Képzelheti ön, mily kevés szellemi előnyt nyujta e városnegyedi élet, Márk úrnáli börtönöm felett. Csak a halál félelmétőli szabadságban állt az; különben azon tisztelt néptanítón kívül undorodnom kelle minden tárgytól, mely környezett. Maga a házi élet, melyben tartózkodám, eltaszító vala. Durva jövő-menők s néhány szelindekek voltak családtársaim. A gulyás tivornyái, éji foglalkozása, sült marhavér, kövér hús- és velős konczokból szerkezett kosztja, nem igen marasztó élvezetek úgy-e? Alkalmat vártam jómóddal menekülhetni, előbbi titkaim felfedezése nélkül, mert azokat szájamra venni reszkettem. Egy délután egyedül valék. A szomszédházból, hol harminczöten laktak, egy iratot hozának által magyarázat végett, mert közülök egy sem tudott olvasni. Tégetlen félelem fogott el; az iratot széttéptem s idegen jelentést hazudék, mert tartalmában egy elveszett gyermek vissza szerzésére téteték jutalom; s az én valék. Másnap hajnalban, mielőtt a gulyás éji vásárról megjőne, elszöktem. Adott ruháit ott hagyám, hogy oka ne legyen üldözni. Feltevém elhagyni Pestet s menni az alföldre, honnan a veteműlt betyárokban is annyi jószívűségről kelle meggyőződnöm. Nem tudom minő érthetlen ösztön, a kálvária feszűletéhez ragadt imádkozni, midőn ott elmentem. Alul üres szekér állt, fent éltes parasztnő térdelt. Megette borulék földre, hogy ne háborítsam. Fölkeltében reám tekinte. Én kérőleg reá. Én ruhátlan árva voltam, ő gyermekvesztett anya. Isten kezének tulajdonítá e találkozást. Kérdezett… Én ismét eltévedt pórfiú levék… Ő elveszté legifjabb fiát hét év előtt a radnai búcsun; most azt hitte, engem ad helyébe a gondviselés. Fiává fogadott, vagyis azt mondá, fiát megtalálta: s a jószívű halászné ide a Tisza-partra hozott.

XIX.
(Alföldi tájképek.)

Enyhe világgal kisért utunkban az őszi nap. Az égbolt tiszta mint egy üvegív. Halvány mélységiben elveszett a látás, terűlni hagyva mély s magas távolát, melyben idő- és térköz eltéved, mihez az észnek mértéke nincs. Boldog egyháza az egyenlőségnek, melyben legmerészb reptével elfér a szabadság. Imádlak úrerő őstemplomodban, hol nincs ugyan viaszláng, nincs alabástfelhő, gyöngyös infulák s hideg érczből a hit, remény, szeretet: de azért hév a megszentelő sugár, mely kegyedből lesüt. Itt az oltár uratlan hegyek, karének a független szárnyasok szállangó dala: orgonád zúgó vihar, melynek rendítő dobja mennydörgő felhők; áldásod közélet s hálakönyű az őszinte harmat, mit a rejtett völgy szerény virága sír… Utamtól jobb s balfelől rakottan nyúltak el a termékeny puszták. Itt részeg boglyák állottak hetyke kupjaikkal; némelyik, kalapját levette, vagy félrecsapta a szél. Ott lomha kazlak nyujtóztak a napon, minek pisze orrot rakott szénából a béres. Amott a háttérben, elkésett vontatók, mint megannyi napon sült pogácsák törpedtek a gyepen, miket minden violentialis per nélkül czibált a nyomási marha; míg közte, most szalaggá véknyulva, majd lobogóvá terjedten szállonga egy folt hízott seregély. Néhol megfeketedett keresztek nyúltak el a tarlón tizen egy sorban, mint a gunár nyomában lépegető ludak; a fényben káprázó szem mendegélni vélte volna őket. Egyiknél suta férj vendéglé meglippent családját; másiknak tövében tolvaj gözük gazdálkodtak a közös vagyonból; harmadikon rasztkóros sas mélázott társatlanul, bő ebédje után, nyugton hagyva az avaron körüle czinczogni a pajkos mezei egeret; mert hiszen ő nem pesti zsidó, hogy mindent elkörmöljön, mihez erőszakja alkalmat talál. Oly elégülten élvezi az emésztési uralmat, hogy magyar létére, tán csak restségből nem gyujtott rá. Dombosabb helyeken hosszú asztagok telepedtek meg s lompos ereszükön kizöldültek a tiltul hányt kévék. Közülök három-négy felbontva, mint a szelt kenyér s kebelökben bőven aranylott a magontó kalász. Egyik szérűn tréfás pórfiú szórta ötleteit a nyomtató gebék közt; másikon por, törek s polyvafelhők közt forgaták az ágyást barna karú villások, el-eltekerítve orrukat a keserű füsttől, mit a vermekről feléjök kavart a jövevény szellő. Szerteszét majorok látszottak a sima láthatáron, körülrakva téli takarmánynyal; másutt vetés alá szánták az omlós földet, mely fekete mint a bogár s kövér mint a jó sajt; másutt ismét szüleséget hordtak görnyedt szekereken, miknek bő terhét hat, nyolcz, tizenkét ökör alig birta vontatni, vagy kukoriczát törtek háznyi halmokra, mik körül méla parasztgyermek játszadozék a tarka vagy piros csövekkel. Mindenütt túláradó bőség. Mint szabaduló anya, mely terhét megérlelé, adta át a természet ezer gyümölcseit s a magyar alföld el lőn öntve hozományival; mintha az aranykor mesés terméke hullana egy áldott nemzedék gondtalan élveül. De e nép nem élvezi az aranykor elveszett örömét, a szabadságot. Kerestem azt a természet egyszerű fiai közt: de nincsen. Ők nem ismerik kényelem s művészet gyönyörét; nem ismerik ipar s tudomány nemesítő eredményeit; távol s mélyen rejtvék az ismeret minden világától; idegen pusztáikon nem állnak biztos védelemben; szóval, a polgárodás ajándékiban nem osztoznak, mikért az őskor patriarchai jogát cserélte nemünk; ők a Kain és Ábel nélkülöző korszakát élik s szabadságuk mégis veszve van. Kerestem köztük a jólétet. A magyar paraszt legnagyobb osztályának alig van élelme. Adó, uraság, megye, falu, pap és iskola, úgy igénybe veszik csekély jövedelmét, hogy magának nem marad; véletlen esetekre, nyomor vagy betegség éveire épen félre nem tehet. Többször hitelbe él; előre kölcsönzi fel törvényes tartozásait s a helybeli, vagy vidéki zsidó szállítja el szürűje- s szüretjéről a jövő téli tápot. Irhon sorsát vérző rajzokban kiáltja O’Connel Anglia fülébe, mint egy örökké égő szózat; hol venne szókat, látva népünket ó kanaháni bőség közt, egész éltét által éhezve s ruhátlanul; látva népünket az édeni számüző átok túlnövése alatt? Isten mondá a vétkező embernek: «veritékkel eended kenyered»; törvényünk mondja nem vétkező pórnak: «verítékkel termeszd más kenyerét.» Amaz súlyossá akará tenni az életet, ez lehetetlenné. Oly kevés a nép, oly csekély a verseny; oly bőkezű nálunk föld és ég: mégis oly egyetemes a nyomor. Láttam hazámban a várost, az sülyedt s boldogtalan; láttam a népet, az szegény s boldogtalan; hát tán nemeseink osztálya boldog és fényes, mely a nép felett áll? majd meglássuk.

Hát az-e a polgári formák rendeltetése, hogy az embert jog és nyugalom, jólét és élvezet terén túl helyezze? Az-e az igazgatási eszmék alapelve, hogy néhány gyomort feles nyalánksággal rontson el, míg éhes milliókat könyű és vér tenget örök bőjtjében? Oly egyetemes tökélytelenségben kellett-e maradnia Cyrus korától a polgártannak, hogy minden vonatkozó alkalmazás nélkül, egész földön hibákban sinlődjék? A szabadsajtó és tapasztalat évezredében csak annyira fejlék, hogy jog nélkül fészkéhez tudja kötni a meztelent, kinek vad őse, hason sors alúl honért és jogért vándorolt? Nem lehet a kormányész netovábbja, hogy erkölcsöt, értelmet, érdekbe igázzon, párttal pártot öljön, osztályt osztályra lázítson, rohadásba essék s a közpusztulatban kiveszszen, mint veszett Egyiptom, Róma vagy Velencze, helyt adva újabb tévformáknak.

Egy fa alá dőltem, míg gebéit megkapatta a kocsis. A csonka tölgy élet nélkül állott; foszladó réme a meddő vidéknek. Izmait podvás törekké morzsolta az idő. Repedékes rétegei közt eleven sujtásul feketéltek a honosúlt hangyák, héber hajhászként hordva szét a porló hulladékot. Kérgetlen karjait gyáván terjeszté korhadt teste körül, mintha feltartani akarná a kidöntő vihart. Vedlett törzse telve sebhelyekkel; vizenyős görcsüreiben halovány, nyurga fűszálak lengettek; cserepes gyökeiről leapadt a föld s rohadó tövén, az ó hasadékot sárga taplós gombákkal fodrozta körül az aszkór. Egyetlen ifjú ág, gyér, de ép lombbal jelenté igényét további élethez; s oldalán dús repkény kúszott fel védelmül… Honom aristocratája jutott eszembe. Lombja a népjogi törvényjavaslat; repkénye az ipar. Tán jó a hasonlat;… tán nem jó!

Tovább haladánk a pusztákon. Elfogyott a bő föld, mely gond s kárpótlás nélkül buján hoz; melynek termő erejét kövérités nélkül sem lehete még kizsákmányolni. Síkságra értünk, melyhez Isten verítéket rendelt, melyet szorgalomnak kell vala virágzóvá tenni, melyen nem terem magától sült veréb és kúnsági kalács. És a tér puszta és éktelen, mint vala kezdetben, nincs nyoma az emberi kéznek, sőt az állatlábnak sem, mert a futóhomok menten befolyja azt. És a látás és látkör eltárgytalanult. Sárga tér fogott körül, száraz avarral foltozva. Vándorló fuvatag, sülyeteg torlat s törpe buczka lőn a tájékozó pont, melynek oldalán homokhabokat vert a pusztai szél. Aszott ebkóró, koppadt porcsin, behordott kakukfű, néha kotus káka s egy bágyadt gém e föld minden éke; itt-ott vad zsálya, vagy lengeteg gyopár, halottkoszorú e nagy temetőn. De a csábító távolban hívólag integet az árvalányhaj fürte, mely szőke selymével bánatosan hajlong a gyér lengetegben, mintha asszonyát síratná. Néhol hófehér ökörnyál szállong az ős légen, melynek maradozó szálait látatlan kéz látszik léghálóvá szőni. Másutt bűbájosan nyargal a lenge ökörszekér, melyre pajkosan felkapott a szökevény lebel; mig a látkör legvégén, ég s föld közé folyva, csorba kéményével kurta szárból pipázik egy borzas csárda. Költöző fecskék gyűlöngtek, el-elsuhanva, mint a nyíl, mint a boldog óra; sötétkék szárnyukon játszott a napsugár, melynek melegéhez közelebb bujdostak. Fent látatlan magasban vándor darvak szóltak, mint hajdan jósdalnoki a zarándok népnek. Ki fejti meg e szívható hangok titkos értelmét? Ki magyarázza meg a vonzerőt, a méla érzeményt, mely az egyhangú énekben kijelenti magát? Bucsúdal-e az egy elhagyott hazához? Elővágy-e sejtett jobb jövőre? Vagy felhívó szózat a gyenge ivadékhoz? Ugy úgy, csak hívjatok ti szebb égalj ábrándos vendégei; hívjatok összeforrni vált rokonainkkal. Oh ha e nemzet lelne még hazát, mely nem hidegül el jövevényektől; melyben nem kéne keresni saját küszöbét idegen hajlék közt; s fogyott ivadékát nem vegyítnék üres csontú fajok; vajha lelne hont, népet és szerencsét, mely nyelvét megérti és vágyaival rokon! Tán intő vezéri vagytok szenvedő népeknek, kikben kijelenté magát a természet; s utatok tanítóczikk a nagy könyvben, melynek betűit elszórta Isten a csillagfutás és féregélet határi között. Tán szállítók vagytok külön világok közt s illat vagy légparányt hoztok párátokban, melyre a teremtésnek szüksége van s melyet szelek nem fuvarozhatnak. Vagy gondolatunkat tanítjátok repülni, hogy mint ti, nem maradva kigyók és gaz között, próbáljon szárnyalni éltetőbb körökbe. S ha utatok nem volna több, mint költői kaland, mégis elragadó. Ti elhagyva a földet, e szolgaság s változás sötét csillagát, átkeltek szabadabb térre, hol csend van és fény és uratlan magány s a magányban nincs társ és azért irigység, kárszenv, fajundor s a társadalom több édes szép virági. Üdvözlöm tőletek az érlelő magányt, hol elkülönzve élhet a nemesebb elem, szigetelten minden ragályos salaktól; hol kifejlődhetik az elégültség és tökély, minő istené. Ha nyugosznak a szelek s a halvány távolon remegés nélkül foly el az estfény: ti elvonultok a lég ismerős utain s látnoki szemmel néztek a kék mélybe, honnan a jós csillag félénken pillant ki. Meg van-e ott írva az örökélet az ég rejtelmében? El van-e rendelve boldogság és tökély? vagy létünk jövője hasonlít vándor hazátokhoz, melynek csillaga ugyanaz, csak a csalódás új?

Tovább haladtunk. Fecske és darvak elmaradtak tőlem s a látkör átcserélte magát. Ridegen fejérlett egy homoki nyárfa, mely honából száműzve őszült meg s melynek reszkető árnyékán sok szépet álmodott a pusztai vándor. Most hullóban voltak őszi levelei, festett pillangókul szállongván a szélben. A fa-e boldogabb, mely rövid szak alatt kész az enyészettel, vagy az emberélet, mely egyenként veszti el napjait s bölcsőtől indulva lassú elmélet közt jut bizonyos sírba? Másutt egy folt nyirfa aranynyá sárgulva az idő kezében, érdem koronául a haldokló pusztán. Túl a homokszélen itt-ott nádas mocsár. A halvány nád tépve állong éjszak alá hajtott fővel. Csapodár szeretője elhagyta, az ifjúkori szellő. Többé nem susogja édes rejtelmeit: csak egymásra zördül a száradó levél. Egyik vagy másik szál jobbra hajlong a forduló szélen, mint a rossz hazafi; míg oldalán fecsegve emelteti magát egy-egy üres nádi veréb, a tolakodó kegyencz. Tovább kötésig érő gazberek, melynek ritkuló szövevényi közül kilátszanak az elhagyott fészkek. Bozót és morotva, avar, ilvány, szedett kukoriczák s közein zöld vetés, legelő túzokkal; a dülő végén pedig begyepedzett út és egy puszta kút. Egy hámlott vad körtvélyfa állt a barázdában, mit minden nyári szántáson meghajigálnak az ostoros fiúk. Ha a bölcsek műve oly kapós volna, mint e fanyar gyümölcs: most tán nem állanának tótágast a nemzeti ügyek. Odább csatakos rekettye-liget, melynek levél füzérei pirulva zsugorodnak az őszi sudaron. Foltonkint közötte bolygatás látszik ki; utas szed korcz-vesszőt, úgy isten nevében. Majd sima róna nyilt s derűs nedűs lapály, melynek bő párája átfűlik a napon s alatta másodvirágban kékellett az őszi kökörcsin.

Mi ez, a síkság sugaras szélében? Tündér építé fel drágakő országát? vagy a nemzetnagyság települt meg ezredes kincsével? Változó fényrajzok lebegnek a légen; repkedő dicsövtől rámázva itt, amott. Ragyogó város, díszbástyák, körfalak, tornyok, tornáczok, melynek oszlopi magasan nyúlongnak, mint elégültlen vágy. Ezüst ligetek, sugárernyők, foszladó bérczek, csillámfák, miknek ingó szárnyai csábbal köszöngetnek. Opálszín folyók ködszigetekkel, repülő rengeteg s egy-egy roppant templom faragott szentjei, miknek alakjait ömledezni látod. Könnyű dicsboltok, egyszerű fénytér küzdő alakokkal, virágrétegek, elmosódott romok változó szinekben s irhatlan képletek, mik a bűvölt szemet tévedésben tartják. Mi az a kőtömeg, melynek körrajza túlnő a tárgyak ezrein? Tán nemzeti tribunal, melyben a felelős kormány milliók jogegyenét osztja és itéli. Mi az a hosszú épületsor, melynek szárnyát a távolság miatt elveszti a szem? Tán közipar-csarnok, melyben mutatványait állítja ki a századok megért szorgalma. És ama fényes ív, a roppant díszpalotán, mely lebegni látszik a legnemesebb izlés könnyű kellemében? tán az Athenæum, könyvtárak és műtermek, tudomány s művészet kincstára, melynek alsó osztályában szabad sajtók izzadnak. E nehéz bástyasorok, tán nemzeti őrsereg gyültermei s a környező liget, a nyugodt és virágzó nemzet ünnepeinek színtere?… Nem, nem! Eltünnek az édes csalódások. Képeid, ha közeledni akarsz, formátlan köddé ömlenek. A nagyság eltörpül s pára-rongyokká foszlik. A fényes vizek csalogatva vonulnak tovább; a repülő gőz mélyebbre helyezi át hazugságait s a tűnt varázslat helyén aszott gyep vesz körül, míg a csalfa délibáb újabb igézettel hí tovább… Nemzeti remények! nem sorsotok van-e megirva e muló képekben? Nem jövőtöket gúnyolja-e a pajkos déli hölgy? Álmaid szépek és fenköltek, oh hazám, lelkesültséged merész és fényelgő, mint e légfestvények: de terveid sokszor lábatlanok, mint ők s a tett és eredmény tovább tovább repül, mint azok, és a multtá lett idő, aszott gyepként, jel nélkül marad nyomukban. Századokig kielégíte remény és igéret; hivőleg vártad, hogy a ködkép megtestesül s csalódásid után újra engedéd csalni magadat. Jelened küzdelem; multad gyümölcstelen; semmi jele annyi szenvedésnek. Téreiden idegen nagyság emléki porlanak itt-ott a római korból; de kezed művei nincsenek, s ha egy nagy végzet ma eltörölne: a késő idő nem akadna rá, hogy itt magyar élt. Az új kor felrázott; egy kis töredék tett terére kelt, de küzdelme kezdetén győzelmi lobogót akargat kitűzni, mit a nagy ellenség lerángat, visszafoglalgatva a hódított tért. Hosszú könyvben kéne kifejteni, ha e haladó kor többet megy-e előre, mint hátra? Némely mozgalmaid tető felé visznek; némely mozgalmaid ásónyomok a mélyedő sírban. Egyfelől vért ajánlsz a nemzetiségért; másfelől váltójog s több éretlenség útján idegen kezekbe adod magadat. Az áldozat tied; tied leend-e majd az épület, mely azokból felnő? Nem leendsz-e szolga a házban, melynek alapjait leraktad? Nem fog-e epigrammot írhatni egy késő kéz: hogy e föld míg magyar vala, nem volt hon; s midőn honná lőn, nem magyar? Oh ha megnőne a cselekvő töredék; ha kiveszne érdek és irigység fészke jellemünkből; ha szentlélek szállna kevés milliónkra, hogy ha már maga nem tesz, legalább ne vagdalná el a munkások kezét! De ha esti fekvében átgondolná napját mindenikünk, megbirálva, mit hozott a köznagyság elemparányaihoz: nem hiszem, hogy alunni hagyná az értelem és önvád.

Ismét változék a puszta. Elhagyott, vagy fel sem fogott lapály; úr és vendégtelen, jóformán res nullius. Egy darab szakadt árok, színig benőve vadsással. Semmi több jele az egykori műnek. A gyepnek egy szál híja sincs; rétegről rétegre épen aszik el rajta. A viruló gazban bántatlanul inog a tavalyi kóró; s a mult őszi pókszálon most is ott lebeg a száraz levél. Siska és haraszt verte fel; vagy szamárkenyér s szederindás csalit vőn erőt rajta. Lakója sohasem volt; legfeljebb egy lidércz, vagy sárkány, mit a népbabona oda képzelt. Jövevénye században egy-kettő: a vidéki jósnő, ki nagypéntek éjén szentgyörgyvirágot visz; vagy egy kincsásó, ki a zárnyitáshoz páfránfüvet keres. E tér halottjait senki sem temeti el; titkait csak isten ismeri; szaga nehéz és nedűs, maga kietlen és vad, mint a foglaláskor; farkasok tanyája, vihar hazája.

Ismét új mérföldek jöttek, szelídebb tenyészettel, de haszonvétlenül. Rejlőbb részein nem jár egyéb, mint kósza vad s a fellegek árnya. Lábán vész a feles fű, mert megszökik tőle a vállaló kaszás, s a récze ott leli fészkét az ősi kákatőn, melyben negyedíziglen költ. A nád felnő s kivész sarló nélkül a sötétzöld tóban, mit még csáklya és háló nem vőn urbér alá. E föld hasonlít a kezdetbenihez, mielőtt ember alkottaték. Magától terem, de nincs ki számára. Talán jobb volt pusztán maradnia, mintha Kainként már az első ivadék elfajzott volna nemzetétől. Nincs más gazdája, csak az év; tarolt határát szelek vetik be; s a mit terem, a tél szedi le.

Neki egyforma nap és éj, mint a született vaknak. Itt nem ég pásztortűz az éj homályában, nem szólít meg senkit az ismerős kolomp. Az éjfél siket, mint vala a dél; legfeljebb egy futócsillag suhan el, muló fényt vonva árnyával a tóban. Aludj, aludj te álmodó puszta! Megiratlan sorsod, mint a gyermek, sem jó, sem rossz még. Téreiden nincs templom és vérpad; üresen állsz a jövő erkölcs előtt; tiszta lap vagy a történet tollának. Nálad még hijában támad próféta. Érzelmeit száraz szeleknek osztaná, mikben elvesz a kiáltó szózat. Adja isten: ha az idő megérik, nemzeti nyelven szólaljon meg rajtad az értelem!

Ismét változás. Egész látkör sárga szemfödél zöld halottakon; futóhomok a temetett gyepen. Déli szélein nyúlós körmökkel iparkodik hantokba csipeszkedni a föveny, mit éjszaki szél hajt tovább-tovább, hogy elborítsa a következő határt, mint borítá az előbbieket. Oh be jó lenne, ha a gondviselés saját markával ültetne gáterdőt! Úgy-e édes földim, az volna ám magyarok istene!… Semmi tárgy. Igen ritkán egy vadrózsatő, mely fergetegnek nyitja hullatag szirmait; esőtócsák néhány mezitlábas bibiczczel, s egy eltapodt fűbokor őszi kihajtása, mely mint a csavargóból vált gazda, elkésett magával. Ennyi az élet. Körüled minden meddő és kopár. Ha a szegény legény elvágtat a tulsó csaplárnéhoz, nyoma holnapra elveszett, besepré a szabadító szél; a homok nem tud emlékezni, mint a hűtlen szív. Egy-két szabad madár pihenni betér; de az jő és megy; nem igen marasztja az éktelen szállás. S még sem panaszolkodhatol, oh hazám, hogy e veszni hagyott földön zsellérek nincsenek. Néhány dalos prücsök lakik ott, kiken a magyar sors ki nem fog. Magam is csodálom, de úgy van; csakhogy azok adót nem fizetnek. A világos égben egy-két őszi felhő űzé egymást, mig a szél meg nem téríté, vagy foszlányokká nem szaggatá őket. Árnyaik töretlenül futottak a víz-sima földön; legfeljebb egy pár ott felejtett sírdombon akadva fönn, mikben vándorló-legény, vagy farkastépte bojtár avultak homokká. A szél fel-fellebbent s zörgő szárnyaival odább kavart egy homokréteget, vagy felkergetett kórót; de nem vala tárgy, mely kedvét ingerelje, s a közelebbi buczka napos oldalában újólag leült. És ez éktelen határban tekintélyesen ágaskodék egy korhadt tilalomfa. Kiket tiltasz el e kiéhezett földről, oh magyar nemes? tán a szelet, melyhez malmot nem építél? vagy a tápkereső madárt, mely egész láthatáron egy magvat nem talál? Hiszen itt nem mehet rák a vetésre, sem a jobbágy meg nem kergetheti a nyulat, mely egyetlen almafáját megrágta; mert itt sem rák, sem vetés, sem jobbágy, sem nyúl nem találtatik, sőt az egész föld olyan, mintha tatárfutás óta nem volna gazdája.

Néhol egy zsindelykúp, azaz toronytető látszik, homoktól félig elnyelten, oly egyűgyű tannal furfaragva, mintha még Zoltán idejében, unalmából kalapálta volna csatán bénult moger. Hirtelen azt vélné a szem, emlékjel, mit előkorunk siettében rakott az érdemnek. Mi szép volna, ha e kietlen pusztán, hol se földi mű, se isten kegyelme nem mutatkozik, hír laknék s a nemzeti hála. Mi szép volna, ha sírlapon s érdem-oszlopokon lenne megírva a polgári erény és dicsőség tanító-rajza, intő rémül a sima árulónak, lelkesítő szentségül az üldözött nagyságnak. Mi szép lenne, ha emlékszobrok talapzatán, egyházak falain s dicsiveken olvashatná a nép szabad történetét, miután könyvekből nem juthat ahhoz. Ha a polgár ezeket péczézné pályázó határul fiának; az anya ezekről tanítaná olvasni leányát, s Zrinyi Ilona lelkével, Corneliát nevelne abból. De a nemzetnek egy oszlopa sincs; pedig nagy szenvedők alusznak földében, s márványa annyi, hogy a hegyek nemesebb kincséhez alig juthat tőle. A templomi padmalyokban idegen szentek csontjainak gyújtanak gyertyát; jeleseink ismeretlen sírján pedig nyulárnyék s vadkapor leng a szelekben; s csak egy fa sincs ültetve, mely szent hamvaik nyugvát kijelölné. A hajdan érdeme hideg üstökössé lőn, egy-egy szónok vagy rablelkű tanár ajkain jelenve meg olykor szalmalángú község vagy álmos tanítvány közt;… a haza márványát pedig pesti zsidók árulják olcsó boltjaikban s egy-egy hirhedt ágyas, vagy polgári húsfüstölő halhatlanul ó lőcsei formára faragott darabjaival. Előkorunk nem ért rá oszlopokat rakni, mert érdemeket szerze azokhoz; az utóidő sülyed és felejt; nincs értéke erényt jutalmazni. Hizelgő ünnep, drága díszmenet, ragyogó tiszteletebédek elfogyasztják a maradóbb emlékjelek árát: pedig egy-egy szobrot lehetne állítani az évenkénti fáklyás zenék s helyhatósági lakomák tőkéjén, miknek ünnepelt erénye hamarabb eltörik, mint a ráköszöntött pohár. Mikor fog józan méltánylat s itélő fogalom nálunk kifejleni?! Mikor fog tisztúltabb foknak örvendni az értelem?! De hisz ahhoz tudomány kellene, s kell-e magyarnak mindeddig tudomány? Szent István, országát osztá papoknak, hogy tanítsák népét; korunk idegen tudósaitól, hogy ne taníthassák őt. Sőt a mellett, hogy ügyefogyott inség körmeiben hagyja: gúnyt ad toldalékul, vagy bizonyos túlnéző hideget. Miért irtózol tudósaidtól, oh magyar nemes?! Hisz az nem harapja el szép bajuszodat, sem betanult mondókáidat túlragyogni versenytérre nem kél. De lásd, miután őseid kardját, ha még zsidó kezében nincs, szegre függeszté az a megjuhádzott idő: nem vallanád kárát, ha többecskét tudnál azon hindunál, kinek kincseit pitykékért cserélte el a tudományos angol; mert gonoszúl lészen dolgod, ha a pajkos sors egészen kihuzandja alólad a gyékényt, és a te unokáid, mint a kőszáli gödölyék mezítlábnak mezítlábával járdalnak a kopaszon, kivéve azokéit, kiknek az ő apja okosb vala ama belényesi oláhnál, ki adja vala az ő házát és szilvását egy csillagos tüszőért, aztán pedig hagyja vala magát inkább agyonüttetni, hogy sem odaadná tüszőjéről a bolondságokat.

Haza értünk a szegény halásznéhoz. Családja, jóakarói, ismerősei előtt úgy mutatott be, mint megtalált fiát, s én tagja lettem a jószivű népnek, melyet állandó rokonszenv köt egymáshoz, a közös nyomoré.

XX.
(Tiszta szerelem.)

Béke és erkölcs, szorgalom és egyszerűség vőn körül. A lak kisded volt, kivül felejtve a falu farkán; alig birva jobbágyias színnel, inkább pásztori tulajdonnak látszott. Kákafedél korcz-vesszőbe kötve, tömör vert falak, kákón függő dohány-pórászokkal; keskeny, gyepes udvar, néhány mályva-rózsával, egy galambducz, józsefkori szederfa, előhasú üszö, s halszárító póznák tevék az ingó és ingatlan vagyon összegét. Szomszédai nem sokkal multák felül; de vidám volt a nép, jószívű és csöndes. Kölcsönös örömeiket nem zavará bántalom, irígy gúny, álbarát, boszantó szenv, s alattomos cselek. Alakos ártalmak, tolakodó közbejárók nem vegyültek magán dolgaikba; gyűlölet és vetély, vagy rosszakarat s féltés nem rontá el ügyeik folyamát; szóval a társaságból számüzött erények, szerény bár, de biztos virágzásban szálltak firól-fira. E nép talpig a becsületé; csak jobbágy-viszonyaiban fortélyos; de hosszú idők ostroma, igázó túlhajtás, visszaélő zsarlás fejté ki nála. Azonban cseleit, daczát is oly roszul érti intézni, hogy mindig rajta veszt, s kétszeres pótlás hajtatik végre ellenében; s míg ő nem képes nélkülözni, vagy kijátszani a helybeli zsidó gazságát: kettős körmök koppasztási közt sínylik és pusztul. Hozzájárul a nyomási rendszer visszás fogalma. Minden orvoslást, minden engedményt, mi sorsát némileg javítja, a királynak köszön; s mindent, mi nyomja, a nemességre ró. És ez nem csoda. Annak robotol és fizet füstpénzt; annak csinál útat rokkant marháival; azt viszi rajta kihajtott előfogatán; az adja gyermekét katonának; az hajtja be nem bírt adóját, s a zsidó csalárd követeléseit; és ha meddő év után éhség- és dögvészben pusztulásnak indult, azt látja maga körül, verítékeit henyén élvezni. Így gyűlöli azt, kinek földjéből él, s kihez jogosan kötött törvény köti; míg az okok távolabbi egybeköttetése ismeretlen marad lelke előtt. Különben a nevelési fokhoz, melyben a státus tartja, csodásan jó s természetileg értelmes.

Én, a nagy élet és köröm számüzöttje, boldognak érzém köztök magamat. Ott félelmeimmel vesződtem, miket egykor az érdek váltott volna fel; itt csend, és vágytalan napok nyugalma lőn enyim, miknek legfőbb veszélye leendett, ha mérsékelt szükségim fogyatkozást tűrnek. A békés házi élet küszöbe megnyilt, pásztori örömét sohasem kivántam a lázas élet vesztett bőségével vissza cserélni; gazdag országom volt, néhány fárasztó termekért. Kerültem valaha multamról szólni;… mit nem adtam volna a szörnyű emlékek vég feledéseért! A harangozó, mint már említém, kihordá nekem a pap könyveit. A történettant gazdag gyűjteményben birta az; pedig tudja ön, hogy ez legtanítóbb. Korunk mozgalmait a lapokból láttam, míg magányomban gyönyörrel tanulám a természetet s istent. E mellett eszméim, elméletem fejték lelkemet; gondolatim megszokták saját szárnyon emelkedni, s elmélyedésim közt mélaság, rögzött csüggedés lőn arczom állandó rajzává, miből a nép meséket csinált, árvának hítt, pedig birtokomban volt a nyugvó kéj, minőre emberi hagyományoktól korlátlan lélek istentől híva van. Egészen népies lettem. Örömeik örömeimmé, mondáik vallomásommá, egyszerűségök kellékemmé vált; s az elvonult ábránd költészetében megértem és homályosan vágytam a boldogságra, mit csak szerelem adhat. De e szerencséhez nem tarthaték számot. Tisztult eszméim, a fencsapongó álmak s szenvedésben nemesült érzemény, más képet alkotának titkos vágyaimban, minővé egyszerű porleány, körében, fejlhetik. Az épség s szemérem erényei mellé értő lélekért epedtem, mely gondol s érezni tud, felfog és visszaad egy birtokba vett kebelt, mely világát kizártan neki szentelé. Gyakran ábrándjaim közé tévedt a remény, hogy az egyszerű erkölcs pártás szűzei közt leend egy, ki jövőmet magához ragadja; kinek gyermeki lelkét magaméhoz fejtem; kinek értelmét józanná képezem, mit nem szoríta még szűk határba a rögzött év; s nemes emelkedést adok szívének, mit a társalom sárragadéki földhöz nem húznak; egyesítem a természet s miveltség jellemét. Az álom tovább nyult, s tizennyolcz éves ifjúvá nőttem. A tisztaság s mértékes élet virulóvá tőnek. A falu lányai jártak utánam; nótát kezdtek páratlanságomról s azt hirlelék, azért nem kötök senkivel, mert a lelkek szeretője vagyok.

Karácsony estéjén összegyültünk lányok és legények ónat önteni. Oda jött Évike is, a gazdag molnár leánya, ki az előtt sehol sem jelent meg. Tizenhárom éves gyermek. Termete nyúlánk és hajlékony, s kifejlésében báj- és csábjósló. Szája kicsiny, eleven és piros, mint a százszorszép. Komoly szemében tiszta s félénk fény; gazdag haja kettős fonadékban fedett vállain; a kezei oly kicsinykék, hogy egy-egy almába lehetne rejteni. Szabályos tagjain a kor gyengesége; s halvány selyem-arcza minden hozzá intézett szóra elpirult. Úgy tetszett nekem, mint egy művész tábláján felvetett előrajz, mint hableány a Tisza meséiből; ködalak a könnyű országból, melyhez álmaim tartoztak. Rákerült a sor, de nem akart ónat önteni. «Úgy se megyek soha férjhez, hazudna a babona, akármit öntenék»; mondá vonakodva, s szemérmesen összehúzá magát, mint a délignyitó. Feltünék előttem, hol vevé határozatát a nép kedves gyermeke, ki szép és gazdag, ki társnéinál kedvezőbb alappal formálhat igényt boldog házassághoz, s kinek osztályában a leányi remények netovábbja férjhez menetel. Hát gondolt már életczéljára e gyermekfő? Vagy tán észlelte is a nősélet szabadságvesztő jövőjét? E nyilatkozat, e hang, az arcz komoly tipuszával oly érdeket ébreszte bennem, hogy a ragyogó szépség befolytával érezni kezdtem, mint még nem, de mint váró ábrándom érezni vágyott. A lányok sürgették. Új csizma nagyra tartja sarkát, majd félre törik, mondá egy sarkantyús hányaveti czenk. Be hegyes, mint a begyes galamb, mondá egy másik. Vajjon minek kérik? Új szita szegen függ, majd pad alá kerül; jegyzé meg egy aggszűz. Évi megszégyenlé magát; pillás szeméből meleg gyöngy esett le, világi árául első örömének, s mint új vendég, nem állt tovább ellent a kör sürgetéseinek. Szalmaszálat húztunk; én a rövidet, s így tartanom kelle a kulcsot, melyen keresztül Évi az ónat öntendi. Suttogás és vonatkozó mosoly követé az eset játékát, miszerint én jövék vele érintésbe. A lányka rám veté fekete szemét, s kérdő rámnyugvása azt látszék kémleni, ha osztozom-e ezt az őt illető gúnyban? Oh nem, oh nem, szívem vadrózsája, mondám magamban: téged nekem nyitott az alföld rónája, s hosszú pillanatom megmagyarázta, mit titkon gondolék, mert a piruló gyermek felbátorodott. Reszkető kézzel önté a forró olvadékot, hogy meg ne égessen. Az öntvény füstöt vetett a dézsa hideg vízben, s a lánysereg kiváncsin tolongott a kihült anyaghoz, jósmagyarázattal találgatva formátlan ábráit: ha vajjon lovon jövend-e a vőlegény, vagy temetőfa alá teszik a menyasszonyt? Az eset műve kézről-kézre járt, s a remegő szűz félénken várta a sors első szavát, mit e titkos kijelentésben hozzá intézni fog. Végre taps és nevetkezés követé a tréfát, mert közösen úgy találták, hogy az öntött ábra halászhoz hasonlít, és valóban, ha a képzelődő sokáig nézte, állithatá annak, ámbár igen annyi erővel ködmönt, vagy szilvafát fedezhetett fel benne az ember. «Jó is volna árva halásznak aranyhal», mondá irígyen a biró fia, ki a gazdag lány kezére ásítozni látszék, s esetlen tréfákkal próbált mulattatni. «De’sz úgy koporsóba viszi Éva a pártáját, mert az árván boszorkány paripáz», megjegyzé egy lány, kinek lúdzsiros lángosát kétszer visszaküldtem. Évike mit sem szólt; arcza egykedvűn vette a társaság pajzán kötődésit; csak akkor véltem rajta futó örömet ellobbanni, ha merengő szememet magán lepé. Oh már érzém édes hatalmát; szivem karácsony-ajándéka lett a szerelem. Mulatságunknak vége lőn; az öntött jósábrákat gerendába rakta a gazdalány s szétoszlánk. Az éj sötét volt. Mi, legények, minden lányt anyjához kisértünk. A betlehem-hordozó fiúk szemben találtak, s a szent jászol ránk vetett világán megláttam, hogy Évike reám néz. Mellette mentem a kerítések felől, hogy kutyától ne féljen; őt eresztém a tört gyaloguton, hogy a hegyes fagy ne rongálja lábát. Több kedvezést nem volt mit tennem; tán jobban esék neki, mint urak közt a fényes adomány; legalább nem volt hamis ajándék. Szóltam is egy-kettőt hozzá, de a többi lármájában nem igen felelt rá. Azért hittem, hogy ő felejteni nem fog; s midőn házuk előtt a jégen átvittem, édesen reszketett mint a nyárlevél. «Eljösz-e másszor is, ha kaláka vagy kézfogó lesz a faluban?» kérdém az utcza ajtóban azon népies modorban, miszerint mindenki tenek híja a fiatalabbat. «Ha lehet»; felelé a valóság egyszerű nyelvén; s én karácsony hajnalán szavával álmodám.

Évi minden kalákában ott lett. Sokszor, ha szöszt gyújtánk, részemre kedvezőn jóslott a perje futkosó csillaga, s a jó gyermek örült az üres babonának. A kit a szerelem megfog,
Nem kell annak semmi dolog,
mondja a nóta. Rajtam teljesült. Átengedém magam a nép henye szokásinak. Egész télen Évi rokkája mellett lestem az orsót; de csak egyszer ejté el, s nem akará sehogy kiváltani. Tudtam, hogy a szokott kényszerítés ízetlenné válik, s mielőtt a lányok pajkoskodhatának, félig erőszakkal, félig édesen rácsókoltam hosszútűrőn keresett jogomat. Csókom alatt egész éjen pirult; sohase hittem, hogy az a halvány arcz úgy megtartsa a vért. Istenem, be szép gondolat volt tőled a szemérem!

Pásztori szerelmem tisztán, s épen azért hatalmasan nőtt. Szűzem körül éltem világomat. Húshagyó-kedden vele vonattam az otthon maradt lányok tőkéjét: neki küldék piros tojásokat; husvét másodnapján csak őt öntözém meg; s ablakában láttak legelébb orgonavirágot, mert én vittem. Tavaszra szóba hoztak bennünket, mint ily esetben szokás.

Van ott falunk mellett egy szép hely, az ó temető, hová lányok, legények játszani járnak. Furcsa az, hogy a nép leginkább temetőjén leli mulatságát. Ez, és a templom, hol baját feledni összejő. Tán egy titkos kijelentés ösztöne szoktatá oda, mint a sorsához legillőbb gyülhelyekre? s tán a templom azért kedves nála, mert tudja, hogy csak isten a barátja; s a temető, mert csak ott leend nyugalma? A hely regényes volt. Elől a holt Tisza félelmes örvénnyel, hátul a sötét erdő; s jobbra tömött selyemfűvével s feledt halottjaival az ó temető. Többek közt ott játszánk; Évi is eljött. A lányok lerakták kláris-pártáikat, hogy hanczuzás közben sérelem ne érje. Szeretőm szebb volt vágytársainál; a húsos megyei tisztek vidék rózsájának hítták őt. Futása lenge mint a madáré; kisded lábaival légfolyam versenyzett, ha a füvön elsuhant könnyű karmazsinban; s ha olykor kendőjét elkapta a szellő, védárnyat vitt nyakán, az úszó oldott hajét. Lelkesült szemében az érzett szabadság; arczára vérszint csalt mozgalom és friss lég; s ha futtában kitért, vagy elfogó karok közül, mint az eleven öröm, kisikamlott, szivem igézte el ifju termetének csintalan hajlása. Ha hidat játszánk, neki tarték kaput; ha farkas valék, ő lett bárányom; ha cziczáztunk, macska lettem én; és ha pajkos fortélyokkal végre sikerült elfognom, keblemen érzém a pihegő galambot, rövid perczében a tétlen fáradságnak.

Naplement előtt, a nélkül hogy szólna, eltünék. A vig sereg kedve után látott; csak én, kinek lelkét magával hordozá, vettem észre, hogy nincs. Először véltem, tán mezei virágot szed, s hárslombért futott, mint másszor. Aztán lármát üték. A lányok kinevettek, s pajkosan körbe fogózva vonatkozó gúnynyal dallák körűlem:

Ekkor hahotával szétfutának tőlem, s a bojtos lapta és pünkösdi királyság ugyancsak járta. Én szégyenlém magam, hivén, hogy Évit ők bujtatták el. De később társnői is aggódni kezdtek, s remegve kapkodák fel pártáikat a vidéki félelmes mondára, mit egy napon sütkérező banya, most alkalmilag, köztük megújított. Tatárfutáskor, túl a Tiszán, mind kiperzselték már az embereket. A holt Tiszából ekkor kijött a taréjos vitéz, s azt mondá, hogy egy szűzért meghagyja a falut, ha Szt. András napján oda küldik, hol a Tisza buzog. A birák megalkudtak; a lány el is ment, de az úton elveszté pártáját, s a vitéz visszaküldé. Azóta minden száz évben elvész a vidékről a legszebb szűz leány, ha pártájára nem vigyáz. Nevettem a mesés hagyományt, bár az allegoriának, mélyebben értelmezve, erkölcsi becse van; de az bántott miatta, hogy az elfogult sereg csak tiltul keresé, aztán haza oszlott a baljóslatú esemény hirével. Eszem, szivem fokonként nyugtalanabb lőn; a szerelem első aggodalma tépett. Őrülten keresém a holt Tisza partját: nincs-e új törés, mely leszakadt vele? Aztán futék, mint erőmtől telt; pártáját vivém s piros szalagja hangosan lobogott utánam, mint a szemfedél, ha a szél fú. Bejártam az erdőt; a szerelem édes szavával hívtam őt, majd ész nélkül kiáltozám egyhangúan nevét, s kétségbe esetten vevém az utolsó irányt, midőn rábukkanék.

Egy dőlt fánál aludt. A játék és eperszedés végkép elfárasztá. Félkarja kosarán, másik feje alatt; arcza galagonyalomb hűvös árnyában, melyen csattogány tördelé altató dalát. Felettünk zöld ernyő, körülem homály és erdei illat; előttem álmában hit, remény, szeretet. A nap leszállóban. A kövér lombokon, néhány szökevény sugárral áttört a sárga fény, s megaranyozá alvó szentemet. Kis keze megnyilt édes álma közben, s ölére hullatá szedett virágait. Szellős fűágyán mélázva lengett az erdei árnyék, látni hagyva közein a sima selyemkebelt, s ehhez smaragdszín szálakkal hajlongott a friss gyep, melynek puha sátorában nedvesen csillogott a sötétpiros eper. Angyalom arcza halvány, mint a rózsamárvány, de szem és száj körül ott szendergett a rászületett mosoly, s éltek a vérajkak az álom léhljében. Szöghajában hervadó vadvirág, s szétomlott fürtei félig párna, félig lengő sátor szemérmes vállain. Mióta ismerém, először valánk egyedűl. Most nézhetém a nélkül, hogy piruló zavarba hoznám, vagy gúnynak tenném ki. Oh mennyi báj egyszerű szépségén; mily művészi összhang sugár termetében; mi elragadó kellem ép ifjuságán! Gömbölyű hónyakát édesdeden szegé; gyenge válla kibújt ünnepköntöséből; s irígylém a csapodár szellőnek hattyú kebelkéjét, mit eddig egyedűl anyacsók érintett. Homloka vidám, a nyugalom s szelid gondolat borútlan jeltére; szempillája hosszú és finom, mint a fonatlan selyem; épmeleg lehellete pedig vetekvék a virágos erdő esti fűszerével. Boldog merengéssel néztem őt. Fű, fa, langyos ég, madárdal és virág, – mult estvéim egész boldogsága, – elveszett. Ő vala az egy világ, mely mindent egyesít. Muló perczekre angyallá változám. Lelkemből eltávolodék minden földi árny; emlékem megkönnyült, békét köték szívtelen sorsommal; multam álommá lőn, s jövőm csak ő. Vesztett örömeim, álmodott szerencse, feláldozás, becsület és halál eszméimben ködfátyollá folytak; s a burkai közöl intő jóskép csak ő, csak ő. Homályos érzelem foglalt el, mely se emlék, se váró ösztön, se bú, se remény, csak tárgytalan vágy, s érthetlen feszültség.

– Ismerem azt, mondá a jövevény. Van a fejlő lélek rejtelmei közt egy határzatlan, csapongó vágy, mely az ép élet szebb szakaiban észt és képzetet gyakran foglalkodtat; melyet ifjúságunkban, míg szívünk érzelem, elménk isme után törekszik, sem fény, sem kincs, sem hon, sem a hiúság álma ki nem elégít; mely lelkünk emelkedése közt, elégültség, vagy békétlen órák, szerencse vagy balsors változó körében, a gondolat elmélyedésivel gyakran meglep és elragad, titkos, de szebb rendeltetést engedve sejteni, de mit a sárház s társadalmi békók lekötnek. A szerelem főleg fejti s növeszti azt. Hány szív kérdé már magától: honnan jő, s mit jelent e nem értett vágy, mely az állatélet két alapösztönére, gyomor és nemi szenv rendszerére nem vonatkozik? Tán egy nemesb lét delejes eleme, minek a sárház érlelő hazája; tán vonzó törekvés a tökély felé, mely el nem érhető a földön, hol fejér a feketének alá van rendelve. Csak midőn szárnyaink fáradnak, midőn a tapasztalást érzelmeink vesztével fizetjük, törik meg e szenv: midőn látjuk, hogy a remény délibáb, s a szűk czél nem több, mint földi vég, melyben, e hitető vágy rejtelmeivel feloszlunk.

– Huzamos perczekig nem hagyhatám el; folytatá az árva halász. Édes inger igézett bájaihoz. Áthajoltam védtelen derekán; számláltam a gyermeki szív könnyű dobogását; derengő arczáról álmát leolvasám; szíttam az illatos léget, mely szűz keblében melegüle fel; szíttam az életet ifjú léhljéből. Aztán színig szedtem kosarát eperrel; hervadt virági helyt frisseket szaggaték; tölgylevélt s vadrózsát fontam pártájához, s az alkonyodó erdők vendégét megkoszorúzám.

Végre felébredt, s remegve néze szét, mint az elrepített gerle, mely először hagyá el együttkölt társait. A holt Tiszához értünk; az est oly szép, oly marasztó volt; kértem, ne menjen még. Ő merengve nézett félig fel szemembe, szótlanul engedett hivó szavaimnak, s leült a füvesben. Túl a parton feljött a fehér hold, s csendes világa elmosódott csíkban szegé át a vizet, mintegy átpallózva sima mélységeit. De a világítás nem hatott el a tó nyugati szélére; ott sötét erdő vetett árnyat a feketekék vízre, melyben néhány csillag halvány gyémántja reszketett. Az éger- és juharfák árnyékban suhogtak; néhány tetősb szilfa nyúlt fel a világba, s egy-két titkos remegésű nyársudart ezüstölt zöldes fény. A táj madarai elültek; csak az elkésett fülemile hítta még párját, vagy túl a vizen kiáltozott egy aggódó sirály. Az öreg Tiszán látszott egy-két kósza tutaj távol elvonulni, s néhány hajszállábú bogarak futottak el a nyugvó vízszínen, míg félelmesen zajlott az örvény kimért loccsanása, vagy egyhangon zenélt a zúgó vizimalom, áttörve egy magányos furulya pásztori hangjait. A vizi szellő áthozta a kaszálók illatát; az erdei hársról fűszeres szag terjedt; s a hallgatag magány emelte a szívet.

A lányka lábaihoz ültem, s elmondám egyszerűn örök szerelmemet. A szent bensőség elvevé félelmem, s a gyermeki bizalom Évi balitéleteit. Mindent, mit gondolék, ki tudtam fejezni. Az őszinte láng, mely lelkem lobogtatá, elfogultlanná tőn. Lehullott a fátyol, mely hallgató érzésemet fedé, le a tartózkodás nyűge, a társadalom láncza; lepletlenül állt erkölcsi szellemem, gondolatom tiszta és független, szavam ékes, hitető lőn, mint az igazságé; szerelmemé valék s szerelmem Évié.

A lányka lelkén mosolygó álmok ébrengtek. Ihlett gerjedelme, ártatlan rokonszenv avatá emelkedésembe. E vidék volt gyermeki hazája, hol érezni s imádkozni tanult, hol gondtalan napjait eljátszá, hol minden nyom, minden bokor ismerőse volt, s minden fűszálon nyomai hültek el, minden virágon emlékei lengtek, mindenikhez öröm vagy köny köté. Most szómba, szemembe öltözve látá a szerelmet, melyet homályosan érze, mely szűz keblének titkos lakója volt, s reményén reszketett, mint az első virág. Némán nézett reám; nem szólt, nem kérdezett, nem kérte eskümet; hitte, mit mondék; bizott, mint istenben. Lelke hozzám hajolt, s enyimhez forrt. A hold megtetézte a parti jegenyéket, s nyirkos fényt feste merengő arczán, halvány ruhájára. Szánod-e szép galamb, árva szerelmemet?… szeretsz-e szívemért? kérdezém gyöngéden, s félig átölelém a hajlékony gyermeket. Pirba borult arczát keblemre rejté el, mintha susogná: nagyon szeretlek. Remegő válla az enyimhez simult, s szavak helyett egy könyűje felelt, melynek meleg gyöngye kezemen sikolt el. Szive szívemen; s a gyorsuló dobogás találkozék keblem melegével. Szent önfeledéssel csókolám meg, mit fájdalommal vőn, de engedni látszott. Ajka bűnbánó égésben remegett első ajándéka után, mely őt birtokommá tette isten színe előtt.

E naptól enyém lőn a lányka osztatlanul, vágytárs, kétkedés, kín és féltés nélkül, boldogítólag mint égi ajándék, mint istenadta vigasz. Hozzám, éltemhez csatlódott, mintha értem, számomra lett volna teremtve. Nővérem, barátnőm, egyetlen társam lőn. Övé volt gondolatom, hitem, életösztönöm. Leráztam búmat, kétségemet, csüggedt ábrándimat. Becsülni kezdém magam és létemet; szerettem a jövőt; jutalmat óhajték s reméltem.

A hely, hol néma vallomását tevé, szent lőn előttünk. Gyakran magunkban, a füvön ülve tölténk az esti csend hosszú óráit. Ha a kék galamb visszatért felettünk vadfáira a buzakeresztekről, s tördelve nyögte ősi keserveit; ha a tehenek kolompja estet hirdete a faluban: megemlékezénk, hogy egykor életünk is nyugvóra hanyatlik. Olykor, ha a nap leszállt s nyomán vörös gőz borítá a látkört, sorba találgattuk a porfelhők okát, mint egy ismeretlen világ regés történetét. Ilyenkor méla ábránd támadt képzeletünkben; a népmondák s ismerős hagyományok meséin áttértünk a nép multjára, s én elbeszéltem neki eleink sorsát, harczos királyinkat, a Tiszapart eseményeit, Kálmán és Álmos táborát, Mátyás és Szilágyi vesenyi békéjét; s érezni tanítám az ős idők iránt, szeretni a földet, melyben atyái porlanak, szeretni a hont, melynek kevés leánya van. Máskor ha nyugodt volt az ég s tiszta alkonyban fecskék szállongtak a holt Tiszán: elmondám, hogy a fecskének két hazája van, hogy van több föld, több világ; minden csillag egy föld; az isten végetlen, s őt imádni kell. Ő megmutogatta a mezei élet ismerős csillagit; én megtanítám, hogy a nap nem egyedül mienk; hogy a földnek vannak bujdosó testvérei, hogy a nagy egészben mily kicsinyek vagyunk, s mily nevetséges tév a féreg-büszkeség. Ilyenkor felemelém lelkét az erkölcs és tökély értelmezésével; megtanítám, hogy az igaz vallás nem harangszóban áll; vagy a szeretetről elmélkedtem vele, mely a világot fentartja, s a halandó formák feloszlásában soha véget nem ér. Máskor megtanított a mezei virágok népies nevére, mutogatta a gyors röptű csüllőt; s ha az örvény felett egy-egy karcsú szárnyú hojsza elcsapott, vagy visongva forgott, elbeszélte a vizi madarak mesés természetét, s a firól-fira szállt együgyű jóslatot. És én kölcsönben ismertetém vele idegen égaljak szebb növényzetét, s festett madarait; s míg a haladó idővel pásztori boldogságunk nőtt: a lányka történet-, vallás- és természettanját gyarapítám.

Érzetünk ép ingerét földi vágy soha nem szőtte át. Tisztátlan gondolat, érzéki bálványzás nem támadt szívemben, nem hozá veszélybe szűzem erényeit; s szenvedélyes csókkal nem érintém változékony pirját, mely mint virághamv vonta be ártatlan arczait. Testvére valék, barátja, őre, a nyugodt szerelem biztos fenségével. Óh ha gondolatát találgatám kedves kék szemében, nyomozva a lelket, mely benne felborong: mi kéj volt látnom első nyugtalanságát, mit az ifjú szív maga sem érte, minek rejtelmes okát vágyólag keresi, lelkesülten forrva, olvadva az első tárgyhoz, mely szerelmét felkölté. Ha a légben ölelkező madarak gyönyöre, vagy a nyári szellőn lengő illatpor, melyből virágok születnek, szerelmem megkapá s vágyat költe egy ismeretlen boldogság után: magamhoz jövék, látva őt félig elnyelten a rét füvében, gyermekileg kapkodni pillangók után, nem sejtve, nem érezve ártatlan lelkében a szerelem más ösztönét, őszinte rokonszenven kívül. Vérem elnyugodt, óráinkat tiszta öröm enyelegte el; boldogok valánk.

Én halásztam, ő vásznat fehéríte; piros ruháját felaggatá karcsú derekához; s míg öntözőjével körüljárta vásznát, kellemesen merültek fehér lábacskái a hűvös fűbe. Ilyenkor elevenen sürgött fürge munka közben, s egy-egy tiszaparti népdalt fútt el, mikhez az enyelgő vagy betyáros érzelem a szívből van véve. Aztán megforgatá kézművét, s míg vászna száradt: friss halaimmal mulatta magát. Néha eltekinte a túlsó partokon, miket beborított a tömött rozs lassú hullámzása. Konkoly- s buzavirág lengését kisérte; a tömérdek szikfű gyógyvirágaiban gyönyörködött, vagy vállamra hajolt, s a köszöngető pipacsnak integetett vissza, mintha szerelméről váltana titkos szót. Majd ezerjófüvet szedett gyógyító anyjának. Elbeszélte, hogy ki, minő betegségben fekszik a faluban; ennek-annak tehenét megszopta a kigyó, vagy véres tejet ád, mert megrontották; ez vagy amaz legény azért olyan sápadt, mert öntésbe hágott; vagy azért száradt el, mert boszorkányok nyomják; s hogy a malommegetti lápon volnának jó füvek, hová ember nem mehet. Ilyenkor tréfásan támadtam meg az együgyűség tanát; kibontám őt a babona hiedelmeiből s magyaráztam az általam ismert füvek gyógyerejét.

Máskor a szorgalom s takarékosság erényét dicsértem; s míg ő az árnyékban font: madártojást szedék számára a szomszéd cserfákról. Aztán leülénk a hallgató alkonyon, s fűszálakból lánczokat kötöttünk gondolataink teljesedésire. Szikfű s csillagvirág szirmait tépegeténk szerelmünk próbajóslatául, vagy akáczlevélt s egérfarkfüvet élekhalokra. Majd névbetűit metszém fehér gyertyánfába, nőni hagyva a feledt idővel; s ő a Tiszapart lágy agyagjába írta fel szerelmét, melynek mosott betűire, egy-egy áradás után, enyelgő tréfával vonatkozám.

Tavaszszal, ha a sárga libák körül megkergetett a sziszegő gúnár, bementünk az ifjú lombok ernyejébe; s ha egy-egy csipke- vagy kökénybokron fészekre akadtunk, kandian lestük, minő madárka üté fel rajta ingatag hazáját. Aztán vártuk, míg a kicsinyek kikelnek. Sokszor, bokrok alá ülve, némán, nesz nélkül figyeltünk a szárnyas pár jöttére, vagy néztük, mint cseréli át a gyöngéd hím meleg tojásait, míg a hű anyácska elreppent, egyszerű ebédjét, a lég bogarai közt, elkölteni. Később az anyai szerelem s nevelés gondjait szemléltük. Mint rebegett az egyetértő pár kis háznépe körül, s mily mohón eteté a soványkodó anya torkos családkáját. Miután jóllaktak, a szomszéd galyra ugrott, s nyugton tollászkodék, míg biberkélő orra s száraz lábacskái kissé rendbe hozták. És akkor bájosan csattogá szívébe született nemzeti dalát, le-letekintve félszemmel a nyugvó fészekre, melyben anya-örömei aludtak. Eljártunk hozzájuk, míg a csalogató pár elhítta fészkéről tollas kicsinyeit s elrepíté a szárnyra kelt újabb ivadékot, hogy birja szabadságát, melyre teremteték. Egész órákat merengénk e gyöngéd kéjekben; s ijedve eszméltünk, ha a lombok közt, tolvajúton, felettünk elsuhant egy fekete rigó. S Évi vigasztalan lett, ha olykor a fészket ágastól feltalálhatlanul elsodorta az éji vihar.

Őszszel, ha sárgult a fagyöngy, s az erdőlevél hullott, borongva jártunk az elaszó harmaton. Hol a levélszőnyeg s porond kissé fel volt duzzadva, kiváncsian jegyeztük meg az új életet, mely a közenyészet szakán kezdett fogamzani. Másnapra kövér kúpos növény üté fel fejét, szinte törékeny a bő nedvteltség miatt. Ki se bútt egészen, s már kétes gyönge verheny futkosott rajta, mintha meg akarná lepni a rá lopódzó szín. Következő napon gyönyörű kifejlett gomba lőn belőle. Bársonyos hártyája fakó színt viselt; alját halvány sárgaság borítá titkosan eredve sűrű csöveiből, miket tűvel látszott lyukgatni a türelmes természet. Élet- és kedvteljes épségben díszelgett, fényelve, feszítve az ifjú erőtől. Másik délutánra terült, dermeteg helyzetben találtuk. Egyfelől berepedt, széle felgyüremlve, mintha aggódva nyujtóznék sorvasztó láz előérzetében. Másnap csonka lett. Tán legelő barom lépett rá. Töredéke mellette hevert; hófehér törése férgektől keresztkasul fúrva, s foszlányai szotyós lucsokban rohantak. Álló felét ágbogas ránczok boríták; válla földig töpörödve kora aggságában, s az enyészet szivárgó nyirokjával. Végső napján rövid életének alig találtuk meg. Azt hittük, lakhelyét tévesztők el. Alakja nem vala többé; barnazöld péppé lőn, s felületén alig észrevehetőn pillézett összesorvadt bőre; míg végre deresedni kezdett, nedűs fehér penész futván el szegénykét.

Hason esetekben a különbféle élethosszra tértek gondolataink, mit oly független tervvel szabott és rendezett a végzet ujja. Elmondám Évinek, hogy van csillag, melynek egy éve több, mint a földi század; hogy van féreg, melynek egész élete csak egy nap; s hogy minden időmérték, mit véges ész gondolt és gyakorolt, percznyi tünet, muló csillagfutás örök isten előtt; s érteni tanítám a zsoltár szavait: «… ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmulása, vagy egy éjnek rövid vigyázása». És ha a főjóság csodálatára ragadta elméjét, ha az enyészet félelmébe vittem: vigaszt adék viszont, hogy az emberélet elég hosszú, erényt, s érdemet szerezni, hogy egy jól használt nap több, mint tíz vesztegetett év; hogy boldog, kinek emléke helyrehozhatlan hibákat nem vet szemére; ki az időt megbecsülte, bűnt, henyeséget kerülte.

Néha szótlanul bolyongtunk az őszi avaron; fogdostuk a hullongó levelet, vagy meglátogatánk a temetőben Évi halottjait. És ha szürke köd ült a tarolt határon, eszünkbe jutának véreink, kik ködön s határon túl mihozzánk tartoznak; kik szavainkkal szólnak, nyelvünket beszélik, sérelmeinket viselik, érzelmeinket ismerik, honunk lakói, magyarok, mint mi. Olykor kitévedtünk az őszi vetésre, felreppentve gondolatiból a magányszerető sast; s gyönyörgénk a darvak költői tánczában, mit annyi kellemmel s szabályosan járnak. Ki tanítá őket az öröm jelére? Ki adott a szárnyas sereg ajkára dalt? Mennyivel tökélyesb az örök igazgatás, mely mindenik féreggel megosztja az élvet, mint a földi formák, melyeknél néhányak untató bősége milliókat foszt meg?

Így telének boldog éveim. A mezők egyszerű leánya kifejlett, a gyermeki könnyű vázolat idomokat ölte; szín, élet és kellem lelkesíté azt, midőn a művész gondolata testet vesz magára. Megszoktam úgy nézni őt, mint életem felét, jegyesemet, egykori nőmet. Örültem, hogy ki valék taszítva saját osztályomból, melyben síromig egy üres helyet kellett volna hidegen betöltnöm s örömtelenül. Itt fogadott anyám szerelme kipótolá dúsan a hideg szíveket. Szerettem s szeretve valék családomtól, mely díszét, gyámolát találta bennem, s telhetlen lelke nem hunyorított kajánul a féltett osztály miatt. Háznépem gondjait fedezni segítém, nevelve a mellett önszerzeményemet, mely elég legyen majd a pásztori páros élet alapjául. Boldogságomnak egy híjja volt még, mit a remény már régen megigért: menyegzőm. S ennyi kéjt, ennyi édes szerelmet bánat és féltés nélkül élveztem. Egyetlen titkos vágytársam a biró fia volt; nyalka kaczér legény, túlnéző és kényes tizenkét ökrére. A molnár szerette volna őt vejének, mert gazdagságra vágyott, de Évi anyja a női befolyás egész hatalmával ellentállt, mert a fiú rossz hírben állott a környéken, nagyon csapszékes volt s vérengzett is, azonkívül itt-ott kuhiban hagyta az elcsábított lányt. Eleinte nagyon tolakodott Évikém körül, de anyja végkép eltiltotta a háztól, mert egyszer-kétszer pajzánul tréfált. Később birószámadás lett a faluban, s a birót és jegyzőt sok hibán érték. Elhajtottak tőle szekeret, lovat, ökrét, tehenét, földjét is elvevék s szegény zsellér lett a faluvégen. A nép azt suttogá: az uriszék csalta meg, mert a szegénységnek nagyon ügyét fogta s régen haragudott reá az uraság. Fia neki búsulta magát, hogy oly bőven többé nem vesztegethetett, szidta és átkozá, a ki az országba nemeseket hozott, s egy este végkép eltűnt a faluból. Harmadnap virradóra meggyúlt az uraság majorja, s a tűz alatt igás lovait elvitték. Aztán egymást érte a környékben a lopás. A nép azt beszélte, hogy a biró fia betyárrá lett, mert még mindig hitte, hogy a molnár neki adja a lányát, ha vagyonra szert teszen. A hír, mint szokás, meg-megujult s újra elhallgatott, de a legény kezén nem értek semmit, s darab óta nem is kezdték látni.

Egy este a parton ültem Évával. Klárisa eloldzott s a mint megkötöttem nyakán, közel hajlék halvány orczájához. Egyszerre a sűrű hársfák mögül könnyű fényes balta suhogott el fejemnél, minőt a kondások viselnek s túl rajtunk egy öllel mélyet hasított a kemény hantba. Felkaptam hirtelen a meg se hült baltát s keresém a gyilkost, de nem volt semmi nyoma. Nem is gyanítottam volna, hogy a biró fia, de az erdővégről halvány parasztleány nézett a hárs megé, kit ő elcsábíta s szívszakadva dallá a kesergő nótát: