vala a gyilkos-tréfában, mert úgy bordái alá szedett a csikóknak, hogy első ugrással szinte bőrükön túllettek, mintha Gomorától rugaszkodnának, hátra nem tekintve inalók a többi után. Azonban szegényeket ostoron kül egyéb is ijeszté. A szekéren t. i. tetemes hahota támadt, melynek szemdülyesztő kitöréseiről csak azon szerencsés nézőnek lehet fogalma, ki öt-hat ázsiai parasztot, a földön nevettében elnyúlni látott… Vajjon mit mosolyogtak?… Igenis a tótot, ki az elrohant szekér nyomán a lerántott kassal földre zuhant; s kicsinyével együtt hosszában maradt a főboglya alatt, mint perzselendő sertés a szalmában. Ama gonosz csontok t. i. egy kötéllel a kast földhöz czölöpölték, hogy annak trencsini tartalmától elnyargalhassanak; mi is a kocsis egyetértésével, mint látjuk, megtörtént.

Persze, hogy estében roncsolt teteme még jobban tönkre sílányult; s csak midőn egész nemzetségét segédül hiván, fölvánszorgott, midőn a csínytevő parasztok szekerét elporzani látta, s meggondolá, mikép enni nem kap, ha csak az önmodeljére termett kis körmössel kast és saraglyát a tanyáig nem gyalogoltat: csak akkor kezdé mondom füle tövét egész erőből vakarni.

Hát mégis hozzá fogtak a savanyú fuvarhoz. Mit mondjak ezen apostoli lovaglás gyalog terheiről? A rettenthetlen Weltmann, ki Turócz hegyein s a poroszlói sáron, súlyos drót-tekercscsel átlőhetlen kalapján, s éhes elszántsággal czirmos vonásiban megfuttatá magát: most megtörve a sors, vagyis kaszanyél rángatási miatt, csüggedten, à la szomoru nóta, húzta faggyus fejére a szívós vesszőkast, mint valami uj kiadását a lovag-sisakoknak, melyet iszonyú álkapczáival egy fejlágyára esett föltaláló font.

Utána a kis zabpusztító czipelte, tout sans culotte, a tagba szakadt vasas saraglyát, melyről hetykén mondaná a rakodó béres: «biz uram maga szopta az annyát.» Lánczait nyakába kapcsolta, s karját közép rostélyába öltvén, vitte mint egy rongyos paizst. Tehát sisak és vért?… az igaz, hogy e kényszeredett tótok másfelen tettek egy gyalog bakkancsost.

Ki ne ismerné Péczely eszes meséjét, melyben szamárt viszen egy paraszt fiával? oly sok változatban ama füles sem részesült, mennyiben a két tót improvisált úti bútora. Most feje búbján állott tótágast az akaratos kas, majd a saraglyát ölté tarkójára, mint egy nemzeti kokárdát, vagy a kasfarban rángattatá magát enyves marku édes szülöttével, míg amaz palástul köté fel a lánczos saraglyát, vagy istenben bizó pofával kapta hóna alá, mint egy nyebeczka zahradát.63)

Korcsmáros úr szeretett volna nevetőtárs lenni a parasztok között, kiket a szeszélyes beszély fülig felvidított; de komoly gondja a bántó fájdalom, mogorva redőkben tartá aczait, s feszengése gyakran elárulá, hogy szeretné már a csábító vesztét élvezni s hosszalja a betanított nő eljárását.

– Midőn a málhák természetét már-már megszokták, kezdé vagy folytatá a diák, – sőt a drótörökös, nyikorgó trillákban kezde örülni az útféli bő kukoriczának: egyszerre csak előrugaszkodik az oldalhalomról öt fehér nadrágos szabó-legény, vagyis tulajdonképen juhászkutya, kik a tótoknak szűk nadrágot szabtak.

Beda cil twogeg kozi,64) kiálta az exkaszás drótos, neki szeppenve; s minthogy a vitézségre úgy sem sokat adott, lecsípte hirtelen fejéről a jó rakottyakast, s fiastól alákapta magát; őrrostélyul állítván szájához a saraglyát. Kissé szűk lőn a négykézlábas szállás; de még is dicső menhely a kunyhótlan pusztában, mert a zöld szemü kuvaszok gorombán csattogtak hegyes agyarukkal piros ínyeikben.

Az executio egész hivatalos buzgalommal folyt a fehér-nadrágosok részéről; s míg a kutya-lakzi tartott, a másfél szláv oly képeket csinált a rostélyon belől, mint falusi kántor, ha fön kezdi énekét.

Azonban a megtámadók túl kezdtek menni minden illedelmen. Szörnyen körmölték a kast, ugrálván rajta és fölötte. Dühös orral szagláltak a kas nyilásánál, faldosák a saroglya vasát, s tátott torkaikat örvestől beölték rostélyán.

Nem volt más segély; az apai szűrkankót veték a saroglya ajtóhoz, de azt fél percz alatt osztályra bocsátá a bőszült legénység, növő dühben új martalék után kapkodott. Most pisze kalapjával kezdte verni Szlupuj a kuvaszok orrát; de ötlete alig segíte félmiatyánkig, már kikapták kezéből a bűzös legyezőt. Azonban ezzel nem bánhattak oly bolondjában. A drótos kalapja egyike volt azon sajátos compositiónak, miket az idő gyúrtszőrből, kalapenyv-, bőrfolt- s fejmocsokból készít, mik saját nemökben hasonlítanak a jó érett sajthoz, s mik rendesen súlyosbak ugyanannyi terjedelmű ónnál. Ezt ragadták, mondom, a farkasfogók gyilkos körmeikbe. De a kalap közönyösen daczolt minden taktikával. És a kuvaszok, mintegy ingerelve ez inertialis rendszerrel, nyugton hagyák a szekérkas száját, szemfényvesztve esvén a mardosott kalapnak.

Az alatt tompa kurjantás czifrázta át adtáival az ahhoz szokott léget, s nemsokára előtörtetett a szabadító juhász. Horgas botjáról itélve, lehetne római augur; de a bot ügyes és hatalmas, s ha vele egyszer oda húz: bizony nem lesz szükség második ütésre. Tehát kormos juhász egy pár sallangos szitkot kipitykézve, rendre utasítá adjunctusait, kik is alájok csapták gyapjas farkaikat, s körbe ülvén a füstös principálist, ékesen nyaldosák szájok környékéről a vaskarmolásokat és kalapízt.

A juhász pedig ki idézé lyukából a kalaptalan tótot, s szurkos bajuszán egyet fintorítván, vicczet mondott.

– Drótos, ne is tagadd, borzasztó éhes vagy. Köszönd, hogy a parton hasaltam, különben megveszik ebeim rajtad a magok harminczadját. Azonban juhom összeriadt, s ez nem megy el szárazon. Topp le a gyepre; s mivel igen pajkos, drótozd meg egyik szamaramat, másképp mindjárt ugratót húzok; s e közben oly gyilkos ügyességgel forgatta fütykösét, hogy a réműlt tót nem láta egyebet zúgó karikánál.

– Nye znam po uherszki, felelt módtalan alázattal Szlupuj, s én szentül is hiszem, miszerint ijedtében elfeledt magyarul.

Subás barátunk megszánta az árvahodottat. Az alkony úgy is készté megtéríteni nyáját, s nagylelkűen tovább lódítá a szláv gyalogot, útravalót sugván jól megkent torokkal.

… savókerülője, elvidd a tarkódat, mert úgy bele markolok, hogy kezembe marad.

Nagykésőn aztán bevergődtek a távol tanyára. Akkorra rendén lőn a dolog; tisztán a szénakert; kifizetve minden dolgosok, indulófélben hazafelé. Még egy országos röhögés toldá meg a tót fátumát, ezzel befejezve az esemény borzasztóbb fele.

Szekérre kerekedék a hétvégezte nép, s a lovak, mint minden szombat estve, vidámon ügettek a friss alkonyi légben, ép és józan sereget szállítva a nyugodt Debreczenbe. És míg egy-két futó csillag leejté magát a méla pusztán, érző népdalt fuvogattak a felhércz-zörgésnél, egyszerűt s egyszerűn, melyben nem kanyargott a művelt érzelem kigyója.

Az alatt a ripóti vértanu ápolás alá véteték, mert nem volt már képes a szekért megülni. Egy kurta, köpczös czompó65) kente meg eczettel; egy czompó mondom, kinek nevelő-intézetéből jóízű ludak s szelidhajlamú csibék kerültek, s ki, egyébiránt a tanyai környék ordinarius physicusa volt.

Egyszersmind fürdőt főzött zsálya- és székfűből, egy zsacskó sós korpát vetvén a jó erős lébe, hogy szíja meg a kasza-mirígyeket. Ah minő kéj volt ez a megviselt Szlupujnak, kit bábakéz óta soha ki nem mostak.

Így aztán szalmaágyat kapott egy szederfa alatt, s pánszláv uraságot álmodék éhes gyomorral. Elmondhatnám még a sors utósó szeszélyeit; elmondhatnám, mint nyalták éji háltában tanyai kuvaszok; mint fúrt almot feje alá a majoros konyha-malacza, s mily riadókat rikkantott fölötte a szederfáni pujka-kakas; de ki fogná egy otromba kornyadozónak minden symptomáit naplóz- vagy inkább éjlőzni?

Másnap elönté Hortobágyot az arany reggel. Millió vad szárnyas terjedt el röptében, egyedárúzva a pusztai lég ősbirtokát; s víz- és földpárák áttetsző ezüstje remegve folyt el a síkságon, méhében érlelve a gazdag délibáb műkiállításait.

De mit érdeklé mindez ordas pánszlávunkat, ki álom s fölocsudás után úgy kiéhezett, mint egy tavalyi verem? Ugyanazért nem is soká hivatá magát, hanem úttársul szegődék a majoroshoz, ki egy fakó talyigán66) éppen beszamarolt.

Máté úr pártfogó mosolylyal köszönté; kiadatván rögtön két tekercs drótját, a pitykés szeredást, rézfokost s többi úti járulékit, mik országos hivatalához tartoztak, s miknek kasza-felvételkor letét őrévé lőn.

Agárdiné asszonyom pedig a konyhába intett, hogy minél előbb hadd álljon ki a jutalom-ebéd; a minthogy az félóra alatt tálalható állapotba lőn, s egy talpra állt hordó fenekén azonnal meg is jelent gyönyörű piros fejtős abroszon a jó puffadt debreczeni czipó, két csillagos nyelű kés, ugyanannyi ragyogó bádog-kanál s egy abálló tál tejes puliszka.

Szlupuj mohón dőlt a tejözönnek, s oly vetélkedő iparral hörbölte azt, hogy nemcsak kanalát féltheté az elnyeléstől, hanem lenszinű magzata, ki félénken nyujtogatá pipaszár karját a tálba, csak itt-ott kapott az édes eleségből.

A hordó mellé egy kurta kölyök jött szájtátóba, egyik azokból, kiknek, ha ruhátlanul látjuk, a has teszi háromnegyed részét. Szájok körül megátalkodott piszokudvar ül, mely rendesen ott telel, s ennivalót látva, nincs oly időpont, hogy ne kérjenek. E megjelenő példány a majoros surculusa volt, ki abban különbözteté meg magát társaitól, hogy nem szokott kérni, hanem csak hozzá nyúlt, ha mit megkivánt, lett legyen az bár ki kezében. Szlupujnál is úgy tőn, s minden előszó nélkül kimarkolt a tálból egy darab puliszkát, de azt azonnal martalékul ejté egy kiváncsi ebnek, mert Szlupuj e természetes vakmerényeért csillagos késével úgy körmére húzott, hogy mialatt amaz bőgésével készen lőn, nyugton kiürítheté a borzasztó tálat.

Tehát panszlávunk koppadt bajusza alá hányta e goromba quantumot. Utána egy karé puha czipót falatozék fel, mely is az édes tejben annyira feldagadt, hogy gyomra azonnal szörnyen félre állt. Ez rövid étszünet műve lőn; s ekkor hozának friss tepertővel mazsolázott galuskát, melynek rétegei közül fehér patyolatul pislogott ki a tejfeles turó.

Szlupujnak mindig gyönge oldala volt a galuska; s most oly embertelenül megverte vele horpaszát, hogy az ős puszlit nyakig fel kellett gombolnia. Azonban már itt fia is torkig osztozék a dicsőségben, s módtalan nyakalása miatt úgy tele lőn, hogy szeme kidülledt, mintha klarinétot fúna.

A drótos nem is álmodék többről. A kétféle étek teljesen betölté asztali fogalmát; s szeme-szája elhült, midőn a hordó fenekén egy tál hatalmas töltött káposzta jelent meg, dicskörbe rakott kolbász-szeletekkel, prémezve dagadóval, s szép sertés-sorjával. Ah, mért nem kölcsönözhetett gyomrot egy bagdádi tevétől? vagy miért nem idézheté fel ama pusztító éhséget, mely rendesen vele utazék? De hiába! oly telve volt már, mint a felfútt duda; s legjobb akarattal sem tudott öt-hat tölteléknél többet eltemetni; a közben is keserűen könnyezvén az erőltetés miatt. Azonban, hogy ha ő nem, a kis szurtos paraszt legalább boldog lehessen, egy-egy töltött káposztát nyomott a fattyú két markába, kit a tejes táltól oly pogányul elvert.

Az alig bolygatott tál elviteték, s most jöve a dráma legszebb felvonása, egy pirosan sült pulyka-növendék. Alatta illatosan úszott a szent nedű, melyről Szlupuj ünnepnapon olykor nagyot álmodék; s a porhanyó pecsenye egész bűverejét gyakorlá a nyeldeső szemekben. Ah! Mily ellenállhatlanul kinálta magát a gőzölgő kakas! Hova legyen, lehetetlen volt csak egy czombbal is megpróbálkoznia. Még is neki esék a kisértő martaléknak mint egy Bruhopesz.67)

Hiába; lehetetlen lőn minden további erőszakoskodás. Tehát neki dőlt az illatos tálnak, s orrát nyitá meg a boldogító pára előtt, hogy egyik érzéke legalább élvezze e hallatlan karácsonyt.

Ily helyzetben lepte meg az éj, mi alatt szenvedéssé lőn a létezés, mert sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tudott a megrakott has miatt.

Másnap, midőn szólani tudott, hálás könyűt törle pillátlan szeméből, s dicsérve Agárdiné asszony bőkezűségét, csak egy keserű észrevételben kivánta jó útra vezetni: hogy máskor: javat tálalna előre, mert most nye zna na stol davacz.68)

A bevégzett mesére üdvözlő áldomást ittak a diákért, ki oly módosan elvégzé mondókáját; a ház gazdája pedig, ki már veszélyt kezde gyanítni a próbatét hosszú nyujtásában, izgatva, ingerülten hagyá el az ivót, hogy elsettenkedjék meglesni, minő renden van szénája.

XXII.
(Urfias tréfa.)

Míg a pusztai vacsorát egészséges kedv fűszerezé, tört kebellel ült kijelelt helyén a szenvedő hölgy. Mellékajtón át ereszte teremébe világot, s a közép fal árnyában üle, hogy könyűit ne lássa Lajos, ha jöend. Feje támaszúl vevé fél kezét, arczán elöntve bú és szöghaja, merült szeméről egy ponton szegül a sugár, s a bú sós gyöngye ajkáig gördül. Bágyadt alakján elfogyott erő, s meze nem mocczan, mint a halotté: így véshetnéd ki a bánat szobrát. Lelke tévelyeg sorsa után; s mi a multak temetőjén támad, fel-feltör a sohaj.

Egyenkint végig ment nősélte eseményein, miken szive megtöredezék s mint annyi sebhely vérzett minden emlék. Irtózva látá át, miként tétetik, mint egy darab butor, lelketlen árúvá a férjhezmenő leány, ez érdekűző korszak rendszerében; mily könnyelmű közönynyel adja át a hölgy független életét a férj világába, kit nem szeret, kitől vissza borzad; mint zárja át magát a virágos térről egy hideg vár örök kőfalába, mint téved a puszta tengerre, melynek sivatagján tört hajóval nincsen menekvés. Ő nem tartozék azon hölgyek közé, kiknek sorsot adni nem lehet, kik azt magok teremtik és védik; kiknél az értelem hideg súlya fekszik a sziven s mint nehéz sírkő, lenyomja öröm és fájdalom emelkedő fejét; kiknél kedély és érzelem kiszárad és meghal, megkopárodik, mint a kőtetők. Ő a törhető nők egyike volt, kiket a gondviselet türni, szenvedni hítt, hogy próbára tegye, mielőtt belőlük megtisztult angyalt képezend. Nem is volt oly hiú, hogy természetlen kebelt, durva hőserőt szenvelegjen, hogy szégyelje gyöngéd női alkotását, miszerint sírni és érezni tud. Ő megvallá magának, hogy szive törődik s reménye fogy; hervad s boldogtalan, mert jobb szerencsét igényle egykor. S mind ezért mi a díj? Ő, a földéből kivett, elfalazott növény, lelketlen férjnek nyitja el virágát s mégis jutalmul hullatag életét erőszak éri; a börtön rekedt melegéhez hideg dér fékezik, gyanú és féltés fanyar, hervasztó dere. Azért, mihelyt fagyos légkörét Lajos lángoló szenvedélye hevítni kezdé, szűz erénynyel bár, melegülni kezde a dermeteg kebel. Az édes eszmék, remegő szavak, kimélő, előzékeny lágyság örömittassá tevék őt. Ki mind ezt nem ismeré, ki elhanyagolva, úr és szolga közt élve, bensőleg sem szeretett, sem szeretteték: azt hivé, mind az új dolog s érte fedezteték fel. Gyakrabban emlékezék a gyűlölt múltra, hites zsarnokára s mit tőle vőn, a hosszú szenvedésre. Arra nem is gondolt, hogy Lajos csalárd vagy könnyelmű lehetne; annak hitte, kinek kivánta, kinek a közvélemény tartá; szegény nem tudá: a közvélemény hányszor és mennyire szokott csalódni. Női keblében születve volt a szerelem magva, eleme; de a férfiak, kikkel eddig érintkezék, nem tudák azt csirába hozni, megérlelni. Atyjánál érdek és nyomatás uralkodott, férjénél szigeteltség és függés unalmát hordozá; az átköltözésben csak fogháza változék s e folytonos nyomor súlya alatt titkos remény, biztató sejtés lappangott szivében, hogy mindez egykor átalakuland; hogy jő idő, mely megszabadítja, melyben szeret, szeretve lesz s szivét annak adandja, kiét egészen bírja. És habár e boldog változást, messze, határzatlan formában várta; bárha azt, tán a férj halála, vagy isten intéző keze után számítá, bárha Lajosban nem a remélt megváltót vélte feltalálni, mégis a meddő életkör vigaszául tartá őt s ragaszkodék hozzá az ártatlan öröm s kedvtöltés ösztönszerü vágyával. Hogy is ne? Ki közelíté őt meg eddig oly nyilt sziv s őszinte kedélylyel? Ki szereté oly gyöngéden, minden érdek nélkül? Ki volt körüle oly sima, hajlékony, gondűző és elmés, minőt csak könyvekben olvasott? Ki ismerteté meg vele női önbecsét, lemondó fenségét, egyéni értékét? Becsülte őt, csatlakozék hozzá. De a rokonszenv nem csapongott túl. Ő szerény maradt, eszély és illem és női tapintat védkorláti között, miken csak túlbuták s túlműveltek törnek át könnyelműn. Őt erénye őrzé. Más nőt talán gyávaság, félelem, az átlátó, gyanus, bosszúálló férj fenyítő hatalma tartott volna vissza, vagy az alig nemesb ösztön, kedvesét a vetély kétes viszályitól elvonni: de őt a szűzkebel ihletett szentsége, erkölcsi fenség s kötelességérzet óvta meg. Nem is tévedt volna soha nyugtát, önérzetét lázas szenvedély játékául vetni, csak élvezni akarta az enyhet, mit a végzet nyújt; világolni hagyni a sugárt, mely börtönét áttöré. S most e jósfény is kiveszszen sötét látköréből, mint végső jó gondolat a megromlott szívben? S mi több, ő van betanítva, lealázva mint gép a másodrangu szerepre, megpirítni, kitiltni vigasztaló barátját, ki őt nem sérté, nem ostromlá, sőt erkölcs és kitürés tiszta szineiben közelíté meg. Most ő kénytelen szégyenét elárulni, gyalázatáról vallomást tenni, miszerint ő oly hölgy, kit félteni kell, ki veszély nélkül társas érintkezésben nem élhet s ki oly gyáva, oly erénytelen, hogy nem képes férjét e balhitből kiragadni, elismerő becsülésre kényszeríteni s vesztett tekintélyét vissza idézni. Ily gondok üldözék a hallgatag könnyezőt. Mily csodás viszonya az álarczos élet erkölcsi érintkezéseinek. A férj becstelennek tartja hű és erényes hitvesét; a nő jó szellemének véli a becstelen csábítót. Hány ily tévedés szövi, fonja át az emberi nemzet beteg szervezetét. A példa kicsiny, de útmutató, s hasonlatában rejti a nagyobb és legnagyobb világviszonyok természetét, hibás törvényeit. És ennek oka a mohó önzés. Az érdek fogulttá tesz s kizár minden észlelő szemlét. Az uzsorás fanatismusba jő pénzeért, a politikus elvfőnökeért, a hitfelekezet papjaért. Nem vizsgál senki szivet, jellemet, az egyén bensejét, a mozgató ösztönt, csak rohan s áldozat lesz. A disznóhízlalás több figyelmet bir emberektől, mint az egybeköttetések külön viszonyai: azért az egymásra születő nemzedék elébb csalódni, aztán csalni fog, végnapig; mint csalódott és csalt mult ezredeiben.

A néma helyzet hosszan tarta már. A hamvas gyertya gyéren világított zöld selyem ernyője mellett; az árnyvonal kétfelé osztá a szenvedő szobrot, zöld világban hagyva a redős, fejér mezet, mig keblét s szép fejét homály borítá. Lajos halkan nyitá be az ajtót s könnyü, nesztelen léptekkel vonult az elmerült hölgyhöz. Sírni látta őt s a hiúság magának számítá keserű könnyűit. E nő szeret, e nő imád engem, gondolá magában, ki megvetve veszélyt és akadályt, lábaihoz sietek, hogy boldoggá tegyem, bűne s egyezése ellen. Halkan, észrevétlenül a pamlagra mellé ereszkedék, fél vállát gyöngén átölelé s nem adva tért, időt tájékozásra, megelőzve szót, kérdést, félelmet, határozott hanggal, merészen, de meleg bensőséggel mondá: «Éltem fele, te sírsz!… eltörlöm könnyeid.»

A nő felrettent fájdalmas álmaiból. Félelem kapá meg s bámulat a bátor önhittségen, miszerint jog nélkül te-nek szólíttatik; de a bántó modor s meglepő roham mellett sem tagadhatá, mily különös, mily sajátszerű hatás az, karjában lenni annak, kiről néhány percz előtt annyi szépet, annyi elragadót gondolt. Mielőtt szót, vagy csak gondolatot találna, Lajos folytatá:

– Ne tagadd; én tudom, te szeretsz engemet. Sírsz rettegésből, hogy elveszítsz. Ne félj, tied vagyok; isten sem választ el. Ne szólj, ne panaszkodjál; mindent tudok, mi téged érdekel; lehetnék-e oly könnyelmü, hogy azt ne tudjam? Férjed félt, üldöz s lelkedet vérzi. Lehet-e másként? Én, ha ő vagyok, szinte azt teszem. De őt kicsinysége sujtja. Mondjon le rólad. Férjed s még sem bír; vagy bír s nem érdemel; vagy férjed és bír s szivedet nem képes megnyerni. Mily gyáva s nyomorú! Helyében lemondanék rólad. Mondj le te róla, légy enyim, éltem neked adom.

A nő fokonként jobban szorongott. Csak töredékesen értelmezé a lángoló szavakat. E láz, e merész megtámadás, e forró szenvedély, a hasonló egyének egész faja, ismeretlen volt előtte… Sőt nem is érté, mi lappang végkép e merény alatt; nem érté, hogy attól, kit oly nemesnek hisz, félreértve, megalázva van; még most csak a vád, a bántalom sérté, melylyel férje illettetik. Vállát kifejté az ölelő karból s töredezve mondá: «Ön rosszúl értesítteték. Férjem nem üldöz, lelkemet nem vérzi s én nem adok jogot önnek ilyesmit hinni. Szeretem, szeretni akarom őt s megtiltok minden rágalmat, mely irántai becsülésemet érdekli.»

Lajos nem várta ugyan ez éber, erélyes őrködést, de nem tartozék azon könnyű csatázók közé, kik magukat zavarni engedik. Gyakorlata, készsége, jártas esze, nyelve annyi erőt, annyi hitetési hatalmat kölcsönze szavainak s oly sokszor tapasztalá annak sikerét, hogy mitsem kétkedék szerencséje felől, habár ideje rövid s alkalma veszélyes. Bizott abban, hogy ez egyszerű, természetes nő nem tudja azt, miként az érez legkevésbbé, ki szerelméről ékesen s szenvedélylyel szól. Bizott abban, hogy ő hinni fog az ál-kitörésnek, mely mindent feltesz, mindent koczkáztat s egyaránt kész önáldozatra vagy nevetséges lenni. Tudta azt, hogy nőknél mindent remélhet, ki dultságát, őrültségét kész a világgal utczán s közhelyeken láttatni. Hitte, hogy a tapasztalatlan hölgy megijed lángoló rögtönzésein s a szóvirág és kifejezések, a szín- és reményvesztett arcz s törődött szemek martaléka lesz, ha tán most nem, máskor. De volt jellemének más oldala is, melyre támaszkodék. Hasonlita az eladó ügyvédhez, ki vitatása közben maga is elhiszi a csalárdságot, mely mellett harczol. Sokszor megesék, hogy ragyogó szavai közben érezni kezdett; önmagát hiteté; ha csábított, végre szerelmes lőn, s míg szenvedélye zajlott, válhatlan volt. Hát ha ez történik most is? úgy a viszony nem leend rövid kalanddá s a hírvesztett nőnek szerencséje lesz becsületeért néhány hónapi botrányos élvben osztozni. És ez nem elég indok-e, gondolá magában, hogy magát oda vesse, bírni engedje? különben is ha keblében szilaj vágyat érze, nem a növelő alkalmat kerülé, hanem eszét száműzte, mely az eredményt megfontolandá. Nem volt önura sem a kelő láz kiirtásában, sem tovább éltetni a hamvadó vonzalmat. Ily lelkületnél könnyen megfogható, hogy idő s alkalom szűkében is elszánt és merész; s legkétesebb esetben koczkát vetni kész. És azért, a nélkül, hogy a nő szavain, visszatorlásán legkevésbbé megütköznék, minden eredményre készen, hullámzó szenvedélylyel közbevág:

– Mit? te szereted, szeretni akarod férjedet? azon durva, szigorú porkolábot, kinek irgalma nincs, kinek lánczain elhervadtál? Szegény, kedves gyermek! mily rabnővé sujta az erőszak, hogy távolában sem mersz valót mondani zsarnokod ellen! Mert te nem szereted őt. Oh szívem édes gondja, engem nem csalsz meg. Előttem, kinek vágya, reménye vagy, ki lelkével környez, gondolataival kisér, nyomod követi, könnyűid számlálja: nem rejtheted sorsod titkait. Én lelkemmel nézlek, nem a szem csalódó világán; én nem az idegen nőt látom, ki a tömeg közt megtörve, halványan jár: hanem eszem, eszméim úrnőjét, ki fájdalmimat magával hordja; én nem jövevény vagyok, ki futólag arczodra tekint s azt mondja: e nő beteg vagy rosszúl aludt; hanem kebled rokona, ki búdat osztja, veled szenved, gyötrődik és meghal. Igen, igen, nemes angyalom! te únod, utálod férjedet. Hogy is ne? oly szép, oly ifjú, alig kikelve a gyermekévből s már annyit kelle tűrnöd. Oh! nagynak kell lenni a díjnak, mely érdemeddel felér s ennyi rejtett kínt kiegyenlít! Légy bátor, légy enyim; megadom sorsodat, melylyel az ég adós. Oh akkor nem léssz beteg, nem léssz szenvedő. Elfuvom kebledtől a halál szelét, feloldom zárait, szétoszlatom fagyát; s feltámadand a meggémberült szív, mely szeretni születék. Ölem lesz oltalmad, léhlem éltetend, eszem vezérel s karom emelend minden tövis fölé. Ha alszol, virrasztalak; ha álmod vész, átenyelgem az éjt; ha borongasz, kedélyem vidít; ha bánat ér, vigaszod leszek; s ha veszély környez, őrködöm. Meggazdagítom emléked, reményeidet virágba borítom, vágyad betöltöm, gondolatod kitalálom s ha istened bánt, imádkozni fogok. Eget adok a földön s megdicsőitlek a halálban. Szeretni fogsz s áldani lánczodat… Lásd, ha nem jövök, ha sorsom intő keze nem hí: el kell vala hervadnod, meghalnod, mielőtt éltél, mielőtt szerettél volna, mielőtt a boldogítást, mit isten szerepedben elrendelt, osztád, éreztetéd. De annak nem szabad lőn úgy történnie. Ime eljövék, kit a végzet számodra kijelelt. Te vagy az angyal, kit megálmodám; a tisztaság, melyhez fohászom kelt; a világos árny, mit sejtésim mutattak. Férjedül valék rendelve. Én késtem, az igaz; de minket az örökkévaló rendelt egymásnak s emberi törvény nem rendelkezhetik felettünk. Te az én nőm vagy, nem férjedé. Mi egy egésznek töredéki vagyunk, kiknek a teremtésben egyesülniök kell. Úgy-e érzed, életem fele, e rokonságot? úgy-e vártál, mielőtt létemet tudtad? úgy-e, úgy tetszett első találkozásunknál, mintha már rég ismerősök volnánk? Minket nem vakeset hoz össze; nem érdek, nem szeszély, nem földi czél. Mi egy fensőbb erő rabszolgái vagyunk, melynek hatalom szavára egyesülnünk kell. Azért vesd meg az emberi formák korlátait; törd fel a nőséleti únt igát; szabadítsd ki magad a halandó eskü békóiból s légy enyim, kinek a végzet minden idők előtt eljegyzett… Feltaláltalak, tőled a halál sem szakaszt el. S hév szavai közben körül fűzé, körül kigyózá karjaival az aléló hölgyet, kinek égő keble védelem nélkül remegett.

Lajos maga magát ragadá a szenvedély zuhatagába. Szava, eszméje, gondolata egymást költé, szilajítá; a helyzet és akadály ingerlé vágyát, készté hiúságát s kedélyében már gyújtogatni kezdé ama fanatismusi lángot, mely aztán mindent vakon, daczolva, korlát nélkül űz és követel. Jól tudta, hogy ő a hölgy zárkózott keblében kedvezőleg rejlik; tudta, hogy oly hervadó élethez kell vigasztaló eszme, kell szent kép, melyhez hagyottságában forduljon; s tudta azt is: e kép a nő társatlan szigeteltségében kivüle más nem lehet. Hitte továbbá, miként asszonyi szívnek, a gyöngéd szó, lángoló érzet s csüggedő szerelem esengő hangja, legkényesb s veszélyesb helyzetben is, kedves áldozat; tudta, hogy a nyilatkozó eszmék mysticismusa mélyen hat: a multat s jövendőt, halált s feltámadást, a végzet és akarat erejét egybe olvasztó csapongás s érthetlen szórejtély izgat, szédít és elragad, s azért bátran, lemondó gondolat nélkül törekvék a sikert erőltetni. A szegény nő erény és kényszer harczaitól dúlva, a férj és üdvvesztés rettegései közt, indulat s lemondás küzdő háborában, mint vadgalamb, mely tört szárnyakkal vergődik a vadász kezében, szabadkozék a rángó karokból; s kerülé a csábajk fullasztó csókjait, mely tüzét a kárhozattól kölcsönzé. Végre erőt kapva keblétől némileg távol tartani, esdő, boszus, rettegő hangon és szemekkel, fáradtan tördelé:

– Az örök irgalomért, szánjon meg s hagyjon el, ön könyörtelen szív. Megismerteti a kínt, a száműzetést, melyből menekvés nincs… Miért mutat eget, ha bele nem vihet? Bűnömön át kellend oda belépnem s lehetnék-e tiszta mennyben, ha vétkeztem? s lehetnék-e boldog tisztaság nélkül?… Hagyjon sorsomra, engedjen veszni; végzetem rendelé, én el birom viselni… Gyenge nő vagyok, nem akarom magam az isteni kéz fölé emelni.

Ereje fogyott, karjai csuklottak, nem birá tovább távolítni a dobogó kebelt s reá rogyott könyűs arczaival.

– Ne mondd, ne mondd, folytatá Szalárdy, hogy e vad törvényt isten irta rád. Emberi kezek nyűge az, minek a szabadító sors ujja alatt foszlania kell. Mi a földi törékeny kötés, a szív örök egysége mellett? Ne vedd el üdvömet, mit az örökkévalóság nekem szánt; ne csald meg jövődet, melynek kirablása szentségtörés lesz… Lásd, én reád vártam; csak azért éltem, hogy téged keresselek. Sokszor, ha nyugtomat viszály forgatá fel; ha igaz ügyemben álnok önzők győztek; lelkemen mardosó emberfog-nyom vérzett s életundorral nyúlt kezem halál után: megjelent a ködkép titkos álmaimban, mely üdvömet jóslá s küzdteren marasztott. És most, midőn birom a váltság zálogát; midőn feltaláltam, ki sorsomat adja: megváljak-e gyáván, hogy sejtelmeimmel végképp elveszítsem? Nem… inkább bevégzem a czélvesztett futást; a szív, mely érted él, kebleden törik meg! vérem melegében olvadjon fel jeged;… isten vedd lelkemet… meggyilkolom magam.

A nő felrettent s alélt erében megfeszíté a végerőt. Ah, mint szánom önt, rebegé alig érthetőn… Szánjon engemet! Oh én nem… nem boldogíthatom. Erkölcsöm tilt s inkább halál, mint gyalázat!… hah, kiméljen; ha vére rám feccsen, megőrülök; s akart sikoltani, de rettegés kapá meg, hogy férje betör, a cseléd összetódul s örök botrány bélyegzendi házát, életét. Szegény jó lélek, végetlenűl szánta az érdemetlent. Azt hivé, hogy az név nélkül szenved, hogy a szó mind igaz, hogy az először van mondva s a tőr hegye oly közel áll a szívhez, mint nyelve a halál nevéhez.

Lajos, ki minden hölgyet, ha nem rossz, de legalább meggyőzhetőnek hitt, engedésnek vélte az erőtlenülést; áldozatát fogyó küzdelmében hévvel ölelte keblére. Csókjai a gyöngyöző homlokon égtek, ajka szívta a fáradt léhlt s szíve a győzelem előérzetében dobogott. A nő kétségbeesve látá közeledni a végveszélyt; bontakozni akart a kar gyűrűiből, de nem birt. Uram, ön vétkes! mondá élesen, mennyire erejétől kitelt. Ne kényszerítsen, hogy alávalónak tartsam. Ne kényszerítsen, hogy sikoltással idézzek segélyt s boldogtalanná tegyem férjemet, bélyegzetté önt, öngyilkossá magamat. Tudja ön: férjem féltő és gyanus; haragja bősz, kegyelmet nem ismer. Ön, maga is áldozat lehet, de én mindenesetre. Ha férjem belép, ha e helyzet tanúszemek tárgyává válik: megölöm magam. Nekem semmim, csak jó hírem; s ha ez veszve lesz, meg fogok halni. Multam örömtelen, jövőm remény nélkűl! gyermekem nincs, csak a becsület köt éltemhez. Ha ezt elrabolja ön, nem lesz, mihez menekülnöm rejtett könnyeim, titkos kinaim közt… Szánjon meg… hagyjon el engem, hagyja el házamat. Áldó emlékem felkeresendi önt s ha elmém vigaszúl valakit választ, kit titkos gondolatban szeretni tudjak, ön jutand eszembe… De e vihartól szabadítson meg… Hah!… zajt hallok… férjem jő.

– Hadd jőjjön, közbevág Lajos merészen. Te elveszed tőlem a boldogság perczét; én elveszem életét, mert elvette tőlem, mit a sors rendelt, tégedet… Csak hadd jőjjön, hatalmában van megölnie, de szívébe kigyó költözik, mert meg fog győződni, hogy nem bír téged, a bitorlott paradicsomot… Ne félj, oltalmazlak. Szárnyaim védnek az ölyv csapása ellen. Elragadlak erőszakja alul s a földi törvények kezéből.

Mindez folytatása a nem, vagy félig érzett szóknak, miket bátran, meglepetés félelme nélkül volt ideje beszélni, mert bejöttekor az ajtózárt rátolá s a zaj, mit a nő rettegésiben hallani vélt, nem vala igaz. Attól sem tarta, hogy ólálkodó nesztelen léptekkel közelítse meg valaki az ajtót, mert a férj cselét, szándokát meg sem álmodá. Úgy számítá, hogy ha közelednek, ideje lesz felnyitni s fedező arczot és helyzetet venniök. Legrosszabb esetre az ajtó zárva volt, mely legfeljebb gyanút rejthet el, de biztos tanukat szerezni nem hagy; és a szerencsétlen hölgy kénytelen leend önbecsületeért be nem vádlani, sőt gyanútól menteni.

Közelebbi szavai alatt megtörve, aléltan, eszmélet nélkül dőlt a nő fél könyéken. Küzdelem, rettegés, ostrom és kebelzaj, a tolongó szenvedély lázas eszméi, a lángoló roham s erőltetés, melylyel Lajos oly szokatlanul támadá, kifárasztá gyenge idegét. A rendülés igen erős volt ily gyenge épületnek s leroskadt rázkódásai alatt. Ott feküvék a védtelen áldozat nem hallva a lázas hazugságot, nem érezve a szédítő hevet, mely a csábító csókján s ölelő kitöréseiben ereit keresztül lángolá. A csomós gyertyahamvan gyér láng lobogott s a zöld fény remegve futkosott a megtört martalékon, mintha féltené őt vagy segélyt keresne. Lajos csak az utóbbi szónoklat után vette észre helyzetét s balul magyarázta az ájulást. Ő, ki annyiszor csalt s talán csalódott is, ki annyi és oly változatos jegyeit látta a színlelésnek; ki könnyelműek közt tanult nőjellemet: nem vőn más mértéket az erénynagysághoz, mint minő szűk keblében elfért. Úgy vélte, hogy az nem más, mint tettetett ideggörcs, szemérmes álarcz, mely alatt a meghajolt nőerény gyöngéden hódol. Rettegése férjétől ered, okoskodék ördögi kéjjel. Az ellenszegülés csak próbaköve bátor szerelmemnek s az öngyilkolási vonatkozás biztosító pecsét, hogy titkait megőrizzem. A harczot megvívtam, a zsákmány enyim. Lehetne-e másként? állhatna-e ellent? nem mondá-e, hogy végtelenül szán? hogy nem boldogithat? Miért ne egy perczig? hiszen futó boldogságot egy darab kő is adhat. Ha ha ha! Legyőzve van s most szédűlten nyújtja az üdvöt, mit elimádkozám. Mily szép, mily félénk, mégis mily könnyelmű! oh hogy a nőerény oly hullatag gyümölcs; rázó vihar sem kell, a hizelgő szellet lefúja azt!

E gondolatfüzér egy percz alatt suhant át agyán. Szíve hangosan vert, erei gyúlongtak, s megragadva az ördögi alkalmat, ölébe karolá az árva áldozatot, kinek bomolt haja vállán habokat vert s türődött hóhalma kibontakozék feldúlt csipkéiből.

E pillanatban fényernyőjére szakadt a csomolygós gyertyahamv s lángba borítá a száraz tafotát. Egyszerre lobogó világ tölté be a mellékszobát s elrémíté a csábítót. Kapkodva akará pamlagra vetni fáradt martalékát, míg eloltandja a tüzet, mit a szoba belsejében vélt terjengni, de zavarában súlyegyent téveszte s elejté szegényt. A rázkódás a nőt eszméletre hozá, borzadtan látta helyzetét s a tüzet. Mielőtt tájékozná magát, önkénytelenül sikoltott s e durva erőszak alatt szakadt be az ajtó, melynek küszöbén vérhagyott arczczal, égő szemekkel állt a bosszuálló férj.

– Ugyan úgy-e? kezdé az összerettent nőhöz fagylaló gúnynyal, melynek hideg fergetegében a mély harag gyújtó gyehennája égett. Te idegen bűnbe, kéjbe fulsz, míg miattad lelkem gyötrődik. Szépen érdemled a becsületes kontyot, de lenyirom azt, hogyha utczát sepersz, rád ismerjen a nép: ki voltál. Jertek, cselédek! leányok, férfiak! nézzétek arczul a vétken kapott kéjnőt, ki megcsalt engem, titeket, egész világot, magát az istent. Tehát csakugyan igaz volt, mit gyaníték, hittem, világosan láttam. Hogy is csalódhatnám én? hogy csalódhatnék, ki a tettetés tekergő utait ismeri?… készűlj szép kigyó, még ma kiűzlek a paradicsomból. A jó és gonosz tudásának gyümölcse megérett, nincs többé mit leszakasztanod, szerepednek vége. Kiűzlek házamból, mint a betegből Krisztus az ördögöt. De mielőtt az lenne, meggyalázva légy! Te nem kiméltél engem, megcsaltál, midőn hitemet adtam, megcsaltál, midőn hitedet adtad, hogy a csábítót kitiltod s megszabadulsz… Most én sem kiméllek… Adjatok ollót, hadd vágjam el haját s vigyétek el megmutatni őt a városi népnek.

A nő sorsa elviselhetetlen lőn. A cselédek összefutottak, nézve az iszonyatos drámát, mely történik és foly. Zaj és tolongás nőttön nőtt, a férj hangos kitörése az állásból is előidézé a szálló utasokat. A hölgy kétségbeesetten látta a jövőt. Ily iszonyú félreértés miatt kell megbecstelenülnie. Ma még az udvar a botrány színhelye, holnap már százfelé viszik gyalázatát a hírnökök. Ezer száj, ezer társaság beszélend szégyenéről s egy hang sem, mely védné, mely a valót tudná. Mentsége nem volt. A csábító hosszan késett nála s a férjnek zárt ajtón kelle hozzá betörnie, hogy kétes, áruló helyzetben találja. Rémülten látá magán a gyanú okát, bélyegét, vádjeleit. Látá haját zilálva, ruháit törötten, magát szétszórva. Érzé arczán a lángoló foltot, érzé remegő üterét, szíve dobbanásit; mindannyi félremagyarázhatlan bűnjelt, mit a férj féltése előtt kimenteni soha nem lehet. Reszketve gondolt Lajos jellemére. Titkos, gyanakodó félelem ragadta meg: nem élt-e vissza öntudatlan ájultságával? nem rabolta-e meg? nem adott-e okot, alapot a büntető férj igaz bosszújának? Arczát kezébe rejté s hajával fedte el a szemérmes kebel feloldott titkait. S a kétség zavarja, a benső hábor és tolult érzelmek örjöngő ostromi között, nem volt semmi őr, semmi védbajnok, vagy menedék. Maga a csábító, ki nyugalmára vihart, jellemére homályt vont, ki a botrány és veszély jelenlétét előidézte: most gyáván, lovagiatlanul, vagy rosszlelkűen hallgatott, tűrve, folyni hagyva a tipró bántalmakat, miket miatta ártatlanul szenved. Hideglelős borzongás futkosott idegén, feje kábult a tóduló vértől, a föld égett alatta, közel volt, hogy veszítse a tájékozó öntudatot, hogy esze, elméje bomlani kezdjen.

– Ne hadd magad álszíntől vakítni, légy ura bosszúdnak, figyelj az észre, mondá férjének, lábaihoz rogyva könyörgő szemekkel. Te tévedsz s vétkezel az ég s magad ellen. Késő lesz a bánat, ha már veszve léssz. Nyelvem akadoz, keblem reszket, mert félek haragodtól: szemem földre sülyed, s szivem árulón ver, mert megtör a gyalázat, de hidd el, tiszta és hű vagyok s te kegyetlen bíró! Igaztalanul bánsz… Boldog úgy sem voltam, legalább hagyd meg becsületem, vagy ölj meg, hogy ne legyek kénytelen azt magam végezni… Nem emlékszel, kőszív, mint lemondtam éretted vágyaimról, mint meghaltam egész világnak, hogy éretted éljek? Mint uraltam parancsidat? Szerettelek szeszélyeidben, rabnő valék haragod között s őrzém éjedet, ha beteg valál? Ki ennyit tud tenni, lehet-e hitszegő? Szánj meg, oh légy igaz s ne add magad a hirtelen bosszú kezébe, mely törvény kezébe ád…

– Ha ha! Még fenyeget, – közbe vág a férj ingerült haraggal. – Ha tudnád, mint illik szádba a fenyíték, mint a gyilkos vérengző kezébe az imakönyv!?… Kiméllek, mint te is kimélted uradat, – után veté könyörtelen gúnynyal s elrugá magától térdelő nejét.

A hölgy elsápadt. Felugrott alázó fekvéből, rángatag ajkát félig beharapta, szemöldjeit redők vonták össze s szeme mély gondolattal szegült a földre, mint midőn a kétség nagyot határoz. Aztán, mintha kész lenne a tervvel, fenségesen hordá körül emelt arczait, miken az önérzet királyi tekintélye éledt. Még egy lázadó megvetést fejezett ki a hideg csábítón, aztán keresztűltört az ajtóban szájongó tömegen s a sötét folyosón eltünék, mielőtt valaki vissza tarthatná őt.

– Csak fuss, kiáltá dühödten utána a férj, majd megtalállak én. Bosszúm elől Jeruzsálem kapui sem fedezhetnek el. És ön, aljas bitor, fordult Lajoshoz növő haraggal, ki tolvajúton lappang és lopódzik be a békés ház nyugalmát felverni, becsületét elorzani, nem roskad-e össze szégyensúlya alatt tekintetem előtt? Ön visszaél szerepével, eszközeivel, miket a sors és születés adott. Kevélyen villogtatja családi czímerét s alul erkölcsi foltokkal mocskolja be azt. Az ős vér megromlott puha ereiben, jelleme rohadt s rajta az ó paizs csak fényes szemfedél, mely dögöt álarczoz. Kor lovagjának fitogtatja magát, a közügy érdemében szerepel, megcsalja a hazát, elvakítja a közvéleményt, polgári érdemet követel s a fényes köd alatt hiú és undok önzés rabszolgája. Meddig lesz még a népkegy s közvélemény elmosódott tenger, mely a gazt vízszinre hányja, s a gyöngyöket fenéken hagyja elveszni? Meddig lesz, hogy üres, léha ló- és élvkergetőket emel polgári bálványúl a felületes vidék? s néhány eltékozolt forintért hivatalt, befolyást, tekintélyt szájas potioroknak oszt, míg az érett és képzett, de vagyontalan egyén, észrevétlen zúgban, haszon és jelentés nélkül küzd és vénheszik meg?

Szalárdyn betelt, hogy legjobban szúr a legvékonyabb tű, legjobban féltjük gyenge oldalunkat. Ő, ki az erkölcsi botrányt hidegvérrel vette, ki a férj gyalázó szitkait közönyösen hagyta pattogni ártatlan nején: most felingerült, midőn népszerűsége megtámadtaték. Kivánt volna már véget érni e chineseri paraszt jelenetben, de tudta, hogy ha dacz- és kihívó torlással vág közbe, csak olajat öntend a tűzre, mérgesíti dühödt pártfelét s nehézbbé teszi a menekvést. Azért könnyű oldalról vette a dolgot, s csekélysége miatt törekvék nevetséggé tenni az esetet, mint azt rossz szíve valóban tartá.