E sujtó, alázó érzet bántá Lőblt Czeczilia ellenében; de az embertelen szív percznyi törődése után feltámadt rögtön ama sóvár gőg, mely a pénzen vehető becset s erkölcsi fenséget mérgesen irigylé s mely nyomorú pénzzel s még nyomorúbb daczczal törekszik azokat egyensúlyozni.

– Ha mindaz úgy történt is, – mondá ingerlő közönynyel, – tettem-e több csalást vagy tolvajlást, mint mennyit a törvény el nem tilt? ha nem törvényesen vétkezem, itélet hozatott volna ellenem ön keresetében.

Lőbl szobája megett a fabódéban ezt súgá Vámos halkan az írónak: Húzza alá esküdt úr a közelebbi szavakat.

Czeczilia felboszankodék a kevély önhittségen, mely minden pénzaristocratiánál divatban van, miszerint a törvény gyengeségeit nemcsak felhasználja, hanem azokra szemtelenül hivatkozni mer. A hölgy márványarczát haragpír futá el, s türelemvesztve szökött fel helyéből, hogy elhagyja az aranyimádó farizeust; de czéljai, miket el akart érni, visszatartóztaták.

Lőbl mosolygott. Örvendve látá, hogy ördögi jelleme megrendíti az erény türelmét.

– Korán nevet uram, mondá Czeczilia, észrevéve a gúny szembeszökő insultátióját. Azt véli talán, hogy szemrehányásom nem több mint feljáró halott, mely az együgyűt korszakonként kisértni megjelen?… oh nem… Bűne feltámadt s szája, és körme van, mely vádol, s boszúlni tud.

Lőbl arczán elveszett a gúny, s egy tolvajpillanatot vete a beszélőre, mintha megtörténhetőnek hinné, a mit hallott.

– A trieszti bukott ház czimvezetője, ki a hamis csődben sikkasztott pénzt Pesten most apja neve alatt üzletben forgatja, hozzám jött… úgy hiszem magától is eltalálja ön, mit beszélt nekem. Elmondá, miként ő Lőbl Simonnal kereskedési viszonyban állt, s midőn bizonyos hajósülyedés, nagyobb házbukás, s több hazudott okok miatt csőd alá sietne, Lőbl Simon igéretet tőn, hogy hitelt eszközlend számára, miszerint a neki tartozott összeget lefizetheti. A hitel Szalárdy Elek úrnál eszközöltetett harminczkétezer forintig, mely árúszállítmányból ő mitsem vőn által, hanem csődbeli egyezkedés útján száztóli huszával fizetett érte árvámnak, hatezer négyszáz pengő forintot, holott Lőblnek nem tartozék többel háromezernél… Későbben a csőd megszüntetése után Lőbl Simontól követelé a tartozásán felül fizetett háromezer négyszáz forint, s szállítási bér visszatérítését, de Lőbl Simon, noha a harminczkétezer árú termesztvényt negyvenen adta el, s mindazt zsebébe sepré, nem akarta igazságos igényeit kielégíteni; sőt ha még egyszer jöend, kirugdosással fenyegeté. Ő hát feltevé magában, Lőbl Simonon saját veszélyzetével is méltó boszút venni; s nálam ez okból jelent meg.

– Rágalom; irigy hazudság, mondá kissé zavarodva Lőbl;… ki adna hitelt egy bukott kalmár gyanúsításainak? toldá meg gúnyosan, de látszék, hogy a gúny szokott élét elveszté, s aggály és megütközés háborítja elfásult szívét, ily kényes titkot oly határozott ellenség birtokában tudni.

– Még sem hihetem, hogy rágalom volna, viszonzá Czeczilia visszatorlott gúnynyal; mert kezemnél tanuvallomások vannak, mik bebizonyítják, hogy a kérdéses gyapjú, repcze és gabona egyenesen Lőbl Simon pesti raktáraiba szállíttatott fel, s árát utolsó fillérig ő maga vette fel.

Lőbl felkapaszkodék ültéből, s horgas szemmel körülkémlelé a hölgyet, nincsenek-e nála az érintett okiratok?

– Ha ha ha! csak nem képzel ön oly együgyűnek, hogy magányosan szobájába hozzak ellene szóló bizonyítványokat, alkalmat adva erőszakos rablás által magát megszabadítni? mondá Czeczilia nevetve, s gyöngy fogain, vérszín ajka közül, oly bájosan fejezé ki magát a megvető gúny, hogy nem érdemes oly szörny ily szép szácska által kinevettetni.

– Az nem lehet, hiszen kik tanuk lehetnének, évek előtt mind meghaltak már, ellenveté Lőbl, szerepét tévesztve ezen eszes, éber, bátor nőjellem ellenében.

– Még éltökben történt a vallomás, mely hitelesítve van; felelé Czeczilia gyorsan, mielőtt időt vehetne a zsidó zavarából magához jőni.

– Tehát mit akar ön?

– Ellopott pénzemet kamatostól visszafizettetni.

– Nevetséges ábránd!… No de ha nagyon megszorult, s okiratai érvényesek,… majd meglássuk,… tán vetek értök valamit.

Lőbl szobája megett a fabódéban, halkan súgá Vámos az írónak: Húzza alá esküdt úr az illető szavakat.

– Ha ha ha, tehát mégis érhetnek valamit?! kérdé Czeczilia kitörő kaczajjal Lőbl gyávaságán, ki nem sejtve a boszúállás megette rejlő füleit, elárulá magát a meglepetés első zavarában.

– Azaz, én mit sem mondék azok értékéről; hogy is mondhattam volna valamit lehetetlenség felett; igazítá magát a kaczaj hangjától felábrándult zsidó; megnyugtatva magát azon gondolattal, hogy unus testis nullus testis, kivált ha saját érdekében tanuskodik.

Czeczilia azon kevés magyar nők közé tartozék a középosztályból, kik határzott életelvvel, önálló akarattal birnak. Azon rend hölgyei, melyhez tartozék, többnyire alárendelt fejlődést nyernek. Az apai tan, szeszély, házi körülmények, néha a czél, melynek eszközeül szánatott, leginkább pedig az anyára hagyományúl maradt alapeszme határozzák meg a nevelési irányt; de ennek aztán annyira rabjává szövődik a növendék, hogy ritkán képes egyéniségét saját ösztöne szerint kifejteni. Ez okból lehet ismerni magyar családokat, melyeknek egyike, ágról-ágra kendervető s réczeszaporító leányokat nevel; míg másikában őrjöngésig üzetik a zenetan s könnyen ájulhatóság, mintha a Lévi nemzetség ó törvénye szerint kellene szakmájukat leszármaztatni. A leányra ekként rátolt, ráragasztott jellemnek a férj többnyire ellenirányt parancsol, melyet az ifjú nő önerőszak nélkül con amore fel tud ölteni épen azért, mivel az előbbi sem vala lelkének szüksége, hajlamainak kifolyása, s ha már csakugyan majomnak kell lennie, inkább az lesz telivér férjének, mint anyámasszonyért. Innen tapasztalható, miszerint a nő, ki leány korában bőkezű, jótevő s minden ringyrongyra könnyelműn pazarol, most hatgarasos mosatlan ruhában űzi el fogóval a koldust; ki pipere, regény, táncz, s házi színpadon tölté leánykorát, mint nő lencsét, borsót szemel, minden harmadnap kegyesen beül a templomba; mígnem mindenkinek felnő leányában az anyai kötelesség gondja, s akkor mint egy fazekat, elővevén a rajta véghezvitt nevelési modort (melynek természetéről mit sem elmélkedék), megfőzi abban növendékét a maga leánykori képére és hasonlatára, hogy leendő férje ismét saját íze szerint szakácskodjék vele. Hogy e veszélyes rotatió, ez inkább nevelődő, mint nevelő rendszer, az ivadékon hagyja keze szennyét, nem tagadható. A minthogy minden vak magyar világosan láthatja annak nyomait a nemzeti ifjúság nagy részén, mely, midőn az apai emancipatio után az életbe ki-, a fővárosba pedig betódul és szétnéz, és törekszik tájékozni magát: kényszerül, mint a kigyó, hüvelyéből kibúni, hogy levetkezvén tetőtől-talpig rábőrödzött hibáit, helyet adjon egy második, jobb nevelésnek. Azonban mielőtt azt magán és magában bevégezné, többnyire elhanyagul, kedvetlenedik, áldozatul esik; s lesz belőle félig új, félig régi, halfarkon végződő habtündér, vagy inkább tökélytelen s hajladozó vegyanyag, mely sem közeszmék támasza nem lehet, sem magának hasznát nem veszi.

Czecziliát nem ily hétköznapi szülék nevelték. Ő nem volt bölcsőjében megrendelve sem kalaposnénak, hogy okvetlenül sipkákat béleljen, sem egy öt lovas alispán nejéül, hogy a kortesektől hagyja magát nyalni. Fejleni engedék hajlamát, benső törekvéseit. A czélkereső ösztönt nem bele hiteték, hanem tért, röptet nyitának a vele szülött eredeti egyéniségnek. Szabadon nőtt fel, mint ápolt virág, melyet az okos kertész öntöz és gyomlál, s férgek ellen véd a nélkül, hogy liliom helyett szegfűt erőtetne vele nyittatni, vagy fehér szirmait kopikékre mázolná. Szabad akarattal választa tervet, miszerint életét füzendje; eszméket, miket szentjeivé tegyen; s tárgyat, melyhez szeretetével hajoljon. Szüléi csak a hibát vagy erélyt, okot s eredményt, óvpontokat és kötelességet világosíták fel választásiban; s ön itéletével engedék birálni, mit kövessen, mit kell távoztatni. Szóval, saját erején, saját lábain taníták járni, csak őrkezekkel kisérve elbukás ellen. Innen öröklé a belátó elmét, akaraterőt, s határozott, önálló jellemét, mely sem vakon nem rohan divateszmék vagy csábító érdekek után; sem gyáván el nem pártol akadályok vagy áltanács miatt köz- vagy magánczéltól, mit megfontolás után magáévá tőn. Innen öröklé a bölcs hitet, a súlybiró kebelt, mely sorsát el tudja viselni, s ha mindent veszt, új világot teremt. Főleg becsülé a függetlenséget. Látá nyomorogni a képzelt szükség s százfejű hiúság rabjait. Azért józanon rászoktatta magát megérni azzal, mit jog és becsület, szolgaság nélkül ad. Jóllétet s örömet, mik e határok közt szerezhetők, szorgalommal törekvék elnyerni; de a lehetővel megelégült; s ha mit nem élvezett, másnak nem irigylé… Ki érdeket nem kerget, nem félt: nincsen elfogulva, s tisztábban látja az egérüző macskák alattomos cselét, összeütközését, marakodását, mintha maga is közöttük kergetőznék… Czeczilia ilyen volt… Fenékig át tudá ismerni a leglappangóbb szíveket, s mindenkivel úgy bánt, miként érdemlé… Tiszta, józan ész, s testesült nőerény. Azért mint ritka és szokatlan kivételt, e vastag anyagi korban a jobbak hidegen bámulták, az alacsony lelkek gyűlölve irigylék;… de senki sem szereté.

Lőbl jól ismeré e nőjellem szigorát, ez átható kritikai erőt, s nem volt képes szorongás nélkül vele együtt lenni. Ő, a jegedzett, szilárd gonosztevő, ki habozás nélkül tudott hazudni, s hidegen hajtá be a hamis követelést; ki zsarnokolni tudott rajtok, kiket megcsalt; ki nagyok ellenében gúnyos és arczátlan, középrend iránt megvető és gőgös: e női erény- s elmefenség előtt zavarba jött. Esze ingatag, fulánkja erőtlen, akarata bátortalan lőn, s ha a hölgy éles tekintete szemében olvasott, kénytelen volt azokat lesütni. E független fensőség, ezen alázó ellenállhatlan szellemuralgás okozá, hogy Czeczilia előtt szerepét vesztve, tévesztve, a szemrehányt bűnökben elárulá magát.

A nő elérte czélját, mit Vámos terve szerint el kelle érnie; s Lőblt nem akará czáffal ingerelni, midőn áruló szavát visszavoná; nehogy további tervét veszélyezze, hanem papirokat vőn elő egy hajlékony sötét-moir tárczából.

– Itt vannak, úgymond egész nyugalommal, a főispán önhöz utalványozott váltói, mikről már, tapasztalám, értesülve van; miután jöttöm egyik okát eltalálta.

– Mennyiről szólnak? kérdé Lőbl csillapult kedélylyel, de melynek álközönyén átlátszék, hogy gondolata a félbenszakadt tárgyon jár.

– Három évi hátralék, – hat ezerről; felelt Czeczilia.

– Tehát négyezret kifizetek értök; válaszolá Lőbl, visszaesve, mint minden lehető alkalomnál, uzsorási rabló szerepébe.

– Mit gondol ön? kérdé Czeczilia megütközve… Az összeg teljes harmadát lehúzni!? A váltók csak három hóra vannak kiállítva. Hisz ez százharminczhárom percent volna.

– Én többet nem adok. A kegyelmes úr hitele százharminczhárom percentig bukott. Jövedelme alig fedi már a kamatokat; fizetéseiben fennakadozik, apró váltóit is folyvást prolongálja; s tudja tensasszony, hogy az ily előhaladásból végtére is csőd kerekedik ki.

– Zsidó körmök közt és kamatok mellett kétségkívül.

– Hogy kivánná hát keresztényileg, hogy a váltókért ez esetben két harmadánál többet kifizessek?

– Mért nem volt ön ily óvatos, midőn a főispán, első örökét pazarlá? Adóssága akkor is haladá már-már értékét, s mégis ön folyvást aggály nélkül hitelezett nevére.

– Mert tudám, hogy testvére birtokát örökölni fogja.

– Honnan tudhatta ön, hiszen még akkor élt fiam? kérdé Czeczilia sietve, hogy hangja ne remegjen a szívdobogás miatt, mely Lőbl haszonvehető szavainál megkapta.

– Márk orvos mondá, hogy bizonyosan meg kell halnia.

– Miként tudhatná azt egy orvos, meghal-e betegje, ki még végveszélyekben nincs? vallatá tovább Czeczilia Lőblt, visszakapva szilárd arczkifejezését.

– Mit Márk orvos állít, annak teljesülnie kell; az teljesülni szokott, teljesült ez is; felelt a zsidó, a nélkül, hogy észrevenné, mennyire bement a kivetett hálóba, mennyire másként jár esze és nyelve e nő előtt, mint mások ellenében… Különben is az eset oly gyanútlan feledésbe merült, s oly visszhang és részvét nélkül avula el, hogy nem juthatott eszébe félni vagy vigyázni, midőn reá emlékezik. E mellett zavarban tartá a trieszti fenyegető ujdonság, mely neki kárt és gyalázatot hozhat; s eszét egy cseles ötlet tartá elszórva, miszerint Czecziliát rabjává tegye, s üldöző szándékától megszabaduljon.

A szoba megett, a fabódéban, Vámos aláhuzatá az esküdttel Lőbl nagyfontosságú szavait.

– Tehát kifizeti-e váltóimat vagy nem? fordítá tárgyát Czeczilia, nehogy túlzással elrontsa, mit oly sikerrel épített.

– Négyezret, ha tetszik.

– Miként lehet ily kicsinykedő egy milliomos tőzsér?

– Haj! én szegény zsidó vagyok, nem magyar uraság, hogy forintom mellett ne lássam a krajczárt.

– Hátha máshoz viszem a váltókat; s elveszti ön illő nyereségét.

– Csak tessék. De tudom, nem teendi a tensasszony. Nem is volna hála, jótevőjét úgy kompromittálni, hogy aláírt nevét ide s tova hordja.

Czeczilia nem tarthatá vissza metsző gúnymosolyát, midőn Lőbl a főispánt jótevőnek czímzé.

– De nem is érne czélt, folytatá Lőbl. Mindenki tudja, hogy a kegyelmes úr tőzsére én vagyok. Hozzám utasítnák, vagy értesítést vennének tőlem, s csak nem kivánja a tensasszony, hogy biztos háznak állítsam azt, hová magam is százharminczhárom percentre hitelezhetek?

– Az önök egyetértő klubbja megtetézi az ördögöket.

– No-no, ne csüggedjen el, mondá ravaszul hunyorítva Lőbl. Látom, a tensasszony nagy szorultságban van. Azt már a trieszti meséből előre gyanítám. Tehát, hogy a vádlott pogány is egyszer elismertessék jó kereszténynek, megszánom önt. Ha mulhatlanul hatezret szükségel, kölcsön fogok adni a négyre kettőt. S egy üres váltót nyújta aláírás végett, fél szemmel pillantva a várt feleletért gyűlölt ellenére, kit körmei közé akart befonni.

– Tán hogy kettőért négygyel, később négyért nyolczczal legyek adósa, s végre rabja, vad eszköze? Hogy elveszítsem önön az uralgást, mely önt remegésben tartja, s megtöri?… Nem uram! E fensőbbséget, ez üldöző igényt ki nem adnám kezemből ön vasládájáért. Nekem végetlen kéj megbélyegezni, törvény alá hozni egy aranyfaló farizeust, ki ezreket sanyar, s kinek ezer rabszolga közt csak egyetlen sujtó zsarnoka lehet… Azért tehát most egyszer sem ismerem el a vádlott pogányt jó kereszténynek. Köszönöm irgalmát;… nélkülözhetem. Én nem szoktam kölcsön venni soha. Nincs is szükségem, mint véli hatezerre; s hogy ezt bebizonyítsam, íme vegye át ön e váltókat; négyezerért odaengedem.

Lőbl gőgjét izgatá ugyan az úrnő kitört megvetése, de jónak látta az alkalmat nyakon ragadni, s a helyett hogy feleselne, vagy az elfogadott összeget daczból megtagadná: lelkén hagyva száradni a mondottakat, hirtelen a ládába kapott s fizetett: hogyha már zsarnokát lebékóznia nem sikerült, legalább a behorgászható kétezret ne szalaszsza el.

– Mégis furcsa, hogy a magyar jellem mind egy húron pendül, s számításom soha sem csal meg; mondá foga közül a tőzsér, miközben fizetett. A szellemfenség és bárányi erény mellett a tensasszony is felcsípi a megleczkézett tőzsér foghagymaszagú bankóit.

Czeczilia megveté e gyáva ingerkedő gőgöt.

– Felvevém ördög, hogyha vádkeresetemben eskümmel kellend jellemrajzodat kiegészítnem, személyes adatom legyen pogány-uzsorádról; mondá nemes haraggal, miközben áttetsző halványságát gyönge pír lehellte be.

Aztán fölkelt ültéből, s Lőblt üdvözlet nélkül hagyá el. Fordultában ruhája kissé felhajlott, s látni hagyá a kellemes könnyű láb körrajzát, mely a szabályszerű s teljes termetet emelé. Ki őt gondosan végig szemlélte, s a hajlékony ízletes modorra, mely sajátja volt, figyelmet vete, kénytelen volt megvallani, hogy Czeczilia, évei mellett is, oly hódító alak, mint a minő erélyes nőjellem.

XXIV.
(Folytatás.)

Alig távozék Czeczilia, az irodából egy segéd jelenté, hogy jőni látja a kegyelmes urat.

Lőbl kellemetlenül vevé a hírt. Néhány percze sem volt a Czeczilia által okozott ingerültségből meghiggadni, már ott lepé e fontos látogatás, melynek fárasztó és éles végzendői vannak, s melynek eredményeitől maga is tartott. Egy csomag iratot vőn ki a vasláda egyik szegletéből, s felbontva kettős pecsétjét, hosszú számjegyzéket tőn asztalára, melynek végpontjául beirá a Czecziliától vett váltók értékét. Aztán rendezni kezdé a csomagból a számjegyzék csatolványait, de mielőtt készen lehetne, kopogtatás nélkül belépett ő excellentiája.

A fabódéból átnézett lopva a vasajtó széllyukán az árva halász. Falszekrénynyé volt alakítva az ajtó belvilága, melynek üvegajtaja nyitva állt, s szabad átfolyást engede a hangnak, a vékony bagazián át, a nélkül, hogy eszébe juthatna valaha Lőblnek az évek óta bútorul használt ajtó iránt gyanúba jőni… Ő az, ő az; inté Szalárdy Ödön nehány percznyi fagylaló meggyőződés után, s leült elnyomni rettegését, szívdobbanásait, melyek a felidézett emlékre megrohanták.

Lőbl szobájában magas, száraz termet állott. Fekete frakk-, s hasonszinű pantalonban, melynek sovány szárából fénymázos bőrbe hüvelyzett nagy lábak nyúltak ki. Fejér mellény, szépen mosott redős ingfodor, s gomblyukában Szt. István kis keresztje. Hosszú, sovány, himlőhelyes arcz, melynek sárgafekete bőrén májfoltok mutatkoztak. Fejét magasan fel, csaknem hátratartá. Haja ősz és rövid, bajusza még jóformán fekete, s nyirett íve alatt látni hagyá vastag ajkait, miket gőg és megvetés előre nyomott. Álla és orra erős, durva metszetű; szemei kissé kancsalok; s tekintetében szeszély és kajánság fejezi ki magát. Ha mosolyog, hideg gúnyba öltözik képe, s ragyogó fogai különös ellentétet adnak sötét bőréhez, mit felül rövid fehér haj szegélyez. A főispán arcza általában visszataszító, de egyike azoknak, melyeken az egyéniség, s főjellemvonások ki vannak nyomva. Főleg büszkeséget, merész elszántságot, s hajthatlan akaraterőt fejezett az ki. Azért költé minden megközelítőben ama szertelen visszatartózkodást, ama félelmet, s fogult alázatot, de olykor daczot is, miket a kevély jellem rendesen elő szokott idézni.

Szalárdy György mint családnyavalyát öröklé a nagyravágyást. Ősei, kikről mindent tudott, előbb külpolitikának, Zápolya óta az udvar érdekében szolgáltak, de egy-egy pazar utód, vagy fényelgő özvegy, mindig eret vágott a bőház kincsein, s így a család sorsa fel, s alábukdácsolt, a nélkül, hogy a magasabb dynastiába léphetne, vagy elszegényednék. György nagyapja, Iván úr, új alapot tervezett a család jövőjének; s végrendeletének első pontjában meghagyá, hogy fia, az öröklött tőkével kereskedést űzzön, s minden áron pénzt és vagyont szaporítva, grófságot szerezzen, elsőszülötti örökösödést eszközölvén szerzeményeiben. A második pont majoresco unokáját kötelezé le, hogy oly királyi hivatalt keressen, mely sokat hoz, de költséggel nem jár, s törekedjék milliomos házba házasodni; mit, ha nemzetet nem nézend, s polgárosztályt keres, könnyen elérhet. A harmadik pontban unokája fiát jelelé ki a földi üdvre, melyben saját hamva is megdicsőülend. Ő harmadik ivadék lesz úgymond, a család grófi koronája alatt. Nevéről már le fogott veszni az új szag; de e mellett három fukar ős szerzeményeit, s egy milliomos anyai hozományt fog élvezni. Házasodjék az első magyar házak egyikébe, mit, ha vagyont nem néz, s szépséget nem keres, könnyen elérhet, s akkor vegyen igénybe pénzt, befolyást, minden eszközöket zászlós úrrá lenni.

A végrendelet első pontját, Barnabás úr, mint kém és zabszállító, csak annyiban nem teljesíté, hogy hivatalt viselt, de olyat, mely keveset hoz és sok költségbe kerül. Egyébiránt a pont második részét, azaz a milliomos leányt elhagyván, a harmadik pontba átvágott, azaz nagy családbeli leánynyal nősült, ki mindenéből kipusztította, vagy pusztítni segélte; örököseül pedig, mint a Márk úr irgalomintézeténél megtudtuk, egy pálinkaárúsnő fiát vette maga alá. Mi a végrendelet harmadik pontját illeti, Lajos úrfi aligha elüti a zászlós uraságot, ámbár szájas hazafiságon, és így alapos a b c-én kezdé; de ha elütné is, Iván úr hamva meg nem dicsőülhet benne, mert ő nem az ős Szalárdy, hanem isten tudja minő keresetlen vérből származék… Így rántja sokszor keresztül, sőt plane nullificálja a tervező dédek számvetését a nyúllábas ivadék.

György úr, mint már valahol említve van, utazási után, a birodalmi fővárosban, a magyar cancellariánál alkalmazá magát. Itten meggyőződék, mennyivel nehezebb a fővilágban, saját körének elsejévé lenni, mint magyar vidéken, hol öt csengettyűs ló, egy vörös guba kieszközli azt. Meggyőződék továbbá, mily gyakorlati alapon épült azon állítás, mit rhetor korában mint propositio majort tanula, hogy qui vult imperare, debet obedire, azaz: ki uralgani vágy, görbednie kell. Őt mint jelentéstelen ujonczot mindenki lenézte, vagy legjobb esetben közönynyel mellőzé, de sokszor és nem mindig éles elmefuttatások paripája is lőn. Mind ez igen sérté gőgjét, de látva, hogy a verseny és szerepféltés surlódó érdekei közt csak kigyóügyességgel lehet feljebb csúszni: dacz és torlás helyett hajladozó és hizelgő lőn, hogy aztán az alábbiakkal fensőségét viszont éreztesse, mint az a bürokratiában rendesen történik. Mind e mellett sem boldogulhat vala, ha ama tartományi csillagkeresztes herczegnő látogathatlan estvélyein ki nem tünteti magát, azaz birtoka, s anyagi bősége illő tudományul nem vétetik. György úr belátva, hogy a herczegnő özvegy unokahugán kívül nincs más lépcső, melyen hamarjában felkapaszkodhassék: jónak látá a nagyapai végrendelet reá vonatkozó parancsát tisztelettel félretévén, milliomos filisterné helyett őt venni nőül. Mindent, mit bira, hivatalt, czímet és rendjelt e leányágon kapott, s azt joggal úgy nézhette, mint menyasszonyi hozományt. Mielőtt azonban apjának ráhagyott kötelességét teljesítné, azaz gróffá lehetne, a kormány változék. Egy lelkes lengyel nő szelleme kezdett befolyást gyakorolni, ki az új korlátnok neje volt; s György úr pártfogója, a tartományi herczegnő egész pártjával háttérbe esvén, előmenetére többé mit sem tehetett; sőt megtartásáért is egy leánykori társnőjének kelle hizelegnie, ki, mint ő, tábornok neje volt, csakhogy nem özvegy, s a közelebbi kormánycserében befolyáshoz jutott. Ezen szolgálatokért György úr lovagias kötelességének tartá neje és a herczegnő szeszélyeit betöltni; s lőn belőle hiú fénykergető, mire különben is nagy hajlama volt. Későbben, a kormány újabb fázisaiban, ismét nemtőt kapott egy töredékben, s növő bajai közt folyvást a grófi rang reménye biztatá.

Egyébiránt ezen viszonyok, s azoknak hatása adtak irányt s megalakulást egész jellemének. Irigy és alázatos lőn a felsőbbek iránt, követelő és gőgös a kisebbek ellen; szeszélyrab magának, kényúr házában, méltánytalan s mitsem tevő embereiért; s értéki fokozatos sülyedése miatt éles ellensége a pénzuraságnak, mely most hazánkban a születési aristokratia fölé oly félelmesen kezdi erejét csúsztatni.

Különben következetes, elszánt, hajthatlan, s maga nemében tökélyesen bevégzett jellem.

Beléptekor Lőbl Simont egypár kézbókkal felületesen üdvözlé, s kinálás nélkül leült a legelőkelőbb helyre, gúnyszemet vetve a tőzsérre, minőt arra szokás, kit az ember gyűlöl, de nem kerülhet.

Lőbl lekapá chenillen sipkáját, felkelt helyéből, mélyen meghajolt, s bár Czecziliától még háborodva volt, szelid és alázatos képet mutata, mert annyi haszon, mennyit a főispántól összesen lopott, mindezt megérdemlé.

– Ha készen van Lőbl, végezzünk, kezdé komolyan György úr, mialatt boszúsan csapá el az orrára ült legyet, mintegy tudatva, hogy nem szokott legyekkel lakni.

– Jegyzeteim készek, kegyelmes uram, szólt mosolyogva Lőbl, de e mosolyban, ama kaján tekintetre felelet rejlék, mely mondani látszék: gúnyolj csak; körmeim közt vagy.

– Csak fogjon hozzá, mondá a főispán, kicsinylő közönynyel, de alsó ajkát előre nyomá a megvetés, miből kitűnt, hogy a felelő mosolyt elérté.

– Mielőtt a számvetést kezdeném, tudnom kell, mit végzett excellentiád, Márk úr megnemesítése ügyében? mert ő követeli tőlem, hogy tízezer pengőt számítsak be részéről excellentiádnak, mint a mennyi hasznát körülbelől a kutyabőrnek vehette volna; s mint a mennyi kárpótló díjt szolgálataért, azon esetre, ha nemességét nem eszközlené, excellentiádtól kialkudott.

Vámos a fabódéban e szavakat aláhuzatá.

– Minő szolgálat? micsoda alku? kérdezé a főispán hideg, megütköző hangon, de arczán meghalaványult a változó sárgaság, elárulva a titkos haragot, mit Márk pletykasága ingerelt… velem nem áll senki alkuban; folytatá szilárdul, mint házi orvosom, megnyeré grófném elismerő kegyét. Annak kérelmére igértem, hogy teendek egymit sorsáért… Egyébiránt a kutyabőr árát nincs többé oka követelni. S a hivatalos hirlap közelebbi számát nyujtá Lőblnek, hol a kinevezések rovatában következő czikk állott: «Orvos D. Márk urat, a párisi, német, magyar és több természetvizsgáló társulatok kitünő tagját, szülészmestert, és ritka gyógysikerről hirhedt férfiut, ki huzamosb időre saját költségén ingyen kórházat, és kisdedóvót alapított: a szenvedő emberiség érdekében bebizonyult érdemeiért, s az orvostan elővitelében kimutatott tudományos szorgalom tekintetéből, ő cs. kir. apostoli felsége méltóztatott nemesi oklevéllel kegyelmesen megajándékozni.»

Lőbl még tovább kezében tartá a hirlapot. Egy czikket olvasott abból némán, mely a fentebbit közvetlenül megelőzé. Aztán arczát ünnepélyes tettetésbe szedvén, kezét egymásba dörzsölé, hogy ujján a briliánt pogácsa szerteszét villogott; s rókaalázattal félhangon susogá:

– Excellentiád nem is adna alkalmat grófi rangját megüdvözleni, ha az ember véletlenül lapból nem olvasná; de hódoló álarcza alúl kifityegett a hivatalos káröröm, mely szavait ilyformán értelmezé: elkéstél jó bolond; ha én lefőztelek, grófkodhatol kopott fringiáddal… Miután hát a kutyabőrrel bajunk nincs, folytatá Lőbl, Márk úr részéről csak azon kétrendű nyugtatóval fogok számolni, melyet a kegyelmes gróf, és grófnő utalványára neki kifizettem, hozzá értve azon száz aranynyi csekély összeget, mit Lajos úrfi… vagyis ifjú gróf váltójára közelebbi gyógyításaért az orvosnak adtam.

– Kezdje elején, s időszak szerint menjünk a pontokon, nálam akként vannak sorozatba véve; mondá a meggrófiasult György úr, miközben tárczájából egy rövidke, de számokban bővelkedő jegyzetet kivőn.

Lőbl bezárta a szobaajtót, orrára illeszté hajszálaczélba foglalt szemüvegét; s a csomagból kivett számjegyzéket kezdé olvasni, minden pont után gróf Szalárdyra tekintvén szemüvege felett, jóváhagyást, vagy észrevételt várva az egyes tételeknél:

– Nagyméltóságu gróf Szalárdy György főispán, és kir. tanácsos, nemkülönben szt. István kiskeresztes vitézének, Lőbl Simon pesti becsületes izraelitánál tett, s fizetetlen adósságai:

1. két ezer arany, miket a grófnő, Lajos úrfi születési ajándékaul rendelt Márk orvos úrnak lefizetni, s mik az első computusba azon oknál fogva nem iktattattak be, mivel még akkor a grófné nem akarta excellentiáddal tudatni.

Ez azon díj vala, mit a nagyreménységű rongyok elszülésekor a pálinkaárusnő becsempészett fiáért csipett fel dr. Márk.

– 2. A mellék örökülés előtt nálam tett összes adósság 240,000 p. forint.

– Nem foghatom meg, hogy jöhet e pont számadásba, holott 40,000 termesztmény, és lábas jószágok árával rovaték le abból; 200,000 értékben pedig kilencz év előtt átbocsátám ős uradalmim kettejét, miknek ön, habár nevem alatt, birtokában van, s jövedelmét húzza.

– Tán feledé excellentiád, s ha igen, ime az átadó okirat, hogy biztosítá az átvett javak száztóli hatos jövedelmét. Tiszteim számadásait saját kormányzója vizsgáltatá meg, s azokból kisül, hogy bevételem néha öt, néha ötödfél kamatra rugott. Az innen kilencz év folytában eredt, megtérítendő hiányzék: 11,500 p. forint. S e tekintetből hozaték combinátióba az ó adósság… Ha kétkedik excellentiád, itt vannak a számadási kivonatok, kormányzója aláirásával; s egy harmincz fontnyi papircsomót nyujta át.

Gróf Szalárdy visszataszitá azt; s a pamlag vánkosáról odébb vetve egy csomó zsiros gyapju-mutatványt, helyét megtörlé, hogy rákönyökölhessen. Aztán egy száraz cabanára gyújtott szivartárczájából. Lehet folytatni; utasítá Lőblt szokott kicsinyléssel.

– 3. Márk úrnak fizettem a melléköröködés után excellentiád rendeletére 20,000 p. forintot.

– Fájdalom; mondá mintegy magának a főispán.

– Ki az embernek 25–30,000 évi jövedelmet ad kezébe, annak oly potom ajándék, alig több napszámosi borravalónál.

Vámos a bódéban aláhuzást inte az esküdtnek, mint minden haszonvehető igéknél.

Lőbl huzamosan nézett szemüvegén felül észrevétel után; de a gróf hallatlanná tevé tolakodó szavát, szivarfüsttel rejtve el arczain a sárgitó haragot, azon bántó meggyőződés miatt, hogy zsidó szövetségben semmi titok nincs, sőt oly rejtelmek is fecsegésbe jőnek, miket sem meghatározni, sem annál inkább bizonyítani nem lehet.

Lőbl tovább olvasott.

– 4. Ennek négy évi hátramaradt kamata, száztól tizenkettejével: 9,600.

– Akkor nyolcz kamatra igérteték e pénz: mondá foga közül György gróf, lenézve félszemmel a köhentést színlő uzsorást.

– Igen, azon feltét alatt, ha pénzemhez egy év alatt visszajuthatok. De csak nem kivánja nagyméltóságod a zsidókat á la Pharao sanyarni, hogy tőkéjét évtizedekig követelje nyolcz kamaton magánál heverni. Kivált most már, midőn a váltótörvény, mint József eleinket, kiszabadított a rabjáromból. A gróf (e czim jól esék a főispánnak), magasabb ponton áll, de magasb lelkű is, hogysem egy zsidó írgalmát igénybe vehetné; hiszen váltót adott a kérdéses kamatról.

– Tudom, mondá a főispán, miközben irtózattal vonult odább a szennyes ingtől, mely a kanapé alul lábaig nyujtózott. Csak saját jellemére akarám Lőblt emlékeztetni, mert egy év alatti visszafizetésről, a kamatláb megállításakor szó sem volt.

A tőzsér nehányat köhintett, melylyel magát becstelenülésnél rendesen fedezte, s mely neki a tétlen megvetéssel büntetendő gentelmaneknél szép tőkéket hozott. Aztán olvasá:

– 5. Különféle pincze- és konyhaszállítmányok külföldről, mik az utolsó négy évben fizetetlenül maradtak 9600 p. frt.

– Jegyzetemben csak 8000 áll; monda Szalárdy, a kezében tartott papirra tekintve.

– Azon ezerhatszáz értékű küldemény nincs tán beszámolva, mely nyolczszáz negyvenben, a bécsi szállitásnál Dunába merült. Pezsgő és más külhoni borok, szeszek, saftok, olajok, eczetek, mustár, tengeri halak, rákok s több efféle. Emlékezik excellentiád, midőn oly rögtön tőn újabb megrendelést, de a tisztújítószék aztán kedvére ütött ki… Nem remélném, hogy a vakeset kárát törvény ellen nyakamba kivánná sózni; holott casus nocet domino.

– Ez maig sincs hitelesen bebizonyítva.

– A bécsi harminczadkönyv kivonatát még azon évben leküldém excellentiádnak. Ha elveszett, párban ime itt van, melyből kitűnik, miszerint a szállítmány ugyanazon czikkekben ismételtetett.

– Az nem többet bizonyít, mint hogy czimem alatt vámmentesítteték a másoktól elfogyasztott első hozomány.

– Tanúiratokat is küldék, mik a megrendelt ládák elsülyedését igazolják – felelé sanda szemmel Lőbl, a nélkül, hogy jogot venne az alacsony csempészgyanúért megneheztelni.

– Azt hiszem Lőbl, azon ládák az akkortájban vajudott, de születése előtt megidétlenült emanczipáczio keresztelőjére előlegeztettek.

– Nem, kegyelmes uram; mi minden illető bábát és keresztkomát készpénzzel szoktunk fizetni – viszonzá a tőzsér előkelő mosolylyal, feledve, hogy a becstelenítő kétely ismételteték.

– Tovább, tovább, – utasítá Szalárdy, nem akarva oly csekély összegért ingerültebb surlodásba jőni a horgas körmű hébermágnással, kit bár mélyen gyűlölt, mig körme közt van (pedig mindvégig ott marad), szeszélyétől telhetőleg kimélni tartozék.

Lőbl folytatá:

– 6. Ezen szállítmányok időarányú kamata száztól tizennyolczczal: 1728 p. frt.

– Hisz a negyedik pont alatt csak tizenkét száztólit követelt.

– Jaj, kérem alássan, az régibb adósságra szól, midőn excellentiád hitele még jó lábon állt, de bizony most már egy kis lábcsúzt kapott; s csak nem követeli, hogy oly háznak, mely négy év óta fizetéseit megszünteté, tizennyolcznál olcsóbb kamatra hitelezzek. Ez kegyelem lenne, azt pedig mágnás, ha épen ma lett volna is azzá, zsidótól nem fogadhat el.

Szalárdy ajkába harapott a szemtelen szómerény miatt, s hátat fordíta a pamlagvégnek, hogy ne lássa a neveletlen pénzaristokratát, ki új fensőségét oly nyersen gyakorolja a felette állókon… Lőbl sértő közönynyel folytatá:

– 7. A kegyelmes grófnő utóbbi rendeletére: konstantinápolyi shawlok, boroszlói és schweiczi csipkék, indiai tollak, lyoni selymek, külországi bársony- és kasemirkelmék stb., stb., 10200 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 8. Ugyanannak párisi illatszerek, öltözékeszközök, divatárúk, kilencz tánczöltöny, keztyűk, czipők stb. 1356 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 9. Ugyanannak melegégalji növények, négy darab persaszőnyeg, különnemű becses régiségek, érczöntvények, norinbergi díszművek, majmok papagályok s több apróság: 17500 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 10. Az ezüstnek és ékszereknek csak vámja és portója jő számadásba, mert azokat személyesen rendeli meg és fizeti ki a grófnő, párisi kirándulásaiban. Tehát a fizetetlen vám és portó összesen: 2161 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 11. Ugyancsak a grófnő részére vétetett négy angol hintós ló: 3000 p. frt.

– Ezret sem értek – megjegyzé kedvetlenűl Szalárdy.

– Hitelbe az is jó – válaszolá alázatos gúnynyal a kopasztó; s a főispán pirulva némult el, hogy ily lelketlen pénzfaló fulánkjait viselnie kell.

– 12. Excellentiád számára egy angol csődör, fegyverek, úri és cseléd formaruhák Bécsből, amerikai szivarok, bécsi lószerszámok stb. stb. 8075 p. frt.

– 13. Lajos úr… akarám mondani az ifjú grófnak… kérem átosan, midőn e jegyzék készült, még nem vala gróf; innen a tévedés. Tehát az ifjú grófnak excellentiád jóváhagyása mellett, külön hozatmányok a jegyzékek szerint: 3956 p. frt.

14. E fizetetlen bizományoknak időarányos kamata, tizennyolczával, összesen tészen 15900 p. frtot.

– Ez mégis szörnyűség, kitört a főispán, e bőrnyúzó telhetetlenségén. Annyira egy aristokrata sem élt vissza hatalmával, mint a pénz. A zsidó- és mórüldöző spanyolszak, az inquisitió, a velenczei tizek, a népsanyaró római patricz, mind semmi aránylag azon kínzó és fosztogató kihágásokhoz, mit a magyar uzsorások klubja kényszerítő körülményeink közt törvény mellett és szerint büntelenül űz és feljebb rugtat.

– Ugyan ne fillérkedjék excellentiád, esék szavába malitiős phlegmával Lőbl, vérszemet kapva a fentebbi letorkolások sikere után. Azt véli talán a gróf, hogy én olyan kapaszkodó nyalócz vagyok, ki elég hiú és ostoba szerencseül venni, ha magas uraknak ingyen szolgálhat?… Ugyan mit mondana a világ, ha megtudná, hogy ily magas ház még az étel és ruházat árával is zsidónak tartozik, ki azt évek előtt fizette ki. S mégis nem elég, hogy a krajczárokat sehol sem számítom… Még forintjaimból is engedjek? vagy épen százaim-ezreimet hagyjam leróni… Ily bolondító gombát nem ettem. Én parancsváró szolga és gép vagyok… Gép és eszköz a világ folyamában… de önmagamért. Én szeretem magamat jobban mint mást. Szeretem mélyen, elszánva, csábíthatlanul. Szeretem önző ösztönnel, mások kárán s a törekvés minden bűnével, mi a bitón innen esik. Nekem tőkém van s azt akarom, fogom növelni minden szent és szentségtelen úton a végtelenig. El kell érnünk, hogy uralkodjék önökön a zsidó ivadék, melynek bujdosó elein sokáig uralkodtak önök.

Ezen epés, ingerült eszméket oly hidegen, oly alázott modorral mondta el Lőbl, hogy a főispán megborzadt. E kincsgyűjtő sárkány kimutatá foga fehérét, s oly gyáva téren mutatá azt, egy vonagló áldozat előtt, ki már erőtlen lábakon, bukáshoz közel, fentartó kezére szorulva hozzá támaszkodik, hogy a súlyegyent, ha még lehet, el ne veszítse. És ő ördögien reá vigyorog, hogy az áldozat ne merjen hozzá menekülni. És e vigyorgás oly hideg, oly merev és nyugodt, mint lenne a tűz, ha megfagyhatna.

A főispán irtózattal látá, miszerint az uzsorás kényurak ép oly tökélyre fejtik szakkörükben a tettető alaktant, mint más diplomaták. Éltében sok zavart, sok szorongó kedélyt és órát idéztek már reá a túlköltő fényszenv kicsapongásai; de soha oly megrázó bánat, oly csüggeteg és komoly önvád lelkére nem merült, mint most, midőn szemei kezdtek felnyílni. Eddig egyik kölcsönből fedé a másikat; házi szükségeit tőzsérhez utalványozá, s kész jövedelméből elszórta magát napi és évszaki mulatságai közt. Csak most, midőn a halasztgatott végszámvetésre összeszerkezé jegyzékét, szörnyedt el, mennyire sülyedt érzéki fekvében, mennyire lehetetlen a felvett modort folytatni. Ez már magában leverő vala, s most Lőbl kitöréseiből kezdett meggyőződni, ki az, kinek körmei között nyakig van; mennyire más, mint a külső kéreg, a görbedő, igénytelen álarcz, melyet ő ismert; mennyire más e rőfös és firneiszos vagy caviarszagú s váltóval béllelt haute-volée, a hiba mellett is, még sokban gyöngéd s lovagias aristokratiánál; mennyire nem várhatja e vérszopó vámpirtól, hogy kimélettel legyen sorsa elrendezésiben. Hogy azonban ügyét rosszabbá ne tegye s a kivihetőnél kevesebbre ne szorítsa magát, elnyelte Lőbl gorombaságát. Közönyös nyugalom alá takarta a háborgó gőgöt s szótalan arczán legkisebb jelke sem vonult keresztül azon árnyon kívül, mit a szivar vastagabb füstje rávetett.

Lőbl elbámult e kicsinylő hidegségen. El kellett ismernie, hogy az ó aristokratia gőgben, tettetésben is nemesebb ujdonsült klubbjoknál, melynek pedig ezekben áll egyik főerénye.

Szünet következék.

Végre Lőbl, türelmét vesztve a főispán komoly és vágásban maradt kedélyén, ingerülve kérdé:

– Tehát folytassam?

– A mint tetszik – mondá a főispán egykedvűen, miközben második szivart gyújta meg, hogy a szoba szagát ne érezze.

Lőbl folytatá:

– 15. Most legújabban az új etablissementhoz bécsi butorok és függönyzet, párisi tükrök, lámpák, vilárok, két divatos brougham, egy kalesz, négy lószerszám ezüstre, csehüveg-szállítmány, vegwood és csehporczellán, servicek, mind excellentiád czímerével s grófi koronával jegyezve: 18,750 p. frt. Meglehet, az összeg valamivel többre is fog rúgni, ha sietségemben egymi csekélységet tán kifeledtem. Némely részt innen a debreczeni vásárról spediroztam excellentiádhoz. Elébb nem érkezheték. Csak félév előtt vevém parancsát és rajzait, midőn bizonyos reményt kapott, hogy gróffá emeltetik.

A főispán észrevétel nélkül hagyá e pontot. Arcza némileg felderült, gondolata elmélyedt, a grófi czím üdvét látszék élvezni.

– Itt vége a házi költség rovatának, mely tizenöt pontok alatt tészen összesen 133,326 p. frtot és 2000 aranyat; hozzáadva az ifjú gróf közelebbi gyógyításaért Márk úrnak fizetett száz aranyat – mondá hivatalos közönynyel a tőzsér, miután a fentebbi pontra ellenvetés nem téteték; s szemüvege felett feleletért nézett, de a főispán folyvást háttal ült feléje.

E számadásból, sok több között két főtanúság van. Egyik azon szomorító magyar gazdálkodás, miszerint negyvenezer p. jövedelmű földbirtokos négy év alatt csupán külhoni fényűző czikkekre annyi adósságot tud csinálni, a mellett, hogy bevételét másfelől egy fillérig elkölti, s miszerint a fokonkinti merülés intő veszélyében is a helyett, hogy észre éberülve megrántaná a gyeplőt a mélység előtt, könnyelműen rohan az üres czím s fárasztó csillogás szirénei közé. Másik tanúság az, hogy ki a Shakespeare és Sue Shylockját és Jaques Ferrandját meghaladó magyarhoni uzsorások torkába esik, annak idejében okvetlenül el fog nyeletni, mint Jónás elnyeletett a haltól, hacsak késnek késével (azaz lemondó határozattal) ki nem vágja magát, míg keze mozoghat…

– Mielőtt a másik rovathoz fognánk, az elsorolt pontokra nézve közleni akarom tervemet. Százezret alakítsunk kölcsöntőkévé s tőle, míg leszállítom, ajánlok száztóli nyolczat. A felül rugó összeget pedig kifizetem jelenleg, ha tetszik honi részvényekkel – mondá gróf Szalárdy Lőblhez fordulva, s szemén és összevont homlokán bizonyos fanyar nyugtalanság látszék elvonulni, mely epés egyéneknél izgatottság jele s a kitörő szeszélyt szokta megelőzni.

Lőbl azon hideg haragúak közé tartozék, kik soká engedik megmozgatni kői nyugalmukat, de ha egyszer felingerültek, sokáig higgadnak le, s mosolygó arczczal tudnak gyilkosságig menni. Seprős vére felkavarodott az elébbi lázadásban s szinte égett az alkalomért, goromba lehetni a körme közt vonagló nemesen, kinek faja előtt, minden értéki súlya mellett is, kényszerű háttérbe vonulni az uzsorás klub. Azért gyönyörgve élvezé adósa arczán az érdekeltséget, mely sokkal jobban lázít és rongál, mint a kaján gúny. Sóvár boszú- és ártvágygyal nézte az átváltozott arczot, mint egy fizetetlen váltót, mely ellenségét kezébe adja.

– Mi a száztóli nyolczat illeti, mondá hivatalos idegenséggel, csodálnom kell excellentiád idylli fogalmát, miszerint egész naivsággal tud tőlem ilyesmit várni. Valóban a költők meséire emlékeztet, midőn még öt-hat ember vala a földön s Ábel csak azért is átadta Kainnak kecskéje húsát, hogy bőréből lábtyűt csináljon magának… Ma több hasznát veszszük a kecskének. Ritka, s mint a zsibvásári koszperd, divatvesztett czikk ma már az irósvajszivű, vagy inkább romlott májú philantrop, ki birkáit meg hagyja nyírni az éhesnek s mézes karddal harczol ellenei ellen. Részemről legalább nem tartozom ezen sóhajtó vitézek kegyes táborába. Azon egészséges alapelv nyomán: inkább én, mint más, többet akarok kapni, mint adni; s hol kilátásom csökken, bizalmam is illőn megvékonyodik. Excellentiádnak nem lehet panasza. Annak idejében méltányos valék: de természetesen, a mint excellentiád lejebb-lejebb ment, én feljebb-feljebb jöttem. Míg biztos hitele volt s pontosan fizetett, tizenkét perczentre mindig kölcsönzék. Négy évtől, mióta akadozni kezdett, tizennyolczra csaptam, s most, midőn a hitelalap ide s tova végkép kimerülend és csak perre, patvarra nyílik reménység, huszonnégyre adnám, ha adni akarnám, de úgy sem adhatom, mert magamnak is szükségem lesz reá. Minek okáért excellentiádnál lévő minden tőkéimet ezennel felmondom; egész alázattal megjegyezvén, hogy a lefizethetési határnapig huszonnégy perczentet előre tegyen le, vagy váltó által biztosítson; mit annál hajlandóbb lehet teljesítni, mert ha tartozását betábláztatom, huszonnégyre sem fog mástól kölcsönt kapni, s akkor veszve lesz; ha pedig rögtön perbe fognám, csőd alá jöend, s akkor már veszve van.

A főispán haragos csodálattal nézett Lőblre. Meztelenül egész undokságban állt előtte az álarczaiból kivetkőzött nyervágy. A tőzsér, ki kalandos ifjú korában, viszonyaiba tolá, fészkelé magát, szolgálata kezdetén szegény, szerény és kegykereső hajhász szerepét játszá; ki később, mióta szárnyára kelt s első örökét átvette, folyvást ügynöke, támasza, tartalékforrása volt, ki minden bajt, zavart, véletlen esetet kiegyenlíte s nélkülözhetlen szükséggé és szokássá érlelé magát; ki pénzügyeit pontosan ragaszkodó hévvel s szolgai alázattal vezeté, ki az értéki sülyedtség örvényéhez vitte, vagy jutni segélte; s kiben mint dúsban, most, a fordulat szorongó pontján, próbált hűségre számíta: hitlenül elhagyá. Elhagyá őt, ki úgy nevelteték, hogy pénzügyeiben halálig vezetőt, vagy legalább támot szükségeljen. Élesen bántá gőgjét azon nyilt vakmerőség, miszerint zsarnoka, fertelmes tetténél, szemébe nevet; mitsem titkolva alacsony örömét, hogy a kizsákmányolt jótevőt tönkre juttatja. Bántá a vastag hálátlanság, mely saját osztályában ily csömörletes nyerseséggel mégsem gyakoroltatik. De mind e mellékkeserűségeknél bántóbb volt önsorsa: a zavar, szégyen s menekvési lehetetlenség, mely abban mutatkozék. Mit mond a világ, mit teend családja, melyet a csapás véletlenül ér?… Hát még a rangszomj s imádtatás ösztöne? Most, midőn a fenhéjázó végrendelet betölt, midőn az ősöktől leszármazott vágy és áhitat teljesülve van, midőn a család meggrófula s ezen földi üdv fényes élvezetéhez elkészült… kell megbuknia. Mennyi gúny, mennyi ellenszenv fog reá támadni, mit eddig tekintélye tartott álarcz alatt; mennyi kárélvező tomboland felette, kiket eddig kevélyen mellőzött s kik miatta mellőzve voltak; mint kell a nagy világból, gyönyör és csillogás nélkül s talán szükség és nyomorban gyalázatával egy látogatlan zugba zárkóznia!… Mind ez együttvéve prózaiabb jövendő, mintsem egy hiú fénykóros gyáva lelkét pillanatig le ne roskasztaná… Lőbl szavain oly örömest kétkedett volna; oly szívesen engedte volna méltóságát e tréfával sérteni, megalacsonyítani; de nem úgy kezdé ismerni őt, hogy nyilatkozatát komolynak ne higyje.

Azonban nem akará magát elárulni, s könnyeden ellensége kezébe vetni. Visszavevé a szokott kőarczot, mely egy pillanatig magára ölté a szív érzelmeit. Üléséből felkelt s vele az oly hajthatlan dacz. Néhányat lépe s Lőbl előtt megállt. Aztán vevé barna békateknő lorgnettjét s mellén keresztbefont karokkal, némán, átszegzőleg nézte őt, mint valamely ismeretlen szörnyet.

A gyakorlott gonosztevő fel sem vevé azt, hanem hidegvérrel, remegés nélküli, nyugodt, biztos hangon folytatá:

– A mi pedig a részvényekkeli fizetést illeti, sajnálom, hogy excellentiád magas kivánatait nem teljesíthetem, de nekem magyar részvény nem kell.

– Hogyan? kezdé bámulva a főispán, hiszen saját maga Lőbl, ékesszóló hévvel, erővel árulá szerteszét a középponti vasutrészvényeket, s adósságom utóbbi átvételénél nyakamba is tolt harminczezer pengő forint árút.

– Az nem egyéb volt börze-nyerészetnél. A kezemre játszott részvényeket eladám, többnyire adósaimnak, midőn legmagasabban álltak, hogy feleim olcsón visszakapdossák a szorult magyartól, ha majd a részletnapok jőnek s fizetni nem tud. A mint hogy excellentiád is eladta azokat egyik hajhászomnak harmad veszteséggel. Különben mit forgassak én pénzt vaspályában, mely előbb-utóbb versenyt állít elő a magyar pénzpiaczon; holott kölcsön útján harmincz, negyven, hatvan perczentig kereskedhetem tőkémmel a törvények védelme alatt?

A főispán csodálata folyton nőtt e szemtelen tőketulajdonos jellemén, ki már nem is tartá érdemesnek szívredőit a vérevett ellenség előtt takarni; sőt gyönyört keresett abban, hogy önzési szennyével csömört okozzon.

– Hát a gőzhajó- s állóhídrészvények? – kérdé mintegy alkalmat adva a további önismertetésre.

– A híd pihen s gőzhajó sem kell. Jobb, ha azon kevés részvény, mi e két vállalatból magyar köröm közt van, apránként idegen kézbe vándorol. Így siettetve lesz a jövendő, hogy a magyar föld idegen országok technika provinciájává váljék. Pedig nekünk erre törekednünk kell. Csak így leend az, hogy a folytonos szegényülésben, mi és utódaink bővebb és könnyebb alkalmat nyerünk excellentiátok megtört és fogyott fajában nemzetietlen pénzaristokratiát alapítani meg… Egyébiránt nem ezeket veszem, honi részvények nevezete alatt; hanem azon korszerű s ránk nézve nyakszegő ipar- s kereseti vállalatok papirosait, miket egy eszénjáró nyakas töredék, socialis mozgalmak útján lerak és szaporít; mindenikében akadálykövet téve kerekünk alá, s mindenikével ásító veszélyt toldva be; hasonlag az egyetlen serény fecskendőhöz, mely az égő faluban minden kigyúlt lyukat törekszik befojtni. Mint minők ipar- és gyáregylet, czukor és kereskedelmi társaság stb. Ezektől irtózik, ezek vesztére tör velem együtt minden becsületes zsidó, sőt máshitű kereskedők is, kiknek csak születése és pénze magyar, de nyelve és érzelme idegen. Nézzen körül excellentiád ezen társulatok részvényjegyzékében, mily jelentéstelen arányban van érdekelve a kereskedőség, kivált zsidóság, a nemes osztályhoz képest. Csak azok szegődnek látszatból azokhoz, kiknek vagy egyéni érdeke kifizeti magát, vagy befolyás útján alkalmat lesnek azon vállalatok megbuktatásához… De hogyan is lehetne máskép? Van esze az embernek, hogy nem húzza orránál fogva piaczra a vetélytársakat s nem dédelgeti fel saját pénzén gyűlölt ellenét, hogy végre nyereségiben osztozzék.

Különösen mi magyarzsidók vagy zsidómagyarok, kik jövő uraságunkat akarjuk megépíteni, csak nem rakhatjuk az alap közé idegenek kövét, nem segélyhetjük társunkká a bukott telektulajdonost, hogy midőn a ház felépült, salonjainkat elfoglalja s minket kiszorítson?! Nekünk törni, nyomni, eltapodni kell minden csirázó versenyt és vetélyt, elzárni, betemetni minden felfakadó forrást, mely a pénzt, hatalmunk eszközeit, a nemességhez szivárogtatná s új uralgást adna kezébe. Más nemzeteknél nem sikerült ez élelmes fajunknak, itt meg kell ragadnunk az alkalmat. Midőn pénz lett az uralkodó eszme s a világtörekvés anyagi irányt vőn: Angolhon lordjai rögtön az ipar és kereskedés terére fordíták minden erejöket. Ott a nemzeti előlátás, szorgalom, éber vigyázat elkapkodott, felhasznált minden tért és alkalmat, a nemesség kezére keríte pénz- és iparpiaczot, elragadozá orrunk elől a jószagú pecsenyét s nem engedé semmi kövér zsákmányba akasztani csempész körmeinket, hogy aztán ellephettük volna mint a féreg, mígnem minden jobb ízlésű ember visszaborzad s eltávolodik tőle, nekünk hagyva az egész martalékot. Tehát Anglia kijátszá kezünkből a jellemünkhöz illő időszakot. Ott a nemesség pénzt szerze magának s úr maradt, a zsidónak koppant a szeme s ostobább népet kelle keresnie, hol nyakára üljön az országnak s felépítvén Izrael hatalmát, élvezzen és uralkodjék dologtalanúl… Frankhonban e tekintetben kevesebb akadálylyal lehetett volna az új nemességbe becsúsznunk s játszani a szerepet, melyet ma pénz oszt. Ott az ó nemesség, politikai fordulatok miatt megtörve, kedvét, befolyását vesztve, a st. germaini kalitkába zárta magát mint beteg oroszlán. De Frankhonban nem a nemesség teszi és vezérli a nemzetet. Ott harminczhárom millió büdös keresztényben egy nyelv, egy érzelem, egy érdek, mely maga rontja vagy maga építi dolgait s idegen kanalat nem hágy fazekában kavarni. Ott felépült a pénzuraság királyszéke, hírünk, befolyásunk nélkül. Legfeljebb aprószeresi napszámot végzett körüle a zsidóság. A franczia korszak meghódolt a pénznek, sülyed és nyerészkedik, felölté jellemünket, a nélkül, hogy gázsijában osztoznék velünk s nekünk mint nézőknek legfeljebb a tapsolás élve jut, hogy oly művészileg utánoznak bennünket… Maga átlátja excellentiád, hogy miután más népek így gondoskodnak magukról, nekünk a magyarok közé kelle hátrálnunk, miként «Kibrot-thaavától, hol eltemetteték a kiváló nép, menének eleink Haserothba és megállának Haserothban» Móz. IV. XI. 34. Megtaláljuk Gó’senföldét, hová bujdosánk. Ez a mi bőrünknek való hely, a mi zsebeinknek való hizoda. Igen alkalmatos héber conservatorium, melyben a jeruzsálemi fény megnő és felmagzik. Soha egy status sem engedett a speculánsoknak oly bő és könnyű nyereséget, a nélkül, hogy emberi vagy országos czélnak általok hasznot szerezne. A helybeli jellem és viszonyok egészen malmunkra dolgoznak. A magyar kormány soha sem vezérli a nemzet érdekét. Nem is akarja, de ha akarná is, hogyan tehetné? holott akármily politikai szinű egyén legyen élén, rögtön támad párt, mely, mielőtt magát úgy mutatná, hazaárulónak kiáltja ki, népszerűségét, hitelét aláássa, furkálja, szárnyát megnyírja s mikor se ti se tova nem tud mozdulni, saját pártja is odább áll tőle, hogy új zászló alá csapja magát, melynek tartója egy másik csoport által ismét le fog rántatni. Soha egy nemzet se csapongott oly könnyelműen a váltakozó népkegy végletei közt, mint az excellentiátoké. Magát gróf Széchenyit, kit messiásának kiálta ki, mihelyt oly pontra állott, honnan ha népszerű maradand, többet használhat, mint az előtt, már megfeszíti. Sőt Deák Ferenczet, ki minden pártok közbálványa volt, egyetlen toaszti nem jól ejtett, vagy nem jól értelmezett kifejezéseért saját eleme gyanúba vevé. Ezt teendi többi jeleseivel is, kik még jobban napirenden vannak. De ha ezt nem is, bizonyosan megszokja, megúnja őket, közönyössé válik irántok s korán elfeledi. Azért sok jellem, sok tehetség, kényelmei közé, vagy szegény zugába vonja be magát, s elpipázza erejét, mert nem akar taps közt kezdett szerepet füttyön végezni, hogy végre mégis mitse használjon, minek itt legnagyobb művész is ki van téve. Látja excellentiád, hogyne örülne ennek a zsidó? Nekünk olyan nép kell, mely jeleseit becsülni nem tudja, mely egymással veszekszik. Oh az a bábel zavarja nem hiába tanít minket az ó-testamentomban…! Elébb mondám, hogy a kormány nem vezérli a nemzet érdekét. Most mondom, a nemzet (vagyis nemesség, mert hisz itt nemzet nincs), maga sem vezérli azt közerővel, sőt absolut többségével sem, mert minden kérdésnél pártokra oszlik, ingerült csapatokká töredezik fel, mi a sikert töri, csonkítja, elernyeszti… No, már hogy kivánja excellentiád, hogy mi Izrael hívei, azon kisded magyar pártot, mely annyi zavar és összeütköző törekvések közt, az ipar, kereskedés s több idevonatkozó üzlet rendszerét ki akarja kezeinkből vájni s a statusjövő alapjául a nemzetnek megvédni, gyarapítni és növelni, mígnem végre bennünket elüt, kituszkol s a szérüről gyepszélre szorít, mint szorított Anglia és Frankhon, hogy mondom, ezen kisded magyar pártot, magunk ellen czéljaihoz segítsük, a pénzpiaczon vetély- és osztálytársakul tolakodni eszközöket nyujtsunk, s kiadjuk a bizonyos uraságot kezünkből, mit a magyar nemesség felett, ha a dolgok maradnak, az idegen pénzaristokratia okvetlenül kivivand magának?… Ez okon nem kell nekem magyar részvény. Azt minden uton lenyomni, kellemetlenné tenni, a börzéken értékét buktatni, hitelét veszteni törekszünk, hogy az illető vállalatok menjenek tönkre, vagy silány, jelentéstelen forgalmat idézzenek elő az üzleti ágakban, a nélkül, hogy a részvényesnek hasznot, nekünk kárt okoznának. Egyébiránt efféle józan törekvéseinkben tetemesen elősegít maga az iparalapító párt, mert az excellentiád lőportermészetű faja csupa lelkesedésből is légbe röpíti dolgait, s az üstökös dédek nyírett ivadéka, azért látszik fejét olló alá adni, hogy minden lépten-nyomon egymás hajába ne kaphasson. A magyar, ha más oka nincs, nemes vetélyben is összevész s egymás törekvéseinek vet gátat, akadályt, részvétlenség, gyanú vagy ellenműködés által. Így történt a létező iparköri öt-hat egylettel is. Most gyanusítják a hengermalmot, majd a czukorgyárt, majd a gyáralapítót, külön változatban egyik a másikat, mígnem valamelyik, mely magát a többieknél jobbnak trombitálta, tíz hó alatt, legkedvezőbb évben, alaptőkéjének negyedét elveszti s a párisi börzén, a bukott házak s hitelvesztett társaságok névsorában függ… Hála Ábrahám Jehovájának, hogy így van. Dehogy veszek részvényt, hacsak azért nem, hogy a társaságot megbukni segéljem. Csak hadd szakadjon pártokra a magyar e korszükség kérdésében is, mint minden más ó és új viszonyaiban, hadd vessen tőrt, ásson vermet egymásnak, hazudtolja meg egymás ajkán az igét, kapkodja ki egymás kezéből a zászlót: addig mi szép csendesen felnövünk nyakára az új hatalommal, mint felnő az éj a vöröstányérra, mely nem maga a nap már, hanem csak felvetett képe s a gőzkörön, fény és meleg nélkül reszket… Mit mond excellentiád ezen hasonlathoz? biz a zsidót is költővé teszi a szokatlan honjellem… Ne méltóztassék kegyelmes szemeit haragba szedni, bizony mondom, nyakára növünk excellentiátoknak, a nélkül, hogy a nemzeti ipart mi fejtenők ki, vagy a kereskedést nagyszerűvé tennők, csupa pénzforgatással, váltó-csempészet s uzsora útján. Úgy, hogy ha bőven nem találkoznának ily érzékeny életuntak mint excellentiád, kik már minden álöröm és csalgyönyör ingerén túl, csak a valódi, igaz, nemes, gyöngéd, felemelő élvet igénylik s csak a vesztegető fényszomjat s kitüntető divatvezetést engedik magukon uralgni,… mi nagylelkű és szívű férfiak dolga:… halkabban domborulnának magyarnyelő tárczáink. De így se baj. Mi és feleink ezer s ezer úton körmeinkben tartjuk a pénzpiaczot, az ipart idegen gyülevész nép üzendi s a magyar gazdatisztjeinkké lesz saját földén. Ő vezeti a czímet és zsellérkedik, mi pedig szolgáknak látszva országlunk. Mily mulatságos lesz az, ha majd a magyar urak, hideg kőszobákba gyűlöngve, vagy elszigetelve, értünk dolgoznak, ha díszparkjainkba hozzánk küldenek ki, megkérdeztetni, mi és miként történjék? ha mi igazgatjuk a törvényhozó szavát s mondva rendeljük meg, vagy töröljük el a czikkeket érdekeink szerint? Ha majd összes osztályom úgy álland az összes nemességhez, mint én most excellentiád felett s úgy fittyelhet annak, mint én most excellentiádnak!… He he he! ilyen a pénzaristokratia. Nem kivánna excellentiád pénzes zsidó lenni?! Pedig nem csak komoly ügyekbe hat el feleim intéző ujja és hatalma. Mienk lesz fény, divat, kitünés. Elfoglaljuk a közhelyeket, szinházakat, sétányt, termeket, ünnep- és néztereket. Persze a magyarokéit, mert mi közczélból mitsem teszünk saját zsebünkre, hanem kezünkre csaklizzuk, vagy becsempészkedünk a kész érdekekbe. Ünnepet rendezni, kocsizni, lovagolni fogunk, hölgyeink köveket és tollat viselnek, túlragyogják excellentiátok silphidjeit s tónt adandnak a tánczvigalmakban, mik a blasirt nemességnek jobban fognak fájni, mint a közügyek véghanyatlása… Hogy tetszik excellentiádnak a népszerű nemes ifjak báljában egy héber díszhölgy, ki félórával azelőtt két garasára turót adott el s bálczipőjét alkonyatkor veszi, hogy lyukas huszasait ne lássa a varga, a czukrásznő fagylaltjára pedig alkuszik? Hogy tetszik a lóversenynél a hóditó hajhászözvegy, kinek hizott kezén szétreped a keztyű és fénylő arczhája két oldalt fityeg ki a pamela vagy clarisse kalapok alul, körnője pedig honn harisnyát foldoz s itten a hőségben kopott bársonyban ül, mely asszonyánál zálogban veszett?… Ah mi kéj az, hogy ily pozsgás, mázsaszámra mérhető haute volée váltja fel a halvány, gyöngéd, kitisztult bőrü születési aristokratiát. Mily érdekes lesz az, ha egy páholyban érdemes timármester fekteti ki fekete körmeit, másikban egy izraelita nemzetség tizenketted magával tolja ki fejeit mint kas száján a méh, közepén pedig excellentiád fajából más egyén menekül a páholyfenékre, illatszert használva a csáva- s halszag ellen, melynek tulajdonosi sem szinházat nem építenek, sem a művészekért fejeket nem törik, csak bekörmölték magukat a kikörmöltek helyére. Mily dicső lesz mindezt egykor egyedáruzni, ha a nemesb ízlés tőlünk elirtózva termeibe vonul és zárkózik, kiürítve nekünk s hajbakapó feleinknek az élv és kitünés terét és alkalmát, miket mi árcsökkentés, vagy túlfizetés útján, de mindenesetre árához, becséhez nem értve fogunk gyakorlani. Mi szép lesz aranyozott lakásainkban, függöny s ajtók fölé ötágú koronákat rakni, estélyeinkbe híni az adós notabilitásokat, s általok kamat fejében költemény, hirlapok s művészet útján divatban lenni, ragyogni, halhat…

– Ugyan míg az lenne, tegye félre Lőbl ezt a bödön caviárt, mert fejem kezd szédelegni tőle, közbeszólt a főispán követelő hivatalos hangon s lorgnettjén át, szegző pillanatot vetve a kevély tőkés csufondár ábrányainak.

Lőblt annyira kiüté sodrából e meglepő parancs, hogy a hajdan belerögzött szolgaösztön szerint, feledve új tomboló szerepét, fülönkapott és ágya alá tőn egy bödön caviárt, mely Lőbllel egy szobában hált s eddig a pamlag tőszomszédjában fülelt és bűzölt.

Lőbl ingerkedő nyilatkozatiból átláthatá gróf Szalárdy, mit várhatunk az idegen érzelmű uzsorásoktól, mily veszélyes hatalom nő azokban a nemzet nyakára. Átláthatá a vastag túlvitt önzést, mely sem vet, sem arat, csak behord, mely előtt végre megszünik nemcsak ember- s nemzetiség, hanem törvény, erkölcs s családérzelem és statusczélok s mely kicsapongásiban egyetlen korlátot ismer, a lehetetlent. Átláthatá, hogy a születési aristokratia helyébe minő aljas rabelem cserélendi magát, melynek ősei család-krónikája, rangja, századai nem lévén, de pótlani törekedve, minden szentséget fel fog áldozni, hogy kimosdva gubacs és firneisz szurokjából, pénzéhez illő díszczímekbe öltözhessék fel. Átláthatá, miként ezen elem keze közt, urasága alatt, idegen érdekek fognak felnőni, melyek temetőbe viszik a nemzetiséget, pedig miért nyereg, ha ló nincs? miért törekszenek jobbjaink, ha nem leend nemzetünk, melyért azt teszik? Átláthatá, miként az elemnek nincs több czélja, szándoka, mint az elsőséget magához ragadni, hogy a népet, jobban mint valaha volt, sanyarva, az igazgatás rendszerét eszközévé aljasítva, pénzét növelje s pénzén dölyfét, szeszélyeit elégítse ki. Átláthatá, mennyire nem mindegy az a statusra nézve, ha a pénz Péternél vagy Pálnál van, mert Péter talán tudomány, művészet, ipar, kereskedés, nép és közczélok s nemzeti fejlődés érdekében fárad és áldozik, míg Pál csak tőkéit iparkodik megszázszorosítni, hogy földet nem művelve, kézipart nem űzve, kereskedést nem emelve, dolog és szolgálat nélkül renyhén lebzseljen a status nyakán, felélvezve, kizsákmányolva, mit mások szorgalma létre hoz. Átláthatá, mily hamis nyugtatvány a váltótörvények eredményi iránt azon felületes jelige, mit sok törvényhozó papagály utánmond: «hadd hulljon a férgese», mert az uzsorások korszaka nem érlelő nap a gyümölcsöző hazán, hogy elfonnyaszsza a férges példányokat, hanem forgószél, mely érett s éretlen terméket gallyastól, fástól örvénybe sodor, hogy zsákmánynyal terhelten kavarodjék tovább a pusztult vidékről… Átláthatá, mily sülyesztő bűne a nemzetnek, e közellen idején egymás töredékivel harczolni, mily igaztalan önmaga s a közérdek ellen, ki az ipar és más korszaki mezőn erejét fogyasztó kisded pártot űzi, ki az ide vonatkozó eszmék és törekvések sikerét rontja, közönynyel dermeszti, vagy ostoba bűnnel aláássa…

De ő excellentiája mindezt nem látta át, mert a haza és szemei között vastag énje állott. Ő nem látta a törvényes rablót, ki a nemzeti szentséget szabados formákban tördeli zsebére, csak a szemtelen ujonczot, ki egy ősz méltóságra fogait meri vigyorítni. Ő csak azon boszankodék, miként bátorkodik századok óta érlelt nemes vérét felingerelni egy pór húsgép, mely tollszedni és függeni születék… miként pöffedhet rá oly jóllakott gőggel, a sülthalon leszármazott tengőcz, ki csak nemesek földéről süthet kenyeret s kinek kóbor gyomra, az ő és társai morzsáján hízott fel?… Csak azt tartá rangja alattinak, miként önti így szemébe mérgét a hálátlan szolga, ki eddig rejtezve titkon élvezett, hogy urai ne lássák a lopományt? miként tud éles gúnyt, szurós fulánkot mutatni, ki, míg csaló alkalom van, hizelg s alázkodik? mily önhitten kérkedik, a csempészett jövőben már képzetileg előre elmarkolászva s habzsolva az élvet, mit ő és osztálya netovábbnak tart s minek birtokáért élvét, munkáit zsoldba ajánlá.

– Úgy, úgy, Lőbl, mondá ellenfeléhez a fentebbi műtétel után, jobb is el nem szokni a caviár-emelgetéstől. Ki tudja, nem hazug próféta-e a korán szólalt kakas, mely zsidókirályságot jövendöl? Hátha buknak a százhuszas kamatú remények s meg talál zendülni a babyloni lant ó keserve? Frankhonban megvetés keledez már enyves faja ellen s Rothschild, mint zsidókirály, negyvenezer példány röpiratban koppadt a nép kezén. Angolhonban pedig észuraság tolúl a pénz fölé, ily keleti bölcs, mint Lőbl Simon, csak tudni fogja, hogy a közelebbi ministeriumban öt-hat irótag van…

– De nem a nemes magyar nemzetnél, hol az írók nadrágtalan páriák, közbevágott Lőbl hideg szenvedélylyel, ki a caviár körül tett szolgálattal oly véletlenül megalázta magát s kit e fensőségi csel, tizszerte mélyebb haragra gyujtott. Itt a statusjavak könyvében az ész 0-ul vétetik, melynek csak úgy van értéke, ha rend s rang hegyes 1-se, vagy szolgabók háromrét görnyedt 3-sa áll az ész előtt… De oly szokatlan is itten a független elme, hogy ha lenne egy, kettő, mely világát sötét bűneinkre vetné, magok gyanúsítnák excellentiátok: hogy az nem több, mint ábrándos költő, kinek tyúkszemét zsidócsizma nyomja. És a költő ellen akadni fog ember, ki tiz forintért czikket ír s ember, ki harmincz forintért lapjába veszi, hogy a költő ostoba, embertelen és kimeszelt sírbolt, azaz farizeus… De meg mit ijeszt minket Frankhon és Anglia? Ott a nemzet szorít ki helyünkből, de itt a nemzet van nyakig erszényünkben. Ha kedvünk szerint összeszorítjuk, nyekkenés a vége… Aztán hol pénzszűke nyomaszt, a közerkölcs pedig ki van erejéből véve, fajom nem félhet. S nem így van-e Magyarországon? A szegényítés régi terv szerint foly, épen azért rohant oly vakon hálónkba a pórázunkon vergődő halsereg. Mi pedig az erkölcsöt illeti, e gyönge asszonyka ellen mindig elég ostrom a szükség, kivált fejletlen népeknél… Csak nézzen szét excellentiád, hová vittük egy pár év alatt a közerkölcsöt. Uzsoránk példája elragadt a keresztényekre is. Persze, a siker követőkre talál. Most már vetélkednek mestereinkkel. Úgy hogy bátran utasíthatnók őket, mint az excellentiátok Krisztusa utasítá apostolait: «elmenvén, tanítványokká tegyetek minden népeket e földön». Továbbá, a váltóügyvédek elfogult papjainkká lettek. Soha Lévi nemzetsége nálok lelkesebben nem prédikált üdvösségünkre. Látná csak excellentiád, mily vetélyhévvel szegődnek minden csempész segédszerepekre, mily ármányzó s elszánt ebhűséggel horgászszák be uzsorás követeléseinket, feledve elvet, vérséget, sülyedő nemzetet, ha hallaná, mily dicsekvő tűzzel védik eljárásaikat a serkocsmákban és több ahhoz illő helyen: «hogy ők jog védői, törvény eszközei, mind egy lábig igaz férfiak, hogy az uzsorás jobban fizet mint a becsületes ember, hogy ha ők nem tennék, más lépne helyökbe, hogy a zsidó is ember, kinek jogait tisztelni kell» s több ehhez hasonló alapos erkölcsi indokokkal és sophismákkal, pedig ők azt ép oly jól tudják, mint excellentiád, hogy ember ám a zsidó, de egyszersmind polgárzatban él s épen mivel nemcsak ő, hanem más is ember, nem kell neki eszközt nyujtani, hogy embertelenül bánjék s mások emberi jogát megfojtsa, elcsempészsze. Noha pedig az ügyvédi karban, a nemzeti ifjuság nagy részét vesztegettük meg, s vontuk el a honi érdek tiszta észlelésétől: még ez mind csigavér, mi már tovább járunk. A törvényes erőszak, cselt, csalárdságot idézett elő a perszéki feleknél. Most mindenki törekszik a törvényt kijátszani s erélyt, érdemet keresnek abban, minél eszesb fortélyt és furfangot találni. Sőt befolyásunk a birószékekig ment. Hisz maga tudja excellentiád, hogy több nagyszerű uzsorapert, helyhatósága alul máshová rendelt a főkormány. Azonban úton, útfélen, utczán, közhelyeken, széltire beszélik feleim ez vagy amaz váltóbiró szives barátságát, igéretét, pártfogó itéleteit, sőt legújabban magasb kegyelmekkel dicsekvék egy bezárt collegám. A szerep át van cserélve, a kullancsok helyett a báránynak kell meghunyászkodnia. Egy becsületes honfit, ha üldöző sors, álnok önzők vétke, vagy jótét és engedékenység miatt kimerűl és csőd alá jut, szégyen és erkölcsi megróvás bélyegez, míg fosztogatója az idegen uzsorás, latba sem vétetik s fényes fogatával, paszományos cselédeivel botrányt nem okoz… Ha valaki tiz év alatt bonyolódott viszonyai miatt könnyelmüség nélkül körmeink közt koppad s uradalmaiból kipusztul, azt mondják: úgy kell neki, mért nem tudott bőrében megférni. Ha közülünk valaki tiz év alatt, semmiből ragadozás által milliomos lett, ezt mondják: úgy kell neki, azért van esze… Iró és művész fut, fárad, éjez s Szilveszter estjén nem marad fillére, mit újév napon koldusnak adjon, a közhivatalnok teng, nyomorg, nélkülöz s mégis özvegye kéregetni jár, a földbirtokos kétezer holdból nem képes szerény családját ellátni s az igavonó nép éjt-napot egygyé tesz, még sem lakik jól egész év hosszában. Minden munkásosztály sínylik s érzi a pénz szűkét, csak a korhely uzsorás viheti véghez, hogy hat ezer váltó ft. kamatjából a fővárosban keresetág nélkül, kényelemmel éljen, s négy év alatt mégis tizenkétezer pengő tőkét tegyen félre, mint egy hajhászomon történt. Második Endre király korában nem sanyargatták jobban excellentiátok őseit őseink. Pedig ha az üzéreket kútfejökre viszszük s kit-kit helyére sorozunk, nem több mint ötszáz család zsarolja Magyarhont. Ennek van alárendelve tizennégy millió ember sorsa, jövője, erkölcse. Ennek adózik az ország, hallatlanabb kulcs szerint, mint valaha a legzsarlóbb hódítónak… Mindez tagadhatatlan tény s mindez közönyösen foly, mintha úgy kellene folynia. A közvélemény nyugton hagyja a nemzetiség őrlő férgeit s apróságot keres, melyen hajba kapjon.