Lajos megdöbbent az eszmék ellentétén. E kép megmutatja, gondolá magában, mennyire nem kútfeje a kincs a szív boldogságának; s lehet-e hinnem, miként a nő, ki e képet tartja, ki ezen eszme értelmét százszor átérezé, imádni tudna egy vesztegetőt gazdagsága miatt, melyért én, egy pillanat előtt, ég és föld ellen összeesküdni vállalkozám.

Mennyivel magasabban áll ő, hogysem bűn, vagy földi érdek hozzáig felérne s mennyivel mélyebben én, hogysem tiszta szerelmével reám találni akarjon… Mennyivel bölcsebb ő, ki a lélek házias csendében keres nyugodt kéjt, élvet és szerencsét s az önbecsülést előbb teszi minden vásárnemű zajos ragyogásnál; míg én mindenütt otthontalan, mindenünnen számüzött kedélylyel pénzen akarok venni boldogságot, kitünést, érdemet. Pedig mily nyomorúk a pénzen vehető örömek, mily hitvány osztályok előtt lehet pénzért nagyoskodni! Nyomorúlt hiú én, ki külsőségekben törekvém birni a világot s benső világom nem volt más, mint csapongó szenvedély, mi nem egyéb sodró zuhatagnál, ragad és elsülyeszt s a szerte rombolt szívet szakadékos mederré furkálja… Mint megjóslá apám, mi leend belőlem, ha szenvedélyeimet könnyelműen el fogom kapatni; de én megvetém a tapasztalat szavát, bölcs akartam lenni nyargaló vérrel, érczlelkü, húsz éretlen évvel s kevélykedém, miszerint az Alcibiadok és Borgiák ellenében új példasort fogok kezdeni. És most megtörve, megalázva lázongok a vagyonvesztés s megtagadt szerelemke miatt; vérzem, csüggedek, kétség tép s öngyilkossági eszmékkel kell vínom. Óh ne kérkedjék senki lélekerejével; veszítse el csak, miben boldogságát lelé, meglátjuk, mily kevés leend a bölcs, ki hideg nyugalmát meg tudja tartani!

E mardosó gondolatok között önkénytelen könyűk törtek fel szeméből. Szánta, siratta önmagát s az egymásra ható indulatrohamok alatt fel-felkaczagott fagylaló hahával, melynek csukló töredéki közben szeme elvadult, arcza vonaglék, fogai csattogtak; s ha ilyenkor tükörbe nézendett, elismerte volna magán az őrültség jeleit, miket már több cselédje megjegyzett.

Iránytalan jártában a nyilt zongorához tévedt. A dalnő pályakoszorúi ott függöttek egy üvegszekrényben. Gróf Szalárdyt meghatá a gyöngéd kegyelet, mely e száraz maradványokat gondviselé. Mennyi ábránd, mennyi emelő önérzet van ezen egyszerű érdemjelekhez kötve! mennyi vigasz, mennyi nyugtató becs!! Irigylé Atheától a multakat, az elégültség és dicsőség gazdag emlékeit; irígylé azok szerencséjét, kik ezen koszorúkat adák, a köszönő mosolyt, a hálapillantást, miket a lelkesült művésznő azokért cserélt;… irígylé mindazt, mit ő nem bir, nem érezhet, egy tiszta s gyöngéd lélek emlékezéseit.

A zongora-támlán hangjegyek feküdtek. Lajos beletekinte. Azon darab volt, melyet Athea, apjánáli bemutatásakor, Zalánka védelme alatt, oly feledhetlen bájjal énekelt. Ez felkölté eszméiben az akkori viszonyok állását. Megemlékezék ébredő szerelméről, melynek annyi szerencsét jóslott; megemlékezék a szépség és művészet erős hatalmáról, mely az ifjú leánykában őt oly lekötőleg meglepé. Eszébe jutának az attól lefolyt történetek. Mennyit haladt azóta Athea érdem- és erkölcsben! mennyit sűlyedt ő lélek- és reményben. A különbözés ezer árnyéklati újra felmerültek s az üldöző önvád annyira élesíté keserű ingerültségeit, hogy el kelle hagynia ezen izgató tárgyakat, ha őrült kitörésbe nem akar esni.

Átment a hálószobába. Fehéren volt az egészen behúzva. Az öltöző asztal egyszerű, de nemes ízletű ezüst és elefántcsont eszközökkel. Egy kis szegletdiván fehér damaszt hüvelyben s nádfonatú olvasóasztalka honi regényekkel. A széles cseresnye-ágy meg vala vetve; egészséges tollnélküli készülete mutatá a helyes izlést s kékvirágú könnyű kötött paplan kivánatosan volt lehajtva a ragyogó mosásu vánkosról. Gróf Szalárdy vágyódó szemekkel élvezé az ártatlan álmok nyughelyét s kebeléhez szorítá az aranynyal hímzett török czipőt, mely a vetkező angyal lábacskáira várt. Aztán felvette a háló-főkötőcskét, mely az ágyon előkészítve volt s mintha benne volna a legszebb fejecske, össze meg összecsókolá azt… Ily gyermekes gyengeségei vannak titokban a szenvedély lágyult emberének, ki a társaságban kevély és gúnyoló.

Az alvóhely szemlélete közben csintalan öröm derült fel a beesett arczokon, mely számításiban ez éj történetére látszék vonatkozni. Majd széttekinte irígy szemeivel a titkos falak közt, melyek az óvatlan szépség bájainak már annyiszor boldog tanúi valának; s az íróasztal ékei közt megpillantott egy aquarelleben festett férfi-arczképet. Mohón rohant azt megtekinteni. Ritka szabály és erő ömlék el annak lelkes vonásain. Magas, tiszta homlok, elmerült, de mégis átható szemek, vonzó vérszín száj s az egésznek nemes, emelkedett kifejezése az egyszerű öltözet keresetlen, ízletes díszével elárulák, miszerint annak eredetije nem mindennapi kenyérfogyasztó.

Csoda-e, ha e kép láttára mely Athea hálótermét osztatlanul laká, Lajost, a gőgös és reménytelen imádót, a legleverőbb féltés ragadta meg? Ki lehet a szerencsés hölgyrabló, ki annyi vágy, annyi égő szív asszonyát el birta orozni? kérdé nála egy aggódó gondolat; s e pillanatban Petrarca alabástszobrára esének szemei az asztalon, melynek mintája, vésüje, szelleme tökélyesen egyezék az anyja birtokában levő szoborral s elárulá a működő kezek ugyanazonságát. Eszébe jutott Athea viselete, midőn Beatrice salonjában e szobor párját meglátta; eszébe jutott a fogultság, a remegő titkos tűz, mely lelkét átlobogá s feléledt, meggyőződéssé vált gyanúja, miszerint Athea egy olasz szobrászba szerelmes, kinek arczképe oly megragadó. A gyulékony féltés rögtön elfoglalá fáradt lelkét s hideglelős ingerültségbe hozta idegeit. Gyanakodó irígy kutatással keresé több-több bűnjeleit a művésznő ártatlan s szabados szerelmének. Egy bontatlan levél feküvék az iró porte-feuilleen, mely Athea kimenete óta érkezett. Lajos felkapta azt, de a pecsét s postabélyegről ráismert, hogy Gyapjasytól van. Az asztal jobb felén, egy bronz pirata lábai alatt csakugyan talált egy kis olasz levélkét, mely választ látszék várni, vagy válaszolás után kinn feledtetett. Szikrázó szemekkel olvasá tartalmát:

– Hű Atheám! Csillagom boldogsággal biztat. Művem bevégezém, melynek eszméje, tárgya, vésüje oly régtől sápasztott; s a kivitel annyira megnyeré a műbírák itéletét, miszerint nemcsak jelentékeny összeg ajánltaték érte a herczegi muzeum részéről, hanem híremet közelebb emeli a tiedhez, melynek hézagát végetlen szerelmem fogja betölteni. Húsz-harmincz nap alatt Pesten fog lenni boldog jegyesed Adrián s. k.

Vége, vége! kiáltá őrült kaczajjal, miközben a fejébe szökött vértől, mint egy villámsujtott megszédült.

Többé nem lehetett reménye a viszonzott szerelem bájos álmaihoz. A gyanú adattá lőn s a féltés fulánkja kétszeresen szúrt. Látta vetélytársa szépségét az arczképen, tökélyét a szoborműben, igaz érzelmét az egyszerű levélben. Érzé, miként ennyi előnynyel versenyezni úgysem lenne képes, ha vetélytársa birtokban nem volna. Ez végetlenűl megalázta Lajost s a gőg és fájdalom váltakozó harcza jelentőleg hatott a sokszor mutatkozó téboly fejletére.

Az öltöző asztalhoz indult, hogy égő homlokát meghűtse vízzel, de útközben, egy álló tükör visszaadá képét s megrettent. Soha e tükörben ily rém nem láttatá magát. Szemei égtek, de a törődött fény kisértően szegült meg azokban. Sápadt arcza csontjaihoz tapadt s benne itt-ott megvonaglék az ér. Kékedt ajka egymáshoz szorult s a lázas állapot egészen kiszárasztá azt. A tömött ragyogó haj gúnyosan látszék lefoszlani e rémábrázaton. Isten! mivé lettem egynehány hét alatt, gúnyolá magát elégületlenül s e gondolatba átok, dacz és menekvő ösztön vegyíté harczait.

Majd felkölt benne biztató negélylyel az aristokratiai gőg. Én ne birnék, ne akarnék-e versenyezni egy fajvértelen napszámos olaszszal, kinek minden érdeme egy berovátkolt kődarab? kérdé magától kevélyen. Nincs-e Athea családom iránt hálához kötve? Nem atyámnak köszönhet-e mindent, mit e színház könnyelmű tapsaiban bir? Oly magasság-e az üvöltő karzat hiú kegye, melyből lerántani egy trilleres torkot nem lehetne?… Most meglátá egy rakás ékszer közt azok némelyikét, mik gyanúsító színben kerültek ármánya által Athea birtokába… Ha ha ha! s nem hatalmamban van-e híre, jövendője, melytől a kőgyötrő olaszt elriasztanom oly kevésbe kerül?

Mind hiában! hol annyi vész, veszély, izgató gyalázat, féltés, vak szerelem rohan a szív ellen, mint Lajosnál: gőg és ész erőtlen fegyverek s a boszú és dacz muló hullámai után újolag felkölt lelkén a kerengő örvény, mindig siettetve a végőrültséget.

Azonban kocsirobogások kezdék végig töltni az utczákat. Színházból tértek haza a fogatok. A ház előtt, melyben Lajos kínlódék, megálla egy, az Athea bérkocsija, mely esős éjeken, játék után haza szokta szállítani. Gróf Szalárdy, Bettike utasítása szerint félviláguvá csavará le a lámpát s szokott helyre téve, dobogó, szívszorongó lélekzettel rejtezék a hálószoba ablakfüggönyei közé.

Alig volt ideje Lajosnak oly helyzetbe rendeznie magát, melyben a bizonytalan s tán hosszú idejű lappangást áruló nesz nélkül ki tudja állani; már kulcsnyitás hallatszék a salon lépcső felőli ajtajáról s mint könnyű lépteiről gyanítni lehete, Athea suhant által a szőnyegen, hogy a lámpa világát megnöveszsze. Nehány perczczel utána a kisérő szobalány nyitá be az ajtót, kinek a házmester cselédje segített behozni egy hosszú, fehér füles kosarat, Athea szerepruháinak hordtárát.

– Kisasszony! Betti beteg; mondá könnyeden a gömbölyű szobalány, miközben a küszöbtől visszabocsátva segédjét, a kosarat az ajtón behuzá.

– Mi baja szegénynek? kérdé részvéttel Athea, shawlját és kalapját átadva, hogy tegye el; s a hálóterem hátsó ajtaján eltávozék megnézni betegét.

– Hideg vagy mi leli, nem is tud beszélni, csak úgy makog, mint a nyúl az agár torkában; motyogá magában a szeles leányka s nagy sebbel-lobbal bezárta a salon külajtaját. Ha a kis leány nem szeleskedik, úgy észrevette volna, hogy az ajtó nincs kilincsbe téve s a zár nyelve nem ment a reteszfőbe, sőt észrevette volna azt is, hogy az ajtószárnyat alsó szegleténél egy somfa bot tartá vissza kilincsétől, de ő hebehurgyán sietett túl lenni kötelességein, hogy minél előbb ágyba mehessen;… de meg, hogy is gyaníthatott volna valakit lappangni a sötétséges folyosó öbölben, ő, ki mit sem tudhat arról: van-e a világon Rigó Ferke? és ha igen, vajjon hol járhat most? Tehát úgy hagyá az ajtót, a mint bezárta s a mint azt, egy magas spanyolfal, mely léghuzam ellen álla ott, eltakarta. Aztán pedig felvevé a lámpát s magával húzva a nagy ruhás kosárt, behátrált a hálószobába, hol is, betevén az ajtót, kezdte helyrerakni a színpadi ékszert s öltönyöket.

E közben visszatért Athea; a kebléhez tűzött egy pár virágszálat szép kontyába szúrta s bontani kezdé ruháit, esti otthonkáját kérve. Az átöltözés hamar történt. Talán sohasem volt e bájteremtés kecsesb, mint e pillanatban. Arcza sugárzék még a művészi fellelkesedéstől; szemei ragyogtak a diadal nemes örömében s vidáman remegtek a mosolygó ajak nedűs koráljai. Pongyolája, mint minden, mit visel, legválasztottabb ízlés. Halványsárga moirée-öltöny az, melynek rövid, bő ujjai s szétnyilt szárnyszegélye fehér atlaszszal van diszítve. Sugár derekát paszománynemű munka könnyűden ékíté s tömött zsinóröve hosszú fehér bojtokban ért alá térdein alúl. Ragyogó kontyának vastag fonadékát fehér gyöngyháló szorítja fel, melyet az esti szerep végjelenetében viselt s mely előfürtjeinek ruganyos hullámit szabadon ereszté fedetlen keblére.

Bájos fejecskéje kellemesen mozdult hattyú fehér nyakán; tekintetében üdv és nyájasság, termete könnyű és mozgékony, de minden mozdulatiban plasticai tökély s patriciusi méltóság.

– Készíts teát, ma nem vacsorálok: mondá a dolgait végző szobalánynak.

Az megtevé kötelességét s aludni ment.

Athea könnyűden félkönyökre fekvék a fehér divánkán s kisded ezüst bouilloirja alatt megigazítván a szeszlángot, egy szépirodalmi magyar művet vőn fel a nádfonatú asztalról. Ezt mérgesen szabdalja a parókás kritika, okvetlen jelesnek kell lennie; gondolá magában s míg vize felforrott, figyelve olvasá.

Midőn teáját megitta, iróasztalához ült, naplóját jegyezni. Leültekor a köntös tömött szövete meggyüremlék. Ő hátraszegé félig karcsú szép derekát s elefántcsont ujjaival végig egyengeté a vastag selyem kövér redőit. Gróf Szalárdy, ki az író- és öltözőasztal közti ablakban rejlék, az álló tükörből látta e jelenést a függöny nyilatán. Hajlás közben félre folyt az öltöny felső öble s a tükör védtelenül adá vissza a csábító vállat és szűz kebelt. Lajos remegve, lángoló szenvedélylyel nézte azt, de annyi csüggesztő lelki harczok és átmenetek után nem volt elég erős még ostromhoz fogni, vagy rettegett a tiszta erényt megtámadni, vagy várt, míg a zsákmány aludni tér s a késődő éjben mindent mély álom nyom.

A fentebbi csábító jelenet még egyszer ismétlé, sőt megtetézé magát, midőn a gyönyörű Athea, elejtett kendője után földig hajola s a szétvált öltöny egy hosszú habvonalban mutatá ezen gyöngéd, lenge tejfinom termetkét, melynek minden domborodása gömbölyű, kemény s ragyogó fehér volt, mint a művész keze alatt megalakult márvány. Hajlásában felnyomódott a tiszta vér, s keblén és arczain ingerlő pirt huzott el, mely nem volt sötétebb, mint a szeméremé s megvilágítá kissé emelkedő, rózsás és átlátszó finom orrlyukait, miknek hevült lehellete az eleven vérű hölgy szerelmében annyira boldogít.

Lajos szinte földig alélt a csábos ingerek által költött vágyban s irígy féltékenyen harapta egymásba ajkait, midőn ében fürteiben a pár virágszálat a tükörből látta, mert felismeré benne a selyemuraknak megcsókolt virágát, melylyel ennyi bájra, ennyi égi ingerre foglalót adni reménylék.

Athea, midőn jegyezni akart, megpillantá Gyapjasy levelét. Ej ej, Betti feledé mondani, hogy levelem van; gondolá magában s felbontá azt hirtelen, következőt olvasva belőle:

«Édes gyámleányom! Lőbl Simon, mióta a debreczeni vásárban megmondogatám neki az igazat, halálos ellenemmé lőn. Összevásárlá kötelezvényeimet, miknek halasztásihoz más hitelezők kezében biztos reményem volt; s most megrohant a fizettetéssel, hogy tönkre tegyen. Én a megyei takarékpénztárnál kerestem kölcsönt, de a formák és szabályok betöltése előtt nem vehetem kézhez az összeget, pedig addig csőd alá juthatok. A többit már tudnám fedezni, csak négy ezer pengőre volna szükségem még. Te jól gazdálkodol, édes leányom, s hihetőleg van annyi készpénzed a takaréktárban vagy kezednél. Ha igen, s míg kölcsönömhöz jutok, nélkülözhető az, kedves szolgálatot tennél ősz atyádnak, ha őt a zavarból kiragadnád s megkimélnéd terhes perköltségektől birtokát, mely különben is fogadott gyermekim öröke leszen.

Egyébiránt csodálattal olvasom a hirlapokban dicsőségedet, s öröm-könyűkkel látom nevem halhatatlanságát teljesülni általad, kit egész lelkéből szeret és becsül: érzékeny atyád, Gyapjasy s. k.»

Athea magánkívül lőn örömében, hogy valamit tehet az emberek legjobbikáért; rögtön tollat ragadt, de várnia kelle, míg írhat, mert boldog könyűi akadályozák.

Lerakta karjáról a színpadon viselt karpereczeket, gróf Szalárdy ármányos ajándokit, miket átöltözésekor letenni feledett, s midőn érzelme könnyebbült, válaszolt.

«Köszönöm, drága jó atyám, hogy alkalmat nyujta a betöltött gyermeki kötelesség örömét élveznem. Küldjön vagy intézkedjék, a kivántató összeget minden perczben átadhatom.

Mi dicsőségemet illeti, azt egyedül a bőkezű gyámatyák legjobbikának köszöni hálás leánya Athea s. k.»

Aztán elővette naplóját, s bejegyzé mai történetét. Végpontúl ezt írá:

«Ma ismét énekeltem… Reszkettető éljen! zaj, tapsok, koszorúk… A világ dicsőségnek nevezi ezt… Rövid napjaimmal elmulik az, mint a harangszó az ünneppel…

Gróf Szalárdy folyvást baljóslatúbb nekem… Üldöz és fáraszt… Már valóságos rémem… Hugó Viktor jól ismerte az ily Claude Frollo-féle jellemeket… Én rettegek tőle…»

– Ne rettegj Esmaralda, tőled függ, hogy Claude, Phœbusod legyen? mondá e perczben háta megett egy hang, s a visszanéző Athea gróf Szalárdy előtt megborzadt.

– Ne rettegj, ne csodálkozzál, folytatá Lajos, az ijedtében elnémult leánynak. Rendkívüli merényt kelle választanom, mert nem volt már más út, öledbe juthatni; pedig birnom kell téged, óh Athea, ha gyalázat és rabláncz lenne is bérdíjam. Küzdtem a szenvedély vak hatalma ellen, tűrtem megvetésed emésztő gyötrelmét, segítségűl hivtam észt és Isteneket: de semmi sem állhat ellent kellemednek. Szánj meg, végy kegyedbe, fogadd el szerelmem… Mindenre kész vagyok… Alcibiad leszek: bűnben, ha eltaszítsz, erényben, ha szeretsz; s e határozott nyilatkozat közben karjaiba fonta Atheát.

A küzdő hölgyről övig lecsuszamlék az öltöny. Márvány válla nyakáig gyürődék, mint a galamb szárnya, mely kezedben vergődik. Pihegő emlőcskéjét csak az ing takarta, s kisded eperkéi átrózsáltak a vékony batiszton. Hajtekercse lefoszlék s az őt ölelő kar hóna alá szorult; fejecskéje hátraszegült a miatt, s liliom arczait zsákmányul fordítá megtámadójának. Lajos össze-vissza csókolta a védtelen ajkat, vállat, kebelt, szédítő kéjjel szíván magába a fáradt szűz lehellet fűszerét. Athea a harag és szemérem elszánt erejével rántotta el magát, s gyöngéd álla vérzett a karczolattól, melyet Lajos nyaktűje okoza.

– Távozzál vakmerő! kiáltá fuldokolva, miközben magára rángatá összetört ruháját. Azt kérdeném, nem álom-e e szemtelenség? ha önnel nem volna dolgom, kit az ég nemem ostorául, gyalázatául teremtett… Most megbüntethetném önt szigorún, megbélyegezhetném nevét, hivatalát, jövőjét; utczai kávéházi krónikák tárgyává tehetném, kényszeríthetném elhagyni Pestet, az országot; de kimélem saját becsületem, s megbocsátok gyáva önző, vak szenvedélyének… Távozzék e perczben… ha kétkedik, vége irgalmamnak!

– Nem úgy, nem úgy kevély Lucretia! válaszolá Lajos nyugalommal. Sokkal tovább mentem, hogy sem vissza léphetnék. Ennyi elszántság után vagy siker következik, vagy minden elvész… Ne ingerülj, ne lángoljon szemed, czélomat el akarom érni. Ha daczod harczol, erőszakom meggyőz. Míg nem birlak, ki nem lépek a küszöbödön; Isten engem úgy segéljen: s felhajtván a vetett ágy paplanát, vetkezni kezdett egy operatöredék fütyülése mellett.

A hideg gúny s vakmerő tökélet, melylyel ezt mondta és tevé Szalárdy, megrettenté Atheát. Látta, hogy itt átok vagy fenyítő szónoklat nem segít s nehogy minden szabadító úttal elkéssék, gyorsan ugrott a fehér divánkához, csengetéssel fellármázni alvó cselédeit.

– Ne siessen nagysád! mondá gúnymosolylyal Lajos. Gondoltam, hogy arra szüksége lesz, s előre levágtam a csengetyűzsinórt, azért méltóztatik azt hiában keresni.

Athea fokonként szorongóbb zavarba jött. Rémülettel látá, mily kiszámított terv, mennyi előkészület tétetik veszélyére, s ijedelme közben, alig tudva mit tesz, segélyért sikoltozék.

– Ne fáraszsza magát; folytatá Lajos az előbbi gúnyt. Ha elreked, el fogja veszteni a holnaputáni tapsokat. Úgy is hasztalan erőlködnék; ez elszigetelt szállás, e siket zugszoba, az elfüggönyzött ajtók és ablakok elnyelnek minden torokhangot, habár hasító trillerekben méltóztatnék is azt kiadni. Jobb, átadja magát, így titka itt marad a hálóteremben; a lármaütés, siker esetében is csak hírét temetné el.

Athea oda lett. Kétségbeesetten győződék meg a menekvés lehetetlenségéről, s a női gyöngédség végeszköze, könyűk eredtek szép szemeiből. De irgalmat kérni, esengni nem akart. Az erkölcsi fenség, önérző dacz, s mély utálat Lajos irányában nem engedék azt. A diván hátvánkosára könyökle, arczát kezeibe rejté s zokogva sírt.

E pillanatban csendes éjzene hangzott fel az utczáról. A selyemurak és több tisztelői adattak a dalnő üdvözletére fáklyás zenét.

Atheát meglepé a menekvés öröme, s villanyosan rohant az ablakhoz, hogy lekiáltson szabadításért. Lajos elállta útját, s lehetlenné tevé szándokát.

– Ha ha ha! mi kéj lesz nekem az üdvet élvezni, míg az ábrándos imádókat eső veri a hódoló trombita mellett; mondá csúfolódó gúnyélvvel, miközben ágyszélre tett lábát a zenéhez taktra billegeté, s lyoni nehéz nyakkendőjét oldozta.

Athea szörnyű haragba jött e hallatlan szemtelenség miatt s irasztalához futott, hogy tőrét felkapja, Lajos egy párducz-ugrással megelőzte őt, s elragadá előle a szabadító vasat.

Athea a kétség végfokán habozott. Ide s tova akart ugrani, szökni czél és irány nélkül, mint a vérező ebektől körbe fogott szarvas. Harag és megvetés forrt, égett szivében s fertőzetlen ajkaira szidalmakat hozott.

– Átkozott légy nemtelen nemes; mondá metsző éllel. Gazság és erőszak hatalmadba adott, de elébb megfojtom magamat, mintsem bűnöd undok díja lennék. Te feketébb példány vagy mindazoknál, kiket Kean, Mellville alakjában arczképez. Bemocskolod osztályod czímét, veszted a hivatalok hitelét, terjeszted a bűnt. Meglopod a hazát egy fiától, az értéki függetlenséget egy képviselőtől s elrontasz százakat mindenik vesztére. Henyélsz és tobzódol; aljasan használod eszedet, aljasan hányod ki pénzedet. Képmutató vagy,… gőgös,… alávaló. Engemet…

– Hagyd el, itt már jobban tudok én festeni; közbevág hideg szuró gúnynyal Szalárdy… Tégedet bélyegző gyanúba hoztalak. Megfosztottalak híredtől, gyalázatba hoztam erkölcsöd hitelét…

Athea borzasztó sejtelemmel kezdett figyelni; lent bájos nyugalommal hangzott az üdvözlő zene.

– Igen, igen, temetőbe vittem becsületed, folytatá közönyösen Lajos. A világ régóta azt hiszi, hogy ágyasom vagy. A pártfogás, melylyel atyám a színházhoz hozott; látogatásaim nálad; az ünnepedre virágimmal butorozott szobád; tapsom, koszorúm, irányodba cselédimnek nyilvánosan adott parancsaim, megvesztegetett cselédeid, a hozzáértőleg terjengetett hír, s ki tudná, mi minden alkalmi apróságok s mindennek ügyes, egybevágó szerkezete, hogy is ne tudta volna elhitetni azt, a gyanakvó s könnyelmű világgal? Van-e gentleman, ki ennyi adatnak hitelt ne adna? mert az asszonyoknak puszta szó is elég… Arczképed asztalomon állott, hajfürtödből szobahölgyed adott, s ömlengő leveled birtokomban van, melyben barátnédnak a legvonzódóbb hajlam érzelmiről teszesz vallomást… Na persze, hogy a czím elszakítva tőle… Az ékszerek, miket Henyéldy grófnétól és anyámtól kaptál, az én ajándokim. Ez általad gyakran viselt pereczeket, miket imént raktál le karodról, szobáimban látták estéző barátim, vadászom folyvást járt lakodba, mintha levélt és egyetmást hordana; bérkocsim egész éjeken állt házad előtt, mintha nálad volnék, s mindezt tudák azok, kiknek tudniok kelle, hogy szűzességed híre, osztályom előtt, végkép veszve legyen… Ma estve, e perczben szinte itt áll a szokott bérkocsi, hogy lássák vetélytársim, mikor tőled eltávozva beülök, s győzelmi indulót huzassanak üdvözlő zenéddel. És most e jól végig játszott szerepért drámai díjam vagy, mert mindent ezért tevék, hogy ha másképen nem akarsz, kétségbeesésből enyim légy.

Athea irtózott ezen embertől…

– Hát nincsen Isten, a ki megmentsen? kérdé magától sülyedten, s közel volt az elájuláshoz.

– De van, ki engemet küldött! kiáltá Rigó Ferke vad örömmel, ki a salon felől sarkig bevágott ajtó küszöbéről villámló szemekkel benézett.

Kezében égő gyertya, megette egész csoport ember, kiket a szomszéd lakokban felköltött, hogy Mariska gyilkosát meggyalázza.

Athea összerázkódék e véletlen jelenet miatt. A szabadulás magyarázhatlan közbejötte, az előbbi ismételt ijedelmek, a hírnév, becsület alattomos aláásása annyi egymást üző felváltó hatás harczai kimeriték erejét, s ájultan rogyott a divánra.

Haja leömlék, kapocstalan ruhája övig hullt, s a félmeztelen szűz, óvatlan zsákmánya lőn a kapzsi szemeknek. Ott fekvék mint egy rózsaszínnel belehelt márványkép beágazva azur erektől, s hosszú pillái két forró könnyre veték árnyaikat, mik reszketve függöttek bezárult szemein.

Lajos merev arczczal állott Rigó és a nézők ellenében. Oly ellentétű eszmék és érzelmek tolongtak lelkébe, hogy egyik sem tájékozhatá magát. Csak egy borzasztó bizonyossággal volt tisztában: miszerint minden veszve van. Ezen végmerényért mindent koczkáztatott; több remény már nincs, s vele czíme, tekintélye, becsülete elmerűlt, nevetségessé lőn.

Már magában a lélek természeti szerkezetében megvan azon sajátság, miszerint a tettenkapatásnál megrebben, jelenlétét veszti, csügged s poltronná lesz. Mennyire elősegíték azt Lajosnál a körülményi indokok. Ő régtől egy senyvesztő szenvedélyt hurczolt, mely mintegy fogainál aggaszkodék s függött vérzett szívén, s mely végtervét e pillanatra építé. Azonban az est folytában egymásra következett benső harczok, küzdelmek, a már régiebb eredetű s mai kitöréseinél meg-megújult téboly, az oly borzasztóan megsértett Athea engesztelhetlensége, a kalandját követendő közgúny s alázó hír, mely őt a jobb társaságból végkép kizárandja, a kijátszott önzés, mely neki egész éltében Istene volt, s maga e percz, e vérig ható botrány, mely Rigó Ferke vezérlete alatt a legalázóbb kifejlést nyerheti: annyira leverék, megzavarák lelkét, öntudatát, hogy remegve, terv és gondolat nélkül, a szó szoros értelmében gépileg állott és bámula a salon öblében félig világított arczokra, melyek mint valamely színházi közönség őt, az öngyalázatában szereplő szinészt, ingerülten és boszúra izgatottan nézték.

– Ime urak és asszonyok, most látjátok őt; mondá Rigó Ferke kárélvező csufolódással, az oda vezetett csoporthoz fordúlva. Nézzétek meg jól, hogy ráismerjetek… Belülről ismeritek már. E szerencsétlen áldozat, az ájult leány, híven lefesté őt; önszája még jobban leírta magát s mi az ajtón által hallottuk azt. Megérdemlené az elfogatást; megérdemlené, hogy lerugdosva a lépcsőn, kivetve a kapun utczai ütleg és káromlás legyen bélyegző díja: ha sokkal nagyobb számadásom nem volna vele, hogysem ily aprósággal leróhatná.

Rigó Ferke egészen el volt ragadva. Sápadt képén piros foltok törtek ki s égő szemeihez borzasztóan állt a borotválatlan tüskés arcz. Egész tekintete magasztalt vala, a boszú és elégtét fanatismusa világolt azon. A körülállók jóváhagyólag suttogtak össze s várták a kifejlést. A zaj több házbelit idézett oda. Megjelent a két nőszemély is, s az áruló Betti reszketve közelíté meg ájult asszonyát.

– Nem ismersz úgy-e? kérdé Lajostól Rigó, tompa, komor hangon, melybe gúny és bőszültség az önmérsék erőtetésivel vala vegyítve; s vágott lábát az elibe vetett somfabotra foná, hogy reszkető mérgében biztosan állhasson.

Lajos merev butasággal, némán bámult rá. Összerezzent képe nyugalomban látszék, de szeme és átalakult vonási félreismerhetlenné tevék a csendes tébolyt.

– Pedig ismerhetnél, folytatá Rigó. Debreczenben viselte már pofád ezen ököl kék szedreit, mikor Mariskámból magadnak akartál csinálni menyasszonyt… Ha ha ha! most eljöttem lelkedre ütni kék szedreket, mik nem fognak oly hamar elmúlni.

A fagyos gúny hangja, a boszúállásbani bizonyosság s a czélzat találó fulánkja, úgy látszék, magához hozá egy pillanatra gróf Szalárdy eszét. Szemei Rigó Ferkére kapódtak, szemöldjeit gondolkozólag vonta homlokredőibe, s arczkifejezése feléberült. De a tájékozó öntudat rövid volt. Egy hirtelen rázkódás után visszaesék a félelmes tompa őrültségbe.

– Lám lám! ki hinné, hogy még mindig oly szerelmes vagy!? Ilyen az, ki jó húsban van… Tehát egyre másra új és új menyasszony?… Pedig te már házas ember vagy; neked már feleséged van, kit a templom küszöbéről tőlem elraboltál; s itt kiesve a gúny hideg modorából, bőszülten csikorítá össze fogait. De ismét erőt vőn, s az előbbi fagyos hangon folytatá: és lásd, feleséged reád vár az úri nyoszolyában. Szegény, nagyon fázik magában… Nem szép tőled így megfeledkezni róla… Jer, jer, ne várasd magadra, majd én elvezetlek.

Mi, kik tudjuk, mi történt Mariskával, s hol és minő nyoszolyában fekszik ő? borzasztót gyaníthatunk e készületből.

Lajos mindezt nem látszék hallani. Bomladó esze összes életdrámája töredékivel foglalkodék s eszmélet s figyelem nélkül álla ott közönyös hóborttal.

– Siess gyilkos!… indulj, ne várd, hogy kényszerítselek! rárivallt Rigó Ferke dühödten, s gróf Szalárdy, mint egy ijedt gyermek vagy vérig vert vad ló, engedelmesen indult meg zsarnoka előtt.

A bámész csoport útat nyitott maga közt, s a nélkül, hogy segítőleg vagy akadályozólag beleavatkoznék, hagyta fejlődni az eseményt. Betti előkeresé Lajos köpenykéjét, s ráveté úgy mint volt egy ingre; melyet a nyugvó tébolyodott, a nélkül, hogy magára igazítaná, hurczolt el vállain.

Az utczán bájosan hangzott az éjzene, a lépcsőn haladott a borzasztó menet, s Athea ezen ellentétek érzése nélkül, aluvá az ájultság álmát.

Midőn a kaput kinyiták, az éjzenei egész gyülevész tömeg kapzsian tekinte oda, hogy talán bizony Athea jöend közéjek; s meglepetve tátottak szájat a váratlan jelenet személyeire.

Túlról a fáklyafény hátterében nehány batard állott, melynek ablakin a páholybeli selyemurak arczaira lehetett ismerni. Gúny és kérdező kandiság látszék vonásikon, Rigó Ferkét fixirozák félszemű üvegeiken. Ki lehet ezen vatermörderes Dózsa György? minő viszony, és szövedék adta hatalmára Szalárdyt? miért és mi történhetik itt? kérdezék egymástól s minden kinevető viszketeg mellett is elborzadtak Lajos őrült vonásitól. Azonban nem akarva sem ellenségök dolgába, sem utczai éjbotrányba beleavatkozni, nehogy nevök s jelenlétök a hírrel érintkezésbe jőjön, előkelőségi katekizmusok szerint elhajtattak.

A tömeg azalatt tolongani kezdett. Zúgás, zaj, vihogás, csoportozó pártalakulások keletkezének mint ilyenkor szokott, de Szalárdyt senki sem sajnálta, mert vagy nem ismerék, vagy utálták őt.

Hadd lakoljon, ha megérdemli, mondogatták az ismeretlenek; úgy kell neki, bárcsak mind így járna, vélekedtek mások; no hiszen szép úr? megjegyzék néhány hírlaprágó politikusok, kik az éjzenéhez a szomszéd kávéházból jöttek. A csoport legnagyobb része azonban látvány tekintetéből kivánta a botrány növekedtét.

Lajos e közben, ideiglenesen legalább, magához jött. A fáklyalobogás, zaj, tolongás, hideg lég, s a tömött nedűvel szitáló eső élesen hatott érzékeire. Széttekinte szikrázó szemekkel, látta a kiváncsi gyülevész csoportot, a gúnyt és kárvágyat annyi üldöző arczon; eszébe jutott az est gyalázata, önmaga s a jelennek minden körülménye. Dühösségbe borult összeesett arcza, képére fordítá a köpenyke szárnyát, hogy álarczozza magát, s a cseléditől oly régen megjegyzett kapkodással rohant odarendelt bérkocsijához, melynek számát a fáklyavilágban meglátta.

Rigó Ferke alig érkezett nyomain, s a batard hágcsóján megfogta, hogy visszarántsa.

– Ne bántsd Ferke; mondá hátulról visszatartva Pisze Pista. A kocsis zsoldomban van, azaz retteg tőlünk, s oda hajt, hova mi akarunk jutni.

A kocsi elrobogott hátsó bakján ragadva Rigót s Pisze Pistát.

Midőn a királyi egyetem orvos-szaki épületéhez értek, megállott a kocsi. A két boszúálló előugrék a batard ajtajához, s a merev tekintetű őrültet, a nélkül, hogy ellentállna, vagy tájékozná magát, vaskarokkal ragadá be a hideg bonczterembe, melynek asztalán nagy kések és csonttörő kalapácsok közt, halott lepedőjében fekvék Mariska.

Az ajtó szele megcsapta a lefolyt faggyúgyertyát, s a megmozdult csontváz rémesen csörgött a lobogó világban. Lajos nem eszmélt arra, máskép lehetlen lett volna meg nem borzadnia.

Rigó Ferke bekulcsolá a zárt, s lehányta a kölcsönzött ruhákat. Nem nekem valók úgymond, nem eléggé dühödtnek érzem bennek magamat. Aztán felölté az obsitos rongyokat. Ezekben szenvedtem miattad, ezekben terveztem a boszút, ezekben akarom élvezni azt, mondá fogát csattogtatva Lajoshoz.

De ő nem érté azt. Mozdulatlanul maradt a ponton, hová veték vagy taszíták s tévelygő, félénk, zavaros szemekkel, nyúladt vadult arczczal nézett maga elé.

Ferke bőszülten boszankodék, midőn megismeré, hogy őrült. «Csak addig tudnám eszére hozni, míg a holttal megismerkedtetem;» imádkozék tombolva. Aztán karon ragadta a csendes bolondot s egész erőből megrázta őt… Lajos reá veté szemeit s arcza átalakult, mintha gondolat jelennék meg nála. Ferke még dühödtebben megrázta őt s «kelj fel, kelj fel, Athea itt van»! ordítá közel füleibe… Lajos arcza villanyos hirtelenséggel vérszínbe borult, szeme vadul villámlott, de az öntudat normális kifejezésével. «Hol van? hol van?» kiáltá megrendítő hangon.

– Pszt! alszik; sugá Ferke a leplezett halottra mutatva.

Lajos egy pillanatra elhivé, mert esze emléke ott kezdé gondolatát, hol az elhagyta őt, s Athea szobájában képzelé magát, kinek ájultára még jól emlékezék. De a csalódás rövid volt; körültekinte a szörnyű helyszínen, feszült orrlyukakkal szaglálta a rothadás bűzét s borzalommal rázkódék össze.

– Te hazudol, Athea nincs itt; megtámadá Ferkét s lerántotta leplét Mariskáról.

A bájos alakot elváltoztatá a halál. Jó barát sem ismert volna rá, nemhogy a tékozló csapodár, ki az arczokra rövid pillanatig szokott ránézni.

– Nem ismered ugy-e? pedig egykor szép volt, mint Athea; kiáltá Rigó Ferke keserűen, miközben Lajos kezét ropogásig szorítá. Az én Mariskám az, kit buja erőszakod gyalázatos halálba kergetett.

Lajos elsápadt s reszkete. Hihetőleg a hajdani alacsonyságokra gondolt, mert szemeit lesüté s a szégyenérzet csalhatlan bélyege mutatkozék rajta, utolsó fellobbanása a kihalt becsületnek. Rigó Ferkének diadalt adott a Lajos lelkét égető öntudat.

– Igen, Mariska az, folytatá újolag feldühült haraggal. Mariska, kiért most kezeim között vagy. Jól tudtad te azt, hogy rajtad boszút állok, s nézd, lábamat vágtam el, hogy soká ne várakoztassalak. Várhattál-e több udvariasságot egy bitang csavargótól, kit közkatonának kötéllel fogattál?!… Ha most boldog volnál, hozzá kötnélek e hullához élve eltemetni, hogy férgeivel tápláld magadat… Az Isten, ki az élő és halott sorsát ismeri, jól tudja, hogy azt érdemelnéd… De mivel nyomorult, igen nyomorult vagy: megelégszem azzal, hogy nyomoruságod neveljem. Kihirdetem jellemed rajzát, megismertetlek a világgal, s ha itthon befolyásod akadályozhatná azt, keresek országot, hol azt tehetem. Megbélyegzem multadat, bevágom jövődet, megfosztalak hivatalodtól, s a hon növendékeit irtózni tanitom nevedtől… És mivel kirablott kevélységed a születésben keres révfokot, hová a kárpótló remény zászlaját felütéd: elveendem születésedet. Adatokkal bizonyítom be, miként nem vagy gróf, nem vagy nemes, hanem egy pálinkaárusnő fattyú gyermeke, kit a magtalan Beatrice béres czimborája gróf Szalárdy György családjába lopott… Kivetkeztetlek családi igényeid hitéből, nevetséggé teszlek a fővilág előtt, letapodlak szenny és szemét közé, hova tartozol…

Rigó Ferke még tovább is kinzotta volna az őrültet lucidum intervallumában, de a születési kérdés catastrophája visszaejté Lajost tébolyába. Ez egyetlen vala, mit még birt, s az utolsó érdeknek is vége! A veszteség irtózatosan megragadta. Egyedül e hatás lőn még képes izgatottságát feljebb fokozni, s annyira túlszökteté azt, hogy elkezde fagylalón, kétségbe esve hahotázni. Athea! Athea!!! hangoztatá leirhatatlan kifejezéssel, mely egyszersmind a kín és a kaczaj felkiáltása volt. Aztán hirtelen összerogyott s alvék vagy ájult, vagy félholt vala.

Két óráig tartott e zsibbasztó tetszhalál. Midőn felébredt, rettegve, rángató szemekkel, felmerevült hajjal tekinte fektében körül. Aztán ólálkodó settenkedéssel, félvállról kémlelve, lábujjhegyen, de fogcsattogtatva kerülgeté a hullát, mint egy lesbeállott ragadozó… Hirtelen ráugrott, mint a párducz, s Athea!! kiáltá idegrázó hangon… Athea kelj fel!!! sikoltá mégegyszer s belemarkolva a halottba, erőszakosan rázta azt.

Gróf Szalárdy Lajos gyógyíthatlanul megőrült.

Egy példánya a temérdek korszaki társaknak, kik a drága időt, észt, vagyont, születést, a boldogság s boldogítás becses eszközeit, egyedül hiúság s feslett szenvedélyek rabjaivá teszik. Azon temérdek társaknak, kikről, (ha egyéniségük s eszközeik hiányában az előttünk álló tökélyig ki nem fejlhetnek is) jó lelkiismerettel elmondhatni, hogy többé vagy kevésbbé: őrültek.

XXXVI.
(Két hulla.)

A fentebbi botrány, mint csepp a tengerben rég elmerült már a főváros egymásra toluló eseményi között, midőn néhány órányira Czeczilia lakától, egy népes magyar falu sáros utczájában, viaszvászonnal ekhózott zöld szekért vontatott, négy jó széltiben fogott ló.

A faluszélben, ős jegenyesorok s egy buja park lombborulatai közül ó franczia fedél emelkedett ki rozsdalepte bádog gombokkal, s a kert végén sugárkúpozatú sírbolt nyúladt fel, melynek bas-reliefjei felett a grófi koronán megaranyozott gombok remegőn fénylettek a megtört napsugárban.

A viaszvásznas szekér vontatva haladt az agyig érő sárban, messziről látszottak idefáradni a megrángatott lovak. A sovány kocsis egy hajdani livrée rongyaiban kuczorgott a szennyes lóharákon; s ez a hámok toldozott ósága, a szekéren avult örökös piszokkal, különös ellentétben álltak a tizenhat markos vérlovakhoz, melyekről a mostani gondtalanság nem volt még képes leveszteni a nemes eredet typusát.

Midőn a szekér a templom közelébe ért s egy iszapos kátyuban nagyot nyekkent, az ekhósátor oldalszárnyait kopott mázú fekete bot tolta kétfelé belülről, a nyilaton tömött vöröshajú szeplős arcz nézett ki borotválatlan állával, melynek őszbecsavarodott tüskéit nem igen tiszta gallérka környezé. A hunyorgató szem s álnok rókamosoly, mely e komoly arczot mintegy torzan világítá, oly ismerősnek látszik, miszerint bár azt töröttség s vénhedés senyveszté, ki Lőbl Simont, debreczeni vásárirodájában ügynökeire lesni látta volt, igen hajlandó, ezen emlékeztető alakban, őt magát keresni.

– Állj meg itt a deszka-kapus házánál; parancsolá kocsisának a vöröshajú arcz.

A szekér megállt egy tisztán meszelt kőkéményű ház előtt, mely a jobbágylakok sorában némi előkelőséggel díszelgett. Az ablakalatti kiskert lécz-rácsait délignyitó folyta be tömött szőnyegével, a csepegő hosszán teljes viola és fájvirág állongott gazdag füzériben, s a tornácz-ágason lopótök lógatta súlyos gyümölcseit. Egy tisztes tiszta öreg sárga őszhajakkal, fekete posztó házisapkában, egy ingben behúzó nadrágban hátratett kezekkel gyönyörködék a kert ágyai közt s itt ott gondosan takart ki a levelek közül egy-egy sárgadinnyét a nap melegének, vagy eligazítá az egymásba fonódó virágos indákat. Most félbehagyta bibelődéseit s a megállott szekér felé figyelt. Zömök termetű, sánta egyén szállott le arról, sötét bő kaputban, fekete mankóval támaszolva hónalját; s a kertben foglalkodó öreghez biczegett.

– Jó napot tiszteletes uram! nem tudja, itthon van-e a gróf? kérdezé a rácson keresztül.

A lelkész tetőtől talpig mérte az ismeretlen jövevényt, kinek vonásiban annyi visszataszítót talála s viszonozott üdvözlettel felelt.

– Nem tudom, honn van-e? mert hozzá senkinek sem szabad bemenni, mióta hivatalát letevé, engem is kitiltott: de úgy hiszem, itt lesz, mert a szomorú események óta sosem lépte át udvarküszöbét, s mint a hír beszéli, erős fogadást tőn, hogy életében nem is lépi azt át.

– S mint van megelégedve új sorsával? kérdé kárgúnyosan a mankós ember.

– Midőn a megtalált Szalárdy Ödönnek törvényes örökét visszaadá s hivataláról lemondott, színből legalább titkolta lelki csüggedtségét, felelé a lelkész; de mióta valami Lőbl Simon nevű gazember, uzsora és csalárd adósságok miatt csőd alá ejté, egyetlen fia pedig megőrült, borzasztó komor és zárkózott. Nem hallani róla, nem látja senki s épen azért azon gyanú kereng a környéken, hogy talán megbolondult, vagy megölte magát; annyival is inkább, mivel lélekismeret üldözné a Szalárdy Ödön ellen tett bűn miatt; mert olyan hír szárnyal, mintha megegyezéséből kínzotta volna azt a fogságba esett dr. Márk.

– Nem sejtette tiszteletes úr, hogy valami csempészett czikkelyek birtokában volna az exföldesúr? mi törvény szerint a csődtömeghez lenne sorozandó? mert az ily úrféle adósok, vagyis supplens bébillérjeik szeretnek, ha mit szép szerével lehet, védenczeik részére elkörmölni; kérdezé savanyodott arczczal a jövevény, kit a Lőblre ruházott «gazember» czím némileg érdekelni látszott.

– Nincs annak uram annyija se, mint a templom egerének; felelé a lelkész. Összeirtak nála a végrehajtáskor arany-ezüst edényt, bútort, fegyvert, még a felesleg ruhát is. Árveréskor aztán úgy vette meg igen magas áron Czeczilia, hogy haláláig használatul átengedje neki s ne vonhassák ki alula lepedőjét a zsidó hitelezők.

– Igy hát régi kényelmében maradt a bukott tékozló? kérdé az idegen irigy fogcsikorgatással, mit a lelkész nem vőn észre.

– Igen, mi a lakást és asztalát illeti, de különben most is mindenét elszedik. Minap árvereltek tőle saját udvarában négy szép angol lovat, inkább boszantásból mint kármentesítés végett.

A mankós ember rápillanta féloldalt angol lovaira, s undok öröm hunyorgott szemében. Ilyen az a gőgös főrendű nép; míg úr és tékozol, barátait is lenézi, ha tönkre jutott, elleneitől is kegyelmet fogad el; megjegyzé elégületlenül.

– Az nem igaz uram, viszonzá a lelkész, bátran szemébe nézve emberének. Czeczilia nem ellensége senkinek, s gróf Szalárdy György nem is akarta elfogadni ajánlatát. Csak addig szándéklott igénybe venni azt, míg grófnéjához költözik, vagy tőle évdíjat eszközöl.

– S Beatrice grófnő magához veendne egy bukott ősz férjet, vagy nyugzsoldot vet a kolduló rokkantnak?

– Egyiket sem tevé. Mitsem akar többé róla tudni; sőt válópert indított ellene, mint ki a mellékági örökösödés gyanújával, az árvahalász híres esetében, őt is beszennyezé, tékozló természeténél fogva pedig a grófnő vagyonát is végpusztulással fogná koczkáztatni.

– Hisz a jegyajándok Beatrice grófnő birtokában maradt; s öngyalázatául, még férje csődje előtt, azzal örök lemondást vallatott be, hogy a megcsalt hitelezők igényt ne próbáljanak ahhoz formálni… Oly dús feleség és kegyelemrágó férj?! gúnyolódék keserűen a mankós.

– Az öreg gróf rendkívül haragvék; folytatá a lelkész, Beatrice grófné arczképét kivetteté szobáiból, egész éjjeleket gondolkodva virrasztott, de biz őt senki sem szánta, miért vett idegent, ki fajtánkat megveti, pénzünket kihordja s egész családot elmagyartalanít.

– Azt sem sejté tiszteletes úr, nincs-e a grófnak valami lappangó jövedelmi-forrása, a húsz krajczár napi tartáson kívül, mit a törvény a csődtömegből részére elrendeli? mert úgy hallom, két cselédet tart, s úri módon főzet; kérdé folytatólag a szeplős idegen.

– A jószívű Czeczilia szánakodik rajta, s fizet számára évenkint kétezer pengő segélypénzt, mennyit ő özvegy tartásul, a mellékági javakból nekie fizetett.

– Aha! jó, hogy tudom; ez hát a tömeg jövedelméhez iratik, s a szegény hitelezők kielégitésére lehet fordítani.

– Nem lehet biz azt, közbevág a lelkész, mert Czeczilia egyenesen kiköté, miszerint csalárd uzsorások zsebét ő nem tömi, s adományát, mihelyt igénybe perlenék, rögtön megszüntetné.

– A hálátlan kígyó, hát így köszöni meg, hogy koldus korában hat ezer forintjáért négyet adtam neki?! mormogá magában a kérdezősködő; s a lelkész figyelme mind inkább érdekült, mi czél lehet e szorgoskodó tudakolásban?

– De mindenesetre érzi gróf Szalárdy, minő sorsot cserélt? mondá a zömök idegen ördögi mosolylyal.

– Élte levert s felettébb szomorú, csak egy remény látszik fentartani, miszerint tébolyodott fia kigyógyuland.

– Nem tudja még, hogy neki nincs gyermeke; mondá magában, érthetlenül a mankós.

– Mondogatni szokta öreg szolgájának: «fiamnak legalább grófi czímet hagyok örökül. Az ősi végrendelet e pontját betöltém, keressen ő kincset, betöltendve annak másik pontját, s hagyjon utódokat, hogy betöltsék a harmadik pontot… Óh ez mind meglehet, hisz ő meggyógyulhat, s akkor fiam van!» Ez álmodott öröm mutogat még neki egy biztató jövőt.

– Elvesszük azt! mormogá magában ismét az idegen s kaján vonásiban oly őszinte öröm fejezé ki magát, mintha övéinek boldogságát látná. S hát csak gazember az a Lőbl Simon? mondá aztán kötődő szeszélyben, mankójával felgyűrve ajkait s éles tekintetet szegezve a lelkészre.

– Még pedig országos; válaszolá ez.

– No hát íme, bemutatom, előtte látja őt; közbevág gőggel Lőbl Simon, megdöbbenteni akarólag e váratlan kifejlés által.

– Bár inkább a fán látnám; felelé nyugodtan a jámbor lelkész.

Úgy látszék, Lőbl Simon gyakorlatában volt efféle visszavágásoknak, mert hóna alá kapván mankóját, minden további perlekedés nélkül odább hordta magát, s a jegenyesorral szegélyezett uton, amaz ó fedelű kastélyhoz hajtatott.

A grófi lak körül egyetemes pusztulás látszott. A sáncz hantolása itt-ott omladozék s vedlett oszlopai közt száradó félben függött alá a loncz és fanzár. A kapufelek kőoroszlánai megtöredeztek, s a vaskapu dárdás rácsairól lepattogzott az egykori máz. A járatlan küszöb táján porcsin vert gyökeret, a park jegenyéi rakvák varjufészekkel, s idegen sertések turkáltak a vakolathullató kőfalak tövében.

Lőbl Simon kívül állított meg, a lakatolt kapun semmi fogatnak nem volt szabad behajtani; még maga is hosszú zörömbölés után juthatott be.

Az udvar egygyé volt olvasztva a parkkal, de ronda és néptelen, mintha kihaltak volna belőle. Gyom és szélhordta gaz szerteszét az úton, a fák alja terítve felszedetlen gyümölcscsel, komló és iszalag fojtogatá a nemes idegen fák sinlő koronáit, egy két veszendő verbena nyitogatá véletlen virágát, vagy magról költ georgina lengeté szomorúan színvesztett csillagát, míg fattyúhajtások, meténg és tövis közt vadultak el a legszebb díszbokrok. Az elkótyavetyélt szobrok talapjain fű nőtt és vadgyopár, a szökőkutak medre bepillézve zöld vizinyálkával, s a kerti házakból kitépett diszborítás helyén férgek s nedűs penész vonták be a falat. Istállók és kocsiszínek zárvák, a melegházak üvegszárnyai elhordva s bent csak tört cserepet, egy-két omlott ládát, vagy kiszáradt növénytövet mutattak a kirablott osztályok.

Mint elhagyott anya ült e pusztulás közepén az ősz kastély. A lakatlan szárnyak ablakredőnyei közt verebek fészkeltek, az álltány damaszt sátra szakadtan vitorlázott a szélben, üresen hasaltak ki az alsó ablaksor aggott rostélyai: csak a portale lépcsőzete volt tükörtiszta, nehány emeleti ablakon ragyogott át a szobák függönyzete, melyekbe szőnyeges lépcsők vezettek fel, de meleg égalji virágkarzat nélkül, nem úgy mint hajdan.

Legborzasztóbbá tevé azonban e puszta háztájat a magány és némaság. Semmi nesz, semmi jel, hogy itt ember tartózkodik, semmi élő állat a pusztító madarakon kívül, melynek serege a park ligeteiben szaporult. Egyetlen, mogorva, szótlan cseléddel találkozék Lőbl, ki, miután az utczaajtót hosszú dörömbölésre megnyitá, vászon csuhát ölte paszományos testére, s tovább tisztítá a portálén tölgyfába faragott czímert és koronát.

– Maga se kérd, se hall; végig néz az emberen mint egy gyilkos, s azután otthagyja mint szent Pál az oláhokat; mondá Lőbl Simon, oda menve a működő szolgához. Maga, hallja, goromba; pedig már alább hagyhatna vele, mert az csak nagy urak cselédjének competál; vagy még mindig nagy úrnak tarja gazdáját?

– Csak nagyobb, mint egy ilyen rühes zsidó; viszonzá mogorván, a mocskolódással megtámadott cseléd.

– Soha bizony! talán még be sem bocsátana, ha nem tudná, hogy nekem a törvény ahhoz jogot adott, körülnézni, mikor akarom, nem akadt-e adósomnak olyas tulajdona, mit tőle elvehetnék?… He he he! milyen nevetséges, én a nyakravalót kioldom nyakából, s ő mégis aranyozott koronagombjait csiszoltatja, hogy messze kifényeljenek az országútra.

– Te csiszolás nélkül is messze fogsz látszani, az igazság fáján; felelt az ura bántalmáért haragvó hű cseléd.

– Ha urad bukásáért szántál engem fára, úgy velem függnél, mert tudom, két kézzel dolgoztál egy zsebre, s azon zseb a te nadrágodon volt.

– Én megtakarítám a tékozló ajándokait, s mostan szolgálom őt bér nélkül; te a végső tönkig kirablád, s jelenleg boszú és gúnynyal zsarolod a nyomorban: itéld meg, hasonlik-e az első zsidó az utolsó cselédhez?

Lőbl Simonban forrott a méreg, hogy vele, ki a grófon szeszélye szerint szokott pajzánkodni, szolga így mer bánni; pedig már megszokhatta volna azt, épen úgy, mint mások ellenében; s annyival is inkább, minthogy jól érezte, miszerint ilynemű társalgást teljes tökéletesen megérdemel.

– Tessék velem közleni kérem, hol lappanghat a gazdája? nem reményleném, hogy ismét elbújt volna előlem; kérdé aztán metsző sarcasmussal az ingerült cselédtől.

– Uram ott lesz talán a sírbolt körül! de ha szokás szerint, boszantani jöttél s előttem gyalázod, bántod, keseríted: orrodat hasítom fel tövig, hogy jobban szaglálhass a rabolni való martalékok után.

Lőbl Simon perlekedés nélkül odább hordta magát, mint a lelkésztől, s egy gyertyánfasor sötétzöld sátrában a kijelölt hely felé indult. A sűrűbb lomb, a fekete árnyék alagúttá képezé e sétányt, s a hosszú boltozat nyilatán belátszék a sírbolt oszlopos talapzata, melyet gróf Szalárdy György az ifjúság, az álmok és remények szakában annyi gőggel és hiúsággal építe.

Lőbl kiért a sétány pinczéjéből, s szétnéze a halottak kastélya körül. Szalárdy ott volt. Mi, kik régen nem láttuk, alig ismerünk rá. Felettébb megőszült s kopaszodott; alig van halantéki és tarkója körül egy pár gyér koszorúcska maradvány-hajából. Himlőhelyes bőre még jobban elfekete-sárgult, arczai mélyen beestek, s ugyanazért elveszett vonásaiból ama kaján mosoly, mely képét hajdan kiállhatlanná tevé. Bandsal szemei megüvegesedtek, termete rokkant, s egész alakján látszik a gyengeség. De homlokát azért fönhordja, léptét és tartását, egész tekintetét kiirthatlanul bélyegzi a belerögzött kevélység. Magas kalap, fekete frakk, nadrág, fénymázas csizmák, fehér nyakravaló volt öltözéke, mint egész életében, s gomblyukában függött az annyira imádott rendkereszt. Balkarját csipejére tevé, nádbotra támasztva, s egy közelhozó csövön a napsugárkupozat basreliefjeiben gyönyörködött;… ennyire túl tudá vinni aristokratiai hiúságát a halálon.

– Ezen faragványokat elfeledtük a tömeghez iratni excellentiád! pedig azok nem a halottak tulajdonai, kik csupán sírjaikra és személyeikre nézve vétetnek a csőd alul. Le fogok vájatni minden szoborművet, úgyis én fizettem ki az árát, így legalább a veszett fejsze nyelében kapok valamit, s ennek értékén nem osztoznak a többi hitelezők; mondá Lőbl gúnyosan gróf Szalárdy Györgynek, miközben feltett kalappal közelébe került, s tobákkal kínálta az arany szelenczéből, melyet egykor tőle kapott ajándékban.

Gróf Szalárdy elsápadt a méreg és a meglepetés miatt; de megvetőleg nézte le az alacsony jellemet, s egy szóval sem felelt.

– Igen rossz aquisitor excellentiád, mióta lovait dobra üttettem; nem sejtek az ős telken olyas új szerzeményt, melynek értéke a dobos napi diját kifizetné… Apropos! akarja látni excellentiád legutolsó telivérjeit? itt vannak szekerembe fogva! szerszámaik nem igen csillogók az igaz, mert gróf Szalárdy György elcsalta tőlem a fényes hámra valót.

A gyengült öreg idegeit reszketésig izgatá ez átható sarcasmus, s felgombolá frakkját, hogy szabad léhlt vehessen a toluló vértől, s ismerve már Lőbl ördögi gúnyjait, a kastélyba indult, hogy cseléd legalább ne hallja megaláztatásait.

– He he he! még mindig oly finom fehérnemű?! ha ismeretlen látna bennünket, bizony nem gondolná, hogy bukott excellentiád a hitelezők haszonbérlőjétől haszonbérli tulajdon lakását, – mondá Lőbl, midőn a nyitott frakk alatt megpillantá a ragyogó mosású batiszt-inget, s angol piquet mellényt.