Az idő apródonként szépen kitavaszodék. Kivül mezők, hegyek felöltöztek, virító köntösben állongtak a virágos fák; a csermely szökevény ezüstje fecsegve futkosott ibolyás medrében; szárnyas dal, szín, illat terjedt mindenfelé, állandó ékei az örök ifjúságnak s az ébresztő nap megaranyozta az új világot.
Benn a fővárosban feltámadt szokás szerint a por és rekedt gőz. A sápadt arczok kibúvtak szűk lakásaikból s lomhán járkáltak téli sírjaik közt a párolgó utczákon. Bűzt és szemetet lengetett körülök a megszorult szellő s a szegleteken egy-egy tányér fonnyadt ibolya tudatá egyedül, hogy odakinn a boldog szabadságban tavasz van.
Az orvosi épület újvilág-utczai szárnyában, egy földszinti tágas teremben vesz folyamatot végére haladó történetünk. Háttérben egy nagy csontváz nyújtja fel szálas termetét, szabadon a fal mellett s ha gyors járkelés szelet hajt körüle, összecsördülnek mozdult tetemei, mintha haragudnék feláldozott nyugalmáért a halottrablókra. Körül a fal mellett, nehány szék között, nyolcz-kilencz hosszú asztal: rajtok itt-ott egy felnyitott emberfej, keresztülkasul szabdalt csonka test, lábfej vagy félregördült szem s hulladék-ujjak hevertek. Köztök nagy kések, fűrész, csonttörő kalapácsok s nehány apróbb törlést váró bonczszerek; a földön pedig végig nyujtóztatva velő- és vérpecsétes nyitott koporsó s közelében egy kád tele tiszta vízzel.
A budapestiek mindjárt ráismernek, hogy az egyetem boncztermében vagyunk… Esti hat óra, még nem volna sötét, de mogorva felhők borítják a várost, az ég minduntalan el akar cseppenni s komor árnya sötétté sűríti az alkonyi homályt, melyben kedvtelenül dudol a száraz tavaszi szél.
A terem már sötét, hamvas faggyúgyertya pislákol a holt tetemek között s vonagló árnyával olykor megeleveníteni látszik azokat. Hosszú árnyak nyulongnak a falon s ha a rezgős ablakokról becsap a szélvonal, felkavarja a nehéz halottszagot s meg-megzörren az üres szemű csontváz. Első tekintettel úgy látszik, nincsen semmi élő e földfeletti sírban s nem foghatja meg a kisértő sóhaj eredetét, mely a tompa csendben időközönként támadt és elhal. De ha az ember szeme a sötéthez szokik s gondosabban szétnéz, száraz, halvány alakot lát mozogni egyik sötét zúgban. Komoly, sötét szemű férfi ült zsámolyon, szakadt katona-egyenruhában, rostos kalappal, mely mélyen szemeire konyult. Két könyökét térdeire támasztá s száraz öklei közt borotválatlan állát nyugtatá, melynek tüskés szakállában erőltetve őszült szálak csillogtak. Vékony szárait ócska nadrág félig-meddig fedte s egyik lábfeje közepén el volt csonkítva. Mereven bámult a félsötétbe, érzéketlenül a környező tárgyakra, mintha egy virágkert dombjáról nézne le. Az elhaló sóhajok tőle támadtak.
Darabideig csend után izmos legény lépett be a belső ajtón. Pofók, kulacs képű, csomolygós haja balról feltenyerelve áll, szája kisded, mintha fütyölni akarna s orra módtalanul pisze, hátratűrt czimpával. Vállán egy halottat hozott lepedőbe burkolva s letette egyik üres asztalra; aztán felegyenesedék s kinyujtózott a teher súlya után. Most meg lehetett ismerni egész termetében Pisze Pistát, ki, mióta nem láttuk, bámulatosan kifejlett s megcsontosodék.
– Mondom, ne búsulj.
– Ne búsulj Ferke, bíz a gyertya is elszomorodik tőled, no mindjárt itt leszek, s neki biztatlak én, hogy kedvedben reám ágaskodol. Még egy pecsenyét kell hoznom, de csak innen a másod emeletből. Tudom, holnap jó borravaló üt, mert lesz mit kaszabolni az orvos uraknak; mondá vidám szeszélyes kedélylyel, lehamvazva gyertyáját, sietve távozék.
A mogorva obsitos elébbi helyzetében maradt. A gyertya tisztább világot vetett rá s arczéle oly ismerősnek tetszék, hogy az ember gondolkozni kényszerült, hol és minő körülmények közt találkozék ezen alakkal, de lehetlen volt eltalálnia, mert alúl a szakáll, felül a kalapja vastag árnyban tartotta képét, úgy hogy csak élrajzát, de vonásait nem lehete látni.
Pisze Pista megérkezék a második hullával, s ruhátlan hozományát beleveté a kádvízbe áztatni, maga pedig szemben az ifjú hadastyánnal, egy odébb vetett czomb helyére felkuporodék az asztalra, s mogyorót kezdett törögetni egyik csonttörő kalapácscsal.
– Mondom, ne búsulj, lám én harangot húzok a bú elibe mint a fergetegnek, s van is mindig olyan kedvem, hogy harangot önthetnék belőle. Lajos úrfi ölte meg szerencsédet, ő tett bolonddá engem is. Állj bosszút rajta, szívesen segítlek, de magam nem érek rá.
Az obsitos öklével fenyegetőzék Lajos nevére, aztán felállt, engedni akarva Pisze Pista vidító szavának. Most látni lehetett egész arczát, s bár a bú és kora vénhedés nagyon kivette régi formájából, meg lehete ismerni Fekete Ferenczet, kit a henczidai jegyző Rigó Ferke név alatt vőlegény korában a templom küszebéről fogatott el, hogy Mariska védlenül maradjon Lajos étvágyának.
– Hogy tett bolonddá Lajos úrfi? kérdezé Piszétől, mintha adatait vágynék szaporítni, hogy több oka legyen Szalárdy Lajost megölni.
– Hogy tett?!… hát úgy tett, hogy elhozott a pusztáról, hol én igen boldog voltam; jó szívemet elrontotta, hozzá szoktatott a kasza-kapa kerüléshez, az úri cseléd henye életéhez, aztán meg elcsapott hűségemért bűn nélkül, mert én jó szándékból mondtam szobaleány szeretőmnek, hogy Athea kisasszony képét az asztalán tartja, azt hittem, még jobban fogják uramat szeretni; mondá Pisze Pista, miközben a szétkonczolt hulladarabokat kezdé koporsóba hányni, hogy reggelre temetve legyenek, s műtéte közben törletlen ujjakkal ki-kivájta egy tört mogyoró belét saját fogai számára.
– Mégis csudálom, hogy ezt a csunya hivatalt magadra vállaltad, s halotthordóvá tudtál lenni, holott Hortobágyon szabad életed lehetne a szabad lovak hátán.
– Mit csináltam volna? Ládd Fekete pajtás, ha az ember egyszer megszokta a jó kosztot, rátart a gyomra. Úgy képzeltem, nem tudnék többé posztóruha s bor, pecsenye nélkül elélni, aztán szerettem is azt a hiteszegett csontot, haza pedig azért sem gondoltam, mert tudod, hogy a magyarféle ember ki szokta csúfolni, ha egy meguriasodott atyafi haza szorul. Itt meg nem akadt szolgálatom. Pisze orromtól minden háziasszony félre fintorította az orrát, uraknak sem kell, a ki németül nem tud. Hat hétig voltam csavargóban s elköltém mindenem; már ruháimra került volna a sor; de biz azt el nem pocsékolod Pista, gondolám magamban, inkább ördögvakarónak is beállok. Meghallottam, hogy az egyetemnél nincsen halotthordó, s beállottam ide házszolgának, azóta dűtöm, burogatom meghült atyámfiait; hidd el Fekete, jobb ezekkel bánni, mint élővel, mert ez se meg nem lop, se meg nem szól.
– Nem irtózol tőlök?
– Nem én, felele Pisze Pista, miközben egy elszakadt fület, mint valami taplódarabot huzogatott ujjai között. Orvos urak gyakorta mondják, hogy asszonyos gyáva ingerültség attól irtózni, a mi természetes. Irtózatosb ezeknél egy sima gazember, ki ezektől irtózik. Már én csak úgy szedem-veszem őket, mint a párnazsákot, beáztatom, kitisztítom, megborotváltatom, asztalra fektetem, hol aztán a segéd, ki itt a halottak szagában és szomszédjában lakik, felvagdalja s a tanuló urak közt darabonként kiosztja. Jó fizetésem van s néha mellé csordul-csendül, mert ha hulla nincs, mint uraim nevezik, a kórházban, három-négy forinton megvesznek egyet. Minap is ide hoztam egy pesti czimborámat, legalább kezeim közül csusszant a paradicsomba.
– Bizony szeretném Lajos úrfit így látni a kezedben; mondá Rigó Ferke, s az elfojtott harag redőket vont komor homlokán.
– Már annak magam is minden izét szétszedetném, viszonzá Pisze. Istenem! mennyi tengerrosszat hallottam arról az emberről, pedig istenáldásának tartottam éretlen észszel.
– Hát csakugyan olyan boldog avval az énekes kisasszonynyal, mint mondád? kérdé Rigó Ferke boszús kárörömmel.
– Biz az egész város tele van vele. Ámbár a szobaleány, míg szeretőm volt, mindig az ellenkezőt vitatta. Akkor tájban sokat hallottam Lajos úrfiról, de most már nincs kitől, mert a szeretőm eliszonyodott tőlem, hogy ilyenféle sorom van. Biz azt esküdte ő, hogy Lajos urfit csak úgy szereti Athea kisasszony, mint a kecske a kést, s olykor egész nap is elül másutt, csakhogy nyakára ne mehessen. Én a szóbeszédet amolyan szobaleányfogásnak hittem, ki asszonyát menti, mert a világ ellenkezőt beszélt, s Lajos úrfi el-eljárogatott oda. Azonban egy darabtól hinni kezdtem, hogy van valami igaz a dologban, mert mióta egyszer tele rakatta éjjel az úrfi a kisasszony szobáját virággal, ritkábban lehet látni, hogy hozzá felmenne; a mellett elsápadt, szomorodott, egész teste nagyon megadta magát, s feje úgy meghajolt, mint nyirfáé. Nagy búnak kell járni a csontjában, ha végét nem veti, könnyen megeshetik, hogy üresen hagyja a csizmáját.
– Isten őrizze meg, míg én el nem készítem a halálra; felelt sokat jelentőleg Rigó… Jobb is nekem sietni magammal Pista pajtás, hol lakik az a tyúkorzó róka?
Azalatt Pisze letakarítá az asztalokat, megtörle mindent, maga pedig Ferkével szemben ismét felült az asztalra.
– No halkan, okosan, rendén a dolognak. Addig már elmondtad tegnap, hogy az esküvőről elfogtak katonának. Ez még nem nagy ujság, hanem azt beszéld el, mit csináltál aztán?
– Búsultam, mint szokás a szeretőm után, válaszolá Ferke. De bánatomat nem tudtam feledni, pedig ez nem szokás; és a mi még kevésbbé szokás, elvágtam egyik lábam fejét, hogy haza jöhessek Mariskát elvenni, Lajost megölni. Világos, haza eresztettek, mit is érne a compánia ilyen csonka bodzafával; mesterségemet pedig tudnám még folytatni, mert két kezemet épségében hagytam, hogy legyen mivel boszút venni ellenségemen. De minden késő Ferke, nem kell nekem már egyéb mesterség a hóhérén kívül, az is csak addig, míg Mariskám kétségbeejtőjét kivégzem… Avval álmodoztam, sírva és dologban találom mátkámat… Dehogy… Sehol sem volt.
– Azt mind tudom pajtás, csak egyet magyarázz meg, mi úton jutottál egyenesen hozzám?
– A mint megtudtam Debreczenben, hogy Maris elveszett pesti szolgálatából, hová Vámos úr szerzé, rögtön felindultam őt a föld alúl is kikerekíteni. Úgy okoskodtam, te mint ügyes ficzkó leginkább útba igazíthatsz, s megkérdezni hol keresselek, útba ejtém Hortobágyon apádat, az öreg Peregi Marczit. Azt izeni, eredj haza, olyan csikó van a ménesen, szájával kapja a nyulat, s tudja, hogyha gatyádat ráteszed, nem kivánsz több pesti bugyogót viselni.
Pisze Pista szemei szikráztak a csikó hallatára.
– Hát láttad az öreget, pajtás?
– Egészséges, mint a makk. Jókedvű, piros még most is, tenyere nélkül néz nap ellen, s ha valami után vigyáz, úgy kidugja zömök nyakát lapoczkái közül, mint a jó bika.
– S jól szólott felőlem?
– Nagyon szeretné veled fogdosni a vad lovat.
– Hát az ős kunyhó?… a karám?… a pusztai csárda?
– Mind békében vannak, s adnak annyi enyhet, a mennyi elég.
– Bizony Ferke, jó is vón még egyszer a szabadság. Be sokat sóhajtottam utána! Szép az a posztó ruha, jó a bor, pecsenye, de mindig mondtam én, csak képzeled te azt bolond Pista, hogy jobb volna az a szabad életnél. Itt felczifrálkodik az ember, s ha dobaz, mint a malombálvány, de aztán parancs és istráng után forog, mint a malombálvány, otthon ha a keselyre felkapok, nincsen uram a meddig látok, azontúl is csak egy. Verje meg az Isten, nem is azért maradtam én itt, mikor Lajos úrfi elkergetett. Megcsaltam magamat, a szerelem húzott hajamnál fogva, azért ragadtam meg… Most már úgy sincsen szeretőm!… annyi mint az!… itt a kezem ha boszudat végeztük, nem török több csontot, haza megyek a gyepre; ha virágom nem nyit, ültet más, mégis lesz bokrétám, ha egyéb nem, lengő árvalányhaj, legalább nem hervad el sóhajtásomtól hűtlen szobaleányok miatt.
– Így kerestelek fel, midőn tegnap találkozánk, folytatá Rigó Ferke a kivánt magyarázatot. Te ma estére igérted, hogy lesz időd bővebben beszélni.
– Nem tudtam, hogy két pecsenye akad. Azt a lepedőst a Rókusból hoztam, betegen ment oda, s nem volt a világon semmi ismerőse; mikor kinyújtóztatták, nevét oda dugták lábujjai közé, ha valakije akadna, ki eltemettetné; de minthogy senki sem találkozott, szokás szerint ideadták bonczolni. A másik pedig saját konyhánkról került, innen a magunk korházából. Hanem azért se baj, jártam a dolog után. Felkerestem Poltrást, ha nem tud-e már valamit Marisról? Igen sok dolga volt, mert péknél lakik most, csak annyit mondhatott, hogy eljő ma este, s bizonyosan örvendetes hírt hoz, mert igérte valaki, hogy Marisról tudósítást fog neki adhatni, s ahhoz készült ma délután.
– Nem hozhat oly tudósítást, hogy Lajost meg ne öljem! – mondá Ferke komoran.
– Minő gondolat az; úgy nem leszek segéded.
– Akkor megölöm magam.
– Dehogy ölöd ecsém; arra való az ész, hogy ha máson akarsz boszut állni, ne magadat tedd örökre tönkre.
Alig mondá ki szavait, kinyitott a Poltrás, «jó est» kivánattal, s a nélkül, hogy a szag vagy környezet legkisebbé indítaná, fáradtan leült a koporsó szélére. Úgy látszik, a természetnél maradtak mindenben közel állnak a természethez, természetesen veszik a természetest, mi a természetlent beteggé teszi.
– Istenem, mily dühösen örültem volna azelőtt ennek a gulyáshúsnak, mondá hidegen, a hulla-ragoûtra tekintve a koporsóban. De most fel sem izgat. Csakugyan boldoggá tett Vámos úr a kigyógyíttatással. Azóta olyan nyugodt, jó dolgos vagyok, s nem rettegek soha. Egyszer volt görcsöm, midőn Márkot elfogták. Akkor szerettem volna macska lenni, hogy torkát elrágjam, de az is elmult, nem lett semmi bajom.
– Gyere haza Poltrás Hortobágyra, én is itt hagyom Pestet, mint szent Pál az oláhokat; mondá neki Pisze, kit a honvágy fokonként merőben elfoglalt.
– Nem megyek biz én, viszonzá a Poltrás. Rutul bánt a pusztán velem minden ember, nem jól esik rájok emlékezni. Aztán nekem sok dolog kell, csak úgy vagyok boldog. Az orvos parancsolta, hogy örökösen foglaljam el magam, de magam is érzem, roszat tenne nekem a henye szabadság.
– Legjobb is, ha ki-ki ösztönét követi, megjegyzé Ferke. A kutya sose kérdi a macskától, mit csináljon? hanem kikeresi a fűvet, a mi neki használ.
– Tán te vagy Rigó Ferke? kérdezé Poltrás az obsitostól elfogultság nélkül.
– Én vagyok; felelé mohón a legény, előre nyelni kivánva az örvendetes hírt.
– No hiszen neked jobb lett volna vakon születni; viszonzá a leány közönyös hangulattal.
– Hogy hogy? kérdé Pisze Pista részvéttel, miközben a koporsót lezárva, kiadá a hordóknak temetés végett.
– Tegnap reggel Budán árultam kenyeret, kezdé a Poltrás, mert pék gazdámnál letisztítjuk a penészt az el nem kelt maradékról, megsütjük másodszor, s aztán eladjuk olcsóbban szegény rendűeknek, leginkább szőlőkapásoknak. A mint kenyereim közt ülök, arra jön egy zöldséghordó puttonos asszony, kinek fején megismerém Mariska régi kendőjét, mert ezen tájon senki sem viseli a debreczeni kék lencsés keszkenőt. Hol vette? kérdezém tőle magamhoz kiáltván, s szóról-szóra kisül, hogy a leányt régen ismeri, vele lakott, vele dolgozott, s estvére is együtt leszen vele.
Rigó Ferke egészen felderült, maga sem hitte, hogy az a desperált arcz annyi kifejezést tudjon visszaadni.
– No ládd pajtás, mindjárt könnyebben szerződünk most, a boszútervre nézve; mondá Pisze, vállát veregetve az örömbeli osztály kimutatásaul.
– De minthogy sietett, ma délutánra rendelt magához, hogy vele együtt menjek el Marishoz. Az asszonytól jövök most.
– Menjünk, menjünk; kiálta Rigó visszatarthatlan örömmel, fejébe csapván rostos kalapját.
– Ohó! sohse siess, tartóztatá nyugodtan a Poltrás. Ne félj, nem szökik el, bizonyosan helyében találod. Jobb előbb megtudnod egész történetét, maga úgy sem beszéli el.
– Halljuk, halljuk, sürgeté mohón a két férfi s Rigó Ferke mondhatlan izgatottsággal veté magát előbbi zsámolyára.
– Marist, mikor a gyujtogatási vád alól felmenték, jó szolgálatba adta Vámos úr itt a városban, hogy szégyenét, eseteit senki nem tudta. Azonkívül megvigasztalta őt, hogy két-három év mulva, ha módja lesz benne s fontos dolgai fogynak, utána jár, s kiváltja Ferkét a katonaságból; aztán majd visszafizethetik együtt mesterségüzésből a költségeket. Marist boldoggá tevé az igéret, dolgozott mint a tűz, jó színben volt mint a piros alma, s ha összejöttünk, mindig Ferkéjéről beszélgetett. De néhány hónap multán borzadva győződék meg, hogy anya lesz; a pokolra való Lajos erőszakja szerencsétlenné tette őt.
Rigó felugrott, s vérszomjazó dühvel verte össze ökleit, hogy szinte csattogott mint a csont.
– Hagyd el Ferke, nyugtatá a Poltrás; úgy sem változtatod már azt meg. Minek ölöd magadat? elég, ha megölt a szegények ostora, kit mindnyájan a nép istápjának hittünk… Mondom, Maris önmagától eliszonyodék. Hiában vigasztalám, hogy ő nem bűnös, lelke nem vádolja, gyalázatát senki sem tudja meg, az Isten jó, Vámos úr él s még minden jó lesz. Nem ért semmit; mindig halni készült… Az idő telék, már félnie kellett minden lépten-nyomon, hogy a háznál észreveszik baját, mert dolgozni sem tudott olyan könnyen. Én előre gondoskodtam helyről, hol majd ágya legyen, biztattam, bátorítám, s felmondattam vele két héttel előre hónapos szolgálatát. De nem sokat bíztam a leányhoz, mindig egyre sírt, sárga lett mint a jeneszterfa mikor virágzik, s a hónap kitelése előtt, rendben hagyva mindent, szolgálatából elszökött. Akkor végképen nyomát vesztettem, pedig Vámos úr jutalmat is tett rá, a ki feltalálja. Hanem most beszélte a puttonos asszony, hogy akkortájban ment dolgozni közéjök, hová azon időben ő is napszámra járt. Rongyot válogattak egy dugult padláson papiros-malomhoz, nyolcz krajczár napi bérért. A szemétgőz s penészpor úgy ellepte mellöket, hogy mindig köhögtek. Azonban az udvaron smirkászkészítő lakott, minek nyáron iszonyú szaga van, a szomszédban pedig csontgyár volt, melynek bűzös, fojtó füstjét sokszor bekavarta közéjek a szél. Azonkivül Maris közel oda, nedves föld-putriban lakott, a vágószékek megett, melyeknek árkában a pállott vérszag az ember csontját is átjárja. A lány felette elegészségtelenült, mert hogy rosszul is élt, lebetegülésre iparkodván takarékoskodni. Mások öt-hat napig dolgoznak legfeljebb egyhuzamban a rongyválogatásnál éhenhalás ellen, Maris mindvégig ott maradt, mert társai többnyire olyanok valának, kiktől nem lehetett magát szégyenleni. Végre, ennyi nyomor miatt még szülése előtt megbetegült. Míg egy-két krajczárja volt, helyet adott neki a putri birtokosnéja, de aztán ki akarta tenni az ég alá a kerti gaz közé. Hanem van egy gyalog nevelő, ki azon külvárosban egy váltó forint, vagy sokszor harmincz krajczárért is hónaponkint eljár leczkét adni. Ez vetődött oda, s minthogy hajdan orvosnövendék volt, tudta útját módját. Beszerzé őt az egyetem szülészházába minden fizetés nélkül, hosszú szenvedések után egy fiúnak anyjává lett, maga örökösen elgyengült és romlott. Gyermekét nem fogadta el, utálta, irtózott attól, mert Lajos vérét látta benne megelevenülve, és ha anyai ölére akarták tenni, fojtogatólag horgasztá feléje körmeit. Az orvosok őrültnek hitték, s gyermekét beadták a jótékony nőegylet kisdedóvójába. Én tudom, hol a gyerek, ma láttam, épen olyan mint az apja.
– Hol a fattyú? kérdé rögtön Rigó, de arczában nem volt már azon rohamos düh, mely az elébb kitört; sokkal félelmesebb, rettentőbb elem fekvék nyugalmában; hasonló ahhoz, mikor a magyar paraszt csendesen iszik, kalapja alól sehova sem tekint, s egy pár itcze után felkelve, szó és készület, szitok és fenyegetés nélkül ketté hasítja haragosa fejét, mintha csak fába vágná fejszéjét.
A Poltrás körülményesen elmagyarázta, hol és miként tartózkodik Mariska fia.
– Hagyd el, megértettem, szakasztá félbe Rigó Ferke. Ha szemem kisütnék is, botlás nélkül rá tudnék menni; s kalapját mélyen szemére vágva, többet is mormogott, de csikorgó fogai miatt nem lehetett érteni.
– Hát továbbá mi lett Mariskából? – kérdé Pisze Pista.
– Nagy sokára kikerült az ágyból, de betegesen vonszolta életét. Néha napszámra járt, hogyha jobbacskán volt, máskor pedig koplalt, s háznál dolgoztatott, a mi erejétől kitelt. Mignem mostanában megkapta rossz telelés miatt a járványt, s typhusba esvén a Rókusba vitték feküdni.
– No hát vezess a Rókusba, ha Mariska ott van; mondá Rigó Ferke, sötét, de zajtalan kedélylyel, mintha már minden mindegy volna neki.
– De’szen mehetsz oda, felelé a Poltrás. Tegnap épen oda készült a puttonos asszony, mikor velem beszélt, de ma már azt mondta, hogy Mariskát nyujtóztatón lelte, s ha ma estig nem akad, a ki eltemesse, koporsó nélkül öntik a sírba, vagy feldarabolják az orvostanulók.
Rigó Ferke elsápadt, mint a meszelt fal. Pisze Pista felugrott, s lerántá a Rókusból hozott hulla arczáról a lepedőt.
– Úgy bizonyosan ő az, mondá képéből kikelve, mert ma délután nem volt több halott a Rókusban… De nini, itt a neve a láb-ujja közt papirosra írva, én ugyan nem tudok olvasni, de bizonyosan az lesz.
Rigó Ferke elolvasá a papirszeletet, s tenyerébe szorítá homlokát, mintha eszét akarná megtartani, különben nem volt viseletében semmi változás, semmi átkozódás, roham, vagy pityergő könyűk; csupán szemefehérében véresedtek meg az erek.
A hulla nem a szép menyasszony már, kit a templomküszöbhöz kisértünk, nem is a tépett virág, kivel a vallató teremben találkozánk… mi a lepel redőiben rejlik: aszott fonyadék a néhai diszből. Haja kékedt arczaira hullott, mintha önmaga fedné el szemérmes szemeit, mikben oly sokáig hordozta az élet méltatlan szégyenét. Vonásiban vád és utálat kövesült meg az emberek ellen; lehetne időpont és körülmény, hogy ezen halott forradalmat költene sorsosai között.
Rigó Ferke mereven, pillantás nélkül nézett egykori jegyesére. Megcsókolá a szőke hajat, melyről ő fogta leveendni a pártát; odahajoltában, a beesett arczra egy forró könyűt ejte, mely a megtört gyertyafényben csillogni kezdett, mintha a hajdani menyasszony sírná bucsúját.
– Hol lakik gróf Szalárdy Lajos? kérdé Ferke tompa, rezgő hangon, s egész arcza mélyen elsötétült, mint a pusztai ég, midőn rettentő vihar van készülőben.
– Nem mondom meg Rigó, mert szemedből látom, hogy most azon momában megölnéd, a mint vele találkoznál: s csak magadnak csinálsz bajt – felelte Pisze Pista engesztelőleg.
– Hol lakik gróf Szalárdy Lajos? ismétlé kérdését Rigó Ferke ugyanazon hangon, de már szemeiből látszék, hogy ha feleletet nem kap, Pistát is irgalmatlanul fel fogja konczolni.
– Ha épen oly makacs vagy, én megmondhatom, de azt most csakugyan nem találod otthon, hanem ha látni akarod, eredj színházba, mert ma Athea kisasszony énekel, s Szalárdy ilyenkor ki nem maradhat.
Rigó Ferke indulni akart.
– Megállj ecsém; tartóztatá Pisze, abban a váznak való ringyrongyban be sem bocsájtanak a színházba, ha csak karzatra nem; ott is gyanús ember lennél, a ki lopni megyen, de meg sem látnád, vagy rá sem ismernél Szalárdyra azon angyaloknak való magasságból; hanem mindjárt huzok én rád frakkot és pantalont s kürtőt a fejedbe, úgy is megvan még a szép fekete ruhám, melyben komornyikoskodtam Lajos úrfinál. Borotválkozz fel vak szemedig, aztán nesze pénz, eredj földszintre.
Rigó nem borotválkozott, de a pénzt s ruhát elfogadá.
– Hanem meg ne öld pajtás azt az embert, ha hozzá férsz; lásd ott abban a tömegben nagy hűhó lesz belőle, s téged nagyon sajnálnálak, ha oly gazficzkóért rövidebbre szabnának egy fejjel – kérlelé Pista szeszélyesen, hogy komor lelkét engeszteltebb hangulatba hozza az elkeseredett Ferkének.
Rigó felelet nélkül hallgatta szavait, s gyorsan öltözék.
– No de, adj kezet rá pajtás, hogy nem ölöd meg; hiszen kontár bosszúállás volna egy percz alatt kivégezni, ki téged egész életedre búsít; majd gondoljunk valami okosat, csak türtőztesd magad – folytatá Pisze kezet kérve nyújtott tenyerével.
Rigó Ferke oda adá kezét, de szeméből úgy látszék, hogy csak az ostromot akarja kerülni, s akaratára nem igen hajlandó alkudni.
– Meglásd, derekabb lesz őt kedvteléseiben üldözni, hogy boldog ne lehessen minden gazdagsága mellett – füzé indokait Pisze, feltevén magában, hogy titkon utána vigyáz Ferkének, s nem hagyja szabadon busúlt haragjára.
– Dészen nem lesz a már gazdag; Vámos úr azt mondta Márk elfogásakor, hogy uradalmait elveszik az árvahalász számára – közbevágott hirtelen a Poltrás.
– Lehetetlen! – csodálkozék Pista.
– Aztán meg nem is az öreg gróf fia őkeme, hanem váltott gyermek egy pálinka árúsnő alul; folytatá amaz.
– Lehetetlen! ismétlé Pisze.
– De úgy van; mindjárt elbeszélem.
Míg a Poltrás magyarázatait közlötte, felségesen mulatta magát színházban a nagy közönség, a kinek tudniillik helye volt hozzá, mert nagyobb része úgy össze volt tömve, lapítva, mint a felfűzött füge, ugy hogy mulatsága törvényes büntetésnek is tökéletesen beillett volna. A karzaton nyolcz-kilencz rőfnyi futamodásban, főttrákszínű pofák virítottak egymás tetejében; a páholykör tarka falai közt tisztesen megfésült példányok hím- és nőnemből, többnyire egy vagy kettenkint, kivévén azon violentialis compossessorátusokat, hol lármás úriszékek tartattak legmélyebb csend alatt, vagy egész nemzedék gőzölt s várt hely után a gádorban, míg a dalgyűlölő seniorok kikapaszkodtak a lámpavilágra. Alul is példásan begyülekeztek mindenféle rendű, rangú, szinű s első magyar illatszerű capacitások, kiknek tömegét, ha festésre kerül, csak egy-egy görbe vakarítással szokta fejről-fejre kikanyarítani a fametsző. Egy szóval egész ház ama zsufoltságban volt, mely mulatságos szemlékre nyujt anyagot, s okvetlenül az emberi nem majomias eredetére ragadja az eszmét.
Athea lépett a deszkákra s az ember menten meggyőződék, legyünk bár majmok, mégis igen nemes példányok akadnak közöttünk.
Athea sokat fejlett, mióta nem láttuk. Gyermeki félénksége eltünt, mely igéz ugyan, de bimbója burkolja a tehetség erejét, kellemeit. A művésznő lelke már kinyilt, s érezni hagyja tömött képzettségét; a felfogott érzelmek ezerrétű bája kibontakozék, keblébe, a virágkehelybe hagyva pillantani, hol az elragadó varázslat titka rejtezik. Sugár termetén halvány atlasz habzik, nyaka s dombor válla fehérebb a fürdött hattyúnál s ha könnyű állásában érzékeny dalával a közönséghez hajol, hasonlik a magas liliomhoz, melyet a szellő meglebbent. Nyakán tiz sor borsónyi gyöngy, smaragd kapocscsal, karján fekete zománczú perecz, miket a város ismerni vél, mi pedig valóban ismerünk. Szerephez alkalmazott haja, ízlete oly egyszerű, halvány arczán, ábrándos szemében oly angyalias derű, hogy akármelyik aranyfelhőre kikönyökölhetne az égen. Az igazságos közönség minduntalan tombolt, üvöltött a velőkig ható mézhangok folyamán, csak bizonyos független ifjak fintorítottak orrt, kik a zsoldért hivatalkodó Lajosnak irigylék a kedves vadgalambot; s bizonyos hölgyek magaskodtak jobbra-balra fecsegő közönynyel, kiknek félisteneit gyakran elszöktetik a deszkák istennői.
Lajos, Athea felléptekor, felélénkült a mogorva melancholiából. De ezen élénkség nem volt örömszerű, nem volt kéj, nem volt lelki derű, hanem tépő izgatottság, melynek körmei közt a szív vonaglani látszék. Kikönyökölt bársony vánkosára, álmodó ábránddal akart elmerülni a szédítő dal csengő hullámiba, de a gyötrelmet nem lehet megcsalni; az ingerültség nem hagyá elaltatni magát, s vágy, hiúsult remény fanyar vonása vetett redőt fogyott ábrázatán. Athea kiválólag látszék tőle óvakodni; mennyiben szerepe engedheté, folyvást távolodék azon oldaltól, melyen Lajos ült, s ha kénytelen volt ottan jelenni meg, reszketve, s háttal a páholysornak működék, vagy ha illemből ezerében egyszer átvivé szemeit azon vidéken, zavar és sietség látszék tekintetén, mi épen nem volt különben sajátja. Lajos epedő pillanattal kisérte bájos plastikáját; csak egy békítő félmosoly, egy elszárnyaló sugár a keresett szemekről, vagy alábbhagyása a megvető óvakodásnak boldoggá teendé, de Athea hű és következetes volt tiltó szigorában a debreczeni estélytől a jelen perczig. Csüggedten veté olykor hátát páholyának a szenvedélytől lankasztott Szalárdy. Ilyenkor redőkbe szedte homlokát a titkos gondolat, s háborgó szemei félelmes eszméket hagytak gyanítani. Majd ismét türelmetlenül vágta előre magát; s látcsövét sovány fehér kezébe ragadva, hosszan és merészen szemszegzé Atheát, ki ilyenkor zavarban remegett, s mihelyt szerét tevé, a kar közé s mögé vonult.
Míg Lajos viselete fokonkint jobban-jobban magára vonta az illetők figyelmét, barna sovány arczú, csonka szakállú, sötét, elszánt szemű idegen tolult be az ajtóig megtömött földszintre, finom fekete frakk s ragyogó gyolcs ingben. Nem gondolva semmi hurító pszt!-ekkel, kezdé a tömeget kétfelé vájni rezes ökleivel s az ájtatos csendben tolongást támasztva, oldalvást furódék a csinált nyilatokban. Most egy elefánt termetű húsos néző akadt elibe, kinek mázsa számra illenék belépti díjt fizetni; az idegen törekvék vállán túllátni, de csak embertakaró s kalapkaram esék nézkörébe, s a növő feszengésben úgy fülig lett emberrel, hogy kalapostól együtt elnyelte a tömeg. Azonban ő rendítlenül tovább fúrt, s a kitörő szutyongatások közt beljebb-beljebb menetteték. Némelyek bámultak e szokatlan nyers merényen, s a spanyolnak ismert napsütött arcz előtt önkényt megnyiltak a lehetőségig. Az idegen körülfordult, valakit keresve a páholykörben. Ezen műtételnél oldalvást szorult, lehetetlen lőn a tömöttségben visszafordulnia, s a helyett, hogy czélját kereshetné, egy sereg tuli piros képet kellett arczélben néznie, kik éhes birkaszemmel bámultak a színre, a forró állatgőzben. Azalatt taps zaj ütött ki, s mindenki erőlködék tűrhető állásba jőni. Az idegen is talpra esék függő helyzetéből, de egy tagbaszakadt baromorvos letapodá lábát vasas czipőjével; s midőn bocsánatkérni hátrafordulna, úgy oldalba döfött könyökkel egy tisztet, hogy párbajra hivaték. E kisded lázadást hasznára akará fordítani az idegen, s a baromorvos helyén előnyomult, de új forradalom ütött ki, mely őt visszasodrá. Valami illatos uracs törekvék kiszabadulni, ki nem talált elég tért fényes szemcsövének, hogy rajta fitogtatná gyűrüs ujjait; s szemtelenül feszíté kétoldalt könyökét a meleg testek közé, ezer szitkot vonva jáczint szagú fejére. Ennek háta mögött hagyott ösvényén akart tovább furakozni, de a merény balul sikerült, mert a kétfelé repesztett tömeg oly mohón tolulta be a nyilás hézagát, hogy az idegen légbe kapódott, s egyenesen háttal a szinpadnak a földszint tribune-jét kelle bámulnia, ha csak nyakát nem akarta végkép kitekerni… Végre az irgalmas véletlen színpadhoz juttatá árva szemeit. A falatozó karzatról egy darab szalámi lezuhant, s a kandi mozgalmak közt, miután kalapja széle kezébe szakadt, lehetővé lőn, helybe egyengetni magát, s kalaptalanítva és féllábon Lajossal szemben az ellenpáholy alá jól bejutott.
Most szétlövé sötét fecskeszemét, mint üldöző villámot, s a tüskés szakáll, napsütött sápadt arcz megismerteté Rigó Ferkét, kit a földszinti ajtónál ágaskodó ábrázat tart szemmel, a Pisze Pistáé.
Más igen sok embert kiütött volna hangulatból, perczekre legalább, ennyi kisértet, szitok, mocsok, döfölés, huritás, de Ferke épen azon tompaságban maradt, mely a bonczteremben elfoglalá őt, s mely csak alkalomra vár, hogy irtózatosan kitörjön.
Alig állott meg, a feje feletti földszinti páholyban Szalárdy nevét hallá a nagy csendben említni. Oda tekinte; szép selyem urak nevetkőztek ottan, gúnynyal integetve az ellenpáholyra.
– Nézzétek csak Szalárdyt, mily desperát, hogy a tenorista öleli Atheát – mond az egyik sziszegve nevetvén.
– Talán faché vannak, mert ily malicieuse még sosem volt a prima amorosa, egész darab alatt hátát forgatja rá, megjegyzé a másik.
– Nem is hiszem én, hogy szeretné az a leány; szólt rá a harmadik. Lehetetlen oly tettetés, mely soha el nem árulja magát. Pedig Athea szerepközben nemcsak sosem néz reá, de galvani rángásba jő, ha azon oldalra lép; hátha még irtózik tőle.
– A szinészek legalább azt állítják, hogy öltözőszobájába sohasem ereszti, sőt színpadon sem szól száz szavára egyet, ha olykor lesből megrohanja, mielőtt elszöknék – mondá egy negyedik.
– Miért viseli hát mindig emlékeit?
– Ki tudja, miként áll az emlékek dolga? Henyéldyné azt vitatta nekem, hogy a gyöngyöt vele s neve alatt adatta Szalárdy; hátha a pereczet s több souvenirjeit meg másoktól küldte, s Athea mit sem tud, hogy tőle kerültek?
– Ez már aztán az aventure! annyi pénzt kivetni, hogy blamirozhassa magát – utánveté egyik s kineveték Lajost oly hangosan, hogy a földszint jónak látta pisszegni.
– Az igaz, hogy képéből nyomorún kikelt, sápadtabb az úritöknél – kezdé ismét valamelyik, midőn a földszinti lázadás annyira csökkent, hogy veszély nélkül lehetett csevegni.
– Mostanában sokat vesztett kártyán s az felettébb sújtja őt, mert a pénzt nevetségesen imádja.
– Még utoljára halottrablóvá lesz, mint Béhlen György barátja a harmincz éves kártyás életében.
– Hamarább megőrül, izgatott lelkülete arra látszik hajlammal lenni.
– Már mindent ráfogtok, végre még somnambulelévé teszitek, mint Márk akará unokaöcscsét.
– De én nem ujjamból szoptam, állítá az első. Vadásza kinálkozék hozzám szolgálatba; s azt állítja, nem lehet tűrnie, mert Szalárdy néhány héttől mindig komordühös, néha mint az őrült kaczag és harapdál, s álmaiból gyakran kapkodva felriad.
– Szegény szerencsétlen, hihetőleg bukott nagyravágyás miatt; persze koldussá lesz, mihelyt a somnambule uradalmait apja kibocsátja; szánakozék egyik.
– Különben úgy színli, ha igaz a közhír, mintha nem gondolna azzal. Ha birtoka vész is, úgymond, családja megmarad, mely a honfoglalásnál ered; majd megmutatja ő, mire mehet az ész és származat… Alkalmasint az anyjába bízik, de ez hihetőleg magára hagyja őt, mihelyt öröklési igényét elveszti. Azt hiszem, jobban fáj az eset Lajosnak, mint álarcza hazudja.
– S e színlett dacz, a hiúság titkon őrlő mérge még könnyebben őrültséget izgat, mint a nyilt fájdalom.
– Adóssága is nagy. Fényes házat kezdett, hogy daczoljon a felsőbb társasággal, mely őt fel nem vevé. Pazarlott, míg anyja s a kártya segité; most minden egyszerre látszik elpártolni; vadászának igaza lehet.
– Kivált ha Atheát remény nélkül űzi. Mennyit vesztegetett, hogy szerelmi vágytársit legyőzze, s most közkudarczot vall siker helyett, melylyel magát bolondítá.
– Elégséges okok, hogy hiú és izgatott ember megőrüljön tőlük.
– Ha ha ha! nevete egy-kettő, s földszinen ismét pisszegtek.
Aztán elkezdtek a selyem urak Atheára lorgnettirozni; tapsoltak, ujjongtak minden sikerült hangfutamnak, s ha a mosolygó művésznő csillagszeme oda tévedt, kézzel és virággal integettek tetszést és hódolatot.
Lajos észrevette azt; már előbb is rajtakapott egy pár gúnypillanatot. Szembetünőleg felindult, rángatag ajka kékedésig elhalványula, s ha beesett arczán a töröttség élesb kifejezést vehetne, okvetlenül megtörténnék az. Iszonyú féltés kapta meg, mely szerencsétlen kórhajlamát épen Athea körül a debreczeni estélyen tapasztaltuk már. Ezek gúnyt űznek belőlem, a nyomorúk, gondolá forrongó kebellázban, áttekintve a selyem urakra. Máskor pénzben, ajándokban kerestem visszatorló vetélyt, győzelmet, mert tudom, a fukar, az olcsó tetszelgést ez torkolhatja le. De most koldus vagyok! koldus, szívben és erszényben! Egy gazdagságom van, a gyötrelem, mely bomladó eszemet ide s tova örvénybe rántja… Rettentő események! s mind egymásután,… még anyám is késik;… de mi minden, Athea könyörtelen hidegsége mellett? minden nap, minden óra távolabb vet tőle; olyan nekem mint az esti nap, halad, halad s árnyamat növeszti, a bánatot. Közel vagyok, hogy éjben maradok. Éjben, mit borzasztó villám fog felgyujtni, az őrültség… Ni ni, mit enyelegnek amazok, mennyi taps, mennyi hányt virág! még divatba kapják, s versenyben viendik győzelmi szekerét a megrótt művésznőnek, kit miattam eddig mellőztek… És nekem tűrnöm kell! nincs gyilkom, nincs kincsem, nincs eszmém!… koldus, koldus vagyok… Hah! nem csalódom-e? Athea mosolylyal köszönte kaczér tapsaikat;… meghajolt,… mélyen hajolt meg;… hah! hálátlan kígyó, ki feledni tudja, hogy atyám tevé a főváros félistenévé… Nyomorú vágy, merülj le mélyen szívembe éles tőreiddel; merülj le te koldus, ki csak hála fejében tudsz igényt alakítni, kegyet kéregetve a zárt ajtófélen… Hah! Atheát ismét mosolygani vélem;… kétségbe kell esnem.
E gondolatnál bevágta magát a páholy mélyére, arcza kisértőn fehérlett ki fekete ruháiból mint félhold a fellegen, s szeme bezáródék, hogy ne lásson a lázhozó szerelemféltés.
Rigó Ferke minden mozdulatát látta. Mióta a selyem urakra figyelni kezdett, folyvást nézte Lajost. Ő azon erős tökélettel jött ki a bonczteremből, hogy Lajost irtózatosan megöli, s ha alkalma van azt rögtön végezni, ha ezen előzmények nélkül megrohanhatja őt, kétségkívül megteendé azt, de ezen szemle és figyelem közben az indokok nyomán szándéka átalakult. Látá a titkos féreg dúlását Lajoson, kisérte arczában az emésztő harczot, melyet az egymást váltó indulatok űztek, látta az idegizgatást, fogyasztó ingerültséget, melynek lázas folyama a cserfát is sorvadásba hozná. Hallotta helyzetét, eseményeit a selyem uraktól, kiknek szócseréi meghitelesíték a Pisze és Poltrás állításait; pedig vette észre, hogy a mondottak szerint valódi származatát még nem ismeri Lajos… Nagyon boldogtalannak kell lennie, gondolá magában. Mint elvirágzott! sokkal jobban mint én… Képe kinőtte a kék foltot, melyet mátkás koromban oda sujtottam; no hiszen, ha most jegyet hagyok rajta, tudom, sírba viszi… De minek ölném meg? hiszen szenved, gyötrődik és őrjöng. Ha elvenném jövendője elől, jót tennék vele, s boszú helyett áldást adnék reá. Azt hittem, szerencsés, azt hittem, fájni fog neki, ha éltével ketté vágom boldogságát. De csak hadd éljen!… ölje meg a kín; boszúm abból álljon, hogy kínját nevelem. Üldözni fogom nyilván és titokban, elverem nyugalmát, megkeserítem örömét, felháborgatom álmait, megélezem az öntudat fogát, őrültté teszem egészen, hogy magamagát üldözze, s veszszen el saját körmei közt.
A közönség elmélkedni hagyá Rigó Ferkét, s maga rendkívüli élvhez tüsszögte ki magát, mert Athea leghíresebb magándala következék. Oly csendesség lett, mint két ölre a temető alatt; minden kéz fegyverhez kapott, azaz külön kiadásaihoz a látrontó üvegnemeknek; kinek pedig egyebe nem volt, szemeit düleszté. Lajos kiragadva kétségeiből, mintha egy végreményben keresne új életet, kapta elefánt csöveit, s kikönyökölve egész a nép fölé, kihívólag nézett Atheára, egész lelkét küldve a cső sugárain.
Hagyják hullámzani ékes olvasók a bájos magándalt, úgyis elégszer hallották; vessenek addig egy igen rövid vázlatos pillanatot Lajos neveltetésére, melyhez több-kevesebb vegyben, a középnemesség nevelési módja a legnagyobb résznél hasonlik hazánkban;… különben is úgy kikoptunk ezúttal idő- és térből, hogy nem lehet közéjök élesebben benéznünk.
Még nem is sipog a kis nemes, még csirában alszik a szív alatt, már az egész ház ürög, forog, forradalomban van: vajjon fiú lesz-e, vagy leány? Czikornyás főkötők, kantusok, pólyakötők készülnek, hogy oly ruhába ne huzassék mint más; naptárak- s más történetkönyvekből kacskaringós nevek iratnak össze, hogy oly hétköznapi nevet ne viseljen, mint más; keresztapák kerestetnek hetedhétország ellen, vagy legalább a környék főfő táblabírái közt, hogy oly szomszédból rántott keresztapát ne kapjon mint más. Ha egyszer szárazon van, bármily éretlen ugorka lenne is, az sokkal szebb mint más; habár tökkel ütött fejű, sokkal eszesebb mint más, ő kihánytabb pirosabb sipkában jár, drágább falóval játszik mint más, nem úgy eszik, iszik, mint más, nem úgy szuszog és káromkodik mint más, végre aztán csakugyan nem is olyan lesz mint más, hanem gőgös, tudatlan, rest, szerencsétlen.
A mások felettiség eszméje, vágya meggyökerezik keblében a nélkül, hogy erőt, tulajdont, egyéniséget törekednék szerezni, mely azt kivíja. E vágy követeléssé fajul, s azt akarná, hogy valamint törvényes kiváltságai a jogtéren mások tetejébe helyezték, úgy a magánélet, minden anyagi és társas érdekek tekintetében ültesse nyakára, a nélkül, hogy tőle viszontkötelességeket kivánna. Szeretne mindenütt, mindenben, mindörökre első vagy legalább kijelelt maradni, mint vala gyermekkorában, de épen úgy érdem és fáradság nélkül mint akkor; és ezt, a hol lehet, erőszakolja, a hol kell, csel, ármány, köpenyforgatás által kergeti, hol pedig egyik uton sem sikerül elérni, tönkre megy kedélyben, akaratban, cselekvő erőben. Eleve korán fejébe verik az ennyi s ennyi százados családfát, melynek ő legalább fagyöngyeül született. Erre aztán rámász, annak ágain akar felhágni a magasba, hol az egész erdőtetején elláthat, s a mások feje felett elkapkodhatja az égből hulló mannát. De mivel más tért, irányt és hágcsót a származat és egybeköttetés előnyein kívül nem keres, azon veszi észre, hogy oda fenn, elrepített szarkafészek közé jutott, s hernyóette gallyakra, a holott is makk nem igen vagyon, mannáról pedig szó sincsen, hogy is hullathatna egy-két rongyos felhődarab, ha magának sincs, s ekkor aztán nagyon haragszik.
Ne dolgozz fiam! hogy dolgoznál te édes Janim, Marczi, Botond, Bendeguz, Csühömér? a ti apáitok nyilat, fokost, buzogányt, vagy legalább fringiát viseltek, hogy fognátok ti marokra rőföt, gyalut, dikicset, vagy kaszanyelet?… Rébék, töröld meg a kis czimpájokat!
Ne tanulj fiam Nyihomér, Pista, Miska, Thádé, Talabor, őseitek mindég törvényt és infrascriptust irtak, irhatnátok-e ti tant, regényt, térképet, pert, predikácziót, vagy szakmákat molyos irodákban?… Palkó, hozd be nekik a juhászparipát, hadd czoczózzanak!
Ne törődj fiam Kálmán, Gyula, Béla, Géza, Zoltán, kinek van kilátása, ha nektek nincs? Apáitok mind az ország pénzét huzták: belőletek is lesz megyetiszt dolog nélkül, táblabiró ész nélkül, követ képzettség, hivatalnok szorgalom nélkül s végre híres halott. Mert hiszen ki is lehetne más? Nem nemesi illeték-e mindez? s nem a nemesség jobbjai vagytok-e, akár háztetőnket, akár a szép szakállas pofákat tekintve?… Hadnagy uram, töltsük meg azt a kulacsot, hadd igyanak az olmosi nemesek!
Ne hajts rájok fiam, Csábor, Eurs, Joguz, Tugur, Bagamér, mind gyülevész hitvány csorda ez. Kiveszett már az igazi faj, csak ti vagytok belőle. Ne higyetek csalétkeiknek, vessetek meg eszmét, szellemet, indítványaikat, mind kullancsfulánk az, mit véretekbe öltnek; uradalmaitokat akarják maradékaiknak horgászni… Mi szükségtek nektek hazára, országgyűlésre, csodára?! az idén kitünő saison lesz a milanói scálában, híres verseny Rochesterben, bikaviadal Sevillában, érdekes vendégek Helgolandban, menjetek mulatni!
Persze, efféle nevelési elvek nyomán a hány eszme és akarat, annyi felé nyargal; épen olyan, mintha díjt akarva nyerni, szilaj legelőkről fogott ménekhez ragasztanánk a pályaszekeret, melyek összerúgnak s egymást és magokat bénítva szekeret törnek.
A nevelésben kifejlett hiúság, önimádó vakság, s kiváltságos elsőbbségi követelés kizár minden munkaösztönt, szorgalmat, egyéni fejlődést, sőt tájékozó itéleterőt, helyzeti, körülményi önismeretet. Összezavarják, s kicserélik a függetlenséget korhelységgel, önállást féklenséggel, önérzetet dölyffel; vagy pálfordúlat esetében alkalmazkodást hizelgéssel, alárendeltséget szolgalelkűséggel, buzgalmat fanatismussal.
Az ilyen, nem olyan mint más, nem úgy mint másféle elvekből ered és fajul el a ragyogási szenv, könnyelműség, túlköltés, erőködés, erőtetés, hagymáz, szenvedély, erőszak; mignem a végkép elferdült egyén, kivált ha véralkata, jelleme vérmes vagy makacs: kártékonynyá, kiállhatatlanná lesz, szerencsétlensége körének, honának; terhe családjának, átka önmagának.
Természetes, miként ez nem általánrajz, borzasztó is lenne, ha úgy volna; de Lajos növekedése annál telibb volt az osztály-töredék ide vonatkozó hibáival, melybe váltottvérűl becsempésztetett, minthogy a hiú Beatrice, fiának elkényeztetésiben önmagát látta felülemelve a magyarországi anyákon, kiket mindenben törekvék túlhaladni. Azonban Lajos lelkében eredetileg féktelen epicur-hajlamok, kalandvágy, szenvedélyek s merész, makacs önfejűség születtek, miket az alkalom, eszköz és helyzet nevelt, terjesztett, elvadított, annyival is inkább, mert Lajos egész ifjuságát magánál kisebbek köreiben töltvén, megszokta első lenni, kivánatit betelve, akaratát végrehajtva látni, s mi előtte fő volt, hiú s egymással versenyző hölgyek közt szerencsét aratni.
Az epicur-élvek, fény, asztal, szerelmek, kényelem, csapongás lettek lelkének eleme; minden egyéb, származat, hivatal, rang, pénz, képmutatás, ezeknek szolgált eszközül; már igen ifju korában meglepett nyilatkozatával, melyet Debreczenben atyja előtt tőn. Azóta is ezen elv és indulat uralkodék s szilajodott rajta. Kizárt ez aprónként szivéből minden más ösztönt, érdeket, munkásságot, erre vonatkozék minden iparja, terve, tettereje, titkos álmai. Úgy élt és tartózkodék lelke ez ingatag alapon, mint valamely virágos égövi szigetkén, mely körül rév- és kormánytalan sivár mélységgé tette az életet.
Ilyen embernek veszni kell, ha szigetkéje merül, hacsak byroni erővel nem birja megúszni a tengert; Lajos pedig nem vala Byron. Míg Athea iránt nem érdekült, többnyire sikerrel űzte csapongásait, s a hol belesült is, nem gondolt vele, mert szerelmes nem volt, s cserén cserét cserélt. Azonban e leány áthatotta őt, felköltve az indulat foglaló hatalmát. Mint ily lelkületnél szokott, azon percztől egyedül Athea lőn egész világa; egy csillámló örvény közel szigetéhez, mely minden gondolatát, eszét, álmait magába sodrotta. Semmi más, senki más, csak ő, csak ő. Viszonzott szerelem is emészt és elmerít hasonesetekben; hát még a tört remény, a megvetett gerjedelmek benfuladó tüze? Az ellenszenv és akadály először fellovalta vágyát, élesíté ingerét, szorgalmazá tetterejét, vállalkozásait; de midőn kitartás, csáb, csel, ármány, tolakodás sikertelenül maradt, midőn a remény és eszközök végkimerítése után arról kellett meggyőződnie, hogy minden veszve van, ifjúsága hanyatlik, uradalmait Ödön ragadja el, adósságaihoz semmi segédkútfő, hivatala veszélyben forog, tér nincs, hova hajótörött lelke meneküljön, mert semmi más földön soha meg nem honosítá: ekkor – mondom – ellankadt, megtörék, s haboknak vetve kormányt és lobogót, vakon bocsátá magát az örvény udvarába, mint már hallók, hábor és hóbort űzte megtört erejével veszni tért elméjét, hogy irigyeinek élvet, a közpletykának zsákmányt, a hasonnevelésű nemes ifjaknak példát adjon a bukott epicur.
Mennyire nem ismeré a szenvedélyek végkifejléseit, midőn büszkén hánykódék a tapasztalt főispán előtt, miszerint ő, az elveszett Don Juanok s Borgiák után, másnemű egyéniségek példasorát nyitandja meg a történetekben!
Azonban a magándalnak, ismételtetés után is, vége lett.
Rendkivüli tetszés üdvözlötte Atheát. A színterem ürege tele lett a taps ropogó hangjával, mint az égvidék szokott dörgéskor. A méla figyelmében lankadtnak látszott közönség villanyozva lőn, s élénk lelkesedett zaj- s mozgalomban osztá, cserélte elragadtatását. A zártszék hölgyei kézzel, kendőkkel integettek, a földszinti urak keztyűiket szaggatták a szakadatlan tapsban, a felső vidékek üvöltöttek mint a vadállat; a páholynép egymáshoz forgott, arczán öröm, elégültség jele, még azok is kitörtek, kik a másutt említett okokért fanyarolva szoktak művésznőt méltánylani. Koszoruk, s virágeső hullott Athea lábához. A szerényke angyal pihegve állott jutalmai között. Szemérmes arczait elpirítá az érdemlett dicsőség, ártatlan szemében galambi öröm ragyogott, s hattyú jobbját hálabókjai közt szűz keblén tartotta, óva mintegy a hullámzó indulat ostromai ellen. Lajos általellenesei a selyemurak szinte virágokat hánytak, de nem úgy mint ő. Lajos gúnyolólag azoknak egyes virágait, hat-hét lombos koszorút vetett egymásután, melyeknek értéke távolról is feltűnt. Athea gyermekileg, szellőkönnyűséggel lebegett ki és be a többszöri hivatások közben; végre növő lelkesültségiben enyelgve látszék repülni fel s alá, szellemléptekkel tapodva virágszőnyegzetét. A taps nem akart szűnni, a leányka imádó kezekkel, mint alabast oltárkép megállott, méla szemeiben ég felé emelte ama feledhetetlen költői ábrándot, tekintetével mutatva, hogy boldog, felette boldog; meghajoltan felkapott egy szálat virágai közül, csókkal illeté azt, újolag meghajolt s gyenge félmosolyban intett fel az égbe, mintha angyaltestvéreivel osztoznék a földi diadalban. A megcsókolt virág esetleg a selyemurak ajándéka volt. Ezek észrevevék azt s elkezdtek «Atheát», «éljen»-t kiabálva kinyujtott karokkal a botrányig tapsolni. Athea elpirult, oda tekinte, s akarata ellen elmosolygá magát. Lajos mindezt áspis-tekintettel kisérte; merev éles pillanatban szegezte villámló szemeit a vetélytársakra, s fehér fogait látni lehete, midőn alsó ajkába harapott. A selyemurak vigyáztak arra, s összenevetvén egymás közt, Atheát még erőszakosban kezdték tapsolni. A közönség észrevette e kötődést s jól mulatta magát; Lajos kékült, halványodott szilajodó mérgében, látszék, hogy nem tud magán uralkodni, s eszeveszetten vonagolva kapkodá és vágta koszorúit a színpadra, miket játék végére hagyott fenn, mintegy kényszerítni akarva Atheát, hogy azokból is csókoljon meg egyet… A művésznő nem jött ki többé; Lajos koszorúit színpadi szolgák szedték ölre, természetesen, hogy színfalak között szétczibálják Lucindáiknak. Lajos hebehurgya, féltékeny rohama botrányig szembeötlék, sokan szemtől-szembe felnevettek rá, a selyemurak pedig szerteszét reá vonatkozva integetének a páholyokba. Lajos dühbe jött egész azon állapotig, melyet, mint Rigó Ferke hallá, vadásza már emlegetett, midőn szolgálatbóli eljöttét indokolta… Vagy kétszer fogait csattogtatá, s szemét őrült zavar üvegesíté el; azonban sokan kezdvén ránézni, bevágta magát a páholyfenékbe, hogy ne lássák. Itt is felkeresék az átelleni páholykör gúnyoló csövei, s nehány percz mulva egész müveltebb társaság rajta nevetett, de ő azt mogorva lélekmerültségben ignorálni látszék, mignem rabiat ugrással felszökkent ültéből, mintha véletlen ötletét akarná követni, vadon hahotázott, hogy egész ház hallá, s hidalgó-köpenyét maga körül kanyarítván, szemrevágott kalappal maga után csapá az elhagyott ajtót.
Épen egy dalastyán nyujtogatá gégéjét a színpadon, kapkodva a néhai torokhangok után. Nyakinai kidőltek, mintha csövestől enné a tengerit; almaszín ajkait fülig feltátotta, mégis úgy hörgött, vagy műszóval úgy fátyolozva volt, mintha rozzant kútból szivattyúzná hangjait. A karzat et comp. üvöltött és tombolt, mert már benne volt, mint kántor az itczében; Rigó Ferke pedig minden kimélet és szertartás nélkül, mint jöve, gorombán kirontott, hogy Lajost el ne szalaszsza.
Kivül a csarnokban készen várta Lajost fényes vadásza, ki már a fogattal megjelent, de ő valamit súgva vadászának, haza parancsolá lovait s szemére vágta kalapját, köpenyébe burkoltan egy uratlan bérkocsiba veté be magát s elhajtatott. Rigó Ferke, s Pisze Pista, ki Ferkét válhatlan őrangyalúl kisérte, felkaptak a hátulsó bakra.
Az alatt földig borult hamvas felhőkkel az égkör, s tömött eső szitált a sötét város felett. Az utczalámpák homályos udvart vetének a vizes kövezetre s egy-két ereszcsatornából élesen csattogott a hideg esőcsepp. Mogorván néztek ki a zajtalan utczák… Lajos lelkén zavarban tolongott a színházi jelenet képe, mint beteg eszméi a váltóláz forrósága alatt. Izgatott gondolati befuták egész állapotát, s csüggesztő színt vetének a komor rajzra. Anyagi eltönkülés, hiúsult vágyak, bukott közvélemény, reményvesztett szerelem, gond és lenéző gúny állották őt körül. Sorsa jelenben tört hajó, árbocz és horgonyok nélkül, de a habok sötét szakadéki között egy világító villám kanyarog: a szenvedély s egy mentő deszkadarab: a családi nexus.
Hátul a bakon, Rigó Ferke közlé tervét Pisze Pistával. Ha Lajos boldog, meg fogja ölni őt, hogy megfoszsza a boldogságtól. Most meggyőződék, hogy szerencsétlen, s nem akarta kiragadni az örvény sodró gyürűiből. A gyalázat és mardosó veszteség kínjait akarta Mariska gyilkosában élvezni, s boszuja oda szegült, Lajost ezeknek átadni.
A bérkocsi Athea lakása előtt megállott; s alig volt idejök leugrani, ismét tovább rohant. Míg Lajos csengetett, egy kiálló szeglet árnyába rejtezkedének az összeesküdtek.
Gróf Szalárdy három huszast nyomott a házmesterné markába s pesti rendes szokás szerint, a nélkül, hogy kérdezve lenne kicsoda? vagy mi járatban van: szabadon bocsáttaték. Tapogatva haladt fel a sötét lépcsőzeten, melyen a takarékos házi úr nem tartózkodék annyi becses és becstelen nyaktörést öt-hat váltóforintért veszélyezni. Athea szobahölgyét, kinek hűségét bérben birta, kicsengeté Lajos.
– Bettikém, engedékenységedre számítok; mondá telhető nyájasan, miközben egy ropogó új ötvenest kezébe csusztatott.
Betti kérdőleg ismétlé a kétértelmű engedékenységet.
– Kisasszonyodat meg akarom lepni; rejtezve lesem meg esti óráiban s ha alunni készül, véletlen örömet szerzek neki deus ex machina megjenésemmel. Bocsáss be kérlek szobáiba, s hallgasd el titkunkat, ha játék után megérkezik.
Betti félelemmel szemlélte Lajos villogó szemében az izgatottságot s fejét tagadólag rázta, miközben az ötvenest kebelébe rejté.
– Mily gyermekes bátortalanság egy dalnő titkosnéjától… hisz a tréfa nem üthet rosszúl ki; biztatá ostromlólag Lajos, miközben elébbi indokát egy másod ajándokban ismétlé.
Betti elvette a papiros lepedőt, de fejét folyvást rázta, s úgy látszék, hajlandóbb lenne azt másnemű engedékenységgel megérdemelni.
– Mégis együgyűség oly tapasztalt hölgytől, mint te vagy Bettikém, ily gyáva tartózkodás; folytatá Lajos rábeszéléseit. Hiszen te fontos salontitkokat rendezni születtél. Aztán mit árthat ily megszokott garcon-vitz? Atheának öröme leend, s te mitsem veszítesz. S ha asszonyod oly szigorún venné, hogy tán elbocsátna: herczegi anyámhoz szerezlek kevés dolog s gazdag évdíj mellett. Birodalmi fővárosban fogsz lakni, élvezesz és ragyoghatsz körödben, mint egyéniségedhez illik. Ugyis talentumod magas házak szolgálatát igényli.
A hiú Betti örömest hallá e hizelgést; fejében különben is gyakran kalandozott a bécsi élet, s eddigi multját szerette száműzetésül tekinteni, melyből sorsa nagyobbakra virrad. Azért gondolkodó vonásokat ölte, s ujját homlokára szegzé mint ó regényekben a szorult ministerek.
– Abból csak úgy lehetne valami, mondá aztán fontoskodó arcznyomattal; ha én betegnek tettetném magamat s méltóságod elvállalná, hogy hírem nélkül, saját kulcsaival lopódzék be a szobákba.
– Jól van jól, mindent magamra vállalok te kis circumspecta; viszonzá elégülten Lajos, s egy pillanatra lebontakozék arczáról a hábor és feszültség, melyet lélekhelyzete arra idézett.
– De a herczegi szolgálatra számot tartok; mondá szorgalmazva Betti, mialatt az alkoven hátsó ajtaját benyitá.
– Egész nyakig számot tarthatsz; biztatá enyelegve Lajos.
– Hanem a bécsi útköltséget is fizetni fogja méltóságod, toldá meg követelését Betti.
– Minden bizonynyal, ha csupa kakastejet, marczifánkot s madárlátta pampuskát ennél is.
Az alkú meg lőn kötve. Betti lázt kapott, czitromot és czukros vizet tőn ágyfejéhez, homlokát keresztül köté jeges borítékkal, s egy leégett gyertyánál nyögve feküvék távol szobájában, mintha halállal küzdene: Lajos pedig dobogó szívvel rohant be Athea lakosztályába.
Lent a kapuban Pisze beszélgetett Rigóval, kinek vatermördere leázott a szitáló esőben s csonka lábát somfa botjával pótolá.
– Ha mégis csalódnánk, ha a leány szeretni fogná őt, s mátkám gyilkosa boldog volna! kételkedék Rigó, mert hiszen, mint mondod, senki más e házban, kihez Szalárdy mehetne; és ha oly gyűlölt lábon áll, mint a színházban gyanítám, miként jöhet éjjel oly bizton lakába? Miként várhatja őt saját szobáiban, henyén, vetkezetten, s tán hevítő borok közt?
Pisze vállat vonított, úgy látszék, őt is megzavará tájékozásiban e váratlan jelenet.
– Be kell mennem, szemmel kell tartanom a nyomorult kéjférget, hogy boszumat ki ne játszhassa; folytatá Rigó. Ha élvez, ha szeretve van, megfojtom őt részeg ölelkezése közt a leány karjaival, vagy lerántom csábító álarczát, hogy rohadt ínyeiből hadd lássék ki az alattomos agyar, s ijedjen vissza tőle a szelid áldozat… Bocsáss, bocsáss! ha itt várjuk meg őt, már birta a legfőbb boldogságot, s akkor késő megfojtanom; ittas lelke, kéjfáradt idege nyugalmúl fogadná a halált, melyben az öröm bágyasztó emlékével elaludnia jól esnék. Megyek, megyek, orozva kell reá ólálkodnom, hogy mielőtt erei gyúlnának, lehellete fogyna a boldogság miatt, kiránthassam őt a gyalázat fagyos vérpadára; s bőszülten rohant a kapufélhez, hogy becsengessen.
Pisze Pista visszatartá őt. «Megállj Ferke, veszélybe hozod magadat, mondá szorgoskodva. Ha felmégysz, meg nem állod, hogy be ne törj reá. És ha fojtogatod, megfognak, s a helyt, hogy a gazember veszne, téged magasztalnak fel, s akkor aztán nem a bosszuállás örömében vernéd össze bokádat. Jobb, ha én megyek, nálam több a hidegvér; ne félj, kurtán fogom én, ha kell, és ha nem, lekisérem ide körmeink közé, hogy tervedet végrehajtsuk vele.»
– Nem, azt nem engedem; közbevágott Rigó, megkapva Pisze Pista kezét, melylyel a csengetyűvonó után nyúlt. Nekem van jogom a boszuhoz, te csak segédem vagy. Nem is jól jőne ki tőled, ólálkodni, ki cselédje valál; s ha megfognának, vagy gyalázatba hoznád, mindenesetre ő nyerne, mert a rossz nyelvek minden hitelt elvitatnának a hiteszegett szolgától. Aztán miért is hoznál veszélyt önmagadra? te még boldog leszesz; az öreg Peregi szeretettel vár, visszanyered hazádat, születésed helyét a gyepen, szabad leszesz a vadlovak hátán, s nem juthat eszedbe semmi bú, veszteség, melynél ujongató dalod torkodon akadna. A boszut majd elvégzem én; te csak várj itt reám, hogy ha elcsendesül az éj, megtehessük vele, a mit határoztunk.
Pisze Pista még nehány czáfolattal törekvék a kalandra magát indokolni, de végre engednie kellett, s Rigó Ferke a komornyiki frakkban és nadrágban, mint valamely gyalog maradt esernyőtlen lovag, becsengetett.
– De mit teszesz, hogy a vártán holtra ne únd magad? kérdé Pistától kapunyitás közben.
– Csontot kötök csengetyű-huzókra, hadd rángassák a kutyák, majd mulattatni fog a házmesterek «petyár» káromlása, ha egy-egy elrugaszkodott kuvasznak, gatyaszárban kitárják az ajtót.
Rigó Ferke jóváhagyólag nevetett Piszére, s mivel toilette-je elég pompás volt arra, hogy vallatás nélkül mehessen, behordta magát a sötét kapu alján, s a lépcsők tölcsérében elmerült.
Lajos addig otthon tevé magát a kedves termekben. Keztyűit, kalapját, s bársony bélésű köpenykéjét begyűrte egy virágpolcz megé, hogy mint sokszor történik, árulóivá ne legyenek. Fénymázos topánját megtörlé batiszt kendőjével, ragyogó fürteit félre füsülé fejér ujjaival, s egy arganti lámpa világánál nesztelenül járt-kelt a padlatok arabeszk szőnyegén.
Athea salonja halvány kékkel volt butorozva. Könnyű cseresznyefa-művek finomul és ruganyosan töltve, kellemes formájú fauteuillek, mély és nyulánk pamlagkák, egy karcsú balzac, s halvány rojtú causeuse, mind olcsó fényes gyolcscsal borítva, de oly csinos ajánlkozó körrajzzal s elrendezéssel, hogy a legfinnyásabb életúntság rögtön otthonosnak tudná találni, s meggyőződék az ember, mennyi előnnyel bir tisztaság és izlés a gazdag túltömöttség felett. A falakon színezett metszvény, sugár aranyozott rámákban s egy-két honi költő arczképe, kinek lelkét hölgyeink szeretik. A terem megtelve friss virágillattal, az asztal szőnyegén képek, költemények s egy virág-porczellán; a fátyol-kárpitok néma halk lengésben, s mindez lámpafénytől sárgán világítva, oly engesztelő bájban tűnteté elő a nyájas hölgyterem szépségét, nyugalmát, hogy Lajos kedélye pillanatokra önkénytelenűl kibontakozék mogorva boruiból s egy olvasó pamlag könyöklőjére dőlve átadá magát gondolatainak.
Itt él tehát ő, a kedves szellem; gondolá magában. Itt törekszik az égi művészet szent tökélye felé. Itt követi lelkének isteni ösztönét; itt használja el napjait czélszerűn, szabadon s boldogsággal telve… Óh mily dicső hivatás! Itt veszi magát körül a művészet és izlés csodáival, nemesíti erkölcsét, finomítja lelkét az élvek avatott megválasztási által. Itt uralkodik szelleme, kelleme, a tisztaság és tökély szelid hatalmával; innen veti meg a bolond és gyűlölt kéjelgők fitató csoportját, kik őt könnyű zsákmányul tekintve szennyes ösztön s önző vágyak buta hálóival rohanják körül. Itt emelkedik felül a rágalom és rosszakarat aljas és ízetlen törekvésein s él lelkének önlelke által, dicsőségeül fajunknak… Mennyire más én! A megbomlott gép, kit a vak indulat útfélre hajtott s tört szerkezettel most magamat tépem… Itt gondolatja végig sikamlott saját eseményei között s mint egy tüzes kigyó visszatért mai napjáig. Az est története, féltés, bosszú, kapkodó kétség, sorsának képe árnynyal és romokkal borítva tűnt elé, felkölt az üldöző képzet, felkölt a láz, önvád, elégületlenség, a páholyi érzelmek egész hagymáza s mintha futni vágyna saját eszméitől, merev hajakkal szökék fel ültéből.
Hátha elvenném őt? folytatá megszakadt gondolatit gyorsuló jártában. Hátha magamhoz kötném egész paradicsomát? az őszinte szenv üdvét, országát, melynek határiba most oly irigyen s sovárogva nézek? Igen, igen, el kell vennem őt. Úgy is mi életem? tátongó vágy, öröm-meddőség, sikertelen önhajszolás, melynek fáradalmi elnyeldesik sivár napjaimat; s mégis, ha egyszer-egyszer veseszakadásig meghány paripám, vagy a tomboló éj gourmand czikkei közt rossz gyomorral, szédelgő fejjel megvirradtam, elbolondítom magamat, hogy boldog vagyok. Mi más a nős élet, kivált oly hölgygyel, mint Athea, ki imádtatik hiúság nélkül, fénylik lemondva s százszorszép kecséhez szellemfenséggel bir! Mi kéj lesz megpihenni vele, általa. A csendes üdv, a kedély nyugalma, család-bék, osztozó szerelem… ah mi gazdag szótár!!… Mért is ne venném el? Rangom különbsége s a polgári állás magassága miatt? Feszes érczpánczél az, mely magunkhoz szigetel, másokra világol, magunkat szorít és elfulaszt… S nem feléri-e az ő érdeme világi polczomat? Nem elég magasan áll-e a dicsőség fokán, hogy lehajlás nélkül karomba vehessem?… Lám, lám, mily igazán írják a költők, miszerint a tiszta szerelem megnemesíti szívünket!…
De vajjon hozzám jön-e?… Hogyne? Hiszen a gazdagság mindenható pótlék sajátságaim mellett; pedig én gazdag… hah! dehogy vagyok gazdag, én a mindenből kiforgatott hotelier, kit a prædestinált átok utolért, kinek fején apám vesztegető keze, anyám faldokló önzése megnehezedék; kit földönfutóvá tőn az átkozott Márk, kinek az árva halászt el kelle vala vesztenie… Most apám, lemondva czímeiről, odaadva javait, szobáiba zárkózik s vagy éheznie kell, vagy kegyelem-kenyeret ennie, kinek számára uradalmait a törvény elszedé; én pedig példabeszédül válva, adósságba sülyedten, örömünnepét ülöm az igazság győzelmének s hivatalom filléreire szorulva, jó étvágyat kivánok a lakomákhoz, miktől örökre elestem… És mégis esztelenül, vagyon által tervezek hatni a nőre, kiben üdvözülni törekszem!… De leragadom, le kell ragadnom sorsom nyakából a koldus-tarisznyát. Koczkát vetek a szerencsével, kártya- vagy sorsjáték legyen lökerőm, mely a fény tetőire felvet… És ha a szerencse ellenem esküdnék? Üldözni, kényszerítni fogom anyámat, hogy osztakozzék velem értékén, mit apám könnyelműsége után bir s ekkor uzsora-forgatás segélend, vagy jőjjön jobb véletlen, mialatt az osztályrészt pazarlom… S ha másként nem lenne, társul szegődöm bármi szövetséghez. Úgy, úgy… minden eszköz szent, fiascót csinálni nem akarok, nem akarok!!
És itt újra felmerült, mint halálos refrain, helyzetének üldöző képe. Gondolati szálanként összeszedődtek; eszébe fonódék a páholy gyalázata, a féltés, bosszú, a bukott élet és szerelem, s a zavar dühében lelke égett, vére forrt.
Aggodalmi között megálla összefont karokkal s szemei akaratlanul megakadtak egy pár igénytelen metszvényen, mely ellendarabul egymás mellett függött. Egyikén idylli naivság angyalvonásival állott egy népleányka a pásztori háztáj békés udvarában. Körüle kalászok, gyümölcscsel hajló gally, kezén galambkája, – egy egész boldogság – s gömbölyű arczában élet és egészség. A kép alatt ez irat: «Oh, ha gazdag lennék!» Az ellendarabon ugyanazon alak volt festve, aranybojtú bársony kárpit megett, márvány kandallónál, egy díszasztal ezüst edényi közt. Csipke köntöséről drágakő és gyöngyök füzérei lógtak, de álmodozó szemén izgatottság dulong, fonnyadó arczai vágyaktól sóvárognak s elégületlen keblét nyomni látszik a fulasztó boldogtalanság. A kép alatt ez irat: «Bárcsak szegény volnék!»