– S hova vitte önt Márk úr? – kérdé folytatólag Ödöntől az ismeretlen.

– Egy batárdba, – felelé a halász: – melyen félig épűlt, s gyéren világított utczákon, egy külvárosi ismeretlen zugba kocsiztunk. A vendégudvar, melybe vitt, szűk és kaputlan; kerítvénye erős; utczaajtaja lapos szegekkel kiverve, s rajta nehéz érczhuzó, melylyel Márk halk és kimért szűnhézagokkal kilenczet koppantott, mintha egyedül ez volna a megnyittató jel. Beléptünkkor két örves szelindek dühödten rohant meg; de Márk úr egyetlen füttye csendre idézé őket; csak zöld szemeiket látám reám villogni a távol sötétjéből, honnan nyihogó haragjuk hallatá magát. A konyhában alacsony, köpczös, sánta és pupos nő fogadott. Tömött vörös haján félrefittyent hálófőkötő, mely úgy látszék, csatában veszté egyensúlyát. Arcza spanyolviaszszinű, bibircsós, szemei szürkék, s tekintetében bizonyos igéző erő, mely leköt és kényszerít magyarázat nélkül. Meglehet, beteg idegzetem keresett minden új tárgyban félelmet s feltünést; de annyi igaz, hogy ezen arcz, kedvezőbb körülmények közt is elrémített volna. Márk úr hideg mosolylyal fogá kezemet, s mutatott be a házi asszonynak: «itt az új gyermekőr;» miből remegve kelle meggyőződnöm, miszerint a vörös dajkához jutottam, s egy halott szerepét kell átveendnem, ki talán kölcsönül a sírban engem képvisel. Előpitvar helyt konyhából nyiltak a szobák, s beléptünkkor a tűzhelyen rántásszagu vegyes színű gombóta- vagy pépnemü habarnyiczák rotyogott mázos érczedényben. Márk úr néhány szót váltott németül a vörös dajkával, de oly torzító zsidó kiejtéssel, hogy épen nem érthetém. Néhány percznyi szócsere után, miközben az örves ebek miatt beljebb vonulva, a konyha-üstben fehér ruhákat vettem észre főni, a dajka hozzám fordult. Szürke szeme mosolyra hunyorult, s általában annyi kedély s biztató gyöngédséget iparkodék kifejezni, mennyire ily bélyeges arcz, s girbe-gurba termet képes lehet. Kézen fogott, s kérdezé, ha ehetném-e?… Gyomrom annyi időtől szakadatlan terhelve legsulyosb étkektől, nyomva, feszülve, dagadtan emésztő részeim: szinte hátam borsódzék kérdése miatt, s szabadkozólag felelém: nem ehetném. Márk úr államat fogá, s arczomat felbillenté, hogy szemébe nézzek. «Most vagy valódi anyádnál, kitől ama fényes hölgy csecsemő korodban átvőn. Te nyomorú vagy, s koldus; csak kegyelmem után élhetsz el: azért vakon engedelmeskedjél anyádnak, s légy hű, mint ez az eb;» s akkor megveregeté az egyik örves fejét, mely kezeit nyalta, s e műtét után rám mordult. Az idézett bucsu szavak végeztével, balra benyitá egy téres, fejér udvarszoba ajtaját a vörös. Ablakai kétharmadban festetlen fenyővel deszkázvák; benn rendetlenül különnemü lom, egy pohár vizen úszó olajmécstől gyéren világítva. Oly hideg-, oly barátságtalannak tetszék e szállás nekem, ki soha festetlen szobát eddig nem láték, s efféle tárgyakat laktársimul tekinteni nem szoktam meg. Vastag tölgyasztalon, péppé vágott hús volt ormós csomóban s legyektől lepve. Mellette törletlen a mocskos vágó bárdok, s egy szőrős félczomb, melyet közelről ama kutyafajú chinai disznóénak ismertem. Odább néhány fej fonnyadt káposzta; fedetlen zsír, szappan, s hüvelyes főzelék túlérett paradicsomalmák közt s a t. Úgy látszék, kamrának használtaték a szoba. Mindenek közt azonban leginkább feltünék egy sereg lyukas járszék forgó csigákon, melyek, a lyukszélekre tapadt friss szennyből itélve, folytonos használatban látszának lenni. Mielőtt bővebb szemlét, s egybevető okoskodást tarthatnék az élesszagu lakban, egy a szegletben, földrevetett szegényes ágyat jelelt ki számomra új anyám; s a nélkül, hogy vetkezésre időt engedne, a mécset elfuván, kiment, s az ajtót rám csuká. A mécs kanócza kábítón füstölt; de mennyire kevésbbé üldözött e szag, mint a franciscel templomillata, mit a kancsi kályhamedvém talpain égetett. Az oltott mécs véglobjában bizonyos négyszeg telepre esének szemeim, mely az átelleni szögben a padlaton terült el, s vékony, lyukgalt szövetü takarója alatt mozogni rémlék. Egy perczre megdöbbentem, mert a fürdőszobámba kiterített halott juta eszembe; de csakhamar megnyugtatám magam. Alkalmasint baromfiak lesznek; tán holnap ölendők, s azért helyezé őket kézhez közel a ronda gazdasszony… Alig vártam, hogy ágyba meneküljek. Annyi töröttség, rettegés, fárasztó láz után; menekűlve életrendem növő ijedelmi közül, a kisértő lak és üldöző szigor korlát- s akadálytalan börtönéből, legalább új ismeretlen sorsba változtam által, melytől végkép kétségbeesni elég okom nincs még, melyet az átcseréltnél enyhébb, nyugalmasbnak remélheték, s melyben a szökés lehetlenségéről még nem győződtem meg úgy, mint amott. Elmém fürkészve kalandozott ugyan ez újabb sejtelem indokai felett: ha vajjon valóban e formátlan szörnynek kell-e köszönnöm létemet? nem amaz angyaljó hölgy volt-e igazi anyám, kitől Márk csalárd meséje megfosztott? vajjon lehet-e holdkórnak, bölcsős kisdeden jeleit látni, hogy oly korán, emlékerőm kezdete előtt, átcseréljen egy hirhetném úrnő, ki most, miután neve inségem által érdekült, száműz, s visszavet a nyomorba, mely eredeti örököm?… De mi volt mind ez aggály a kinzó időszakhoz, melyet Márk lakában szenvedék! Mi örömest adám cserébe a fényt, izlést, bőséget a rongyokért, miken feküvém, a fertőzött lég- s tisztátlan tárgyakért, mik körzének. A szabadság kezdé emelni lelkemet, mintegy súlymentesült rugó. Igen, a szabadság e még bizonytalan kincs hite, úgy kivevé lényemet a természetlen feszből; s oly vidám, könnyed, vigaszölelő kedélyben engesztelé fel, hogy feledve multam félelmét, s a jelen rejtelmeit, megbocsátva kinzóim vétkét, megifjadva reményeimben: Czili emlékével, az egyetlen kedves gondolattal, mely, – miután gyermeki hit és érzelemtől megfosztatám, multamból fenmaradt, elalvám. Ez álom enyhe édje, ifjító bűbája sokszor jut eszembe, s eszmézetem tárgya. Oh mi kevés kell ahhoz, hogy boldoggá legyen, ki nagyon boldogtalan… Vendégálmam azonban nem nyujthatá magát sokáig. Az átelleni szalmatelepet, mit mécsoltásnál láték, nyüzsögni hallám. Ezt fokozatos nyugtalanság, s végre egy, két, három, s több gyermek sivalkodása követé.

– Szörnyen megijedék, s ingerült idegzetem tüstént elfogadá a lázasztó hatást. Hogy a házban gyermekek vannak, nem volna különös, mert hiszen a dajka czim ezt feltételezé. De mi történik itt? egy halom gyermek a szegletbe öntve, mint egy putton burgonya; egymás gőzében s terhe alatt fülve, fúladozva, halálnak kitéve őr s ügyelet nélkül, sötét, zárt szobában. Gyakran a tárgyat borzalma mellett is, a forma vagy modor, melyben bennünket meglep, nevetségessé teszi. Igy történheték vala esetemnél is. De én annyi szenvedés, az emberi érdek és jellem oly fagylaló ismerete után, csak az ügy komoly oldalára gondolék. Ennyi ártatlan, kiket titok nemzett, balitélet üld, társas érdek száműz, s bélyegzett élet vár: kiknek betudhatlan vétke nem több, mint a tiltott öröm, mit lételük oly édesen okozott; ily korán kezdik a szenvedést, s ily embertelenül. Vagy tán ők a halál jeleltjei, s készakarva sanyartatnak az élet megszünteig, mely szüleiknek szégyenére vagy terhére van? A sivalgás folyvást erősbödék; úgy hogy fel akarék ugrani, világ és eszköz nélkűl segítendő a szenvedőkön, midőn a vörös dajka, pépes lábassal hóna alatt, szürke faggyúgyertyával kezében, a felnyitott ajtót mérgesen belöké. «Ordítsatok torkos malaczok»; mondá fogcsikorítva, miközben dühhel közeledék a gyermek-halomhoz. A gyertyát s lábasát asztalra téve, lerántá róluk a könnyü takarót; s a meztelen kisdedek sipongva bontakoztak szét, mint midőn a kotlót leveszik megült fiairól. Akkor kezdé fejeiket egyenként kikeresni, s szájokba egy sima csont lemezzel mézkovász nemü pépet kent; mi a legnagyobb részt rögtön elhallgattatá. E közben félmerev, kékülő testet talála, kit alkalmasint a többiek nyomtak meg; s azt lábánál fogva kihúzá. Gyapott kötényével tiltul megdörgölé, hónalját tapintá, ha meleg-e, s feje lágyát nézte, mozog-e még? Úgy látszék, e műtétel után minden megindulás nélkül szándékozék letenni, mint halottat, midőn a kisded a dörgölés melege között életre kezdett eszmélni, s keservesen sírt. Ennek számára a húsos asztalon légylepte tejedényből húzott ki szennyes fehér gyapot-dugacsot, melynek tölteléke, régi zsemlyemorzsák, mint a szivacs, tele volt savanyodott tejjel. Ezt kapá a haldokló gyógyszerül és tápul, vagy csend-dugóul inkább, mert szája úgy megtömeték, hogy helye nem lőn, hol sírjon. Akkor a vörös dajka begöngyölé a kisded beteget egy darab ócska flanelbe, s a káposzta közé külön szállásolá. Egész jelenetet remegve néztem, takarómat fejemre vonva, s észrevehetlen szűk nyilaton lesve ki alula. Azonban a vörös dajka jelét adá, miként nevelési rendszerét nem kivánja tőlem titkolni, sőt akar minél előbb beleavatni, minthogy abban reám is bizonyos szakmány számíttaték. Ugyanis, midőn kisdedeivel készen lőn, s gyertyát és lábast magához vett, felém irányzá kimeneti útját, s számba dugva a kovász-osztó csontot: «Alszol, ingyenkosztos? – kérdé ingerkedő gúnynyal, – csak nyujtózd ki magad, lesz még benne módod virrasztgatni a rívó malaczokat»; s azzal, mint ki dolgát jól végzé, dér-durral eltávozék, becsapva az ajtót, hogy az ablakok rezegtek bele. E jelenet ugyan rendkívül izgatott, s megháborítá a nyugalmat, melyet lelkemben, előbbi gondolatim rendezni kezdtenek: de mégis minden ár, minden csere jutányosnak tetszék előttem a mult borzalmakért; s miután a számba kent émelygős kovászt kiköpködém: csendesen elaludtam. Reggel megjelent a vörös dajka, s léhlje erős pálinkaszaggal tölté be a szobát. Parancsára hirtelen fel kelle öltöznöm, s a szeglet-telepből kézlábnál fogva kihuzott kisdedeket egyenkint a lyukas székbe raknom. E műtét után langyos vízzel megtölte egy mosogató-kádat, melynek széleire itt-ott halpikkelyek, zöldség-indák voltak száradva, s aprómarha tollak, jeléül, hogy a konyhai tisztogatás, s ebédhezi készület ugyanazon edényben szokott véghez menni. E fürdőben aztán kirázta a gyermekeket, mint a mosott ruhát, s visszarakta ismét sivalkodásaik közt a járszékbe; hol, miután a lucsok félig-meddig leszáradt, ócska és egy hétig viselt ingeket kaptak. Most be kelle hoznom egy lábast, mely a tűzhelyen rotyogott, s szappan- és vízvegyü tejben főtt, barna tésztapépet tartalmaza. A vörös dajka kitölté a pépet ugyanazon deszkára, melyen a vágott hús, s szőrös félczomb valának: aztán szétterítvén, miután némileg meghült, felszólíta: figyeljek az étetési módra, hogy most megtanuljam, mert holnaptól kezdve szakmányom leend. Ekkor keskeny fakanállal sorban tömögeté őket, de oly gyorsan és kiméletlenül, hogy a fuldoklással alig lőnek készen, mikorra a sor ismét rájuk került. Etetés közben, a káposzta közt flanelba göngyölt betegre tekinte, mintha az csak most jutna eszébe, s nekem parancsolva az etetés folytatását, kihuzá a fonnyadt s savanyodott szagú zöldségek közül. A gyermek kék volt és hideg. Merev szájából alig lehete kivenni a dugacsot. Szeme fennakadt, arcza torzult az elfojtott sírás kifejezésével. A vörös dajka részvétlen tekinté körül s forgatá kezében. «Ez ugyan megdicsőült, – mondá ördögi közönynyel; – no, ha anyjának új titka születik, legalább nem kell kettőért fizetnie»; s ez észrevétel kiséretében rosta alá borítá a temetésig, mint egy kopasztott ludat, maga pedig a fent írt deszkán, a fent írt mozaik között, főznivalót kezdett metélni azon káposztából, mely a halott végmelegét magába szítta. Még készen sem lőn jóformán, midőn engem kiszidva, kimélő, lassu modoromért, kikapá kezemből a kanalat, s még egyszer körül duggatva a kis reggelizőket, két lapos kenderhevedert vőn elő, s mindenikbe két gyermeket függesztvén, hónaljánál fogva, két kezében hurczolá őket a padlásra, mint valamely felfűzött halakat. E felhordás is kötelességem lőn későbben; és ha kiméletből ölemben akarám őket vinni, durván kényszeríte, hogy urfias tempókkal el ne kényeztessem őket, kikből különben is favágó, vagy aprószeres lesz; kiket a szülék, ha járni s beszélni tudnak már, az utczára szoktak kicsapni; s kiknek szükségök van a verést, koplalást jókorán megszokni. A padláson egész nap én őrzém őket, hogy a házban láb alatt ne legyenek; s ez volt a kisdedóvás szokott napirendje, melynek gyakorlatánál, multam emlékei mellett, gazdag tárgyam s alkalmam vala elmélni a felett, mily borzasztóvá fajulhat az ember, ha magának szükségeket képzel, s az érdek ösztönét a szív és értelem korláti alul felzablátlanítja; fegy- és rendőri ügyelettől pedig félnie nem kell… A halott még akkor délután, Márk úr bizonyítványa mellett, ócska deszkák közé szegezve eltemetteték; s a nevelési rendszer szabott modorában maradt, azon különbséggel, hogy a kínzottak száma, a megölttel, pár napra kevesült, mikorra helyébe kettő véteték fel. Néhány nappal az esemény után bérkocsi állt meg a kapu előtt, s zörgettek. A vörös dajka rebbenve futott az utczaszobába, s néze a kisded tükörbe, mely az ablak világában oly helyzettel függött, miszerint az érkezőt megmutatá, a nélkül, hogy a kémlő látható lenne. A kocsi zárva maradt; a bérkocsis zörgetett; a vörös dajka nem nyita ajtót. A robaj ujra és ujra ismételteték, s folyvást erősbödött, most az ajtón, majd az ablakon; úgy látszik, a vendég okvetlenül be akar jönni. Végre a dajka kinyitá két ujjnyira a redőny alsó szárnyát, s «ki az»? kikiáltá mérgesen az utczára. «Irgalom-intézet» felelé egy nőhang a kocsiból, s én meggyőződtem, hogy a látogató anyák kulcsszava volt ez, mely épen úgy illék e kinodához, mint sok törvényház homlokára az igazság képe. A dajka zavarba jött. «Melyik lehet ily rendetlen időben»? kérdé botránkozva, mert látogatások csak est-alkonyon fogadtatának el, s előre jelentve. Azonban az erőszakos zörejből meg lévén győződve, hogy a látogató siker nélkül nem távozandik; kezdé hirtelen a padlás lakóit tiszta köntöskékbe rángatni, s kezeikbe egy-egy darab piskótát adni, hogy az állati szenny és mód el ne árultassék, mert nem tudá, melyik kosztos anyja akarja meglepni. Midőn a kisdedek tisztán, jó légű szobába, puha szőnyegre, szabad, mozgalmas helyzetbe tétettek, a dajka és szolgáló ünnepi köntösben ügyelőkül közéjük ültenek: a jövevény bebocsáttaték. Ifju, ékes nő lépett be, mélyen fátyolozva. Csipkéi, kisded finom keze, s hímzett batiszt zsebkendője jelelék, hogy bár öltönye rejtező és egyszerű, a műveltebb osztályhoz tartozik. Szó és üdvözlet nélkül gyorsan rohant az ismerős szobába; arczfátylát fölveté, s a piskótázó kisdedek között kereste gyermekét. Rebegése folyvást izgottabb lőn; s midőn nem találá, gyönyörü szemébe köny szökék, mely fenn látszék akadni, mintha a szorító fájdalom nem hagyná kiesni. Homlokához kapott, mint én szoktam Márk úrnál, midőn az őrültséget érzém, s vonagló ujja közt szétrepedtek a kendő csipkéi. «Szent Isten, hát csakugyan igaz, mit Márk, a hálátlan, oly későn tudatott, hogy a gyermekem oda van!… önök gyilkosok, embertelen hiéna»! kiálta a dajkához, alig eszmélve, mit beszél, s egy székbe rogyott. A vörös dajka, kit rettegni véltem, fellobbant az anyai megtámadás miatt. Mit?… én gyilkos?… kérdé ingerülten. Nem elég, hogy az ily jó madarak porontyaival vesződöm; nyifogásaikat hallgatom; piszkaikat tűröm; miattok álmatlankodom; nappal ápolom, éjen virrasztom, csemegézem, mulattatom őket, szóval, bolondja vagyok potom hópénzért: hanem még hozzá szitkot, megtámadást, gyilkolási vádat vállaljak?… hohó menyecske vagy leányasszony, vagy asszonyleány, fedő alá a pattogó kásával. Nem vagyok én úristen, hogy esztendőket adjak egy kölöncznek, ha nem életre való. Ki tudja, hol szedte fel maga? s minő romlott vért, betegséget hozott világra, a mi megölte? Nézze meg ezt a többit, mily egészséges, mint a makk! egy nagyságos asszony gyermekszobája sem tisztább, mint enyém, a magáé is csak ott evett-ivott; mit tehetek én róla, hogy rohadni való volt. Azért minden perelést kereken kikérek: én becsületes asszony vagyok, három férjet hűségesen kiszolgáltam: még eddig mindennek eleget tudtam tenni; tessék, nézze meg dicsérő leveleimet! vénségemre magamat gyalázni senki malaczáért nem engedem; s bizonyos személyektől szitkot, mocskot épen fel nem veszek; s a végszókat oly vonatkozó, oly átszegő gúnynyal ejté ki, hogy a szerencsétlen hölgy földig pirult. De van a szégyennek bizonyos foka, melyen túl hatását veszti, midőn az méltánytalanságig, érdemen alul aljasul, vagy oly kútfőből ered, melynek erkölcsi igénye arra nincs. Igy történt a hölgygyel is. «Nem így beszélt ön, semmirevaló! midőn haszonleső vágy, hizelgés, igéretek mellett szerencsétlen gyermekemet magához könyörgé, – mondá a dajkának harag és önérzet kelő erejével, mely az anyai fájdalmat néhány perczre legyőzé. – Ön orbűntársa orvos Márk, titkos kémei által, kétségbeejtő helyzetemet megtudá, mielőtt tévedésem gyümölcse megérett volna. Mily kikeresett megközelítés, kimélő ajánlat, járkelő izgatás, mennyi sürgés, biztatás, remény, titokeskü által törekvék megnyerni bizalmamat, hogy gyermekemet adjam titkos nevelés alá; míg a növő félelem, balitélet s családviszony által kényszerült anyát, sikerült ujabb könnyelműségre csábítni. Midőn megcsalt, kezdé kimutatni foga fehérét. Az alkubért fokonkint nevelé; szakadatlan zsarolásokkal terhelt; nyugalmam, becsületem körmei közt tartá; s áldozataimért gyermekem megölte; mit ismét csak azért ada tudtomra, hogy a temetési költségekre ne kelljen soká várnia, miket oly magasan számolt, hogy egy apátúrt el lehetne belőle temetni. Igen, igen! erkölcstelen pénznadály, ne ingerülj reám oly mogorva gúnynyal, gőgödet megvetem. Bűnömben is fenségesebb vagyok, mint te, az erény színlett palástjában. Házad irgalom-intézet czimmel nevezed, pedig uzsorás kínműhely; vállalatod titokban űzöd, de nem azért, hogy a botor közvélemény fogaitól megvédd az üldött tévedőt: hanem hogy tanutlanul szedhess erőszakolt díjakat bérbeadott kínokért. Bűnödben nem remegsz, mert az áldozat, kit titka elnémít, panaszra nem megyen: s a hatóság őrszeme megvakult vagy alszik. Téged boldoggá tesz a státus hibája; pénzt és becsületet aratsz ördögi vétekért, erény és jótét czimében érdemülsz, míg hóhért érdemlenél; de azért folt maradsz az emberiség testén; vadállatja a művelt korszaknak, s vádjele a közhatalomnak; átok bélyegzett éltedre!» A nemes hölgy idegei reszkettek; alig tudá végezni szavait, miket alázó fájdalma a sziv fenekéről hozott fel. A vörös dajka sokkal durvább mű vala, mintsem e fenkölt fogalmakat érthetné. Dühét csak az nevelte, hogy védtelen hölgy, kinek titkát, becsületét zálogban birja, s kitől kamatban örök türelmet, kötelezettséget, bókot igénylett, miként mer szólani fenyítő vádhangon. «Ugyan úgy-e, eltévedt juhocska, még marakodni is tud?» viszonzá bőszülten, kezét csipejére téve. Ismerem az ilyen esendő macskákat. Szem előtt szunyókál, hátmegé megnyalja a tejfelt, s ha bántják érte, karmol. Nem oda Buda! Belém ne harapjon, mert ott törik a foga. Soha bizony; még neki áll feljebb, holott eklésiát kéne követnie. Köszönje meg, hogy gyalázata föld alá van dugva, s nem féltheti bűnbánattól kontyát. Vagy tán, azon jófélék közé tartozik, kik a gyermekeket nyugpénzért szülik, s abból élnek? No hál’ Istennek, egy jámbor elefánt megszabadult a bánatpénztől. Mit bolondít engem tettetett mérgével? tudnak is az ilyen személyek gyermeket szánni. Aztán mit siratja? lehet bíz még elég; ha pesti házat oly könnyü volna szerezni, mint porontyot, tudom, nem hányná fel a dajkabért, miért foga annyira fáj. Nem fél, hogy a szomszédokért futok, csúffá teszem, kitrombitálom ártatlan krónikáját? Vagy abban bízik: nem tudom kicsoda? de tudja Márk, s neki tennie kell, mit parancsolok, különben olyanokat sütök ki ellene, hogy börtönben rohad. Meg akárki maga; itt gyermeket tartott titokban, s tudjuk, ily esetben hányat ütött az óra. Szégyenelje magát, üljön otthon, s bujjék a sutba, hogy ne lássa ember, s ne rágalmazza az istenfélő asszonyt; se azt ne gondolja, hogy ily sehonnai anyákért bajoskodom az ártatlanokkal, kiket szánok, szeretek, ápolok; úgy-e szegény kis árváim? s e közben nyájasan hajolt a czirógatott gyermekek közé, kik nyugalomban s mohón nyelték a ritkán élvezett csemegét. A vörös dajka éles, kiható szavára, a bérkocsis, több utczátjövő-menőkkel az ablakra gyűlt, s a redőny közein kapzsi kárörömmel élvezé a botrányt; míg benn a gúnyos szolgáló arczátlanul röhöge a bántott hölgy szemébe. A bánat szépe, néma szégyennel tűrte e nemtelen rohamot; úgy látszék, fájdalma nagyobb, mint minőhöz kitörő szavakat adhat a gondolat. Önbecs, szemérem, anyai veszteség; nőjellem, hírnév, s a szív hű szerelme, minden gyanusítva, lábbal tapodva egy durva, dobzódó s buta asszony által, kinek erényhez fogalma, kegyelethez szive, kimélethez akarata nincs; ki az érdek és önzés farizeája, egy képmutató szövetség tagja, ki bűntársát is kész ingerült állapotában bosszu- vagy veszélyből eladni, elárulni; ki az emberi érzelmek világában senki és semmi, s ki a társas balságok rovására mégis érdemet, dijat, becsülést bitorol. Nagyon tudám méltánylani a gyalázott hölgy néma fájdalmát. Ő, a jobb társaság gyengéd virága, fonnyasztva, elérlelve a benső féregtől, melynek neve rejtett szégyen. Lelke szűz, akarata nemes, erkölcsi fogalmai tiszták, érzelme fenkölt, kedélye gazdag: s mégis egyetlen tévedésnek áldozatul kell buknia. Egy tévedésnek, melyben aljas indok, bélyegző vonás nem rejlik, mely a természet szavára, az első szívláng édes ingeréből, idegen jogok sérelme, s vétkezés nélkül, önfeledésből született; egy tévedésért, melynek ösztönét, az örökerő, a nagy teremtettségbe kiirthatatlanul bealkotá; melyet minden létező lények fajai közt csak az ember kárhoztat; s mely csak akkor lőn bűnné, ha tisztátlan indokból ered, vagy mások jogait sérté meg. E romlatlan hölgy, egyetlen önfeledt lépteért alárendelve az illem, társfogalmak, szentesült közvélemény, s hason emberi intézmények szigorának: kénytelen lőn őszinteségéből kivetkezni, rejtezővé, képmutatóvá lenni, a társaságot megcsalni; nem is említve mélyebb sülyedések és vétkek ingerét, melybe gyengébb vagy rossz lelkek hason esetben vetemülhetnek. Ő rejtve, titokban sírt az emlék miatt, mit a természet örömforrásul teremtett; szégyennel, álarczozva élvezé az érzelmek leghatalmasbikát, az anyai szerelmet; lelenczházak és magányeszközök hiányában kénytelen volt gyermekét béres kezeknek, pénzen vett sorsnak átadni, mert a status és társasélet prædestinálta ugyan gyalázatát, de óv- és védszerekről nem gondoskodék. És most megfosztva az Istenkegy legkedvesb ajándokától, elsőszülöttjétől: az anyai veszteség súlyán kívül, vádat, szemrehányást, szégyent és félelmet kell viselnie a nyers, szívtelen tömeg előtt, mely fensőbb osztályok balesetén örvend és ingerül, mely bután, egybevetés nélkül itél, s gyalázatát utczai krónikává teendi. Uram, én is kissé ismerem az úgynevezett társaság katekizmusát, de könyvek, s itt-ott feltünt jelenetek után úgy látom, hogy a férfinem nem oly viszonyban áll a nők- s anyákéhoz, minőt a természet, józan ész, és lovagiság rendel.

E szavaknál nemes ingerültség fokozá az árva halász hangját. Az ismeretlen helyeslőleg inte fejével. «Az emberiség mindenben fanatizmusig megy, az uralkodó eszméktől le a szabó ollójáig; – megjegyzé komolyan; – s annyi akadály és ellentörekvés közt, hosszú századok kellenek, míg némi terjedtséget nyernek tisztúltabb fogalmak… Kérem folytassa ön; történetét halaszthatlanúl tudnom kell; pedig még az éjen Debreczenbe vissza akarok lovagolni.»

– Az elhagyott anya könyűi megeredtek, s átáztaták a tépett kendő finom rongyait. Távoztával, a vörös dajka kiszedé a gyermekcsék markából a piskótamaradványokat, köntöseiket lerángatá; s a hevederben ismét a padlásra kelle őket hordanom. Napirendem szerint őrködém közöttök; s némi enyhet ada lelkemnek az elhagyott teremtményeknek kedvezni. A padlás nyilata azon szoba mennyezetén volt vágva, melyben a vörös dajka nyaralni szokott. Innen esett le elődöm, ki engem most, ön szavai szerint, a sírban képvisel. A nyílat lépcsője rendesen elvéteték, hogy a kosztosoktól le ne szökhessem; s gyakran a lebocsátva tartott ajtón át hallgatám, mi történik a dajka szobájában. Meg nem foghatom, oly ravasz kigyóknak miként kerülé el figyelmét, hogy a szó felhallhatik? vagy tán nem tarták méltónak egy tizenegy évű rab előtt óvakodni? Egy délután Márk úr kancsi szolgálója jött, vezetve egy terhes pórleányt; s épen úgy vőn ülést, hogy a padlásajtó kulcslyukán képét láthatám. A hajdani undor és iszony, mit mindenesetre kedvezőbb jelen helyzetemben, s a szökés folytonos reménye mellett rég nem érzék, megujult. Láttam a rejtelmes arcz ismerős mosolyát, látám rögös száraz kezét, melylyel arczomat veregeté ama feledhetlen szavai közben: milyen kövér: mint egy hízott berbécs. Remegve, hogy értem, miattam jő: feszűlt figyelemmel hallgatózám. «Ezt a személyt a bátyám küldi, adjon helyet neki, hogy megszűlhessen»; mondá a vörös dajkának. «Hogy a pokolba ne? minden csavargót az udvarba csődít, még utoljára nyomába jönnek a magazinnak»; felelé a dajka dér-durral. «Bátyám azt mondá, egy szó se legyen, gazdag pecsenyét hoz e leány a világra»; viszonzá a kancsi. «No, úgy csak megjárná»; válaszolt a dajka, s miután tetőtől-talpig végig nézte a terhes hölgyet, a káposztás szobába zsúpot hozatott a gyermektelep átellenében, hol velem s a kosztosokkal egy szobában, feküdni fogja anyaágyát. Az említett párbeszéd német nyelven folyt, mit a pórleány nem érte. E közben kezdém észrevenni, hogy a kancsi és dajka arczaik közt bizonyos hasonlat van, s fogadni mertem volna, hogy ezek mindhárman rokoncsaládból születtek. Estve Márk úr bejött, s kilencz koppantással bebocsáttaték. A nyaraló-szobában kezet fogott a dajkával, pedig fehér gyémántos ujjai nem illettek a vörös cserepes kézfejre. Leültek; s én mohón vágyodám a ház új titkára. Beszédöket zsidós hangejtéssel tevék, miként e nemzet egymásközt gyakorlani szokta; de nem annyira torzítva, hogy ne érthetném; nem úgy mint a házba lett iktatásomkor. «Már mégis megunom a sokat, – kezdé a vörös dajka, ki zsémbes, kötözködő, véralkatát, még ura, parancsnoka előtt sem vala képes mérsékleni. – Annyi bajt tol naponként nyakamba, s én még sem osztozom díjban, jutalomban; mindig csak jövővel biztat: majd ha úr lesz, majd ha nemes lesz.» Márk úr haraggal hallgatá, de mosolygott; oh ismerem ezen judási ajkat, mely a düh agyarát oly nyájasan álarczozá. «Béke, béke, Jefte; mondá foga közül, kissé ajkába harapva. – Elődeink többet tűrtenek hajdan Egyiptomban, s még sem vesztek el a Messiás megérkezte előtt. Hát nem tudod, hogy a zsidónak neve is csak tűrt nép? Jusson eszedbe, miként apám lembergi rongyszedő volt, s sövény alatt halt meg. Vagy feledéd, hogy te, mint testvére mosogatád a kórházakból vásárlott sebgenyes rongyokat, míg eladhatókká lőnek? s most elégületlen vagy a sorssal, melyet egykor Jákob párnáján sem mertél volna álmodni? Mit tettem én? mire vittem eddig? Két országban közvéleményt, becsülést, kitüntetést nyertem, sőt jutalmazó rendjelt kaptam; tetteim nyomába sehol egy hatalom, vagy hatósági vizsla nem szagolt; kihoztalak ide a szolgasághonából, ide Magyarországra, hol vétkezni legbátrabban lehet; hol a jövevény becsesb a honfinál; hol nem kérdik, nem vizsgálják: ki vagy? mit űzesz? és miként? hanem hiszik vakon, s áhítattal, mit mondasz, s hírrel, dicsőséggel fizetnek, kiket megcsalsz. Két országból eljövék felfedezés nélkül; a magyar Kánaánt is itt hagyjuk fogunk vesztesége nélkül. Csak türelem, Jefte; sehol sem oly könnyű meggazdagodni, nemessé lenni, mint a magyarok közt. Nem mindig mondom-e, hogy értékem tetemesen növekszik? Hirem tiszta, mint Mózesé; kevés várakozás: s ha húszezer pengőmet megkaptam ama bizonyos úrtól, erőszakolni fogom, hogy nemessé létemet eszközölje, különben halálos titkát törvénykézre adom. Ha nemesekké lettünk s nevet változtatánk: több előnynyel cserélünk hazát, vagy telepedünk meg, s hagyjuk félbe üzleteinket, míg nyakunk nem törik. Vagyon és kiváltság birtokában le fogjuk nézni a fajt, mely hagyott vallásunkban gyűlölt, szegénységünkben gőgjét érezteté, s apáinkat garasos alkui közben felrugdosta. Hah! mi dicső az, fényes hintóból rugatni szemébe a sarat gyalog kereszténynek, ki a zsidót, ha szegény, leköpi; ha pedig gazdag, vak eszközül adja magát neki. Mi dicső lesz méltóságos adósim asztalánál fitymálni a kölcsönből főtt franczia étkeket; túlhaladni olcsó salonjaikat; gazdagabban aranyoztatni czimerem; gúnyt űzni alig fedhető szükségeikből; s kinevetni, ha miattam buknak. Vagy ha nem tetszik e kilátás: visszaküldlek Lembergbe a genymosó dézsához». Miért hát ez örök titkolózás? nem tudok semmit, nem ismerek senkit, csak engedelmeskedem. Ki az a nagy úr? ki ez a gyermekőr? miért kap ön húszezer pengőt? esék mohón szavába a vörös dajka. «Az nem tartozik rád», viszonzá Márk úr egyszerűn. Miért? – kérdezé a dajka. «Mert a nő esze kurtább mint a haja, pedig Izrael leányi kopaszok»… Minő bánás, mint egy szolgálóval; – békétlenkedék a vörös; – én magázom, pedig vénebb vagyok: ön te-nek hí, szid és lenéz, pedig javára munkálok; fukarsága, kétkedése kiállhatlan; modora kinzó és mogorva; én a kosztos malaczokkal sem bánok kegyetlenebbül… «Bánt-e valaha zsidó gyöngédebben kegyébe vett koldus-rokonokkal, mint én veled? Te vak vagy, néma és siket; s ezért eszel, iszol, s védelem alatt állsz; hallgass, parancsolom»; viszonzá Márk úr halkan, mosolyogva, mintha nyujtott ajándékot akarna kedvessé tenni, pedig az epe lázadt fel ereiben. Beszédökben itt szünet következék; úgy látszott, a vörös dajka mérge, haragja, czivódó ösztöne remeg és enged Márk úr hatalmának; s engem elfogott a csodálat, miként tud oly durva bánás és közös titkok mellett, ily vakmerész jellemre annyi hatást gyakorlani; bár másfelől az idézett szavakból meg kelle győződnöm, miszerint e gőgkor kezében minden, ki hozzá közelít, vak eszköz, s a vörös sincs a félő rejtelmekbe annyira avatva, hogy veszélyes legyen. Fő érdek azonban, mely gyanúmat megragadá, a húszezer pengő iránt kifejezett igény s remény vala, melyet a Márk ajtó-ablakán meglepett idegen szavával oly csodás összefüggésben láttam lenni.

– Igaza van önnek, – közbeszólt az ismeretlen; – semmi kétségem. Azon diplomata szörny, kinek, ön történetében, kezeire ismerék, kevéssel azután vőn kölcsön húszezer pengőt, a nélkül, hogy én, ki ügyeit nyomoztam, e pénz hova létéről valamit tudhaték. Ez öszlet csalhatlanúl Márk zsákmánya lőn, kit ama fő bűntárs épen jelenleg törekszik megnemesíteni; s ki azt orvosi érdemeinél fogva, emberbaráti irgalmas híre, és hirhedt jótéteményi következtében, a közvélemény szerint oly nagyon megérdemli. De kinek czímerébe, önsegélyével, hóhérral tetetek ötágú koronát.

– A vörös dajka, – folytatá Ödön, – néhány percz mulva, mintegy bánva rabszolgai lázadását, átadó alázattal kezdé meg a szakadt beszédet. «Én hát megnyugszom parancsolataiban, mert ez mind hasznot hajt, vagy legalább hitünk lenézőinek kárt okoz. Hát ezért a várandó leányért ki fizet?» «Senki», felelé Márk úr röviden. «Ez még sem fér fejembe, – viszonzá a vörös, – hát csakugyan irgalom-intézetté alakítjuk a haszonhajtó udvart…» «Ha érte nem fizet, fizet gyermekeért» vigasztalá Márk úr. «Egy magtalan főrangú hölgynek örökösre van szüksége, hogy férje jószágában magát biztositsa. Mert látod Jefte, itt az a törvény, hogy ha a férj magzat nélkül meghal: birtokaiból kivetik özvegyét a mellékági ős ivadékok. Egy feltétele van ugyan a czikknek, mely azt azon esetre szorítja, ha a javak többek, mint a mennyinek jövedelme az özvegy férje sorsához mért tartására elég. De ez csak tévesztő ösvény s tolvaj-rés, melyen az érdek bebúvik s az igazság kibúvhatik. A nő, ki egész ifjúságát, egy beteges, kiélt, korán aszott férj mellett kórápolattal kolostori magányban hervasztá el, ki nyugtalankodék, szűkölt, nélkülözött, hogy férje nőtlenkori kicsapongó adósságait letisztázza; ki a szenny- és rongylepte ősi telket tiszta ifjú színbe öltözteté; a torkos csavargókat kiszoktatá, elidegeníté; nyomort, pusztulást száműzött, megszüntetett; az agár- és lakoma-fészekből barátságos családhajlékot alakíta; az inség helyén rendes bőséget, ízlést idézett elő; szóval férjének istápja, őre, jótevője volt; ezen nő, mondom, ha megözvegyült, a nemesi javakból, mint elhasznált butor kivettetik, mint az agg vadászeb tartást kap, s a nőerény, hitvesi hűség és szorgalom érdembéreül, fillérekből tengeti évült napjait; míg a családnév dicső örökösi éhszükségükkel felfalják gondja, fáradalma eredményeit; kiknek minden érdeme abból áll, hogy harmad-negyedíziglen fel tudják vinni apjaik származását, kiknek nevét igen, de vérét nem mindig öröklik. Persze ily törvény irányában, míg az erényes, bigott, család-kegyeletben főtt szívü asszonyok áldozatul esnek: korhoz képzett, eszes, vállalkozó nők, csellel segítnek magokon s eleve gondoskodnak róla, hogy a gyékényt ki ne ránthassák alóluk. Épen ilyen eszes azon úrnő, kinek számára a terhes pórleányt ide szállítám. Őt magtalanná alkotá a természet. Most második dús férjet bír. S azt hiszed, elég ostoba volt az első férj birtokaiból magát a törvény körmeivel kikapartatni, midőn özvegygyé leendett? Oh nem? A természet neki nem adott örököst: ő vatta és aczél-rugókból készíté azt. Vékony lemezen kezdve, apródonként nevelte álterhét, mint azt a természetes fejlődés kívánta. Fokról-fokra érlelé a nagyreménységű rongyokat s az időnek teljességében elszűlte azt, azaz gondoskodék idegen porontyról, kit a megcsalt férjnek és családnak mint örömjelt, a kihaló ág megváltó szülöttét bemutasson. Ez, az ő körében s életmodora mellett könnyen ment. Tavaszon kezdeték meg az ármány. Nyarát falun, férjétől távol tölté el, hol az ügyes párisi gép titkait leskődő szemek s véletlen alkalom nem árulhatá el. Késő őszön térve városba, betegeskedés színe alatt elszigetelten élt lakosztályában s midőn kellett, én gondoskodám magzatról, kit öltönyöm alá pakolva, magam vittem a házhoz a szülés éjjelén, hol a kancsi Eszter nővérem vivé a bába álszerepét. Ez a gyermek-fuvarozás meglehetős sikerrel ütött ki, mert a párisi gép keresztelője után egy évre, megdicsőült a köszvényette férj s a váltott örökös birtokaiban gyámnőül maradván, az eszes, merész anya: keresztapai dijamul kétezer arany ütötte markomat. S minthogy az efféle ipar nyereségesb őseink zsib-kereskedéseinél, jónak láttam különnemű üzleteim biztosabb gyakorlatára, e megvásárlott telken műgyárt állítani, melynek sáfárnőjévé kihoztalak Lembergből.» A vörös dajka kapzsi fülekkel nyelte e jellemző bűnrajzot s úgy látszott, mind a mellett, hogy unokaöcscsét ismeri, meglepte e sajátnemű polgári vétek. S ezen úrnőnek ismét váltott gyermek kell? kérdezé kiváncsian Márk urat. Igen, – felelt, az orvos – most harmadik. A gyász kiteltével ujólag férjhez ment s mint már szokásba vevé, pamutszülöttel biztosítá a második gyámságot is. Kilencz hó előtt azonban a fiú, kit akkor egy pálinka-árusnőtől szereztem alá, beteges lőn, férjének pedig gazdag örökösödéshez volt kilátása, minek útját már meg is nyitottam; s az úrhölgy jónak látta egy második párisi gépben pótló biztosítást nevelni; mi az idő folytában szépen ki is nőtte magát, úgy, hogy ezen pórleány gyümölcsével néhány nap alatt beválthatom kétezer aranyért, mire ugyan várnom kell, mert a birt vagyon hátán meglehetősen kimentek, de szerződésem szorosb kapcsolatban tartja őt, mint a velenczei kalmárt amaz egy font húsos kötlevél. A vörös dajka pupját a széknek veté s ámulva hallgatá unokaöcscsét. A gyermekkínzásban s titkos vagy aljnép közt forgatott bűnökben ő is mesternő volt; de úgy látszék, ama magas tanban járatlan vala, miként kell nagyokat, nagy érdekek tömkelegébe szőni, megcsalni s rajtok uralkodni. De hát ki azon úrnő, ki ezen pórleány kölönczeért annyi kincset kivet? kérdé hüledezve. «Azon főúr neje, kitől 20,000 pengő forintot kapok,» felelé Márk úr. Hát megcsalja azt, kinek oly tetemes összeget köszönhet? viszonzá a dajka. «Természetesen, – válaszolá Márk, – ő érte megcsaltam egy nőt, egy más nőért megcsalom őt. A kör megvan s ott állok, honnan kiindultam, csakhogy hetvenezerrel gazdagabban. A világ így akarja az előmenetelt. Ha csodatevő volnék s halottakat támasztva megközelítném cserélt hitünk Krisztusát, még sem mehetnék semmire becsületes úton. Ma nem kell szorgalom, képzettség, lángész, független jellem. Az ily bohócz fárad és koplal s ha nyomorban gebed, kinevetik. Alázat, furfang, nyegleség az, mi pénzhez vezet s a pénz mindenhez. Sohsem volt igazabb, mint századunkban, hogy ki parancsolni akar, engedelmeskednie kell; vagy mai szótár szerint: érdek érdekért, azaz: kéz kezet mos. Kit haszna maszlagával kábává tömjénezünk, előviszi érdekeinket; mert most jellem és ész kappantermészetű, meg kell részegíteni s elfogadja az idegen csirkéket». Nem fél-e, hogy az úrnő megbánandja tettét s felfedi a titkot? aggodék a dajka. «Az nem lehet, biztatá mosolyogva Márk úr. Férje éltében kiüzetnék a paradicsomból; így pedig halála után e poronty czíme alatt bitorland ötannyi évjövedelmet. Itt érdek a bilincs s annak lakatja erősebb, mintsem az erkölcs halvány keze feltörhetné azt. Aztán azon osztálybeliekkel nem oly magyarán köttetik az alku, hogy világos kifejezésekre kerüljön a sor. Sem tettem körül tanut lábalni nem engedek, ki részére valljon, épen mint te sem bizonyíthatnál ellenem semmit a nélkül, hogy magadat is kínpadra ne juttasd. Kit egy héber életbölcs megfog, nem menekülhet az.» Hát ha ez a pórleány feljelentené, hogy gyermekét elvette s ha nem tudná is bizonyítani mi czélra? de gyanut gerjesztene? kérdezé a bűntanuló dajka. «Akkor bemutatnánk egyet porontya helyett kosztosaink közül s a hírlapok és közvélemény magasztaló szavát vonnám fejemre, mivel egy szegény elcsábitott leány gyermekét titokban, minden önzés s hirhedési igény nélkül, kisdedóvó magánintézetembe felvettem. A leányt pedig hóhér bárdjára kerítném alattomban, mert első csecsemőjét megölte s hogy meg ne ölettessék, én adék bizonyítványt, miszerint gyermeke halva születék. Ha árulóvá lesz, bakó várja; holott így bajától menekszik s harmincz forintot kap. És a pallos reménye nem tréfa. Őt félelem tartja hurkomon s ez a pórosztálynál oly hatalmas eszköz, mint nagyoknál az érdek.» S ki hát mégis azon úrnő? kiváncsiskodék a dajka. «Az nem tartozik reád!» viszonzá Márk úr foga közül s a dajka arcza mérgében megtelt vérrel s rezes bibircsói kipipacsodtak; én pedig irtózva e szörnyetegek jellemrajzát tovább hallgatni, reszkető lélekkel visszavonultam.

– És a pórleány terhével számított merény csakugyan végrehajtatott? kérdé az árva halászt az ismeretlen, kit az esemény meglepő fordulata hatályosan látszék izgatni.

– Igen, felelé Ödön. A leány néhány nap mulva ép, erős fiat szült a káposztás szobában, kit Márk úr, még akkor éjen, kocsijában elvitt.

– Minő szövemény! minő ágazatok bűn- és merényben; s mindez aljas anyagi érdekért… S minő csodásak gyakran a sejtelmek, mondá az ismeretlen. Mikor a főispánné tíz év előtt anyaágyból kijött, oly teljes, virágzó színben találtam őt, hogy gyanum kerekedék; talán nem is szült? De persze elröppent e futó gondolat, kinek jutna hitébe ily merény komoly űzlete? Most minden világos; úgy-e szeptember 14-ikén történt a csecsemőrablás?

– Igen, – válaszolá az árva halász, – egy hóval az irgalomintézetbe lett jutásom után.

– Így csalhatlan, – közbevág az ismeretlen, – a főúrnő épen akkor szülé második fiát, kit öt év előtt elvesztett. Márk úr azelőtt házi orvosa volt az uraságnak s három éven át alkalma volt a különben is rossz hajlamú családra befolyást szerezni, hitet, feltétlen bizalmat nyerni, mely a titkos szövetkezet merényéig növekedék. És az első szülött, a pamut és párisi gépből teremtett örökös, a pálinka-árusnő becserélt szülötte, az ön kinzójának, az esztergánál meglepett ismeretlennek fiává s a gőgös őscsalád diszére csempészett magzat nem más, mint ama szép ifjú, kit ön a mai halászatnál ideglázig meglepett, ki önt harmadnap mulva látni akarja, de kitől önt megszabadítjuk az isten és én.

XVII.
(Észrevételek.)

Az idegen, ki e rövid ismeretség alatt is alkalmat nyujtott szilárd, nemes, jótevő jellemét ismerni: éles ész-, tiszta érzettel birt s józan honszerelemtől volt lelkesülve. Ez okból az árva halász esete felkölté s a hazai viszonyokra ragadá meleg gondolatait. Fájt lelkének, hogy Márknak, ama idegen származású érdekrabnak, sikerült nem csak a közvéleményt, s felületes tömeget megcsalni: hanem annyi képzett, értelmes, tiszta jellemű honfiak felett egy főcsalád alkalmazását, bizalmát, átadását megnyerni; főcsaládét, melynek szerkezetében a férj érdeke gyakran ellentétbe jő a nőével és viszont, s melyben az ármány, képmutatás, hűtlenség nagyobb és rejthetőbb tért talál, mint alantiabb osztályok körül. A főbb rendüek nagy részénél folyvást azon balitélet él, hogy a magyar szakköri ifjakban nincs annyi képesség, szorgalom, hajlékonyság, menyit könnyű kezelés, gyors ügyvitel s fensőbb izlés igényel; hogy a magyar egyének túlbizottak, s szakmájoktól függeni nem szeretnek; és ezért, kivéve az ügyvédi alkalmazásokat, hol idegenekben válogatás nincs, gyéren vétetnek fel s nem annyi díjjal, vagy nem oly örömest fizettetnek, mint a külföldiek. Pedig e vélemény, e hit csalódás. Vérünk, fajunk, általában eszes, tanulékony s saját szakmájában, ha alkalma van magát művelni, gazdagabb arányban képződik jelessé, kitünővé, mint a német, cseh s a szomszéd keleti népfajok, mit eléggé igazol azon magyar művészek, kézművesek s iparűzők száma, kik nyugot művelt országaiban név-, méltánylat, sikernek örvendnek. Szorgalom s kitartás tekintetében ha oly kedvező vetélyben nem állanak, ennek főbb oka kétségkívül nevelési hanyagság, szoktatás és térhiány rendszerében rejlik, de sikernyujtó ösztön, alkalom s méltánylat bizonyosan kifejtené, megszilárdítná nálok a munkássági türelem azon fokát, melyre e tehetséges vér képes s mely tőle annyi igénynyel várható. Mi pedig a hajlékonyságot illeti, igaz, hogy nem lehete a magyart eredeti tipuszából kivetkeztetni, miszerint oly előző alázat-kaczér bók s hízelékeny modorral tudná vagy akarná főnökeit, felsőbbjeit körülkisérteni, mint minőre kiválólag a németek képesek, de egyenes, nyílt, önálló viseletük megett nem is rejlik amaz éles, elszánt önszeretet s bírvágy, melylyel más fajok a magyart aránylag túlhaladják; s tapasztalt tény, miszerint hazánkban alkalmazást nyert tíz idegen közül kilencz meggazdagszik, míg ugyanannyi magyar között, alig vergődik egy, életszükségeit fedező vagyonra. A vállalt szakmátóli függni nem akarás vádja pedig legalaptalanabb s ezen vélemény merő fogultság. Ha van is reá eset, hogy titoknok komornyikká, nevelő mindenessé, ügyvéd hajhászszá, gazdatiszt inassá nem engedi magát alacsonyítni: az a jellem önérzete, nem a kötelességtőli szabadkozás. Igaz, hogy rabszolgai görbedezésre fajunkból ritkábban kaphatni egyént s tányérnyaló ebül, alacsonyító szeszély tárgyáúl kevés fekszik meg, de ez főleg a szabadság érzelméből származik, melyre minden alkotmányos nép tagja híva, kifejtve van s melyet csak az nem tud tűrni, ki zsarnok, vagy maga is rabszolga. S nem jobb-e kétes ügyeinknél egy önálló, őszinte barát, mint idegen álnok, ki, mint Márk úr, érdekleső szenvedélyének rabjává teszi a család becsét, boldogságát. S miért épen hazai egyének birálgatásában ama túlvitt, ovakodó szigor, míg az idegeneket, mint Márk úr példája mutatja, felületes, vagy semmi nyomozás nélkül, behozzák, pártfogásba veszik, kegyelettel, hittel megajándékozzák? Pedig a hunyászkodó álarcz alatt, melylyel ezt megnyerik, gyakran irigység s nemzetgyűlölés fogai rejlenek. Hányszor helyesli, csodálja, elősegéli ily idegen kegyencz a főúr polgári vétkeit, hogy szennybe, bajba annál mélyebben sülyeszsze, hogy vele a nemzeti romlás veszélyét növeszsze, siettesse s maga kárörömet élvezzen egy gyűlölt, s irígylett nagyság bukásán? És ha ezen igazságokat figyelmére méltatná a főrend azon része, mely csak idegen nyelvű, érzelmű tisztek által véli igényeit kielégíthetőknek s mely azt képzeli, hogy magyar személyzet körében nem lehet kényelem, úri tón s házi boldogság; ha meggondolná, hogy az életpálya s érdemlési módok ezen szakaira egyéneket képezni a vagyonosok polgári feladata; hogy külföldi bevándorlottakban annál csekélyebb a biztosság, minthogy többnyire az szokott hazájától megszökni, kiben vagy kalandor természet, vagy kevés tehetség van; ha meggondolná, hogy a nemzet ifjainak vagy itt kell, vagy sehol sem lehet pályát, kört, alkalmazást nyerniök s a «világon nincs számokra több hely»; hogy minden idegennek nyujtott darab kenyér, egy nélkülöző honfitól véteték el, kiknek számával a közelégületlenség növekszik, hogy kiket isten e földre teremtett, e földből kell élniök, ha becsületes út nem nyittatik, úgy a mint lehet; hogy hol a status efféle közveszélyt megelőzni nem törekszik, az illető osztályok hivatása az; hogy a jövevényekkel megtöltött háza, családja, hasonlít saját honában a tengeren elszigetelt gyarmathoz, melynél csak kereskedő hajók önzésből kötnek ki; hogy ezen rendszer gyakorlatában, mint benszülött törzsivadék, kétszerte nagyobb polgári vétket követ el az azt űző indigenáknál; hogy míg körébe a kortól fenyítve, idegen zsoldosai közé csak egy-két alárendelt magyart veszen fel, hirhedési czélját elérheti ugyan, de a hazafiság nemes érzelmének meg nem felelend; igen, ha ezeket meggondolná s jobbítaná magát, ha nemcsak ünnepélyből, hanem házilag, család- s magánéletben is megszokná, felöltözné a magyar tónt és érzelmeket; ha tárgyismeretlen, gyűlölt s gyűlölő, vagy épen erőszakos túlbuzgó idegeneket nem hurczolna be állomásaira, talán nem lenne oly gyakran és annyi oka panaszra fakadni, kikelni, mérgelődni a hátravető feszültség ellen, melyet jobbágy és megye, uradalmi viszonyaiban éreztet; a mellőzés ellen, melylyel jobb elemű osztálytársai büntetik; s a lenézés miatt, melylyel a közvélemény megveti.

Másik tárgy, mi az ismeretlen gondolatait Márk bűneinél magával ragadá, a törvénytelen szülöttek sorsa. Ime, az elvetemült Márk az állam és helyhatósági intézmény és ügyelet ebbeli hiánya mellett, gyárt állít, keresetet űz, rendszerezett vétket gyakorol e szerencsétlenek sorsából; annyi ártatlanokat kínoz és öldököl; a gyermekgyilkost véteksúlya alól elvonja, a romlottságot terjeszti, a törvények kijátszására rabkereskedést űz egy szabad nép gyermekeivel s ezért nevet, becsülést, jutalmakat arat. Mindezt nem tehetné, vagy legalább kevésb terjedtségben, több akadály s gyérebb sikerrel, ha a fővárosnak lelenczháza volna. Ha az emberi nem természeti állapotában marad, kétségkívül hallatlan leend a gyermekgyilkolás; miként az állatfajok közt hallatlan, hogy saját kölkeiket megöldössék. A társaságos élet szerkezete s főleg a házasság idézé elő e vétek foganzását. A bölcselő előtt folyvást kétség alatt álló kérdés, tanácsos-e a természet ösztönét rendszerezni, formába szorítni akarni? tanácsos-e a statusnak házasságon kívüli szenvedélyek érintkezését botlásul tekinteni s mint botrányra a gyalázat és bűnhődés bélyegét, üldözéseit elrendelni? tanácsos-e ama gyönge, szerencsétlen lényeket, kiknek erkölcsét ifjú inger, vérgerjedelmek, a női kebel engedékenysége, kedvező alkalmak, tanult csábítók műtervei s az első szerelem édes hatalma ostromlák: közszégyen s megvetés kétségeinek kitenni? tanácsos-e a szemérem s becsületérzés félelmeit a menekvési vágy ingerével harczba állítni? a rejthető gyermekgyilkolás reményeit ez által felkölteni? ez iszonyú bűn ösztönét előidézni? a gyakorlati példák hosszú sorait megnyitni? s e természetfertőző vétket, az isten képére teremtett ember állandó vonásává avatni? Igen, a bölcselő előtt mindez fejtetlen kérdés, de a vallás, erkölcstan s polgári törvények igennel feleltek azokra. E felelet sebet ejte a gyenge nősziven, melynek fekélyében a gyermekgyilkolás eszméje foganzék; és pedig a jók, a romlatlan, a nemeskeblű szerencsétlenek osztályában. Ki kaczér tetszelgésből vadász hiú győzelmeket, kit fajtalan kéjvágy ingerl vagy kényszerít csapongásaiban, az anyagi szerelem undok árúsnői s aljas férjkerítők nem leendnek gyermekgyilkosokká. Ők elég szemtelenek viselni a bélyeget, mit házasságkívüli magzataikért a törvény és társadalom rájuk süt. E bűn áldozativá azok lőnek s lesznek, kiknek éber őrködését a lángoló órák önfeledésiben megorozta s kirablá ugyan a természeti ösztön, de kikben láz hültével sujtó angyal támad, az erkölcsi érzelem; kiket bánat s kétség üldöz s vérez; kik fel tudják fogni, mit jelent becsületfosztottan, jövendőt vesztve, a társaságból száműzve, kárörvendő gúnynak adottan, rokontól megvetve létezni s percznyi feledésért hosszú életet veszteni. Gondolkodó statusok belátták, miszerint az anyai kegyetlenség terjedő ragályát orvoslaniok kell, de miként? hogy a veendő gyógyszer mérgesb ne legyen, mint a kór? A szemérem, becsület s szégyen érzelme oly vonások, miket ember s így a társas élet nem nélkülözhet; mik nélkül nemünk állatfajjá törpül s elveszti beljegyét, melylyel a teremtés büszke. Ezeket védni, segítni, növelniök kell; de ha azok iránt is kötelességeikben szigorúk, ismét a magzatgyilkolás eseteit szaporítandják. Vissza kellett volna térni az elhagyott természethez; megszüntetni, végkép eltörleni a nőtlen szerelem s törvénytelen magzatok gyalázatát. De a társasági szerkezet lelke, szelleme, egyik főczélja kárhozatot szavaz e lépésre. Ez úton megszentesíttetnék a fajtalan csapongás, kiirtatnék a hűség édene s pusztulásba menne a nőerény, melyen most a családszövedékek, jogviszony s házi nyugalom épsége alapszik. Hogy tehát míg a rosszakért törvény létezik, a jókat védintézet szabadítsa meg: középeszközül vétetik e veszélyes végletek között a lelenczházak eszméje. Az emberi irgalom története fenséges adattal bővült; a jótékony intézetek száma gyöngéd testvérrel gazdagula s az erkölcs-őrül alapult vállalatot, áldás, fényes siker koszorúzá. Frankhonban, a vérmes, könnyelmű, izgatott s szeszélyes nép közt, a lelenczházak megnyitása után négyszerte kevesebb lőn a gyermekgyilkolási s kitevési bűnkereset száma, mint a mérsékelt alkatú s komolyabb elmű poroszok közt; s hétszer kevesebb, mint a szigorúbb erkölcsű Würtembergben. Azonban e kegyes eszme is meghozá árnyoldalait, mert hiszen lehet-e oly fehér szentség, melyre az emberi jellem árnyat ne vetne? A lelenczházak a szülei erkölcstelenülést segíthetik elő. Sok könnyelmű, jellemtelen, alkalomleső örvend, ha rejtve, névtelen fogantatott gyermekétől, tiltott szerelme édes örömétől, gond és áldozat s mégis veszély és vétek nélkül megszabadulhat. És ha bár érték- s érvénytelen a szűzerény, melynek életere nem a szemérem s kötelesség érzetében ver, melyet csak a szégyen rettegése, a tiltott szülés szorongó félelme, s titkolási akadály idegenkedése tenget s támogat: tagadhatlan mégis, hogy e nehézségek gyakran erőtlenné teszik a tévedés ingerét, háttérbe szorítják a gyáva bukás csábjait, vagy az egyszer elesőt visszatartják a további sülyedésektől, miket a lelenczház irgalma könnyít. De azért, hogy nemünkbe visszaélési hajlam oltatott, azért, hogy vannak pókok, melyek az éltető harmatból is mérget választnak el s találkoznak könnyelműek, kiket ez üdvös intézet tévútra tántorít: elvessük-e végkép a lelenczházakat? eltaszítsuk-e szeretetlen kézzel azon nyomorultakat, kik még romlatlan lélekkel, számító terv nélkül, csáb vagy körülmény örvényébe sodródtak, kik vagy anyagi indokból kényszerülnek magzataikat kitenni, vagy erkölcsi szükségből gyilkosokká lenni? megfoszszuk-e a végmenedéktől, mely őket az életnek, társadalomnak, erkölcsnek visszaadá? s magát a bűnforrás előidéztét illetőleg, melyik kútfő áraszthat mélyebb s veszélyesb erkölcstelenülést: a lelenczház-e, mely legfeljebb a vértév többszöri hatalmát s törvénytelen szülés ismételt esetét hozhatja elő? vagy a menttelen gyalázat s erkölcsi száműzés kétségbeesése, mely gyermekölést, kitevést, öngyilkosságot teremt és terjeszt?… Tapasztalat tanítá ugyanazon szomorító igazságot is, miszerint a lelenczházak a nőséletű szülék törvényes magzataik iránti szerelmét, kegyeletét is, vele a jövő nemzedék egyetlen biztos és czélszerű nevelési eszközét és így a köz- és családboldogság alapját fogyasztja, tévelíti, enyészti. A csábító alkalom, nevelési költség és fáradság gondjait közintézet nyakára tolhatni, sok korhely vagy bírvágytól elfogult szülőknek szédítő ingerül szolgál, kisdedeiket a családviszonyok kebléből hidegen kitépni, elvetni s rideg, rokon és barátlan sors mostoháivá tenni. Igaz, hogy e szivtelen közöny s erkölcsi ragály túl a durvák s vagyontalanok osztályán is beharapózhatik a társaságba; igaz, hogy ingató példa, midőn maga egy Rosseau négy gyermekét lelenczházba hordja, a nélkül, hogy apai jogát valaha visszakövetelné, vagy bűnös mulasztásit édes gondokkal törekednék később kárpótolni; de mind e lehetőség a lelenczházak hibás rendszerében találta alapját; s statisztikai adatok, miszerint egy időtájon az összes szülötteknek Pétervárban fele, Párisban harmada lelenczházba viteték s azon tapasztalati hivatkozás, miszerint Mainzban, míg ezelőtt tizenkét év alatt csak harmincz csecsemő téteték ki, miután Napoleon parancsára lelenczház épült, negyedfél év alatt ötszáztizenhat gyermek hordatott be: csak annyit bizonyítnak, miszerint ezen közintézetet másként kell rendezni, de arról meg nem győznek, hogy az eszme nem felette üdvös s hogy egy felette üdvös eszmét az eddigi kivitel tökéletlensége miatt el kell vetnie az emberiségnek. Maga Frankhon, mely a szellem és anyag érdekét, a teremtés és gondviselés szerepét oly lelkesen törekszik egyesíteni, melynek nemcsak börtöne, hanem becsületrendje, nemcsak vérpadja, hanem erény jutalmai is vannak; mely nemcsak üldöz és megfeszít, hanem nevel és javít; melynek intézményeiben szegény hazánk annyi tanulni valót találhat; igen, maga Frankhon, miután a lelenczházi visszaélésektől keseredetten azokat eltörlé, legújabb adatok szerint rettenve győződék meg, hogy azóta a kitett csecsemők száma rendkívül növekszik; a gyermekgyilkolási fenyítő perek borzasztó arányban szaporodnak s az államra sokkal tetemesb erkölcsi veszély van készülőben, mint minőt a lelenczházak előidézhetnek s azoknak visszaállítása a sürgős napi eszmék közt kezd helyet foglalni… E jótékony intézet ellenei elég szűkkeblűen czáfolatul vetik azon vádat is, miszerint a status nem számíthat azon két czélra, mit lelenczházak által a gyilkosság megszüntetésén kívül elérni törekszik, t. i. hogy a népességet növelje s jó erkölcsű, szorgalmas, elégült polgárokat neveljen; minthogy mondják, lelenczházakban nagy a halandóság s a nagykorúságig felnőttek legtöbbjei is erkölcsileg semmivé lesznek. Ismét erőtlen ürügy, melynek árnyában meg akarnak szökni az emberiség iránti kötelességektől. Az aránytalan szapora halandóság okát főleg abban kell keresni, mert a gyermekek nagy része születésében öröklött kóranyagokkal, betegen vagy épen haldokolva vitetik a lelenczházakba. S ha figyelembe vétetik, hogy a beadott szülöttek egy része meggyilkoltatott vagy kitétetett volna lelenczházak nélkül, más része pedig hanyag, gondatlan, nélkülöző növekedés martalékává leendne, melyben a halandóság aránya szintúgy bekövetkezhetnék: a megmaradt s maradandó kisdedek számát mindenesetre nyereségeül számíthatja a status. Eme halandóságot ama kútfőből is származtatják, miszerint annyi s oly kicsiny gyermekek közt lehetetlen lég és öltözet kellő tisztaságát megóvni, czélszerű tápot és ápolást nyujtani, a ragályosokat elkülöníteni s a dajkák hanyagságát ellenőrizni. De számíthat-e jobb sorsra, gyöngédebb gondozásra ily szerencsétlen szülött oly anya vagy család körében, mely őt védintézet nélkül megölni, kitenni vagy ismeretlen jellemű bérlőkre bízni kényszerűlne? durvább, gyilkosabb-e a lelenczházi rendszer ama lelketlen gyermekkínzásnál, mely a vörös dajka által s más lappangó magánintézetekben gyakoroltatik? És ha a lelenczházi növendékek egy része nagykorúságban, családszövedék nélkül, név és vagyontalanul vész és veszélynek lenne is kitéve, mint a pusztai kő; ha védgyám nélkül állva, csáb és szükség ostromai között erkölcsileg elsikamlanék is: következik-e abból, hogy oly sorsú vagy viszonyú anyák, minőktől kitett vagy megölendő gyermekek származnak, eszközt és alkalmat találjanak őket hasonló jövőtől megóvni? s melyik tűrhetőbb rájok és a statusra nézve: az-e, ha változhatlan eredetökből folyó kétes életnek vannak kitéve? vagy az-e, ha Márk úr s hasonló gazemberek által borzasztó czélokra felhasználtatnak? S nem elég jutalom-e a társadalomnak, ha ily intézetek által anyai bűn s vele rokon merények elejét veszi; ha már eredendő romlottságunk miatt együtt és egyszerre minden czélt el nem érhet? s a lelenczházi rendszer eddigi hiányait nem tudná-e az emberész új tervekkel tökéletesítni? nem lehetne-e azokat a visszaéléseket, helyköri viszonyokhoz képest a térről leszorítani? Nem lehetne-e a szerencsétlen anyák bizalmát – kikért ez intézet tulajdonkép kigondolva van, – úgy vezetni és fedni, hogy se a szemérmes hölgy el ne ijesztessék, se hűtlen megesettek cselei a jótét alapját ne terheljék? Ha gyóntató atyáknak a szív legféltőbb titkait, hajlam és bűn minden fogamzását századoktól bevallja a világ, csak ide nem lehetne-e titoktartó egyéneket lelni, kikhez a szemérem s kétségbeesés bizalommal jő s vigaszt visz; kik szigorú nyomozást tennének, hogy a kegy valódi szükség eseténél osztassék? És ha a lelenczházi nevelés kezdete kisdedóvók, szakképző intézetekben fejeztetnék be, kellene-e félni a nagykorúak erkölcssülyedésétől?… Nem, nem, minden czáfolat, mit a hideg szám s bajkerülő közöny e kegyeletes eszme ellen összehányni képes, olvatag hótorlat a jótét melege alatt, melyet az áraszt… Fagyott nemzedék, baljóslatú korszak – gondolá az ismeretlen, – melynél és melyben az emberi kegyelet egymásra bukik; melynél és melyben a philantropiának színes hajlongásba, osztalékos igérvényekbe, csábító tánczosnévá kell öltöznie, hogy hatni tudjon s így is csörgő sapkát s szarvakat kap díjul; melynél és melyben törvény és erkölcs, miniszter és favágó, bölcs és zsibárus egyaránt kalmárkodik és önz; mely gazdag és puha lehet sardanapali kényelmeiben, de szívtelen ivadékot ád a földnek örökül s történelmi jellemnagysága a gyártelepek kürtőin füstöl ki… Kedves hazánkban még nem áll ily fagyponton a lelkesültség. Még nem lőn végkép rabszolgájává a magánérdekeknek a nemzeti s a nemzetinek az emberi. Itt még nem vak elfogultság előtt jelenik meg rongyaiban a kéregető nyomor s a megváltó szeretet felhivó szózata nem siket részvétlenségben hangzik el; és habár eszköz és fejlettség hiányai miatt sok esetnél parazsat nem hagy az ellobbanó láng: futó melegével sok dermedt tagját életre hozza mégis a közjó testének. Ki kétkednék, hogy a nemesen érző nemzetben a lelenczházak eszméje is barátot találand; hogy jótevő ölébe veendi azon szerencsétleneket, kiket szerelmi tév, vagy ördögi csáb, a társadalom páriáivá vagy gyilkosokká teendne?… Hazánk vidékein még nem oly nélkülözhetlen szükség a lelenczház. Ott a műveltség nem terjedt annyira, hogy a gyermekölés eseteit veszélyes növekedésben idézné elő. A magyar köznép különben is szigorúbb erkölcsű más népfajoknál; a mellett sem szapora, sem buja hajlammal nem bir s fenyítő törvényszéki jegyzőkönyvek szerint gyilkosság s különösen gyermekölés vétke kedvező arányban tárgyaltatik kisebb bűnökhöz képest. A királyi táblán évenként 10–12 gyermekgyilkossági fenyítő per fordul meg, mely a 14 millió népességhez nyugoti országok arányában felette csekély; magzatkitétel pedig a vidékeken oly ritkán hallható, hogy ezen bűn statisztikája a statusnak aggodalmat nálunk épen nem okozhat. De a fővárosban másként áll a dolog. Itt sürgetős szükség a lelenczház. Pest viszonyai méhökben viselik annak kellékét. És ha vannak is városok, hol talán kevesebb veszély a statusra nézve a gyermekgyilkolás előforduló esetei, mint az ezen útoni ellenműködés, Pest bizonyosan nem azok közé tartozik; pedig a törvény lelke épen azt kivánja, hogy meghozatala ott és úgy alkalmaztassék, hol és miképen felhívó körülmények parancsolják; és ez áll erkölcsi intézményekre is. Ime Márk úr kínzó műhelyében mennyi összekötött bűn gyakorlata virágzik. A megcsalt anyai szeretet mint egy dugárus kiraboltatik; a gyermekgyilkos a törvény kijátszásául hamis bizonyítványt kap, menhelyet, pártfogást nyer, új feslettségre ingereltetik s egy másik törvénynek, az örökösödési jognak megcsalásában hideg, biztos terv szerint vak és szörnyű eszközül gépileg felhasználtatik. S ennyi vétek szerencsés kivitelében, a mellett, hogy az állam erkölcsi állapota sülyed és vész, senki sem nyer a zsineget érdemlő tettesen kívül; mert hiszen ki állítaná nyerő félnek a váltott gyermeket, kit talán a lemondás lehetségén túlérett korban vár kétségbeejtő mindentelenség s kigúnyolt gyalázat? Pesten a gyermekgyilkolás statisztikáját nem is lehet határozottan tudni. Itt nincsenek halottas házak, hol a természetes halál jeleit szakértő és hivatalos birálat vizsgálja meg; itt nincs rendőrség, melynek szigora egy gyilkos anya küzdő eszméi közt rettentő őremlékül ötöljék föl; minden látlelet hiteles, minden álnevű bitang csalhat álbizonyítványnyal s a csempész sirok titkait senki sem vizsgálja. De hogy a gyermekölés esete több, mint mennyi fenyítő szék útján tárgyaltatik, mutatja a temetett csecsemők számaránya az összes halottakéhoz; mely a városi lég, szülei elfoglaltság s több előidéző okok egybevetése mellett is aggályt kelt a nyomozó gondolatokban. Maga a pesti élet és népesség szerkezete szükségkép feltételez lelencz-intézet létrehozatalát. Pest, mint középpont, gyűlhelye, mulató széke a vidékek gazdag ifjainak, kiknek üres hosszú idejök bőven elég arra, hogy magukban a kéjhajlamot szokássá, időtöltési eszközzé érleljék; kiknek erszénye minden holddal megtelik, hogy a közerkölcsben fogyatkozást idézzen elő; kiknek kalandjaiban csábűzérek, kerítők, naplopó iparlovagok szegődnek segédtársakul, melyeknek ostroma a hiú, engedékeny, vagy szükség s nyomortól üldözött nőerény ellenében sikerre számíthat. Kinek emléke ne hivatkoznék itt azon tényre, miszerint e merény hatalma a nőnöveldék fertőzetéig terjed? miszerint annak növendékei hurczoltattak bérelt ármánynyal, erőszak kalandjaiba? A gazdag fajon kívül Pesten tömeglik a középosztályú ifjak serege, a tanulók, orvosnövendékek, királyi táblai jegyzők koronként változó és népes osztálya, mely a pénzhiányt időáldozattal, hímes szavak, mézes érzelmekkel pótolja az ingadozó hölgyerény körül; melynek ismeretség, foglalkozási viszony, nevelői alkalmazások által alkalma van családélet körébe szövődni, szerelmet, szenvedélyt költeni és nyerni s az életkorával járó vágyak s gerjedelmek bizalmas, de önfeledt pillanataiban tévedni s téveszteni: melyet önsorsa néhány terhelt, de édes év után tovább hí, szétszór s eltávolít; mely gyakran kényszerül hűtlen tervek nélkül, támasz és vigasztalanul elhagyni mindent feláldozott leányait, hogy az őt felcserélő ifjabb nemzedék szerelmeinek helyt adjon… A főváros elemei közt van továbbá a lakosok számához emelt arányban levő katonaság, melynek kedvtelései ismét az aljnép hölgyei közt sülyesztik az erkölcs érzelmeit. Sereggel jő be falvakról szolgálatra, a nép együgyű, tapasztalatlan nőneme. A népé, melynek erénye, fogalmai természeti állapotban hagyattak, melynek nevelésére az állam mindeddig mitsem tőn, melynek egyetlen óvszere önálló s tudatos erkölcsi képzettség helyett a foglaltság s ennek szűnóráiban könnyen martalékává lesz minden kontár csáboknak. Hány eset van reá évenként, hogy közkatona agyonlövi magát szerelmi viszonyok miatt? pedig mily sok között vállalkozik egy öngyilkosságra, kik védtelen hölgyeket taszítnak helyzetbe, melynek kétségétől csak lelenczház adhat menekvést. És ha ezen adatokhoz fontolóra vétetik, miszerint a pesti élet drágasága, az országos szegénység s érdemlési módok hiánya miatt igen sokan visszatartatnak a nős élettől, melyre különben hajlamuk s akaratjok volna; ha gondolóra vétetik, hogy Pesten csaknem minden európai városokat meghaladó arányban vannak örömházak s azok többnyire válogatott szépséggel telvék, mi a honi erkölcsstatisztikához nem leghizelgőbb adat s mi azt bizonyítja, hogy nemcsak lelenczházakkal biró államban állhat alantfokon a nőerény; igen, ha fontolóra vétetik, hogy hol ennyi ostromelem s erő küzd a nőerkölcs ellenébe, a status és helyhatóság pedig sem népnevelés, sem rendőri szerkezet útján nem képes azt javítni, védni, biztosítni s őrkarok helyett csak hóhérpallost emelhet a szerencsétlenekre; lehetetlen meg nem győződni, hogy Márk úréhoz hasonló bűnfészkek irtózatos rejtelmeit csak lelenczház irthatja ki a főváros évrajzaiból. De hol van hozzá a kellő tőke, a közszegénység s teendők ezrei között? A nemzetet annyi közvetett s közvetlen kimerültség mellett, annyi kiáltó éhszükségek között, vele terhelni, legalább siker reményével, alig lehetne. Különben is, oly intézetek előállítása, melyeknek haszna, eredménye helyköri érdekekre van számítva, az illető helyhatóságok kötelessége; s a status csak annyira tartozik azoknak létesítése körül segélyével befolyni, mennyiben általuk közérdek is czéloztatik, vagy a helyhatóság ereje arra elégtelen. És mivel a lelenczház különösen és leginkább a nép javára van irányozva: legtermészetesb tőkeforrásul a nép pénztárait lehetne arra kijelelni; és ez volna a takarékpénztár és házi adó. A takarékpénztárba nélkülözhető fölöslegét szokta a vagyontalan osztály behordani s mennyivel nemesb, emberi czél volna a nép tőkéiből behajtott haszonból népintézeteket teremteni, mint a pozsonyi példaként, magán részvényesek dobaz zsebeit dugdosni meg vétséges uzsorával? De Pest városának takarékpénztára nincs; az örömkedvelő, s bőséges életű városi kormánytestnek, nem vala még ideje százezer ember boldogságáról gondolkodni. A megyéről pedig, sem különvált érdekei-, sem a városi hatóság iránt alkotmányos szempontokból kifejlett feszültségénél fogva, nem lehet jogosan követelni, hogy saját terve, s fáradalma után felállított takarékpénztárát, a főváros elhanyagolt kötelességének betöltésére szentelje… Házi adó lenne a másik népkútfő. De a városi budget különben is örök panasz, elégületlenség, királybiztosi nyomozások alatt forog; miszerint az szakadatlanúl nyomasztó növekedésben áll, s növő terheinek eredménye nem tapasztalható… Egy harmadik, bár közvetve, de mégis a néptől eredő kútforrás legigényteljesb volna.

Ha a magyar papság a néptől fizetett tizednek tizedrészét e czélra áldozná: rögtön virágzó lelenczháznak örvendne a főváros, s vele a közerkölcs. Mi szép, mi fönséges vonása volna, az idvezítői szeretet végrendeletét betöltő készségnek, ha a gazdag papi rend, nyugodt termeiben, kegyes elméletei között, meggyőzné s ajánlaná magát e jótevő áldozat hozatalára; ha a statusnak, mely neki annyit adott s ad, e jövedelmeihez képest csekély filléradót, hálából lefizetné, üdvös példáját adva az által nép iránti munkás részvétének, melynek irányát s nevelési ügyeit oly örömest szereti intézni. Pedig mily kevés munkába kerülne átlátnia, hogy a tisztujítási érdekek, s külföldi titkos ügyek szükségeinél, közelebb áll hozzá a nép boldogsága, melynek keblében nyolczszáz év óta békésen él, s másik nyolczszázig élni törekszik; hogy midőn a kor parancsoló ösztönéből, minden erő, minden elem tevékeny mozgalomban van, egyes osztály, csak önérdeke veszélyzetével vonhatja vissza kezeit; hogy a fogantatott népszerűtlenség megérlelése helyett, sokkal tanácsosb lenne a betöltött hivatás érdemével, öntörténetébe békítő czikkeket iratni; s az igéikben hirdetett mennyország, csak úgy hat tanítványaikra, ha ők is oda törekszenek jutni.

E becsületes, honkegyelő elmélet közben, fájdalommal látta át a szép lelkű ismeretlen, miszerint a társadalmi bűnök kútfejét s alkalmát, nagy részben a polgári intézmények hiánya, vagy ferdesége idézi elő, s az osztálybeli balitéletek segítik gyakorlatba. Ime Márk úr s nővérei bűnszövetsége a főrendűek külföldieskedésén, a lelenczházi hiányon, s az ősiség tekervényes tömkelegében talált tápot, s menrejteket. És itt az ősiség eszmélyét ragadta meg eszméző kedélye. A lovagszázadok lelke, határzott jellemű népek közt, a feudalismus rendszerét fejti ki, – gondolá magában; – s a feudalismus elnyomá a szabad tulajdon tiszta fogalmát. A magyar nemzetben egész természetét nem tudá kifejteni, meghonosítni a feudalismus; s így szülötte is csodaszörny lőn: az ősiség, mely névleg óvni látszék a szabad tulajdon szentségét, de lényegében eltorzítá, megdermeszté azt. Más népek, a korszellem nagykorúságában, széttörék a feudalismus igáját, tisztába hozák, erejéhez juttaták a szabad tulajdon emanczipált jogát.

A magyar nemzetnél folyvást él a középkori csudaszörny, az ősiség, mely születésében homályos, nőttében baj- és cselidéző, működésében téveteg és viszályköltő kisértete lőn a családéletnek; mely lomha szemeivel szétvigyáz, hogy birtokának senki ne legyen biztos, szabad ura, hogy kötve tartassék a földmíveléssel rokon iparágak ösztöne, s velek a jólét; hogy szorgalom helyett visszaálmodozó vágy kösse meg a kereső kezeket; hogy a vagyonszerző, magáét mellőzve, másét követelve százados szövényű, kétes végű perekben veszítsen költséget, kedvet, sőt egész életet; hogy a zavaros törvénykönyv ezer védzáradékkal hízzék; a rövid igazság tekervényes magyarázatokban erőtlenedjék el; hogy ármány és rossz szándék ezrede nőjön a közélet körében, s végre mégis az ingadó jogok rendszere mellett senki se birhasson semmit biztosan. S ez ó szörny, az ősiség, míg egyfelől a nemzeti érdek közjavát csempész markaiban tartja, másfelől a társas-élet erkölcseit folyvást vesztegeti. Hány családban tart fenn mérges ellenszenvet firól-fira, leszármaztatva az örökségi vérvegyületet? hányszor bukik meg üdvös elv, s szenved megyei közügy, a haragban élő családtagok daczos törekvései miatt? Hány egységbontó, cselszövő, inség- és boszútámasztó eseteit látjuk ősiségi érdekeknek, az árvaszékek, osztoztató bírák s gyámgondnokok jegyzőkönyveiben? hány hátsó ajtót, hány tolvajrést keres és használ a bírvágyó furfang, hogy ingadó jogát biztosítsa, vagy másét kijátszsza? Hány örökös téteték el láb alul, vagy idézteték sírba? hány idegen vérű váltott gyermek téteték nagyravágyó anyák alá, mióta az ősiség rendszere országol? Ime, Márk úr kettős műhelyében hármas bűneset. Az ebbőrös ősök sírboltjába paraszt test csempésztetik, melynek férgei elrontják az úri férgek légjét; a nemes családfába pedig fattyú galy oltatik, melynek gyümölcsei tán savanyúbbak lesznek az ős törzséinél. Így élők és holtak közt egyiránt vége a család-dicsőségnek, melyet megőrzött fajvérben helyheztet a gőg; mely aggvér, a kóbor lovagok, izmos komornyikok, s egy sereg műkedvelők közbenjárása által, itt-ott a századok közein, az irgalmas szivű ősanyák kegyeletéből oly tisztán leszármazott. De hagyján a tréfával, a közerkölcs érdeke mélyen szenved ily eseteknél. Az árva halász fokonként, vérfagylaló tervvel, iszonyúan tétetik őrültté, hogy a mellékág ősjavai kézrekerüljenek; a főispán bölcsőjébe pedig egy pálinkaárúsnő egészségtelen magzata csempésztetik, hogy az ősjavak másra ne szálljanak… Ime osztályok vétkei- s baltörvényekből mennyi veszély háramlik a közéletre; mily erkölcs-sülyedés a társaságra! Mennyivel üdvösb leendne az ősiség ó alkotmányát, e repedezett, hideg légű bujkáló lyukakból férczelt omladékot egyszerre lerontva, a szorgalom építő kezének helyt adni, mint így, az ó párkányokból itt-ott egy darabot letörni, hogy helyén gaz nőjön kigyófészekül, újabb visszaéléseknek!…